A hazai újságolvasó az elmúlt években már minden bizonnyal hozzászokott ahhoz, hogy régiós barátainkkal / riválisainkkal (Lengyelország, Csehország, Szlovákia) ellentétben mi valahogy mindig a gazdasági elemzések rossz oldalán állunk. Természetesen vannak, akik minden problémáért az előző, vagy éppen a mostani kormányt teszik felelőssé, megint mások a világgazdaság szörnyű állapotát, vagy éppen az Európai Uniót hibáztatják helyzetünkért. Ezekben a vélekedésekben nyilván sok igazság van. Ugyanakkor tény, ettől még nem kerülünk közelebb a megoldásához. Bár kár lenne tagadni, az idén általunk is tárgyalt Széll Kálmán terv – ami a nemzetközi befektetőknek, pénzpiacoknak és véleményformálóknak egyaránt tetszett – okot adott némi optimizmusra. Sőt, érzésem szerint felvillantotta még annak is az esélyét, hogy 7 évvel az Uniós csatlakozás után végre ismét értékelhető pályára áll a magyar gazdaság – a magyar gazdaság tulajdonképpeni megállásáról testvérblogunk, a The European Strategist is írt. Mégis, ahogy akkor a külföldi lapok is siettek a pozitív értékeléseikhez hozzátenni, a valós számok és következmények csak és kizárólag a megfelelő döntések meghozatalával válhatnak ténylegesen elérhetővé.

 

(forrás: www.flickr.com)

 

Ezek a következmények pedig nagyon úgy tűnik, hogy éppen a napokban lesznek aktuálisak, és vélhetően kevés örömöt fognak mind a kormánynak, mind nekünk állampolgároknak tartogatni. Egyrészről azért, mert a nagy hitelminősítők mindegyike (S&P, Moody’s, Fitch) már idén, vagy legkésőbb a jövő év folyamán leminősíti hazánk meglévő, eddig is inkább szörnyűnek nevezhető besorolását. (Persze ez nem biztos, de külföldi elemzők szerint azért komoly esély mutatkozik rá.) Másrészről meg azért, mert a világgazdaság helyzete, kiegészülve az EU-s vezetés döntésképtelenségével és a hazánk számára oly fontos Németország gazdasági növekedésnek lassulásával olyan tragikus elegyet képez, amit egy beton biztos lábakon álló ország is nehezen viselne. Arról nem beszélve, hogy a kormány gazdasági intézkedései (pl. új adótörvény) – a nemzetközi pénzpiacok reakcióit elnézve – sok esetben nehezen és / vagy károsan értelmezhetők, mivel azok elsősorban nem a stabilitást és a növekedést segítik elő. Nem kérdés persze, hiszen ezt a külföldi lapok sem vitatják, hogy vészhelyzetben gyors megoldások kellenek. De ezeknek a döntéseknek gyorsaságuk ellenére nem árt figyelembe venni a nemzetközi piacok és a hazai gazdaság érdekeit, kilátásait. Vagyis addig, amíg a Széll Kálmán terv jó kezdetnek bizonyult, az azóta eltelt időszak, főleg, látva a mostani piaci fejleményeket és reakciókat, egyértelmű visszalépésnek tekinthető.

 

Ettől még a fejlődés pályájára lépni közel sem lehetetlen. Részben azért, mert az aktuális magyar kormány választói felhatalmazása egyedülálló Európában, vagyis a megfelelő politikai döntések meghozatalának elvben külső gátja nincsen. Valamint azért, mert néhány nap múlva talán végre ténylegesen egy értékelhető és a problémák gyökerét elérő megoldással áll elő az EU, hogy a kontinens növekedését gúzsba kötő adósságválságot ne kövessék, hanem irányítsák az országok. Dehogy ezek közül végül melyik végkifejlett lesz a valóság, arra néhányat még aludni kell.