Én „Angie”-ra szavaztam, egy nőre, aki világosan beszélt és egy bátor reformcsomaggal állt elő. De egy „anyukát” kaptam, egy olyan kancellárt, aki nem képes döntéseket hozni, és együgyűen irányít.

 

Hmm. Mint sokan mások, én is sokáig reménykedtem. De aztán semmi sem változott. És akkor jött a Sarrazin-ügy. Ott elszakadt nálam is a cérna. Miért is? Mert az a nő, aki bátorságról és szabadságról beszélt, kevésbé hasznosként minősít egy olyan könyvet, amit még csak el sem olvasott. Ezzel pedig Erich Honeckert juttatja eszembe. Újra csak olyan vélemények és könyvek kerülhetnek nyilvánosságra, amelyek hasznosak? Vagy különben betiltják őket? 

Az, hogy a beígért reformok közül egyet sem valósított meg. Még egy apró adóreformot sem tudott véghezvinni, miközben arról próbál meggyőzni minket, hogy képes megmenteni a világot a klímaváltozástól, vagy legalábbis a törékeny EU-t. Az, hogy alávetette magát a rendszer kényszereinek. Neki, a különcnek, történelmi esélye volt. De nem élt vele.

 

("Az írónő és a mű", forrás: www.sueddeutsche.de)

 

A határozott, döntésképes kormányzást, amit egykor ígért. Persze hozzá kell tenni, hogy ez nem egyszerű egy olyan rendszerben, amely koalíciókba és kompromisszumokra kényszerít, és amely, ez által állandó választási kampányt eredményez. Így a koalíciós partnereknek is folyamatosan egymással szembe pozícionálják magukat.

 

De nem a lakosság, hanem a pártja. Merkel túl hamar elveszítette a bátorságát. Előállt Paul Kirchhof adómodelljével, amely egy átfogó, mindenre érvényes 24 százalékos adókulcsról szólt. Ennél igazságosabb adórendszert elképzelni sem tudok.  Viszont amikor Schröder a választási csatározások hevében ezt az elképzelést szociális érzéketlenségként definiálta, Merkel megfutamodott.

 

A mostanság uralkodó hazug politikai szemantika alapelvei: együttérzés, szolidaritás, igazságosság. Csakhogy nem érzelmek, vagy értékek állnak ezek mögött, hanem az, hogy tekintetbe veszik a lobbi- és választási- csoportokat, amelyek kiszámíthatatlanok, és amelyeket választási „ajándékokkal” lehet megnyerni. És Merkel sem különb az elődeitől - sajnos. Egy jó példa a nagykoalíció nyugdíjgaranciája: A nyugdíjak, amelyek ugye a fizetések alakulásától függnek, nem csökkenhetnek tovább akkor sem, ha a keresetek lejjebb mennek. Maga Steinbrück, az akkori pénzügyminiszter is választási ajándékként definiálta ezt.

 

Félreérti a könyvemet. Nem követelek semmit sem, csak kérdéseket vetek fel. Egy adófizető kérdéseit. Tényleg nem szolidáris, ha azt állítjuk, hogy a jóléti állam intézményesített pocsékolás? Az államnak nincsenek bevételi problémái, még ha ezt is állítják mindig. Egyszerűen több a kiadás, mint a bevétel, hogy a jóléti állam illúzióját meg tudják őrizni. Polgárok, nyugalom, mindenről gondoskodunk. Mint egyszerű adófizető felmerül bennem, miért nem élek én is inkább munkanélküli segélyből?

A németeknek kedves és drága a jóléti állam, ez jó lélekre vall. A baj csak az, hogy nem tudnak számolni. Az adóemelést sem szeretik. A baj csak az: a Hartz-IV támogatások (segélyek) fele jut el a címzettekhez. A másik felét azok teszik zsebre, akik az egész rendszert igazgatják –vagy inkább kizsákmányolják. Az olyan ügyvédek, akik a Hartz-IV támogatottakat képviselik. Virul a szegénységipar. Sokan igencsak kreatívan élnek az állami pénzek elpocsékolása nyújtotta lehetőségekből.

 

Akkor Merkel mégiscsak egy „Basta”-politikus (azaz olyan politikus, aki ellentmondást nem tűrően kiáll a véleménye mellett, és ennek nyomatékosítása végett a beszéde végén sokszor használja a Basta kifejezést, amit magyarul talán az „és kész” szóösszetétellel fordíthatnánk - szerk)?

Nem, nála a „Basta” azt jelenti, hogy nincs már kedve vitázni. Merkel alternatíva nélkülinek állítja be a döntéseit, ami pedig arra utal, hogy semmiről sem lehet vele tárgyalni. Ez nekem totalitáriusnak tűnik. Korábban nem ilyen volt. A párt vezetőjeként, és kancellárjelöltként a beszédeiben érezni lehetett a szabadság szeretetét. Ma pedig még csak ki sem áll azok mellett, amik régebben a szíve csücskét jelentették. Ez dühítő.

