Elgondolkodtató Törökország tudatos külpolitikájának, a „zero-problem with neighbours” (a szomszédos országokkal való problémamentes külpolitika – szerk.) beigazolódni látszó sikere. Még 2010. december 23-án ült Ankarában egy tárgyalóasztalhoz Tayyip Erdogannal, a török miniszterelnökkel, Hamid Karzai, Mahmúd Ahmadinezsád, Aszif Ali Zardari (pakisztáni elnök) és több másik közép-ázsiai ország vezetője. Mindezt a soron következő ECO (Economic Cooperation Organization) csúcs keretében, amely a közép-ázsiai térség gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésért felelős szervezete, melyet 1985-ben alapítottak ankarai székhellyel. Ez már önmagában is nagy diplomáciai eredménye lenne a feltörekvő török külpolitikai terjeszkedésnek. Valószínűsíthető azonban, hogy a 10 tagországot számláló regionális szervezet semmi maradandót nem alkotott a decemberi találkozón. Mindazonáltal, figyelembe kell venni, hogy mindez alig egy hónappal történt az iráni atomprogramról szóló tárgyalások előtt, amelynek szintén Isztambul ad majd otthont. Az ország mindeközben már hosszú ideje tárgyalásokat folytat az Európai Uniós tagságért és stabil tagja a NATO-nak, így talán érthetőbbé válik a török külpolitika „hinta” jellege. Hiszen vajon melyik nyugati szervezetben tagsággal, vagy tagsági kérelemmel rendelkező ország lenne képes a fenti politikusukat egy asztalhoz ültetni?

 

Az sem véletlen persze, hogy a 2009 májusában kinevezett Davutoglu, a kiküldetésből haza látogató nagyköveteknek tartott beszédében igen ambiciózus hangvételt ütött meg. Miután büszkén utalt az ország Közel-Keleten, Dél-Kaukázusban és a Balkánon egyre növekvő ténykedésére, hangsúlyozta, hogy a jövőben új szerepet szán és követelt Törökországnak a globális rendszerben, hiszen az ország, ahogy ő fogalmazott: kinőtte a rászánt ruhákat és a neki szánt feladatokat.

 

("Újraosztott szerepek", forrás: www.economist.com)

 

Több forrás és szakértő a mai török külpolitikában ún. „neo-oszmán” irányzatú fordulatot vél felfedezni, utalva a török külpolitika keletre fordulására. A fenti jelző megfontolását valóban helytállónak lehetne vélni a török-izraeli kapcsolatok elmérgesedését látva, vagy éppen az ország egyre növekvő befolyását a muszlim országok között.

 

Ezeket olvasva ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy mi ennek a hintapolitikának az alapja, mi teszi lehetővé Törökország számára a most már mind két irányba elszántan terjeszkedő tudatos külpolitikát. Egyrészről Törökország mára mind gazdasági, mint belpolitikai téren olyan erőforrásokat halmozott fel, melyekre biztosan támaszkodva határozott külpolitikát folytathat. Az ország évek óta export kereskedelmének 50%-át az Európai Unióval folytatja, mely többek közt segített megalapozni azt a gazdasági növekedést, mellyel mára már nem csak a térség, hanem a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdaságává vált. Valójában a gazdasági potenciál Törökországot mindig is inkább a nyugathoz kötötte, ami mára lehetővé teszi számára a regionálisból globálissá fokozódó szerepvállalást is. Ezt támasztja alá, hogy még az olyannyira ambiciózus Davutoglu is külön kitért a nyugat felé való elkötelezettség tovább vitelére, hangsúlyozva, hogy Törökország célja 2011-ben is folytatni az Uniós csatlakozási tárgyalásokat.

 

(Ahmet Davutoglu, forrás: wwww.foreignpolicy.com)

 

Másrészről gazdasági ereje mellett a sokat megélt belpolitikai színtér is tartó oszlopává vált napjainkra a külpolitikai irányvonalnak. Hiszen nem is olyan régen 77 százalékos részvétel mellett a szavazók 55 százaléka helyeselte az alkotmánymódosítást, mely egy 26 pontos kiegészítési javaslatokat tartalmazó csomag volt, ami több lényeges helyen egészítette ki a meglévő alkotmányt. A végeredmény megerősítette a végrehajtó hatalmat, mialatt háttérbe szorította az ország történetének alakításában kulcsszerepet játszó katonaságot, valamint csorbított a bírói hatalom függetlenségén. Mindez a 2010-2011-es időszakban az erőviszonyok eltolódását jelenti a kormány-katonaság skálán a kormánypárt javára. Ezzel a lépéssel a 2002 óta hatalmon lévő Igazság és fejlődés pártja (AKP) belpolitikai téren bebetonozni látszik hatalmát, ami nagyban segíti a stabil külpolitikai irányvonal véghez vitelét. Nem véletlen, hogy már jóval a jelenlegi külügyminiszter érkezése előtt elkezdődött a minisztérium átalakítása, a külképviseleti szabályok és normák átszervezése, valamint a diplomaták kiválasztási és képzési rendszere.

 

Mind a gazdasági mind a bel- és külpolitikai tendencia tehát arra utal, hogy Törökország a jövőben egyre meghatározóbb, talán egyenesen megkerülhetetlen játékosa lesz a nemzetközi rendszernek. Ahogy arra a január 3-i találkozón a külügyminiszter bátran utalt: Törökország azon fog fáradozni, hogy megnövekedett erejével újra definiálja nem csupán a globális gazdaságot vagy a nemzetközi pénzügyi szervezeteket, de magát a nemzetközi rendszert is.