A tegnapi napon a spanyol Alkotmánybíróság határozatlan időre felfüggesztette a november 9-re meghirdetett katalán függetlenségi népszavazást. A döntés bár várható volt, egyre megjósolhatatlanabb, hogy idén ősszel mi történhet Barcelonában és Katalóniában. Az egyik oldalon ugyanis az elszakadás párti katalán politikai elit, a másikon a katonaság bevetésétől sem feltétlenül visszariadó, spanyol egységben hívő konzervatív központi kormány áll. Két hajthatatlan fél, két nemzet, két céllal, akik viszont csak egyetlen közös területen osztozhatnak.
2003-ban az akkor még csak spanyol miniszterelnök-jelölt szocialista José Luis Zapatero Barcelonában tett ígéretet arra, hogy támogatni fog minden jogszabályt, amit a katalánok hoznak a spanyol-katalán viszony rendezésében. A helyi elit nem sokat tétlenkedett. 2004-ben benyújtásra, majd elfogadásra került a katalán parlamentben az autonóm közösség új függetlenségi alapokmánya. Ez egyfelől szélesebb mozgásteret biztosított Katalóniának mind az adózási szabályok, mind az általános jogszabályok kialakításában; kvázi teljes szabadságot adva a közösségnek. Másfelől, és mindenekelőtt, nemzetként ismerte el a katalánokat, akiknek a katalán a hivatalos nyelvük. A helyi parlament döntését később egy lokális népszavazás is megerősítette. A „vállalás” rá eső részét tehát Katalónia elvégezte, így a már miniszterelnök Zapatero-n volt a sor, hogy tartsa ígéretét. A szocialista kormányfő – némi visszakozás és egy kis* módosítás után – végül eleget tett 2003-as kijelentésének. Ennek köszönhetően 2006-ban a spanyol parlament is elfogadta az új katalán alapokmányt.
("Egyértelmű politikai állásfoglalás", f: www.theguardian.com)
A katalánok öröme azonban rövid életű volt, hiszen a spanyol Néppárt (és néhány másik autonóm közösség, például a szomszédos Aragónia és Valencia) röviddel az elfogadás után megtámadta a madridi parlament döntését, és alkotmányellenességre hivatkozva kérte az Alkotmánybíróságot a katalán alapokmány azonnali megsemmisítésére. (Érvelésük szerint a spanyol alkotmány 2. cikkelye világosan kimondja, hogy az Alkotmány a spanyol nemzet megbonthatatlan egységén alapszik – a vonatkozó rész valóban ezt tartalmazza.) Bár hosszas mérlegelés után (4 éven keresztül vizsgálták az ügyet) a bíróság végül az alapokmány rendelkezéseinek nagy részét érintetlenül hagyta, mondván azok nem ütköznek az alkotmányba, közel 40 cikkelyét részlegesen/teljesen átírta, vagy korlátozó magyarázatot fűzött hozzájuk, melyek mindegyike a katalánokra és ügyükre nézve negatív töltettel bírt. Röviden úgy lehetne fogalmazni, hogy mindent, amiért a katalánok elfogadták új alapokmányukat (például önálló, egyenrangú nemzetként elismerés, vagy szélesebb költségvetési önrendelkezés) a spanyol Alkotmánybíróság egy tollvonással eltörölte.
("Barcelona, pár nappal az Alkotmánybíróság döntése után", f: www.timeli.info)
A döntés nem maradt visszhang nélkül, és itt nem csak arról van szó, hogy közel 1 millió ember vonult Barcelona utcáira tiltakozásul, hanem arról, hogy az addig mérsékelt választói támogatásnak örvendő, nyíltan függetlenségpárti politikai erők egy csapásra sztárjai lettek a közbeszédnek. Rengeteg felmérés innen datálja a katalánok „radikalizálódását”, hiszen amíg ma stabilan 45-50 százalék között mozog az elszakadás pártiak aránya, addig ez a szám 2010 előtt sokszor alig érte el a 15-20 százalékot. Persze ehhez érdemes hozzátenni, hogy a fenti választói fordulatot az Alkotmánybíróság döntésén kívül még legalább kettő feltétel bizonyosan erősítette. Az egyik a gazdasági világválság, amely Európában belül Spanyolországot különösen rosszul érintette, köszönhetően túlméretezett építőipari szektorának. És ebben a negatív spirálban Barcelona és az ország egyik gazdasági motorjaként funkcionáló Katalónia kiemelten érdekelt. A másik pedig, mint ahogy azt Skócia példáján is láthattuk, hogy a vegytiszta politikai populizmus, a sokszor tények nélküli hangulatkeltés – választói támogatottságot nézve – gyakran kifizetődőbb, mint az észérvek.
