Április elején újra fellángolt a hegyi-karabahi konfliktus, ami ismét – ha csak ideiglenesen is – ráirányította a figyelmet erre az elfeledett háborúra és erre a kevésbé sűrűn tárgyalt régióra. A szétszabdalt kaukázusi határvonalak immáron több mint húsz éve okoznak fejtörést Oroszországnak.

Ami elsőre az azeri-örmény viszálykodás újabb fejezetének tűnt, hamar komoly kihívássá nőtte ki magát Moszkva szemében. Miközben az orosz-török viszony történelmi mélypontot ért el, a török-örmény határtól nem is olyan messze két – régebben hagyományosan oroszbarát – állam esett egymásnak. És amikor már kellően puskaporos volt a levegő, Dél-Oszétia de facto elnöke, Leonyid Tibilov április 4-én bejelentette, hogy népszavazást szeretne kiírni arról, hogy csatlakozzon-e a vitatott terület az orosz föderációhoz, végleg maguk mögött hagyva Grúziát.

Putyin tehát egyik hétről a másikra felvehette az azonnali intézkedést igénylő külpolitikai témák listájára Szíria, Ukrajna és Törökország mellé a három kaukázusi államot. És mint tudjuk, a törékeny kaukázusi status quo fenntartása kifejezetten nagy erőfeszítést igényel immáron több mint két évtizede, miközben a járulékos előnyök egyre inkább elapadnak.

A szovjet időkben a kaukázusi régió olajkészletei lényegében a keményvalutás bevételek megszerzését, ezzel együtt a szovjet blokk nyugati területeinek erőltetett iparosítását segítették elő. Aztán jött a dezintegráció, és hirtelen azt láthattuk, hogy a széthulló szovjet birodalom romjain uralkodni kívánó Moszkvának engedményeket kell tennie annak érdekében, hogy továbbra is olcsón jusson a kaukázusi energiahordozókhoz. Moszkva nem is sajnálta a pénzt és a katonai erőt a stabilitás fenntartására, és sikerrel érte el, hogy ne ropogjanak a fegyverek Abháziában, Hegyi-Karabahban és Dél-Oszétiában sem. (Más kérdés, hogy egyik konfliktust sem sikerült megnyugtatóan rendezni azóta sem.)

"Festői táj, zavaros viszonyok." (f: boston.com)

Most azonban végleg megdőlhet a kilencvenes évek első harmadában felállított Primakov-doktrína valamennyi állítása, ami lényegében az orosz vezető szerep megtartásáról szólt. Primakov a következő prioritásokat állította fel: 1. Oroszországnak meg kell maradnia az egyetlen közvetítőnek a Kaukázus és a világ többi része között. 2. Más nagyhatalomnak nem lehet befolyása a területen. 3. El kell kerülni, hogy Oroszország ellen forduljanak a kaukázusi államok. 4. Moszkvának úgy kell politizálnia a régióban, hogy a saját stratégiai igényeit messzemenőkig kiszolgálják a kaukázusi államok.

A fenti négy pontból ma már egyik sem tartja magát. Grúziát rég el kellett engednie az oroszoknak, Baku a saját olajdollárjaiból függetlenítette magát, Jereván pedig egészen a legutóbbi időkig nem jelentett többet, mint egy biztos, ám gyenge gazdasági erejű szövetségest.

Örményország jelentősége pont az orosz-török viszály miatt értékelődött fel ismét, miután a főváros melletti orosz légibázisra újabb orosz MiG 29-esek érkeztek. Azonban a nagy orosz-örmény barátság sem feltétlen örök, arról nem is beszélve, hogy Jereván katonai és politikai súlya egyáltalán nem képes kitölteni azt az űrt, ami az azeriek és a grúzok lojalitásának elvesztése miatt keletkezett.

Oroszországnak a károk minimalizálása lehet az egyetlen esélye, azaz a hegyi-karabahi konfliktus ismételt befagyasztása, valamint a dél-oszét kérdés szőnyeg alá seprése. Ha ugyanis Putyin épp ezekben a zavaros hetekben próbálná meg jogilag is magához csatolni Dél-Oszétiát, akkor könnyen lehet, hogy hamarosan ismét szembe találja magát a grúz tankokkal. Grúzia a NATO egyik előretolt bástyájaként kíván előrébb jutni a régióban, miközben az sem kizárt, hogy az felerősödő oroszellenes hangokhoz Azerbajdzsán is csatlakozna.

Ebben az esetben viszont már nem egy húsz évvel ezelőtti doktrína meghaladásáról, hanem egy teljesen új geopolitikai kihívásról beszélnénk, ami akár odáig is fajulhatna, hogy az oroszok teljesen kiszorulnak a Kaukázus déli részéről, és a továbbiakban nem lenne beleszólásuk a térség dolgaiba. Megfontolt lépésekre és további kompromisszumokra van tehát szükség - két olyan dologra, amire Putyin egyre ritkábban hajlandó.

Hámori Viktor

Egy hete dübörög a nemzetközi médiában a "Panamai Iratok" néven elhíresült offshore-botrány, amelyben már most több világszinten jegyzett politikus kompromittálódott. Célkeresztben van Putyin, Asszad, Mubarak, Zuma, de érintettek uniós tisztviselők, a már lemondott izlandi miniszterelnök, sőt, David Cameron brit kormányfő is. Alapvetően persze elmondható, hogy az igazán nagyvadakat - eddig legalábbis - nem a fejlett világ adta. Azonban előfordulhat, hogy a közeljövőben ez megváltozik: például, ha az elmúlt egy hét találataiban meglepően alul reprezentált USA is az elemzések kereszttüzébe kerül. Addig viszont, amíg ez kiderül, érdemes beszélni egy kicsit arról, hogy mi fán terem az adócsalás, mi az adóelkerülés, és mi a különbség egy korrekten eljáró, de rosszul kommunikáló, és egy szimplán hazug, korrupt politikus között. Sok, ezt azért előrebocsátom.

Annak érdekében, hogy rögtön a közepébe csapjak, nézzük, mit is jelent az adócsalás fogalma: a  kialakult  gyakorlat  alapján  akkor  beszélhetünk adócsalásról,  ha  valamely  gazdasági  szereplő, adóalany  nem  vallja  be,  vagy nem fizeti be a költségvetésbe az általa egyebekben fizetendő adót, illetve eltitkolja az adókötelezettségét, vagy olyan jogellenes, mesterséges adózási konstrukciókat alakít ki, melyek célja, hogy megakadályozzák az adóhatóságot abban, hogy adófizetési kötelezettségükre fény derüljön. A Panamai Iratok alapján erős a gyanú, hogy a világpolitika több, hírhedt vezetője is ezzel az illegális megoldással él: például az azeri Alijev-család, vagy Kína első embere, Hszi Csin-ping. Az esetükben tehát közpénzek, állami vagyonok strómanokon keresztüli kimentése zajlik, természetesen a helyi (és nemzetközi) hatóságok szeme elől elzárva.

Az adóelkerülés ezzel szemben egy teljesen legális eszköz. Morális szempontból lehet aggályos, de jogi szempontból semmiképpen. Célja ugyanis az adóteher csökkentése, amelynek lehetőségét a kormányzati adópolitika, illetve a jogalkotó nem kívánta eredetileg az adózóknak lehetővé tenni, de a  joghézagból képződő „kiskapukat” az adózók adóterhük csökkentése érdekében legálisan tudják kihasználni. Ebben az esetben - a közvélekedéssel ellentétben - nincsen szó lopásról, csalásról, bárminemű illegális cselekedetről, mindössze a kínálkozó jogalkotói / szabályozói hibák, lehetőségek maximális kihasználásáról.

A brit miniszterelnök esetében azonban nemhogy nem előbbiről, de nem is utóbbiról van szó, hanem konkrétan a nagy és hatalmas semmiről. David Cameron ugyanis nem csalt adót, ahogy adót sem került el. David Cameron egyszerűen csak hatalmasat hibázott, amikor a Panama Iratok napvilágra kerülte, és édesapja nevének ezzel összefüggésben történő említése után, nem hozakodott elő őszintén a saját történetével.

"Hibázott, de nem csalt. Sokakkal ellentétben." (f: theguardian.com)

Miért fontos ezt felemlegetni? Egyszerűen azért, mert a botrány kirobbanása óta (valójában persze már sokkal régebb óta) zajlik minden offshore-ozást érintő tranzakció, és az ezekhez kapcsolódó fogalmak és személyek szándékos / szándékolatlan összemosása a sajtóban. Sokak számára nyilván előfordulhat, mindezek ellenére, hogy az egyenlőségjel igen is indokolt egy Cameron és egy Alijev között. Ez szívük joga. A tények szintjén mindenesetre nem csak jogi, de morális szempontból sincsen hasonlóság köztük. Egyfelől, mert David Cameron még 2010-ben, közvetlenül a hivatalba lépése előtt megvált offshore érdekeltségeitől. Másfelől, mert ezt a tranzakciót azonnal bejelentette a brit adóhatóság felé, és az ebből származó nyeréségét, ahogy kell, az előírásoknak megfelelően le is adózta. Harmadrészben pedig, mert felismerve hibáját - és fűszerezve némi politikai opportunizmussal - publikáltatta utóbbi hat évének adóbevallásait. Ilyet vajon látunk valaha Alijevtől? Kétlem.

Természetesen ettől még az ellenzék és az ellenzéki sajtó a miniszterelnök fejét követeli, ahogy a nemzetközi média jelentős része is hihetetlen morális magaslatokról bírálja Cameront. Teszik mindezt úgy, hogy a kommunikációs bakin kívül a konzervatív politikus nem követett el semmi törvénysértőt - a brit adóhatóság szerint sem. Teszik mindezt úgy, hogy például az egész botrány egyik leglelkesebb leleplezője, és a miniszterelnök legfőbb vádolóinak egyike, a brit The Guardian napilap mögött álló vállalat (Guardian Media Group) maga is offshore bejegyzésű. És teszik mindezt úgy európai lakosok százezrei, vagy akár milliói, hogy nem is tudják, hogy például nyugdíjalap befektetéseiken keresztül ők maguk is érdekelt offshore-ozásban, vagy éppen adóelkerülésben (duty free). De persze tudjuk, másra mindig könnyebb mutogatni, főleg ha az a valaki egy politikus. Pedig néha ők is ártatlanok.

Németh Áron Attila

Április 6-án Hollandiában példátlan győzelmet arattak az euroszkeptikusok. Az EU-Ukrajna társulási szerződésről tartott népszavazáson 62 százalékkal a szerződést elutasítók kerültek döntő fölénybe. Mindeddig nem volt rá példa, hogy egy tagállam ne ratifikált volna egy kollektív szerződést. Mark Rutte miniszterelnököt nehéz kötéltáncra kényszerítették a népszavazás szervezői, ráadásul a legrosszabb időben, Hollandia EU-elnöksége kellős közepén. Európai szinten azonban még fontosabb, hogy a holland népszavazás kézzelfogható bizonyítékként szolgálhat a kontinensen növekvő EU-ellenes érzésekre, jelentős politikai tőkét adva a többek között a brit euroszkeptikusok kezébe is.

Majdnem elmosta az eső az április 6-i holland népszavazást az EU-Ukrajna társulási szerződésről. Napközben még azt találgattuk az utrechti 1-es szavazóhelyiség elnökével, Jacques Aerts-al, hogy meglesz-e a 30%-os részvétel. Volt időnk megtárgyalni a dolgot, mivel a szavazóhelyiségben alig lézengtek. Sorban állásról szó sem volt, egy-két ember jött be az ajtón pár percenként. Délután háromkor döntöttem úgy, hogy távozok. Ekkor még úgy tűnt, érdektelenségbe fullad az euroszkeptikus GeenPeil csoport kezdeményezése. A részvételi arányok a hírek szerint még öt óra körül is rendkívül alacsonyak voltak. Hogy csak a nagyobb városokat említsük: Amszterdamban 14%, Rotterdamban 15%, Hágában 16%, Utrechtben 15% volt a részvételi arány teaidőben.

Jan Roos győzelmi mámorban (f: volkskrant.nl)

A népszavazás hátteréről januári cikkünkben számoltunk be részletesebben. Sejteni lehetett, hogy a szerződést ürügyként használva az ellenkampányolók keményen apellálni fognak a választók EU-ellenes érzéseire. A szélsőjobboldali PVV kampányszlogenje például így szólt: „Egy szavazat a szerződés ellen, egy szavazat Rutte és a brüsszeli elit ellen”. Vajon bejött az általánosítás? Hogyan és miért szavazott egy átlagos holland? Az utrechti szavazóhelyiségben tett látogatásom során megkérdeztem pár szavazót, hogy hogyan szavazott, miért úgy és mi alapján tájékozódott. Ugyan nem reprezentatív felmérésről van szó, de számomra úgy tűnt, a holland szavazó jól informált, tudja, hogy mire szavaz. Mindenki rendszeresen olvas hagyományos napilapokat és internetes hírportálokat. Sokan, főleg az igen-szavazók a szerződésbe is beleolvastak. Az alábbi képen egy-egy igen és nem-szavazó véleményét illusztráljuk.

Álláspontok a népszavazás kapcsán (f: Szilágyi Máté János)

A nap második felére megjött a hollandok szavazókedve. Fél tizenegyre kiderült, hogy este kilencig 32%-ra kerekedett a részvételi arány, az Ipsos felmérése szerint. Mivel az eredmény átlépte a 30%-os küszöböt, ezt már számításba kell vennie a holland kabinetnek. Ami még érdekesebbé és EU-szinten is relevánssá teszi a népszavazást az az, hogy elsöprő többség, 62% szavazott a szerződés ellen. Jan Roos, a nem-kampány legfőbb médiafigurája még aznap üzent a miniszterelnöknek: „Rutte, itt az ideje, hogy hallgass a nép szavára.”

Ruttének a lehető legrosszabbkor jött a gyomros, hiszen az EU soros elnökeként épp azon fáradozik, hogy a pragmatikus problémamegoldó szerepében javulást érjen el mind a migráció és klímaváltozás ügyében, mind a közös munkaerőpiac és az eurozóna stabilitása terén. Ugyan a jogi lehetőség adott lenne az eredmény mellőzésére, de az első nyilatkozatok alapján Rutte és kabinetje figyelembe fogja venni a népszavazás kimenetelét. „Ilyen eredmény mellett Hollandia nem írhatja alá a társulási szerződést ilyen formában”, nyilatkozta. Rutte utolsó reménye a parlamenti szavazás lehetne, viszont a parlamenti többség, a koalíciós partner PvdA-t is beleértve, már hónapokkal ezelőtt kinyilvánította, hogy tiszteletben fogja tartani a szavazók döntését. A holland nem tehát nagy valószínűséggel nem marad.

Mark Rutte holland miniszterelnök az EU-Tanács előtt (f: volkskrant.nl)

Akkor hogyan tovább? Steven Blockmans, a Trouw szakértője szerint ha Hollandia nem írja alá a társulási szerződést, az minden EU-tagállam számára érvénytelennek minősül. Az EU-n kívüli kereskedelem azonban az Európai Bizottság hatáskörébe tartozik, így a Bizottság dönthet úgy, hogy egy kizárólag kereskedelmi szerződést köt Ukrajnával, mely Hollandia számára is kötelező érvényű lenne. Ebben az esetben a társulási szerződésben foglalt politikai megállapodásokat Ukrajnának minden tagállammal külön-külön kellene megkötnie, természetesen Hollandiát leszámítva. Blockmans szerint a legvalószínűbb forgatókönyv a tárgyalásos rendezés. Szerinte Hollandia párbeszédet fog kezdeményezni a Bizottsággal és a többi tagállammal, hogy olyan kiváltságokat kapjon, amelyek lecsendesítik a holland szkeptikus érzelmeket. Hogy pontosan milyen kiváltságok ezek és milyen téren, az viszont most még nem teljesen világos.

Végszóként megemlíteném, hogy Nigel Farage, a brit EU-ellenes Függetlenség Párt vezetője Twitteren még aznap ’Hurrá’ felkiáltással üdvözölte a holland népszavazás eredményét. Öröme érthető, hiszen a holland euroszkeptikusok ekkora arányú győzelme jelentős politikai tőkét adhat a Brexit támogatóinak, főleg, hogy a brit népszavazásig már csak bő három hónap van hátra. A GeenPeil Jan Roos vezetésével meglátta a lehetőséget: a Politico szerint megegyeztek a brit euroszkeptikusokkal, hogy nyárig az Egyesült Királyságban fognak kampányolni a britek kilépése mellett. Aki nincs ellenünk az velünk van, ugye?

Szilágyi Máté János

János kommunikációs szakértő, kiemelt kutatási területe a holland belpolitika, a multikulturalizmus-kulturfundamentalizmus kérdései, valamint a muszlim kisebbségek európai integrációja. Diplomáit a Debreceni Egyetemen, valamint az Utrechti Egyetemen szerezte. CEEPUS és Erasmus-ösztöndíjas. 

Az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ) valamikor a 2000-es évek közepén rázta meg addigi történetének egyik, ha nem a legkomolyabb korrupciós botránya: az "olajat élelemért" program. Az akkori vezetés, élén a szervezet főtitkárával, az átláthatóság azonnali, drasztikus növelését és teljes megtisztulást hirdetett. Azonban, mint utóbb kiderült, kevés sikerrel. Az ENSZ ugyanis, miközben ma a világ jelentős része a nemzetközi politikai élet meghatározó alakjainak, és vélt vagy valós strómanjainak panamai offshore üzelmeinek felderítésével van elfoglalva (teljes joggal), éppen egyik újabb, súlyos korrupciós botrányát próbálja átvészelni. Persze a jelenlegi főtitkár már jelezte: az átláthatóság növelése és a megtisztulás a jövőben mindennél fontosabb lesz. Szerencse, hogy ezt egyik elődje sem akarta.

Amikor 2004 telén bejárta a hír a világsajtót, hogy minden jel szerint az ENSZ főtitkárának, Kofi Annan fiának is köze lehet az akkor már legalább fél éve tartó korrupciós botrány, az "olajat élelemért" program visszásságaihoz, a nemzetközi szervezet megítélése soha nem látott mélypontra zuhant. Ezen a helyzeten ráadásul az sem segített, hogy egy, a következő évben elvégzett teljes körű és független vizsgálat nem talált elegendő és megalapozott bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy az ENSZ főtitkár valóban érintet lehet fia ügyében, akár csak a tudomás szintjén. Ebben azonban lehet némi szerepe annak, hogy a vizsgálat azt bizonyította, hogy  Kojo Annan - bármennyire is tagadta sokáig - igen is fizetett munkatársa, majd tanácsadója volt egy jelentős, az "olajat élelemért" programhoz köthető ENSZ közbeszerzést elnyerő svájci vállalatnak - ennek ellenére az ifjabb Annant emiatt sohasem vonták komolyabban felelősségre.

Egy ilyen botrány után természetesen jó lenne mondani, hogy az elmúlt 10 év csendben, nyugalmasan telt, hiszen a 2000-es évek reformjait végrehajtották, és az ENSZ, valamint szakosított szervei mára olyan tiszták, mint a patyolat. A nemzetközi diplomácia - alapításakor legalábbis - legfontosabbjának szánt szervezete azonban nemhogy nem tisztult meg, de működését vissza-visszatérően jelentős botrányok kísérik. Ezeknek a középpontjában, tény, nem mindig a pénz, vagy a vezetők befolyással való visszaélése áll, hanem például nemi erőszak és molesztálás (pl. Kambodzsa, Benin, Elefántcsontpart, Haiti, Koszovó), amire szintén nem lehetnek büszkék a világbéke állítólagos legfőbb őrzői.

"Az ENSZ folyamatosan tökéletesített működése", (f: coxandforkum.com)

De hogyan is lehetnének, ha az ENSZ, tulajdonképpen 30 éve (jóindulatú becsléssel élve) egyet jelent mindennel, amit egy közepesen fejlett kelet-európai állammal kapcsolatban szoktunk megjegyezni. Építenek utakat, de a a költségek közel felét elnyelik a vezetők. Sokat tettek alulfejlett régiók felzárkóztatására, de közben több vezetőjük visszaélt a befolyásával a helyi közösségek rovására. Vannak nyílt közbeszerzések, de azokon nem egyszer olyanok nyernek, akik direkt kapcsolatban állnak az elbírálókkal.

Ez utóbbi képbe pedig tökéletesen beleillik a legfrissebb, az ENSZ három évvel ezelőtti közgyűlésének elnökét érintető korrupciós botránya - az ügy röviden: John Ashe, aki nem mellékesen Antigua és Barbuda ENSZ követe volt, egy hamarosan publikálására kerülő, belső ENSZ vizsgálat szerint tagja volt egy olyan szervezeten belüli csoportnak, amely éveken keresztül elfogadott csúszópénzeket (dollármilliós szinten) és ajándékokat egy ismert kínai milliárdostól, hogy cserébe, pozíciójukat kihasználva, támogassák a milliárdos üzletember ENSZ égisz alatt (és ENSZ forrásokból is) tervezett fejlesztéseit. Mivel a teljes dokumentum tartalma még nem ismert, ezért csak néhány további érintett személy és szervezet neve szivárgott ki, így például a csoport tagja volt Francis Lorenzo (Dominikai Köztársaság volt ENSZ nagykövete), Sheri Yan (Global Sustainability Foundation - egy ENSZ-szel régóta együttműködő nem kormányzati szervezet), és kisebb mértékben az ENSZ Fejlesztési Programjának néhány munkatársa. Az eddig megismert vizsgálati anyag hozzáteszi, hogy a súlyos anomáliák (pl. feltárt korrupciós csoport) ellenére az ENSZ rendszerei relatíve hatékonyan működnek, és bár emiatt szükségesek bizonyos kiigazítások, felülvizsgálatok, átalakítások, a szervezet egésze összességében rendben működik.

