Hétfőn este a helyi nagyesküdtszék ítéletet hozott a még augusztus 9-én St. Louis-ban lelőtt fegyvertelen fekete tinédzser ügyében. A döntés értelmében a halálos lövéseket leadó rendőr ellen nem emelnek vádat. A város Ferguson nevű elővárosában ennek köszönhetően újra fellángoltak az indulatok a helyi lakosság és a rendfenntartó erők között.

Nem akartak semmit a véletlenre bízni a vizsgálat során – látszólag legalábbis erre utal az, hogy a döntést több hónapnyi előkészület, kihallgatások hada és szakértők bevonása tette teljessé. Mindezek mellett érezhető és várható volt, hogy akármilyen alaposak is próbálnak lenni a nagyesküdtszék bírái, ítéletük nem lesz képes maradéktalanul kielégíteni a szemben álló feleket. A helyzet hátteréről természetesen megoszlanak a vélemények. Mindenesetre itt van, amit tudni érdemes:

• Augusztus 9-én egy fehér rendőr, Darren Wilson, lelőtt egy fegyvertelen 18 éves fekete fiatalt, Michael Brownt;
• Brown az eset előtt egy közeli boltból ellopott egy doboznyi, nem kifejezetten értékes szivart, majd a helyszínről egy társával együtt távozott;
• Wilson kettejükkel pár utcával arrébb találkozott, ám fontos megemlíteni, hogy ekkor még nem tudhatta, hogy a két fiatal részt vett a fenti bűncselekményben;
• Hivatalos jegyzőkönyv szerint Wilson azért szólította meg Brownt és társát, mert az út közepén sétáltak, akadályozva ezzel az autóforgalmat;
• A felek összeszólalkoztak, majd innentől több vélemény ütközik: A) Brown és társa lökdösni kezdték a rendőrt, erőszakkal visszatolták a rendőrautójába és megpróbálták elvenni a fegyverét, így Wilson több lövést (összesen hatot) adott le a fiatalra; B) A fiatalok nem akartak eleget tenni a felszólításnak, hogy felmenjenek a járdára, így Wilson megpróbálta egyiküket beültetni a rendőrautóba, eközben Brown elszaladt, a rendőr pedig üldözőbe vette, és közben adta le a lövéseket; C) Brown megadva magát feltette a kezét, ám a rendőr hat lövéssel leterítette őt.

("A fekete életek számítanak" - fergusoni életkép; f.: reuters.com)

Az incidens azonnal hatalmas tömegtüntetésekbe és demonstrációkba torkollott Ferguson utcáin. Az érintettek és a helyi lakosok – akik a történtekben egyértelműen az amerikai fekete kisebbség elleni atrocitást, és a fekete lakosok életének semmibevételét látják – eddig arra vártak, hogy igazságos döntés születik a szerintük nyilvánvaló rendőri túlkapással szemben. Csalódottságukat így jelenleg újra utcai megmozdulásokon vezetik le, erre pedig minden jel szerint a politikai vezetés is számított, hiszen Missouri államban már a múlt héten rendkívüli állapotot rendeltek el. Többen azonban értetlenül állnak azelőtt, hogy az állam kormányzója ezzel együtt miért nem kérte a Nemzeti Gárda segítségét is a predesztinálható zavargások megfékezésére – ahogy ez végül augusztusban is történt. A helyzet komolyságát elnézve erre valószínűleg nem kell sokat várniuk.

A történtek komolyságához ugyanis nem férhet kétség: Barack Obama a döntés kihirdetése után alig fél órával már televíziós nyilatkozatot adott ki, amelyben elismerte, hogy a nagyesküdtszék végső határozata után valószínűleg sokan mélyen csalódottak vagy egyenesen mérgesek, azonban a végeredményt egy jogállamban el kell fogadniuk. Bár az elnök és még az áldozat Michael Brown családja is a békés véleménynyilvánítás mellett emelt szót (amelyre mind Fergusonban, mind az ország több városában, például New Yorkban és Washingtonban is volt példa), hétfő estére a St. Louis-i előváros újra lángokban állt. A helyszínre vezényelt 1000 rendőr nehéz munkával tudta csak megakadályozni a helyzet elmérgesedését, és még így is több mint 60 embert vettek őrizetbe és számos lövés dördült el, 14-en megsebesültek. A késői órákra azonban a kedélyek szerencsére lenyugodtak.

("Teljes készültség" - rendőrségi alakulat a hétfői tüntetéseken; f.: index.hu)

Mindez viszont nem jelenti azt, hogy a kedélyek végérvényesen elcsitultak volna: tegnap este is folytatódtak a megmozdulások a környéken és az országban egyaránt. Köszönhető ez főleg annak, hogy az Egyesült Államokban továbbra is az egyik legnagyobb probléma a kisebbségek helyzete és a velük való bánásmód. A kérdés egyik legmeghatározóbb szeglete pedig éppen ezen kisebbségi csoportok és a rendfenntartó szervek közti igen negatív kapcsolat, mivel a sokszor legszegényebb rétegek soraiban (szociológiai alapvetésként) gyakoribbak a bűnesetek, így a rendőri erőkkel történő összetűzések száma is nagyobb. Bár Obama hétfői megjegyzése, miszerint több kisebbségi rendőr felvételével kívánja a megoldás felé terelni a helyzetet, elsőre nem tűnik rossz megoldásnak. Egyértelmű viszont, hogy a társadalom ilyen szintű megosztottságát nem lehet majd pár afroamerikai vagy spanyol ajkú rendőrtiszttel feloldani. Statisztikailag, politikai kommunikációs szempontból persze mindez segíthet a helyzet szőnyeg alá söprésében. Én mégsem hiszem, hogy a nagyszámú illegális bevándorlónak amnesztiát hirdető Barack Obamától, vagy akár a demokrata párttól ezt a hozzáállást várja el a szavazóbázisuk. A félidős választásokat elvesztő pártnak tehát most van 2 éve, hogy az ehhez hasonló helyzetekre valós válaszokat tudjon adni, vagy könnyen búcsút mondhatnak a Fehér Háznak.

Mészáros Tamás

Theresa May belügyminiszter holnap hozza nyilvánosságra a brit kormány friss terrorizmus ellenes törvény tervezetét. A javaslat több érdekes és vitára okot adó fejezetet is tartalmaz – például a terrorgyanúba keveredett állampolgárok átmeneti kitiltását az Egyesült Királyságból – éppen ezért közel sem biztos, hogy a kormány jelenlegi tervei csont nélkül átmennek majd a parlamenten. De ha igen, azzal a britek új irányt szabhatnak a terror elleni harcban.

2010-ig bezárólag a brit Munkáspárt a New York-i és londoni terrortámadások nyomán bőszen törvénykezett, hiszen egymaga 6 átfogó terrorizmus ellenes törvényt terjesztett be és fogadott el, amivel a helyi politikusok és lakosok – még ha csak rövid ideig is – úgy érezhették, hogy országuk egy fokkal biztonságosabbá vált, mint korábban. A négy évvel ezelőtt a baloldalt váltó konzervatív-liberális kormány koalíció azonban elérkezettnek látta az időt arra, hogy végre maga is törvényt alkosson a kérdésben. Bár a végeredmény részletesen csak holnap, Theresa May belügyminiszter bejelentésével lát napvilágot, a törvénytervezet fontosabb pontjai már ma is ismertek, érdemes ebből szemezgetni.

(Theresa May, f: www.bbb.co.uk)

A tervezet legfontosabb, és szakértők szerint talán messze legvitatottabb pontja a terrorgyanúba keveredett brit állampolgárok átmeneti kitiltása lehet az Egyesült Királyságból. Az, hogy ez a valóságban hogyan valósulhat meg, még bizonytalan, ám a jogalkotói cél világos: azoknak az országba visszatérni akaró briteknek, akikről a hivatalos szervek feltételezik, hogy terrorfenyegetést jelenthetnek (például mert szélsőséges tanokat hallgattak Afganisztánban, vagy harcoltak az IS oldalán Irakban), legfeljebb 2 évig megtagadhatják a belépését. Ez a kitétel pedig nem mást jelent, minthogy a Királyság hajlandó átmenetileg hontalanokká tenni azokat, akik terrorgyanúba keverednek, dacára annak, hogy ez a gyakorlat nemzetközi jogba ütközik. Ráadásul ezt a súlyos korlátozást az érintettek csak úgy kerülhetik el, ha belegyeznek abba, hogy titkosszolgálatok állandó megfigyelés alá vonják őket, ami meg a személyes szabadság korlátozásának kérdéseit feszegeti nagyon erősen. Ellenzéki oldalról a napokban már többen jelezték, hogy ez a megoldás számukra elfogadhatatlan, ahogy ismert jogvédő szervezetek (HRW, Amnesty) is kifejtették tiltakozásukat a tervvel szemben.

Papíron kevésbé rizikósnak tűnhet az iskolai szélsőségesség visszaszorítására beterjesztendő kitétel, miszerint a jövőben a brit iskolák (gimnáziumok, főiskolák, egyetemek, stb.) kötelesek lesznek belügyi előírásokat követni annak érdekében, hogy például a szélsőséges nézeteket valló meghívott előadók kitiltásra kerüljenek az intézmények területéről; ha ezeket az előírásokat nem tartják be az egyes iskolák, súlyos büntetésre számíthatnak. A gyakorlat azonban mást mond, hiszen a szólásszabadság jogát korlátozni akaró pontról nem csak kormány és ellenzék gondol mást, hanem sok esetben a konzervatívokon belül is komoly nézeteltérések vannak a kérdésben. Ezért itt is parázs vitákra lehet számítani, csakúgy, ahogy az utazási korlátok terén. A tervek szerint ugyanis a kormány nem csak a terrorgyanús brit állampolgárok beutazását akarja szabályozni, hanem azok kiutazását is. Az eddigi törvények ugyanis a hatóságok számára rövid őrizetbe vételt és kihallgatást tették lehetővé az ország határain, mostantól viszont – elfogadás esetén – akár 30 napig is megtagadhatják a kiutazást bizonyos egyénektől, elkobozva jegyüket és hivatalos irataikat. További fontos javaslat még az utaslisták teljes körű hatóságok általi megismerése (repülőgép társaságoknak előre küldeni kellene), az IP-cím adatok megőrzése és hatósági kérés esetén azonnali rendelkezésre bocsátása (internet és telekom cégekre nézve kötelező lehet), illetve a terrorgyanús személyek országon belüli, kényszerített relokációja.

("Sokan tartanak egy ilyen jövőtől", f: www.businessinsider.com.au)

A fentiekből látszik, hogy a brit kormány valóban komoly terrorellenes tervekkel rendelkezik, amelyek közül ráadásul több pont is úttörő lehetne az európai jogszabályalkotásban. Persze ehhez elengedhetetlen, hogy azokat a parlament is elfogadja, amire viszont be kell látni, kevés esély mutatkozik. Részben a Munkáspárt várható ellenállása, részben pedig a civil szervezetek felháborodása nyomán. A Konzervatívok mindenesetre megpróbálkoznak a szinte lehetetlennel. Talán nem véletlen, hogy Theresa May éppen az elmúlt hetekben hozakodott elő az információval, hogy a 2005-ös londoni terrorcselekmények óta a hivatalos szervek nagyjából 40 komoly terrortámadást akadályoztak meg az országban, ezzel is saját és pártja oldalára állítva a brit közvéleményt. Természetesen az, hogy végül eléri-e a kormány a célját, megjósolhatatlan; főleg úgy, hogy a tényleges és teljes törvénytervezet még nem került beterjesztésre. Ám az jól látszik, hogy az időzítés nyilvánvalóan arra játszik (részben vagy egészben), hogy ha a konzervatívoknak most nem is sikerül mindent elfogadtatniuk a parlamenttel, azért a jövő év májusában esedékes választásokon legyen mit felmutatniuk, amikor arról lesz szó, hogy ki védi meg a brit állampolgárokat a belföldi és külföldi terroristáktól.

Németh Áron Attila

A nagyhatalmak (P5+1) és Irán a héten Bécsben tárgyalnak az iráni nukleáris kérdés megoldásáról, bár a megegyezésre adott határidő éppen ma jár le, szinte kizárt, hogy minden fél számára megnyugtató megállapodás szülessen. Jelen cikk iráni szemszögből mutatja be a program szükségességét.

2002 augusztusában egy ellenzéki csoport, az Iráni Ellenállás Nemzeti Tanácsa nyilvánosságra hozta, hogy Teherán Natanz városában urándúsítóművet, Arakban pedig nehézvízgyárat épít, egy olyan program keretében, amelynek célja a teljes nukleáris fűtőanyagkör kiépítése. Khatami elnök (1997–2005) sietett leszögezni, hogy a program kizárólag békés célokat szolgál, és meghívta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) képviselőit, hogy vizsgálják meg a be nem jelentett intézményeket. A perzsa állam ugyan nem sértette meg a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeit, de George W. Bush 2002-es évértékelő beszédében – amelyben a gonosz tengelyéhez sorolta Iránt, Irakot és Észak-Koreát – megfogalmazott vádakra nem volt szerencsés titokban épülő nukleáris létesítményekkel válaszolni. A natanzi helyszíni vizsgálatok során, a NAÜ szakemberei a centrifugákat üzemképtelennek találták, azonban dúsított urán nyomára is akadtak, amelyet Teherán azzal magyarázott, hogy az előállításra alkalmas szerkezeteket a feketepiacról szerezte be, így a szennyeződés a korábbi tulajdonostól – Pakisztántól – származott. A nemzetközi közösség a Khatami-vezetéssel tárgyalásokat kezdeményezett a program leállításáról, amelyek során részsikereket értek el.

("Protokoll-mosoly" - Mohamad Dzsavad Zarif, Catherine Ashton és John Kerry Bécsben; f: telegraph.co.uk)

Teherán álláspontja szerint ugyanolyan joga van az atomenergia békés felhasználására, mint bármelyik másik ENSZ tagállamnak, ráadásul 1968-ban az elsők között írta alá az atomsorompó szerződést és együttműködik a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel. Ennek ellenére az Egyesült Államok és szövetségesei, különös tekintettel Izraelre, azon aggodalmainak adott hangot, miszerint Irán célja atombomba kifejlesztése.

A teheráni döntéshozók szerint a következő tényezők kifejezetten szükségessé teszik az atomenergia felhasználását:

1. Az olajkészletek korlátozottan állnak rendelkezésre, egyes becslések szerint az ország nagyjából negyven évre elegendő olajtartalékkal rendelkezik, ha elfogynak a készletek, az jelentős gondot fog okozni a teheráni vezetésnek, mivel a GDP körülbelül negyede az olaj- és gázexportból származik. Ráadásul a kőolaj kitermeléséhez szükséges infrastruktúra – köszönhetően a több éve fennálló szankcióknak is – elavult, középtávon veszélyezteti a kőolajexport biztonságát.

2. Az atomenergia felhasználása nem szennyezi a környezetet, bár az elhasznált fűtőanyagok tárolása még csak ideiglenesen megoldott. A rendkívül pazarló olajfelhasználás következtében Irán a világ egyik legszennyezettebb országa lett, ezért mindenképpen szüksége van az alternatív energiaforrások növelésére. Ráadásul a nukleáris energia jóval olcsóbb és sokkal hatékonyabb energiahordozó, mint a kőolaj.

3. Irán uránérc lelőhelyekkel is rendelkezik, miért ne használhatná ki ezen erőforrásait is, mint ahogyan azt megteheti más szuverén állam.

4. A poszt-bipoláris korszakban, különösen 2001. szeptember 11. után az ország nemzetközi és regionális kapcsolatrendszere jelentősen átalakult. Az afganisztáni és iraki események után Teherán befolyása és mozgástere jelentősen megnőtt a térségben, miközben az Egyesült Államok ("Nagy Sátán") katonailag bekerítette az országot. Paradox módon ezen események hatására Irán befolyása jelentékeny mértékben megnőtt a térségben, így a térség hatalmi egyensúlyváltozása kiváló alkalmat nyújtott középhatalmi ambíciók megfogalmazására, amelyhez az atomprogram tökéletesen illeszkedik.

5. Mivel az Egyesült Államok fizikailag is jelen van a térségben, ez egyfajta pszichológiai nyomás az iráni rezsimre nézve, hiszen Washington korábban többször nyíltan kijelentette, hogy kifejezetten kívánatosnak tartja a teheráni rezsim megdöntését. Ezek alapján érthető, hogy az iráni vezetés elsődleges érdeke, a politikai status quo fenntartása és az Iráni Iszlám Köztársaság biztonságának garantálása. Azt azonban Iránban nem hajlandók elismerni, hogy Teherán magatartása, retorikája szintén veszélyt és fenyegetettséget jelent szomszédaira, valamint Izraelre és az Egyesült Államokra egyaránt.

Irán jogát a nukleáris program békés célú felhasználásához senki nem vitatja. A nemzetközi közösség aggálya az, hogy a nukleáris technológiák, berendezések jelentékeny része kettős felhasználású, vagyis csupán a szándékon múlik, hogy mire használják fel. Ha Irán atombombához jut, az fegyverkezési versenyt indíthat el a térségben, ráadásul precedenst teremthet, hiszen minden nemzetközi erőfeszítés ellenére úgy válhat egy ország nukleáris hatalommá, hogy nincs olyan ország, amely teljes mellszélességgel támogatná.

Egyes elemzők az iráni vezetést – túlozva – felelőtlennek, paranoiásnak írják le, pedig Teherán nagyon is racionálisan, pragmatikusan gondolkodik és dönt. Az iráni atomprogram Teherán középhatalmi ambícióit és regionális fenyegetettségét tükrözi, az Iráni Iszlám Köztársaság alapvető érdeke pedig az államegység fenntartása, védelme, mind a külső mind a belső kihívásokkal szemben. Teherán számára az Egyesült Államok a legnagyobb fenyegetés, hiszen a szomszédos országokban katonai támaszpontokat tart fenn; 2001-ben Afganisztánban, majd 2003-ban Irakban katonai erővel döntötte meg az Amerika-ellenes vezetést. Irán célja, hogy az amerikai befolyás ellensúlyozásaként a lehető legnagyobb befolyásra tegyen szert a régióban, és e tekintetben sikerrel járt, hiszen jelenleg a térség egyetlen problémáját sem lehet nélküle megoldani (legyen szó Irakról, Afganisztánról vagy akár az arab–izraeli kérdésről). A perzsa állam retorikája nagyon erős, azonban amikor az érdek és az érték között kellett választani, Irán mindig az előbbit választotta. A vezetés tisztában van azzal, hogy Iránnak szüksége van az európai és ázsiai tőkére, ezért a külpolitikában csak a retorikában érvényesülnek a belpolitikai prioritások. Fontos hangsúlyozni, hogy az iráni politikai elitben a kulcsfontosságú külpolitikai kérdésekben (regionális hatalom kibővítése, nukleáris program) a reformerek és a konzervatívok között alapvetően konszenzus van.

