A volt amerikai elnök, George W. Bush és a volt munkáspárti brit miniszterelnök, Tony Blair között mindig több volt, mint puszta munkakapcsolat. Erre bizonyíték, hogy mindkét vezető híresen és mélyen vallásos volt, valamint az, hogy a világot Bush és Blair is mindig feketének és fehérnek látta. Sokak szerint ez a világnézet éppen a kettejük vallásosságából fakadt, abból, hogy számukra csak jók és rosszak léteznek a nemzetközi politikában, vagyis, baráti és lator államok. Ezzel szemben az új vezetői garnitúra - legalábbis az eddigi tapasztalatokat nézve - Barack Obamával és David Cameronnal láthatóan gyökeresen más nézetek vall a diplomácia és a világpolitikai alakításáról, mint elődeik.

 

("És ez még nem is az Egyesült Királyság..", f: www.threadless.com)

 

Hiszen Obama inkább konszenzuskereső, aki ráadásul tiszteletben tartja a vele ellentétes meggyőződésűek véleményét is, folyamatosan hárítva még a látszatát is annak, hogy valamiféle sajátos amerikai világnézetet akarna ráerőltetni más országok vezetőire, lakosaira – szemben ugye a demokráciaterjesztő Bush-sal. De Cameron is ellentéte Blairnek, hiszen a konzervatív miniszterelnök országa jövőjét és erejét inkább a gazdaságban, nem pedig a katonai fellépésben látja. Ez a felállás persze rögtön adja magát, miként korábban is, hogy erős alapot nyújtson a két frissen választott vezető kapcsolatához. Mégis, az elmúlt egy évben érezhetően elbeszélt egymás mellett London és Washington. A helyzetet azonban a felek normalizálni szeretnék, és erre komoly lehetőséget biztosít Barack Obama mostani szigetországi látogatása, ahol mindkét ország számára kulcskérdésekről egyeztetnek majd a vezetők; e kérdések pedig vélhetően a következők lesznek: 1) Líbia, 2) Afganisztán, 3) Arab Tavasz, 4) Világgazdaság, 5) Izrael és 6) Irán.

 

A felsorolásnál már nehezebb megjósolni, hogy miről fog ténylegesen beszélni az elnök és a miniszterelnök, de azért a vezető brit sajtótermékek (The Daily Telegraph, The Guardian, The Independent és a The Economist) elolvasása után egy körülbelüli kép így is kirajzolódik a lehetséges tartalomról. Ennek fényében Líbia-ügyében a vezetők szinte biztosan jelezni fogják majd a nemzetközi sajtó felé, hogy Kadhafi napjai meg vannak számlálva, hogy a szövetséges erők és a líbiai ellenállás komoly sikereket ért el az elmúlt napokban-hetekben és, hogy mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy az ellenállók fegyverellátása biztosított legyen. (Zárt ajtók mögött: Egyes hírek szerint Cameron nagyobb amerikai aktivitását is szeretne kérni Obamától a líbiai háborúban.) Afganisztán-ügyében nyilván ismételten előkerül majd Oszama bin Laden halála, valamint az, hogy az amerikai-brit csapatkivonásoknak meg kell történniük az előre megszabott határidőre. (Zárt ajtók mögött: Cameron vélhetően a tálibokkal történő kiterjedtebb egyeztetések lefolytatását tanácsolja majd Obamának.) Az „arab tavasz” kérdése talán a legegyértelműbb mind közül, hiszen ebben egyetértett már korábban is Cameron és Obama, vagyis, hogy minden pénzügyi, illetve humanitárius segítséget meg kell adni a frissen felszabaduló arab országoknak, hogy demokratizálódásuk ne szenvedjen csorbát.

 

A (világ)gazdaság ügye némileg Cameron számára égetőbb, főleg, mivel az Obama adminisztráció (beleértve természetesen a brit ellenzéket is – szerk.) a kezdetektől fogva hűvösen fogadta a konzervatív-liberális kormánykoalíció brutális gazdasági csomagját. Ellenben úgy tűnik, hogy Barack Obama most mégis a „brit-modell” felé fordul, hiszen Cameronhoz hasonlóan az állami kiadások drasztikus megnyirbálását, a költségvetési hiány visszavágását, valamint adóemelések bevezetését tervezi – ez komoly politikai győzelem lehet David Cameron számára. Végezetül pedig marad Izrael és Irán kérdése, amiben az „arab tavaszhoz” hasonlóan világmegváltó bejelentésekre, vagy gondolatokra nem kell számítani, hiszen tudható, hogy az Egyesült Királyság mindkét kérdésben az Egyesült Államokkal szinte azonos véleményen van.