Ismerős? Hát, ha máshonnan nem is, az elmúlt 30 évből biztosan. Éljen az ENSZ!

Németh Áron Attila

Hszi Csin-ping a hatalomra kerülése óta most először járt a kelet-közép-európai régióban. Azonban érdekes módon nem a Kína regionális hídfőállásainak tartott államokba – vagyis például Lengyelországba, Magyarországba – utazott, hanem az ázsiai országgal sokáig távolságot tartó Csehországba. A találkozó egy teljesen új fejezetet nyithat Peking és Prága viszonyában, mivel a jelenlegi cseh vezetés Kínában látja az egyik legfontosabb gazdasági partnert, bár a helyi közéletben még mindig nagyon sokan kétkedve figyelik a kelet-ázsiai ország lépéseit.

A hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvétele óta (1949. október 6.) között most először járt kínai államfő Prágában.  Egy hete Hszi Csin-ping – mielőtt kiutazott volna az Egyesült Államokba, hogy részt vegyen a nukleáris biztonsági csúcstalálkozón – egy háromnapos kitérőt tett Csehországban. A kínai elnök ezzel lényegében „viszonozta” Miloš Zeman cseh elnök 2015-ös pekingi útját: ő volt az egyetlen európai államfő, aki részt vett a második világháború befejezésének hetvenedik évfordulója alkalmából tartott ünnepségen. Természetesen ez nagyon pozitív visszhangra lelt a kínaiak körében, és idén Hszi Csin-ping második európai megállója – Nagy-Britannia után – Csehország volt. A cseh vezetés komolyan készült a kínai elnök fogadására. Prága cseh és kínai zászlóba borult, Hszi repülőgépének cseh Gripenek adtak kíséretet, katonai parádék, faültetések és a Prágai várban tartott fogadások jellemezték a háromnapos utat.

Incidensekből sem volt hiány. Ismeretlenek a prágai Hradzsinhoz vezető út mentén kitűzött több tucatnyi kínai zászlót maszatoltak össze fekete festékkel. Szerte a fővárosban tibeti lobogókkal, Kínát elítélő transzparensekkel, Václav Havel és a Dalai Láma közös képével felszerelt tüntetők tartottak demonstrációkat, akik kisebb összetűzésekbe kerültek a Hszivel szimpatizáló kínai csoportokkal. A cseh jobboldal (például a TOP 09) folyamatosan kritizálta a kínai államfő látogatását, miközben a cseh médiában is gyakoriak voltak a viták Prága új Kína-politikájáról.

Ezek a kellemetlenségek azonban – amikről a kínai média egyáltalán nem számolt be – nem vontak le semmit a két elnök találkozójának sikerességéből. Az egyik legfontosabb eredmény, hogy a cseh-kínai kapcsolatok stratégiai partnerségi szintre emelkedtek. Több mint 20 pénzügyi és gazdasági megállapodást írtak alá, mintegy két milliárd dollár értékben. Szándéknyilatkozatokat írtak alá a nukleáris energia, infrastruktúra, egészségügy fejlesztésről.  Újabb kínai befektetők érkeznének a kelet-közép-európai országba, akik a cseh sörgyártásba (Lobkowitz), fociklubokba (Slavia Praha), légi járatokba (Sanghaj-Prága), médiába (Empresa Media) és a turizmusba invesztálnának. Ez utóbbi esetében fontos megjegyezni, hogy Csehország egyre inkább közkedvelt a kínai turisták körében: tavaly már több mint 280 000 látogattak a kelet-közép-európai országba.

Prága szintén több száz millió dollár nagyságban ruházna be Kínába. A Škoda összeszerelő gyárat épít és a cseh repülőgépgyárak is komoly beruházásokat terveznek. Zeman a találkozó alatt ismét szóba hozta a  300 kilométer hosszú, Duna–Odera–Elba csatorna tervezetet. Úgy tűnik Peking nem zárkózott el teljesen a cseh projekt támogatásától, ami némi magyarázattal szolgálhat arra vonatkozólag, hogy Csehország miért vált hirtelen fontossá Kína számára. Az Új Selyemút (Egy Övezet, Egy Út - OBOR) „végpontja” ugyanis a szomszédos Németország lenne, ahol összeér a szárazföldi és a tengeri útvonal. Hszi elképzelésben Csehország geopolitikai szempontból központi szerepet tölthetne be és a nyugat-európai piacokra vezető út egyik hídfőállása lehetne. Például a 2012-ben elindult 16+1 kezdeményezésben (Kína és a kelet- és közép-európai országok együttműködésében) Prága lenne a legfontosabb pénzügyi és logisztikai központ.  

Ez igencsak nagy változást jelenthet a cseh-kínai kapcsolatokban, ugyanis Csehország sokáig azon kevés európai államok közé tartozott, amelyek eléggé elutasítóak voltak Kínával szemben. Ennek hátterében elsősorban Václav Havel állt: az egykori cseh elnök gyakran bírálta Kínát a Tienanmen téri események miatt, majd később a cseh vezetés Tibet és Tajvan-támogató politikája okozott feszültségeket a két ország viszonyában. 1995-ben mélypontra zuhantak a kapcsolatok, mert a cseh kormány és elnök hivatalosan fogadta Lien Csan tajvani alelnököt és nyíltan kiállt amellett, hogy ismét Tajpej, és ne Peking képviselője üljön az ENSZ Biztonsági Tanácsban. Habár nem sokkal később Prága ismét az egy Kína-elv mellett foglalt állást, de az incidensek miatt évekig egy helyben álltak a cseh-kínai kapcsolatok.

Fordulat a 2008-as pénzügyi válság követően állt be. A cseh üzleti körök már ekkor kiemelt céljuknak tekintették a Nyugattól való függőség csökkentését, a kereskedelmi kapcsolatok fokozását más régiókkal és a kínai befektetések számának növelését. 2014-re Kína lett a második (első Németország) legfontosabb importforrás, mintegy 17 milliárd dollár értékben hoztak be kínai árukat. Ezzel szemben a cseh export csupán 1,1 százaléka (nem egészen 2 milliárd dollár) irányult Kínába, bár az utóbbi években fokozatosan emelkedik. Ugyanakkor a kínai befektetések terén Csehország, a többi kelet-közép-európai országhoz viszonyítva, jelentősen lemaradt: 2015-ig Kína még mindig csak 0,5 százalékát tették ki az országba irányuló közvetlen tőkebefektetésnek, miközben ez Dél-Korea esetében 7 százalék, Japánéban 14 százalék.

A cseh-kínai politikai kapcsolatok javulása igazából a konzervatív Petr Nečas miniszterelnöksége (2010-2013) idején elkezdődött, de minden kétséget kizáróan Zeman alatt történtek a legnagyobb változások. Miloš Zeman már 1999-ben – akkor még kormányfőként – járt Pekingben és a Kínához való közeledés legfőbb támogatói közé tartozott. 2014 őszén a cseh elnök Kínába utazott, és sok megállapodást kötött: új cseh konzulátust nyitottak Csengtuban; közvetlen légi járatot létesítettek Prága és Peking között; valamint a Bank of China fiókot nyitott a cseh fővárosban. Továbbá Zeman – a korábbi cseh államfőktől eltérően – egyáltalán nem bírálta Kína kül- és belpolitikáját, nem tett említést az országban tapasztalt emberjogi helyzetről és az EU-ban is kiemelten támogatta a kínai álláspontokat. Bizonyítva a Kína iránti elköteleződését, valamint az Európai Uniótól és az Egyesült Államoktól való „függetlenségét” (ahogyan nemrég fogalmazott a kínai CCTV-nek adott interjújában), személyesen részt vett a 2015-ös szeptemberi kínai katonai parádén.

Ahogy azonban a kínai elnök látogatása alatt történt tüntetések, zászlóincidensek és viták mutatják, nem mindenki fogadja kitörő örömmel ezt a fajta új külpolitikát, amely érdekekre és nem értékekre alapoz. Miközben Magyarországon a „keleti nyitás” egyik legvitatottabb pontja az Oroszországhoz való politikai-gazdasági közeledés, addig a cseh társadalomban a Kínával való szorosabb együttműködés gerjeszt komoly disputát. A cseh jobboldal gyakran támadja a szociáldemokratákat a túlzott Kína-barátság miatt. Szerintük Zeman célja hátat fordítani a Nyugatnak. Habár gazdasági téren elismerik Kína jelentőségét, de nem akarják, hogy Prága politikai szempontból is „elköteleződjön” a kelet-ázsiai ország irányába és szemet hunyjon a korábban értékalapon működő cseh külpolitika elveire.  

A cseh média, emberjogi szervezetek és értelmiség még az ellenzéknél is sokkal kritikusabb. Legyen szó a kínai értelmiség meghurcolásáról, a kelet-ázsiai ország belpolitikai rendszeréről, vagy kisebbséggel (Tibet, ujgurok) szemben alkalmazott módszerekről, szinte mindig keményen nekimennek Pekingnek. Legutoljára az váltott ki heves tiltakozást, hogy a cseh és a kínai televízió közös, 3D-s animációs sorozatot készített a Kis Vakond  és a Panda történetéből, ami sok ellenző szerint azt jelenti, hogy a cseh kormány „kiárusítja a nemzeti büszkeségeit és jelképeit” egy nem demokratikus országnak.

Mindezek ellenére a jövőben folytatódni fog a két ország közötti kapcsolat elmélyítése. Prága Kína-politikájában alkalmazott módszerek és eredmények bizony fontos tanulságul szolgálhatnak a többi kelet-közép-európai ország – köztük Magyarország – számára is. Ugyanis választ adhat arra a kérdésre, hogy pár év alatt miképp lett a Kínával szemben elutasító Csehországból ázsiai nagyhatalom uniós kapuja.

Krajcsír Lukács

Lukács nemzetközi kapcsolatok elemző, elemzési területe a közel-keleti és kelet-ázsiai országok kapcsolata. Diplomáit a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, valamint a Pannon Egyetemen szerezte. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetemen.

Moszkva az elmúlt két évben előbb az orosz-ukrán viszonyrendszert zilálta szét, majd a gazdasági szankciók negatív hatásait ellensúlyozandó felgyorsította az Eurázsiai Gazdasági Unió építésének folyamatát, miközben vadászgépei a közel-külföldtől távolabb, Szíriában kötöttek ki.

A putyini külpolitika egy valamit biztosan elért: az oroszok kiszámíthatatlan és vakmerő manővereire a nyugati hatalmak egyáltalán nem, vagy csak jelentős késéssel tudtak reagálni, ami ismételten rámutatott arra a régóta ismert tényre, miszerint a nemzetközi közösség intézményeinek jó része (ENSZ BT, NATO stb.) csak korlátozottan képes olyan helyzetekben reagálni, amikor a mielőbbi intervenció életeket és/vagy területeket menthet meg.

A legjobb példa a krími okkupáció, ahol egy ál-legitim népszavazás kétes eredményeit lobogtatva próbált érvelni Moszkva, míg Kijev nyugatról leginkább csak erkölcsi támogatást és némi vállveregetést kapott. Az eredmény? Krímről és annak erőszakos elcsatolásáról már jóformán nem is beszélünk, a téma egyszerűen nem a külpolitikai agendák része.

Szíria vonatkozásában hasonló felforgató külpolitikát láthattunk: az oroszok úgy küldték oda a vadászgépeiket, hogy előtte érdemben erről nem egyeztettek senkivel sem. Csak bízni lehetett abban, hogy ez a különutas magatartás nem okoz majd még több kárt a szíriai rendezés esélyeit illetően. És a fő veszélyt talán nem is azt jelentette, hogy az oroszok tovább mélyíthetik az amúgy is súlyos szíriai konfliktust; a gond sokkal inkább az, hogy az euroatlantiak megint csak tétlenül nézték végig a partvonalról, hogyan bombázzák az orosz erők az Aszad-rezsim ellenségeit.

Tagadhatatlan, az oroszok húzásai egy sajátos Oroszország-fóbia kialakulásához vezettek Európában, és a sajtó erre a félelemérzetre csak ráerősített. Másik oldalról azonban világosan látszik, hogy Moszkva rövid időre visszavonulót fújt, és nem állt bele újabb kemény ütközetekbe (pl. Törökországgal szemben).

(forrás: theatlantic.com)

Ennek oka egyrészt az, hogy sem Oroszország, sem a NATO nem érdekelt a mostani ütközőzóna (Belarusz, Ukrajna, Kaukázus) felszámolásában. Ez a puffer garantálja azt, hogy nem ütközik a két blokk érdekszférája, nem kerülhet sor a közös határok körül fegyvervillongásokra. (Nem véletlen, hogy a NATO sem sieti el a keleti partnerségben részt vevő államok integrációját, hiszen akkor újabb, a korábbiaknál jóval hosszabb közös orosz-NATO határ jönne létre.) Ne felejtsük el, Ukrajna kapcsán ténylegesen felmerült annak a lehetősége, hogy fegyveres összetűzés alakul ki a NATO és Oroszország között; egy ilyen konfliktus következményei beláthatatlanok lettek volna.

Másrészt van pár olyan konfliktuszóna a világban, ahol a törékeny status quo-t egyszerűen nem éri meg kockára tenni. Erre kiváló példa a szíriai konfliktus, de említhetnénk akár a bizonytalan kaukázusi helyzetet is, ahol egyik fél sem érdekelt abban, hogy a másik túlerőbe kerüljön. Más kérdés, hogy ez szükségszerűen az érintett területek elsorvadásához vezet, lásd a szíriai menekültek egyre romló helyzetét, vagy éppen a kaukázusi térség vitatott területeinek (Dél-Oszétia, Abházia) elmaradottságát.

Harmadszor, az offenzív orosz külpolitikai kurzus az elmúlt években eléggé nagymértékű kiköltekezést eredményezett. Márpedig a szankciók és az alacsony olajárak által sújtott orosz gazdaság számára megengedhetetlen, hogy a közeljövőben bármilyen elhúzódó fegyveres konfliktust felvállaljon. Inkább azt várhatjuk, hogy a szíriaihoz hasonló ad hoc kalandor akciókat visznek véghez, tovább gerjesztve a bizonytalanságot a világ különböző pontjain.

Ami a tanulság: míg a 2000-es években a kooperáció eredményre vezetett Oroszország kapcsán, ma már ezzel nem sokra megy a NATO-EU tengely. Azonban az sem jelenthet megoldást, ha visszatérünk a hidegháborús blokkpolitikához és a „kinek van több fegyvere”-típusú dogmákhoz. Európának meg kell találnia azt a középutat, ami sem nem túl szigorú Oroszoroszággal szemben, azonban nem is engedi, hogy megismétlődjenek a krímihez és kelet-ukrajnaihoz hasonló precedensek. A szankciók rendszere, úgy tűnik, csak félmegoldás. Azonban a tökéletes megoldás megtalálásra az európai hatalmaknak jelenleg sem ideje, sem erőforrása nincs – a lecke viszont fel van adva.

Hámori Viktor

Súlyos gondokkal küzd Latin-Amerika legnagyobb állama, ami bár nem most kezdődött, ám a helyzet mostanra mérgesedett el odáig, hogy még a nagyobbik kormánypárt soraiban is hallani olyan hangokat, amelyek szerint Dilma Rousseff elnöknek mennie kell. Az országot ráadásul egyszerre sújtja egy gazdasági és egy politikai válság. A munkanélküliség mindeközben az egekben, 2014 végén még „csupán” hat és félmillió brazilnak nem volt munkája, mára ez a szám közelít a tízmillióhoz. Ilyen körülmények között joggal érzik a brazil emberek, hogy választott vezetőik átverték őket és – ami talán még rosszabb – ellopták a jövőjüket is. Brazíliában múlt hónap közepén hatalmas kormányellenes megmozdulások voltak, ugyanis kiderült: a Petrobras-botrányban minden jel szerint a legendás ex-elnök, Luiz Inácio Lula da Silva is nyakig benne van, akit talán már az elnök sem tud megmenteni.  

Utólag nézve a dolgokat, valószínűleg nem örül Dilma Rousseff, hogy elnöksége előtt tett egy „kitérőt” a Petrobras igazgatótanácsába. Az ott eltöltött időszak miatt ugyanis ma úgy néz ki, hogy nem töltheti ki 2019-ig tartó elnöki mandátumát. Igaz ugyan, hogy közvetlenül a neve nem hangzott el vádlottként, de Brazíliában senki nem hiszi el, hogy ő, mint igazgatótanácsi elnök semmit nem tudott a Petrobrason belül 2003 és 2010 között folyó dolgokról. Ezen időszakban közpénzek hatalmas összegei vándoroltak pártok, politikusok és különböző cégvezetők zsebeibe a Petrobrastól, de más – elsősorban építőipari – nagyvállalatoktól is. A kormányzó Brazil Munkáspárt (PT – Partido dos Trabalhadores) ráadásul legnagyobb szövetségesét veszítheti el a napokban, ugyanis a Brazil Demokratikus Mozgalom Pártja (PMDB – Partido do Movimento Democrático Brasileiro) azzal fenyegetőzik, hogy kilép a koalícióból.

"Már nem a nép barátai" (f: bbc.com)

A konfliktus persze nem újkeletű, de ebben Dilma Rousseff hibás lépése is közrejátszott: 2014-ben közvetlenül második győzelme után az elnök mindenképpen meg szeretett volna szabadulni a PMDB-től. Akkori kísérlete számára rosszul sült el, de arra jó volt, hogy ellenségeket szerezzen magának a koalíciós partner vezető politikusai között. Az, hogy egészen mostanáig megmaradt a két párt közti szövetség csupán annak köszönhető, hogy belharcok folynak a PMDB-ben is. Az egyik oldalon a Kongresszus elnöke, Eduardo Cunha vezette tömörülés található, míg a másik térfélen a Szenátus elnöke, Renan Calheiros támogatói állnak. Cunha ellen is vizsgálódik az ügyészség, és ő indította el a Rousseff elleni parlamenti eljárást is, mely utóbbi elmozdítását célozza. A PMDB politikusai felismerték, hogy ugyan a korrupciós ügyek sem tesznek jót a pártnak, de ha kitartanak a PT mellett, akkor egészen biztos, hogy fejjel mennek a falnak. A párt elnöke, Michel Temer az ország alelnöke is egyben, ők adták a turizmusért felelős minisztert, Henrique Alvest is, aki időközben már le is mondott. A Rousseff-kormány 31 miniszteréből hetet adott a PMDB, és a mostani lemondás jelzésértékű, hiszen március 29-én szavaz a párt legfőbb testülete a jövőről, így azonban majdnem borítékolható a végső döntés. Öt hónap múlva ugyanakkor kezdődnek az olimpiai játékok is, tehát ez sem jön jókor a Rousseff-adminisztrációnak.

Közben Lula sajnálatát fejezte ki, hogy Brazília nem számíthat a már elhunyt Hugo Chávez és Néstor Kirchner támogatására, elmondása szerint „olyanok voltunk mi hárman a nemzetközi politika számára, mint Suárez, Messi és Neymar a Barcelona számára, amikor nem találkoztunk, telefonon beszéltünk, majd újra találkoztunk, hogy lelkesítsük egymást, mert a politika nagyon sok lelki támogatást igényel.” Lula kabinetfőnöki kinevezésével kapcsolatosan (Rousseff megpróbálta kinevezni Lulát, hogy vélhetően ezzel mentse meg őt az azonnali felelősségre vonástól - szerk.) Brazília legfőbb ügyésze is megszólalt: Rodrigo Janot kifejtette, hogy arra kéri a legfelsőbb bíróságot, hogy hagyja meg a miniszteri rangú kinevezést, de úgy ratifikálja azt, hogy az ex-elnök kiváltságos státust ne élvezhessen; tehát korrupciós ügyeiben az eddig eljárt bíróságok továbbra is vizsgálódhassanak.

Az ENSZ Latin-amerikai és Karib-térségi Gazdasági Bizottságának (Cepal – Comisión Económica para América Latina y el Caribe) főtitkára, Alícia Bárcena eközben nyilatkozatot adott ki, amelyben támogatásáról biztosította Dilma Rousseff elnököt, és aggodalmát fejezte ki a brazil demokráciát fenyegető lépések miatt, melyek az utóbbi időben megsokasodtak. Ez az álláspont azonban felettébb érdekes, ugyanis Brazíliában semmi nem veszélyezteti a demokráciát. A kormányt annál inkább a felelősségre vonás az elmúlt 14 évért, ezen felül pedig szokatlan részrehajlás ez egy olyan szervezet részéről, amelynek függetlennek kellene látszania és lennie is.

"Megfogyva bár, de törve nem" (f: rubendariobuitron.wordpress.com)

A legjelentősebb ellenzéki formáció, a Brazil Szociáldemokrata Párt (PSDB – Partido da Social Democracia Brasileira) már be is jelentette, hogy támogatná Michel Temert, a PMDB elnökét egy átmenetei kormány élén, amennyiben Rousseff lemondana. Aécio Neves hangsúlyozta, hogy ez nem jelentené feltétlenül azt, hogy pártja funkciókat töltene be egy ilyen kormány felállása esetén. Az elmúlt hónapokban jól kivehető egyfajta közeledés a volt elnökjelölt, Aécio Neves pártja és a jelenlegi alelnök pártja között. Egy márciusi felmérés szerint a brazilok 68 százaléka támogatja Rousseff elmozdítását, míg csupán 27 százalékuk gondolja úgy, hogy ez nem jó megoldás. A volt elnök, Fernando Henrique Cardoso (1995-2002) úgy nyilatkozott, hogy az egyetlen kiút a válságból, ha az elnököt lemondatják; eddig egyébként ő nem támogatta a jogi felelősségre vonást, időközben viszont megváltoztatta korábbi álláspontját.