("Támogató hangvétel" - iráni egyetemisták tüntetnek az atomenergia mellett; f: bbc.co.uk)

Az Iráni Iszlám Köztársaság az elmúlt években komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az ország ellen irányuló fenyegetésekre hatékony választ tudjon adni. A rakétaprogram terén elért sikerekkel, valamint a nukleáris program kapcsán felmerült bizonytalansággal Irán az elrettentést célul kitűző politikája azon a feltételezésen alapul, hogy aligha támadná meg akármelyik ország, ha tisztában lenne azzal, hogy Irán atomfegyverrel rendelkezik. Az azonban kérdéses, hogy ez a közeljövőben elegendő lesz-e, hogy visszatartsa az ország ellenségeit egy esetleges katonai akciótól. Irán a nem hagyományos fegyverprogramjainak eredményeként komoly sikereket ért el, amely fenyegetést jelenthet a térség bármely államának számára illetve az amerikai támaszpontokra. Az ország elleni szankciók korlátozzák hagyományos fegyverekhez való hozzájutását, ezzel azonban a nemzetközi közösség éppen a kívánt cél ellenkezőjét érheti el, hiszen Irán még elkötelezettebbé válhat a nukleáris fegyver megszerzése iránt, mivel ez az egyetlen olyan stratégiai eszköz, amellyel a perzsa állam ellensúlyozhatja ellenségei hagyományos fegyverek terén elért fölényét.

Irán bármennyire is szélsőséges retorikát hangoztat, egyetlen államot sem támadott meg a modern korban. Az iráni atomprogram azért jelenthet fenyegetést a nemzetközi stabilitásra és békére, mert Teherán számos olyan békés célú nukleáris technológiával rendelkezik, amely megfelelő politikai akarat esetén katonai célokra is felhasználható. Azt viszont kizártnak tartom, hogy – ha törekszik is nukleáris fegyver megszerzésére – bevetné akármelyik állam ellen. 

Bartha Bálint

Az „Olvasók a DiploMaci ellen” rovat lényege, hogy egy adott cikk kifejezetten azért születik egyik-másik írónk klaviatúrájából, hogy azzal Ti, olvasók vitatkozzatok. Tietek tehát a lehetőség, ahogy korábban, hogy most is érveljetek velünk szemben, éljetek vele, mert szerintünk érdemes - cikkeiteket hivatalos postánkba, a diplomaci.posta@gmail.com-ra várjuk!

A Fidesz 2010-es választási győzelme óta a magyar külpolitika gyökeres fordulatot vett. Miközben teljességgel természetes, hogy a mindenkori kormány igyekszik a külpolitikai irányvonalat a saját képére formálni, az átalakítás mértéke és iránya már aggodalomra adhatnak okot. Tény és való, a megkeményedő magyar külpolitika a putyini kurzus sajátos jegyei közül többet is magáévá tett.

Nem állítom, hogy az Orbán-kormány az orosz diplomácia eszköztárából vett át egyesével módszereket, sokkal inkább arra szeretnék rámutatni, hogy a kelet-európai színtéren népszerű despotikus irányvonal erős vezető – erős nemzet imázs – erős külpolitikai retorika hármasából, ezen belül pedig ennek putyini ideáltípusából Orbán is minden bizonnyal ötletet merített a magyar külügyi stratégia átformálásánál. Mit leshettünk el Moszkvától?

1. Nem lehet mindenkivel jóban lenni

A diplomácia az állandó útkeresés művészete, a nemzetközi térben történő érdekérvényesítés és haszonmaximalizálás eszköze. Azonban ennek mikéntjéről mást gondoltak a korábbi magyar kormányok, valamint mást gondol a jelenlegi rezsim: míg a magyar diplomácia fő feladata 1989 után az állandó konszenzuskeresés és a (jellemzően nyugat-európai és amerikai) partneri viszonyok kiépítése elmélyítése volt, addig az orbáni kurzus gyökeresen szembe fordult a „lassú víz partot mos” logikájával, és intenzív partnerkeresésbe fogott Kuvaittól kezdve Azerbajdzsánon át Albániáig.

Vlagyimir Putyin Orbánék előtt bő tíz évvel, az orosz gazdaság konszolidációját követően kezdte meg a hagyományos posztszovjet partnerek lecserélését más (jobban fizető) országokra. Amíg például Ukrajna és Belarusz csak vitte a pénzt, addig az új kapcsolatok révén (lásd BRICS csoportosulás, Sanghaji Együttműködési Szervezet stb.) Moszkva tőkeerős partnerekre és biztos exportpiacokra tett szert. Korábban kevesen hitték volna, hogy Putyin hátat fordít valaha is Minszknek vagy Kijevnek – mégis megtörtént, gondoljunk csak a gázcsapok elzárására a kétezres évek folyamán.

("Barát vagy ellenség?" - Vlagyimir Putyin, f: www.askdrgarland.com)

Magyarország hasonló logika mentén indult el: a meglévő kapcsolatok hagyományosan erősek és hasznosak, azonban Orbánék szeretnének plusz erőforrásokat bevonni olyan államoktól is, amelyekkel még nem alakult ki szoros kapcsolat (a politikai és/vagy földrajzi távolság miatt). Magával a külkapcsolati háló kibővítésével nem is lenne gond, azonban ezzel egyidejűleg a magyar diplomácia olyan nagyokat botladozik, hogy az alkalmanként a meglévő kapcsolatok romlásához is vezet. Erre kiváló példa az azeri baltás gyilkos kiadatása körüli bizonytalankodás, vagy a Déli Áramlat és a paksi bővítés körüli ködösítés. Persze kell a kapcsolati háló bővítése, kell a keleti nyitás politikája, de ezt úgy kéne megvalósítani, hogy közben nem veszíti el a magyar külügy az eddigi partnerek (kiemelten az Európai Unió tagállamainak) bizalmát sem.

2. Nem kell a liberális demokrácia

A magyar kormányfő elhíresült tusványosi beszédét akár maga az orosz elnök is jegyezhette volna: a demokrácia elméleti alapvetéseit nem tagadjuk sem a bel-, sem pedig a külpolitikában, de a kereteket az állam vezetésének feladata meghatározni. Az illiberális demokrácia orbáni víziója Oroszországban jóformán már a kétezres évek középére megvalósult, amikor is az ellenzéki pártok kiszorításával és a kormányzathoz hű oligarchák jutalmazásával kialakult egy modern hűbéri rendszer, ahol a játékszabályokat és a bíráskodást is a kormány felügyeli.

Orbán az oroszországihoz hasonló módon képzeli el a hazai berendezkedést, valamint ennek mentén a magyar külpolitikai stratégiát is. Mivel a magyar diplomácia az euroatlanti viszonyrendszerben már nem tudja tovább bővíteni a mozgásteret, ezért Orbán úgy döntött, hogy akár a jelenlegi liberális(abb) keretek feláldozása árán is biztosítani kívánja a külpolitikai expanzió lehetőségét.

Más kérdés, hogy az Európai Unióban a liberális demokrácia, mint közös norma van jelen, és amibe csak az unió legkritikusabb bírálói szoktak nyilvánosan belekötni. Ugyanakkor ne feledjük, hogy az Európai Unió politikai és gazdasági válsága egyben értékválság is, és emiatt nem zárható ki, hogy az orbáni illiberalizmushoz hasonló felfogás teret nyer majd számos más uniós országokban is.

3. Nincsenek megdönthetetlen normák

Ami az orosz külpolitikai stratégiát illeti, Vlagyimir Putyin 2014-es ukrajnai intervenciói elsősorban nem az orosz demokráciaértelmezésről szóltak, sokkal inkább a nemzetközi politikai viszonyok princípiumainak tagadásáról. Putyin országhatárokat rajzolt át önkényesen, árnyékháborút indított Kelet-Ukrajnában, átvette olyan területek adminisztrációját, amelyek felett törvényesen a mai Oroszország soha nem rendelkezett stb. Putyin újra feltalálta a háborút (hiszen Kelet-Ukrajnában nincsenek reguláris erők, nincsen hadüzenet), a neki nem tetsző játékszabályokat pedig nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyta. Az eredmény? Az ENSZ BT az orosz vétó miatt döntésképtelen, a Moszkva-Peking tengely hónapról hónapra erősödik, az euroatlantiak szankciói pedig egyelőre alig éreztetik hatásukat.

A magyar diplomácia kicsiben ugyan, de hasonló módon tagadja a kialakult normákat. A magyar külpolitikai retorika annyiban mindenképp a putyini vonalat követi, hogy a meglévő elvi határok fokozatos, lassú kitolása helyett egy-egy erős és legfőképp váratlan manőverrel igyekszik a mozgásteret bővíteni, tekintet nélkül a hagyományos partnereink véleményére.

("Új utak keresői" - Putyin és Orbán, f: www.mandiner.hu)

A korábbi kormányok közül egy sem jelentette ki, hogy Magyarország számára az unión kívül is van élet. Ezt a második Orbán-kormány megtette, és a Keleti Nyitás elindításával párhuzamosan egy sor olyan kényes témát hozott be az uniós köztudatba, amelyek korábban tabunak számítottak (például az euroatlanti elköteleződésünk kizárólagossága). A határon túli magyarok autonómiatörekvései szintén érzékeny témának számítottak korábban, ma viszont mind itthon, mind Brüsszelben lehet ezekről a törekvésekről beszélni, azok mellett és ellen érvelni.

Magyarország tehát elkezdte sokkal keményebben védeni a saját érdekeit, tematizálni az uniós párbeszédet, és ez számos esetben kiverte a biztosítékot Brüsszelben. Látni kell, hogy Magyarország korábban hiába akart fókuszba kerülni, kis súlyú államként inkább a „nagyok” javaslatainak támogatói voltunk, mintsem a közös külpolitika formálásának motorjai. A 2010-es „narancsos” fordulatot követően azonban a (sokszor kétségtelenül provokatívnak ható) magyar témákat nem lehet egyszerűen lesöpörni az asztalról, azokról az eurokratáknak beszélnie kell, ami egyszerre áldás és átok a magyar diplomácia számára. A kérdés az, hogy Magyarország élére tud-e állni a játékszabályok átírásának vagy inkább most kéne visszahúzódni? Oroszország az előbbit választotta.

DiploMaci vendégszerző

Az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) idei csúcstalálkozójára november 5. és 11. között került sor Pekingben. Míg a csúcs az amerikai-kínai, valamint az orosz-kínai reláció számára kimondottan jó eredményeket hozott, addig a japán-kínai és az amerikai-orosz kapcsolatokban nem történt jelentős előrelépés. A két utóbbi relációra az érdekeltek ukrán helyzettel kapcsolatos véleménykülönbözete, valamint a Kelet-kínai-tengeren található vitatott hovatartozású szigetek körüli véget nem érő konfliktus nyomta rá bélyegét. A kínai elnök és a japán kormányfő Abe Sinzó hivatalba lépése óta először tárgyalt egymással, viszonyukat továbbra is hűvösség jellemezte. Obama és Putyin szintén csak pár szót váltottak egymással.

A 21 országot – köztük Kínát, Oroszországot, az Amerikai Egyesült Államokat – magába tömörítő szervezet mára a világgazdasági forgalom több mint felét bonyolítja. Világpolitikai, világgazdasági jelentősége megkérdőjelezhetetlen. A múlt héten záródó csúcs főbb céljai között a regionális gazdasági integráció mélyítése, a gazdasági reformok bevezetése, az infrastrukturális fejlesztések továbbvitele, valamint a térség innovációjának előmozdítása szerepelt.

("Egyenviselet" - Brunei szultánja, Putyin, Hszi Csin-ping és felesége, valamint Obama; f.: rt.com)

Kína nem csak kifejezte elkötelezettségét a teljes körű szabadkereskedelmi övezeten alapuló gazdasági integráció (FTAAP- Free Trade Area of the Asia-Pacific) létrehozása mellett, hanem annak legnagyobb szorgalmazójaként lépett fel. Fontos megjegyezni, hogy e mögött valószínűleg az a tény áll, hogy – miközben Peking gazdasági fejlődése lassuló tendenciát mutat – az amerikaiak eltökélt céljuknak tekintik a jelenleg még csak tárgyalási szakaszban levő, úgynevezett Csendes-óceáni Partnerség (TPP) létrehozását, melynek tagjai közé nem kívánják felvenni sem Kínát, sem Oroszországot. A TPP 12 csendes-óceáni gazdaság (Ausztrália, Brunei, Kanada, Chile, Japán, Malajzia, Mexikó, Új-Zéland, Peru, Szingapúr, Vietnam és USA) szabadkereskedelmi megállapodása lenne, ami az Egyesült Államok számára számos gazdasági előnnyel járna. Elemzések szerint a TPP létrejötte esetén Kína olyan exportveszteség által generált gazdasági hátrányba kerülne, melyet nem engedhet meg magának. A belső piacára nem tud kellő mértékben támaszkodni, így kénytelen volt bemutatni az úgynevezett FTAAP tervet, mely Peking számára is ugyanolyan előnyöket hozna, mint vetélytársának, az USA-nak. A kínai elnök, Hszi Csin-ping felszólította az APEC tagokat, hogy célként szolgáljon az egyetértés megszületése után a következő 5, 10, 25 évre szóló cselekvési tervek kidolgozása. Véleménye szerint az FTAAP keretein belül nem csak gazdasági előnyökhöz juthatnának a tagországok, de a tapasztalatok megosztása, a technológiai együttműködés, a protekcionizmus, korrupció elleni harc is nagy szerepet kapna.

A találkozó során a gazdasági érdekellentétek ellenére Kína és az Egyesült Államok számos kérdésben egyezségre jutott. Obama kifejtette, hogy a térség mind gazdaságilag, mind stratégiailag kiemelt helyen szerepel országa számára. A két fél megállapodott a technológiai, főként számítástechnikai termékek vámilletékének sorozatos leépítésében, valamint az amerikai vízumkedvezményeknek köszönhetően – mely szerint a kínai turistáknak és az üzleti céllal beutazóknak szóló többszöri beutazásra jogosító vízumok időtartamát tíz évre, a diákokét öt évre növelik a jelenlegi egy éves időtartamról – turisztikai területen is pozitív eredmények születtek. Ezzel az intézkedéssel, mindamellett, hogy Kína növeli az amerikaiak turizmusból származó bevételét, bekerült az USA-val szoros kapcsolatban levőként számon tartott országok közé. A felek továbbá védelmi, katonai megállapodást, valamint a károsanyag-kibocsájtás szabályozására irányuló törekvésekről szóló egyezményt kötöttek. A csúcs végeztével azonban az amerikaiak számára a Transzpacifikus Társaság, a TPP prioritást tekintve továbbra is az első helyen szerepel, megelőzve az FTAAP tervezetét.

Orosz-kínai viszonylatban a legfontosabb eredmények közé tartozik, hogy a felek megegyeztek abban, hogy ezentúl a kétoldalú kereskedelmükben az energiahordozók területén fizetőeszközként dollár helyett jüant és rubelt használnak a jövőben. A találkozót megelőzően Kína és Oroszország már a májusihoz hasonló nagy jelentőségű gázszállítási megállapodást kötött, mely révén nemcsak Kína fedezheti egyre nagyobb nyersanyagigényét, de Oroszország is csökkentheti mind politikai, mind gazdasági függőségét az európai vásárlóitól.

("Keletibb Nyitás" - Putyin és Hszi Csin-ping; f.: reuters.com)

Az APEC-csúcson mindezek mellett megszületett a régió országai közötti, valamint azok civil szervezetei közötti kapcsolatának szorosabbra fűzésére szolgáló terv, továbbá a vezetők egyetértettek egy, az országhatárokon átnyúló nemzetközi bűnüldözési hálózat létrehozásában is. A tagok együttesen a protekcionizmus minden formáját elutasították, mely gátat jelenthet a szabad kereskedelemre nézve, valamint közös nyilatkozatot adtak ki a korrupció elleni küzdelemben történő összefogás megerősítésére. A csúcstalálkozó legnagyobb eredményének azonban kétségkívül az FTAAP terve tekinthető, mely megvalósulása esetén nem csak a világ legnagyobb szabadkereskedelmi térségeként lenne jegyezhető, hanem átírná a világkereskedelem eddigi szabályait is.

Gyuris Klaudia

November 15-én helyhatósági választásokat tartottak északi szomszédunknál. Az arra jogosultak kevesebb mint felé adta le voksát, megválasztva az ország 2923 települését vezető polgármestereket, illetve képviselőtestületeket. A legtöbb megválasztott tisztségviselő függetlenként indult, a legerősebb pártnak továbbra is a kormányzó Smer. A Magyar Közösség Pártja a politikai formációk között annak ellenére a harmadik helyen végzett, hogy regionális pártnak tekinthető, hiszen csak az ország negyedében, a déli járásokban indított jelölteket.

A november 15-én tartott szlovákiai helyhatósági választások legnagyobb győzteseinek a független jelöltek tekinthetők. Magyarországhoz hasonlóan a helyi, települési önkormányzatok vezetői és a képviselőtestületek tagjai nem pártszínekben indulnak, ennek eredménye az, hogy 1104 polgármesteri és 6000 képviselői székbe függetlenek ülhettek be. Az átlagosan 48,34 százalékos részvétel (városokban 38 %, vidéken 61 %) mellett tartott voksoláson a legnagyobb politikai erő az elnyert tisztségek alapján a kormányzó Smer párt lett, második ebben az összevetésben a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH), harmadik a Magyar Közösség Pártja (MKP), negyedik pedig a Híd-Most párt lett – az ellenzékinek tekinthető pártok ugyanakkor összesítve 6795 képviselői helyet szereztek meg, szemben a Smer 5371 nyertes jelöltjével.

("Választási életkép"; f.: mno.hu)

A számok mögé tekintve az látszik, hogy a Smer magabiztosan őrzi vezető pozícióját a széttöredezett ellenzék pártjaival szemben, illetve az, hogy a független képviselők száma tovább nőtt a négy évvel ezelőtti utolsó helyhatósági megmérettetés óta. Ján Baránek szlovákiai politikai elemző szerint egyre inkább a független képviselők lesznek meghatározóak, és ebbe a sorba illeszkedik Andrej Kiska államfő győzelme is tavasszal. Peter Javůrek a Pravda honlapján szintén a függetlenek győzelmét, és ezzel kapcsolatban azt emeli ki, hogy a politikai pártokba vetett bizalom folyamatos válsága fejeződik ki a hétvégi eredményekben is. Ugyanakkor felhívja arra is a figyelmet, hogy számos jelölt függetlensége erősen megkérdőjelezhető, ugyanis nemrég még valamelyik párt színeiben politizáltak. Jó példa erre a főpolgármesteri széket 39 százalékos szavazataránnyal meglepetésre megnyerő „független” Ivo Nesrovnal, aki egészen tavalyig az SDKÚ (Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió) képviselője volt városi és megyei szinten is.