 

(Nevetés.) Mert pont abban a korban vagyok? Ha ezen szó alkotóját jól értem, a dühpolgárok öregek, haszontalanok, fejlődésellenesek és a legjobb, ha megtartják a véleményüket maguknak.  Mintha Sarrazin olvasói vagy a Stuttgart-21 ellenesek csak maradi öregek lennének, akik mindenért civakodnak. Újra vannak szabályok, hogy ki, mikor, és min kaphatja fel a vizet? A tüntetőknek fiatalnak, a könyveknek meg hasznosnak kell lenniük? És mióta érték önmagában a haladás?

 

Talán azt, hogy már ő sem érzi jól magát a bőrében? De csak találgatok. Amúgy ez a jel a nő-mozgalmakhoz köthető. Ez a női lét nemzetközi jele.

 

1990-ben miniszterként félénk, fiatal lánynak tűnt. Nem koketálós, smink nélküli, nem hiú. Az első tv-s megjelenésekor egy kötött kiskabátot viselt, és egy biztosító tűvel játszadozott. Az első zöldekre emlékeztetett. És akkortájt pont a feministák és a baloldali beállítottságú nők voltak azok, akik felhívták a figyelmet Merkel ódivatúságára. De nekem pont ez tetszett. Egy nő, aki komolyan hitt abban, hogy érvekkel nyerni lehet.

Figyelmen kívül hagyta a nyugat-németek érdekeltségen alapuló kultúráját, és természettudósként az érvekre, mintsem az érzelmekre helyezte a hangsúlyt. Csak sajnos az elmúlt évtizedek szövetségi köztársaságában a politika hangneme teljesen megváltozott: a politika személyessé, szubjektívvá és érzelmessé vált. És ezt Schröder pontosan tudta, így anno „érzelmi hadjáratot” indított Merkel ellen.

 

Attól tartok, igen. Én ezt úgy értékelem, hogy fejet hajtott a politika feminizálódása előtt. Mindig azt mondják, hogy a nők érzelmesedni akarnak. A fenét. Nem vagyunk mi nők ilyen buták. Csak sajnos, mint ahogy a Sarrazin-vitában is, mindig akadnak olyanok, mint Renate Künast, akik azt állítják, hogy Sarrazin embertelen, mert csak számokkal és statisztikákkal érvel. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés: miről másról is kellene a politikában vitázni, ha nem számokról, eredményekről és statisztikákról?

 

Ért a hatalomhoz. Az elején alig voltak szövetségesei, csak felfedezője, Helmut Kohl állt mellette, akit aztán a megfelelő pillanatban sikerült elintéznie. A párton belüli ún. „Emlékpaktum” (sajtóértesülések szerint a CDU-n belül volt egy ilyen szövetség, amely Angela Merkel ellensúlyaként funkcionált) tagjai egy olyan hálózatot hoztak létre, akik a történelem baleseteként tekintettek rá. Ettől még bennem is feléledt volna a bosszúvágy. De Merkel okosan, egyiket a másik után „tüntette el”, utolsóként Christian Wullff-ot.  Ezt csinálja valaki utána. Mára már neki van hálózata: a legbefolyásosabb német nők. Friede Springer, Liz Mohn, Patricia Riekel.

 

A nyugat-német nőknek talán nem volt elég nőies. Ezen kívül az egész lénye idegennek tűnt, meg kellett szokni. A keletnémet nőknek pedig, valószínűleg teljesen mindegy volt, hogy ő nő. Ők egyszerűen nem akartak a CDU-ra szavazni. Először Merkel maga sem tartotta fontosnak, hogy ő nő. Az NDK-ban a nők emancipálva érezték magukat, a patriarchátus elleni harccal mit sem törődtek. A nyugat-német nők problémái az ő szemükben luxusproblémák voltak. Hasonló pragmatikus gondolkodásmóddal bírt Merkel is miniszterként.

 

Nekem tetszik ez a „normalitás”. Meg amúgy sem hiszek abban, hogy a nők szakmai előrelépését diszkrimináció vagy egy üvegfal akadályozná. Szerintem sokan azt gondolják: ez egyszerűen nem az én világom.

 

Nem. Habár az alternatívák sem tetszenek túlságosan. Lehet, hogy csatlakozom a legnagyobb párthoz: a nem szavazókhoz. Vagy szabálytalanul szavazok, a tüntetés apró jeleként.

Örülnék, ha visszakaphatnám a régi Merkelt. A nőt, aki „reformgenerátorként” akart működni, aki „felszabadító ütést” ígért. Aki biztonság helyett szabadságról beszélt. De az is lehet, hogy sosem létezett.