Az Egyesült Királyság külügyminisztere, William Hague régi vágású politikus, aki dacára annak, hogy kinevezése előtt nem foglalkozott behatóbban világpolitikával, szinte tökéletesen végzi szerepét. Legalább is ez tűnik ki héten közölt nyilatkozataiból, amikben bár egyszer sem zárta ki az Irán elleni katonai fellépés lehetőségét – ezt Szíria esetében sem tette meg –, mégis, ragaszkodott hozzá, hogy megoldást elsősorban a gazdaság-politikai szankciók, és nem a háború hozhat. Ez a hozzáállás természetesen kevéssé találkozik az elmúlt két hétben megjelent izraeli és amerikai hírekben közölt fejleményekkel, miszerint az izraeli politikai vezetés komolyan fontolgatja a beavatkozást Iránban. Sőt, Leon Panetta, az Egyesült Államok védelmi minisztere a hónap elején a Washington Postnak adott interjújában kifejtette, hogy Izrael minden bizonnyal valamikor a tavasz végén - nyár elején meg fogja támadni az Iszlám Köztársaságot, ha az nem hagy fel nukleáris programjával.

 

(Újabb hidegháború küszöbén?, f: www.telegraph.co.uk)

 

Hague több interjúban hozzátette még, hogy véleménye szerint Irán atomfegyverhez jutása azért különösen veszélyes, mert az egy újabb, korábban csak a hidegháború alatt tapasztalt atomfegyverkezési versenyt idézhet elő mind a régióban, mind a világban, ami komolyan destabilizálhatja a nemzetközi biztonsági rendszert. Egyértelmű, egy nukleáris Irán sok fejtörést okozhat a Közel-Kelet több államának is, legyen az akár Törökország, Irak, Szaúd-Arábia, vagy éppen Egyiptom. Tehát egy újabb fegyverkezési hullám érzésem szerint szinte elkerülhetetlen, ha Teherán valóban megszerzi, amit akar. Már pedig a mai helyzet arra enged következtetni, hogy jó úton jár Mahmúd Ahmadinezsád és a perzsa politikai-vallási vezetés. Főleg, hogy a nyugati gazdasági szankciók, illetve diplomáciai fenyegetés első határozottabb köre (vezető politikusi nyilatkozatok, hadihajó átcsoportosítás, olajembargó, stb.) harcias iráni fellépést eredményezett (Hormuz-szoros lezárásával való fenyegetés, olaj export beszüntetése több uniós tagállam számára, stb.). Persze előfordulhat, hogy Irán háború nélkül, a tisztán gazdasági-diplomáciai nyomás eredményeként feladja majd terveit, de azért erre sokkal kisebb az esély, mint arra, hogy Izraelnek, az Egyesült Államoknak, vagy valamiféle nyugati szövetségnek az idén (legkésőbb jövőre) be kelljen avatkoznia.

 

Az elmúlt héten azonban nem csak William Hague és a szigetországi politikai vezetés Iránhoz való viszonya volt meghatározó fejlemény, hanem David Cameron konzervatív miniszterelnök és Nick Clegg liberális miniszterelnök-helyettes párizsi látogatása is sok figyelmet kapott. Nem véletlenül. Emlékezetes, hogy az Uniós pénzügyi paktum körül tavaly decemberben kirobbant vita – melyet egyedüli tagállamként az Egyesült Királyság utasít el, azóta is – óta Sarkozy és Cameron kapcsolata közel sem rózsás. Mégis, a két vezető legfrissebb megbeszélése, legalább is a nyilatkozatokat elnézve, már-már idillinek nevezhető. Nicolas Sarkozy elmondása szerint ugyanis a brit miniszterelnökkel minden korábbi problémájukat maguk mögött hagyták; a líbiai beavatkozás sikere után hosszú távon nem tartják kizártnak, hogy a szíriai ellenzéket is katonai úton segítsék; valamint, hogy több gyümölcsöző, a két ország szoros viszonyát tovább erősítő megállapodást kötöttek (pl. atomerőmű építés).

 

Az Egyesült Királyság és a konzervatív-liberális kormánykoalíció tehát a belpolitikai nehézségekre (rossz gazdasági mutatók, miniszteri lemondás, skóciai problémák, stb.) ismételten a külpolitikai szerepvállalás erősítésével reagál, ami rövidtávon bár nem rossz taktika, hosszú távon viszont egyértelmű, hogy minden a brit gazdaság sikerességé, vagy éppen sikertelenségén fog múlni.

 

Németh Áron Attila