A függetlenek sikerére Berényi Miklós, a Magyar Közösség Pártjának elnöke is felhívta a figyelmet. A Nemzetpolitikai Kutatóintézet hétfői rendezvényén a pártelnök is arról beszélt, hogy számos, a választásokon magát függetlenként meghatározó jelölt mögött valójában valamely párt áll. (Az MKP több jelöltje is így nyert, például a Diószegen a nyertes polgármester, Szabó Antal felfüggesztette párttagságát a választások idejére.) Ahogy több szlovákiai elemző kiemelte és elismerte, úgy Berényi is hangsúlyozta, hogy az MKP színeiben megválasztott polgármesterek és képviselők száma alapján úgy lettek a harmadik legnagyobb politikai erő, hogy csak az ország negyedében indítottak jelölteket. Ez egy kedvező előjelnek tekinthető a párt számára a 2016-os parlamenti választások tekintetében, de a jellemzően magasabb részvételi arány és a most elveszített csaták (például Szepsi, Nagymegyer és Gúta esetében) arra intik a párt vezetését, hogy hátradőlni a sikerek ellenére sem lehet. Berényi pár mondat elejéig szóba hozta a rivális Most-Híd eredményeit és helyzetét is, kiemelve, hogy a párt egyre több szlovák szavazót (és politikust, lásd pl. Lucia Žitňanská alelnök esetét) vonz magához, ami egyre kevésbé teszi lehetővé a magyar érdekképviseletet, továbbá ha Bugár Béla pártelnök pozíciója meggyengülne, teljesen elszlovákosodna a párt.

("Halványodó magyar érdekképviselet?" - Bugár Béla és Lucia Žitňanská; f.: parameter.sk)

A „megszólított” Bugár Béla nem tudott válaszolni a felvetésre, mert a Nemzetpolitikai Kutatóintézet vezetése – követve a kormánypárti nemzetpolitikai irányvonalat – nem tartotta fontosnak őt is meghívni a választásokat értékelni hivatott rendezvényre. A Most-Híd párt vezetője a választásokat követő nyilatkozatában kijelentette, hogy megvédték korábbi pozícióikat, sőt, további helyeket is szereztek, valamelyest javítva négy évvel ezelőtti eredményeiken, és a párt meghonosodott Dél-Szlovákiában. Kiemelte továbbá az ifjúsági, illetve roma szervezetük soraiból kikerült jelöltjeik sikerét: „Nagyon örülök annak, hogy a IUVEN ifjúsági szervezet jelöltjei most első alkalommal kerültek be képviselőtestületekbe és a PURT roma szervezet jelöltjei kifejezetten sikeresek voltak” (utóbbi elnöke Rimaszécs polgármestere lett).

Arra, hogy mennyire más lenne a helyzet egy országgyűlési választáson, a Polis közvélemény-kutató ügynökség legfrissebb, november 10-16. között végzett felmérése mutat rá. A Smer-SD ebben az esetben is a legnagyobb párt (36,9 százalék), azonban a második legerősebb párt a Sieť (Háló) lenne 11,7 százalékkal, őket követné a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH – 9 %), a Híd (8,7 %), az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OĽANO – 7,5 %). A Magyar Közösség Pártja is bejutó helyen szerepelne, hosszú idő óta először megugorva a képzeletbeli küszöböt, 5,6 százalékos eredménnyel. Ennek megfelelően a pártokat valószínűleg korai lenne temetni, inkább az (az egyébként hazánkban is megfigyelhető) tendencia érvényesül, hogy a helyben ismert és elismert embereket választják polgármesteri, illetve képviselői tisztségekbe a helyhatósági voksoláson.

Azoknak, akiket a részletes eredményre kíváncsiak, ajánljuk a Sme honlapját, ahol mindenféle szlováktudás nélkül is lehet kutakodni az eredmények között, előbb a minket érdeklő kerültre, majd a járások, végül az adott település nevére kattintva.

Abelovszky Tamás

Miközben az Európai Unió és Oroszország között egyre hűvösebbé válik a viszony, a magyar külpolitika mindkét oldal számára tesz gesztusokat, és a diplomáciai lavírozás közepette sem feledkezik meg az orosz beruházások fontosságáról. De vajon ugyanez hogyan néz ki a túloldalról, orosz szempontból? Képes-e Oroszország megosztani a régiót, és vele együtt az EU-t, Magyarországon keresztül?

Pro – Csepregi Zsolt

Oroszország a Szovjetunió szétesését követő első évtizedben folyamatosan kiszorult olyan, a kontinens méretű ország biztonsága szempontjából kulcsfontosságú régiókból, mint a Baltikum, Közép-Európa és a Kaukázus. Putyin hatalomra kerülését követő években azonban ez a folyamat megállt, majd a 2008-as grúz-orosz háborúval (ahol ne felejtsük el, Grúzia üzent hadat a zseniális orosz taktikázás eredményeképpen) megfordult, és Oroszország főként az energiahordózók exportjára építve stabilizálta érdekszféráját. A 2014-es ukrán politikai fordulat éppen ezért jelentett megbocsáthatatlan megalázást és stratégiai fenyegetést Oroszországra nézve. Amennyiben Moszkvával ellenséges hatalom uralja lakossági és ipari központjaihoz legközelebb eső „puha hasát”, Kelet-Ukrajnát, úgy Oroszország nem érezheti magát biztonságban, másrészt az erős precedens nyomán dominóként dőlhetnek el a további határzónák. A kelet-ukrajnai oroszbarát szakadárok támogatásával párhuzamosan, fékezendő a nyugatról érkező nyomást, Oroszország megosztó politikát folytat Kelet-Közép Európában, amelynek kulcsfontosságú eleme a Magyarországgal kiépített különleges kapcsolat.

(Stratégák találkozása, f: www.hrvatski-dom.hr)

Eurázsia, Távol-Kelettől nyugatra két hatalmi pólust bír el, amelynek egyik fókuszpontja az Atlanti-óceán mellett alakult ki az elmúlt ezer évben. A másik pedig a történelmi orosz területeken, így Oroszország nyugati részein, Kelet-Ukrajnában és Fehéroroszországban helyezkedik el. A két fókuszpont között fekvő régió a Baltikumtól Bulgáriáig olyan terület, amely a történelem során ennek a két hatalmi gócpontnak az ütközőzónája volt, középen Magyarországgal. Ez a centrális helyzet adja ezen terület stratégiai fontosságát, hiszen az „ütközőzóna” jelenleg az atlanti erők uralma alatt áll és Ukrajna teljes területe „billeg”, Oroszország emiatt aligha érezheti magát biztonságban. Az Orosz Föderáció közvetlen határain túl nem léphet fel katonai erővel, éppen ezért csupán azt akadályozhatja meg, hogy a határaira akadálytalanul gyakorolhasson nyomást a túlerőben lévő atlanti tömb.

Magyarország helye ebben a stratégiában tehát nem Fehéroroszországhoz vagy Örményországhoz hasonló, a trójai faló szerepe ennél közvetettebb, de annál hatásosabb. Hazánk három szempontból befolyásolandó tényező Oroszország számára: 1.) Ne váljon összekötő elemmé egy az irányában agresszív, kelet felé hatalmát kiterjeszteni kívánó Lengyelország, és egy Moldáviát bekebelezni akaró Románia között; 2.) Beépített szövetségese legyen az Európai Unió nyomásgyakorlásával szemben; 3.) Biztosítsa a energiaszállítmányai akadálytalan útját, és lehetőleg kizárólagos hozzáférését a nyugati piacokra, amellyel azok ellenállását gyengítheti. Az orosz külpolitika érdeke, hogy Magyarország az EU-n és a Visegrádi Együttműködésen keretein belül legyen renitens elem, ez megsokszorozza politikai és gazdasági befektetéseinek Magyarországon keresztüli, a regionális együttműködésre gyakorolt negatív hatását.

Oroszország magabiztosan gyakorolja a fent felvázolt stratégia mindhárom pontját és a magyar kormány helyzetértékelése biztos alapot nyújt a megvalósítás során. Látható, hogy nemhogy a lengyel-román front nem tud megszilárdulni, de szűkebb értelemben maguk a visegrádi négyek sem tudnak valóban egységes oroszellenes politikát folytatni és támogatni Kijevet az orosz agresszióval szemben. Ne felejtsük el, hogy az ütközőzóna országai potenciálisan egy erős, nyolcvanmilliós tömböt alkothatnának, az Egyesült Államok támogatását maguk mögött tudva, még a gazdasági válsággal elfoglalt Nyugat-Európa nélkül is. Budapest politikája 2010 óta tüske Brüsszel szemében, amely nem csak az oroszok elleni szankciók elfogadását nehezíti (bár megvétózni nem meri), de emellett magyar belpolitikai lépések brüsszeli kezelése is jelentős energiát vesz el a valóban fontos geopolitikai küzdelmektől az unió keleti határain. Végezetül Magyarország a Déli Áramlat vezeték megépítésének támogatásával, amely egyértelműen az orosz „energiafegyverzet” legújabb és talán lehatásosabb eleme lenne, veszélyezteti, hogy Európa megszabadulhasson az orosz kőolaj és földgáztól való függőségétől, amely nyomásgyakorlásuk legfontosabb eleme és kihat nem csupán a fent említett ütközőzónában lévő államokra, hanem alapvetően befolyásolja a nyugat-európai államok Oroszországgal szembeni politikáját.

(Az elbukott Nabucco és a Déli Áramlat tervezet útvonalai, f: www.wikipedia.com)

A magyar kormány 2010-től egyre látványosabb Oroszország felé fordulását és az Európai Unió ellen folytatott „szabadságharcos” politikáját nem lehet átmeneti anyagi érdekekkel, de még egyszerű korrupcióval se magyarázni. Orbán Viktor második kormánya merőben új helyzetben találta magát 2010-ben: hazánk egy gazdasági válságtól megtépázott Európai Unió tagja, melynek államai abban se tudnak megegyezni, hogy a gazdasági, szociális és politikai válságra egyáltalán milyen átfogó választ kéne adni. Magyarország keleten egy agresszív, relatív erős pozícióban lévő, de pánikba esett Oroszországgal áll szemben, amely - megismételve a brezsnyevi szovjet külpolitikát - szinte minden fronton támadásba, azaz politikai, gazdasági, katonai expanzióba kezdett, hogy tartósan visszafordíthassa az állam összetöpörödését és biztonsága szempontjából kulcsfontosságú területek ellenséges hatalmak kezére kerülését. Véleményem szerint, a magyar kormány nem folytat mást, mint a bizonytalan időkre jellemző hintapolitikát, helyzetértékelése alapján nem tudhatja, hogy vajon az Európai Unió további meggyengülése és az Egyesült Államok időleges európai érdektelensége miatt nem kerülhet-e olyan katasztrofális nemzetközi helyzetbe, amikor az oroszoknak tett mostani gesztusok még nagyon jól jöhetnek. Oroszországnak ez a bizonytalankodó kivárás, hintapolitika pedig tökéletesen megfelel: időt nyer, hogy stabilizálja ukrajnai helyzetét és megosztja Közép-Európa államait, hogy azokon keresztül ne érkezzen meg az atlanti szövetség Moszkva kapui alá.

A Pro/Kontra cikkek tartalma, érvrendszere nem feltétlenül tükrözi adott szerzőnk tényleges személyes véleményét egy-egy külpolitikai kérdésről, eseményről, vagy személyről, azt ugyanis mint feladatot kezeljük. Ebben a rovatban tehát nem célunk saját gondolataink megjelentetése, helyette azt igyekszünk bemutatni, hogy minden nemzetközi kérdésnek két oldala van, melyek mellett egyaránt lehet érvelni a közismert tények figyelembevételével.

Izrael további lakások építését hagyta jóvá Kelet-Jeruzsálemben, amelyet a palesztinok pofonként, Washingtonban szerencsétlen politikai manőverként értékelnek, a jelenlegi krízis azonban túlmutat az arab-izraeli kontextuson.

Az újkori történelemben kevés olyan konfliktus van, amely hosszabb ideje tartana, és a nemzetközi közvélemény számára megosztóbb lenne, mint a palesztin–izraeli konfliktus. Két nép, két nemzet formál igényt ugyanarra a földterületre – amely kisebb, mint a mi Dunántúlunk – a modern nacionalizmus ideológiájának alapján. A konfliktus gyökerei, amely egy alapvetően politikai konfliktus, bár áthatják vallási elemek is, egészen a 19. század második feléig nyúlnak vissza. Ennek ellenére a nemzetközi politika homlokterébe csak az ENSZ Közgyűlésének 1947. novemberi Palesztina felosztásáról szóló 181. számú határozatával került. A hosszú évtizedek során különböző béketervek láttak napvilágot, azonban megállapodás a mai napig nem született.

2014 novemberében ismét előtérbe került a Ciszjordánia területén épülő újabb izraeli telepek kérdése, ugyanis az izraeli hatóságok több száz új lakás építését hagyták jóvá. Fontos kiemelni, hogy a kérdés egészen a gyökerekig nyúlik vissza, hiszen már 1882-től folyamatosan épültek zsidó telepek Palesztina területén, mivel a cionista ideológia lényege mindig is Palesztina földjének betelepítése volt. Izrael állam megalakulásától fogva mindig is aktív településpolitikát folytatott, hiszen a kolóniák nem csak a szükséges földterületet biztosították a bevándorlóknak, hanem ez a fajta gondolkodásmód a zsidó identitás részévé vált. Nehéz pontosan megmondani, hogy hány telepről, illetve mennyi telepesről beszélünk, mert modern lakótelepek mellett akadnak az izraeli kormány által is illegálisnak minősített úgynevezett „outpost”-ok (előőrs), amelyeket aligha nevezhetünk településnek, mivel rendszerint lakókocsikból és sátrakból állnak. Mindezeket figyelembe véve hozzávetőlegesen 400.000 főre tehető a zsidó telepesek száma, akiket az izraeli hadsereg véd az esetleges atrocitásoktól.

("Államilag titkon jóváhagyott építkezések")

Fentiek tekintetében a településpolitika színtiszta belpolitikai kérdés. Szakértők előrejelzése alapján jövőre Izraelben előrehozott választásokat fognak tartani, Benjamin Netanyahu miniszterelnök az utóbbi időben éles kritikákat kapott a hazai sajtótól, és úgy tűnik (többek között a gázai beavatkozás miatt is) sokat veszített népszerűségéből. A választásokkal kapcsolatban számos kérdés merül fel, azonban egyelőre megjósolhatatlan a következő parlament és kormányzat összetétele. Mindezek miatt bár a zsidó telepek létesítése nemzetközi jogba ütközik, valamint kiveri a biztosítékot még Washingtonban is, a mindenkori izraeli pártok nem mehetnek el a kérdés mellett. Netanyahu Likudja egyre inkább folytat telepes-párti politikát; értsd: elsődlegesen a telepek bővítését szorgalmazza. A miniszterelnök távoli belpolitikai célokat szem előtt tartva a telepeseknek és az ultraortodoxoknak kedvező döntéseket támogat, remélve, hogy ezen erők támogatását is elnyeri és a következő kormányt is ő vezetheti. A nemzetközi közösségnek semmilyen eszköz nem áll a rendelkezésére ennek a politikának a megfékezésére, ezért tart évtizedek óta ez a patthelyzet.

Az amerikai-izraeli viszony azonban nem csak az illegális telepek bővítése miatt lett feszült. Az arab térség politikai ébredése közepette a palesztin–izraeli konfliktus más dimenzióba került. Izrael és az Egyesült Államok közel-keleti pozíciói rendkívüli mértékben meggyengültek. A zsidó állam mára három térségbeli barátjából kettőt tulajdonképpen elveszített, bár ez a folyamat nem köthető közvetlenül az arab „forradalmakhoz”. A zsidó állam nemcsak politikai, diplomáciai szinten került légüres térbe, hanem biztonsági pozíciója is jelentékeny mértékben meggyengült. Izrael biztonsági kihívásai legegyszerűbben három koncentrikus körrel jellemezhetőek: a legbelső kör a palesztinokat; a középső a szomszédos arab országokat; a külső kör pedig a nem szomszédos arab államokat, a középhatalmi befolyását megszilárdítani kívánó Ankarát, illetve a nukleáris programjával a nemzetközi közvéleményt megosztó Teheránt ábrázolja.

("Mindkettőjük befolyása csökkenőben" - Netanyahu és Obama)

Izrael és az Egyesült Államok eltérő álláspontot képviselnek az iráni nukleáris vita rendezését illetően, hiszen míg Tel-Aviv kategorikusan elutasítja  az iráni nukleáris tevékenység bárminemű engedélyezését, addig az Obama-adminisztráció hajlandó engedményeket tenni. Az iráni atomprogram egyszerre jelent fenyegetést és teremthet precedenst, mivel minden nemzetközi erőfeszítés ellenére töretlenül haladhat előre. A perzsa állam regionális hatalmi törekvéseibe illeszkedik a nukleáris képesség elérése, amely minden bizonnyal az amúgy is túlmilitarizált térség nukleáris fegyverkezési spirálját is beindítaná. Ezért Izrael, mint a térség jelenlegi egyetlen atomhatalma, minden lehetséges eszközzel megpróbálja lelassítani a folyamatot (Stuxnet vírus, vezető kutatók meggyilkolása), amely regionális hatalmát veszélyezteti. Nehéz lenne megjósolni, hogy ma melyik állam jelent nagyobb veszélyt Izrael biztonságára, ugyanis a régióban az instabilitás állandósult.

A zsidó és az arab nép között mélyen gyökerező bizalmatlanságot feloldani szinte lehetetlen feladatnak tűnik, azt azonban mindkét félnek be kell látnia, hogy a konfliktus befejezése fájdalmas kompromisszumokat fog követelni. A palesztin–izraeli viszály nem az ENSZ-ben kezdődött és minden bizonnyal nem is ott fog megoldódni. A hosszú évtizedek alatt nem sikerült rendezni sem a határok kérdését (beleértve Jeruzsálemet), a több százezer palesztin menekült státuszát, és a vízmegosztási problémákat sem. Bár Izrael jelentős biztonsági garanciákat vár el a leendő Palesztin állam részéről, véleményem szerint a zsidó állam nem fogja támogatni annak létrejöttét, mivel a koncepció politikai kockázata jóval nagyobb, mint a várható nyereség.

Bartha Bálint

Az utóbbi egy hétben több ismert hazai napi- és hetilap megszellőztette, hogyha az Egyesült Államok nem is, az Angela Merkel vezette Németország kész a magyar kormányzat oroszbarát politikájának gátat szabni. Ezek az elemzések és cikkek sok esetben egészen hiteles információkon, logikus okfejtéseken alapulnak. Azonban egy fontos tényt mindegyikük figyelmen kívül hagy: Németország az Európai Unió messze legoroszbarátabb nemzete. Tehát az a feltételezés, hogy ők kényszerítenek vissza minket az euroatlanti egységbe nem csak megmosolyogtató, de kizárható is.

