A skót függetlenség ügyének átmeneti bukásával, valamint a katalán akarat kvázi sárba tiprásával 2014 akár a nemzetközi szabadságmozgalmak teljes kudarcát is jelenthetné. A valódi helyzet azonban ennek épp az ellenkezője: a függetlenségi törekvések sikere az idei év egyik elvitathatatlan eredménye. Sokan bár sikernek ítélik az Európai Néppárt és Jean-Claude Juncker EP-választási győzelmét, valamint EB elnöki kinevezését, számomra ez a történet inkább szomorúságra, mint derűre ad okot, ahogy 2015 legfontosabb országos választásáé is, a briteké.

„Szerintünk a világ” sorozat második darab.

Nekem: 2014

Az idén két kiemelt jelentőséggel bíró népszavazást is tartottak volna Nyugat-Európában, ám ezek közül a politikai többség akaratából csak az egyik valósulhatott meg. A skótok októberben urnák elé vonulhattak, hogy döntsenek esetleges elszakadásukról a brit koronától. Az eredmény jól ismert: Skócia az Egyesült Királyság része maradt. Sokáig azonban úgy tűnt, ennek az ellenkezője fog történni, és a skótok – populista és demagóg vezetőjüknek, Alex Salmond első miniszternek köszönhetően – a kilépés mellett döntenek. Nem így lett. Ennek a történetnek azóta két olvasata van. Az egyik, hogy a skótok alsó hangon egy évszázadra elbukták a lehetőséget, hogy önállósodjanak, ezért az ügyük kudarcot vallott. A másik, hogy a kudarc csak átmeneti, hiszen világosan látszik, hogy a skótok közel fele függetlenség párti, tehát egy kicsivel jobban felépített kampánnyal (értsd: kevesebb populizmus - több realizmus), és feltételezve London nemtörődömségét, Skócia akár már néhány parlamenti ciklus múlva újrapróbálkozhat céljainak elérésével. Én ez utóbbit gondolom. És ennek az egésznek a jelentősége szerintem abban áll, hogy tettükkel a skótok világos példát mutattak mindenki másnak Európában (pl. székelyek) és a világon, hogy alkotmányos keretek között is függetlenedhet egy nemzet, ha akar. Nem kell tehát fegyverhez nyúlni, meg forradalmat szítani, elég értelmesen kampányolni az igazunk mellett. Salmondnak és társainak ez most nem ment. Nem véletlen, hogy népük többsége a maradás mellett döntött. Ám tizenegynéhány év múlva könnyen előfordulhat, hogy a mostanival ellentétes véleményre jutnak, ha őszintébb politikusakat kapnak.

Elszakadáspárti fronton azonban az idén akadt rendkívül negatív folyamat is, méghozzá Spanyolországban, aminek a végkimenetele máig nem ismert. Ha fentebb tehát azt mondtam, hogy Skócia pozitív példát tud mutatni minden, saját szemében egy másik nemzetállam által elnyomott nemzet számára, akkor a katalánok ennek az éremnek a másik oldalát hozzák. Katalónia esetében ráadásul az az igazán szomorú, hogy mindezt önhibájukon kívül teszik. A spanyoloknál ugyanis nem más, mint a konzervatív politikai többség az, amely zéróösszegű játszmaként felfogva a katalán függetlenségi mozgalom törekvéseit minden létező fronton akadályozza a helyiek önrendelkezését. Miért baj ez? Egyfelől, mert ezzel radikalizálják a csendes többséget. Másfelől – bár ezt akarnák elkerülni – a szélsőségeseket kormányzati tényezővé teszik. Ennek a kettőnek az elegye pedig olyan időzített bombát kreálhat, ami bármikor széttépheti az országot és Európát.