A Petrobras-botrány kipattanása óta sokan jóslatokba bocsátkoztak, hogy meddig fogja Dilma Rousseff elnökként kibírni ezt az időszakot. A tábor, mint mindig, most is megoszlik, én mégis úgy látom, hogy április első napján a helyzet úgy áll, hogy több az olyan érv, amely az elnök menesztése mellett szól, mint ahány ellene. Amellett, hogy Dilma Rousseff 2019-ig Brazília első embere maradjon igazából kevés érv szól. Az egyik ilyen például, hogy az elnök a brazil politikai közélet legnagyobb túlélője a katonai diktatúra óta: Dilma már a hetvenes évektől építette saját imázsát, és a diktatúra idején elszenvedett kínzásait is a maga javára tudta fordítani. Tudja milyen szenvedni, és azt el tudja viselni hosszú távon is, ha nyomás alatt van. Tehát a legendás túlélési ösztöne működhet most is. Második, és talán még erősebb érv maradása mellet, hogy helyette igazából senki nem jöhet szóba, mint komoly esélyes. Hiszen ki lehetne az utóda? Temer, aki eddig mindenben alárendelte magát Dilma politikájának? Kissé hiteltelen lesz tőle hallani több millió brazilnak, hogy mától vele más lesz. Cunha, aki maga is nyakig benne van a korrupciós ügyekben? A harmadik érv Rousseff mellett maga Lula, aki annak ellenére, hogy az elmúlt időszakban alaposan megtépázódott renoméja, a brazil baloldal legkarizmatikusabb politikusa és megkérdőjelezhetetlen vezetője. Ezzel együtt tény, hogy a PT-nek egy nagyon megviselt, de még mindig hatékony gépezete van, amely akár még  a mostani – számukra  kedvezőtlen és legrosszabb – helyzetet is képes megoldani és elsimítani. Ne feledjük, hogy mozgalmak és szakszervezetek tömegei kötődnek Lulához, és a kormányellenes megmozdulások idején ezek is kivezényelték saját híveiket a brazil városok utcáira.

"Egymást segítve, amíg lehet" (f: diariocorreo.pe)

A másik oldalon – azaz Dilma Rousseff menesztése mellett – valójában sokkal több érv szól. Néhányat kiragadva: jól látszik, hogy Dilma egyre sebezhetőbb, erőtlenebb, súlytalanabb lett politikai értelemben az elmúlt hónapokban. Soha ilyen alacsony támogatottságot (10 százalék) nem mértek még hivatalban lévő brazil elnöknek. Ráadásul a korrupciós ügyek elértek hozzá is, még akkor is, ha formálisan nem vádolták meg. Delcídio Amaral, a Szenátus volt kormánypárti elnöke, akit tavaly novemberben vettek őrizetbe ugyancsak a Petrobras-botránnyal kapcsolatosan, azt nyilatkozta, hogy Lula és Rousseff maga is tudott a túlszámlázásokról és a pénzmosásról.

Ha úgy vesszük tehát, Rousseff egyedül maradt, hiszen a legerősebb koalíciós támogató, a már említett PMDB elhagyni készül a süllyedő hajót, Lula és a PT is inkább saját bőrét próbálja menteni, nincs energiája és ideje már az elnököt védeni. A PMDB soraiban sokan az elnök elmozdítása mellett érvelnek (Cunha és köre), mások szűkíteni szeretnék az elnök jogköreit, egyfajta félelnöki rendszert preferálva (Calheiros és társai), egy kisebb csoport pedig a jelenlegi politikai felállás mellett kardoskodik. Az biztos, hogy többségben vannak a koalícióból való kilépést szorgalmazók, és azok is, akik közelíteni szeretnék a pártot Aécio Neves szociáldemokratáihoz. Amíg eddig a nagy cégek, vállalatok Dilma mellett foglaltak állást, ez a helyzet 2016-ra megváltozott. A politikai válság még kiszolgáltatottabbá teszi a gazdaságot – mondják – így ők is az elnök távozását sürgetik. Nem utolsósorban, de e felsorolásban utolsóként szólok a médiáról, amely gyakorlatilag mára kormányellenessé vált. Különösen a Rede Globo cégcsoport, amely kitüntetett figyelemmel kísérte az utcai megmozdulásokat. De ne feledkezzünk el a közösségi médiáról sem, amelyet nagyobbrészt fiatalok használnak, akik egyértelműen a mostani kormány bukását szeretnék elérni. Nem csupán maguk miatt, hanem majdani saját gyerekeik élhetőbb Brazíliája miatt is. A brazilok két évvel ezelőtti futballban elszenvedett hatalmas vereségét még túlélte az elnök – a foci Brazíliában élet-halál kérdés – a mostani helyzetből azonban szinte bizonyosan nem tud majd jól kijönni.

Erőss Bulcsú

A múlt heti brüsszeli terrortámadásokat követően látszólag termékeny párbeszéd indult meg az Európai Unió vezetői között a külső határvédelem és a nemzetbiztonsági együttműködés megerősítéséről. A valódi kérdés azonban, hogy hajlandóak vagyunk-e lemondani nemzeti szuverenitásunk legfontosabb elemeiről a biztonsági unió megteremtése érdekében?

Barack Obama amerikai elnök a brüsszeli támadások kapcsán nagy vihart kavart kijelentést tett, miszerint az Egyesült Államok nem fog szárazföldi erőkkel fellépni az Iszlám Állammal szemben, mivel a terrorszervezet nem veszélyezteti országa létét. Egyetlen uniós vezető sem mert volna ilyen provokatív, azonban alapvetően igaz megállapítással élni, a terrorizmus, amely borzalmas emberáldozatokat szedett az elmúlt hónapokban Európába szívében is, valóban nem jelent közvetlen veszélyt népeink túlélése szempontjából. Az Iszlám Állam elsődleges célja a brüsszeli terrortámadások elkövetésével nem önmagában a pusztítás volt, hanem az Unió amúgy is törékeny politikai akaratának és egységének megtörése a terrorhullámmal, azzal, hogy a támadások nyomán az unióellenes politikai erők megerősödnek a kontinensen. Látszólag március 24-én sikerült elkerülni, hogy a terrorszervezet szándékai érvényesüljenek, az uniós tagállamok bel- és igazságügyminiszterei brüsszeli találkozójukon éppen a közös fellépés erősítése mellett döntöttek. Kérdéses azonban, hogy a valóságban ebből mi fog megvalósulni, hiszen a biztonsági unió megteremtése nagyobb mértékben sértené a tagállamok nemzeti szuverenitását, mint akár a gazdasági unió.

Uniós bel- és igazságügyminiszterek tanácskozása - szóban legalább egyetértenek (forrás: euractiv.com)

A nemzetbiztonsági együttműködés olyan bizalmas titkosszolgálati információk megosztását jelenti végső soron, amelyek az államok legjobban féltett titkai közé tartoznak, szinte lehetetlen szétválasztani az terrorizmusra, szervezett bűnözésre vagy a tagállamok egymás belső körülményeire vonatkozó információkat. Ezeknek a megosztása nem feltétlenül szolgálják a tagállamok rövid távú érdekeit, gondoljunk akár a finoman szólva is összetett magyar-szlovák, magyar-román kapcsolatrendszerre. A hatékony nemzetbiztonsági együttműködés, szemben az évszázadok alatt belénk rögzült ellenségességgel, olyan sorsközösség felvállalását jelenti az uniós tagállamok között, amelyért az euroszkepticizmus (amely valójában sokszor egyszerű unióellenesség) jelenlegi szintje mellett a politikai vezetőinknek komoly politikai tőkét kell feláldozniuk, amennyiben az együttműködést lakosságainkkal el akarják fogadtatni. A nemzeti szolgálatok közötti együttműködés mellett meg kell erősíteni a jelenleg csupán az uniós szintű koordinációt elősegítő közös titkosszolgálati intézményeket. Ez egyrészt anyagi terhekkel fog járni, azonban ennél megint csak fontosabb, hogy képesek lesznek-e a tagállamok kiengedni kezükből állampolgáraik megvédésének felelősségét és átruházni azt egy Brüsszelnek felelő szervezetre. Felmerült az Unió külső határvédelmének megerősítése olyan módon, hogy az adott frontország tiltakozása ellenére is katonai, rendőri egységeket küldhetne Brüsszel, amennyiben a tagállamok a közösségi beavatkozást minősített többséggel jóváhagynák. Miközben a javaslat hasznossága kétségtelen, megelőzhetné, hogy az unió a visszaállított belső határok miatt még jobban szétforgácsolódjon, a tagállamok nemzeti szuverenitása komolyan sérülne.

A közös uniós válaszok hangoztatása a jelenleg is regnáló politikai erők részéről helyes irány, azonban a legnagyobb kérdés, hogy a szélsőséges, euroszkeptikus vagy egyenesen unióellenes pártok és politikai mozgalmak meg tudják-e akadályozni a biztonsági unió felé tett kezdeti lépéseket. Az Iszlám Állam forgatókönyve éppen arra épül, hogy a magukat veszélyben érző európai polgárok Brüsszelt hibáztatva a terrorhullámért olyan vezetőkre szavaznak a soron következő választásokon, amelyek megakadályoznák a biztonsági unió kialakítását és így egy gyenge, megosztott Európa ellen kellene harcolniuk. Kérdéses, hogy a múlt héten összegyűlt és konstruktív vitára képes európai miniszterek közül ki lesz hatalmon néhány év múlva. Különösen érdemes figyelni az Unióból való kilépéssel kacérkodó Nagy-Britanniára, illetve Franciaországra, amelyben a Nemzeti Front népszerűsége példátlan magasságokba emelkedett és nyíltan szét kívánják verni az Európai Uniót.

A párizsi, brüsszeli, isztambuli terrortámadásokra adandó válasz alapvetően meghatározza majd az Unió jövőjét, azonban a tét nem csupán a soron következő bombamerényletek elhárítása, hanem sokkal inkább a valódi sorsközösség kialakulása az európai államok között. Amennyiben az Iszlám Állam helyesen kalkulált és az unióellenes politikai erők megerősödnek, nem csupán a nemzetközi terrorizmusnak leszünk még jobban kiszolgáltatva, hanem mint történelmünk bebizonyította, államaink újra fenyegetést jelenthetnek egymásra. A terrorizmus nem képes eltörölni az európai nemzeteket, de ezek a nemzetek képesek elpusztítani egymást, amennyiben Brüsszel nem megújul, hanem az általa nyújtott védelmező ernyő összeomlik az unióellenes politikai erők nyomása alatt. A felelős vezetőinknek ezért kontextusba kell helyezniük a biztonsági unió megteremtése nyomán elveszítendő nemzeti szuverenitás kérdését, bebizonyítani az európai polgároknak, hogy paradox módon a lemondás ezekről az évezredes önrendelkezési jogokról egyben népeink megvédésének elsődleges feltétele.

Csepregi Zsolt

A franciaországi és belgiumi terrorcselekmények nem csak az Európa előtt álló kihívásokat, hanem a nemzetközi viszonyokat is alapjaiban változtatják meg. Az Iszlám Állam létrejötte, és az Európában végrehajtott terrorakciói egészen új megvilágításba helyezik a biztonságpolitika és a nemzetközi kapcsolatok számos problémáját, s indíthatnak el alapvetőnek mondható változásokat Európában.

A bipoláris világrend felbomlásával az alapvetően stabil, kiszámítható rendszer olyan „világrendetlenséggé” változott, ahol a hatalom nem csupán a nemzetállamok kezében összpontosul. A globális hálózatok, független gazdasági és politikai szervezetek megbontották a vesztfáliai rendszer határait és körvonalait, s a globalizáció és a transznacionalizáció előtérbe került. A 21. században az államok külpolitikája komplex belpolitikai és nemzetközi környezetben zajlik, ahol a szereplők és a struktúrák bonyolultságából következő komplexitás állandóan jelenlévő nehézség. 9/11 meggyőző bizonyítékát szolgáltatta annak az elméleti feltevésnek, hogy a terrorizmus is globalizálódott, vagyis szerves részévé vált a globalizációs folyamatnak. A globalizáció negatív hatásai és a globális terrorizmus közötti összefüggés nyilvánvaló, még ha a kapcsolat nem is közvetlen. A kizárólag a globalizáció negatív hatásait elszenvedő társadalmi rétegek a globalizáció nyerteseit (az Egyesült Államokat és Európát) teszik felelőssé gazdasági, társadalmi helyzetükért, és a deprivált rétegek közül könnyebben kerülhetnek ki a terrorizmus támogatói, szimpatizánsai vagy akár maguk a terroristák is. Fontos azonban megjegyezni, hogy a terroristák többsége középosztálybeli családból érkezik, nem pedig a létminimum vagy az alatt élők soraiból.

Elégtelen volt a fokozott terrorkészültség Brüsszelben? (forrás: www.vox.com)

Szoros a kapcsolat az erőszak fokozódása és a transznacionalizáció között is. Kialakultak, illetve a nemzetközi közvélemény homlokterébe kerültek az ún. transznacionális terek (pl. Iszlám állam), ahol az állam befolyása megszűnt, vagy soha nem is létezett. A nemzetközi közösség számára a bukott államok rendkívüli kockázatokat hordoznak magukkal, mivel a status quo ellen akár fegyveresen is harcoló szervezetek az instabil politikai, gazdasági környezetet kihasználva ezekről a területekről indítanak támadásokat. A nemzetközi szereplők eszközei igencsak korlátozottak, hiszen ezek az államok nem képesek ellenőrzésük alatt tartani saját területüket.

A 2001. szeptember 11-i terrorakciókra adott válaszok folyamán az erő alkalmazása került előtérbe, s bár nem egy nemzetállam állt a merényletek mögött az Egyesült Államok vezette koalíció mégis egy államot támadott meg. Az afganisztáni háború az amerikai történelem egyetlen háborújához sem hasonlítható, hiszen nem egy másik nemzetállam volt az ellenség, vagyis nem volt szervezett hadsereg, amelyet hagyományos módon le lehetett volna győzni, sem kormányzat mellyel tárgyalni lehetett volna, vagy amelyik aláírta volna a békeszerződést. Azt sem lehetett megmondani, hogy tulajdonképpen ki is az ellenség, mint ahogyan azt sem, hogy mikor ér véget a háború és melyik fél a győztese.

Az afganisztáni intervenció, de különösen a III. Öbölháború, nem csak a nemzetközi közvéleményt, de még az Egyesült Államok hagyományos szövetségeseit (Németország, Franciaország) is megosztotta. Washington a szeptember 11-i tragédia mögé bújva a nemzetközi jog és az ENSZ struktúráin és eljárásain felülállónak képzelte magát, s bár a Biztonsági Tanácstól – mely az egyedüli nemzetközi fórum, amely fegyveres beavatkozásra feljogosíthat – Irak megtámadására felhatalmazást nem kapott, 2003 márciusában mégis lerohanta az országot. A Bush-doktrína nem kizárólag George W. Bush és a neokon héják harci szellemének szüleménye, hanem egy szuperhatalom háborús időkben adott válasza. Az amerikai külpolitika 1945 után elvetve a wilsoni izolációs politikát, globális kötelezettséget vállalt azért a világrendért, amelyet a saját képére formált.

Európa az amerikai védőernyő alatt évtizedekig biztonságban érezte magát, felvette a „béke-osztalékot” vagyis haderejére, katonai képességeinek fejlesztésére és belbiztonságára nem költött olyan mértékben, mint a világ vezetői hatalmai. Az Európai Uniónak fel kell ébrednie, a 21. században a terrorizmus jelenti a legnagyobb veszélyt a nemzetbiztonságra, az Iszlám Állam által támasztott kihívásokra hatékony választ kell találni. A katonai képességek és beavatkozáson túl véleményem szerint európai titkosszolgálat létrehozására lenne szükség, amely az unió területén belül akadálytalanul végezheti tevékenységét.

Bartha Bálint

Tavaly januárban, a Charlie Hebdo elleni merénylet után írtam, hogyha Nyugat-Európa nem lesz hajlandó végre szigorú szabályokat hozni a radikalizmus elleni harcban, akkor a különféle terrorcselekmények nem szomorú kivételek lesznek, hanem az állandó gyakorlat elemei. Úgy gondolom, hogy a tegnap reggeli brüsszeli események bebizonyították, hogy az európai döntéshozók az utóbbira voksoltak. Lehet, hogy nem ezt akarták, de idejutottunk.

Tegnap délelőtt, miután minden ismerősöm, akik Európa fővárosában élik életüket biztosítottak arról, hogy jól és biztonságban vannak, arra gondoltam, hogy innen egyszerűen nincs tovább. Négy hónappal a szintén gyomorforgató és szörnyű párizsi merénylet után, az iszlám radikálisok újra lecsaptak. De nem egy népszerű koncertteremben, vagy forgalmas belvárosi vendéglátóhelyek környékén, hanem egy elvben kiemelten védett reptéren és az EU intézmények közvetlen szomszédságában. Az e mögött meghúzódó motiváció megértéséhez pedig már nem kell szimbolizmus, hogy a párizsi éttermet ért golyók Európa alapértékeinek szívébe hatoltak. Ez az egyenlet ugyanis mindenki számára világos üzenet hordoz: Európát megtámadták. Persze a kontinens megannyi lakosa számára ez nem az elmúlt 24 órában történt, hanem korábban, valahol a madridi és londoni merényletek környékén a 2000-es évek elején, de a mostani eset semmi kétséget nem hagy a támadók céljait illetően: Brüsszel vérbe- és rettegésbe fojtása Európának szól.

Most Belgiummal sírunk együtt. És holnap? (f: globalnews.ca)

Az ISIS szunnita terrorszervezet és szimpatizánsai minket akarnak. Az álmainkat, a szabadságunkat, a nyugalmunkat, a jólétünket, vagyis mindent, ami számunkra fontos és értékes. Tavaly januárban azt írtam, hogy határozott, szigorú fellépés kell ahhoz, hogy ebben megakadályozzuk a radikálisokat. Ez a lépés azonban elmaradt, és ennek az árát most mindannyian megfizetjük. Főleg, ha a tegnap csak egy átfogó terrorkampány véres nyitánya volt, és közel sem láttunk még mindent, amit az elkövetők terveznek. Tegnap Brüsszel, holnap újra Párizs, jövő héten pedig lehet, hogy Koppenhága. Ma ugyanis már inkább az a kérdés, sőt, inkább néhány éve, hogy „na és vajon holnap ki következik?”. Tragikus leírni és belegondolni, de tény: lesz következő. Lesz, mert Madrid után jött Moszkva. Moszkva után London. London után újra Moszkva, majd Párizs. De eközben volt Burgasz, Tel Aviv, Jeruzsálem, Isztambul, és így tovább, egészen Brüsszelig. Miért? Mert a radikális iszlamizmus hadat üzent nekünk.

Lehet persze ezt a kihívást finomabb szavakkal is körülírni, de kell-e? Akarjuk-e? Szerintem nem. Meggyőződésem, hogy az iszlamisták tegnap átlépték az utolsó határt, amit a politikai korrektségben fulladozó nyugat-európai döntéshozói kör és sajtó még elviselhet. Nyilván lesznek olyanok, akik ennek ellenére ragaszkodni fognak majd ahhoz, hogy finomabban bánjunk a bevándorlókkal, finomabban bánjuk az iszlámmal, és ehhez minden joguk meg is lesz. Meg lesz, mert Európában ez a joguk meglehet. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a többség is az ő felfogásuk szerint kell, hogy élje az életét, vagy vonja kérdőre választott vezetőit. A többségnek ugyanis követelnie kell a szigorú fellépést. Követelnie kell, hogy a politikusok végre álljanak a sarkukra és hozzanak kemény, államférfiakhoz méltó döntéseket. Kerüljön végre kimondásra, ahogy évekkel ezelőtt Angela Merkel német kancellár is kimondta, hogy a multikulturalizmus halott. A virágozzék száz virág és a mindenkit befogadunk elvárások nélkül attitűd tegnap délelőtt Belgium földjén elesett. Ma Európa-szerte számos városban párhuzamos társadalmak élnek egymás mellett, pontosabban, egymással szemben.

"Miért történhetett meg megint?" Válasz a döntéshozóknál. (f: metro.co.uk)

És ez a párhuzamosság nem a londoni magyarokat, vagy a zürichi portugálokat, esetleg a frankfurti olaszokat érinti, hanem a párizsi, brüsszeli és stockholmi muszlimokat. Szélsőségesség ezt kimondani és leírni? Előfordulhat. De az igazság ettől még ez. Természetesen erről nem csak a helyi muszlim kisebbségek tehetnek, hanem mi is, európaiak, mert tudni kellett volna már jó 35-40 évvel ezelőtt is, hogy feltétel nélküli muszlim bevándorlás idevezet. Ha nincs kötelezővé téve a helyi nyelvek elsajátítása. Ha nincsenek világossá téve és betartatva a helyi törvények, normák, akkor a felebaráti szeretet és elfogadás nem barátságot, hanem kegyetlen ellenséget fog szülni. Ezt pedig mi, európaiak, sikeresen elértük. Ideje lenne változtatnunk. Követendő példák vannak, mint Ausztrália, ehhez viszont fel kell venni a kesztyűt. Vajon van még Európában annyi erő? Bízzunk benne.

Németh Áron Attila

Az Európai Unió és Törökország március 18-án tető alá hozta a migránsok visszaszállításáról szóló megállapodást, amelytől a válság enyhülését várják az európai politikusok. A terv végrehajtása ugyan eleve kudarcra van ítélve, mégis mérföldkő az európai-török viszony történetében.