A magyar sajtó egyik legrespektáltabb hetilapjának, a HVG-nek a netes portálja szerdán átfogó cikket közölt, amiben a szerző arról értekezik, hogy küszöbön áll a magyar kormány oroszbarát politikájának, Németország felőli regulázása. Az írás központi eleme – ami részben Horst Seehofer bajor tartományi vezető, valamint egy meg nem nevezett, magas rangú kormányzati forrás szavaira alapoz –, hogy Németország megunta az Orbán kormány Keleti Nyitását, és azon belül is az egyre nyíltabb közeledését Oroszországhoz, és emiatt készek kényszeríteni a magyar miniszterelnököt külpolitikájának újragondolására; értsd: retorikai visszatérést (is) szorgalmaznak az euroatlanti szövetségbe. A nemzetközi politikában kevésbé járatos olvasó ebből a következőt szűrheti le: 1) az Egyesült Államok egyelőre nem tudja regulázni a magyar kormányt; 2) az Egyesült Államok nyomást gyakorol Németországra, hogy helyette ő regulázza meg a magyar kormányt, hiszen láthatóan Barack Obamával ellentétben a német kancellár szava számít az itthoni vezetésnek; 3) Berlin intését megértette a kormányzat, és készek visszavonulót fújni, aminek előkészületei meg is kezdődtek.

("Elhidegülő viszony? Korántsem." - Orbán és Merkel, f: www.origo.hu)

A fenti állítások bár remekül ülnek, hiszen elsőre hihetőek, nem árt megvizsgálni a következtetések mögöttes és valós tartalmát. Először, ha az Egyesült Államok nagyon akarná, akkor Németország nélkül is nyugodt szívvel nyomás tudna gyakorolni ránk, lévén minden eszköze és befolyása adott hozzá. (Mostanában sokan az elhíresült kitiltási ügyben ezt a célt vélik manifesztálódni, ám véleményem szerint ez nem fedi a valóságot. Amerika számára ugyanis édes mindegy, hogy velünk, egy kis, nemzetközi viszonylatban marginális országgal mi történik.) Másodsorban, bár igaz, hogy Németország aktívan figyeli, hogy velünk mi történik, nyomásgyakorlásról szó sincsen, már csak azért sem, mert a magyar Keleti Nyitás majdhogynem szinkronban áll a német külpolitika főbb irányaival. És ezen még az sem változtat, hogy a kormányzó pártszövetség (CDU/CSU) egyik emblematikus alakja, Horst Seehofer bajor tartományi vezető, hangot adott egy Orbán Viktorral közös interjújában, hogy „hónapokkal ezelőtt még megbíztam Vlagyimir Putyinban, jóhiszemű voltam, de ma már nem vagyok az.” De, ha jobban belegondolunk, vicces is lenne, ha a HVG.hu szerzője által sugalltak igazak lennének, hiszen akkor hazánknak már ki kellett volna lépnie az EU-ból. Kövér László házelnök nem rég mégis csak ezt javasolta.

Szerintem tehát egyfelől pontatlan a cikk következtetése, hogy minket a németek bármire is kényszerítenek, főleg az orosz közeledés vonatkozásában. Másfelől pedig súlyosan félrevezető, lévén fontos tényeket hallgat el. Az egyik ilyen, hogy Németország kőolaj és földgáz szükségletének nagyjából a harmadát Oroszország biztosítja. A második, hogy közel 6 ezer német tulajdonú vállalkozás működik Oroszországban, akik az elmúlt években megközelítőleg 20 milliárd eurót fektettek ott be. Nem beszélve arról, hogy több felmérés szerint az orosz-német kereskedelem alapját 300 ezer ember munkája és megélhetése adja. A harmadik, hogy a német közvélemény, és még inkább gazdasági szféra (lásd Siemens, VW, Adidas, vagy a BASF vezetőinek nyilatkozatait a kérdésben), ha nem is meggyőződéses és elkötelezett oroszbarát, csekély mértékben támogat bárminemű orosz szankciót. A negyedik, hogy a német politikai elit már akkor aktívan közeledett az oroszokhoz, amikor az Orbán kormány még csak az első időszakát töltötte (1998-2002) hazánk élén.

("Külpolitikában egy nyelvet beszélnek" - Orbán és Merkel, f: www.parameter.sk)

Meggyőződésem szerint, mintegy összefoglalásként, elmondható, hogy a magyar sajtó egy része az elmúlt egy hétben spekulációkra és újságírói tündérmesékre alapozott egy rendkívül fontos külpolitika kérdést. Ez persze nem jelenti azt, hogy Berlin mindenben egyetért a magyar kormányzattal: belpolitikai ügyekben például többször ütközött a két állam. Az azonban, hogy pont a jelentős orosz energetikai és gazdasági kitettséggel rendelkező Németország, ahol mind a politikai, mind a gazdasági elit ezer szállal kötődik Oroszországhoz és, amely a lehető legtovább húzta a putyini kormányzat regulázását célzó uniós és nemzetközi szankciók bevezetését vesz majd elő minket, hogy a HVG szavaival élve visszaállítson minket az euroatlanti táborba, minimum megmosolyogtató. Hiszen, ha így lenne, akkor, ha már úgyis lendületben vannak, Merkelék saját magukat is elkezdhetnék regulázgatni, mivel Németországnál nagyobb oroszbarát ország jelenleg kevesebb van az EU-ban.

Németh Áron Attila

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!

Miközben az Európai Unió és Oroszország között egyre hidegebbé válik a viszony, a magyar külpolitika mindkét oldal számára tesz gesztusokat, és a diplomáciai lavírozás közepette sem feledkezik meg az orosz beruházások fontosságáról. De vajon ugyanez hogyan néz ki a túloldalról, orosz szempontból? Képes-e Oroszország megosztani a régiót, és vele együtt az EU-t, Magyarországon keresztül? (A mai cikk Pro része holnap érkezik.)

Kontra - Hámori Viktor

Az elmúlt hónapokban rendre visszatérő téma az orosz-magyar kapcsolatok alakulása, a Déli Áramlat és a paksi bővítés kérdésköre. A Keleti Nyitás kihirdetése óta nem csak intenzívebbé váltak a kétoldalú kapcsolatok, de egyben úgy tűnik, Orbán néhány, a posztszovjet demokráciákra jellemző retorikai fordulatot is átvett Putyinéktól.  

Oroszország természetesen örömmel fogadta az unióval szemben egyre kritikusabb, a nyugat és kelet között egyfajta hídszerepet betölteni kívánó magyar kormányzat érdeklődését. A kölcsönös bizalom jegyében Magyarország új piacokat remél, Moszkva pedig hazánkon keresztül próbálja fenntartani a befolyását a régióban. Úgy vélem ugyanakkor, hogy az orosz törekvések nem elegendőek ahhoz, hogy Magyarországon keresztül destabilizálni tudja a tágabb régiót. Mik is a főbb ellenérvek?

Kezdjük a legkézenfekvőbb állítással, és induljunk ki a földrajzi adottságokból: Magyarország kis ország, az unió többi tagállamához mérten szerény gazdasági teljesítőképességgel – ebből következően csekély érdekérvényesítési képességgel. Oroszország hiába tudná maga mellé állítani a magyar vezetést bizonyos kérdésekben (ld. Déli Áramlat kérdésköre), ezek a manőverek az unió egységének megbontásához messze nem elégségesek. Oroszországnak mindenképpen olyan uniós partnerre lenne szüksége, aki képes az EU-n belüli párbeszédeket tematizálni, valamint a fontos döntéseket érdemben befolyásolni.

Magyarország ehhez nem rendelkezik kellő befolyással: például az oroszokkal szemben kivetett uniós szankciókat végül mi is megszavaztuk, a jelenleg még szénhidrogén-alapú uniós energiamix hosszú távú átalakításánál pedig nem fogjuk tudni megvédeni az orosz kőolaj és földgáz érdekeit. (Ami mellett most a Déli Áramlat kapcsán többször is kardoskodtunk, de a 2030-ig ívelő uniós energiastratégiában pont a fosszilis hordozók minél szélesebb körű kiváltása lesz az egyik prioritás.)

(Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin, f: www.444.hu)

Magyarország akkor is az orosz nyomásgyakorlás bástyája lehetne, ha a rajtunk keresztül futó csővezetékektől függene az uniós energiabiztonság. Csakhogy vezetékes szállítás számos alternatív útvonalon is zajlik az unió irányába, az egyéb szállítási módokról és energiahordozókról nem is beszélve. A magyar energiatranzit tehát nem rendelkezik olyan érdemi zsarolási potenciállal, ami tíz évvel ezelőtt például az ukrajnai relációban jelen volt. Nem erősíti az orosz befolyást az sem, hogy az uniós tagállamok jelentős hányada (beleértve hazánkat is) jelentős energiatartalékokat halmoztak fel az elmúlt években.

Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy az uniót gyakran kritizáló és ezzel egyidejűleg kelet felé nyitó magyar külpolitika nagyobb figyelmet kap a külföldi sajtóban, mint a kilencvenes évek óta bármelyik kormány. Valószínűleg már maga ez a kritikus hang is elnyerhette Moszkva tetszését, és ha a konkrét orosz érdekek megvalósítását Magyarország nem is tudja elérni, bizonyos retorikai fordulatokat sikerült rajtunk keresztül beemelni az uniós köztudatba. Erre jó példa a hidegháborús blokkpolitikára emlékeztető kelet-nyugat szembenállás kommunikációja, amit Putyin évek óta hangoztat, és amelyet Orbán is átvett, immár az unión belül is hangoztatva Magyarország stratégiai szerepét kelet és nyugat közt. Putyin tehát ilyen puhább eszközökkel közelebb tudott kerülni az Unióhoz, ugyanakkor ennek kézzelfogható geopolitikai eredménye nincs.

Amiben Oroszország még reménykedhet, az a hosszú távú magyar orientáció kérdése. Ez azonban sokkal inkább az orbáni kurzus választása lesz (elmozdul-e az illiberális demokrácia jegyében egy kevésbé konszenzuskereső és határozottan unióellenes külpolitika irányba vagy sem). Amennyiben a magyar-amerikai viszony tovább mérgesedik, Putyin az amúgy sem rózsás orosz-amerikai kapcsolatok javítását többek közt azzal érheti majd el, hogy megpróbálja tompítani a magyar-amerikai feszültséget, és a jóindulatú mediátor szerepében tűnik majd fel. Ez azonban megint nem jelentené azt, hogy Oroszország képes érdemben megbontani a kelet-közép-európai államok egységét. Látni kell továbbá, hogy miközben Oroszország fő érdeke pont az ő érdekeinek uniós képviselete lenne, addig Magyarország (több-kevesebb sikerrel) pont olyan témákban ment neki Brüsszelnek, amelyek Moszkvából nézve inkább csak apró belügyeknek tűnnek, mintsem stratégiai kérdéseknek.

Összegezve a fentieket, úgy vélem, Magyarország jelenleg nem képes betölteni azt a destabilizáló szerepet a régióban, amit Oroszország nekünk szán. Ehhez ugyanis nincs meg a kellő politikai befolyásunk, az unióval szembemenő kormányzati retorika pedig nem azokra a témákra irányul, amelyekre Moszkva szeretné. Putyin csak abban az esetben beszélhet destabilizációról a régióban, ha maga a magyar kormány dönt úgy, hogy végleg hátat fordít az uniónak - ez azonban nem Oroszország érdeme lesz, sokkal inkább az új utakon járó magyar diplomácia kiútkeresésének újabb (igen merész) fejezete, amiből elsősorban Putyin profitálhat majd.

A Pro/Kontra cikkek tartalma, érvrendszere nem feltétlenül tükrözi adott szerzőnk tényleges személyes véleményét egy-egy külpolitikai kérdésről, eseményről, vagy személyről, azt ugyanis mint feladatot kezeljük. Ebben a rovatban tehát nem célunk saját gondolataink megjelentetése, helyette azt igyekszünk bemutatni, hogy minden nemzetközi kérdésnek két oldala van, melyek mellett egyaránt lehet érvelni a közismert tények figyelembevételével.

Érdekes információk kerültek napvilágra a japán Sankei napilap jóvoltából: értesüléseik szerint Abe Sinzó miniszterelnök most decemberre előrehozott alsóházi választásokat fog kiírni. A döntés igen meglepő fordulat, mivel jogtechnikailag választásokra csupán 2016-ban lenne újra szükség az országban.

Abe Sinzó 2012 decemberében tért vissza a japán politikai vezetésbe, az azóta meghozott lépései mind a gazdaságban, mind a külpolitikában igen megosztó személyiséggé tették országában. Korábban már írtunk arról, hogy az ő irányításával kezdődött meg a híres japán békealkotmány fellazítása, amely ha végbemegy, lehetőséget adna a szigetországnak a katonai erejének külföldi bevetésére is. A reform igen hangos ellenzőtábort alakított ki, legutóbb pont egy napja gyújtotta fel magát egy férfi, hogy ezzel tiltakozzon a biztonságpolitikai ilyen irányú változása ellen. (nem ez volt az első ilyen megmozdulás ezzel kapcsolatban, júniusban hasonló módszernek lehettek szemtanúi a tokióiak.) Gazdasági szempontból szintén sok negatív kritikai éri a kormányfő intézkedéseit: a nevével fémjelzett (Abenomics, azaz Abe-gazdaságtan) lépések extrém laza monetáris politikával és gazdaságélénkítő csomagokkal próbálták meg kihúzni az országot az akkor már 15 éve tartó deflációs korszakból. Középtávon 2 százalékos inflációs célt tűztek ki maguk elé, azonban ez még jelenleg is távolinak tűnik, nem véletlen, hogy a japán jegybank legutóbb 30 ezer milliárd jennel bővítette az éves japán államkötvény vásárlási keretét (gyakorlatilag pénzt nyom a piacra).

("Kemény idők, kemény döntések" - Abe Sinzó a keddi APEC találkozón; f: reuters.com)

Sok elemző szerint azonban ezek a stratégiák nem lesznek elegendőek a japán gazdaság igazi lábra állításához, így Abe további kedvezőtlen lépések meghozatalára kényszerülhet. A fent említett okok miatt azonban a miniszterelnök és Liberális Demokrata Pártjának (LDP) népszerűsége már most csökkenő tendenciát mutat: hétfői felmérések szerint 36,6 százalékon állnak, bár megjegyzendő, ez még mindig toronymagasan veri az ellenzéki pártokat. Mindenesetre látható, hogy ha további, a társadalom számára negatív intézkedésekre kényszerülnek, akkor a két év múlva esedékes választásokon már lenne mitől félniük. Így merülhetett fel valószínűleg a most decemberi előrehozott választások ötlete, előrevetítve a közeljövő megosztó döntéseit.

Az egyik ilyen határozat valószínűleg az eredetileg már erre az évre tervezett, de jelenleg elhalasztott újabb áfa-kulcs emelés: áprilisban 5-ről 8-ra nőtt az adóteher, most 8-ról 10 százalékra emelnék. A döntés mögött a japán államadósság kezelésének terve áll, az ugyanis jelenleg az ország GDP-jének 230 százalékán áll. Abe emellett kifejtette, a cél az, hogy „fenntartsák az ország bizalmát és fenntartható társadalombiztosítási rendszert adjanak át a következő generációnak.”

Azonban nem csak a fiskális politikai területén várható változás, sürgető kérdéseket vet fel ugyanis az energiapolitika kérdése is. A több mint három évvel ezelőtti fukusimai atomerőmű baleset következtében a szigetország társadalma végletesen elfordult a nukleáris energiától. Ez viszont igen magas árral jár, hiszen a katasztrófa óta az ásványi üzemanyagok importja 3600 milliárd jenre (15 milliárd euró) nőtt. Emellett az azóta erősen kihasznált régebbi hőerőművek sem sokkal biztonságosabbak, sőt, a környezetvédelem ügyét nem segítik kifejezetten elő. Nem véletlen, hogy a japán kormány mindent megtesz azért, hogy újra pozitív képet tudjon festeni az atomenergiáról a közvélemény számára. Harmadrészt pedig soron van még a már említett békealkotmány reformjának befejezése is, ennek elfogadtatása pedig igen nagy erőket fog kívánni a kormányfőtől – ha egyáltalán sikerül.

("Határozott vélemény" - japán aktivisták a nukleáris energia ellen; f: japantimes.co.jp)

Összességében tehát az látható, hogy bár Abe Sinzó támogatottsága jelenleg még erős, ez a következő hónapok-évek során már-már törvényszerűen csökkenni fog. A miniszterelnök ezért valószínűleg be szeretné biztosítani pozícióit az elkövetkezendő négy évre, hogy az általa és a pártja által tervezett reformok valóban végbe tudjanak menni. Az alsóházban így továbbra is fennmaradna a vezetésük, azonban a jelenlegi kétharmados többségük valószínűleg már most sem garantálható. Kérdéses azonban, hogy a japán társadalom miképp is fogja értékelni a tisztán politikai stratégiai döntést, és hogy a felmerülő elégedetlenségből tud-e majd érzékelhető előnyt kovácsolni az ellenzék. A felételezett hétfői hivatalos bejelentés után ezekről is többet fogunk tudni.

Mészáros Tamás

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!

A sok egyéb, magyar szempontból releváns külpolitikai vonatkozású hír mellett (pl. kitiltási botrány) a hazai média ingerküszöbét még nem érte el a fejlemény, ám érdemes megjegyezni, hogy alig egy hete súlyos, saját magára nézve akár végzetes adóelkerülési ügybe keveredett az Európai Bizottság frissen megválasztott első embere, Jean-Claude Juncker. Az első hírek szerint a veterán politikus, mint hazája miniszterelnöke, hosszú évekig, sőt, bizonyos feltételezések szerint évtizedekig szemet hunyt nemzetközi nagyvállalatok adóelkerülési stratégiai felett. És ezzel bár országát gazdaggá tette, megannyi más, szintén uniós tagállamot jelentősen megrövidített.

Az idén nyáron már írtam egy cikket a volt luxembourgi miniszterelnökről, mielőtt uniós bizottsági elnökké választották. Kitértem rá, hogy mennyire tragikus döntés lenne az uniós tagállamok részéről egy olyan politikus megválasztása, aki nemhogy nem hordozza magában a modernitás morzsáját sem, de egyenesen az 1990-es években él. Zárt ajtók mögötti tárgyalások, cigaretta füst és jóféle francia bor, titkolózás, korrupció és a választók véleményének teljes negligálása, ez volt Juncker EU-ja akkor, és ilyen most is. De akinek ez valamiféle meglepetésként szolgál, az az elmúlt évtizedeket egy másik bolygón töltötte, lévén ez nem másból, mint Juncker személyes lényéből fakad. A veterán politikus karrierjét ugyanis szinte a kezdetektől fogva botrányok és politikailag sikamlós ügyek szegélyezték; hogy mást ne is említsünk, 2013-ban azért volt kénytelen lemondani miniszterelnöki tisztségéről, mert nem tudott kellő magyarázatot adni arra, hogy az ő felügyelete alá tartozó titkosszolgálatok hogyan hallgathattak le helyi politikusokat, illetve utalhattak ki maguknak különféle luxustermékeket adófizetői pénzekből. Magyarázat nem volt, csak üres mellébeszélés, meg az ártatlanság szajkózása, amit viszont a napvilágra került tények egyetlen percig nem támasztottak alá.