A politika miatt patthelyzetben veszteglő katalán-kérdés mellett számomra 2014 legrosszabb híre minden kétséget kizáróan Jean-Claude Juncker EB elnökké választása volt. Erről korábban (itt és itt) már megírtam minden lényegeset. Ám annak tudatában, hogy Európa urai az EU megmentését egy az állami korrupciót ipari méretekben űző és pártoló férfira bízták, aki nem mellesleg egy valós tényekkel és számokkal szinte alátámaszthatatlan európai növekedési csomaggal haknizik mostanság kontinens szerte, újfent megerősíti bennem, hogy az Európai Unió halálra van ítélve. De nem azért, mert lakosai, vagy gazdaságainak szereplői ne akarnának együttműködést, közös piacot, gördülékeny kereskedelmet, hanem kizárólag azért, mert sikeréről többségében fantáziátlan, múltban élő, populista és pozícióvezérelt politikusok döntenek. Éppen úgy, mint Jean-Claude Juncker.

Nekem: 2015

Jövő májusban tartják a soron következő brit parlamenti választásokat, amin a mostani számok alapján a Munkáspárt fog győzni. Ez a győzelem azonban minden jel szerint csak hajszálnyi lesz, ergo egy újabb koalíciós kormány létrejötte közel sem lehetetlen, főleg annak tudatában, hogy az elmúlt 5 év így lett átvészelve. A szóhasználat indokolt, lévén, a liberáldemokraták kormányon lényegében lenullázták magukat. Támogatottságuk valahol a zöldek 5-6 százalékos szintjén mozog. Ahogy a konzervatívok sem tudtak teljes mértékben kiteljesedni, hiszen a folyamatos egyeztetések, koalíciós belharcok az ő teljesítményüket is visszavetették. Az elmúlt 5 évből tehát – ha minden úgy marad, mint most – mindkét fél nagyon rosszul jön ki, hiszen az egyik megszűnt harmadik erőnek lenni, míg a másik megszűnt egyeduralkodónak lenni a jobboldalon. A Konzervatívok számára ugyanis nem csak az okozott és okoz fejtörést, hogy a brit SZDSZ-szel kénytelenek kormányozni, akiknek a valósághoz annyi közük van, mint a legtöbb Premier League futballistának, hanem a UKIP előretörése.

Az EP-ben ismertté vált Nigel Farage pártja, amely a magyar pártok hihetetlen minőségű spektrumán nagyjából a DK-val van egy szinten, amerikai típusú libertariánus és szélsőjobboldali nézeteivel megosztotta a brit konzervatív szavazóbázist. Persze ennek jelentőségét és tényét David Cameron miniszterelnök és pártja sokáig tagadta, illetve bagatellizálta. Azonban a tudat, hogy a UKIP idén két parlamenti helyet is szerzett már időközi választásokon, a veszélyt valósággá tette. Nem véletlen, hogy bizonyos kérdésekben a Konzervatívok élesen jobbra tolódtak, például az EU, vagy a bevándorlás kérdésében, és ez a tendencia, vélhetően jövő májusig nem is fog gyengülni.

Ez pedig minimum három ok miatt hatalmas probléma: az első, mivel a UKIP képessé vált egyes kiemelt választói témák tematizálására, az összes brit párt, és vele együtt a közbeszéd a szélsőségek irányába mozdult. A második, mivel a UKIP elsősorban a Konzervatívok támogatottságát amortizálja, esély mutatkozik rá, hogy a lakosság jelentős részének szemében teljesen alkalmatlan és tehetségtelen munkáspárti pártelnök (Ed Miliband) nyerje meg a jövő évi választásokat. A harmadik pedig, hogy a UKIP esetleges fajsúlyos politikai tényezővé válásával (mondjuk, ha harmadik erővé válnak, vagy még inkább, ha a esetleg a Konzervatívok beveszik őket egy jobboldali koalícióba – bár ez utóbbira az esély elég kicsi, de nem kizárható) a brit uniós kilépése szinte elkerülhetetlenné válhat, és akkor, nem csak a helyiek fognak súlyos veszteségeket szenvedni, hanem egész Európa. Utóbbi ráadásul a gazdasági mellett politikai súlyt is veszítene, amit a mostani helyzetben nem engedhet meg magának.

Bár egy Junckerrel az élen lehet, hogy ez fel sem tűnne neki.

Németh Áron Attila