A populizmuson túl azonban fontos aláhúzni, hogy a katalánok és kormányuk (az Artur Más vezette Konvergencia és Unió, valamint az Oriol Junqueras irányította ERC fémjelezte koalíció) érvei között sok olyan van, ami tényeken alapszik. Katalónia például az ország második legnagyobb autonóm közössége (benne Barcelonával, az ország második városával), amely az ország GDP-jének közel ötödét, míg exportjának kb. negyedét adja. Ehhez képest a központi kormányzat adóelvonásai évente nagyjából 8 százalékot vágnak Katalónia GDP-jéből (ezzel gátolva a lehetőséget a belső beruházások erősítésére) és alig több mint 10 százalékot kapnak vissza a spanyol költségvetésből. A katalánok szerint tehát az elvonás mértéke nemhogy nem áll egyenes arányban a kifizetések/visszatérítések mértékével, hanem azok szándékosan megkárosítják őket. Madrid ezekre válaszul rendszeresen a soron kívüli bankmentéseket és hiteleket (az elmúlt bő két évben 14 milliárd euróval segítette a szövetségi kormányzat Katalóniát), a térségnek juttatott uniós fejlesztési forrásokat (ez újfent euró százmilliárdokat jelent), illetve az alkotmányba foglalt közösségek közötti szolidaritást hozza fel.
("Egyre többen mellette, mint ellene", f: www.sbs.com.au)
Hitelesnek mondható tények, statisztikák természetesen mindkét fél mellett szólnak, ahogy a fenti példák mutatják. Érdemes azonban látni, hogy a kialakult helyzet mindenkinek árt. A katalánoknak azért, mert ha alkotmányos jóváhagyás nélkül szakadnak el, nem csak életüket (katonai fellépés esetén – a spanyol Alkotmány 8. cikkelye alapján a hadsereg beavatkozhat), hanem megélhetésüket (gazdasági következmények – Spanyolország vélhetően embargóval sújtaná, EU tagság elvesztése vámok bevezetésével járna, rengetege nagyvállalat elhagyná őket, meglévő adósságaik alatt összeomlanának) is súlyosan veszélyeztetik. A spanyoloknak pedig azért, mert akár örökre feloldhatnák azt az elégedetlenségből fakadó dühöt, amit a katalánok éreznek a szövetségi elosztó rendszer diszkriminatív volta miatt, ha kormányuk végre hajlandó lenne a kompromisszumra és a párbeszédre; amíg viszont ez nincs, marad a feszültség és káosz lehetősége.
Tévedés ugyanis ne essék, a mostani helyzet még mindig inkább a pénzről és a biztos megélhetés utáni vágyról szól, mint arról, hogy a katalánok most papíron is önálló nemzetet alkotnak-e, vagy sem. Ez a realitás. Ám könnyen lehet, hogy a szűklátókörű madridi vezetés, élén Mariano Rajoy konzervatív miniszterelnökkel, büszkeségi kérdést csinál egy alapvetően gazdasági kérdésből, hagyja eszkalálódni a helyzetet, és akkor nem a húsvér szereplők, hanem a sors és a történelem fogja eldönteni a katalán függetlenségi törekvések végkimenetelét. Nagy kár lenne.
Németh Áron Attila
*A mondat, amely kimondta, hogy a katalánok önálló nemzetet alkotnak, végül nem a folyószövegben, az egyik cikkely tartalmaként jelent meg, hanem az alapokmány bevezetőjében.