("A dicsőséges július" - Juncker megválasztása után, f: www.time.com)

A fentiek dacára – az Egyesült Királyság és Magyarország tiltakozása ellenére – az uniós tagállamok elsöprő többsége alkalmasnak találta Jean-Claude Junckert az Európai Bizottság vezetésére, amely az Európai Unió talán legfontosabb intézménye. A múlt héten azonban az International Consortium of Investigative Journalists (ICIJ), egy tényfeltáró újságírással foglalkozó amerikai szervezet, bomba hírt robbantott Brüsszelben: közel 28 ezer, korábban titkosított dokumentum átvizsgálása alapján véleményük szerint kijelenthető, hogy Luxembourg elmúlt 10 éves sikere és gazdagsága a nemzetközi nagyvállalatok kiterjedt adóelkerülésének pártolásán alapszik, amely rendszert a hercegség legfelsőbb szintjei, így vezetői politikusai is aktívan támogattak. És hogy ki volt Luxembourg miniszterelnöke és pénzügyminisztere a kérdéses időszakban? A válasz: Jean-Claude Juncker.

Az ICIJ elemzése szerint, röviden a következő mondható el: Luxembourg kb. 340 globális nagyvállalatnak biztosított adóelkerülési lehetőséget különféle egyedi, kedvező hatású adómegállapodáson keresztül. Az elmúlt bő tíz év során az olyan cégek számára, mint például az IKEA, az Apple, a Pepsi vagy a Deutsche Bank így lehetővé vált a lehető legkisebb nemzetközi adóterhelés elérése. Mindössze érzékeltetésképpen: ezen kiskapuknak köszönhetően több multi esetében a tényleges adókulcs mértéke nem haladta meg az 1 százalékot, vagyis ennek megfizetése után mentesültek minden további adóbefizetés alól; függetlenül attól, hogy ezzel jelentősen megkárosították anyaországukat, köztük több, Luxembourghoz hasonló uniós tagállamot.

A helyzet tehát úgy áll, hogy adott egy kis, európai hercegség, valamint uniós tagállam, amely részben fele akkora sincs, mint Pest megye, gazdagságban mégis Katarral vetekszik a világ leggazdagabb országa címért. És, ahol földünk 340 legnagyobb multinacionális vállalata és több befolyásos befektetési alapja rendelkezik székhellyel, aminek köszönhetően a helyi gazdasági és pénzügyi szektor az Egyesült Államok szintjét közelíti. Ez persze önmagában hatalmas eredmény lehetne, ha ezt Luxembourg tiszta és átlátható szabadpiaci verseny mellett érte volna el. Az ICIJ dokumentumai alapján azonban látható, hogy ez köszönő viszonyban sincsen a valósággal. Hiszen az úgy néz ki, hogy a helyi politikai elit – élén Junckerrel – nem csak, hogy más országok kárán tette sikeressé saját nemzetét, de ehhez minden becstelen trükközésben is tevékenyen részt vett.

("Nem biztos, hogy az ima segíteni fog", f: www.ericmaurice.net)

Juncker természetesen ártatlannak vallja magát, és nem hajlandó lemondani. A veterán politikus azonban elfelejti, hogy ebben az egész történetben mellékes, hogy az ő személyes érintettségét bizonyítja-e majd valamilyen papír vagy tényadat. Nála egyetlen dolog számít, hogy a kérdéses időszakban nem más volt országa miniszterelnöke és pénzügyminisztere, mint ő maga. A politikai felelősség ugyanis egy ilyen fajsúlyos, nemzetközi botrányban nem tudomáshoz, vagy bizonyított illegális cselekedethez köthető, hanem ahhoz az egyszerű tényhez, hogy akkor ő felelt országáért és annak pénzügyeiért. Ha tehát nem is tudott erről, és jogilag nem is volt benne, a felelősség így is maximálisan terheli. Bízzunk benne, hogy erről a többi uniós és tagállami vezető is hasonlóan gondolkodik, mert ha nem, az egyébként is millió sebből vérző, diszfunkcionális EU vélhetően még az idén megkapja utolsó koporsószögét. És ha így lesz, a legszomorúbb, hogy ezt magának verte be.

Németh Áron Attila

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!

Az alábbi kérdések egyike itthon már sokszor, sokféleképpen felmerült a külpolitikával foglalkozók körében: Mit jelent Magyarország Kína számára? Be tudunk-e tölteni híd szerepet Kína és az Európai Unió között? Fontosabbak vagyunk-e a régió többi országánál? Véleményem szerint igen. Legalábbis eddig jó úton haladtunk afelé, hogy azok legyünk. Mára viszont esély mutatkozik rá, hogy a szállóigévé vált Keleti Nyitás politikájának Kína aspektusa csak Magyarország szemszögéből nézve rendelkezzen tartalommal, a túloldalról azonban ne legyen más, mint egy újabb sikertelen Kína-politikát felmutató ország gyenge próbálkozása.

A hosszú távú stratégiai partnerség alapját a jó politikai és gazdasági kapcsolatok együttesen adják. Kína esetében az ország berendezkedéséből, a vezetők világnézetéből adódóan különösen fontos, hogy Peking egy adott nemzettel politikailag jó viszonyt ápoljon, és ne csupán az újabb gazdasági kapcsolatok kialakítására törekedjen. A kölcsönös megértésen alapuló együttműködés, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás alapvető fontosságú a részükről. Rövidtávon azonban elvonatkoztathatunk a politikai kapcsolatok minőségétől, mint például – a térséget vizsgálva – Lengyelország esetében, ahol a globális pénzügyi válság kirobbanása előtt számos esetben történtek Kína-ellenes véleménynyilvánítások, a kínai befektetések mégis áramlanak az országba. Hosszú távon viszont elképzelhető, hogy a lengyel-kínai relációban a pozitív trend csupán addig fog tartani, amíg Lengyelország Kína számára biztosítja azt a nyersanyagforrást, amelynek megléte miatt az szemet huny a nem kimondottan jó politikai szálakra.

Magyarország ezzel szemben mindig igyekezett jó Kína-politikát folytatni. Nyilvános fórumokon soha nem kritizálta Pekinget – sem az emberi jogok védelme, sem a szabad információáramlás korlátozása kapcsán –, továbbá a magyar kormányok nem támogattak Kína-ellenes mozgalmakat, az egy Kína-elv minden honi vezetés alatt elismerésre került. A helyes magatartás pedig meghozta gyümölcsét. Kína, akinek a múlt történései különösen fontosak, elismeri Magyarország törekvéseit, a vezetés szemében kimondottan pozitív kép él az országról.

("Magas szintű találkozó" - Szijjártó Péter és Vang Ji kínai külügyminiszter Pekingben; f.: MTI)

A közép-kelet-európai régióban ma Magyarország pályázik a legnagyobb eséllyel mind a híd ország, mind a legfontosabb stratégiai partner szerepére. A magas szintű látogatások – több országéval ellentétben – nem a bizalomépítésről, azok erősítésről szólnak, hanem az együttműködés területeinek kiszélesítéséről, továbbá újabb beruházások terveiről. A régióban Magyarországon találhatjuk a legnagyobb létszámú kínai kolóniát, amely a történelmi kapcsolataink mellett rendkívül pozitív szerepet játszik az együttműködés élénkítésében, kínai oldalról történő magasabb dimenzióba helyezésében. A jó politikai kapcsolatok gazdaságilag is kamatozódnak. A piacszerkezet hasonlósága miatt számos kínai gigaberuházás érkezik Magyarországra, ennek bizonyítékául elég csak a legutóbbi citromsav gyár terveit és költségvetését figyelembe venni. A kínai befektetők előszeretettel célozzák meg a hazai piacokat, a visegrádi országok közül Magyarországon a legnagyobb a befektetési ráta.

A régióból továbbá kulturális szempontból is kiemelkedünk, hiszen a lakosságszámhoz viszonyítva itt létesült a legtöbb Konfuciusz Intézet. Ezen felül nálunk üzemel az egyetlen a kínai-magyar két tanítási nyelvű iskola, illetve már a kínai-magyar kulturális intézet is megnyitotta kapuit. Magyarország uniós ország, és Romániával, a másik nagy esélyessel ellentétben a schengeni övezet tagja. Geopolitikailag, földrajzilag kiváló helyen fekszik, vasútvonalak kötik össze az EU nyugati területeivel, megkönnyítve a logisztikai feladatokat.

A közelmúlt eseményeitől eltekintve belpolitikailag Magyarországot viszonylagos stabilitás és rendezett külkapcsolati viszonyok jellemezték, melyek mind attraktív tényezőként jelentek meg Peking számára. A kínai érdeklődés fenntartása érdekében ez az állapot újbóli elérése kimondottan fontos lenne.

("Elismert vélemény" - Szijjártó pekingi előadása az EU jelenlegi kihívásairól; f.: kormany.hu)

Úgy gondolom, hogy Magyarország stratégiai szerepének jelentőségét így maga a Keleti Nyitás politikájának túlzásba vitele csökkentheti. A Keleti Nyitás jegyében az ország hagyományos diplomáciai működése a gazdasági érdekek érvényesítése mögé szorult. Mindezek olyan intézményi átalakításokban nyilvánultak meg, mint a Külügyminisztérium mostanra Külgazdasági és Külügyminisztériummá történő átalakítása, valamint annak belső strukturális viszonyainak átformálása. Véleményem szerint Magyarországnak a hagyományos diplomácia eszközeire továbbra is nagy szüksége lenne, nem szabadna csupán gazdasági vonalon elköteleződni. Kínában a Külügyminisztériumban a diplomataként való foglalkoztatás az egyik legnagyobb köztiszteletnek örvendő szakmák egyike. A felvételt nyertek – pár ritka esettől eltekintve – visszavonulásukig a külügyi szolgálat tagjai maradnak, amely azt eredményezi, hogy megértik a célország működését, elegendő tapasztalattal, folyamatában kezelik a diplomáciai ügyeket. Ezzel szemben Kína egy megváltozott külügyi struktúrájú országgal találta szemben magát, ahol a Keleti Nyitásra hivatkozva minden politikai lépés gazdasági megfontolásból történik, ahol a hagyományos diplomáciának jut a legkevesebb szerep. Fontos megismerni stratégiai partnerünket ahhoz, hogy a későbbiekben sokoldalú együttműködés alakulhasson ki két ország között.

Magyarország a két lábon állás jegyében jelölte ki a jövőbeni külpolitikai céljait. Vajon vonzó lehet-e egy olyan ország Kína számára, amely könnyen elveszíti az egyensúlyt Nyugat és Kelet között és, ahol sokszor az értékképviselet helyett a gazdasági érdekek dominálnak? Annak a Kínának, amely kiválóan megtalálta a hagyományos és a gazdasági diplomácia közötti arany középutat. A szakértelem, a másik fél megértése és a tradicionális diplomácia mind elősegíti Peking kapcsolatainak sikeres diverzifikációját. Fontos lenne, hogy a magyar fél is hasonlóan közelítsen Kínához, hiszen így lehetőség nyílna a stratégiai szerepünk további megőrzésére.

 Gyuris Klaudia

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!

Miközben a többségi Ukrajnáért zajló politikai versenyfutásban az Európai Uniónak áll a zászló, a donyecki és luganszki szakadár népköztársaságok november 2-án, pontosan egy héttel az ukrajnai parlamenti voksolást követően saját törvényhozást választottak maguknak. Január 1-jén pedig startol az Eurázsiai Gazdasági Unió, benne a három alapítóval (Oroszország, Belarusz és Kazahsztán), valamint egy új taggal – Örményországgal.

Vlagyimir Putyin számára az elmúlt években folyamatos kihívást jelentettek az orosz közel-külföld renitens államai, amelyek az orosz gazdasági kapcsolatok előnyeinek kiaknázása mellett nyugati partnerek felé is elkezdtek kacsingatni. Ezen államok közül némelyeket sikerült megtartani a moszkvai érdekszférában (például Belaruszt és Kazahsztánt), másokkal viszont teljesen elmérgesedett a helyzet (pl. Ukrajna és Grúzia esete). Mialatt a NATO és az EU égisze alatt a nyugati államok igyekeznek minél nagyobb szeletet kihasítani a posztszovjet tortából, Putyinnak a megfelelő válaszlépések kiötlése mellett folyamatosan kontrollálnia kell meglévő partnereit is, ami rengeteg pénzügyi és katonai erőforrást köt le.

Úgy tűnik, a NATO-EU tandem kelet-európai expanzióját Kelet-Ukrajnában tudja majd megállítani Moszkva, míg a Kaukázusban inkább egyfajta elkésett tűzoltásnak tekinthető az örmények beemelése a formálódó gazdasági együttműködésbe.

Ami Donyecket és Luganszkot illeti, a választásokról szóló riportokban jól látszódik, hogy a választókörzetek előtt hatalmas sorok kígyóztak, a megkérdezettek közül sokan 3-4 órát is utaztak a választások miatt. A sorok között ételosztás is zajlott, közben pedig hazafias (természetesen orosz nyelvű) koncertek szóltak a városok terein. A vasárnapi szavazás így egyszerre volt formalitás és népünnepély a kelet-ukrajnai oroszok számára. Mivel sem az EU, sem az EBESZ nem küldött megfigyelőket a választásokra (elkerülendő még a látszatát is annak, hogy a szavazás legitimitását esetleg elismernék), nehezen adható válasz arra a kérdésre, hogy mennyire volt önkéntes a részvétel, és vajon minden korrektül zajlott–e le a szavazókörökben.

("Szigorúan ellenőrzött választókörzetek"; f.: time.com)

Nem mintha az eredmény miatt Putyinnak aggódnia kéne. A hivatalos eredmény szerint a donyecki területen Zaharcsenko, a donyecki szakadárok vezetője 81%-os támogatottságra tett szert, pártja pedig 65%-kal végzett a pártlista élén.

A választásokat követően várhatóan tovább mélyül a szakadék a szakadár területek és Kijev, valamint Oroszország és az Európai Unió között. Az EU már be is jelentette, hogy újabb szankciók várnak Moszkvára, ha az eredményeket hivatalosan is elismeri. Emellett az Unió új külpolitikai vezetője, Federica Mogherini kijelentette, hogy a választások nemcsak törvénytelenek voltak, de szembementek a szeptemberi minszki megállapodásban foglaltakkal is, amikor is a nemzetközi közösség megegyezett a fegyverszünetről és a tárgyalások folytatásáról.

Az orosz elnök közben mossa kezeit, hiszen hivatalosan sem a katonai beavatkozáshoz, sem a szakadár erőket legitimálni kívánó választáshoz nincs köze. A szavazáson a két terület lakosságának közel 60%-a vett részt a becslések szerint, és mivel elsöprő többségük voksolt a szakadár vezetésre, Putyin várhatóan a továbbiakban ezekre az eredményekre is hivatkozni fog a területek hovatartozásával összefüggésben.

Az orosz Interfax hírügynökség több ízben is idézte Zaharcsenko győzelmi beszédét, amelyben az újdonsült donyecki vezető kijelentette, hogy ő a békére, boldogságra és az igazságra szavazott. A kérdés az, hogy kinek az igazságára gondolt – Putyinéra, aki a NATO keleti expanziójaként éli meg a Kijev részére a nyugat által nyújtott politikai támogatást, vagy a sajátjára, amely a történelmi Novorosszija felélesztéséről szól? 

Az ukrajnai fronton tehát meglehetősen vegyes Moszkva mérlege: megszerezték az irányítást a keleti megyékben, ahol immáron oroszbarát bábkormányok is alakulhatnak majd, ott van a kezükben a Krím, cserébe viszont a többségi Ukrajna minden korábbinál távolabb került Oroszországtól, a teljes orosz gazdaságot sújtó szankciókról nem is beszélve.

Oroszországnak természetesen továbbra sem kell a teljes elszigetelődéstől félnie, azonban az európai felvevőpiacok súlya az orosz külkereskedelmi mérlegben jelentősen csökkenhet, ha nem közelednek az álláspontok és a szankciók is érvényben maradnak. A kieső felvevőpiacokat részben pótolhatja majd az Eurázsiai Gazdasági Unió, amely lényegében az alapító trió vámuniójaként funkcionál jelenleg, és jövő év elejétől működik majd teljes értékű gazdasági unióként, immár Örményországgal kiegészülve.

("Egyenlőtlen erőviszonyok?" - az Eurázsiai Gazdasági Unió tagjai; f.: kremlin.ru)

Azzal az Örményországgal, amely 1988 óta területi vitában áll Hegyi-Karabah kapcsán Azerbajdzsánnal. Az intenzív nyugati kapcsolatokat fenntartó Grúzia és Azerbajdzsán mellett fokozatosan izolálódó országot eddig is az orosz kapcsolat tartotta a felszínen, ez a függőségi viszony pedig minden korábbinál erősebbé válhat a jövőben. Putyinnak mindenesetre szüksége van Jereván támogatására, hiszen a kaukázusi régióban Örményország jelenti az ellensúlyt a nyugati terjeszkedéssel szemben.

Az örmény csatlakozásról szóló végleges döntés október elején született meg, azonban vannak még tisztázatlan kérdések. Ezek legfontosabbika a hegyi-karabahi területek vámuniós státusza; félő, hogy az örmény katonai ellenőrzés alatt álló területek bevonása fegyveres konfliktushoz vezetne, ezért egyelőre nincs végleges döntés. Hasonló módon tisztázatlan az okkupált ukrajnai területek bevonása is: míg a Krím valószínűleg január 1-jétől az Eurázsiai Unió része lesz, a kelet-ukrajnai szakadár államok csatlakozása még várat magára (elsősorban azért, mert nem Oroszország területét képezik, tehát elvileg külön kell majd kérniük a csatlakozást).

Mindenesetre Putyin apró lépésekkel közeledik nagy geopolitikai álma, az orosz vezetésű eurázsiai gazdasági tömörülés megvalósítása felé. A kérdés az, hogy kinek lesz majd nagyobb sikere hosszú távon a posztszovjet térségben: az erőpolitikát felvonultató Eurázsiai Uniónak vagy a demokratikus átmenet égisze alatt keletre terjeszkedő nyugatnak?

Hámori Viktor

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!

Az elmúlt néhány napban futótűzként járta be az európai és hazai médiumokat a Spiegel híre, miszerint Angela Merkel német kancellár nem hajlandó akadályt gördíteni az Egyesült Királyság uniós kilépése elé, ha az decemberben valóban korlátozni fogja az EU-s állampolgárok szabad mozgásának alapelvét. De vajon tényleg igaz, hogy Merkel kész a britek ellen fordulni? Nem igazán.

