Az elmúlt bő egy hónapban a nyugat-európai média döntő többsége, a hazaihoz hasonlóan, a britek EU-ban történő maradása mellett foglalt állást. A Királyság maradását azonban nem csak újságírók, színészek, zenészek, vagy ismert politikusok szeretnék, hanem ma már komplett tagállami kormányok is, mint például a Brüsszellel szemben mindig is barátságos magyar - szmájli. Éppen ezért sokkal érdekesebb talán azt megvizsgálni, hogy mit gondolnak a kilépés mellett kampányolok: valóban jobb megoldás kilépni egy 500 milliós piacról, feladva ezzel egy ekkora gazdasági hátországot? Lehet, hogy igen.
Ritkán látni olyan egyetértést, bármilyen politikai kérdésben, mint amit az elmúlt két napban produkált a hazai mainstream sajtó. Magyar Nemzet, Magyar Idők, Mandiner, Népszabadság, HVG.hu, Reflektor. Mind a hat szerző az Egyesült Királyság Unióból történő kilépése mellett foglalt állást. Ki elvek, történelem, érzelmek mentén érvel, ki a szárazabb, legtöbbször gazdasági-politikai realitásokra alapozva, ki a kettőt vegyítve. Közös viszont bennük, hogy a markáns ellenálláspontot a legtöbben nem taglalják: vagy azért, mert számukra nem komolyan vehetők ezek az érvek; vagy azért, mert nem erre kaptak felkérést, esetleg nem ezt diktálja a saját meggyőződésük; vagy szimplán azért, mert ezeket az érveket jobb nem bolygatni, nehogy értelmes vitát generáljunk róluk, aminek a végén a többség nem a maradás mellett teszi le a voksát. Mindenesetre, ha így - ha úgy, a magam részéről megpróbáltam összegyűjteni mindazt, ami a kilépés mellett szól, és a végén rátok, olvasokra bízom a döntést.
Menjen vagy Maradjon a Királyság?
Kár lenne szépíteni, és talán nem is lehet, az Európai Unió gazdasági értelemben visszaszorulóban van. A kilépés pártiak egyik leggyakrabban hangoztatott érve, hogy az EU-ból menekülni kell, mert az ma már nem több, mint egy túlszabályozott, renitens, rosszul gazdálkodó tagállamok sorát tömörítő, megújulásra képtelen valami. Alátámasztásul pedig azt szokták mondani, hogy az unió területére irányuló brit export folyamatos csökkenést mutat, ami, az a helyzet, hogy tökéletesen igaz. Az elmúlt bő évtizedben a brit uniós export mértéke nagyjából 10 százalékponttal esett (ma valahol 40-45 százalék között mozog), és a legtöbb prognózis szerint, a következő évtizedben ez kilépés nélkül is tovább fog esni, és 2030-ra nagyjából 30 százalék környékén lesz. Ez pedig, mondják sokán, nem valami pozitív jövőkép, és ezt sürgősen ellensúlyozni kell.
A sürgősség azonban nem az Unió erőssége. A britek tehát, ha gyorsan, flexibilisen akarnak kereskedelmi megállapodásokat kötni, jobb kilépniük az EU-ból. Röviden azért, mert a nyilvánvaló gazdasági erő és potenciál ellenére minden uniós kereskedelmi tárgyalás egy rémálom, hiszen mégis csak 28 tagállam vezetőinek kell rábólintani, ami a legtöbbször nem megy. Sem elsőre. Sem másodikra, Sem sokadikra. Indiával például 2007 óta nem sikerült megegyezni, ami könnyen azt eredményezheti, hogy amire megszületik a döntés, az USA és Kína már régen minden létező és értelmes befektetést, valamint lokális szegmenst learatott magának.