Az egy éve tartó migránsválság visszavonhatatlanul átalakította az európai politikai térképet. Hosszú évtizedeket követően az európai belső határellenőrzés eltörlése helyett újra annak visszaállítása került napirendre, erősödnek a Brüsszel-ellenes hangok szerte az unióban, továbbá ezen ügy köré szerveződve megszilárdulni látszik a visegrádi négyek véd- és dacszövetsége. A 2008-as gazdasági világválság által megtört európai társadalmi utópia helyébe ugyan még mindig nem sikerült egy realista és fenntartható víziót találni az Unió egyben tartása érdekében, azonban migránsválság által jelentett fenyegetés, ugyan jelentősen megkésve, de mégis közös válaszadásra sarkalta az európai vezetőket. Felismerve, hogy a menekültek és gazdasági bevándorlók áradatát nem lehet a kontinensen megállítani, megegyezésre kellett jutni Törökországgal, amely Európa délkeleti határának legfőbb őre lehet, amennyiben sikerül az együttműködésben érdekelté tenni Ankarát.

Migránsok menete Törökországban - érdemesebb lesz várni? (forrás: Today's Zaman)

A múlt héten megkötött megállapodás alapján Görögország visszatoloncolhatja a Törökországból érkezett illegális határátlépőket, azonban minden egyes visszaküldött migránsért cserébe az Uniónak be kell fogadnia egy török menekülttáborokban élő szír menekültet. A csere így elviekben kezelhetőbbé tenné a migránsok beérkezését a kontinensre, bünteti az illegális úton Európába eljutni szándékozókat, akik visszatoloncolást követően a menekültstátuszt kérelmezők listájának legaljára kerülnek, egyben jutalmazza a Törökországban türelmesen várakozókat. A végrehajtás természetesen számos sebből vérzik, kérdéses, hogy a görög hatóságok képesek lesznek-e adminisztratív feladataikat teljes mértékben ellátni, azaz regisztrálni az illegális határátlépőket, ami a visszatoloncolás feltétele. Ugyanakkor Brüsszelnek meg kell küzdenie a migránskvóták ellen ágáló tagállamok kormányaival is, ne gondoljuk, hogy az "önkéntes" befogadás megnyugtató választ ad a problémára. Az Unió ugyanakkor remélhetőleg véghezviszi a görög határvédelem és az ezzel járó adminisztráció megerősítését, amely fontos felismerése annak, hogy Brüsszel nem lehet jelen csupán képviseletekkel és megfoghatatlan jogszabályokkal a tagállamokban, hanem ki kell épülnie a közös határvédelemnek, közös erőből. Görögországnak egyben példát kell mutatnia, hogy nem szégyen elfogadni az északiak segítségét, ha egyszer a külső határvédelem terheiből aránytalan mértékben részesül.

Főbb migrációs útvonal Törökország felől (forrás: BBC)

A megállapodás legnagyobb nyertese természetesen az összes adut birtokló Törökország, amely jelentős anyagi segítséget kap a megegyezés keretében, összesen mintegy hatmilliárd eurót. A mostani megállapodás 72 ezer illegális migráns visszatoloncolását tartalmazza, a kvóta elérését követően újratárgyalják azt a felek. Ankara bizonyosan újabb „számlát” nyújt be majd be, ez azonban a valójában nem jelent gondot. A megállapodás valódi jelentősége abban áll, hogy Ankara ígéretet kapott arra, hogy felgyorsítják uniós tagfelvételi folyamatát és idén júniustól vízummentességet kapnak a török polgárok. Törökország egyben vállalta, hogy az eddigieknél intenzívebben támogatja Ciprus újraegyesítésének folyamatát, amely a tervek szerint már idén megtörténhet, ezzel újrarendezve a Földközi-tenger keleti medencéjének hatalmi térképét. A megegyezéssel ugyanakkor különösen elégedetlenek azok, akik az autoriter vonásokkal rendelkező Erdogan-rezsim Brüsszel általi legitimálását látják a mostani uniós-török együttműködésben. Látható azonban, hogy a „nem eléggé demokratikus” partnerállamok elszigetelése semmit sem javít azok belső politikai rendszerén, ellenben a mostani megállapodás számos területen feltételül szabja a török jogszabályok bizonyos fokú harmonizálását az unióval, emellett Brüsszel euró milliárdjaival újra befolyást vásárolhat a korábbi években a Nyugattól eltávolodott Törökországban. Annak ellenére tehát, hogy a megállapodás számos sebből vérzik, és szinte biztosan nem fog tudni a terveknek megfelelően megvalósulni, fontos eszközzé válik Törökország Nyugat felé való reorientálásában, amely az Európai Unió megvédésének legfontosabb pillérét alkotja jelenleg és a belátható jövőben is.

Csepregi Zsolt

Iráni „reformisták” történelmi győzelméről beszélnek szakértők, beleértve a DiploMaci vendégszerzőjét (Éva Ádám: Az iráni reformisták történelmi győzelme), elfelejtve, hogy iráni reformista politikusok nem léteznek. A választók ugyanis február végén a klérus által megszűrt ultrakonzervatív és konzervatív jelöltek közül választhattak.

Az 1979-es iszlám forradalmat követően sajátos politikai rendszer jött létre Iránban. Az Iráni Iszlám Köztársaság alapvetően Rúholláh Khomeini ajatollah által 1968-ban kidolgozott iszlám kormányzás elméletére épül (velajat-e fakih). Khomeini kétségkívül az egyik legnagyobb hatású ideológus, azonban meg kell jegyezni, hogy az iszlám kormányzás című kötetében megjelenített elveket, már jóval korábban mások is megfogalmazták (Kutb, Ridá, Maudúdi stb.). A velajat-e fakih (vagyis a vallástudós uralma) elv lényege alapvetően az, hogy egy Isten van és az ő kizárólagos joga irányítani, a muszlimoknak pedig engedelmeskedniük kell az isteni akaratnak, törvénynek. Ez az elv nem idegen az iszlámtól, hiszen maga az iszlám szó jelentése: megnyugvás, alávetés (ti. Isten akaratának). Jelen írás keretei között nincs lehetőség kitérni az iszlám totalitására, mely nem csak kizárólag vallás, hanem egy átfogó normarendszer, Bassam Tibi szavaival: „organikus vallás”, melyben „a politikai és vallási funkciók egybeolvadnak”.

Az iszlám köztársaság elméleti alapját a síita vallásban kell keresnünk. A legfontosabb különbség a síita és szunnita iszlám között az imamátus, az imámban való hit. Az imámban való hit gyakorlatilag egyenrangú az Istenben és a Prófétában való hittel. Az imám nem csupán egy vezető, hanem megjeleníti a Prófétát, sőt a leszármazottja, aki közvetíti az isteni törvényeket, ennél fogva a népnek nincs beleszólása az imám megválasztásába. A síizmus társadalomfelfogásában rendkívül erőteljes a tekintélyelvűség, az egy személy általi vezetés. Az imám kiemelkedő – a társadalom felett álló – szerepe abból következik, hogy egyedül ő jogosult az isteni törvény értelmezésére és közvetítésére.

"Iráni demokrácia a valóságban" (f: nytimes.com)

Fontos kiemelnünk, hogy a velajat-e fakih elmélet egy alapvetően politikai és nem vallásos elmélet, mellyel Khomeini még a síita vallástudósok között is kisebbségben maradt. Mindezek ellenére Khomeini 1979-től kezdve immár a gyakorlatban is átfogó kísérletet tehetett az iszlám állam megvalósítására, ahol tulajdonképpen a vallás köntésébe bújva legitimálja a saját hatalmát. Egy úgynevezett vegyes rendszer jött létre Iránban, ahol a nyugati demokratikus elemek (parlament, alkotmány, stb.) keverednek a jellegzetes síita vallási és politikai elemekkel. Bár az alkotmány szerint a köztársasági elnöki poszt a második legfontosabb közjogi méltóság, az iráni politikai struktúra és a „papság” jelentősen korlátozza szerepét. A Legfőbb Vezető felügyeli a fegyveres erőket, az igazságszolgáltatást és ő hozza meg a legfontosabb döntéseket bel- és külpolitikában egyaránt. A köztársasági elnök feladatát leginkább a nyugati típusú demokráciákban megszokott miniszterelnöki feladatokhoz lehet hasonlítani.

Az iszlám forradalmat követő első politikusi generáció lassan háttérbe vonul, a fiatalok megjelenésével egyfajta ideológiai megújulási folyamat is végbe mehet. Azonban az ország politikai rendszerének jellegéből és Ali Khamenei, Legfőbb Vezető támogatói köréből (Forradalmi Gárda, baszidsz félkatonai szervezet, Őrök Tanácsa, tartományi kormányzók, stb.) adódóan a jelenlegi választásokat követően nem fogja követni érdemi változás. Az „ellenzék” csak nagyon korlátozottan tud megjelenni az iráni médiában, de mára a lakosság közel fele használja az internetet, amelynek a 2011-es digitális forradalmakban jelentős szerep jutott. Rúholláh Khomeini ajatolláh által lefektetett elvek azonban továbbra is tabu témának számítanak.

Szakértők már a 2009-es vitatható tisztaságú elnökválasztás után az iráni politikai rendszer végét vizionálták. Azonban a politikai elit, ha nem is megfelelő, de a hatalom megtartásához szükséges irányba lépett, könyörtelenül leverte – több tucat halálos áldozat, több száz sebesült árán – a Mir Husszein Muszávi által vezetett zöld mozgalmat. Az arab tavasz hatására, az iráni ellenzék is mozgósította tartalékait, azonban úgy tűnik, hogy Iránban sokkal jobban működik a diktatúra, mint hogy a szervezetlen tömeg megdöntse az Iszlám Köztársaságot.

A Szakértők Gyűlését a köztársasági elnök és a medzslisz (parlament) mellett a választók közvetlenül választják meg. E kizárólag vallási személyekből álló 86 fős testület, az alkotmány értelmében megválasztja a Legfőbb Vezetőt, sőt ellenőrzi, és amennyiben úgy látja, joga van e posztról elmozdítani. Nyolcévente tartanak „szakértők gyűlési” választásokat, ez éppen február 26-án volt esedékes. Tehát az újonnan megválasztott szakértők fogják majd minden bizonnyal kijelölni az új Legfőbb Vezetőt, aki a jelenleg 76 éves, pletykák szerint beteg Ali Khameneit fogja követni.

Az iráni rendszer nem demokratikus, annak ellenére sem, hogy tartalmaz demokratikus elemeket. A februári választásokon nem indulhatott akárki, mert az Őrök Tanácsa, amelyet hat világi, és hat vallási jogász alkot, minden jelöltet átvilágít, s aki életét eddig nem az „iszlám előírásai szerint élte”, attól megtagadhatja az indulás jogát. A Tanács a parlamenti jelöltek felét, a Szakértők Gyűlésébe kandidálók 75 százalékát utasította el különböző indokokra hivatkozva. Illúzió lenne tehát olyan nyugati fogalmakat emlegetni az iráni választások alkalmával, mint demokratikus, reformista, illetve bármit amit a liberális nemzetközi elméletekkel magyarázni lehet, mivel az iráni bel- és külpolitika kőkemény Realpolitik, mert a konzervatív establishment sokkal erősebb, mint akármelyik kevésbé konzervatív politikai szárny.

Bartha Bálint

Az egyenesen elképesztőnek nevezhető eredmények közül érdemes kiemelni, hogy a kormányzó Smer-SD a várt 32-34 helyett 28,3 százalékos eredményt ért el, a második helyre a SaS (Szabadság és Szolidaritás) futott be, a negyedik-ötödik helyen pedig szélsőséges (Marián Kotleba pártját tekintve hovatovább neonácinak nevezett) pártok kerültek be a pozsonyi parlamentbe.

Ugyan a kormányalakítás kimenetelét egyelőre nem lehet megjósolni, azt kijelenthetjük, hogy – hiába nyert – a választás legnagyobb vesztese Robert Fico és a Smer-SD. A választók egyértelműen jelezték, hogy nincsenek megelégedve teljesítményével, hiába a szociális csomagok bevezetése, vagy a menekültkérdés előtérbe helyezése (utóbbi inkább a szélsőséges pártokat hozhatta helyzetbe). A kiábrándultságot jelzi az SNS és az NS eredménye, továbbá egy három hónapja gründolt párt, a Boris Kollár vállalkozó vezette Sme rodina (Család vagyunk) 6,6 százalékos eredménye, vagy a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) kiesése is. Fico ezzel együtt, mint a legjobb eredményt elért párt vezetője, kijelentette, hogy megpróbálkozik a kormányalakítással. Azonban egyfelől egy partner kevés lenne ehhez, másfelől a választásokat megelőzően mind ő maga, mind ellenfelei eleve kizártak jó pár lehetséges konstellációt.

(forrás: mno.hu)

Amennyiben Ficónak nem jön össze a kormányalakítás, a szétforgácsolt jobboldal próbálkozhatna meg ezzel, azonban a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) és Kotleba Mi Szlovákiánk (NS) pártja bejutása jelentősen átalakították a mezőnyt. A szélsőséges, rendszerellenes Mi Szlovákiánkkal mindenki kizárja az együttműködést, viszont a jobboldali pártoknak akkor sincs meg a többségük az SNS nélkül, ha mindannyian összeállnak. Ráadásul emlékezhetünk a 2010-ben összeállt jobboldali koalíció 2012-es bukására, amit az a Richárd Sulík robbantott ki, aki most a második helyre vezette az SaS-t. Amennyiben nem jutnak dűlőre a pártok, egy megismételt választás sem teljesen kizárható fejlemény.

A Magyar Közösség pártja 2010 után a harmadik sikertelen parlamenti választását könyvelheti el. Berényi József kijelentette, hogy nincs győztese a választásnak (egyébként Marián Kotlebát és híveit kivéve nagyjából mindenki ezen a véleményen van), hiszen nagyon nehéz – ha nem lehetetlen – lesz stabil kormánytöbbséget hozni. A szlovákiai magyarság viszont egyértelműen a választás vesztesének tekinthető, hiszen a Most-Híd 6,5 százalékot, és ezzel 11 képviselői helyet szerzett, amelyből mindössze heten magyarok, és ez a legrosszabb eredmény Szlovákia fennállása óta.

Az igazi izgalmak tehát a választások után kezdődnek északi szomszédunknál, kíváncsian várjuk a fejleményeket.

Abelovszky Tamás

Az előzetes közvélemény-kutatások szerint semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a mai szlovákiai parlamenti választásokon ismét a Robert Fico vezette Smer-SD fog az élen végezni. A valódi izgalmakat az okozza, hogy az ellenzékét képező pártok közül hányan kerülnek be a parlamentbe, milyen koalíciók állhatnak fel a választást követően, illetve hogy a Magyar Közösség Pártja (MKP) meg tudja-e ugrani az ötszázalékos küszöböt.

Ami a száraz tényeket illeti: a FOCUS legutolsó, február 18-i mérése szerint (a szlovák választási törvény nem teszi lehetővé a választások előtti két hétben az adatok publikálását) a Smer – ugyan kevesebb szavazatot szerezve, mint négy évvel ezelőtt, de – 34,6 százalékos támogatottsággal magasan vezeti a népszerűségi listát. A Sieť (Háló) 14%-kal a második, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) 8,7 százalékkal került dobogóra, őket pedig a Most-Híd, a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH), az OĽaNO-NOVA és az SaS (Szabadság és Szolidaritás) követi. A bejutási küszöb alá szorult a Sme Rodina és az MKP. Mindez előrevetíti, hogy a Smer ezúttal nagy valószínűséggel nem fog egyedül többséget szerezni, és – ha nem talál koalíciós partnert, akkor – a vele szemben álló szétaprózott jobboldali ellenzék próbálhat kormányt alakítani. Összesen 23 politikai formációra szavazhat a közel 4,4 millió szavazó.

(forrás: ujszo.com)

A Smernek annak ellenére csökkent a támogatottsága, hogy igyekezett kijátszani a menekültkártyát (bár Szlovákiát nem érinti a menekültválság azon felül, hogy a túlzsúfolt ausztriai traiskircheni menekülttáborból ideiglenesen Bős mellé költöztettek néhány száz embert, illetve leszámítva a 149 befogadott iraki keresztényt), többek között az osztrák és a magyar határra kerítést vizionálva. Emellett különféle szociális csomagokkal igyekezett magához édesgetni a választókat. Olcsóbbak lettek a például a vasúti bérletek, húszról tíz százalékra csökkentették néhány alapvető élelmiszer áfáját, továbbá a rezsicsökkentésben is követték Orbán Viktor példáját, és a kisfogyasztóknak visszatérítették a tavaly befizetett földgázdíjak egy részét, 10-150 euró közötti összeget. További ígéretekben is erős a regnáló miniszterelnök: egymilliárd eurós csomagjában szerepel többek között a fiatalok bérlakásprogramja, kollégiumok felújítása, az alacsony keresetűek tb-járulékának további csökkentése, stb. Az ellenzék ezzel szemben nem igazán tudta kihasználni sem a közelmúlt eseményeit (kórházi nővérek tömeges felmondása, a tanárok sztrájkja), sem pedig az egyre erősödő korrupcióellenes hangulatot. Az általános jelszavak (például korrupció elleni harc, kisvállalkozók segítése, vidékfejlesztés) különféle kombinációinak egymás mellé állítása mellett egy dologban azonban az összes párt egyetért: a menekültkvótát mindegyikük ellenzi.A Magyar Közösség Pártja – hiába az új, fiatal arcok szerepeltetése a pártlistán, a Fidesz egyértelmű támogatása és a menekültkérdés meglovagolása az aláírásgyűjtéssel – nagy valószínűséggel ezen a választáson sem fogja megugrani az ötszázalékos küszöböt, így hiába mondhatja magát erős regionális pártnak a magyarok lakta déli területeken mind települési, mind megyei szinten, a párt vezetésének el kell gondolkodnia a folytatáson. Egyes vélemények szerint ha ma az MKP nem jut be a parlamentbe, Berényi József lemondhat tisztségéről, és ebben az esetben Bárdos Gyula követheti őt a pártelnöki székben. Ebben az esetben normális esetben Orbán Viktornak is újra kellene gondolnia a felvidéki magyarok érdekképviseletét felvállaló pártokkal való viszonyt, azonban nem lehet kétségünk afelől, hogy kitart az MKP mellett, és továbbra is hűvös marad a viszony a „vegyespárttal”. A Most-Híd ezzel szemben 8-9 százalék közötti eredményre számíthat, így Bugár Béla pártja biztos lehet az újrázásban. Kérdés, hogy a hatalomra kerülés érdekében milyen összetételű kormányt preferálna Bugár. Alapvetően jobboldali koalícióban gondolkodik a Most-Híd, de a pártelnök nem zárta ki az együttműködést a Smerrel, amennyiben programcéljaik megegyeznek. Bár az előrejelzések alapján nem tűnik relevánsnak, de érdemes megemlíteni hogy ezzel szemben az MKP kizárta a koalíciót Fico pártjával (és az SNS-szel), a jelenlegi ellenzékből összeálló kormányt támogatna.

Az biztosnak látszik, hogy Fico egyedül nem fog tudni kormányt alakítani. Természetes szövetségese lehet az SNS ebben az esetben – a nacionalista párttal egyszer már kormányzott közösen a Smer-SD. A Pravda elemzése szerint második esetként szóba jöhet szövetségesként a Most-Híd és esetleg a Sieť is. Amennyiben a Smer és az SNS is a vártnál jóval kevesebb szavazatot kapna, előtérbe kerülhet a jobboldali pártok együttműködése, azonban elképzelhető, hogy ez hasonló végkimenetellel járna, mint Iveta Radičová kormányának 2012-es bukása – amikor is Fico a markába nevetve visszatért a hatalomba, könnyedén megszerezve a parlamenti többséget az előrehozott választásokon. A voksolást, az eredmények ismeretében ismét számba vesszük a lehetőségeket.

Abelovszky Tamás

Libanonra nemcsak a „cédrusok országa” kifejezést szokták használni, hanem azt is, hogy a „Közel-Kelet lökhárítója”. Ezt a nevet azért kapta, mert a térségben zajló fegyveres konfliktusok, forradalmak, menekültválságok, vagy a vallási felekezetek közötti összecsapások mindig komoly következményekkel érték el az országot. Nem meglepő hát, hogy mára már a legfrissebb, iráni-szaúdi viszály hullámai is beterítették a kis közel-keleti országot.

A szaúdi kormány február 19-én felfüggesztette a Libanonnal – és egyben Franciaországgal – kötött megállapodását, miszerint 3 milliárd dollár értékben francia fegyverekkel látták volna el a Libanoni Fegyveres Erőket (LAF). Rijád továbbá bejelentette, hogy nem utalja át a libanoni rendőrségnek ígért 1 milliárd dolláros támogatást sem. Pár nappal később Szaúd-Arábia felszólította a közel-keleti országban tartózkodó állampolgárait, hogy „biztonsági okokból” hagyják el Libanont, és a közeljövőben ne is térjenek vissza. A többi Perzsa-öböl menti monarchia – Omán kivételével – követte Rijád lépéseit, sőt az Egyesült Arab Emírségek visszahívta a legtöbb diplomatáját Bejrútból.

Nemcsak a diplomáciai térben zajlik azonban hadjárat Libanon ellen: az Öböl-menti monarchiák leállították a libanoni befektetéseiket, egymás után adják el libanoni ingatlanaikat, és még a GCC (Öböl-menti Együttműködési Tanács) tagállamai is elkezdték kivonni a tőkéjüket a libanoni bankszektorból. Odáig fajult a helyzet, hogy eddig közel 100 libanoni vendégmunkást toloncoltak ki Szaúd-Arábiából. De ez még csak a kezdet, mivel a többi monarchia is hasonló lépéseket fontolgat.