A kontinentális média és közvélemény számára a britek vegzálása – azok hol vélt, hol valós különutassága miatt – kedvelt téma. Az Egyesült Királyságon kívüli unió lakosai és sajtómunkásai számára azonban létezik egy még ennél is népszerűbb sportág, mégpedig a britek uniós kilépésének állandó vizionálása. Azt mondhatjuk, hogy ez a tendencia Margaret Thatcher miniszterelnökségének kezdete óta, vagyis jó 30 éve folyik. Thatcher volt ugyanis az, aki végletekig élezte a viszonyt a szigetország és az unió között. Gőg, felsőbbrendűség, az egyedülálló brit út, szándékos el nem köteleződés, Amerika majmolás. Akkortájt ezekkel a jelzőkkel illették a brit uniós politikát vezető európai politikusok és lapok. Ez a kép és hozzáállás ráadásul azóta sem változott. A britek nem tekintik magukat klasszikus értelemben európainak, ahogy az európaiak sem tekintik az Egyesült Királyságot Európa szerves részének. A két fél viszonya tehát ezen a nem éppen ideális alapon nyugszik.

Ebbe a bizalmatlan légkörbe érkezett most meg, meglátásom szerint három fontos folyamat, ami ezt a viszonyt elmérgesítette. Az egyik az EU követelése, hogy a Királyság fizessen be december elsejei határidővel 2,1 milliárd eurót az uniós költségvetésnek, mondván a befizetései rosszul lettek számolva, többet kell adnia a közösségnek. (Az egyes tagállamok befizetéseit az EU a GNI adatok, vagyis a bruttó nemzeti jövedelem alapján határozza meg. Ez röviden annyit tesz, hogy aki gyorsabban növekszik, tehát több a pénze, magasabb értéket köteles fizetni, mint az, aki lassabban, vagy egyáltalán nem. Így fordulhat elő az, hogy Franciaország például visszakap, közel 1 milliárd eurót, míg a briteknek és hollandoknak fizetni kell.) A második, hogy David Cameron brit miniszterelnök tavaly óta aktívan pedzegeti az unió egyik alapjogának, az emberek szabad mozgásának esetleges korlátozását. Ez a gondolat ráadásul jó ideje együtt jár azzal, hogy Cameron már szinte rendszeresen élősködő bevándorlókról, reformképtelen EU-ról, és országát gúzsba kötő uniós jogszabályokról beszél. A harmadik pedig egy brit belpolitikai tényező, a Nigel Farage vezette Brit Függetlenségi Párt, a UKIP előretörését takarja, akik jobbról próbálják előzni a Konzervatívokat.

(Nigel Farage, www.thetimes.co.uk)

Ami látható, hogy az európai médiumok jelentős része, élén a Spiegellel (és benne például a Népszabadsággal vagy a 444-el), a fenti ügyeket szelektíven, kizárólag unióbarát nézőpontból vizsgálják. Ráadásul, és ez talán a fontosabb: spekulációra alapozva. Fontos ugyanis látni, hogy az elhíresült Spiegel cikk nem Merkel hivatalos szavain alapszik, hanem meg nem nevezett forrásokon, akik a német kancellárián és külügyben dolgoznak. Elmondásuk alapján Merkel egy magánbeszélgetésen figyelmeztette Cameron-t, hogy ne próbálja meg korlátozni az uniós állampolgárok szabad mozgását, mert azzal egy olyan határt lép át, ahonnan nincs számára visszaút. A valóságban viszont szó sincsen arról, hogy Merkel fenyegetéssel élt volna, vagy jelezte volna Cameron felé, hogy az EU azonnali kizárással élne, ha a Királyság korlátozó intézkedéséket vezetne be, sugalljanak bármit is az ismertebb lapok. Ez amúgy már csak azért is elképzelhetetlen, mert a német kancellár részben természetes szövetségesként tekint Cameron-ra. Politikai meggyőződéséhez ugyanis sokkal közelebb állnak a britek, mint mondjuk a franciák; nem véletlen, hogy Merkel mindig hitet tett a britek unióban tartása mellett. Részben pedig azért, mert sem Merkel, sem az EU kezében nincs olyan jogosítvány, amivel egy tagállam kizárható lenne, ha szembe megy az alapértékekkel. Ezt erősíti továbbá a héten tett összes, hivatalos német nyilatkozat is, amelyek mind arról szólnak, hogy az unió egyes tagállamainak tiszteletben kell tartaniuk az alapelveket. Semmi több. Kizárásról, szankciókról nincsen szó. De ezt, mármint a szabad mozgás fontosságát, érdemes aláhúzni, soha senki nem is vitatta az Egyesült Királyságban.

Az egyedüli tehát, amiről itt szó van, azaz, hogy Cameron kampány üzemmódba kapcsolt a jövő májusban esedékes parlamenti választások okán, és emiatt kénytelen keményebb hangot megütni a bevándorlás kérdésében. Ez ugyanis mára, a gazdaság mellett, messze a legfontosabb választói témakörré vált, amit eddig a legjobban – negatív tematizálásával – a UKIP lovagolt meg. Egy olyan párt, amelyik zsákszámra rabolhatja a Konzervatívoktól a szavazatokat, akár újabb koalíciós együttműködésre kényszerítve őket. (A friss felmérések szerint a Munkáspárt 32 százalékos támogatottsága mellett a Konzervatívok 31 százalékkal, míg a UKIP 18 százalékkal áll a képzeletbeli versenyben.) Véleményem szerint ennek fényében Cameron, mint a legtöbb vezető konzervatív politikus, tisztában van vele, hogy mennyi mindent adtak/adnak a bevándorlók az országnak, ergo kijelenteni, hogy a brit kormány bevándorlás-ellenes lenne, súlyos tévedés. Tény viszont, hogy UKIP erősödése komoly kihívás elé állította őket, amit kezelni kell, ha nem akarnak jövőre veszíteni, és erre szerintük egy megoldás létezik: keményebb fellépés az alulképzett, rossz anyagi körülmények közül érkező, a helyi szociális háló nyújtotta előnyökkel sok esetben valóban visszaélő bevándorlókkal.

("Egy kapcsolat vége? Közel sem." Merkel és Cameron, www.telegraph.co.uk)

Tévedés ugyanis ne essék: hivatalos brit kormányforrások soha sem a képzett betelepülőket pécézte ki, akik valóban jóval többet adnak hozzá a helyi nemzetgazdasághoz, mint amennyit kivesznek, hanem azokat, akik szinte csak elvesznek. Az eddig egyetlen valamirevaló kormányzati ötlet is erre mutat: maximum 3 hónapig tartózkodhatnak azok a bevándorlók az országban, akik nem találnak munkát. A brit ellátó rendszer ugyanis univerzális, vagyis mindenkire kiterjedő. Így fordulhat elő, hogy olyan emberek is komoly állami támogatásokhoz jutnak, akik amúgy kizárólag csak alkalmi munkákból, nem ritkán alig több mint 12 órát dolgoznak egy héten. Ezek száma pedig az évente 200-250 ezer Egyesült Királyságba érkező bevándorlóból nem pár száz, hanem több tízezer. Ezt pedig kezelni kell. Ahogy teszi ugyanezt például az emlegetett Németország (pont a héten szigorítanák a bevándorlók szociális ellátórendszerhez jutását), vagy éppen Hollandia, még ha kevesebbet is hallunk rólunk.

Ettől még persze lehet ujjal mutogatni a britekre, kizárásukat vizionálni, de erre valószínűleg még legalább két évig biztosan nem kerül sor. Mert lássuk be, és ebben Merkelnek igaza van, a brit kilépés egyáltalán nem kizárható. De nem azért, mert a szigetországi politikusok utálják az uniót, vagy az összes uniós nemzetet, utaljon bár erre a legtöbb nyugat-európai lap. Hanem egyszerűen csak azért, mert az unió szabályrendszere, mint sok más tagállam esetében is, káros saját állampolgáraikra nézve, és ezt kezelniük kell, mert elszámolással irányukba tartoznak, nem Brüsszel irányába.       

Németh Áron Attila

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!

Az elmúlt időszakban sokat hallhattunk a legújabb kínai gigaberuházásról, amelynek keretében a közeljövőben Szolnokon és Kazincbarcikán is citromsavgyár épül. A gyárak által termelt évi citromsav mennyiség alapján – amely a globális citromsav-gyártás nyolc százalékát tenné ki – elmondható, hogy Magyarországnak a későbbiekben minden esélye megvan arra, hogy az iparág vezető szereplőjévé váljon. A Keleti Nyitás gazdaságpolitikájának Kína aspektusa lassan, de biztosan kezdi megmutatni eredményeit. Mindezek ellenére azonban a jelenlegi időszakot jellemző keleti lázban megfeledkezünk arról, hogy a magyar gazdaságot működtető jelentős alaptőke még mindig Nyugatról érkezik, így nem szabad csak azon beruházásokat kiemelten kezelni, amelyeket az új külgazdasági iránnyal nyert Magyarország.

A 2010-ben meghirdetésre került új politikai irányvonal gazdasági célkitűzései közé tartozott a magyar export és a kínai beruházások magyarországi számának a növelése, valamint az Ázsiából történő import csökkentése, a magyar kis-és középvállalkozások kínai piacokra betörésének elősegítése. A statisztikák pozitív képet festenek, a köztudatban a kínaiak az ország megmentőjeként jelennek meg. A kérdés viszont az, hogy a keleti törekvések valóban meghozták-e a várva várt sikert, vagy azok még váratnak magukra, miközben a nyugati támogatások sorra jelennek meg az országban?

(A szolnoki citromsavgyár alapkőletétele, időkapszulával; f.: napi.hu)

A magyarországi beruházások többsége továbbra is uniós pénzekből valósul meg. A legfrissebb adatok szerint a nemzeti export 80 százaléka az Európai Unióba irányul, a behozatal 77 százaléka onnan érkezik. Ennek alapján elmondható, hogy az elmúlt évek során Magyarország egyoldalú gazdasági függését csak nagyon kis mértékben sikerült csökkenteni, az Európai Unió máig az első számú gazdasági partnerünkként jelenik meg. Úgy gondolom, hogy ez a tendencia még hosszú időn keresztül változatlan marad, így ennek fényében fontos lenne a gazdasági kapcsolatok ápolása mellett a Brüsszellel fennálló politikai viszony javítása, majd annak megtartása. Az Európai Bizottság és Magyarország közötti partnerségi megállapodás keretében a 2014 és 2020 közötti időszakban 6900 milliárd forintnyi beruházás valósulhat meg hazánkban EU-s forrásokból. Magyarország egy úgynevezett fejlesztési programban határozza meg a források célzott felhasználási területeit, melyet végül az Európai Bizottsággal történő egyeztetés után hajthat végre. Igaz, hogy a támogatások elnyerésének szigorúbbak a feltételei, azokat csak az EU jogszabályainak alapján lehet majd felhasználni, az unió viszont a munkahelyteremtés mellett kimondott hangsúlyt fektet az innovációra, oktatásra, Magyarország felzárkóztatására a nyugati régiókhoz. Mindezek révén sokkal nagyobb előnyhöz juthatunk, mint csupán egy gazdaságilag előnyös beruházás révén.

Az EU-s források mellett továbbá számos olyan befektetés érkezik az országba, amely véleményem szerint nem kap elég figyelmet, pedig nagy részben hozzájárulhat az ország gazdaságának élénkítéséhez. A közelmúlt példái közül kiragadva néhányat: a németországi Edelmann csoport Zalaegerszegen közel öt milliárd forint ráfordítással nyomdaipari üzemet épít. Az amerikai Honeywell tízmillió eurós beruházással bővíti nagykanizsai üzemét. A nemzetgazdaság egyik meghatározó szereplője, a Nitrogénművek Zrt. folyamatban levő fejlesztéseinek összértéke meghaladja a 350 millió eurót. A luxemburgi tulajdonú Róna Dohánytermelő Kft. 3,1 milliárd forintos beruházásával elkészült a cég új, debreceni dohánygyára, továbbá a hatvani Robert Bosch Elektronika Kft. majdnem egy milliárd forintos vissza nem térítendő európai uniós támogatást nyert.

A Kínából érkező beruházások természetesen üdvözlendőek, a magyar gazdaságra nézve vitathatatlanul pozitív hatással jelennek meg, ám úgy gondolom, hogy a közmédiában indokolatlanul nagy visszhangot kap egy-egy keletről érkező beruházás jelentősége. A Keleti Nyitás sikerességének a hirdetése fontos kormányzati cél, viszont azt gondolom, hogy a Kelet és Nyugat közötti egyensúly megőrzése érdekében fontos lenne a nyugati beruházásokra is nagyobb figyelmet fordítani, azok gazdaságélénkítő hatását ugyanolyan kiemelten hangsúlyozni.

 Az Európai Bizottság adatai szerint (link) a tavalyi évet tekintve közel hat milliárd eurónyi támogatás érkezett az országba, amely szintén nem elhanyagolható. Hozzátenném, hogy az elmúlt évek adatait vizsgálva a támogatások értéke csak növekszik, melyek állandó tényezők, így nem lehet összehasonlítani egy-egy időszakos kínai oldalról történő befektetéssel.

 A Keleti Nyitás Kína aspektusát vizsgálva elmondhatjuk, hogy ha nem is látványosan, de nőtt a magyar export mennyisége. Ennek ellenére figyelembe kell venni, hogy az EU piacain az elmúlt évek során viszonylagos stagnálás, esetleges zsugorodás volt tapasztalható, amely hozzásegítette a magyar célok keleti irányú megvalósulását, így az nem minden esetben a pozitív gazdaságpolitikának volt köszönhető. Az EU újbóli gazdasági fellendülése során kimondottan fontos, hogy az eddigi keleti eredményeket országunk képes legyen megőrizni. A Kína felé történő kivitel nagy részét továbbra is az autógyártás termékei teszik ki, amelyek a magyar export mennyiség több mint felét adják. Fontos azonban látni, hogy számos hasonló esetben a kivitel mögött egy-egy jelentősebb cég áll (Audi, Mercedes), és az általuk generált forgalom sokszor csak vállalaton belüli kereskedelmet jelent.

(forrás: portfolio.hu)

A Kínából érkező import mennyisége csökkenő tendenciát mutat, ami alapjában véve pozitív jelenség, ám az mindenképp elgondolkodtató, hogy ennek hátterében nem a hazai ipari termelés hatékonyságának romlása áll-e? A Kínából érkező termékek nagy része magyar hozzáadott értékkel kiegészülve továbbexportálásra kerül más uniós országok irányába, azok értékesítése nem itthon valósul meg, így kevesebb hasznot hoz a magyar gazdaság számára.

Harmadik célként a kis-és középvállalkozások kínai piacokra történő betörésének elősegítése szerepelt – ezáltal a magyar gazdasági helyzet javítása –, amelyet kormányzati programokkal, kereskedőházak létrehozásával, kedvező finanszírozású bankhitelekkel próbáltak elősegíteni. Véleményem szerint az elmaradt siker egyik okaként azt lehetne megjelölni, hogy a magyar termékekkel nem a nagy városok, mint Peking, Sanghaj piacain kellene próbálkozni (ezek eleve széles külföldi termékskálával rendelkeznek), hanem egy sokkal kisebb célközönséget, célvárost kellene megjelölni, ahonnan megfelelő programokkal lehetőség nyílna a nagyobb városok megcélzására. Kínában kínai szabályok szerint kell gondolkodni, a kulturális különbségek áthidalása elengedhetetlen. Ha ez sikerülne, mind a kkv-k, mind a magyar gazdaság jól járna.

Összességében elmondható, hogy a Keleti Nyitásnak még vannak olyan kiaknázatlan területei, amelyek jelentősen hozzájárulhatnának a magyar gazdaság élénkítési folyamatához. A nyugati támogatás és tőke elhanyagolhatatlan jelentőségű Magyarország számára. Azt gondolom, hogy mind a gyakorlatban, mind a politikai retorikában nagyobb figyelmet kellene fordítani rájuk. Mindezek révén a közvélemény hangulatformálása is megvalósulna, nem alakulna ki oly mértékű Keleti Nyitás ellenesség, ha a nyugati politikai, gazdasági kapcsolatrendszer megfelelő rendezettséget mutatna, valamint az megfelelő fórumokon jól hangsúlyozott, kellően értékelt szerepben jelenne meg.

Gyuris Klaudia

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!

Szomszédunkban vasárnap zajlott az elnökválasztás első fordulója. Az államfői posztért összesen tizennégy jelölt szállt harcba, köztük két magyar is. A kampányban nem volt hiány változatos vádakból, ezen a téren a regnáló elnök, Traian Basescu sem maradt tétlen. A november 16-án megrendezésre kerülő második fordulót Victor Ponta és Klaus Johannis várják, a többiek pedig azt latolgatják, kit támogassanak.

Bár a jelenlegi államfő, Traian Basescu a román és a francia titkosszolgálatot is meggyanúsította azzal, hogy beavatkoztak az elnökválasztási kampányba, sokan mégis inkább őt vádolják azzal, hogy minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy a jövő vasárnapi második fordulóba továbbjutott két jelöltet lejárassa - ezzel nyitva meg az utat saját favoritja, Elena Udrea előtt. (Udrea vasárnap negyedik lett, 5 százalék körüli eredménnyel.) Basescu a kampányban Pontát azzal gyanúsította meg, hogy a Külföldi Hírszerző Szolgálat tisztje (azaz kém) volt, mielőtt politikai pályára lépett volna. Továbbá valószínűleg az államfő áll a korrupcióellenes ügyészség (DNA) legfrissebb nyomozásai mögött, melynek során beidézték a miniszterelnök apósát, a képviselőház szociáldemokrata elnökét, annak fiát, továbbá a miniszterelnök-helyettest, Liviu Dragneát is. Persze a másik oldalt, illetve a többi jelöltet sem kell félteni – igaz, a román választópolgárok megedződtek már az elmúlt két és fél évtizedben, így ingerküszöbüket a kisebb botrányok már el sem érik.

