Az eddigi távolmaradás okát elég konkrétan fogalmazta meg pár napja Franco Frattini, olasz külügyminiszter: Olaszország nem kíván belépni a Líbia elleni háborúba, mivel száz évvel ezelőtt még gyarmati hatalomként irányította az országot. Az olasz-líbiai kapcsolat mélységéről már nálunk is esett szó, az ott leírtak fényében pedig érthető, ha ezt a sűrű kapcsolati hálót nem szívesen tették volna tönkre egyik pillanatról a másikra, valamint, hogy nem akartak újra a gyarmatosító képében díszelegni. Ignazio La Russa védelmi miniszter is úgy fogalmazott, hogy országa más téren, például a humanitárius katasztrófa frontján veszi fel a harcot, utalva ezzel a hatalmas menekültáradatra, mely Olaszország felé irányul. A miniszterelnök azonban most hétfőn új irányvonalat hirdetett meg az olasz szerepvállalásban, és bejelentette, hogy az ország légiereje részt fog venni olyan célzott műveletekben, melynek egyértelműen katonai létesítmények a célpontjai. Barack Obama természetesen azonnal üdvözölte a miniszterelnök ez irányú döntését, nem úgy, mint az olasz belpolitika több szereplője. Közülük Berlusconi számára valószínűleg a legfájóbb pont, hogy saját kormánykoalíciós partnere, az Északi Liga is erőteljesen ellenzi az olasz bombázást líbiai területen.

 

("Meddig tart a barátság?", forrás: www.libertiamo.it)

 

Umberto Bossi, a Liga vezetője és Roberto Maroni, jelenlegi belügyminiszter (szintén az Északi Liga tagja) például konkrétan úgy nyilatkozott, hogy minél több bomba hullik Líbiára, annál többen akarnak majd Európába, így tehát első körben Olaszországba vándorolni, ami korántsem előnyös az ország számára. Ezért az egész háborút és az abba való aktív részvételt hibás döntésnek tartják, és nem értik, hogy pár nap alatt hogy változott ekkorát Berlusconi véleménye a kérdésben. Nincsenek ezzel egyedül, és ezért a Demokrata Párt és az Értékek Olaszország párt is azon a véleményen van, hogy a helyzetről parlamenti szavazást kell indítani, melyet már kezdeményeztek is, sőt, az időpontja is eldőlt: május harmadika. Berlusconi elmondása szerint – mondhatni nem meglepő módon – nem tart a szavazástól, főleg, mert szerdán már az Északi Liga alsóházi vezetője is biztosította arról, hogy támogatják a kormányt, és nem kívánják aláásni annak többségét (a többi ellenzéki párt nagy bánatára). A Lovag tárgyalt Bossival is, és bár itt nem járt kifejezett sikerrel, úgy nyilatkozott, hogy nem lesz gond, a Liga vezetője csupán a szavazatokra játszik. Május 15-én és 16-án ugyanis olasz önkormányzati választások lesznek, Bossi pedig már most kijelentette párttársainak, hogy ebben az időszakban teljesen el kell válni Berlusconi pártjától, a PdL-től, koalíció ide vagy oda. Valószínű ugyanis, hogy a háborúellenes szólamokkal alakítani tudnának a kormányzati együttműködésen belüli erőviszonyokon, erősítve pozíciójukat. Töréstől azért nem kell tartani a két párt között, mondta ezzel egybecsengően.

 

A törésvonalak azonban nem csupán a két párt, hanem a PdL-en belül is észrevehetőek, ez pedig talán még nagyobb veszélyt jelenthet a jelenlegi kormányra, mint bármi más. Giuilo Tremonti gazdasági és pénzügyi miniszter ugyanis jelenleg nincs éppen jó viszonyban a miniszterelnökkel, sőt, a Berlusconi-közeli média szerint a kormányfő úgy gondolja, hogy ő az, aki szítja a Bossi és a közte lévő viszályt a kérdésben. Tremonti jelenlegi szembenállása abból fakad(hat), hogy Berlusconi nem igazán támogatja gazdaságpolitikáját, sőt, a legutóbbi Sarkozy-vel tartott találkozón a legtöbb kérdésben engedett a francia akaratnak (például a Parmalat-Lactatis ügyben). Mindezek ellenére az olasz miniszterelnök hivatalosan még bizalommal fordul minisztere felé, ám nem tudni, hogy ez meddig marad így. Az olasz belpolitika tehát újra felbolydult Berlusconi legutolsó döntése ellen, és bár az valószínű, hogy a pár nap múlva tartandó szavazásnak nem lesznek komoly következményei a kormányra nézve, az, hogy az Északi Liga nyíltan a PdL ellen fordul (ráadásul nem először), nem sok jót jelent Berlusconi jövőjére nézve.

 

Mészáros Tamás