Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszteri kinevezésével végérvényesen új külpolitikai stratégiája lett hazánknak. A korábbi nyugatos, euroatlanti fókuszt ugyanis az új miniszterrel és a minden jel szerint jelentősen átalakuló apparátussal felváltotta egy keleties, gazdasági érdekek mentén szerveződő friss politikai doktrína. A tegnapi Pro cikkünk után itt a folytatás is.

Kontra - Mészáros Tamás

Most, hogy Szijjártó Péter pár nappal ezelőtti beiktatásával sikerült végre pontot tenni a hónapok óta tartó (bár elég biztos tippekkel operáló) játszmára, hogy ki is kerülhet a külügy élére, levonható a tanulság: minden egyes pont, amitől tartottunk, beigazolódni látszik a jövőre nézve. Megérkezett az új magyar külpolitikai stratégia, ami legalább olyan unortodox akar lenni, mint minden más a 2010-es kormányváltás óta. Én személy szerint már alig várom, hogy – Matolcsy Györgyhöz hasonlóan – az új külügyminiszterünk tankönyvet írjon róla.

Pedig lenne ebből mit tanulni, hiszen új külügyi stratégiánk véleményem szerint kifejezetten hibás következtetések mentén halad, és ennek eredményeképpen legtöbbször szintén félresikerült lépésekre szánja rá magát. Nem mondanám, hogy a Martonyi János alatt vitt Külügyminisztérium minden esetben a helyzet magaslatán állt (erről már többször kifejtettem itt a véleményem), de az akkori euroatlantista, elvalapú irányvonal szerintem pozitívabb hatással volt az ország érdekeinek elérésére. A kormány meglátása ezzel nem egyezett, nem véletlen, hogy 2012 óta Szijjártó Péter egyfajta árnyékkülügyet vitt a kabinetjével – Martonyi majdhogynem eltűnt a közéletből.

("Külpolitika röviden, tömören"; f: origo.hu)

És most, 2014-re mindez intézményesült: a Külgazdasági és Külügyminisztériumban megtörtént a külgazdasági, külügyi és kultúrdiplomáciai szemlélet „totális integrációja”. Az integráció szó értelmezésével már gondok vannak: Szijjártó szemében ez a gazdasági érdekérvényesítés maximális előretolásával, és a másik két vonal háttérbe helyezésével jelent egyet. Mert mi történik valójában? A külügyi képviseletek egyfajta értékesítői szerepet kell, hogy mostantól betöltsenek, elérve, hogy minden nagyobb külföldi beruházás hozzánk érkezzen, nálunk találjon új otthonra. A „többi”, tehát az eddigi diplomáciai felfogás csak szükséges rossz, olyan tevékenység, amit bár már évszázadok óta végzünk, Szijjártóék szemében nem hoz „pénzt a konyhára”.

Itt ismerhetjük fel a mostani kormány külügyi stratégiájának teljesen szemellenzős voltát: képtelenek elfogadni azt a tényt, amit évek óta hallhatunk mindenhonnan, miszerint a befektetői kedv nagymértékben csökkent Magyarországgal szemben, mivel annak megítélése, jogi háttere, kormányzati intézkedései bizonytalanságot szülnek. Jogi és belső kormányzati intézkedésekkel most ne foglalkozzunk, ez nem kötődik szorosan a külügyi témákhoz. Ám az ország megítélése már igen, sőt, ez lenne a diplomáciai tevékenység egyik alappillére. Most láthatóan ennek a bástyának kevesebb szerepet szánnak, amikor pedig mégis multilaterális beszélgetésbe elegyedünk egy adott témáról, akkor csak kardcsörtetve tudunk megnyilvánulni. Mert ez a mi stratégiánk: minden helyzetben, minden konfliktusban erőpozícióból reagálni.

Azonban – és én ezt akár borítékolom is – ameddig a külföldi megítélésünk nem javul, addig nagyon nehéz munkája lesz a jelenlegi tervek szerint 2/3 részben lecserélt diplomáciai testületnek az új üzletek megszerzésében. Keleti nyitás ide vagy oda. Persze, egy azeri, kazah cég új gyártelepítésének elnyerése is pozitívan alakítja a gazdaságot, ez kétségtelen. Azzal is egyetértek, hogy a mai világban nem szabad egy lábon állnunk, a keleti piacok fontosak és idővel talán egyre fontosabbak lesznek. De tudjuk, látjuk a kereskedelmi statisztikákból, hogy nem fogják tudni helyettesíteni az EU-s csatornákat. Az onnan érkező befektetések pedig valahogy elkerülnek minket, és nagyrészt inkább a régió más országaiban landolnak – mert itt „államosítás van, illiberális demokrácia van, orosz-barát álláspont van”.

("Keleti nyitás - nagyon jól haladunk"; f: uzreport.uz)

És megpróbálhatja az új Külügyminisztérium ezeket az állításokat olyan (már-már pökhendi) válaszokkal elütni, miszerint ennek ők „nem találják ténybeli alapját”, de felesleges, sőt, inkább káros. Mert ezekkel az állításokkal csak tovább romboljuk a már most is elég lazán fennálló szövetségi kapcsolatainkat: a Visegrádi Négyek szövetsége újra belesüllyedt a semmittevésbe, amihez Magyarország is hozzájárult egy kegyelemdöféssel az orosz-ukrán helyzet kapcsán. Az Európai Unióval folyamatosan jogi vitában állunk alapvető kérdésekben (itt már rég nem a „görbe uborkáról” van szó). A NATO-ban egész pályafutásunk alatt potyautasok voltunk, bár újra és újra megígérjük, hogy ez változni fog. Az Egyesült Államok térképére most kerültünk fel a civilekkel kapcsolatos botránnyal; Oroszország pedig sosem lesz valódi szövetségesünk, ezt nem szabadna összekeverni a gazdasági érdekekkel, hiszen ők sem teszik.

Ahogy Navracsics Tibor mondta szerda este az Európai Parlament előtt EB biztosi meghallgatásán: vannak nézeteltéréseink, de az EU azért jó, mert demokratikus fórumot ad ezen nézeteltérések megvitatására és elsimítására. Ez körülbelül olyan, mint ha egy barátunk kíméletlen őszinteségét mindig azzal próbálná meg elütni, hogy ez nem okozhat gondot, hiszen erről szól a valódi barátság. Ne menjünk át pszichológiába, de az analógiát követve kijelenthetjük: nem, a barátság, és a nemzetközi kapcsolatok sem erről szólnak. Nem véletlen, hogy Navracsicsnak is időről-időre szembe kellett mennie a kormány döntéseivel, hogy igazán „EU-kompatibilisnek” mutathassa magát, ám még ez sem volt elég, hogy elkerülje a második körös meghallgatást. Ez is mutatja, hogy a legsikeresebb érdekérvényesítés eléréséhez szükség lenne a közös szabályok és a másik véleményének figyelembevételére, és nem csupán adott érdekek mentén fenntartani a külső viszonyrendszert. Erre azonban az új külügyi stratégia fényében azt mondom, pár évet biztosan várnunk kell.

A Pro/Kontra cikkek tartalma, érvrendszere nem feltétlenül tükrözi adott szerzőnk tényleges személyes véleményét egy-egy külpolitikai kérdésről, eseményről, vagy személyről, azt ugyanis mint feladatot kezeljük. Ebben a rovatban tehát nem célunk saját gondolataink megjelentetése, helyette azt igyekszünk bemutatni, hogy minden nemzetközi kérdésnek két oldala van, melyek mellett egyaránt lehet érvelni a közismert tények figyelembevételével.