A hét elején Christian Wulff német és Bronislaw Komorowski lengyel államfő közösen vittek koszorút az 1943-as varsói gettólázadás emlékművéhez. A megemlékezést követően a lengyel államfő Willy Brandt szociáldemokrata kancellár híres térdhajtásáról beszélt, amit a megbékélés csodájának nevezett, és ami példaként szolgálhatna más országok számára is. Elmondta, hogy az ő generációja „(…) a németektől való félelem szellemében nőtt fel, de Brandt térdre borulása megmutatta, hogy vannak másféle németek is, nem csak revizionisták”.  Wulff szerint „Willy Brandt tettével felelősséget vállalt a múltért, a jelenért, és a jövőért is. Ennek köszönhetően kialakult egy új Németország kép, egy demokratikus és békés ország képe, amely törekszik a kiegyezésre a szomszédjaival is.”

 

(Willy Brandt varsói térdhajtása, forrás: www.bundestag.de)

 

Berlinben, a Willy Brandt Házban a 88 éves Egon Bahr, aki a kancellár személyes tanácsadója volt, így emlékezett vissza: „Késve érkeztem a koszorúzásra. Az újságírók és a delegáció tagjainak a hátát láttam, amikor hirtelen csend lett. Ekkor megkérdeztem valakit, hogy mi történt, mire azt válaszolták, hogy „Térdel.”. Később a szállodában egy pohár whisky kíséretében mondtam neki, hogy csodálatos volt, amit tett. Brandt erre csak annyit mondott, hogy úgy érezte, a koszorúzás önmagában nem lett volna elég.” A látogatás során nem csak a térdhajtás, de a két ország által aláírt egyezmény – melyben az NSZK elismerte Lengyelország nyugati határait – is hatalmas jelentőséggel bírt.

 

Ma már mindenki méltatja az egykori kancellár tevékenységét. Akkoriban viszont Brandt egész kelet-politikája (az úgynevezett Ostpolitik) megosztotta a világot és magát a német társadalmat is. Míg egyes nyugat-németek árulásnak minősítették a kommunista diktatúrák felé való nyitást, mások úgy értékelték, hogy ezzel Brandt megtette az első lépést a keleti blokk hidegháborús stratégiájának felőrlésére. A többi nyugat-európai ország pedig az újabb német hatalmi törekvések szimbólumaként tekintett a nyitásra. Christian Wulff ezen félelmekre reagálva elmondta, hogy az akkori történelmi helyzetet tekintve teljesen megérti őket, de szerencsére nem váltak valóra. 

 

Az államfői megemlékezésen kívül a német és a lengyel kormányfők is találkoztak Berlinben. Angela Merkel és Donald Tusk kevésbé magasztos témákról tárgyaltak.  A német kancellár többek között visszautasította az euróövezet tagállamai által felajánlott pénzügyi mentőcsomag kibővítését célzó követeléseket, mivel meglátása szerint a 750 milliárd eurós segélyalap elegendő a bajba jutott államok megsegítésére. A német kormányfő továbbá ellenzi Jean-Claude Junckernek azt az elképzelését is, mi szerint az eurót törvényes fizetőeszközként használó államok bocsássanak ki közösségi kölcsönkötvényeket, hogy finanszírozni tudják adósságaikat. Merkel azzal érvelt, hogy az EU-szerződések nem teszik lehetővé euró-kötvények kibocsátását, sem pedig egységes kamatlábak alkalmazását. A lengyel miniszterelnök mindeközben megerősítette kormánya abbéli szándékát, hogy "belátható időn belül" bevezesse az eurót, szemben a csehekkel, akik nemrég a németek értésére adták, hogy nem támogatják az euró „átvételét”.

 

Szóba kerültek a Balti-tenger alatt tervezett orosz-német gázvezetékkel, az Északi Áramlattal kapcsolatos lengyel aggályok is. Ezek szerint a teljes rakománnyal haladó nagy teherhajók erős hullámverés esetén megsérthetnék a majdan 16 méterrel a felszín alatt húzódó csővezetéket. Ennek pedig beláthatatlan környezeti következményei lehetnének. Tusk szerint a felek "közelebb kerültek a megoldáshoz". Merkel pedig úgy fogalmazott, hogy a csővezeték építése nem akadályozhatja a lengyel tengeri kikötőket érintő hajók forgalmát.

 

Mind a kormány- és államfők találkozójáról elmondható, hogy nagy jelentőséggel bírnak. De talán a jövőt szem előtt tartva az előbbi sikerességéhez több kellene az utóbbi szellemiségéből.