2014-ben három olyan szomszédunknál is elnökválasztásra került sor, ahol jelentős számban élnek magyarok is. Mindhárom választásnak megvolt a maga különlegessége, az elmúlt évre visszatekintve ezeket fogom számba venni. A személyes csatákon túlmenően mind a felvidéki, mind az erdélyi magyarokat képviselő pártok bemutatták autonómiatervezetüket – vajon mi lesz ezek sorsa 2015-ben?
„Szerintünk a világ” sorozat hatodik, egyben záró írása.
Idén Szlovákiában, Ukrajnában és Romániában (továbbá december 28-án Horvátországban) került sor elnökválasztásra. Bár időrendben Ukrajna a második, fontosságát tekintve mindenképpen kiemelkedő voksolásra került sor keleti szomszédunknál. A májusban megválasztott Petro Porosenkónak súlyos helyzettel kellett szembenéznie. Az események ismertek: az ország egy része (a Krím) előbb kikiáltotta függetlenségét, majd bejelentette Oroszországhoz csatolását, eközben a kelet-ukrajnai területeken változó intenzitással folynak a harcok a kormányerők és a szakadárok (a „népköztársaságok”) között. Bár beiktatása óta Porosenko ugyan mindent megpróbált megtenni a helyzet rendezése értelmében, Ukrajna ma is területi egységének helyreállításáért küzd: a keleti területek orosz támogatással fenntartják a konfliktust, ami elhúzódó krízissel fenyeget egy szomszéd államban. Mindez pedig hosszú távon destabilizálhatja az országot, ezzel megakadályozva a Nyugathoz való közeledést. (Ez pedig a konfliktust kirobbantó Putyinnak valószínűleg éppen elég, a kérdés csak az, meddig bírja Oroszország a válság finanszírozását.) Valószínűleg nem vállalok nagy kockázatot, ha azt írom, Porosenkónak teljes elnöki ciklusában nehéz dolga lesz – Ukrajna gazdasági, társadalmi helyzetét tekintve egy elhúzódó háborús konfliktus nélkül is lenne tennivalója bőven.
Míg Porosenko győzelme nem volt meglepetés, Romániában Klaus Iohannis elsőségére hívein kívül nem fogadott volna senki nagy tétekkel, talán még az első forduló után sem. Ennek ellenére legyőzte a hivatalban lévő szociáldemokrata kormányfőt, Victor Pontát, akinek hamar kritikus hangokkal kellett szembesülnie pártjában. A belső ellenzéket hamar leszerelte a kormányfő, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kilépése a kormányból pedig lehetővé tette számára kabinetje átalakítását is. A magyar párt azzal indokolta a döntést, hogy az elnökválasztáson a magyarok egyértelműen a győztes jelölt mellé álltak, azaz a Ponta-kormánnyal szemben voksoltak. Ezzel együtt az RMDSZ megszavazta a szociáldemokrata pártelnök negyedik kabinetjét; Ponta Szociáldemokrata Pártja (PSD) adja a legtöbb tárcavezetőt, mellettük a Románia Haladásáért Országos Szövetség (UNPR), a Konzervatív Párt (PC), valamint a most belépő Liberális Reformpárt (PLR) kapott két-két miniszteri posztot. Ugyanakkor az új államfő mögött álló Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Demokrata-Liberális Párt (PDL) alkotta szövetség – amely a PNL égisze alatt egyesült is – jelentős, tíz százalékpontos növekedést követően a legnépszerűbb párttá vált rövid idő alatt. Klaus Iohannis pedig – aki december 21-i beiktatási beszédében a legfőbb prioritások között az alkotmány, a választási törvény és a párttörvény módosítását, továbbá a nagy ellátórendszerek reformját jelölte meg, és hitet tett az ország nyugati orientációja mellett (Románia külpolitikájának három fő pillére az Egyesült Államokkal való stratégiai partnerség, a NATO-, illetve az EU-tagság) – gyakorlatilag rögtön a bizalmi index élére ugrott, az erdélyi magyarság körében is, így most először fordul elő a rendszerváltás óta, hogy nem egy magyar politikusban bíznak leginkább az erdélyiek. Az RMDSZ-nek tehát valamit lépnie kellett, azonban a kabinet elhagyása valószínűleg kevés lesz a választók támogatásának megerősítéséhez. A román belpolitika nagy kérdése a jövőre nézve, hogyan tud majd együttműködni Victor Ponta és Klaus Iohannis, illetve az új államfő mit tud megvalósítani meghirdetett programjából, és mi az, ami csak ígéret marad.
Harmadik helyre szorult a visszatekintésben Szlovákia, ahol talán a legkisebb téttel bírt a márciusi kétfordulós megmérettetés – ennek ellenére pár szóval mindenképpen meg kell emlékezni erről az eseményről is. Egyrészt azért, mert a felvidéki magyarok számára kiemelkedő jelentőséggel bírt a választás, hiszen Szlovákia történetében először kandidált magyar nemzetiségű jelölt is – Bárdos Gyula a Magyar Közösség Pártja (MKP) jelöltjeként azt kívánta hangsúlyozni, hogy a magyarok is Szlovákia egyenrangú állampolgárai. Tisztes helytállásnál többre ugyan nem számíthatott, de így is 5,11 százaléknyi szavazatot szerzett az első fordulóban. Másrészt azonban sokkal nagyobb szenzáció volt, hogy a második fordulóba jutott két jelölt közül a független Andrej Kiska kis híján hatvan százalékos eredménnyel legyőzte a hivatalban lévő miniszterelnököt, Robert Ficót. Sokan arra számítottak, hogy a csapástól megrendül Foci, és vele együtt a kormányzó Smer is, azonban a párt sikerrel vette az idei két további akadályt: az európai parlamenti választásokat megnyerte, az önkormányzati választásokon a legerősebb pártként végzett. Ennek ellenére mind Kiska eredménye, mind a helyhatósági választások eredménye arra figyelmeztet, hogy északi szomszédunknál a választók kezdenek kiábrándulni a jelenlegi politikai elitből. Ezzel együtt – bár ősszel számos (korrupciós) botrány árnyékolta be Szlovákia belpolitikai életét – a Smer őrzi vezető helyét a pártok között – igaz, a szlovákiai politikusok bizalmi indexét tekintve Ficót már lehagyta a márciusban megválasztott Kiska.
