Három hete tartó zavargások bénítják meg a legstabilabbnak és legfejlettebbnek tartott észak-afrikai állam életét. Az általános kilátástalanságtól megcsömörlött munkanélküliek és egyetemisták elfoglalták a nagyvárosok utcáit és volt, aki a felvonulások alatt végzett magával. A demonstrációkhoz egyre többen csatlakoznak, nem törődve a rendőrség brutális fellépésével, amely már legalább két tüntető halálát okozta. Tunézia esete egyáltalán nem egyedi, hanem az egész arab világra kiterjedő gazdasági és szociális válság veszélyeire figyelmeztet.
Egy spontán öngyilkossági kísérlettel kezdődött minden. Mohammed Bouazizi, aki, miután lediplomázott és nem talált végzettségéhez méltó állást, gyümölcsárusítással kereste meg a betevő falatot, majd egyik napról a másikra még ezt a bevételi forrást is elveszítette, amikor a hatóságok lefoglalták a megélhetését biztosító gyümölcsös kocsit. Ez már túl sok volt számára, leöntötte testét gázolajjal és felgyújtotta magát. Az elszigetelt akciót követően utcára vonultak a munkanélküliek és az egyetemi diákság, a tüntetések azóta is tartanak.
Bouazizi esete egyáltalán nem egyedülálló, a régiójában viszonylag gazdag országban 15 százalék körüli a munkanélküliségi ráta, azonban ennek a nagy részét a fiatalok teszik ki. A tunéziai gazdaság egyszerűen képtelen felszívni az egyetemekről kiáramló jól képzett munkaerőt, a lakossági elégedetlenség pedig már régóta időzített bombaként ketyegett a rezsim felett. Tunézia – a szomszédaival ellentétben – nem támaszkodhat gazdag kőolaj- és földgázkincsre, a fejlett turizmus és textilipar pedig nem képes eltartani, főleg nem felemelni az országot, a tunéziai vezetés a többi szektorban pedig nem forszírozza eléggé a beruházásokat.
("Zavargások Tunéziában", forrás: wwww.english.ahram.org.eg)
Ami most Tunéziában történik, az intő jel az egész arab világra nézve. Látható, hogy az egyik legstabilabb és leggazdagabb állam is egyik napról a másikra „robbanhat”. A Ben Ali diktátor-elnök által fémjelzett rendszer képes volt maga alá gyűrni a sajtót, a gazdaságot és persze a tragikomikus választásokat is. Így az elégedetlenség kiszorult az egyetlen területre, ahol hallathatja a hangját: a városok utcáira. Tunézia példamutató módon fektetett az oktatási rendszerébe, azonban ez önmagában nem „váltotta meg” az országot, sőt, látható, hogy kitermelt egy jól képzett és éppen ezért egyre elégedetlenebb réteget, amely fiatal, tele van energiával és nincs mit veszítenie. Az Európai Unió hallgat a tüntetésekről, lesütött szemmel várja, hogy elvonuljon a vihar, mivel kedves számára a békés déli szomszéd. Biztosak lehetünk benne, hogy a rendfenntartó erők idővel elfojtják a lázongást, de ezek a sebek egyre könnyebben fognak újra felnyílni.
Az összes észak-afrikai államot hasonló veszélyek fenyegetik, és egyelőre nem látszik, hogy lenne bármiféle terv az egyre égetőbb, bőven kétszámjegyű munkanélküliségi ráta problémájára, miközben a népesség továbbra is gyors ütemben gyarapodik. A térség tekintélyuralmi rendszerei nem képesek választ adni a strukturális válságra, egyelőre csupán a fogyasztási cikkek állami dotációjával és a sajtó kemény ellenőrzésével képesek a helyzetet úgy, ahogy kézben tartani. Rövid időn belül szükség lesz egy átfogó stratégia megalkotására, amelynek nyomán képesek lesznek átalakítani a gazdaságot, hogy az megfelelő mennyiségű munkahelyet biztosítson a fiatalok számára. Az Európai Uniónak vezető szerepet kell vállalnia a térség megmentésében, különben a nem túl távoli jövőben bukott államok sora fog tőlünk délre elterülni. Tunézia ma nem vezető hír a nyugati sajtóban, mert még nem jelent közvetlen fenyegetést, és nem haltak meg „elegen” a zavargásokban. Reméljük, nem akkor ismerik fel a veszélyt az európai politikusok, amikor már késő lesz, megbuknak a „baráti diktatúrák” és a lakosság reménytelenségén élősködő radikális iszlamista csoportok veszik át az uralmat néhány száz kilométerre tőlünk.
Csepregi Zsolt