Ilyen előzményeket követően járult urnához a valamivel több mint 18 millió állampolgár 53,16 százaléka. Az összesen 14 jelölt közül a két legnagyobb esélyes a Szociáldemokrata Párt (PSD) jelöltje, a jelenlegi miniszterelnök, Victor Ponta, illetve a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) jelöltje, Nagyszeben egykori polgármestere, a német nemzetiségű Klaus Johannis volt. Az előzetes várakozások be is igazolódtak: Ponta 40,33 százalékot, míg ellenfele 30,44 százalékot szerzett. A szavazatok kétötödét megszerző miniszterelnök pénzosztással, és gyakorlatilag további pénzosztás ígéretével kampányolt: jutott pénz a PSD vezette önkormányzatoknak éppúgy, mint az ortodox egyháznak, a jövőre nézve pedig minimálbér- és nyugdíjemeléssel, adócsökkentési ígéretekkel kecsegtette a választókat. Elosztogatható pénz nélkül nehezebb a voksszerzés: Johannis azzal próbálkozott, hogy elnökké választása esetén véget vet a balkáni politizálásnak, az ország külpolitikáját európai irányba fordítja. Az urnazárást követő nyilatkozatában az igazságszolgáltatás függetlenségét és a jogállamiság szavatolását ígérte. Érdekességként megemlíthető, hogy annak ellenére, hogy maga is kisebbségi, az autonómiatörekvéseket nem támogatja. A külpolitikát tekintve Ponta győzelme esetén várható nagyobb váltás: ha a miniszterelnök költözne be a Cotroceni-palotába, folytatódna Románia „keleti nyitása”, a román külpolitika kínai és orosz orientációja tovább erősödne. Johannis ezzel szemben Európa-párti politikát ígér, inkább a jelenlegi, Basescu-féle EU- és NATO-elkötelezettségű irányvonal fennmaradása várható győzelme esetén.

 (Az első forduló eredményei, f: www.transindex.ro)

A maradék tizenkét jelölt a két naggyal szemben tulajdonképpen a „futottak még” kategória résztvevőinek számát gyarapítják – első ránézésre. A két magyar jelölt versenyére még külön kitérek, és a többieket sem lehet elintézni egy kézlegyintéssel. Egyrészt azért, mert számos régi motoros indult, kisebb-nagyobb támogatottságban reménykedve (a harmadik helyezett Calin Popescu Tariceanu 5,4 százalékot kapott végül). Másrészt pedig azért, mert a 3-5 százalékos eredménnyel végzett indulók (és főleg választóik) segíthetnek eldönteni a végső küzdelmet Ponta és Johannis között. A kettejük közötti szűk, 10 százalékpontnyi különbség miatt szinte minden jelölt mégoly kevés hozzájuk vándorló szavazója is sorsdöntő lehet november 16-án. Ezek között a jelöltek között egyébként megtaláljuk az egykori (2004-2008) miniszterelnök Calin Popescu Tariceanut éppúgy, mint például a két szélsőségesen nacionalista politikust, Gheorghe Funar volt kolozsvári polgármestert, illetve Corneliu Vadim Tudort, a Nagy-Románia Párt vezetőjét.

Először fordult elő az, hogy két magyar jelölt is indult az elnökválasztáson (ennek ellenére a magyarok becsült részvételi aránya – ahogy eddig, úgy most is – elmarad az országos átlagtól). A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a szervezet elnökét, Kelemen Hunort jelölte a megmérettetésre, míg az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a párt alelnökét, Szilágyi Zsoltot. Ebből a versenyből egyértelműen Kelemen Hunor került ki győztesen, a kettejükre leadott szavazatok 86 százalékát megszerezve. Az EMNP elnöke, Toró T. Tibor, és az elnökjelölt, Szilágyi Zsolt az elvárásaiktól elmaradó eredmény miatt benyújtják lemondásukat a párt szombati, marosvásárhelyi elnökségi ülésén. Talán ők már biztosan tudják azt, amiről a HVG múlt heti száma még csak találgatás szintjén írt: a Fidesz elengedni készül erdélyi szatellitpártja, az EMNP kezét, a korábbinál jobb viszonyt kialakítva az RMDSZ-szel, végre belátva megosztó politikájának sikertelen és felesleges mivoltát. Nagy kérdés, kinek a támogatására szólít fel a két magyar jelölt a második fordulóban – eddig sem az EMNP, sem az RMDSZ nem jelölte ki favoritját.

(Klaus Johannis kontra Victor Ponta, f: www.debanet.ro)

Ahogy hétfő estig senki más sem: Ponta máris bejelentette, hogy számít ellenfelei szavazóira és az otthon maradottakra is a második körben, másrészt arról is szólt, hogy keddre egyeztetést hívott össze a kormánykoalíciót alkotó pártok vezetőivel. A találkozón arról szeretne megállapodni a kormányfő koalíciós partnereivel, hogy győzelme esetén ki váltsa őt a megüresedő poszton. Talán éppen a harmadik helyezett Tariceanunak ajánlja fel székét, cserébe a jövő vasárnapi támogatásért. Johannis ezzel szemben jó eséllyel számíthat mindazok voksára, akik voksukkal Ponta teljesítményéről kívánnak negatív véleményt nyilvánítani. Ami biztos: a második fordulóban a jelenlegi miniszterelnök és a volt nagyszebeni polgármester mérkőzik meg egymással, és a 10 százalékpontos különbség korántsem ígér lefutott versenyt november 16-án. Talán addigra sikerül megoldani azt is, hogy a külföldön szavazók problémamentesen leadhassák voksukat. Az első fordulóban ugyanis több külképviselet előtt tumultuózus jelenetek játszódtak le. Hatalmas sorok alakultak ki, ugyanis a korábbiaktól eltérően ezúttal nem lehetett előzetesen, levélben voksolni, a nagykövetségek, konzulátusok pedig nem voltak kellően felkészítve a választás lebonyolítására. Emiatt több helyen feszültség alakult ki. Londonban, Párizsban és Bécsben a követség előtt rekedtek tüntetésbe kezdtek az urnazárást követően. Bukarestben is demonstráció alakult ki a külügyminisztérium előtt, a résztvevők a külügyminiszter lemondását követelték – Traian Basescu elnökkel és az ellenzék több vezetőjével egyetemben. Utóbbiak azzal is megvádolták a kormánykoalíciót, hogy szándékosan küldtek kevesebb szavazólapot a külképviseletekre, mint amennyit a szavazni kívánók száma megkövetelt volna – mondván, a külföldön élő románok úgyis az ellenzéki jelöltekre szavaznak.

Abelovszky Tamás

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!

Zökkenőmentesen zajlottak le az első szabad parlamenti választások az „arab tavasz” bölcsőjében. A következő hónapokban eldől, vajon Tunézia lesz-e a XXI. század első demokratikus arab állama.

A nemzetközi médiában eltörpült a brazil és ukrán választások visszhangja mellett az október 26-i tunéziai voksolás híre, amely azonban mindenképpen jelentős hatással lesz a Közel-Kelet és Észak-Afrika politikai fejlődésére. Míg eddig az összes, az „arab tavasz” által érintett országban vagy polgárháború tört ki (Szíria, Líbia), vagy újra autokrata vezető került hatalomra (Egyiptom), addig a társadalmi elégedetlenség kiindulópontja, Tunézia, mindeddig szinte zökkenőmentesen haladt előre a demokratikus átalakulás útján.

(Tunézia választott, f: www.mei.edu)

A parlamenti választások egyértelmű győztese a világi Nidáa Tunesz politikai tömörülés, megelőzve a 2011-ben választott Alkotmányozó Nemzetgyűlés vezető erejét az iszlamista Ennahda mozgalmat. A 217 fős törvényhozásban 85 helyet szerzett Nidáa Tunesz az ország és az arab világ jövőjét alapvetően meghatározó döntés elé került: a kisebb szekuláris pártokkal kevésbé stabil koalíciós kormányt állíthatnak fel, vagy pedig a választásokon 69 mandátummal a második helyen befutó Ennahda felajánlását elfogadva nemzeti egységkormányt állítanak fel. A győztesek egyelőre kivárják a november 23-án megrendezendő elnökválasztás eredményét, amelyen maga a Nidáa Tuneszt vezető korábbi miniszterelnök Beji Caid Essebsi a győzelemre legesélyesebb jelölt, míg az Ennahda nem állít jelöltet.

A mindeddig békés politikai átmenethez eddig is nagyban hozzájárult az Ennahda, a régió iszlamista pártjaitól eltérő együttműködést előtérbe helyező stratégiája. A 2011-es forradalom káoszából Tunézia legerősebb politikai pártjaként a mérsékelt iszlamista erő nem indított „egészpályás letámadást”, hogy magát a hatalomba bebetonozza. Miután három éve meggyőző előnnyel megnyerte a nemzetgyűlési választásokat, a szekuláris erőkkel való kiegyezést választotta, majd idén januárban átadta a hatalmat egy semleges ideiglenes kormánynak, amelynek feladata az új alkotmány elfogadtatása és a választások levezénylése volt. Az Ennahda visszafogottságához nagyban hozzájárult, hogy végignézhették, ahogy tavaly az Egyiptomot kormányzó Muszlim Testvériség agresszív politikájával elérte, hogy mára a hadsereg által keményen üldözött, újfent betiltott politikai erő legyen.

(Örömünnep a Nidáa Tunesz győzelme után, f: www.bbc.com)

Három évvel az „arab tavasz” kirobbanását követően Tunéziának nem sikerült megoldania a társadalmi feszültségek valódi okát, amely a magas munkanélküliséggel párosuló szegénység, különösen a pályakezdő fiatalok körében. A demokratikus politikai fejlődés esélyt adhat, ahogy a mostani választásokon az Ennahda megtapasztalhatta, hogy az elégedetlenség erőszak helyett a szavazófülében jelenik meg. Bármi legyen is a november végi elnökválasztás eredménye és így az azt követően felálló tunéziai kormány összetétele, az új kormánynak szembe kell néznie a gazdasági nehézségek és a szélsőséges iszlamisták jelentette kettős kihívással. Tunézia európai partnerei egyelőre kivárnak és bár a jelentősebb szabálytalanságok nélkül lezajlott választásokat a nyugati hatalmak üdvözölték, befektetéseikkel még nem szavaztak bizalmat Tunézia demokratikus fejlődésének. Az észak-afrikai ország emellett nem függetlenítheti magát az arab világon végigsöprő erőszakhullámtól se, nyugati hegyeiben hadserege szélsőséges iszlamista erőkkel folytat harcot és erősen kétséges, hogy a Líbiában, Szíriában és Irakban harcoló mintegy háromezer tunéziai terrorista visszatérésére fel vannak-e készülve a biztonsági erők. Mindezen kihívások ellenére, vagy éppen ezek miatt, Tunézia jó példával járhat elöl, miszerint saját erőből is végbemehet a demokratikus átalakulás egy arab országban. Különösen fontos lenne a régiónak egy „mintaállam”, most, amikor Törökország korábbi politikai, ha nem is gazdasági vonzereje fokozatosan hanyatlik.

Csepregi Zsolt

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!

Kemény ellenállásba ütközött a szakszervezetek részéről Matteo Renzi, Olaszország miniszterelnöke. Bár a Renzi-kormány reformpolitikájának egy sarokköve lenne a munkaügyi törvények módosítása, úgy tűnik, hogy a terveket a vártnál nehezebben lehet majd csak elfogadtatni – már ha egyáltalán sikerül.

Múlt hét szombaton hatalmas tömegek gyűltek össze Róma utcáin, hogy kifejezésre juttassák nemtetszésüket az olasz kormány munkapiaci reformjaival kapcsolatban. A megmozdulást a CGIL, az egyik legnagyobb olasz szakszervezet indítványozta, a résztvevők számáról (ahogy az ilyenkor lenni szokott) eltérő vélemények láttak napvilágot. Ám akár „csak” pár százezren, akár egymillióan tüntettek a hétvégén Olaszország fővárosában, egy dolog biztos: a kormányfőnek érdemes lesz odafigyelni a kritikákra.

("Olaszország megbukott, köszönjük Renzi!" - egy olasz tüntető Rómában; f.: corriere.it)

A szituáció hátterében egy október elején a szenátus által már elfogadott, a munkaügyi törvény módosítását előíró reformcsomag áll. Matteo Renzi, akitől megválasztásakor szinte csodába illő teljesítményt vártak az olasz állampolgárok, már beiktatásakor kijelentette, erőteljes lépések mentén fogja felvenni a harcot a munkanélküliséggel. Erre minden szükség meg is van, hiszen az Olasz Köztársaság ezen a téren kifejezetten rosszul teljesít: az olasz munkanélküliségi ráta az egész ország népességére vetítve jelenleg 12,6 százalék, míg a fiatalkorúak között ez a szám 41,8 százalék – ami hihetetlenül magas érték. Az ebből adódó társadalmi és gazdasági feszültséget mindenképpen orvosolni kellett, így a Demokrata Párt hozzányúlt az 1970 óta élő jogszabályhoz, ami a munkavállalók elbocsátásának szabályairól rendelkezik. Amennyiben a reformcsomagot a képviselőház is elfogadja az év végén, úgy az új törvény nagyban gyengítené a dolgozók felmondás elleni védelmét – ez a híres 18. paragrafus, ami a jogtalan elbocsátások ellen ad támogatást a munkavállalóknak.

A törvényponttal kapcsolatban megoszlanak a vélemények: Renzi az eltörlésével a „fix pozíciók” megszűnését szeretné látni. (Az erről szóló videókat az olasz-magyar politikai kommunikáció különbségeinek megismerése végett még akkor is érdemes megnézni, ha nem beszélünk olaszul – a szerk.). Véleménye szerint ugyanis a 18-as paragrafus egy élhetetlen munkaerőpiacot hozott létre, amelyben a munkaadók sokakat azért nem mernek leépíteni vagy új, rátermettebb munkaerőre cserélni, mert ebben az esetben a munkavállaló bizonyosan bíróságra viszi az ügyet. Amennyiben pedig az ő igazát hagyják jóvá, a munkáltatónak kötelessége őt visszavenni ugyanabba a pozícióba, valamint fizetnie kell a kieső jövedelmet is. Bár szigorú szabályozásról van szó, érdemes figyelembe venni, hogy az ilyen ügyek száma igen alacsony: 2011-ben például összesen 20 ilyen eset járta meg a bíróságot. A védelem inkább előzetes hatással jár, mintsem valós jogi kényszerrel, a munkaadók inkább megpróbálják elkerülni a kirúgásokat.

Ezzel szemben a szakszervezetek elvi kérdésnek tartják a munkaügyi törvénykönyv jelen állapotában való fenntartását. Emellett kétségbe vonják azt is, hogy a 18-as paragrafus eltörlése bármilyen szinten is pozitívan tudna hatni az ország gazdasági fejlődésére. Hogy véleményüknek hangot adjanak, a szombati tüntetés után általános sztrájkot is tervbe helyeztek. Matteo Renzinek tehát komolyan el kell gondolkodnia a törvénymódosítás támogatottságán, főleg, mivel a megmozdulásokon többen is részt vettek a saját pártja, a Demokrata Párt színeiben is. Ez pedig azt mutatja, hogy munkaügyi reform nem várt szakadást hozott a kormánypárton belül is. Meglepő módon azonban az olasz kormányfő kijelentette, nem kíváncsi egy olyan réteg véleményére, amely egy reformokat eddig folyamatosan elutasító rendszernek a része. Ez kifejezetten érdekes politikai váltás a Demokrata Párttól, amely köztudottan nagyon jó viszonyt ápolt mindeddig a szakszervezetekkel.

("Népes ellenzőtábor"; f.: corriere.it)

Olaszország tehát kemény heteknek néz elébe, az ígért sztrájkok könnyen lebéníthatják az amúgy is igen gyengén szereplő helyi ipart – figyelembe véve, hogy az ország gazdaságilag az 1970-es évek óta nem volt ilyen rossz helyzetben. Bár Matteo Renzi eddig még képes volt fenntartani magas elismertségét a kormányban és a társadalomban, érdekes lesz látni, hogy egy ilyen nagyméretű ellenállási hullám milyen politikai mozgásokat indít be az országban.

Mészáros Tamás

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!

Tegnap az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése immáron 23-ik egymást követő évben hozott határozatot az Amerikai Egyesült Államok Kubával szembeni embargója eltörlésének szorgalmazásáról. A döntésnek azonban sajnos semmilyen kötelező érvénye nincs a nemzetközi jogban, így a kubaiak ezek után is maximum csak reménykedhetnek az országukat kíméletlenül sújtó szankciók jövőbeli megszüntetéséről.

Bár a szigetország embargóját sokan John F. Kennedy 1962 februári döntéséhez kötik, érdemes megjegyezni, hogy a Kubával szembeni szankciók pár évvel korábban már elkezdődtek. 1958-ban, amikor a felkelők először csaptak össze a Batista-rezsimmel, bevezetésre került az amerikai fegyverek exportjának tilalma. Két évvel később, miután Fidel Castro átvette a hatalmat, először a kubai cukorimportra vetettek ki kvótát, majd az év végén azt teljesen nullára csökkentették, az élelmiszerek és gyógyszerészeti termékeken kívül minden amerikai exportot megtiltottak. Tény azonban, hogy a közel teljes körű Amerikába irányuló kubai import leállítását Kennedy 1962-es döntése hozta el.

("Aktív propaganda" - kubai plakátok hirdetik a negatív blokád hatásait; f.: cnn.com)

Az embargó eredetileg természetesen az amerikai cégeket államosító, és így az Egyesült Államok gazdasági érdekeit elgáncsoló kommunista hatalom megdöntésének céljából jött létre. Az azóta eltelt több mint 50 év azonban korántsem azt mutatja, hogy a lépés sikeres lett volna, hiszen a castrói diktatúra (bár már nem Fidel, hanem öccse, Raúl által) még mindig fennáll. Az egyértelmű nemzetközi nyomás ellenére (az ENSZ közgyűlési határozatot az Egyesült Államokon és Izraelen kívül minden tag megszavazta) az amerikai vezetés nem igazán hajlik a szankciók eltörlésére, mégpedig legtöbbször az emberi szabadságjogok kubai eltiprása, valamint az innen eredeztetett, az amerikai nemzetbiztonságra és érdekekre leselkedő esetleges fenyegetések miatt.

Ez az érvelés azonban egyre kevésbé állja meg a helyét. Kétségkívül elismerhető, hogy a szabadságjogok helyzete Kubában sajnos még mindig igen gyenge lábakon áll. A Freedom House éves felmérésén Kuba nagyon rossz eredményeket ért el (bár javuló tendenciát mutat), azonban még így is megelőzi Észak-Koreát, Üzbegisztánt, Szudánt, Szaúdi-Arábiát és más országokat. Ezen államok közül azonban csupán Észak-Korea és Szudán az, amelyik gazdasági szankciókkal lett sújtva, a többi mindenféle korlátozás nélkül kereskedhet az Egyesült Államokkal. Közel mondvacsinált érvnek tűnik a kiemelkedő nemzetbiztonsági fenyegetés ütőkártyája is Kubával szemben, hiszen még a régióban is elég könnyű másik olyan országot megnevezni, amely sokkal aktívabban próbálja ellehetetleníteni az amerikai törekvéseket (például Venezuela).