Nekem: 2015
2014-ben mind a felvidéki, mind az erdélyi magyarság képviselői bemutatták autonómiatervezetüket, és lehetett hallani olyan véleményeket is, hogy esetleg a zavaros ukrajnai helyzetben, illetve még inkább annak rendezése keretében egy decentralizáltabb Ukrajnában a kárpátaljai magyarságnak is lehetősége nyílik olyan közigazgatási egységek kialakítására, ami a jelenleginél jobb körülményeket biztosít a helyi magyar érdekek érvényesítéséhez. Lehet, hogy 2015 a határon túli magyar közösségek autonómiáinak éve lesz?
A felvidéki magyarságot tekintve a fent említett választásokon kívül a legérdekesebb esemény az MKP autonómiatervezetének bemutatása volt. Az MKP december 1-jén hozta nyilvánosságra tervezetét, amely „A szlovákiai magyar közösség megmaradásának és gyarapodásának, valamint Dél-Szlovákia gazdasági felzárkózásának intézményi feltételei” címet viseli. Az MKP – Szlovákia területi egységét természetesen tiszteletben tartva – egy olyan törvény elfogadását a szlovák parlamentben, amely lehetővé tenné a személyi elvű kisebbségi önkormányzat létrehozását Szlovákia azon településeire alapozva, ahol a nemzeti közösség számaránya nem éri el az 50 százalékot. Ezen önkormányzat a kisebbségi oktatás, kultúra és nyelvhasználat területén gyakorolna jogokat. Ezen túl szintén parlamenti törvény által, az 50 százalék fölötti nemzeti közösségi lakossági aránynál létrejönne egy olyan különleges jogállású régió, amely az oktatási, kulturális és nyelvhasználati jogokon túl széles területfejlesztési hatáskörökkel is rendelkezne. Érdekes módon se magyar, se szlovák oldalon nem volt akkora visszhangja a decemberben megjelentetett (de már legalább fél éve elkészült, Orbán Viktornak előzetesen májusban bemutatott) dokumentumnak. Természetesen a szlovák nacionalisták (SNS) tiltakoztak ellene, a többi megjelent vélemény – elsősorban a szlovákiai magyar sajtóban – leginkább fanyalgásként volt értelmezhető. Nagy kérdés, hogy sikerül-e a koncepcióval beindítani a vitát abban a szlovák társadalomban, amely az autonómia szó hallatán rögtön szeparatizmusra gondol (és amely szó a felvidéki magyarok körében is megosztó, hiszen mindenki számára más-más jelentéstartalommal bír).
Amit megtett az MKP Szlovákiában, megtette az RMDSZ Romániában: az skóciai népszavazást megelőző napon az erdélyi magyarok legnagyobb pártja is közzétette autonómiatervezetét. Ahogy Szlovákiában az MKP képviselői hangsúlyozták az ország területi integritásának szentségét, úgy Romániában Kelemen Hunor is kiemelte, hogy az egységes és oszthatatlan Románia kereti között képzeli el a párt Maros, Hargita és Kovászna megye autonómiáját. Az RMDSZ a dél-tiroli autonómiamodellt ültetné át román jogi környezetbe. A reakciók persze román részről nem maradtak el, pártállástól függetlenül elítélve a dokumentumot – és egyáltalán, az autonómiának már csak említését is. Az erdélyi magyar politikai ellenlábasok, elemzők is számos hibát találtak a statútumban, egyebek mellett azt kifogásolják, hogy a tervezetben elvész az autonómia, és a dokumentum nem a történelmi Székelyföldre vonatkozik. Ugyanakkor az RMDSZ tervezetének nyilvánosságra hozatalával azzal szembesítette a román társadalmat, hogy az autonómiával nem csak a szélsőségesnek nevezett kis magyar pártok foglalkoznak, és ezzel talán nagyobb esély nyílik arra, hogy a politikai diskurzus részévé váljon egy higgadt vita a témáról – mint ezt Kelemen Hunorék is remélik. Azzal, hogy az RMDSZ kilépett a kormánykoalícióból az elnökválasztást követően, 2015-ben talán nagyobb mozgástér nyílik számára a statútum ismertetését, vitáját illetően.
Véleményem szerint azonban 2015 nem az autonómia, de még csak nem is az autonómiáról való vita éve lesz. A többségi társadalmak mind Szlovákiában, mind Romániában az autonómia szó hallatán rendszerint szeparatizmusra, irredentizmusra, stb. gondolnak, és ilyen légkörben értelmes vitát nyitni akár csak a politikai eliten belül rendkívül nehéz, ha nem lehetetlen. Kárpátalját tekintve pedig minden azon múlik, sor kerül-e a közigazgatás bármiféle reformjára (decentralizációjára). Ha történnek ilyen lépések, akkor véleményem szerint a kárpátaljai magyar érdekképviseletek magukra lesznek utalva, hiszen a jelen külpolitikai helyzetben nem gondolom, hogy a magyar diplomáciának jelentős mozgástere lenne, illetve bárhonnan is számíthatna hatásos támogatásra.
Abelovszky Tamás