A kérdés megválaszolása előtt, hogy mi is állhat a szaúdi döntés hátterében, pár mondatban fontos kitérni a két ország kapcsolatára: Libanon az 1946-os függetlensége óta jó viszonyt ápolt Szaúd-Arábiával, dacára annak, hogy az országban erős volt az arab nacionalizmus. A lakosság jelentős része szekuláris nézeteket vallott, és amolyan „ütközőállamként” funkcionált az arab nacionalista államok és monarchiák, valamint a két szuperhatalom – Egyesült Államok és a Szovjetunió – között. Az 1975-ben kitört libanoni polgárháború idején Rijád a szunnitákat támogatta, de vállalta a felek közötti közvetítést. Szaúd-Arábiának nem kis szerepe volt az 1989. október 29-én Taifában elfogadott Nemzeti Megegyezés Okmány létrejöttében, ami segített lezárni ezt a véres konfliktust (bár a fegyverek csak egy évvel később hallgattak el).

"Libanon kettős nyomás alatt" (f: The Economist)

Ezt követően évekig, különösen Rafik al-Haríri libanoni elnök ideje alatt, Szaúd-Arábia és a többi Öböl-menti monarchia dollár milliárdokkal támogatta a libanoni újjáépítést. Csakhogy Haríri 2005-ös meggyilkolásával és a 2006-os libanoni – avagy Hezbollah-izraeli – háború után jelentős megerősödtek a síita mozgalmak és Teherán is nagyobb érdeklődést kezdett mutatni Bejrút iránt. Habár az előző szaúdi uralkodót, Abdullah ibn Abdul-Aziz al-Szaúdot is nyugtalanította Irán növekvő befolyása és a Hezbollah látványos megerősödése, nem állt érdekében a libanoni politikai és társadalmi egyensúly megbontása. Helyette sokkal inkább gazdasági eszközökkel igyekezett rá nyomás gyakorolni: a libanoni külkereskedelem forgalmának több mint egynegyedét a Perzsa-öböl menti országokkal bonyolította le; Szaúd-Arábia volt Libanon legfontosabb exportpartnere; 2015-ben Libanonban az arab beruházások több mint kilencven százaléka (12 milliárd dollárt) az Öböl-menti monarchiák tették ki, miközben a libanoni üzletemberek körülbelül öt milliárd dollár értékben invesztáltak a GCC tagállamokba.

Abdullah halála és Szalman hatalomra kerülése ellenben véget vetett ennek az óvatos szaúdi nyomásgyakorlásnak, és Rijád egyre inkább nyílt színvallásra késztette az Irán és Szaúd-Arábia között egyensúlyozó Libanont. Ez a fellépés azonban nem járt sikerrel, hiszen Bejrút látványosan nem a szaúdi elképzeléseknek megfelelően cselekszik. Libanon például kimaradt – és egyben bírálta – a szunnita koalíció hadműveleteit Jemenben; a háttérben együttműködött Bassár el-Aszad szíriai elnökkel; támogatta az iráni atommegállapodást; valamint jelentősen befolyásolta a két ország viszonyát, amikor letartóztatták a drogcsempész szaúdi herceget és a mai napig nem adták ki Szaúd-Arábiának. A libanoni kormány továbbá egyike volt azoknak, akik a leghangosabban tiltakoztak Nimr an-Nimr síita vallástudós január 2-i kivégzése ellen. A január 10-én tartott Arab Liga találkozón Gibran Bászil libanoni külügyminiszter nem fogadta el a Teherán elleni határozatokat, és sokkal inkább Rijádot tette felelőssé a szunnita-síita viszony elmérgesedéséért, mintsem a teheráni vezetést.

Ennek ellenére Rijádnak nem a libanoni kormánnyal, hanem sokkal inkább a Hezbollah nevű síita szervezettel volt a legfőbb problémája, amely a libanoni politikában megkerülhetetlen tényezővé vált, miközben fegyveresei jelen vannak azokban a regionális konfliktusokban, amelyekben Szaúd-Arábia közvetve vagy közvetlenül érintett. A Hezbollah már 2012 óta harcol Bassár el-Aszad oldalán, Irakban segítenek a helyi síita milíciák kiképzésében, sőt egyes Öböl-menti politikusok és katonai vezetők beszámolói szerint a jemeni húszikkal közösen harcolnak a szaúdi szárazföldi haderők ellen Jemenben. A Szaúd-Arábiából eddig kitoloncolt libanoniakat is mind a Hezbollahhal hozták összefüggésbe, a szervezettel kapcsolatos cégeket és bankokat helyeztek tiltólistára. Rijád nem titkolt célja, hogy az általa létrehozott „iszlám NATO” egyik fő célja legyen a Hezbollahhal való leszámolás, mivel a GCC március 2-a óta terrorista csoportként tartja nyilván.

Kétségtelen, hogy a segélyek leállításával Szaúd-Arábia célja, hogy kicsit visszafogja Bejrút „túlzott” Irán-orientációját és csökkentse a Hezbollah befolyását. Könnyen lehet viszont, hogy az ország próbálkozásai fordítva sülnek el. Lehet, hogy Bejrút még szorosabbra fűzi a kapcsolatait Iránnal, együttműködik Damaszkusszal és nem a Nyugathoz, hanem majd Oroszországhoz fog fordulni fegyverekért. Rijád és a többi monarchia intézkedéseivel pont a LAF-ot gyengíti meg a legjobban, amely a libanoni egyensúly és az egység legfőbb képviselője. A hadsereg a szaúdi pénzek nélkül képtelen modern francia fegyvereket vásárolni, amivel viszont csökkenhet a terrorista csoportok elleni harc intenzitása és sikeressége. Libanon már évek óta ezeknek a radikálisoknak a célkeresztjében van, leginkább a vallási sokszínűség (54 százalék muszlim, ennek fele szunnita és fele síita, 40 százalék pedig keresztény) és a gyengének titulált államhatalom miatt. 2014-ben az Iszlám Állam az an-Núszra Fronttal közösen betört a „cédrusok országába” és egy hétig megszállás alatt tartotta Arszál városát, és a libanoni haderőnek – némi szíriai segítséggel – sikerült kiűznie a városból a terroristákat, de a mai napig itt zajlanak itt a határon fegyveres összecsapások.

A szaúdiak lépései már most komoly belpolitikai válságokat okoztak az országban: Asraf Rífi igazságügyi miniszter lemondott, a szunnita és a keresztény falangista csoportokat összefogó március 14-i koalíció azonnal nekiesett a síitáknak, a Hezbollahot és Michel Aoun vezette keresztényeket tömörítő március 8-i koalíciónak, ismét megbénítva az ideiglenes kormány működését és tovább növelve a politikai bizonytalanságot. Libanonban ugyanis 2014 óta politikai vákuum van, mivel a választások alatt senki sem szerezte meg a kétharmados többséget. A második fordulót nem tartották meg, így azóta nincs elnöke az országnak, csak „ügyvezetője” Tammám Szalám személyében. Ráadásul a GCC döntései ismét zavargásokat és összecsapásokat idézhetnek elő Libanonban, ami a nyár óta zajló „szemétválsággal” együtt szinte megoldhatatlan kihívások elé állítaná a bejrúti kormányt.

"Szemét cunami " (f: telegraph.co.uk)

Végül pedig fontos még megemlíteni, hogy a szaúdi és a többi monarchia szankciói komoly hatással lesznek a libanoni gazdaságra is. A szíriai menekültek száma elérte a 1,3 milliót, a nagyjából 4,5 millió lakosú Libanonban, miközben évtizedek óta jelenlévő mintegy fél millió palesztin menekültek ellátásáról is kénytelenek gondoskodni. A világ egyik leginkább eladósodott országa Libanon, aminek már eddig is közel 10 milliárd dollárjába került a menekültek ellátása, és emiatt Bejrút kénytelen volt újabb hiteleket felvenni a Világbanktól és több segítséget kérni az ENSZ szervezeteitől. Ám Bejrútnak a menekültválsággal együtt más gazdasági nehézségekkel kell szembenéznie: az elmúlt években közel 300 000-en szegényedtek el, kevés munkalehetőség, valamint lakosság több mint egynegyede – 1,3 millióan – külföldön vállalt munkát. Pont ez utóbbi miatt Libanon számára súlyos következményekkel járna, ha az Öböl-menti monarchiák elkezdenék kiutasítani a libanoni állampolgárokat, mivel közel 500 000 – szunnita, síita, de még keresztény is - dolgozik ezekben az országokban, akik a bevételük jelentős részét hazautalják a családjaiknak. Egyes becslések szerint a libanoni vendégmunkásak szerte a világban közel 8 milliárd dollárnyi tőkét utalnak haza, ebből 5,5 milliárd csak a GCC tagállamokból érkezik. Továbbá társadalmi feszültséget is előidézne ekkora libanoni munkaerő hazaküldése: egyrészt a kormánnyal szembe nőne az elégedetlenség, másrészt pedig a szíriai menekültekkel szemben, akik gyakran éhbérért is elvállalják ugyanazt a munkát, és így kiszorítanák őket a hazai munkaerőpiacról.

Alig telt el két hónap a 2016-os esztendőből, a libanoni kormány máris olyan helyzetben találta magát, ami középtávon a kényes politikai és társadalmi egyensúly felborulásával járhat. Rijádnak és Teheránnak is tudatosítania kellene, hogy Libanon békéjének és egységének fenntartása, sokkal fontosabb a közel-keleti befolyásáért vívott regionális párharcnál. Közel-Kelet legsokszínűbb – mintegy 18 felekezetet magába foglaló – társadalma egy tizenöt éven át tartó konfliktus alatt már megtapasztalhatta azt, hogy mit jelent „Közel-Kelet Lökhárítójának” lenni. Pont ezért nem szabad, hogy a történelem megismételje magát és Libanon ismét nagyhatalmi játszmák áldozata legyen.

Krajcsír Lukács

Lukács nemzetközi kapcsolatok elemző, elemzési területe a közel-keleti és kelet-ázsiai országok kapcsolata. Diplomáit a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, valamint a Pannon Egyetemen szerezte. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetemen.

Történelmi rekordnak minősül, hogy a 2016. február 26-án megrendezésre került iráni kettős választásokon az 55 millió szavazóképes állampolgár 60 százaléka járult az urnákhoz, aminek eredményeként mind a 290 fős parlamentben (madzslesz), mind a vallási vezetőket tömörítő 88 fős Szakértők Gyűlésében (madzslesz-e khobregán-e rahbari) meghaladja a reformisták száma a konzervatív principalistákét. Az eredmények alapján a bel- és külpolitikában akár további reformok is várhatók, de a következő legfőbb vezető (rahbar) személye is forradalmi változást hozhat az iszlám köztársaság arculatában.

A mostani eredmények azt az üzenetet közvetítik, hogy a választás nagy nyertese a reformer Haszan Rúháni miniszterelnök frakciója (Iránban hivatalosan nem működnek politikai pártok), aki sikerét annak köszönheti, hogy a P5+1 tárgyalások Irán számára előnyös lezárásával és a gazdasági szankciók feloldásával támogatói szerint elindította az országot a gazdasági fejlődés útján. Ígéretei közé tartozik, hogy bővíti Irán kereskedelmi kapcsolatait, illetve csökkenti a munkanélküliség mértékét a 70 milliós országban, ahol a lakosság több mint 60 százaléka 30 év alatti. A mostani eredmények alapján Rúháni még nagyobb hátszéllel folytathatja a megkezdett munkát, ami számára hivalatosan a 2017-ben esedékes köztársasági elnöki választásokig tart.

A voksolás kimenetele azt is jelenti, hogy a parlamentben közel azonos arányban kapnak majd helyet a reformerek (Reformerek Átható Koalíciója: A második lépés) és a konzervatív principalisták (Principalisták Nagykoalíciója, Nemzet Hangja). A bejutott képviselők 25 százaléka pedig független jelölt. Hivatalos pártok hiányában a képviselőházi politikára úgy kell tekinteni, mint elit csoportok olyan vetélkedésére, amelyben a tagok folyamatosan változnak, vagy éppen oldalt váltanak. Az iráni atomtárgyalásokkal kapcsolatos legfőbb kritika azzal kapcsolatban érte a reformistákat, hogy a Nyugattal való megegyezés/nyitás egyet jelent az ország kiárusításával. Ez ellen szól ugyanakkor az a tény is, hogy Rúháni elnök minden döntéséhez szükség van Ali Khámenei legfőbb vezető jóváhagyására. Illetve valamennyi reformista jelölt azt nyilatkozta, hogy számára az iszlám forradalom eszméinek védelme az elsődleges kötelesség, az ország arculatán nem szeretnének változtatni, csupán a gazdasági prosperitás megteremtése a céljuk.

"A fiatalok változást akarnak" (f: cnn.com)

Az 1979-es iráni iszlám forradalom alatt létrehozott alkotmány egy konzervatív iszlám teokráciát teremtett meg, demokratikus elemekkel. Rúhollah Khomeini ajatollah 1989-es halálával azonban egy „csendes intellektuális forradalom” vette kezdetét, amelyben megjelentek az iszlám és szekuláris reformer irányzatok, a politikai intézményekben pedig a keményvonalasok mellett a centrista és reformista elemek (lásd. Kamrava, 2008). Ha binárissá szeretnénk egyszerűsíteni az iráni politikai aréna ábrázolását, akkor azt mondhatjuk, hogy az ország konzervatív értékeit (az iszlám forradalom eredményeit) mindenféle revízió nélkül az 1989 óta hatalmon lévő Alí Khámenei legfőbb vezető képviseli egyértelműen, míg a centrista és reformista erők aránya dinamikus a változó összetételű demokratikusan választott politikai intézményekben (Szakértők Gyűlése, Parlament, Kormány, Köztársasági elnök).

A korábbi reformer köztársasági elnök Mohammed Khátemi (1997-2005) két ciklusa alatt feszült volt a viszonya a legfőbb vezetővel, illetve társadalmi bázisát sem sikerült kiszélesítenie, így a nagy elvárások eredmény nélkül maradtak. A Khátemi és szintén korábbi elnök Rafszandzsáni támogatását is élvező reformista koalíció Rúháni elnökkel most történelmi sikert ért el, ugyanakkor a túlzott optimizmust számos szakértő túlzásnak tartja és figyelmeztetnek, hogy az iráni belpolitikát nem szabad leegyszerűsíteni a principalista-reformista ellentétre, mivel számos jelölt egyszerre több listán is előfordulhat, így a februári választás nem egyszerűen a különböző listák összecsapásáról szól.

Az iráni politikai rendszert az egyértelmű demokratikus jegyek (demokratikusan választott parlament és köztársasági elnök) ellenére gyakran írják le autoriter rezsimnek a nyugati sajtóban, amire indokot adhat, hogy a legfelsőbb vezető valamennyi politikai intézmény döntése fölött vétójoggal rendelkezik. Ráadásul az ő, illetve a legfőbb jogi méltóság jelöltjeiből összeálló 12 fős Őrök Tanácsa (iszlám alkotmányvédelmi tanács) valamennyi típusú népszavazás előtt szubjektíven megszűri a jelöltek listáját. A februári választások előtt a tizenkétezer parlamenti jelölt mintegy felét, illetve a Szakértők Gyűlése esetében a 800 jelölt mintegy négyötödét előzetesen diszkvalifikálta az Őrök Tanácsa. A legjelentősebb sikernek azt könyvelték el a reformerek, hogy mind a harminc teheráni mandátumot a reformisták koalíciója által összeállított „Remény Listájának" (liszt-e omíd) parlamenti jelöltjei szerezték meg. Ugyanakkor a szkeptikusok a jövőre nézve ezt nem tartják olyan jelentős eredménynek figyelembe véve, hogy az előzetes szűrésen szinte kivétel nélkül csupán a kevés ismertséggel és befolyással rendelkező reformer jelölteket engedte átmenni a tanács.

"Hallatni akarják a hangjukat" (f: csmonitor.com)

Kevesen ismerik az iráni legfelsőbb vezetőség autoritásának „gyenge pontját”, hogy a legfelsőbb vezető cím nem öröklődéssel, hanem demokratikus választás útján, a 88 fős Szakértők Gyűlésének döntésével kerül utódlásra. Az iráni belügyminisztérium február 29-én bejelentette, hogy a volt köztársasági elnök Akbar Hásemí Rafszandzsáni és a jelenlegi Haszan Rúháni is helyet szerzett a testületben 50 másik reformista szövetségesük mellett, így a parlament után a Szakértők Gyűlésében is háttérbe kerültek a keményvonalasok. Azt még a 76 éves Alí Khámenei is elismerte, hogy a soron következő Szakértők Gyűlésének összetétele meghatározó lehet utódja kiválasztásában, mivel nem lenne váratlan a következő 8 éves ciklus során bekövetkező elhalálozása. Az Őrök Tanácsa e testület esetében is elkaszálta a legprominensebb jelölteket. A reformisták karizmatikus alakját, Haszan Khomeinit (Khomeini Ajatollah dédunokája) a legfelsőbb vezető figyelmeztette, hogy ne hozzon szégyent dédapjára reformista törekvéseivel, majd az előzetes szűrésen február 10-én hivatalosan is diszkvalifikálták. Így bár a reformisták és konzervatív keményvonalasok aránya az előbbiek javára dőlt el az idei választásokon, egy esetleges döntéshelyzet esetében veterán keményvonalas képviselőkkel találják szemben magukat.

A 2016. februári választások eredményének következményeit nehéz lenne megjósolni, mindenesetre egészen biztosan igazuk van azoknak, akik ezt egy referendumként tartják számon Rúháni politikájára nézve. Mint ahogy a „második lépés” elnevezés mutatja a koalíció nevében, a nukleáris tárgyalások után a választások eredményeképpen kialakul egy olyan kedvező politikai környezet a reformista köztársasági elnök számára, amelyben könnyebben megvalósíthatja programját és a következő harmadik lépésként az elvárásoknak megfelelően Iránt kiemelheti a gazdasági recesszió állapotából. Ehhez csupán a még mindig jelentős számban lévő keményvonalasokat, a legfőbb vezetőt, az Őrök Tanácsát, illetve adott esetben a Forradalmi Gárdát kell meggyőznie az általa képviselt irány helyességéről. Mint láthatjuk, számos ellenzéki erő létezik még, de a „második lépést” megtették a reformok megvalósítása érdekében a reformisták.

Éva Ádám

Ádám nemzetközi kapcsolatok szakértő, arabista és iranista. Egyetemi diplomáját az ELTE Iszlám tanulmányok mesterképzésén szerezte. Jelenleg az ELTE Arabisztika doktori program hallgatója és az Antall József Tudásközpont munkatársa.

Az utóbbi hónapokban politikai változások szele járta át a dél-amerikai kontinens néhány országát, például Argentínát vagy Venezuelát. De még ott is, ahol helyén maradt a régóta regnáló baloldali vezetés, repedezni látszik a rendszer. Ezzel kapcsolatban elég, ha Bolíviára utalunk, hiszen a lakosság népszavazáson utasította el (51,31 százalék), hogy Evo Morales elnök, és alelnöke, Álvaro García Linera 2019-ben is indulhassanak újabb mandátumért. A sorban azonban még említhetjük Brazíliát is, ahol Dilma Rousseff és kormánya gyakorlatilag belefulladt a korrupcióba. Az elkövetkezőkben a kontinens fajsúlyosabb országainak belpolitikai helyzetét járom körbe, igyekezvén számba venni egyes országokban az elmúlt időszak legfontosabb politikai folyamatait.

Brazíliában a korrupciót sem úgy szokás értelmezni, mint a fejlett nyugati demokráciákban. A könnyebb érthetőség kedvéért, ha az átlag brazil magasnak ítéli a rá kiszabott adót, akkor nem fizeti be, és ezt teljesen természetesnek tartja. De ha a közlekedési bírság elkerülése érdekében a rendőrnek pénzt ad, az sem tartozik számára a korrupció kategóriájába. A napokban egy letartóztatott újságírónő, Mónica Moura, aki a Petrobras olajvállalat korrupciós botrányában való érintettség miatt került előzetes letartóztatásba kijelentette, hogy az építőipar latin-amerikai zászlóshajója, az Odebrecht éveken át hatalmas összegekkel támogatta különböző dél-amerikai elnökök kampányait. Köztük például a már elhunyt Hugó Chávez 2011-es kampányát, amelynek összköltségvetése 35 millió dollárra rúgott és az újságírónő szerint ebből egymillió dollárt az Odebrecht fizetett offshore cégeken keresztül. Érdekesség, hogy az Odebrecht az egyik érintettje a Petrobras-botránynak is, miután – több más építőipari céggel egyetemben – a vállalat éveken keresztül jóval a normál piaci ár felett végezte a Petrobras építési megrendeléseit, majd a pénzt „visszaforgatták” az állami olajvállalat vezetőségébe, és azoknak a politikusoknak a zsebébe, akik szemet hunytak a történések felett.

"Amnesztiát, most" - Venezuelában is megroppant a hatalom (f: elconfidencial.com)

Mindennek tetejében ráadásul már jó ideje a brazil gazdaság sem muzsikál valami fényesen. A tavalyi évben például a világ legnagyobb vasérctermelő óriásvállalata, a Vale, 12 milliárd dollárt meghaladó veszteséggel zárt, ami az utóbbi harminc év legmagasabb negatív mérlege. De már a korábban említett Petrobras is „csupán” közel hatmilliárd dollár veszteséget termelt a korrupciós ügy kipattanásakor, 2014-ben. Értelemszerűen a gazdasági válság magával hozta a politikai válságot is, és amennyiben Dilma Rousseff nem hoz meg fájdalmas politikai lépéseket (adóemelés, kiadáscsökkentés), akkor a helyzet még súlyosabbá válik. A jelenlegi felmérések alapján Rousseff a mindenkori brazil elnökök közül a legnépszerűtlenebb, hiszen támogatottsága tíz százalék alá csökkent.

