A tavalyi év orosz szemszögből Ukrajna és - áttételesen - a nyugat megleckéztetéséről, valamint ezzel párhuzamosan saját geopolitikai érdekeinek ádáz védelméről szólt. Idén a kiharcolt pozíciók megtartása, a törésvonalak bebetonozása lehet a cél. Azonban ennek eléréséhez egy sor akadályt kell Moszkvának leküzdenie.
Miközben Oroszország igyekszik megingathatatlanul erősnek és magabiztosnak mutatkozni, a nyugat egyre kisebb hangsúlyt fektet az ukrajnai helyzet rendezésére. A nemzetközi jog normáit félresöprő orosz elit azonban nem érezheti magát nyeregben, hiszen a harcok folytatódnak Ukrajnában, a régi dilemmák pedig újakkal egészültek ki.
1. Republikánus többség az amerikai szenátusban
Az év elejétől a szövetségi törvényhozás mindkét kamarája a republikánusok ellenőrzése alá került. Emiatt elképzelhető, hogy Barack Obama kénytelen lesz egy sor kérdésben engedni, és ismerve a republikánusok külpolitikai elképzeléseit, nem lenne váratlan fordulat, ha Washington sokkal keményebb hangot ütne meg a kelet-ukrajnai helyzet kapcsán Oroszországgal szemben.
("Pedig már a demokratákkal sem találta a hangot" - Obama és Putyin találkozója még 2013-ban; f.: themoscowtimes.com)
Nyilvánvaló, hogy ez a váltás leginkább Barack Obama számára jelent majd direkt kihívást, azonban az orosz külügy sem tétlenkedhet, ha a republikánus többség úgy dönt, hogy az amerikai érdekszféra határait nem Lengyelországban, hanem attól keletebbre kell meghúzni. Ne felejtsük el, hogy Reagan és George H. W. Bush idején ment végbe a Szovjetunió kivéreztetése is - igaz, hogy az összeomlást közvetlenül nem a republikánus elnökök idézték elő, de olyan külpolitikai konfliktusokba és versenyhelyzetbe hajszolták a szovjeteket, amibe az gazdaságilag beleroppant.
2. Az európai egység
Az EU jelenleg sem saját magával, sem az ukrajnai helyzet kezelésével nem tud mit kezdeni. Kétségtelen, hogy a belső válság egy tétova uniós külpolitikát eredményezett 2014-ben. Az Unió lényegében végignézte, ahogy Oroszország közelebb tolja határait, közben a válaszok sorra elmaradtak vagy legalábbis megrekedtek a politikai retorika szintjén.
Oroszországnak szerencséje volt, hiszen amikor megszállt egyes ukrán területeket, sem a NATO, sem az EU nem tudott idő beavatkozni; a belső széthúzás sokkal erősebb volt, mint a külső veszélyeztetettségből eredő félelem.
Ez a helyzet előbb-utóbb jelentősen meg fog változni, a kérdés leginkább az, hogy pontosan mikor? Ha az EU-nak sikerül legalább a külpolitika terén rendeznie a belső konfliktusait, akkor az orosz agresszió elhúzódása esetén sokkal rugalmasabb (és határozottabb) válasz várható majd uniós részről.
3. Gazdasági válság és a szankciók
Oroszországnak a külpolitikai orientációját nagyban meg fogja határozni az, hogy kitől remélhet valós gazdasági segítséget. (Erről már írtunk itt) Oroszország koncentrikus körök mentén keresi a megoldást: a legszűkebb halmazt az idei évtől Eurázsiai Uniónak hívják, azonban nehezen hihető, hogy pont Belarusz vagy Örményország fogja kirángatni Oroszországot a gödörből.
A következő kör a Sanghaji Együttműködés Szervezete (SCO), ami lényegében (egy sor posztszovjet állam mellett) Kínát jelenti. Azt a Kínát, amelyik saját maga is gazdasági kihívásokkal küzd, és nem biztos, hogy az orosz kapcsolatok fejlesztésével kívánja ezeket orvosolni. (ld. 4. pont)
A harmadik körbe az Európai Unió és az USA is beletartozna, csakhogy Oroszország saját maga szakította el ezeket a kötelékeket, amikor a krími agressziót követően emelte a tétet, és Kelet-Ukrajnába is bevonult. A jelenlegi válság nem kis részben betudható a nyugati szankcióknak és a nyugatra irányuló tőkemenekülésnek.
A putyini külpolitika építkezési fázisát a kétezres évek folyamán pont ennek a folyamatnak az ellenkezője jellemezte: a közelkülföld országait ignorálva Putyin igyekezett minél jobb kapcsolatokat kiépíteni az EU-val és a NATO-val, elsősorban természetesen a feltartóztatás jegyében. Ami akkor közel tíz évbe telt, most szűk másfél esztendő alatt omlott össze, és Moszkva ismét kénytelen - ha csak ideiglenesen is - a posztszovjet blokk országaira hagyatkozni.
4. Az Iszlám Állam
Az Iszlám Állam megalakulása és rendezetlen helyzete várhatóan éveken keresztül tematizálni fogja a közel-keleti rendezésről szóló tárgyalásokat. Oroszország alapvetően érdekelt a bizonytalanság gerjesztésében (lásd Ukrajna), a nyugat megosztásában (lásd a Szíriáról szóló párbeszéd), de csak addig a mértékig, amíg Moszkva osztja a lapokat.
("Kemény szavak" - az ISIS az oroszokat sem kímélné; f.: youtube.com)
Az új dzsihádista államalakulat képe már Oroszországot is veszélyezteti. Egyrészt az ISIS-re jellemző destabilizációs szerep az amúgy is labilis régióban nem tesz majd jót sem az orosz gazdasági érdekeknek, másrészt még 2014 szeptemberében direkt fenyegetést kapott Moszkva az ISIS részéről, miszerint az orosz muszlimok is részesülnek majd az új államalakulat segítségéből.
5. Kína-dilemma
A Kína-dilemma az idei évre éleződött ki igazán. Kézenfekvő volna, hogy Putyin Kínával fűzi szorosabbra a viszonyt, azonban úgy tűnik, Hszi Csin-ping a korábban megromlott kapcsolatainak helyreállításán dolgozik, és ebbe a képbe nem feltétlenül fér bele a nyugat szemében háborús bűnös Oroszországgal történő barátkozás.
Ugyanakkor egyes elemzések pont arra mutatnak rá, hogy ha Peking mégis a nyílt gazdasági segítségnyújtás mellett dönt, akkor az a globális világrendben végbemenő egyik legjelentősebb változás lenne az idei év során, hiszen az egyfajta egyensúly-szerepre törekvő Kína ily módon nyíltan szembemenne a szankciókat kivető nyugattal.
Valószínűbb azonban, hogy Kína mérsékletességet fog tanúsítani, és nem vállalja magára a teljes orosz gazdasági mentőcsomag terheit, inkább csak gesztusok útján nyújt segítséget szomszédjának.
Összefoglalva a fentieket, annyi mindenképp elmondható, hogy a 2014-ben többfrontos offenzívát elindító Oroszországnak idén legalább annyi új kihívással kell majd szembe néznie, mint tavaly. Akkor Moszkva a nemzetközi jogot és Ukrajnát is felülmúlta – a kérdés az, hogy meg tud-e birkózni az új dilemmákkal is?
Hámori Viktor
