Ha az ember a kezébe veszi Szlankó Bálint könyvét, elég gyorsan feltárul előtte az írás legfőbb célja: bemutatni a Magyar Honvédség afganisztáni missziójának itthon alig ismert belső viszonyait. Témája maximálisan hiánypótló: egy olyan időszakban, mikor előbb találunk vaskos köteteket az amerikai tengerészgyalogság felszereléséről, a páncélozott teherautók bármelyikéről vagy a magyar huszárok szokásairól, mint a jelenkori Magyar Honvédségről, Szlankó írása remélhetőleg „megtöri a jeget”. Ám ami talán még ennél is érdekesebb, hogy amellett, hogy a könyv sikerrel halad végig ezen a fő irányvonalon, több olyan kérdésbe is részletesen belemegy, amely elemzések megléte igazán üdítő jelleggel hat. Így a Maximum nulla áldozattal túlnő egy egyszerű katonai leíráson, és igen teljes képet ad mind a helyi viszonyokról Baglan tartományban, mind a magyar kül- és belpolitika ez ügyben felmerült kihívásairól. Ebből is látszik, hogy Szlankó Bálint kellő hozzáértéssel kezelte a témát, ami talán nem is csoda: 2008 óta több alkalommal is a helyszínen volt, számtalan interjút készített magyar katonákkal, NATO tisztekkel, diplomatákkal, politikusokkal és a helyiekkel, lefestve egy kiforratlan és kusza háborús szituációt.

 

Talán pont ezen tényező miatt maga a könyv is kissé töredezetté vált, főleg az elején. A harci feladatokat is ellátó OMLT (összekötő műveleti csoport) napjainak leírása többször nem sokban különbözik a láncra fűzött katonai „sztorik” sorától, ami bár elsőre furcsa hatást kelthet, ám mivel a leírások a résztvevők személyes élményeire és emlékeire hagyatkoznak, valószínű, hogy ennél átfogóbb módon nem lett volna képes az író bemutatni egy a magyarok részvételével zajló hadműveletet. Emellett Szlankó részletesen ír a Honvédelmi Minisztérium (HM) helyzetéről, kompetenciájáról és az ottani döntéshozók véleményéről. Bár nem túl fényes képet fest le a magyar közigazgatásról, valamint a tárcák közti együttműködésről, vagy akár a katonai misszió pénzügyi, technikai ellátottságáról, valamint az általuk fenntartott biztonsági helyzetről, könyvéből (szerencsére) hiányzik az indulatos véleményformálás. Ez talán az egyik legnagyobb erénye Szlankó Bálintnak és könyvének: a leírtak során folyamatosan próbál az objektivitás mezején haladni, és több oldalról elemezni a helyzetet. Nem akar botránykönyvet írni, ami a magyar könyvpiacon lassan teljes kuriózum. Nem akarja lejáratni sem a mostani, sem az előző kormány(oka)t, nem kívánja hősi státuszba emelni a magyar katonákat, ám azért is tesz, hogy ne úgy gondoljunk rájuk a könyv végén, mint naplopó zsoldosseregre. Ez persze nem jelenti a kritikák, csupán az erőletett következtetések hiányát.

 

(A magyar BRAVO mentorcsoport, f: www.maximumnullaaldozattal.hu)

 

Szlankó könyve így számomra többet nyújtott, mint amire számítottam. A valós afganisztáni magyar katonai lét leírása mellett az olvasó képet kap a baglani újjáépítés nehézségeiről és korlátairól, beleláthat a magyar katonai elit valamint diplomácia gondolkodásmódjába és döntéseibe, ráadásul nem utolsó sorban elhelyezheti Magyarországot az európai/globális biztonságpolitika és a NATO térképén – még ha a hely, amit kap, nem is mindenki számára üdvözülendő. Ennek megfelelően – ahogy azt már a bevezetőben is említettem – csakis ajánlani tudom ezt a könyvet mindazoknak, akiket érdekel a külpolitika, annak a katonasággal való összefonódása, a biztonságpolitika vagy maga az afganisztáni misszió és annak kifejezetten magyar oldala.