A szomszédos Argentínában azonban pont ellenkező a helyzet, legalábbis ami a reményeket illeti. Az elemzők többsége abban egyetért, hogy az ország visszatért a nemzetközi porondra, miután 12 évig a „kirchnerizmus” évei alatt gyakorlatilag el volt zárva a külvilágtól. Az új argentin kormánynak nem titkolt célja lépésről lépésre haladni a belpolitikában, ezzel egyidőben pedig gyökeres változások végrehajtása a külpolitikában. Előbbiben vannak kisebb sikerek (pl. pedagógus szakszervezetekkel történő megállapodás), míg utóbbiban egyértelműen a béke, barátság és a kölcsönös tisztelet a mérvadó. Az új külügyminiszter Susana Malcorra is többször megfogalmazta, hogy az USA-hoz fűződő intelligens és felnőtthöz illő kapcsolat elengedhetetlen, de más és jobb kapcsolatra törekednek Uruguay kormányával és az EU országaival is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az olasz miniszterelnök és a francia elnök már megfordultak argentin földön Mauricio Macri beiktatása után, Barack Obama március végi látogatása pedig jelzésértékű, egyértelmű bizonyítéka annak, hogy Argentína visszakerült a térképre. Ugyanakkor kudarc lehet Macri számára, hogy a Vatikánnal nem sikerült továbbra sem elfogadtatnia magát és kormányát, február 27-én az Apostoli palota könyvtárában mindössze 22 percre fogadta Ferenc pápa az argentin elnököt, és az arckifejezése mindvégig komor maradt. Elemzők szerint a találkozók időtartamának hosszából és a pápa arcáról lehet a legjobban leolvasni egy-egy találkozó sikerességét. A két legbefolyásosabb argentin találkozása tehát nem sikerült valami fényesen, ezt csak tetézi, hogy miután a dél-amerikai kontinens több országát végiglátogatta, a pápa megerősítette a kétoldalú találkozón, hogy 2016-ban sem készül szülőföldjére, Argentínába.

"Nem a legjobb barátok" - Mauricio Macri és a pápa (f: lanacion.com.ar)

Peruban napok óta arról cikkez a helyi sajtó, hogy Ollanta Humala elnök pénzt kapott a már említett brazil Odebrecht építőipari vállalattól. Az elnök a múlt héten ezzel kapcsolatosan be is kérette a limai brazil nagykövetet, Marcos Raposo Lopest, hogy „hivatalos információt kérjen” a brazil Globo újságban megjelentekkel kapcsolatosan. Természetesen Humala mindent tagad és visszautasította még a feltételezést is. Peruban április 10-én egyébként elnökválasztásokat rendeznek.

Bolíviában az elnök és környezete nagyon reménykedett a népszavazási győzelemben, amely Moralest és alelnökét még hatalomban tarthatta volna 2019 után is, de a 6,5 millió választópolgár többsége, még ha csak hajszállal is, de megakadályozta ezt. A közösségi média felülete nagymértékben hozzájárult a nemek győzelméhez, hiszen a kormánypropaganda nem adott teret az ellenzéki hangok megjelenítésének, ezért még a kampány hajrájában is buzdították az ellenzékiek híveiket Moralesék ellen a legnépszerűbb közösségi felületeken.

"Szeretik, de már nem eléggé" - Evo Morales (f: nwcable.com)

Venezuelában kialakult valamiféle párbeszéd az ellenzék és a kormányzópárt között, de ez valójában még édeskevés, a felek abban értenek egyet csupán, hogy mindkét fél stratégiai célja 2016-ra a társadalmi béke. Azonban az ellenzék szerint ezt a békét nem lehet elérni anélkül, hogy változások ne következzenek be minden területen. Az ellenzék szerint egy olyan választáson, melyre az „örök parancsnok” árnyéka nem nyomja rá bélyegét, Maduro egyetlen ellenzéki jelölttel való küzdelemben sem kerülhetne ki győztesen. A kormány szerint ugyanakkor a 2014-es rendszerellenes tüntetéseket sem lehet úgy megoldani, hogy általánosságban mindenkinek megbocsájtanak, utalva arra az amnesztiatörvényre, melyet az „ellenzék” (amely a parlamentben valójában többség) terjesztett be a 2014 – es eseményekkel kapcsolatosan, amely során 43-an vesztették életüket.   Felmérések szerint a „chávizmusnak” jelenleg is ötmillió szavazója van, ami a szavazók 40 százaléka, tehát jelentős erő van még azért Maduro elnök mögött.

Chilében Bachelet elnök népszerűsége hatalmasat csorbult az elmúlt időszakban, jelenleg 65 százalék utasítja el az elnököt, míg csupán 26 százalék szerint ő a legmegfelelőbb vezetni az országot. Az ország volt elnöke, Sebastián Piñera (2010-2014) a „Capital” c. folyóiratban kritizálta az elnököt és családját utalva arra, hogy Bachelet fia és menye korrupciós ügybe keveredtek. A volt elnök a chileiek húsz százaléka szerint megkerülhetetlen szereplője lesz a 2016-os chilei belpolitikai történéseknek. Múlt pénteken Dilma Rousseff az országba látogatott, a két ország között kiváló a viszony, utoljára a brazil elnök két éve, Bachelet 2014. márciusi – második – beiktatásán látogatott el Santiago de Chilébe.

"Mindketten komoly gondban" - Bachelet és Rousseff (f: 24horas.cl)

A fentiek alapján jól látszik, hogy Dél-Amerikában továbbra is központi helyet foglal el a korrupció kérdése, és a korrupció maga komoly gátja a térségben lévő országok fejlődésének is. Jelenléte a különböző társadalmi rétegek közötti hatalmas különbségek egyenes következménye, és hiába igyekezett mindegyik kormány csökkenteni a térségben a szegénység mértékét, az olló a gazdagok és a szegények között hosszú évtizedek óta egyre csak növekszik. Mindkét társadalmi csoportnak érdeke, hogy korrumpáljon, a szegénynek azért, hogy úgy ahogy, de tengesse életét, a gazdagnak pedig azért, hogy társadalmi státusát és primátusát megerősítse. Gyakorlatilag kijelenthetjük, hogy a latin-amerikai országok lakóinak elege lett a korrupcióból és a jövő azt sejteti, hogy legyen egy kormány bal- vagy jobboldali, ha a népharag fellángol, mindkettő leváltásra kerül. A társadalom törvény előtti egyenlőséget akar, szociális jogokat és az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést. Ma csak azoknak van erre esélyük, akik meg tudnak fizetni egy ügyvédet. Egyelőre tehát borús az idő a kontinens felett.

Erőss Bulcsú

Legutóbb két éve, 2014 tavaszán rendezte meg a Mathias Corvinus Collegium (MCC) a Neighbourhood Dialogues című mini-konferenciáját, amely azzal a nem titkolt céllal jött létre, hogy közelebb hozza egymáshoz hazánkat és szomszédait. Az első rendezvény magyar-szlovák szemszögből vizsgált elsősorban népesedési kérdéseket, a mostani második pedig, amely magyar-román fókusszal valósul meg, a két ország EU-s teljesítményét próbálja meg górcső alá vonni. A márciusi konferencia hátteréről, valamint pontos céljairól beszélgettünk Zemkó Boglárka projektvezetővel.

Két évvel ezelőtt az elődöd, Légrádi Zsófi, aki a Neighbourhood Dialogues ötletgazdája is volt, azt mondta, hogy egy konferenciasorozat létrehozása a legfőbb célotok, amely évről évre olyan témákat vizsgál, melyek nemcsak nekünk, magyaroknak, de az éppen aktuális meghívott szomszédunknak is fontos, mert ezek az aktuális és fontos témák segíthetik elő egymás megismerését. Személy szerint Te hogy látod, a korábbi magyar–szlovák, majd most a küszöbön álló magyar–román konferencia valóban hidat képez / képezhet hazánk és szomszédai között?

Zemkó Boglárka (ZB): A konferenciánk mögött meghúzódó alapcél valóban egymás megismerése. Ráadásul ez a törekvés nem hogy nem változott az elmúlt két évben, hanem csak erősebb lett, köszönhetően annak, hogy a szomszédos országok fiataljainak érdeklődése elképesztő. Hihetetlen öröm látni, hogy bármilyen külföldi egyetemet, diákszervezetet, szakkollégiumot keresünk meg a rendezvényünkkel, a válasz szinte minden esetben pozitív. De nemcsak Szlovákia vagy Románia irányából van őszinte fogadókészség, hanem például Lengyelországból és Csehországból is.

Ez remekül hangzik, ugyanakkor meg kell kérdeznem: ha ennyire nagy az érdeklődés a konferencia iránt, akkor hogyhogy kimaradt rögtön egy év? Vagy az első konferencia tanulságai miatt gondoltátok úgy, hogy inkább maradjon ki egy év, hogy legközelebb minden tökéletes legyen?

ZB: Úgy gondolom, hogy Zsófival az élen hatalmas munkát végeztünk (Boglárka két éve, a magyar-szlovák konferencián projektmunkatárs volt – szerző) már az első évben is, főleg úgy, hogy ezt az egészet mi a nulláról kezdtük el: nem voltak kész kereteink, programunk, bejáratott kapcsolatrendszerünk. Ennek ellenére szerintem létrehoztunk egy működőképes, sikeres, és sokak által érdeklődéssel követett rendezvényt. Természetesen a fontos tanulságokat levontuk, illetve levontam, és az idei konferencia már ezek figyelembevételével szerveződik.

Mondasz néhány ilyet?

ZB: Persze, szívesen. Az első és legfontosabb, hogy a magyar-szlovák eseményre jellemző kiemelkedő szakmaiságot mindenképpen meg akarjuk őrizni, éppen ezért idén is felkészült, az adott területeken járatos kutatókat, szakembereket, politikusokat hívunk meg a rendezvényre. A második, hogy konferencia alapját adó párbeszédet, egymás jobb megismerésének lehetőségét szintén megőrizzük. Ehhez részben a felvetett témák (mind a fő-, mind a mellékterületek relevánsak a két ország szemszögéből), a meghívott, és előbb emlegetett szakmai előadók (minden témában egy hazai, egy szomszéd országbeli és egy további, független nemzetközi szakértő kerül meghívásra), valamint a résztvevő hallgatóság (fele-fele arányban lesznek hazai és régiós fiatalok) ad majd megfelelő alapot. A harmadik, hogy a gyakorlati aspektusát az eseménynek erősíteni fogjuk, tehát, hogy ne csak szakmai előadások, beszélgetések és viták kísérjék az egészet, hanem adott esetben legyenek világos, kézzelfogható eredmények is. Ez az első konferencián kisebb hangsúlyt kapott, de idén kiemelt célunk, hogy működő, a jövőben felhasználható együttműködési stratégiákat dolgozzunk ki a két ország számára. Végezetül pedig, amin szintén van még mit javítanunk, az a hazai diákok elérése és bevonása.

Nem érdeklődnek a hazai fiatalok? Vagy csak a szomszédos országok fiataljai aktívabbak?

ZB: Utóbbit mondanám. De tény, előbbi sem áll távol a valóságtól. Legalábbis a magyar–szlovák konferencia egyik fontos tapasztalata volt, és ez azért az idei szervezőmunka közben is látszik, hogy a hazai diákok valamivel visszafogottabbak, tartózkodóbbak, mint a régiós fiatalok. Holott az első rendezvény témái (demográfiai trendek, népesedési politika, nyugdíjrendszerek, elvándorlás), csak úgy, mint az idei (uniós szereplés, jogharmonizáció, gazdasági kilátások), abszolút releváns kérdéseket feszeget a magyar diákok számára is. Mindenesetre bízunk benne, sőt, lényegében biztosak vagyunk benne, hogy a kisebb nehézségek ellenére a konferencián közel egyensúlyban lesznek a külföldi és hazai diákok, köszönhetőn olyan partnereknek, mint a Rajk, az Arsboni vagy az AEGEE.

Zemkó Boglárka

Melyek az idei magyar–román konferencia legfontosabb témái?

ZB: Magyarország, valamint Románia elért eredményei, valamint jövője az Európai Unióban. Tehát honnan indult a két ország, milyen célokkal, és ezekből mit sikerült elérni, mit nem, és mi várható a közeljövőben. Továbbá nagyon fontos, és erre külön hangsúlyt fektetünk, hogy megvizsgáljuk azokat a pontokat, lehetőségeket, amelyek mentén a két ország szorosabban együtt tud, együtt tudna, vagy együtt is tudott működni, és hogy ezeknek milyen pozitív következményei voltak vagy lehetnek.

A rendezvény struktúrája ezt a meglehetősen széles spektrumot át tudja fogni?

ZB: Biztosan. A célunk ugyanis nem egy mélyen szakmai konferencia megszervezése, ahol minden egyes kérdést az alapoktól mostanáig vizsgálunk, minden kis részletet elemezve. Egy komoly, a szakmaiságot és a gyakorlati tapasztalatokat vegyítő eseményt szeretnénk megvalósítani, ahol minden résztvevő kap egy biztos, jól használható képet arról, hogy hol és merre tart a két vizsgált ország az EU-ban. Röviden ezért úgy fogalmaznék, hogy kiváló szakmai alaptudást adunk a jövő vizsgálatához.

Ez utóbbi elérését segíti minden jelentős panel. A kétnapos konferencia első napján lesz egy külpolitikusok, diplomaták, uniós szakértők meghívásával zajló kerekasztal („két ország helyzetének meghatározása”), majd egy neves jogász részvételével egy jogharmonizációs rész („jogi folyamatok: sikerek, kudarcok, jövő”). Ezeket követi további két panel, amely a legfontosabb aktuális témákat vizsgálja (gazdaság / migráció). A konferencia második napján pedig a fiatalok néhány gyakorlati workshop keretén belül lehetséges forgatókönyveket dolgoznak ki meghatározott dimenziók mentén (EU jövője, a két ország gazdasági helyzetének alakulása), majd ezekhez a forgatókönyvekhez készítenek elő együttműködési stratégiákat.

Most amúgy hol álltok a szervezésben?

ZB: Összességében jól. Az idei projektcsapat is nagyon lelkes, mindenki remek munkát végez. A kitűzött határidőket sikerült tartanunk, jelenleg marketingkampányunkon dolgozunk. Néhány területen természetesen még van mit tenni. Ilyen például a hazai fiatalok bevonása, amit korábban említettem is, viszont azzal, hogy idén is 40-50 fő meghívását tervezzük, durván fele-fele arányban, érzésem szerint ezzel sem lehet / lesz gond.

Szóval egy év kihagyás után ismét egy sikeres Neighbourhood Dialogues elé nézünk?

ZB: Semmi kétségem efelől.

A soron következő, magyar-román fókuszú Neighbourhood Dialogues 2016. március 18-19 között kerül megrendezésre Budapesten. A konferencia médiapartnere a DiploMaci blog.

Az idei év két szempontból is fordulópont az izraeli és a palesztin arabság életében: Izrael ezer milliárd forintnak megfelelő sékelt különít el az arab közösségének felzárkóztatására, ezzel egy időben a Palesztin Hatósággal is a korábbinál intenzívebb gazdasági együttműködésről folynak tárgyalások. A zsidó állam nem csupán gazdasági potenciálját igyekszik növelni, hanem mindez szorosan összefügg az ország biztonsági helyzetével.

Szilveszter előtt egy nappal az izraeli törvényhozás példa nélküli gazdasági tervet fogadott el az izraeli arab közösségek gazdasági körülményeinek fejlesztésére vonatkozóan. A következő öt évben 15 milliárd sékelt, azaz több, mint ezer milliárd forintnak megfelelő összeget csoportosítanak át a költségvetésben az arab szektor számára. A terv számos elemből áll, beszédes, hogy az ipari parkok támogatására és a Negev-sivatagban élőknek szánt beruházásokra szánt keretösszegek közel fele az arab közösségek javára lesz elkülönítve az idei évtől kezdve. Más területeken is a fő szabály, hogy az arab szektort gyarapító fejlesztésekre legalább az egyes költségvetési keretszámok 20%-át kell költeni, amely megegyezik az izraeli népességen belül az arabok számarányával. A kiemelt területeken továbbá preferenciális elbírálás alá esnek ezek a projektek és így a támogatási arányok 25-30% körül mozognak a következő öt évben, például a közlekedési beruházások területén. Az arab közösség természetesen nem egy homogén egység, a keresztény arabság még a többségi zsidó társadalomnál is magasabb arányban rendelkezik egyetemi diplomával és jelentősen felülreprezentáltak az egészségügyben, míg az arab anyanyelvű drúzok a fegyveres szerveknél szolgálnak kiemelt arányban. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az izraeli arabság által lakott területek többsége felzárkóztatásra szorul, az idén elindított fejlesztési mechanizmus pedig már néhány éven belül látványos eredményeket hozhat.

Móse Kahlon, Izrael pénzügyminisztere (forrás: The Times of Israel)

Izrael ugyan a világ egyik legmagasabb egy főre eső nemzeti össztermékével büszkélkedhet, azonban az OECD tagállamok közül társadalmi egyenlőség tekintetében a sereghajtók között található, így fontos a leszakadó arabság gazdasági integrálása. A mostani gazdasági paktum bemutatta egyben, hogy milyen kiterjedt hatalommal rendelkezik az izraeli pénzügyminisztérium költségvetési osztálya, amely a tervet kidolgozta és az izraeli pénzügyminiszter, Móse Kahlon vezetésével azt ellentmondást nem tűrően keresztülnyomta a törvényhozáson. Emellett hatékonynak bizonyult az izraeli arab pártok közös indulása a legutóbbi parlamenti választásokon. A Knesszetben harmadik legerősebb frakcióval rendelkező arab-nacionalista, iszlamista, kommunista összefogásból született Egyesült Lista érdekérvényesítő képessége elengedhetetlen volt a terv elfogadásában és fontos szerep hárul rá a végrehajtás ellenőrzésében is.

Mindeközben napvilágra került, hogy Kahlon előrehaladott tárgyalásokat folytat palesztin kollégájával a ciszjordániai munkaerő és a palesztin cégek Izraelben való működésének megkönnyítéséről, továbbá a palesztin területek infrastruktúrájának fejlesztéséről. A kialakítás alatt lévő megállapodás segítségével különösen a fiatal palesztinok körében magas munkanélküliséget kívánják leszorítani a felek. A terv a palesztinok gazdasági körülményeinek javítása révén egyrészt segíthet a már fél éve tartó forrongás lecsillapításában, ugyanakkor Izraelnek nagy szüksége van a friss munkaerőre, hiszen nemzetgazdasága szinte „túlnőtte önmagát”.

Az izraeli politikai viszonyokhoz képest, ahol a parlamenti pártok hosszas bizottsági vitákba bonyolódnak az egyes kérdések kapcsán, mindkét terv meglepően gyorsan halad a megvalósulás felé. A gazdasági intézkedések, amelyek az izraeli és palesztin arabság gazdasági jólétét igyekeznek fejleszteni kimondva- kimondatlanul elsődlegesen nemzetbiztonsági kérdésnek számítanak Izraelben. Hozzájárulnak a hazai nyugalomhoz, biztosítják a nemzetközi jóindulatot, végső soron pedig az izraeli kormány is pontosan tudja, hogy az ország kis méretéből következően ki kell használnia minden lehetőséget a gazdasági potenciál növelésére, amelyre aránytalanul nagy terheket rónak a katonai kiadások. Márpedig a jelenlegi közel-keleti állapotokat nézve az izraeli haderő fejlesztése továbbra is az ország nemzeti össztermékének jelentős részét követeli majd.

Csepregi Zsolt

Jó egy hete kiélezett vita folyik arról, hogy vajon Szaúd-Arábia és Törökország beváltja-e fenyegetését, és szárazföldi haderővel beavatkozik Szíriába? Ez nemcsak azt jelentené, hogy az Iszlám Állam és a többi hasonló terrorista szervezettel csapnának össze, hanem a szíriai kormányerőkkel és a Bassár el-Aszad mellett álló Hezbollah-iráni-orosz erőkkel is. Ennek kapcsán a helyzet, legalábbis Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök szavaival élve, egy új világháború kirobbanásával fenyeget. Vajon a török-szaúdi viszony vizsgálatának tükrében mennyire vehető komolyan egy ilyenfajta „szövetség”?

„A királyság kész részt venni bármilyen szárazföldi hadműveletben, amelyet a koalíció adott esetben végrehajt Szíriában” – nyilatkozta február 4-én Ahmed Aszeri szaúdi katonai szóvivő. Egy héttel később Rijád megismételte a korábbi „ajánlatát”, de kiegészítette azzal, hogy mintegy 3500 fős fegyveres és 6500 kiszolgáló alakulattal támogatna egy esetleges török katonai fellépést. Ankara szerint a szaúdi vadászrepülők és különleges egységek egy része már ott állomásozik a török Incirlik katonai bázison és amennyiben megvan az ISIS elleni stratégia, akkor „Törökország és Szaúd-Arábia lebonyolíthat egy közös földi hadműveletet”.

