Európából nézve az idei év külpolitikai eseményeinek fősodrában egyértelműen az orosz-ukrán válság és Vlagyimir Putyin személye áll. Az orosz elnök előbb önkényesen átrajzolta a krími határokat, majd úgy kezdett háborúba Kelet-Ukrajnában, hogy közben csak külső szemlélőnek tetteti magát. Meddig mehet el az orosz elnök? Mik a főbb dilemmák Moszkva számára?

Amikor idén tavasszal véglegessé vált az orosz katonai jelenlét a Krímben, sokan – köztük a DiploMaci szerkesztői is – úgy vélték, hogy Putyin megelégszik az elért „eredménnyel”, és nem fokozza tovább a bizonytalanságot Ukrajna kapcsán. Noha az euroatlanti tengely egy pillanatig sem tekintette legitimnek az orosz beavatkozást, általános politikai nézetté vált, hogy mindezt meg nem történtté tenni csak aránytalanul nagy kockázat (értsd: katonai beavatkozás) árán lehetne. A Krím a teljes győzelmet és az ezzel járó hatalmas népszerűséget jelentette Putyin számára.

("Úgy tűnik van mire inni", f: www.telegraph.co.uk)

Európából nézve az egész orosz-ukrán konfliktus azért tűnhet furcsának, mert az teljes egészében a XX. századra jellemző bipoláris szemléletet tükrözi: van a keleti és nyugati érdekszféra, a kettő ütközésénél pedig versenyt fut a két blokk, azt remélve, hogy így megvédheti saját határait. A gond az, hogy míg Oroszország így gondolkodik, addig Európa egy sokkal rugalmasabb multipoláris világrendet szeretne megteremteni. Egyrészt tehát adott egy szemléletbeli különbözőség, ami a Krím kapcsán élesedett ki.

Csakhogy a Kreml első embere még tovább ment. Miután senki nem állta az orosz tankok útját a Krímben (és itt hosszasan lehetne elmélkedni a NATO és/vagy a régóta reformérett ENSZ BT szerepéről), Putyin a konfliktus eszkalálása mellett döntött, és Kelet-Ukrajnában is szabadságharcot hirdetett az ott élő oroszok számára. Tette mindezt két fő okból: egyrészt végleg el akarja vágni Ukrajnát a nyugati integrációtól, és inkább a formálódó Eurázsiai Gazdasági Közösség részévé tenné, másrészt az orosz nacionalisták támogatását akarta tovább erősíteni.

Vajon nem vállalta-e túl magát az orosz elnök? Nézzük, hogy mik a főbb kihívások, dilemmák:

1) A nacionalistáknak jó eséllyel csak az oroszajkú régiók Oroszországhoz történő csatolása lenne kielégítő megoldás, ami azonban túlzott politikai és katonai kockázatot jelentene Putyin számára. Bármilyen átmeneti, ideiglenes megoldást megalkuvásként értékelnének a nacionalista erők, ami ugyan nem vezetne Putyin leváltásához, azonban a krími fordulat utáni belpolitikai eufória már egyértelműen a múlté lesz.

2) Putyin a reguláris erők bevetése helyett egyfajta árnyékháborút indított, ahol nincs hadüzenet, nincsenek szembenálló hadseregek, azonban vannak gyanús humanitárius szállítmányok, orosz fegyverek, gerillaharcok, rendszeres túlkapások és önállósuló alakulatok. Lehet, hogy így a vonatkozó nemzetközi normák szerint a konfliktus nem minősül háborúnak, azonban a felelősség ettől még az oroszoké marad. A nemzetközi közösség jelentős részét talán éppen a nem-háborúnak álcázott háborúskodás bőszíti fel a legjobban.

("Elsőszámú közellenség", f: www.wordpress.com)

Ebből a helyzetből úgy kellene kihátrálnia Putyinnak, hogy közben nem gyengíti a saját imázsát. Mivel ilyen biztos megoldás egyelőre nem kínálkozik, Putyin az időhúzás mellett döntött (lásd tűzszünet, bizonytalan tárgyalások megkezdése, a nemzetközi sajtó tematizálása a szankciók köré, stb.).

3) Az előző gondolathoz kapcsolódva: úgy vélem, nehéz elhessegetni azokat a gondolatokat, hogy maga Putyin sem tudja felmérni, mit hozhat számára a kelet-ukrajnai konfliktus. Talán éppen ezért döntött úgy, hogy inkább a háttérből támogatja az Oroszország-párti erőket Ukrajnában. Egyszerűen hiányzik az egyértelmű cél az orosz fél részéről. A harcok felfüggesztésének alapvető feltétele volna, ha a harcban álló felek előzetesen közölnék igényeiket, majd ezek mentén kezdenének tárgyalásokba. Tegyük fel, hogy Oroszország beéri egy olyan ideiglenes megoldással, ahol Ukrajna területi integritása megmaradna, azonban az oroszajkú megyékben széles körű autonómiát kapnának az ott élő oroszok. Vajon egy ilyen ideiglenes megoldás melyik fél számára jelentene garanciákat? Mi biztosítaná, hogy sem Kijev, sem Moszkva nem folytatja majd a harcokat pár hónap vagy év múlva?

4) Akár lesznek újabb területfoglalások, akár nem, ha Oroszország politikai diadalt arat és megtartja Ukrajnát az orosz érdekszférában, az olyan gazdasági és pénzügyi terheket jelentene az orosz gazdaság számára, amiket az érvényben lévő szankciók meg sem közelítenek. A moszkvai irányítású Eurázsiai Unió létrehozása Putyin legújabb víziója, a kérdés az, mindenáron be kell-e tagozni Ukrajnát, vagy elegendő Moszkvának a bizonytalanság fenntartása révén a nyugati integráció megakadályozása?

5) A szankciókról korábban Putyin meglehetősen magabiztosan nyilatkozott (mint arról mi is írtunk). A kérdés az, hogy a nyugati tengely által kilátásba helyezett újabb gazdasági korlátozások mekkora terhet jelenthetnek majd Moszkva számára? A teljes gazdasági izoláció terve minden bizonnyal csak utópia, azonban vannak olyan területek (például az orosz államadósság dollárban és euróban denominált részleteinek finanszírozása), ahol a gazdasági szankciók akár éveken átívelő problémahalmazt jelenthetnek Putyin számára.

Természetesen Putyin dilemmái csak az érme egyik oldalát jelentik. A kihívások ellenére azonban egyelőre úgy tűnik, Oroszország inkább nyertese, semmint vesztese az idei évnek. A helyzet megítélése azonban bármikor megváltozhat; Putyinnak pedig fel kell készülnie minden eshetőségre. Ha már a Nyugat ezt nem tette meg 2014 elején.

Hámori Viktor