(f: politicsmadepublic.com)
A következő érv a kilépés mellett természetesen a túlszabályozás kérdése, ami ha onnan vizsgáljuk, hogy az EU kénytelen harmonizálni, hiszen ez az együtt létezés egyik fontos eleme, akkor lehetne megértést tanúsítani. Abból kiindulva viszont, hogy a brit vállalkozások mindössze 5 százaléka érintett az uniós exportban (maradék vagy határon belül kereskedik, vagy az EU-n kívül), London meglehetősen nagy arát fizet azért, hogy olyan államok, mint például Olaszország, Görögország, vagy éppen Bulgária beálljon a sorba. Főleg úgy, hogy ezeknek a szabályoknak szinte az egésze - lásd fenti adat - a brit gazdaság elhanyagolható szeletét érinti. És ha már szabályozás, egyértelmű, és ezt még Brüsszelben sem sokan vitatják, hogy ha van olyan szabály, ami módosításra szorul, vagy éppen szeretnének egy újat bevezetni a fejlődés elősegítése gyanánt,.akkor az, hogy arról az EU gyorsan és érdemben megállapodjon, figyelembe véve a belső struktúrákat, majdhogynem kizárt. Utóbbira remek példa talán a digitális átállás, és az innovatív vállalkozások támogatása, hiszen amíg az EU vezetői évek, sőt, talán évtizedek óta beszélnek róla, hogy az Unió így meg úgy lesz a világgazdaság motorja, addig az eBay-en és a Skype-on kívül még mindig nincs igazi európai startup sikersztorink - nem beszélve arról, hogy előbbi Amerikában futott be igazán, míg utóbbi az EU-n kívül született.
A kilépés mellett kardoskodók gyakran azt is hangoztatják még, egyfelől, hogy az Egyesült Királyság által éves szinten az Unió büdzséjébe befizetett, nagyjából 10 milliárd fontot jobban is el lehetne költeni - például mezőgazdasági fejlesztésekre, a helyi egészségügyi szolgálat átalakítására, vagy éppen vidékfejlesztésre. Másfelől pedig, hogy nem tagként fel sem merülhet majd annak az esélye, hogy Brüsszel a jövőben akár a különböző pénzügyi mentőcsomagokba, akár az eurózónába történő belépésre kényszerítse Londont. Annak fényében persze ennek kevesebb a realitása, hogy a britek ezekből saját döntésük jogán már most ki vannak hagyjva, de tény, a jövőt és az akkori kényszerhelyzeteket senki sem láthatja előre.
A fentiekhez hozzá szokták még tenni az elszakadás-pártiak, hogy a Királyság, a világ 5-ik legnagyobb gazdaságaként, a WTO és minden egyéb valamirevaló nemzetközi szervezet tagjaként, nem szorul rá az EU-ra. Ezzel szemben az Unió sok esetben ezer sebből vérző tagállamai igen is rájuk vannak utalva, aminek egyik ékes bizonyítéka, hogy a britek kb. 60 milliárd fonttal többet exportálnak az EU-ba, mint importálnak. Ez a kereskedelmi deficit pedig, mint mondják, nem Londonnak fontos, hanem a kimagasló minőségű brit árukért és szolgáltatásokért fizető uniós tagállamoknak. Az Egyesült Királyság ugyanis ezekre a termékekre (pl. Jaguar, haditechnológia, stb.) mindig fog vevőt találni, akár EU-n belül, akár kívül.
És, hogy miért kizárólag gazdasági érveket vonultattam fel? Erre a válaszom egyszerű, a mai szavazást minden jel szerint ezek a kérdések, valamint a bevándorlás fogja eldönteni. Utóbbiról viszont úgy hiszem, már mindent megírtak előttem. Szomorú viszont, hogy a brit közvélemény igazán egyikről sem hallott értelmes vitát. Egyik oldalon a már-már komikus szinteket elérő félelemkeltés dominált (Maradás), míg utóbbin a nem egyszer alaptalan legendagyártás (Kilépés). Pozitív üzenete viszont igazán senkinek nem volt arra, hogy a nép miért egyik vagy másik mellett tegye le a voksát. Bár, ha nagyon muszáj mérleget vonni, a Kilépés-pártiak meggyőzőbben, érthetőbben és valamivel pozitívabb jövőképpel szolgáltak. És lehet, hogy ez elég is lesz.
Németh Áron Attila