A közelmúlt eseményei rávilágítottak: az Európai Unió önállóan nem képes megoldani a határai mentén kitört fegyveres konfliktusokat. Az európai védelmi képesség jelenlegi állapota komoly kétségeket ébreszt, hogy a nemzetközi rend további eróziója esetén az Unió képes lenne-e akár saját tagállamait megvédelmezni.
1991-ben egész Európa ünnepelte a hidegháborús világrend összeomlását, politikai gondolkodóink többsége a béke és jólét páratlan korszakának beköszöntét jósolták. A poszt-bipoláris korszak első bő tizenöt éve, amennyiben átfogóan nézzük, valóban a fantasztikus gyorsasággal lezajlott európai politikai, gazdasági és az észak-atlanti katonai integráció időszakának tűnt. A szörnyűséges délszláv háború pusztán anomáliának, egy letűnt kor maradványaként lettek elkönyvelve. Az Európai Unió biztonsági helyzetének rohamos romlása két irányból indult meg a huszonegyedik század első évtizedének végén: egyrészt a 2008-as orosz-grúz háború bizonyította be, hogy az országok közötti fegyveres konfliktusok továbbra is fenyegető tényezők, majd a 2011-es arab tavasz eseményei nyomán kibontakozó véres polgárháborúk jelezték, hogy megbukott az Unió déli szomszédságát stabilizálni célzó európai szomszédságpolitika. A 2014-es ukrán válság pedig végleg ráébresztette az Európai Uniót, hogy a kontinensen csupán folyamatos politikai és katonai erőfeszítések árán tartható fenn a béke.
A XXI. század hajnalán, az utolsó utáni pillanatban jött a húsba vágó figyelmeztetés, miszerint az Európai Unió nem fordulhat befelé, bármilyen gazdasági válság is sújtsa politikai közösségünket. A világ államainak döntő többsége, tőlünk eltérő módon továbbra is a geopolitika szemüvegén keresztül nézi a világpolitika történéseit, realista, nem pedig idealista elvek mentén dönt kül- és biztonságpolitikai kérdésekben. Különösen igaz ez azokra az államokra, amelyek napjainkban vagy a jövőben az Európai Unión kihívói lehetnek, mint Oroszország vagy Kína.
("EUFOR: Szükséges, de nem elégséges", f: www.europeangeostrategy.com)
Az Európai Unió jelenlegi katonai gyengesége mellett le kell szögezni, hogy a szervezet kiváló adottságokkal rendelkezik, hogy egyszerre garantálja polgárai biztonságát, miközben értékeinek megfelelően pozitív hatást gyakorol szomszédjaira, legyen az a gazdasági integráció, a jogállamiság előmozdítása, vagy akár a béketeremtés a konfliktuszónákban. Az Európai Unió tagállamainak együttes gazdasági teljesítménye meghaladja az Egyesült Államokét, népessége pedig túlszárnyalja az 500 millió főt, továbbá nemzetközi szinten irigylésre méltó demokratikus politikai berendezkedéssel és társadalmi stabilitással büszkélkedhet, minden pillanatnyi gyengesége ellenére. A kérdés nem az, hogy az Unió képes-e megvédeni polgárait, hanem, hogy meg van-e a kellő politikai akarat az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája (KKBP) részét képező közös biztonság- és védelmi politika (KBVP) átalakítására, és így az összesítve igen figyelemreméltó nemzeti katonai költségvetések és képességek harmonizációjára és hatékonyságának növelésére.
A hidegháború lezárulásával adottnak vettük Európa békéjét, amely egyenesen vezetett annak leértékelődéséhez az európai politikai és intellektuális elit, és így a választópolgárok szemében. A hangsúly szinte teljes mértékben áttevődött az Unió létezésének másik alapvető céljára, a gazdasági prosperitás előmozdítására. Miután a 2008-as gazdasági válság megsemmisítette azt az illúziót, hogy az Unió garantálhatja a szövetség tagállamainak megszakítatlan gazdasági fejlődését, ahol a polgárok joggal számíthatnak arra, hogy évről évre jobban élhetnek anyagi értelemben is, az Európai Unió létjogosultságáról szóló vitákban nem jelent meg a biztonság közös garantálásának szempontja. Az Unió egysége és a közös védelempolitika azonban legalább annyira szolgál a külső hatalmakkal szembeni eszközül (a leghatékonyabb hadsereg az, amelyet be sem kell vetni, mert elegendő elrettentő erővel rendelkezik elsöprő ereje és az éles bevetésre való hajlandósága folytán), mint az évszázadokon át egymás sorsát megkeserítő európai államok egymástól való megvédésére. Minél inkább integráltabb és átláthatóbb az egyes tagállamok hadserege és védelempolitikája, ez annál inkább lehetetlenné teszi a tagállamok közötti konfliktust.
Jelenleg egy hosszú politikai folyamat kezdeti szakaszánál tartunk, hiszen biztató jelzésként az Európai Unió 2015. júniusára új biztonságpolitikai stratégia kidolgozását tűzte ki célul, amely igencsak aktuális, hiszen a 2003-ban született Európai Biztonsági Stratégia teljességgel elavult. Az Európai Unió intézményrendszerét jogosan éri állandó kritika, miszerint a behemót gépezet lassan és rugalmatlanul működik, azonban az érem másik oldala, hogy így a már egy éve tartó ukrajnai konfliktus nyomán beindult gépezet, amely a szövetség védelmi képességeit hivatott fejleszteni, nem is állítható le egykönnyen. Miközben az Egyesült Államok folytatja erőnek átcsoportosítását a Csendes-óceán és az Indiai-óceán térségébe, az európai szomszédságban keletkező hatalmi űrt az előbb említett új biztonsági stratégia által vezérelt külpolitikánknak kell kitöltenie. Fontos szempont szándékaink pontos kommunikálása, hiszen az Európai Unió fegyveres potenciáljának növekedése fegyverkezési versenyt indíthat be, hozzájárulva az Európa keleti felét és déli szomszédságát sújtó instabilitáshoz. Összességében tehát rövidke lehetőségablak nyílt meg az Európai Unió számára, hogy a XXI. századi világrend átalakulásaival összhangban fejlessze katonai képességeit, amelynek segítségével egyszerre biztosíthatja létének mindhárom célját, a prosperáló, demokratikus, békés európai rendet, amely egyben a Földközi-tenger menti régiók stabilitásának is alapfeltétele.
Csepregi Zsolt