Ez egy teljesen új szakaszt jelentene nemcsak a több mint öt éve tartó szíriai háborúban, hanem Ankara és Rijád kapcsolatában is. A két ország között eddig sem volt rossz a viszony, különösen gazdasági téren. 2014-ben a bilaterális kereskedelmük nagysága körülbelül 5 milliárd dollárt tett ki; a török üzletemberek körülbelül 1 milliárd dollár értékben ruháztak be Szaúd-Arábiában, miközben Törökországban található szaúdi befektetése értéke elérte a 3 milliárd dollárt. A török energiaimport 15 százalékát a Szaúd-Arábiából – és a többi Perzsa-öböl menti monarchiából – származó energiahordozók tették ki, miközben olyan közös projekteket jelentettek be, mint a katari-török földgázvezeték, ami például Szaúd-Arábián és Szírián keresztül vezetne.

"Minden út Szírián át vezet" (f: oil-price.net)

Az elmúlt három hónapban viszont már politikai szinten is megindultak a szorosabb együttműködések. Decemberben Recep Tayyip Erdogan török államfő, január végén Ahmet Davutoglu vezette török delegáció tárgyalt a szaúdi uralkodóval, Szalmánnal. Már ekkor lehetett sejteni, hogy Ankara és Rijád készül valamire: a felek egy „stratégiai együttműködési tanácsot” állítottak fel, aminek a keretében a gazdaságtól kezdve a katonai együttműködésen át egészen a geopolitikáig bezárólag minden kérdést közvetlenül tárgyalnának meg, és mindenre közös választ próbálnának adni.

Mindegyik találkozó fő témája Szíria volt. Jóllehet eltérő gazdasági, geopolitikai és történeti okok miatt, de mindkét ország Bassár el-Aszad szíriai elnök bukásában és egy szunnita többségű, lehetőleg iszlamista alapokon nyugvó szíriai vezetés hatalomra kerülésében érdekelt. Törökország és Szaúd-Arábia eddig is kiemelten támogatták a szíriai ellenzéki csoportokat: nemcsak diplomáciailag, hanem nagyon komoly anyagi segítségben is részesítették a fegyveres ellenzéket. Ugyanakkor mindkét országot számos vád érte, hogy ezt mindenfajta kritika nélkül tették és olyan szélsőséges csoportokat is elláttak pénzzel, fegyverrel, mint az Iszlám Állam vagy az al-Núszra Front. Idővel viszont mind Szaúd-Arábiára, mind Törökországra veszélyt kezdtek jelenteni ezek a csoportok: az ISIS 2014-től Szaúd-Arábiában, 2015 nyarától pedig Törökországban (Suruc, Ankara) hajtott végre terrortámadásokat. Ankara és Rijád is tagja az ISIS ellenes nemzetközi koalíciónak, légitámadásokat hajt végre a terrorcsoport ellen és igyekeznek megakadályozni, hogy a „kalifátus” tovább szítsa a belső ellentéteket és még jobban egymásnak ugrassa a vallási meg etnikai csoportokat. Ezért egy közös szaúdi-török, ISIS ellen irányuló hadművelet megmutatná a világnak, hogy a két ország –legalábbis látszólag – komolyan veszi a terrorista szervezet elleni harcot és véget vetne az olyan kritikáknak, mint „a törökök többet bombázzák a kurd milíciákat, vagy a szaúdiak a jemeni háború óta kizárólag a húszik elleni légitámadásokra koncentrálnak”.

Szírián kívül már Irán esetében is megfigyelhető egyfajta szaúdi-török közeledés. Az már régóta köztudott, hogy Rijád nagy riválisának tartja Iránt és mindenáron meg akarja akadályozni Teherán megerősödését. Az iráni-szaúdi viszony Nimr al-Nimr síita vallástudós kivégzése mélyponton vannak, hiszen a diplomáciai kapcsolatok és a kereskedelem teljesen megszakadt a két ország között. Ankara viszont sokáig nagyon jó viszonyt ápolt a teheráni vezetéssel, legalábbis gazdasági téren: 2013-ban a két ország közel 15 milliárd dolláros kereskedelmi forgalmat bonyolított le, Ankara támogatta az iráni atommegállapodást, a török kőolajimport közel fele, a földgázimport pedig 20 százaléka Iránból származott, miközben a török bankok kihasználták az Irán-elleni szankciókat. Csakhogy tavaly az orosz gép lelövése és Erdogan a szaúdi nagykövetség megtámadását elítélő nyilatkozatai után egyre hűvösebbé vált a két ország viszonya. Ez pedig meglátszott az iráni-török gazdasági kapcsolatokban: a kereskedelmi forgalom 10 milliárd dollár alá esett; Irán csökkentette a kőolaj és földgázszállítmányát, Teherán megtiltotta a török mezőgazdasági áruk Iránon keresztül történő szállítását Oroszországba. Ezért a török vezetés egyre inkább úgy gondolja, hogy Szaúd-Arábiával ki lehetne tölteni azt az űrt, amit esetleg Irán – és egyben Oroszország – hagyna hátra.

Más regionális kérdésekben is kezd hasonló álláspont kialakulni. Ankara mégha konkrétan katonai eszközökkel nem is, de támogatja a szaúdi vezetésű szunnita koalíció hadműveleteit Jemenben. Az egyiptomi-török viszony már Mohamed Murszi 2013-as bukása óta mélyponton van és a hírekkel ellentétben még nem történt javulás. Viszont Kairónak az utóbbi időben már egyre többször támad komoly nézeteltérése az új szaúdi vezetéssel, legyen szó az oroszok szíriai beavatkozásáról, vagy az újabb Öböl-menti hitelekről.

"Azért vannak a jó barátok..." (f: veteranstoday.com)

További közös pont, hogy Törökország szintén tagja a szaúdi kezdeményezésű „iszlám NATO-nak”, amely hivatalosan a terrorizmus – nem hivatalosan viszont Irán ellen – irányul. Ez különösen jól jön Rijádnak, mivel a törököké a legnagyobb szárazföldi muszlim hadsereg, ami fejlett haditechnológiával és komoly tapasztalatokkal rendelkezik. Szaúd-Arábiának egymaga ugyanis képtelen lenne kétfrontos háborút vívni: hiába van egy több mint 200 000 fős szárazföldi hadereje, ami bár nyugati fegyverekkel rendelkezik, de még arra sem elegendő, hogy egymaga legyőzze a többnyire csak kézifegyverekkel és egykori szovjet haditechnológiával felfegyverzett húszi lázadókat.

Az elemzés végére azonban ki kell kitérni pár mondatban a különbségekre is. Mindjárt a legelső szaúdi-török nézeteltérés a kurdok kapcsán jelentkezik: amíg Törökország mindent megtesz azért, hogy a kurdok ne erősödjenek meg és ne legyen önálló államuk, addig Rijád az ISIS és Teherán-barát síita kormányok elleni szövetségest lát bennük, s nem utasítják el egy önálló kurd állam létrejöttét is. Az is nehezíti egy szorosabb szaúdi-török együttműködést, hogy mindkét ország szereti magát „a szunnita világ védelmezőjének” és a Közel-Kelet vezető hatalmának beállítani, ezért egyes esetekben inkább ellenlábasként, mintsem szövetségesként viselkednek. Irakban a szunnita kisebbség és az autonóm Kurdisztánért zajlik a verseny; Líbiában egy kisebb „proxyháborút” vívnak a felek; vagy ott a Muszlim Testvériség is, aminek Ankara – Dohával együtt – a legnagyobb szponzora, de Szaúd-Arábiában a mai napig terroristaszervezetként van számomra tartva. Sőt, ott is megfigyelhető elég komoly szaúdi-török rivalizálás, amikor a Balkánon, Kaukázusban, Közép-Ázsiában, Európában, de még Latin-Amerikában (!) lévő muszlim szervezetek és mecsetek támogatásáról van szó.

Krajcsír Lukács

Lukács nemzetközi kapcsolatok elemző, elemzési területe a közel-keleti és kelet-ázsiai országok kapcsolata. Diplomáit a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, valamint a Pannon Egyetemen szerezte. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetemen.

Hosszú évek óta időről időre felmerül annak a lehetősége, hogy az európai integráció ne egységesen, minden tagállamot magába foglalva teljesedjen ki, hanem ún. többsebességes módon. Ennek lényege, hogy minden uniós ország saját maga dönthessen az elköteleződése mértékéről, függően például fejlettségi szintjétől, de még inkább saját céljaitól, akaratától. Ez a vita pedig, mint a múltban oly sokszor, most is a nehézségek idején erősödött fel. Jelenleg azonban komoly esély mutatkozik a különböző sebességbe kapcsolásra. Egység vagy szakadás, ez a nagy kérdés.

Az Európai Unió legújabb válsága kapcsán nem csak, hogy újfent felmerült a többsebességes EU esélye, de több elismert orgánum szerint is valódi jelek mutatkoznak arra, mintha a fejlett, ún. „mag-Európa” lépéseket is tenne ennek megvalósítása érdekében . A Politico.eu például a múlt héten tudósított arról, hogy a hat alapító ország külügyminiszterei egy titkos vacsorán vettek részt Rómában, ahol a fenti elmélet megvalósításáról tárgyaltak. Ráadásul ez annak a fényében nem is különösebben meglepő, hogy az elmúlt években több olyan politikai nyilatkozat is elhangzott, amely egy többsebességes Európa létrejöttét támogatta: ilyen volt például a francia és német gazdasági miniszterek tavaly nyári, The Guardianben megjelent cikke (eurózóna szociális és gazdasági unióvá alakítását sürgették), vagy Joschka Fischer volt német külügyminiszter Humboldt Egyetemen elmondott beszéde, amely már 16 évvel ezelőtt is az EU megmentését egy tagállami élcsapat föderációvá alakulásában látta.

A külföldi médiumok mellett azonban ma már a magyar médiában is egyre többet cikkeznek arról, hogy az EU valamiféle többsebességes formára fog váltani. A vs.hu alig egy hónapja írt némileg hatásvadász módon, hogy a hatok 2017-ben a Római Szerződés évfordulóján létre fogják hozni a szorosabb uniót, és tulajdonképpen ez lesz az Európa Projekt végének dátuma. Magyari Péter is hasonló gondolatmenetet fejtett ki a 444.hu-n. A napokban pedig Techet Péter bizonygatta írásában a „mag-Európa” leválását.

Ez az elképzelés bár mindenképpen könnyű, és talán valahol ésszerű megoldásnak látszik az EU problémáira, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nekünk, közép-európaiaknak, ez a lehetőség közel sem biztos, hogy előnyös. Ezen túlmenően ráadásul van még egy sor olyan probléma is, amelyekről eddig még nem nagyon írt senki. Ezek azonban nehézkessé teszik egy többsebességes Európa létrehozását.

"Sok a nehéz kérdés" (f: economist.com)

Az egyik ilyen például, hogy az EU már most is bizonyos szempontból többsebességes, illetve többszintű és többközpontú is. Elég csak arra gondolni, hogy nem minden ország az eurózóna része, vagy nem mindenki tagja a schengeni övezetnek, de gazdasági fejlettségben és politikai kultúrában is rendkívül nagy különbségeket figyelhetünk meg. Egy többsebességes Európa pedig nyilvánvalóan ezt az állapotot intézményesítené. Egy ilyen felépítés lehetővé tenné, hogy az állandó kompromisszum keresés ne akadályozza tovább azokat az országokat, amelyek szeretnének egy még szorosabb Unió felé tartani. Felmerül azonban az elképzelés kapcsán, a hogyan, a kik, és a milyen is legyen kérdése. Persze ezekre a kérdésekre napjainkban nem igazán lehet komoly válaszokat adni, de ettől még megvizsgálni érdemes, hiszen komoly akadályokat jelenthetnek.

A fő kérdés így a többsebességes Európával kapcsolatban, hogy azt az EU-n belül vagy kívül akarják-e létrehozni. Az EU-n belül szinte lehetetlennek tűnik, ugyanis egy ilyen lépés az eddigieknél is komolyabb szerződésmódosítást igényelne, amelyet szinte bárki megvétózhatna a kimaradók közül. Ha pedig az Unión kívül, ahogy például a schengeni övezet is létrejött, akkor fontos kérdés, hogy milyen intézményekkel működne és hol. Nem valószínű, hogy lenne értelme valami módon megduplázni az EU intézményeit.

Az elmélet kapcsán gyakran felvetődik az a hipotézis, hogy a nyugat-európaiak megunták az integrálódni képtelen, korrupt, és az európai értékeket nem tisztelő kelet-európaiakat, akiktől ilyen módon sikeresen meg lehetne szabadulni. Valamint az a gondolat, hogy egy ilyen felépítménnyel az integrációt mindig is fékező Nagy-Britannia problémáját is meg lehetne oldani. Ott vannak továbbá a görögök, akiket egy ideje már mindenhonnan ki akarnak tenni. Az tehát sejthető, hogy kit nem akarnak meghívni. A továbbiakkal kapcsolatban azonban csakis kérdőjelekkel állunk szemben. Már abban az esetben is több kérdés vetődne fel, ha csak a hatok alakítanák meg a formációt. Politikai szempontból például komoly probléma Franciaország, amely mindig is saját céljaira használta az EU-t és erősen védte a szuverenitását. Továbbá egy olyan országról beszélünk, amelynek egyik legerősebb pártja a nemzetek Európáját támogató Front National. Ha pedig a gazdasági szempontokat nézzük, akkor Olaszország nem illik a képbe, amely a mediterrán klub tagjaként pénzügyileg és gazdaságilag sem áll a helyzet magaslatán. Ebből a szempontból Olaszország tagsága semmivel sem lenne indokoltabb, mint Spanyolország esetleges kimaradása. Egy másik elmélet szerint pedig az eurózónában valósulhatna meg az erősebb integráció. Az utóbbinak viszont tagja Szlovákia, amely jelenleg a „lázadó” Visegrádi Négyekkel tart menekültügyben. Azt ugyan nem tudjuk, hogy pontosan mivel járna a kimaradás, de az is sejthető, hogy a nyugat-európaiak nem igazán kockáztatnák a keleti piacok elvesztését.

Tehát csak nagyjából lehet tudni kik lennének a tagjai. Az pedig végképp rejtély, hogy hogyan nézne ki egy ilyen mag-Európa. Az európai föderáció éppen ezért valószínűleg még az alapító hatok számára is a politikai utópia kategóriájába esik. Az Európai Egyesült Államoknak olyan alapvető feltételei hiányoznak, amelyek mind abból fakadnak, hogy Európát nemzetállamok alkotják. Egy ilyen mag-Európa valószínűleg a gazdasági és szociális politikáknak még szorosabb integrációjára lenne képes. A politikai integráció esélyét tovább rontják az Európa szerte erősödő euroszkeptikus pártok, amelyek komoly támogatással bírnak, még azokban az országokban is, amelyeket már hírbe hoztak egy szorosabb Unióval. Végezetül, pedig egy ilyen többsebességes Európa, annak is a szomorú beismerését is jelentené, hogy nem létezhet egy egységes és közös Európa.

Összességében tehát egy többsebességes Európa ugyan logikus lépés lenne az integrációpárti tagállamok részéről, azonban több olyan tényező van, amely komoly akadályt jelent. Nagy valószínűséggel még ezeknek a magállamoknak is komoly alkudozásba kerülne egy ilyen felépítmény létrehozása, így nem valószínűsíthető, hogy egy-két éven belül kialakulna egy szorosabb Unió. Kizárni persze nem lehet teljesen, mert egy erősödő regionalizmus igenis jelen van az EU-ban. Viszont, ha fogadni kellene, akkor érdemesebb arra fogadni, hogy az EU-ban a következő évek során folytatódik a már régóta tapasztalható frakciók közötti alkudozás, és a félmegoldások korszaka, amelyekkel egyben próbálják tartani Uniót.

Pál Benedek

Benedek a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok mesterszakos hallgatója, érdeklődési területe az európai integráció és Közép-Európa. Korábban dolgozott a Kitekintő külpolitikai hírportálnál, valamint gyakornokként volt a Danube Institute munkatársa.

Sokak számára Henry A. Kissinger, aki két amerikai elnök alatt is szolgált (Richard Nixon / Gerald Ford), nem több egy egyszerű háborús bűnösnél. A volt nemzetbiztonsági főtanácsadó és külügyminiszter azonban az elmúlt bő 50 év során kapott cifrább jelzőket is saját diplomáciai ténykedésére: volt ő már Darth Vader, Hitler, sőt, maga az ördög is. Kissinger tehát finoman fogalmazva sem tartozik a mindenki által elismert és kedvelt amerikai államférfiak közé, főleg demokrata körökben. Vélhetően ez lebegett Bernie Sanders szenátor szemei előtt, amikor a múlt csütörtöki előválasztási vitán Kissinger emlegetésével támadta Hillary Clintont. Feleslegesen. Legalábbis ebben a formában

Sokak szerint korántsem véletlen az az értetlenség, ami Bernie Sanders, a legutóbbi New Hampshire-i előválasztási forduló magabiztos demokrata győztesének kijelentését kísérte. A vermonti szenátor ugyanis egy olyan témával (vietnámi háború idején történt kambodzsai bombázások, aminek hatására a vörös khmerek magukhoz ragadták Kambodzsa irányítását), és egy olyan személlyel próbálta meg kellemetlen helyzetbe hozni Hillary Clintont, a demokrata előválasztás favoritját, amelynek lényegében semmi értelme nem volt. Elméletben persze (ha elnézőek vagyunk) volt némi alapja a támadásnak, hiszen Clinton sohasem titkolta, hogy Kissinger személyes barátja, akinek a szavára kiemelten figyelt saját külügyminiszteri időszaka alatt, márpedig Sanders éppen azt hozta fel, hogy vajon elnökként is egy olyan ember tanácsaira fog hallgatni, aki felelőssé tehető Vietnámért, valamint Kambodzsa tragédiájáért. Ez a képlet azonban papíron már teljesen más eredményt mutat.

Egyfelől, mert Sanders potenciális választóinak jelentős része 35 alatti fiatal, akiknek Kissinger és a hidegháborús időszak nemhogy nem jelent semmit, nagy részük vélhetően nem is ismeri ennek az egésznek a hátterét. Másfelől, mert ezzel olyan támadási felületet hagyott magán, amit egy olyan rutinos politikus, mint amilyen Hillary Clinton, nem szokott kihasználatlanul hagyni. És ezt a szívességet Clinton most sem tette meg. Tulajdonképpen egy tökéletes riposzttal (Kissinger csak egyike azoknak a komoly nemzetközi politikai tapasztalattal bíró embereknek, akikre hallgat, viszont nála lehet legalább tudni, hogy kikre hallgat, míg Sanders esetében ugyanezt nem lehet elmondani) nem csak leszerelte, hanem vissza is küldte a feladónak a megsemmisítőnek szánt megjegyzést. Amatőr hiba volt a szenátor részéről.

"Évtizedes ismeretség köti őket össze" - Kissinger és Hillary Clinton (f: vox.com)

Ennek fényében sokkal érdekesebb, maradva azért Kissingernél, hogy mit mondott a volt külügyminiszter múlt heti moszkvai útja során, ahol Vlagyimir Putyin orosz elnök mellett, több más és fontos, magas rangú orosz politikai szereplővel is találkozott (pl. Putyin kabinetfőnökével); merthogy az út alatt Kissinger felvázolt egy egész érdekes eszmefuttatást a Gorcsakov Alapítvány előadásának keretében. A beszéd lényege, hogy Kissinger szerint az Egyesült Államoknak ki kell egyeznie Oroszországgal, egy multipoláris világban ugyanis minden, Amerika számára fontos kérdésben az oroszok megkerülhetetlen tényezők, legyen szó akár Szíriáról, akár Ukrajnáról. Putyin Oroszországától éppen ezért nem félni kell, nem páriaként tekinteni rá, hanem együtt kell vele működni. Ennek alapját annak a felismerésnek kell adni, hogy amíg az Egyesült Államok egy nemzetközi jogon alapuló világrendet képzel el (és várja el annak betartását mindenki mástól), addig Oroszország kizárólag geopolitikai érdekek mentén tud gondolkodni, elsősorban történelmi tapasztalati alapján. Kissinger szerint tehát az első fontos lépés hogy ezt a két világot, a jogit és a geopolitikait, egyensúlyba hozzuk, mert kellő nemzetközi stabilitást csak ez adhat. Ha ez megvan, vagyis, megtörténik egymás érdekeinek elfogadása, jöhet a második lépés: egy stratégia együttműködési rendszer kialakítása. Miért?

Kissinger számára egy ilyen módot adna a feleknek arra, hogy minden problémát külön-külön kezeljenek, vizsgáljanak meg, és javasoljanak rá megoldási lehetőségeket. Mi az érdeke például Ukrajnában az Egyesült Államoknak? Egy független, szabad, Európa mellett elkötelezett ország. És mi az érdeke ugyanott Oroszországnak? NATO-tagság elvetése, amerikai fegyverek tilalma. Ha ezt lefektetik, hogy kinek mi a pontos elvárása, akkor meg kell és lehet találni a középutat, mert egy ilyen pont szinte mindig elérhető. A volt amerikai külügyminiszter szerint ez a rendszer viszont csak egymás megértésén és tiszteletén alapulhat, különben a hidegháborús időszak berögződései újra felszínre kerülhetnek – aminek az alapjai szerinte már velünk vannak. Nem félni kell, nem vádolgatni, hanem konstruktívan együttműködni.  

