A franciaországi és belgiumi terrorcselekmények nem csak az Európa előtt álló kihívásokat, hanem a nemzetközi viszonyokat is alapjaiban változtatják meg. Az Iszlám Állam létrejötte, és az Európában végrehajtott terrorakciói egészen új megvilágításba helyezik a biztonságpolitika és a nemzetközi kapcsolatok számos problémáját, s indíthatnak el alapvetőnek mondható változásokat Európában.

A bipoláris világrend felbomlásával az alapvetően stabil, kiszámítható rendszer olyan „világrendetlenséggé” változott, ahol a hatalom nem csupán a nemzetállamok kezében összpontosul. A globális hálózatok, független gazdasági és politikai szervezetek megbontották a vesztfáliai rendszer határait és körvonalait, s a globalizáció és a transznacionalizáció előtérbe került. A 21. században az államok külpolitikája komplex belpolitikai és nemzetközi környezetben zajlik, ahol a szereplők és a struktúrák bonyolultságából következő komplexitás állandóan jelenlévő nehézség. 9/11 meggyőző bizonyítékát szolgáltatta annak az elméleti feltevésnek, hogy a terrorizmus is globalizálódott, vagyis szerves részévé vált a globalizációs folyamatnak. A globalizáció negatív hatásai és a globális terrorizmus közötti összefüggés nyilvánvaló, még ha a kapcsolat nem is közvetlen. A kizárólag a globalizáció negatív hatásait elszenvedő társadalmi rétegek a globalizáció nyerteseit (az Egyesült Államokat és Európát) teszik felelőssé gazdasági, társadalmi helyzetükért, és a deprivált rétegek közül könnyebben kerülhetnek ki a terrorizmus támogatói, szimpatizánsai vagy akár maguk a terroristák is. Fontos azonban megjegyezni, hogy a terroristák többsége középosztálybeli családból érkezik, nem pedig a létminimum vagy az alatt élők soraiból.

Elégtelen volt a fokozott terrorkészültség Brüsszelben? (forrás: www.vox.com)

Szoros a kapcsolat az erőszak fokozódása és a transznacionalizáció között is. Kialakultak, illetve a nemzetközi közvélemény homlokterébe kerültek az ún. transznacionális terek (pl. Iszlám állam), ahol az állam befolyása megszűnt, vagy soha nem is létezett. A nemzetközi közösség számára a bukott államok rendkívüli kockázatokat hordoznak magukkal, mivel a status quo ellen akár fegyveresen is harcoló szervezetek az instabil politikai, gazdasági környezetet kihasználva ezekről a területekről indítanak támadásokat. A nemzetközi szereplők eszközei igencsak korlátozottak, hiszen ezek az államok nem képesek ellenőrzésük alatt tartani saját területüket.

A 2001. szeptember 11-i terrorakciókra adott válaszok folyamán az erő alkalmazása került előtérbe, s bár nem egy nemzetállam állt a merényletek mögött az Egyesült Államok vezette koalíció mégis egy államot támadott meg. Az afganisztáni háború az amerikai történelem egyetlen háborújához sem hasonlítható, hiszen nem egy másik nemzetállam volt az ellenség, vagyis nem volt szervezett hadsereg, amelyet hagyományos módon le lehetett volna győzni, sem kormányzat mellyel tárgyalni lehetett volna, vagy amelyik aláírta volna a békeszerződést. Azt sem lehetett megmondani, hogy tulajdonképpen ki is az ellenség, mint ahogyan azt sem, hogy mikor ér véget a háború és melyik fél a győztese.

Az afganisztáni intervenció, de különösen a III. Öbölháború, nem csak a nemzetközi közvéleményt, de még az Egyesült Államok hagyományos szövetségeseit (Németország, Franciaország) is megosztotta. Washington a szeptember 11-i tragédia mögé bújva a nemzetközi jog és az ENSZ struktúráin és eljárásain felülállónak képzelte magát, s bár a Biztonsági Tanácstól – mely az egyedüli nemzetközi fórum, amely fegyveres beavatkozásra feljogosíthat – Irak megtámadására felhatalmazást nem kapott, 2003 márciusában mégis lerohanta az országot. A Bush-doktrína nem kizárólag George W. Bush és a neokon héják harci szellemének szüleménye, hanem egy szuperhatalom háborús időkben adott válasza. Az amerikai külpolitika 1945 után elvetve a wilsoni izolációs politikát, globális kötelezettséget vállalt azért a világrendért, amelyet a saját képére formált.

Európa az amerikai védőernyő alatt évtizedekig biztonságban érezte magát, felvette a „béke-osztalékot” vagyis haderejére, katonai képességeinek fejlesztésére és belbiztonságára nem költött olyan mértékben, mint a világ vezetői hatalmai. Az Európai Uniónak fel kell ébrednie, a 21. században a terrorizmus jelenti a legnagyobb veszélyt a nemzetbiztonságra, az Iszlám Állam által támasztott kihívásokra hatékony választ kell találni. A katonai képességek és beavatkozáson túl véleményem szerint európai titkosszolgálat létrehozására lenne szükség, amely az unió területén belül akadálytalanul végezheti tevékenységét.

Bartha Bálint