Az izraeli drúz közösség vezetője Sejk Maufak Tarif felszólította hazáját, hogy szálljon harcba a szíriai drúzok lemészárlására készülő Iszlám Állammal szemben. Miközben a zsidó államnak morális kötelessége megvédeni a szíriai drúz kisebbséget, a szír polgárháború hatalmi viszonyai radikálisan megváltoznának Izrael hadba lépése következtében.

Az iraki kurd és jazidi kisebbség után egy újabb nem szunnita muszlim kisebbség került a terjeszkedő Iszlám Állam csapatainak markába. Az Izrael által 1967-ben elfoglalt Golán-fennsík szomszédságában koncentráltan élő szíriai drúzok száma mintegy 700.000 főre tehető, akik a síita iszlámhoz közel álló vallásuk miatt nem számíthatnak kegyelemre a vallási kisebbségeket elpusztítani kívánó Iszlám Állam részéről. Bassár el-Aszad szír elnök stratégiai megfontolásokból és egyben büntetésül, amiért a drúzok igyekeznek kimaradni a polgárháború káoszából, fokozatosan kivonta csapatait az Iszlám Állam által elfoglalt terület és a drúzok által lakott Dzsabal al-Drúz (Drúzok hegye) között elterülő sávból, ezzel egy újabb népirtásnak adva terepet.

(Bibi Netanjahu a drúz közösség vezetőjével, f: aljazeera.com)

Az izraeli kormány a polgárháború kitörésétől kezdve felkészült a drúzok nagyszámú átmenekülésére, azonban szíriai drúzok a héten kinyilvánították, hogy nem kívánják elhagyni otthonukat, felveszik a harcot a radikális szervezettel szemben. A drúz vallás egyik legfontosabb hitelve, hogy nem hagyják el szülőföldjüket, így lettek az 1948-ban megalakuló zsidó állam polgárai, majd 1957-ben követelték, hogy fiaikat a zsidó közösség tagjaihoz hasonlóan sorozzák be az izraeli hadseregbe. Mára a 140.000 lelket számláló izraeli drúz közösség száma a fegyveres erőkben és a politikai elitben jelentősen meghaladja a népességen belüli számarányukat, különösen az északi elit katonai egységekben szolgálnak nagy számban, sokszor magas parancsnoki pozíciókban. Az izraeli és szíriai közösség évtizedek óta intenzív kapcsolatot ápolt egymással, a Golán-fennsíkon békefenntartást végző ENSZ erők közreműködésével házasságokat kezdeményeztek a fiataljaik számára, így számos rokoni szál is összeköti a két közösséget.

Izrael így nehéz döntés elé került, hiszen egyrészt morális kötelessége az ország leghűségesebb arab anyanyelvű polgárainak segíteni szíriai testvéreik megvédésében, miközben sem a szíriai harcoló felek, sem a felkelőket a Nyugattal közösen támogató szunnita arab államok nem néznék jó szemmel a zsidó állam beavatkozását a konfliktusba. Ugyanakkor Izraelnek fel kell készülnie, hogy a jelentős katonai erőt képviselő drúz közössége saját kezébe szíriai rokonaik megvédelmezését, amelynek eredménye végeredményben így is nagyszámú izraeli állampolgár részvétele lenne a szíriai polgárháború forgatagában, miközben ezzel egyszer és mindenkorra megtörne az izraeli zsidóság és a drúz közösség szoros kapcsolata.

(Szíria a francia mandátum idején, f: wiki.com)

Az izraeli drúz vezetés nyilvános nyomásgyakorlása a zsidó állam vezetésére ugyanakkor legalább annyira szól az Iszlám Államnak és az Aszad-rezsimnek, hiszen kedvező esetben egyik harcoló fél sem kívánja magára vonni a régió egyik legerősebb katonai hatalmának haragját és inkább nem kockáztatják meg a drúzok bevonását a polgárháborúba. Nem biztos azonban, hogy az Iszlám Állam a fent vázolt racionális elvek alapján dönt majd a drúzok elleni támadás kapcsán, így Izraelnek heteken vagy akár napokon belül döntenie kell, megkockáztatja-e a szíriai polgárháborúba való közvetlen beavatkozást. Ezzel egy kvázi független drúz állam kialakulását segítené elő, amely már 1921 és 1936 között létezett. Ellenkező esetben Izrael (és a világ) magára hagyná a több mint félmillió szíriai drúzt és ezzel felbontaná az izraeli zsidóság és a drúz közösség között kialakult, az izraeli hadseregben dívó kifejezéssel élve „vérszövetségi kapcsolatot” (héberül: brit damim), amelyre jelenleg mindkét közösség oly büszke.

Csepregi Zsolt