"Egy mindig szívesen látott vendég" - Putyin fogadja Kissingert (f: n-tv.de)

Dehogy ez az egész miért is érdekes Bernie Sanders múlt heti kijelentése miatt? Leginkább azért, mert a Kissinger által elmondottak világos szakítást jelentenek az Obama elnök, és tulajdonképpen a teljes Demokrata Párt által képviselt orosz-stratégiával. Nem beszélve arról, mint ahogy azt több fajsúlyos amerikai orgánum is megjegyezte, hogy Clinton kampányának egyik legfontosabb pénzügyi támogatója Soros György magyar származású üzletember, akinél nagyobb és befolyásosabb nemzetközi kritikusa a putyini Oroszországnak kevesebb van. Ezzel az a faramuci helyzet állt elő, hogy Sanders, aki a múltban számtalanszor szembe ment a jelenlegi elnök és saját pártja döntéseivel, valamint, aki nem titkoltan szocialista („democratic socialist”) nézetek vall, a mai Oroszország kérdésében egyértelműen keményvonalas álláspontot képvisel, és nem tartja vállalható tárgyalófélnek Vlagyimir Putyint. Hillary Clinton viszont, azóta, amióta hivatalosan elindult a választáson, nyilvánosan egyetlen egyszer sem nyilatkozott világosan orosz-ügyben.

Németh Áron Attila

Geert Wilders napjaink Hollandiájának meghatározó iszlámellenes politikusa. Pártja, a PVV politikai mozgástere a 2012-es kormányválság óta ugyan egyre csökken, szélsőséges nézeteinek hangoztatása azonban továbbra is biztosítja számára az állandó médiaszereplést és szempontjainak figyelembe vételét. A nyári migrációs válság és a párizsi terrortámadások Wilders szélsőséges retorikájának új táptalajt adtak, és ha az EU és Ankara közötti csatlakozási tárgyalások valóban felgyorsulnak, Wilders PVV-je a 2017-es parlamenti választások során akár politikai hasznot is húzhat az EU-s válságkezelésből.

A PVV 2006-ban, lényegében Wilders egyszemélyes pártjaként alakult azzal a céllal, hogy Hollandia iszlamizálódása ellen politikai eszközökkel vegye fel a harcot. Wilders azelőtt a konzervatív-liberális VVD parlamenti képviselője volt, és már ebben az időben különös érdeklődéssel fordult a Közel-Kelet felé. Izraelt számtalanszor megjárta és a helyi holland nagykövetséggel is jó viszonyt ápol. Ezen kívül Egyiptomban, Szíriában és Iránban is többször megfordult.

Érdeklődése a régió politikája iránt tehát nem volt újkeletű. Retorikája a közel-keleti politikai kérdésekről azonban Pim Fortuyn iszlámellenes politikus 2002-es, illetve Theo van Gogh filmrendező 2004-es meggyilkolása után relevánsabbá vált, mint addig bármikor; az iszlám vallást, vagy ahogy ő maga később fogalmazott, az iszlám ideológiát okolta a régióban uralkodó politikai helyzet miatt. A VVD-s képviselőkhöz képest 2002-től kezdve egyre szélsőségesebb iszlámellenes hangot ütött meg, ezáltal bebiztosítva magának a fokozott médiaszereplést és a kezdetleges személyi kultuszt. Végül 2004-ben kilépett a VVD parlamenti frakciójából. A szakítás hivatalos oka egy 10 pontból álló javaslat volt, amelyet előzetes egyeztetés nélkül hozott nyilvánosságra azzal a céllal, hogy a VVD politikáját minél jobbra tolja. A lista sarkalatos pontja az volt, hogy Törökország sosem lehet tagja az EU-nak.

Wilders és a PVV politikai identitásának alapköve tehát az iszlám politikai ideológiaként való definiálása. Ez a kiindulópont teszi logikussá egy iszlámellenes politikai szerveződés létrejöttét, vagy például azt, hogy Wilders a Koránt a Mein Kampf-hoz hasonlítja. Wilders legfőbb politikai eszköze a személyi kultusz megteremtése és az állandó médiaszereplés, melyet egyrészt szélsőséges kijelentéseivel és törvényjavaslataival ér el. Ilyen javaslatok például a Korán és a fejkendő betiltása, új mecsetek építésének betiltása, vagy a muszlim országokból érkezők menedékkérelmének automatikus elutasítása. Emellett Wilders rendszeresen publikál holland napilapokban, könyvet írt és egy Fitna című rövidfilmet is rendezett már.

"A holland politikai elit nem kedveli" - Geert Wilders (f: revu.nl)

A PVV 9 éves fennállása során igyekezett úgy pozicionálni magát, mint az egyetlen párt, amely a holland szuverenitást és a holland nép érdekeit képes mindenek fölé helyezni. Ezáltal a párt a holland nacionalizmus, vagy Wilders szavaival élve, a holland patriotizmus megtestesítője. Az iszlámellenesség mellett szélsőségesen euroszkeptikus, célja a Schengeni Egyezmény azonnali felmondása, és Hollandia kiléptetése az eurozónából. Wilders drasztikusan csökkentené a külföldre, főleg Görögországnak szánt segélyek összegét is. Újabban emellett a növekvő hollandiai lengyel kisebbség ellen is rendszeresen felszólal. Az egyre populistább felszólalásai miatt a holland sajtótól megkapta a „politikai ragadozó” becenevet.

Wilders PVV-je továbbá igyekszik szóban és tettekben is elhatárolódni a hágai elit többi szereplőjétől, amely szerinte nem hallja a holland nép szavát. A holland politika többi szereplőjét folyamatosan kritizálja politikai korrektségükből fakadó rövidlátásukért, vagy tehetetlenségükért. Emellett a 2010-es koalíciós tárgyalásokon a VVD és a kereszténydemokrata CDA mellett harmadik legnagyobb pártként részt vett, viszont nem lett koalíciós partner. Az ok az iszlám ideológiaként való definiálása volt. A hármas koalíciós partnerség helyett a VVD és a CDA kisebbségi kabinetet alakított, és egy támogatási egyezményt (gedoogakkoord) kötött a PVV-vel. Ezt az egyezményt kihasználva a PVV 2012-ben kikényszerítette a kabinet lemondását és az előrehozott választásokat, reménykedve az EU-s megszorítások mértékének csökkentésében. Manővere politikai téren cseppet sem volt sikeres: a VVD 41 mandátummal a legerősebb pártnak bizonyult és többségi koalícióra lépett a megerősödő, 38 mandátummal rendelkező progresszív szociáldemokrata PvdA-val. A PVV 9 mandátumot vesztve, 15 mandátummal lett harmadik, azóta viszont hárman kiléptek a frakcióból, így a PVV jelenleg 12 mandátummal a progresszív liberális D66-tal megosztott negyedik helyet foglalja el.

A mai PVV tehát egy közepes támogatottságú, szélsőségesen iszlámellenes és euroszkeptikus párt, amelynek politikai identitását Wilders személye, az iszlám ideológiaként való definiálása és a hágai és brüsszeli politikai elittel szembeni, a holland nép érdekeiért folytatott harc határozza meg. Ennek az identitásnak előnye a fokozott médiaszereplés, hátránya viszont a politikai elszigeteltség. Ez az elszigeteltség a holland parlamentben nagyobb hátrányt jelent, mint azt sokan gondolnák. Elég csak arra gondolni, hogy a hágai alsóházban ma 12 frakció és 4 független képviselő van jelen. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kompromisszumkészség egy ilyen környezetben előnyös lehet.

"A holland nép egy része azonban kedveli" (f: theguardian.com)

Wilders azonban érthetően nem látja szükségét a konszolidációnak. A 2015-ös fejlemények, kezdve a Charlie Hebdo elleni támadással, majd a nyáron tetőző migrációs válságon keresztül a november 13-i párizsi támadássorozattal bezárólag elég táptalajt adtak a gyakran az érzelmek szintjén kommunikáló, a társadalmi feszültségekre rájátszó politikusnak.

„Házelnök asszony, mérhetetlenül dühös vagyok”, kezdte a Charlie Hebdo utáni parlamenti beszédét. „... Azt letagadni, hogy a támadás oka az iszlám, Hollandia biztonságán nem javít… házelnök asszony, csak arra tudok gondolni, hány vitára van még szükség, hány támadásnak kell még megtörténnie, hány ártatlannak kell még meghalnia, mire megértik? Mire a kabinet és a parlament többsége felébred? Ebbe bele lehet őrülni. Én ebből semmit sem értek és ezért dühös vagyok, teljes joggal.” (2015. január 16.)

Wilders természetesen a menekültkérdésben is sajátos véleményen van, ez azonban egyre közelebb áll a holland társadalom és parlament általános véleményéhez is. Ugyan Hollandia a menekültek számára nem fő úti cél, a szeptember-októberi hónapokban hetente átlagosan 1600-2500 kérelmet regisztráltak a hatóságok. A regisztrációs eljárás túl van terhelve, és akár fél évig is eltarthat. A kormány új menekültszállókra vonatkozó tervezetét ennek ellenére heves ellenállás fogadta. 43 településen országszerte történtek kisebb tüntetések, vagy egyéb atrocitások. Ezekhez két kivétellel politikai pártoknak nem volt köze, a lakosság saját véleményének adott hangot. A holland kormány érthetően közös európai megoldást sürget, amely a legnagyobb hangsúlyt a menekültek EU-n kívüli elhelyezésére fekteti. A PVV viszont amellett érvel, hogy Hollandia állítsa vissza a határellenőrzést és egyetlen menekültet se fogadjon be, mert a személyazonosságukat lehetetlen megállapítani, és amúgy is csak biztonságos országokon áthaladva kerülhettek Hollandiába.

A közös európai megoldás a sokat vitatott kvótarendszer után az Ankarával kötött megállapodás lehet, amiért cserébe felgyorsulnának a Törökországgal folytatott EU-s csatlakozási tárgyalások, különös tekintettel a vízummentességre. Ha a török vízummentesség és EU-tagság valóban látótávolságon belülre kerül, a Hollandiában évtizedes hagyománnyal rendelkező viták a török és marokkói kisebbség integrációjával kapcsolatban újra kiéleződhetnek, ezáltal új lendületet adva Wildersnek, akinek önálló politikai pályafutását pont ezen feszültségek és a török EU-tagság ellenzése indították el.

Szilágyi János Máté

János kommunikációs szakértő, kiemelt kutatási területe a holland belpolitika, a multikulturalizmus-kulturfundamentalizmus kérdései, valamint a muszlim kisebbségek európai integrációja. Diplomáit a Debreceni Egyetemen, valamint az Utrechti Egyetemen szerezte. CEEPUS és Erasmus-ösztöndíjas. 

A '90-es években, ha volt olyan ország, amelyről a nemzetközi hírekben csak rosszat lehetett hallani, az Etiópia volt. A kelet-afrikai ország akkoriban két dologról volt híres: egyfelől, a kávéjáról, másfelől a súlyos szegénységről és éhínségről. 2016-ra azonban nagyot fordult a világ, hiszen az IMF adatai alapján Etiópia idén az egyik leggyorsabban fejlődő ország lesz a világon, a maga körülbelül 8 százalékos várható GDP növekedésével. És hogy ez minek köszönhető? A kínai típusú államfelfogásnak minden jel szerint van hozzá köze.

Melesz Zenavi néhai etióp miniszterelnök és koalíciós szövetségének (Etióp Népi Forradalmi Demokrata Front) neve, nagy valószínűséggel a keményvonalas hazai külpolitika-külgazdaság rajongóknak sem mond sokat. Holott, Zenavi tizenhét kormányfői székben töltött éve alatt nem csak, hogy egy teljesen új politikai/társadalmi berendezkedést ismertetett meg a helyiekkel (pl. többpártrendszer, vallás- és sajtószabadság, női egyenjogúság pártolása) a korábbi katonai diktatúra kegyetlenségei után, de a szegénységből, éhezésből, jövőnélküliségből is lényegében elkezdte kivezetni népét. Ez persze leírva remekül hangzik. A történethez azonban hozzátartozik, hogy ugyan ő volt az, aki, ha nem is egy az egyben az egykor volt junta módszereivel, de azoktól azért nem is annyira távoli módszerekkel újabb, súlyos belpolitikai elnyomásba taszította országát. Ez utóbbi folyamat azonban, ellentétben a junta átfogó, minden területre kiterjedő brutális elnyomásával, a gazdasági (és sok esetben társadalmi vagy egészségügyi) fejlődést egyáltalán nem akadályozta. Sőt.

"Etiópia átformálója" - Melesz Zenavi (f: britannica.com)

A Zenavi utód jelenlegi miniszterelnök, Hajlemariam Deszalegn, ugyanis ma már egy olyan Etiópiát vezet, amely GDP vonatkozásában évente 8-12 százalékkal növekszik (ez a folyamat, nem mellékesen, 2004 óta tart, amivel az ország Afrika egyik éltanulója), ahol az írni és olvasni nem tudok aránya drámain csökkent (’90-es évek elején az etióp társadalom alig több mint 20 százaléka tudott írni és olvasni, ma ez közel 50 százalék), és amely jelentősen visszaszorította az éhínséget. Nem beszélve arról, hogy az ország egyik élharcosa a radikális iszlamizmus elleni küzdelemnek, és fontos szerepe van a régió stabilitásának biztosításában (pl. Dél-Szudán, Szomália) az Afrikai Unión keresztül. A sikernek viszont, mint a legtöbbször, Etiópia esetében is két oldala van. Hiszen a GDP adatok valóban impozánsak, ahogy az agrárium fejlesztése is, és ezáltal a szegénység visszaszorítása. De említhetnénk még azt a sok-sok nagy állami infrastrukturális beruházást (hidak, utak, gátak, stb.), ami az elmúlt bő évtizedben amellett, hogy pörgette a gazdaságot, millióknak adott megélhetést.

Az elsőre makulátlan és sok területen folyamatos fejlődést mutató mérleg képét azonban jelentősen rontja a tény, hogy 2005 óta a korábbi demokrácia irányába mutató lépések vagy megálltak, vagy ellenkező irányba kezdtek haladni. Ebben az évben ugyanis az ellenzék majdnem (az ellenzék szerint inkább biztosan) legyőzte a választásokon a Zenavi vezette pártszövetséget, amit a kormány kőkemény erődemonstrációval honorált. Az így kialakult zavargásokban és utcai harcokban durván 200 ember vesztette életét, és egyes hírek szerint további néhány ezer, mások szerint viszont közel 20 ezer ember került – sok esetben koholt vádak alapján – börtönbe.  Bár az események hatására Zenavi tett még egy jelképes gesztust az ellenzék és a demokrácia irányába, 161 helyett biztosítva számukra az 547 fős parlamentben, ezen mandátumok száma először (2010-es választások) egyetlen egyre, majd egy kövér nullára (2015-ös választások) olvadtak. A drámai csökkenés persze korántsem a véletlen, vagy az ellenzék szervezetlenségének műve, sokkal inkább a hatalom kitartó munkájának, amely az emberi jogokat, illetve a szólás- és sajtószabadságot mára már szinte semmire sem tartja.

"Korábbi munka gyümölcsének aratója" - Hajlemariam Deszalegn (f: africamag.com)

Az „etióp-út” tehát egyre inkább bizonyos ázsiai országok politikai berendezkedésére és gazdasági irányítására hasonlít, akik közül Kína, egyértelműen kiemelkedik – ami nyilván nem független attól a ténytől, hogy a kommunista állam Etiópiában is jelentős befektetésekkel bír. Ez az irány amúgy a fekete kontinens más országaiban is népszerű, hiszen Etiópia mellett például Ruanda vagy éppen Angola sem a holland demokrácia fejlődés rögös útját választotta, hanem a kínai államkapitalizmusét. Kérdés persze, hogy hosszú távon fenntartható-e ez a modell, és hogy Etiópia adott esetben a következő 10-15 évben is olyan fejlődési görbét fog-e / tud-e leírni, mint amilyet az elmúlt 15-ben. Egyelőre a válasz az, hogy minden jel szerint igen. A politikai széljárás azonban ma már Afrikában is változik (lásd: Arab-tavasz és Észak-Afrika), akár egyik pillanatról a másikra, szóval Deszalegn vélhetően jobban teszi, ha nem alszik túl mélyen.

Németh Áron Attila

Hasszán Roháni tizenhét év óta az első iráni elnök, aki Európában járt. Az olaszországi és franciaországi út célja az volt, hogy a múlt hónapban az elszigeteltségből kitörő Iránt ismét vonzóvá tegye a külföldi befektetők előtt. Habár a nyugati vállalatok eddig is ugrásra készen vártak az alkalomra, hogy visszatérhessenek egy közel nyolcvanmilliós piacra, ám korántsem biztos, hogy ők lesznek a Teherán elleni szankciók feloldásának legnagyobb nyertesei.

Január 16-án új fejezet kezdődött Irán történelmében: a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) aznap tette közzé végleges jelentését, amelyben megállapította, hogy a perzsa állam maximálisan eleget tett a tavaly júliusban elfogadott Közös Átfogó Akciótervnek (JCPOA).  Ennek következtében az ENSZ és a Nyugat a Teherán elleni szankciók feloldása mellett döntött, aminek az Európai Unió tagállamai és vállalatai – érthető okokból - szintén örültek. 2010 előtt ugyanis az EU volt Teherán egyik legfontosabb régión kívüli kereskedelmi partnere: az iráni import egyharmada – a gépkocsiktól kezdve, az orvosi eszközökön át egészen a vegyipari termékekig bezárólag – az európai országokból származott, miközben naponként körülbelül 600 000 hordónyi kőolajat exportáltak a térségből.

Éppen ezért az iráni vezetés semmit nem bízott a véletlenre: mintegy 120 főből álló kereskedelmi delegáció utazott Rohánival Európába. Habár az iráni elnök olaszországi útjával kapcsolatban a nyugati sajtó főleg az ókori szobrok eltakarását emelte ki, egyáltalán nem nevezhető kudarcnak. A felek mintegy 18,4 milliárd dollár nagyságú üzletet ütöttek nyélbe. A Saipem két olajfinomítót épít, az olasz Danieli nehézipari berendezéseket szállít és a Vinci nevű olasz építőipari cég fejleszti az észak-iráni Maszhad repülőterének új terminálját.  Róma különösen nagy reményeket fűz az iráni piachoz, mivel egyrészt a perzsa állam nagyon fontos piaca lehet az olasz termékeknek, másrészt pedig az iráni energiahordozók nagyon jól jönnének az olasz gazdaság számára.

Irán egyik régi-új barátja - Hasszán Roháni és Matteo Renzi (f: bloomberg.com)

Ehhez hasonlóan, az iráni elnök francia útját szintén botrányok, beszólások és kisebb diplomáciai incidensek kísérték, de ez sem akadályozhatta meg azt, hogy Párizs és Teherán gazdasági szerződések sorát kösse meg egymással. A francia Total mintegy 150 000-200 000 hordó perzsa kőolajat vásárolna; a Peugeot az iráni Khodroval együtt gyártana kocsikat Teheránban; miközben a francia cégek újítanák fel az iráni vasútállomásokat, autópályákat és repülőtereket. Ám az Airbussal kötött megállapodás volt a legjelentősebb: 25 milliárd euró értékben 114 utasszállító repülőgépet vásárolna Irán.

Valóban figyelemreméltó, hogy mindössze két héttel a szankciók feloldása után Roháni ennyire komoly eredményeket tud felmutatni. Az európai vállalatok már eddig is tűkön ülve vártak a lehetőségre, hogy ők legyenek az elsők, akik visszatérnek az iráni piacra és ők legyenek a legnagyobb nyertesei. Ám felmerül kérdés: Vajon tényleg Európa lehet az iráni piaci nyitás legnagyobb nyertese?

Irán egy másik, régi-új barátja - Hollande és Roháni (f: news.yahoo.com)

Nos, ez korántsem biztos, hiszen pár nappal Roháni európai körútja előtt Irán legfontosabb támogatójának vezetője járt a perzsa országban. Hszi Csin-ping kínai elnök közel-keleti körútjának harmadik állomása Irán volt, amelyről lényegében csak az utolsó pillanatban döntöttek a kínai vezetésben. Főleg azért, mert miután biztossá vált a szankciók eltörlése, Peking gyorsan le akart csapni az iráni piacra, és ott egyfajta helyzeti előnyre szert tenni. Ennek ráadásul az alapja is megvolt, lévén, Kína volt a legnagyobb nyertese az Irán elleni szankcióknak, mivel a nyugati országok által hátrahagyott űrt az ázsiai országok (Kínán kívül India, Japán, Dél-Korea) töltötték ki. 2015-re az iráni-kínai kereskedelmi volumen elérte az 54 milliárd dollárt, a befektetések nagysága meghaladta a húsz milliárdot, és naponta 550 000 hordónyi kőolajat vásároltak a perzsa államtól, ami azt jelenti, hogy még most is az iráni kőolajexport egynegyede Kínába irányul. Végül pedig a kínai diplomáciai nem kis szerepet játszott a 2015. júliusi Bécsben kötött atomalku megkötésében, ahol végig Irán álláspontját képviselte. 

A kínai elnök az útja alatt mintegy tizenhét darab, egyenként huszonöt évre szóló megállapodást kötött Teheránnal. Többek közt megegyeztek arról, hogy tíz év múlva a két ország kereskedelmi mérlege eléri a 600 milliárd dollárt. Ugyanúgy Kína szeretné megduplázni az iráni befektetései számát, miközben két atomerőmű megépítését vállalta magára Dél-Iránban. Szóba került a kínai „Egy út, egy övezet (One Road, One Bell) nevű kezdeményezés, amit Teherán teljes mértékben támogat és Új Selyemút létrehozásában is igyekszik kivenni a részét.

Egyelőre tehát javában zajlik a vetélkedés az iráni piacokért, ám egyelőre nem tudni, hogy mely országok vagy régiók profitálnak majd a legtöbbet szankciók eltörléséből. Viszont kétségtelen tény, hogy ez nagyon jó lehetőség Irán számára, hogy ismét a világgazdaság teljes jogú tagjává váljon. 

Krajcsír Lukács

Lukács nemzetközi kapcsolatok elemző, elemzési területe a közel-keleti és kelet-ázsiai országok kapcsolata. Diplomáit a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, valamint a Pannon Egyetemen szerezte. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetemen.