Az Európai Parlamenti választások óta folyamatos a vita az EU legfontosabb pozícióit betöltő személyek kérdésében. Egy hónapnyi, főleg a színfalak mögött történő politikai huzavona után, valamint pár nappal a döntéshozó június 26-i és 27-i brüsszeli csúcstalálkozó előtt úgy tűnik, hogy kezd kialakulni a végső kompromisszum – bár nem biztos, hogy ez mindenkit (köztük Magyarország jelenlegi kormányát) elégedettséggel fogja eltölteni.
Hibátlanul képezte le az elmúlt pár hét az EU jelenlegi legfontosabb problémáját: a szerveződés fontos kérdésekben teljesen híján van a közös hangoknak, platformoknak. Nem lenne ez gond, hiszen a politikai realizmus húrjait megpengetve állíthatnánk mi is, nem elvárható, hogy 28 ország vezetői ugyanúgy gondolkodjanak stratégiai kérdésekben. A helyzet komikuma csupán az, hogy az Európai Unió pontosan ezzel a céllal próbál magának gyakorlati jogalapot teremteni. Ez lenne az irány, amit magáévá kellene tennie, hogy egy erős, a nemzetközi porondon is mérvadó szereplővé válhasson. Ezzel persze nem ért mindenki egyet – mondhatni trend lett a tagállamokban az euroszkepticizmus. Mindezen a mostani „felsőpolitikai” kakasviadal fikarcnyit sem segített, hiszen pont azt a fajta elidegenedett, elitista, bürokratikus szervezetről alkotott képet festi le a kontinens szavazói előtt, amit eddig is tucatszor láttak és tapasztaltak. Véleményem szerint az euroszkepticizmusra szükség van. Ám a reformok nem a jelenleg már fennálló keretek lebontására kell, hogy szolgáljanak, hanem azok megújítására és továbbvitelére.
("A mérleg két oldala" - Martin Schulz és Jean-Claude Juncker, f: www.maszol.ro)
Ezzel a hanggal állt összhangban Jean-Claude Juncker jelölése az Európai Bizottság élére. Juncker föderalista, intenzívebb közös külpolitikát, fellépést látna szívesen az EU-tól, azonban kritikusai szerint pont a hozzá hasonló politikusok tették a szervezetet olyan egy helyben topogóvá, mint amilyen most. A kérdést mi sem hagytuk szó nélkül itt a DiploMaci szerkesztőségben, kapott tőlünk hideget és meleget egyaránt. Bár úgy tűnt, hogy a David Cameron által vezetett ellenzői csoport (amihez Orbán Viktor is csatlakozott) sikeresen meg tudja majd akadályozni a luxemburgi politikus kinevezését, mostanra láthatóan elfogyott a levegő a kezdeményezés körül. Angela Merkel – bár eleinte úgy látszott, nem támogatja Junckert egy esetleges brit EU kilépés ellenében – mostanra teljes vállszélességgel áll ki a jelölt mellett, így a június 26-27-i brüsszeli európai csúcstalálkozón már a német pozíció sem kérdéses. Néppárti jelölése mellett mostanra már kilenc uniós ország is támogatásáról biztosította Junckert, így megválasztása közel biztosra vehető (bár Cameron még szeretne egy szavazást indítványozni a teljes konszenzus érdekében, ám ennek hatása megjósolhatóan elenyésző).
Ennek természetesen lesz ára – a konszenzus helyébe ilyenkor a kompromisszum lép, amit jelenleg az Európai Parlament elnöki széke szimbolizál. Az európai szocialisták már az EP-választások másnapján úgy nyilatkoztak, hogy a baloldali támogatásért cserébe az ő jelöltjüket, Martin Schulz-ot szeretnék látni az Európai Parlament élén – újra, hiszen ő látta el ezt a posztot 2012 óta. A helyzet kifejezetten izgalmas lenne abból a szempontból, hogy Juncker, mint az Európai Néppárt jelöltje, pont amellett tört lándzsát, hogy az EU-t demokratikusabbá téve át kell engedni bizonyos jogköröket az EP számára – ami így most részben a szocialistákat jelentené. Kompromisszumnak mindenesetre példaértékű lenne.
Nagyban mellőzött téma a kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének, valamint az Európai Tanács elnökének megválasztása (ami jól mutatja, az elmúlt években mennyire volt stratégiainak tekinthető a két pozíció), ami a várt európai integráció erősítése okán nem kevésbé fontos. Az előbbiben az előzetes információk szerint Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter követhette volna Catherine Ashtont, azonban kérdéses, hogy az épp most kibontakozó lengyel botrány (amiről mi is írtunk itt és itt) miképp lesz erre hatással. Az utóbbi pozícióban pedig a dán kormányfő, Helle Thorning-Schmidt tűnt esélyesnek, főleg, mivel országa nem tagja az eurózónának, így David Cameron számára is elfogadható kompromisszum lenne Juncker mellett.
Az írás vezérlőszava most már egyértelműen a „kompromisszum” lesz, ami definíció szerint egy engedményekkel járó megegyezés, ahol minden fél valamennyit enged a kezdeti álláspontjából. Ha lehet ilyet mondani, akkor a mostani döntés egyik vesztese az Orbán-kormány, mivel ők se Junckert, se Schulz-ot nem támogatták, sőt, kifejezetten ellenezték jelölésüket, ám úgy tűnik, most mind a két fórumon velük kell majd együtt dolgozniuk. Ami biztos, hogy ez a szituáció nem fog sokat segíteni azon, hogy csituljon az eddigi EU-szkeptikus kommunikáció Magyarországon – bár van egy olyan érzésem, hogy erre amúgy sem volt óriási esély, akárki is érkezik a megüresedő székekbe.
Mészáros Tamás