Téves volna viszont állítani, hogy az elmúlt évtizedek során az Egyesült Államok egyszer se indult volna meg az enyhítés irányába. 1977-ben Carter elnök próbálta újranyitni az amerikai-kubai diplomáciai kapcsolatokat – Fidel Castro válaszul egy menekültekkel, bűnözőkkel és szellemileg fogyatékos személyekkel teli hajót indított Florida felé. Legutóbb Barack Obama elnök tett hasonlót, mikor enyhíteni próbálta a szigetországba való beutazás feltételeit – ekkor a kubai vezetés letartóztatott és 15 évre elítélt egy amerikai segélymunkást. Az ilyen reakciók miatt felmerül, hogy valójában az országot irányító kommunista hatalom kifejezetten nem akarja, hogy az embargó szorítása enyhüljön, mivel anélkül bizonyos körökben sokkal nehezebb lenne fenntartani a rezsim belpolitikai támogatottságát. Jelenleg még mindig sokan hiszik azt, hogy a gazdasági csőd csak az „amerikai imperializmus” miatt alakult ki, a politikai vezetést pedig mentesítik a felelősség alól. Problémát jelent a nyitásban a kubai emigránsok lobbija is, akik nagy erőket fektetnek abba, hogy az amerikai kormányzat semmilyen téren ne engedjen a castrói hatalom szorításán.

(forrás: forcechange.com)

Az embargó összességében tehát sikertelen stratégia volt a hidegháború alatt, és ebben a minőségében nem sokat változott az elmúlt években sem. Egy idejétmúlt maradvány, amely sem az amerikai érdekeket nem segítette (számítások szerint évi 1,2-3,6 milliárd dollártól esnek el vállalkozók), sem a kubai társadalmat és szabadságjogokat nem tudta megvédeni a diktatórikus elnyomástól. Fenntartása egyértelműen hátráltatja a gazdasági reformokat, pedig eltörlésével és a mérsékeltebb Raúl Castro 2008-as hatalomátvételével megvan az esély, hogy a kubai tervgazdaság békésen transzformálódjon át egy kínai jellegű, szocialista-kapitalista hibrid rendszerré. Láthatóan azonban az Egyesült Államok csakis a rezsim teljes összeomlását tudná elfogadni, így az ENSZ Közgyűlés mostani (vagy akármelyik jövőbeli) határozata kevés lesz a közeledési politika kiteljesedéséhez vezető úton való elinduláshoz.

Mészáros Tamás

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!

Az elmúlt napok magyarországi történései rég nem látott kommunikációs aktivitást hoztak a magyar kormány és a különböző nemzetközi szereplők között. A helyzet olyan mélyen van átitatva belpolitikai vonatkozásokkal, hogy nem könnyű annak csupán külpolitikai olvasatáról értekezni. Ez valószínűleg nem is fog teljes mértékben sikerülni, erre fel vagyok készülve. De amellett, ami ma a magyar külügyben folyik, nem lehet elmenni szó nélkül.

Valószínűleg nem szükséges részletes összefoglalót írnom az elmúlt napok történéseiről, hiszen jelenleg ez a legfőbb téma a magyar sajtóban és közbeszédben. Olyan sűrűségben és intenzíven jelentek meg a különböző említést érdemlő esetek, amíg a végén az egész a teljes összemosás csapdájába esett. Ma ugyanis szó van amerikai kitiltási-ügyről, ezzel kapcsolatos állami korrupcióról, Déli Áramlat megépítésről, internetadóról. És ezek hozományaként még egy rakás más, ehhez szorosan/kevésbé szorosan kötődő kérdésről, amelyek végső soron egy nagy kérdésben olvadnak össze: Kelet vagy Nyugat felé szeretné-e orientálni az országot a kormány?

A külpolitikai útkeresés egy igazán magyar hobbi, az elmúlt száz évünket a végletekig meghatározta az effajta szövetségkutatás. Akár az épp hatalmon lévő személyek döntéséből, akár az aktuális kor nagyhatalmi érdekeiből alakult is ki egy adott elhatározás a követendő irányról, a pillanatnyi baráti államokról, a végeredmény általában csúfos véget ért. Sokszor olyannyira, hogy az azt követő társadalompszichológiai hatást a mai napig tudtuk lerázni a mindennapok fátyláról. Nem volt reális alternatíva, vagy nem volt megfelelő a külpolitikai vezetés – jelenleg ez mindegy is. Ami viszont kifejezetten nem mindegy, az a csontig hatoló érzet, hogy semmit, de semmit nem tanultunk az elmúlt évtizedek kudarcaiból.

(Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter; f.: nol.hu)

A rendszerváltás után Magyarországon társadalmi konszenzus alakult ki az ország nyugati orientációjáról. Emögött meghúzódtak politikai, gazdasági és érzelmi érvek, gondolatok. Nem voltunk ezzel a vággyal egyedül, a közép-európai, egykori szocialista szatellit államok mindegyike hasonlóképpen látta jövőjét. Ez az irány hívta életre a Visegrádi Együttműködést is. A nyugathoz való tartozásnak két nagyon fontos pillére volt: az Európai Unió (politikai-gazdasági keret) és a NATO (katonai szövetség). Mindkét szervezet tagsági jogaiért folytatott elköteleződést siker koronázta, belépésünkkel Magyarország végre egy olyan euroatlanti klubnak lett résztvevője, amire nagyon régóta vágyott.

Pár alapvetést azonban nem árt tisztázni: 1) Vajon minden tekintetben egyenrangú felek vagyunk-e a többi taggal? Korántsem. 2) Vajon továbbra is a nagyhatalmi erőtérben kell a magyar külügynek egy kis gazdasági kapacitású ország érdekét képviselnie? Egyértelmű. 3) Vajon egyszerűbb lenne egy adott helyzetre az épp aktuális kormány szájíze szerinti megoldást meghozni? Kétségkívül. Azonban nem reális azt állítani, hogy ezekre a tényekre a mindenkori magyar vezetés nem volt felkészülve. Nem reális továbbá az sem, hogy Brüsszel egyenlő lenne Moszkvával – már a feltételezés is teljességgel abszurd.

Hiszen bár nem vagyunk egyenrangú felek sok tekintetben az EU-n belül (például Németországgal), de aktív szavazati joggal és esetenkénti vétójoggal rendelkező tagállam vagyunk, amely a befizetéseinek többszörösét kapja vissza az EU-s finanszírozási programokon keresztül. Hiszen bár továbbra is nagyhatalmi érdekek befolyásolják több politikai és gazdasági lehetőségünket, ezek az érdekek sokszor a mi érdekünket is szolgálják más, EU-n kívüli nemzetekkel szemben. És hiszen bár esetenként egyszerűbb lenne EU-s normatívák nélkül szabályozni egy-egy kérdést itt Magyarországon, számtalan esetben mi is csak Brüsszelen keresztül tudunk kellő hullámot gerjeszteni egy adott magyar érdek előremozdítása okán.

Az euroatlanti szövetségnek Magyarországon nincs reális alternatívája. Szerencsére. A mindenkori magyar kormányoknak egyszerűen nem állhat érdekében az ebből való kilépés, sőt, minden erejükkel azon kell munkálkodniuk, hogy ez a társult viszony fennmaradjon. Nem állítom azt, hogy ebbe nem fér bele az építő jellegű euroszkepticizmus: az EU, mint minden nemzetközi szervezet folyamatos reformra szorul, hogy képes legyen felvenni a versenyt a jelenkori kihívásokkal. A folyamatosan új erőre kapó, majd kifulladó Visegrádi Együttműködést (akár új, közép-kelet-európai tagokkal kibővítve) pont ilyen kérdések mentén lehetne megtölteni tartalommal. Ám euroszkepticizmus ide vagy oda, Magyarország prosperáló jövője jelenleg elképzelhetetlen az Unió nyújtotta előnyök nélkül. Ezzel – a különféle félhangos nyilatkozatok ellenére – véleményem szerint a jelenlegi kormány maximálisan tisztában kell, hogy legyen.

Mindezek ellenére a jelenlegi magyar külügyminisztérium (bár a minisztériumok végletesen centralizált voltáról szóló értesülések után ez igazán diplomatikus) olyan kommunikációs stratégiát folytat nyugati partnerei felé, amelyből számomra nem látható, hogy miképp próbál Magyarország számára jobb pozíciót szerezni az integráció keretein belül. Az elmúlt napokban láthattuk a teljes palettát: az „Amerika a legnagyobb barátunk és szövetségesünk” jegyzésűt és az „eljöhet a pillanat, hogy kihátrálunk az EU-ból” keltezésűt is. Ám úgy tűnik, az utóbbi üzenet érzelemvilága és felesleges arroganciája az, amivel válaszolni próbál a külügy az országot ért külföldi vádakra. Helytelenül.

("Diplomáciai hangvétel?" - Nemzetközi kormányszóvivőnk, Kovács Zoltán tweetje Goodfriend részére; f.: twitter.com)

Mert bár lehet, hogy minimális belpolitikai előnyök származhatnak például az André Goodfriend, az Egyesült Államok nagykövetségi ügyvivőjének személye elleni harcos megnyilvánulásokból, azt nem árt elfelejteni, hogy Goodfriend hivatali szempontból maga Amerika. Vagy személyre átfordítva maga John Kerry vagy Barack Obama. Akikkel szemben persze szintén megvan a lehetősége bárkinek, hogy ilyen hangnemet üssön meg – de tényleg azt gondoljuk, hogy ez előrevivő, stratégiailag megfontolt lépés egy kis ország számára? Vagy egy bármilyen méretű, de magát hivatalosan euroatlanti beállítottságúnak mondó országnak? Nem hiszem.

Mindezek fényében pedig felmerül annak a valós esélye, hogy a jelenlegi magyar kormány nincs tisztában azzal, hogy az EU-nak nincs reális alternatívája Magyarországon. Vagy egy finomabb verzióban: nincsenek tisztában azzal, hogy egy adott szövetséghez tartozás valós elhivatottságot és így kötöttséget jelent a tagok számára. Pedig ezt az egyik alternatíva, Oroszország mutatja be a legvegytisztábban, ráadásul pont egy velünk szomszédos államban, Ukrajnában. Látható, hogy a putyini érdekérvényesítés esélyt sem ad az orosz érdekszférába tartozó államoknak, hogy azok új orientációról fantáziáljanak.

Brüsszel már ezért sem egyenlő a szovjet vagy a jelenkori Moszkvával: nem kérdéses, hogy ebből a klubból sikerülhet magunkat kiírni, ám egy másikban korántsem lennénk ilyen szabadok. Én személy szerint csak remélni tudom, hogy a jelenlegi kormányzatnak és külügyminisztériumnak sikerül végre egy reális képet festenie magának a körülöttünk lévő világról. Ahogy az elmúlt száz évben, ennek most is hatalmas tétje van.

Mészáros Tamás

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!

Idén is elindult a Goldenblog, és a Közélet kategóriában a DiploMaci is megtalálható a nevezettek között - mégpedig mint az egyedüli külpolitikai blog!

Az alábbi linken tudtok minket támogatni, mindösszesen egy Facebook bejelentkezés és pár kattintás szükséges hozzá:

Goldenblog 2014

Ha pedig szóltok a lehetőségről barátaitoknak/ismerőseiteknek is, azt külön köszönjük! 

Az október 26-i választások igazi tétje keleti szomszédunk jövőbeni orientációja volt. Ahogy azt sokan várták, a szavazók többsége a nyugatbarát kurzusra voksolt, ami azonban messze nem jelenti azt, hogy Kijev el is tud indulni az integráció rögös útján. A következő lépés Moszkváé lesz.

Vlagyimir Putyin előzetesen megígérte, hogy a választások eredményeit tiszteletben fogja tartani, függetlenül attól, hogy ki kerül ki győztesen a megmérettetésből. Arra azonban már nem tett fogadalmat, hogy az újonnan felálló parlamentet nem fogja újabb külpolitikai konfliktusokba hajszolni, ahogy arról sem biztosította az ukrán vezetést, hogy véget vet a kelet-ukrajnai harcoknak.

A választásokat a fegyveres harcok és a Krím megszállása miatt a 225 választókerületből csak 198-ban tartották meg, tehát a jelenlegi szavazás eredménye nem tükrözi a teljes társadalom értékítéletét (nem beszélve a nagyon alacsony, csupán 53 százelékos részvételi arányról). A szavazatok felének feldolgozása után biztosnak tűnik, hogy Porosenko Blokkja és a Jacenyuk-féle Népi Front közösen megszerezte a listás helyek közel felét, ami azt jelenti, hogy a nyugati orientáció mellett elkötelezett Porosenko-Jacenyuk tandem minden bizonnyal folytathatja a megkezdett munkát. Valószínűleg még ezen a héten elkezdődnek a koalíciós tárgyalások, és ha hinni lehet Porosenko korábbi ígéreteinek, akkor a többség megteremtése érdekében a kisebb parlamenti pártok közül legalább kettővel megkezdik az együttműködésről szóló diskurzus. Kérdéses azonban, hogy az első helyért fej-fej mellett versengő két nagy párt közül végül sikerül-e a Népi Frontnak befutnia győztesként, és így kedvezőbb alkupozícióból megkezdenie a koalíciós tárgyalásokat.

("Már számolják"; f.: theguardian.com)

Porosenkonak mindenesetre van oka az örömre: annak ellenére, hogy Oroszország változatos eszközökkel próbálta diszkreditálni az új államfőt, a támogatottsága az elmúlt hónapokban jóformán semmit sem csökkent. Amennyiben sikerül a többi párt részvételével kiszélesítenie a koalíciót, akkor a szavazatok akár 70-75 százalékát maga mögött tudva biztos társadalmi támogatottságra tenne szert a következő évek építkezéséhez.

Porosenko győzelmi beszédében úgy fogalmazott, hogy Ukrajna társadalma a választásokon erőteljesen és visszafordíthatatlanul kinyilvánította elkötelezettségét az integráció mellett. A politikai akarat és felhatalmazás adott, az eszközök azonban még nem ismertek. Azt például már ő sem emelte ki, hogy az integráció felé vezető út egyik legelső eleme a szociális juttatások megnyirbálása és a gazdasági megszorítások lesznek, hiszen a jelenlegi elavult struktúrák fenntarthatatlanok. Ha Ukrajna szeretne uniós pénzekből részesülni, akkor előbb ezek (nyilvánvalóan fájdalmas) reformjára kell felkészülni.

Az ukrajnai társadalom egyelőre végtelenül optimista, annak ellenére, hogy a megélhetés költségei hónapról hónapra nőnek: a hrivnya csak az idén 40 százalékot gyengült a dollárhoz képest, és a legóvatosabb becslések szerint is legalább ötmilliárd dollár Kijev adóssága Moszkva felé a gázszállítások kapcsán.

Úgy tűnik, az emberek jó része egyszerűen kiábrándult az orosz kapcsolatból, és a másik pólustól várja a régóta ígért fellendülést. Azonban míg a politikusok történelmi szavazásról és egy hosszú sikertörténet kezdetéről beszélnek, addig a realitások mást mutatnak. A közelgő télen Oroszország épp csak annyi szénhidrogént szállít majd, amennyi talán épp elég lesz március végéig. A harcok továbbra is zajlanak, legutóbb ismét a donyecki utcákon csaptak össze a szeparatista erők az ukrán katonákkal.

(Szemjonovka, egy kelet-ukrán falu romjai; f.: reuters.com)

Ami biztosra vehető: Ukrajna hitet tett a nyugati integráció mellett, és minden bizonnyal az új parlament mindent el fog követni annak érdekében, hogy az uniós közeledés jótékony hatásai minél előbb jelentkezzenek. Másrészt ne felejtsük el, hogy Ukrajna, ha politikailag le is tud válni Oroszországról, gazdaságilag erre még évtizedekig képtelen lesz. A nyugati nyitáshoz kell a politikai akarat (ez már megvan), de a megfelelő gazdasági erőforrások egyelőre nem állnak rendelkezésre, ebből következően az orosz befolyást sem lehet kiváltani középtávon.

Mit tehet Moszkva? Egyik oldalról el kell viselnie a politikai vereséget, másrészt viszont bízhat az integrációpárti erők megosztottságában. A 2004-es narancsos fordulatot követő belpolitikai csatározásokhoz hasonlóan itt is bekövetkezhet olyan törés az amúgy „nyugatos” erők között, ami végül az integrációs folyamat megroppanásához vezethet. Moszkvának továbbra is bizonytalanságot kell gerjesztenie, miközben változatos hívószavakkal megpróbálja visszaédesgetni magához Ukrajnát. Putyin hivatkozhat a pánszlávizmusra, a szovjet örökségre vagy éppen beállíthatja a nyugati integrációt egyfajta uniós gyarmatosító szándékként. Ukrajna pedig – politikai akarat ide, oroszellenes retorika oda – továbbra is aggódva figyelheti, hogyan is döntenek a sorsa felől a két blokk országai.

Hámori Viktor

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!

Dilma Rousseff jelenlegi munkáspárti brazil elnökasszony, ha szorosan is, de elérte, hogy újabb négy évig irányíthassa országát. A tegnapi választáson a szavazatok mindössze 51,6 százalékát megszerző Rousseff, aki egykor kommunista mozgalmár volt, tehát folytathatja a Lula da Silva által 12 éve megkezdett munkát. A dolga azonban nem lesz könnyű, hiszen Brazília közel fele nem támogatta a végre valódi építkezést és fejlődést ígérő brazil Vaslady-t.

Brazíliáról itthon kevés szó esik. De ha mégis, az is jellemzően csak a fociról szól. A magyar közbeszédben Pelé, Ronaldo, Rivaldo, Ronaldinho vagy éppen Neymar neve ismerősen cseng. Lula, Rousseff, Neves, Campos vagy Marina Silva azonban keveseknek mond bármit. Pedig életútjuk és politikájuk már csak azért is érdeklődésre tarthat számot hazánkban, mert a világ egyik legnagyobb demokráciájaként, Brazília gazdasága az elmúlt 15-20 évben olyan komoly változáson esett át, ami szavatolja, hogy az ország az elkövetkező évtizedek egyik legfontosabb külpolitikai-külgazdaságai szereplője lehet. A magyar kormányzat „Keleti Nyitás” stratégiájába tehát Latin-Amerika motorja tökéletesen beleillik, még ha hozzánk képest nyugatra is helyezkedik el. Addig azonban, amíg a Szijjártó Péter vezette külügy talán aktivizálja a két ország közötti, meglehetősen lanyha kapcsolatokat, érdemes megvizsgálni, hogy mi történt a tegnapi napon Brazíliában.

("Az elnök és a kihívó" - Rousseff és Neves, f: www.reuters.com)

Az elnökválasztás első fordulójának két legnagyobb esélyese – Dilma Rousseff mellett – Eduardo Campos, a szocialisták, valamint Marina Silva, a zöldek jelöltje volt. Legalább is papíron. Az időközben legendássá lett Lula, aki 2002 és 2010 között irányította az országot, volt beosztottjai (Rousseff Lula kabinvezetője, Campos technológiai minisztere, Silva pedig környezetvédelmi minisztere volt) helyett ugyanis végül a szocdemek jelöltje, Aécio Neves jutott a választás második körébe, és lett a hivatalos Lula-utód, Rousseff első számú kihívója. (Ehhez persze kellett egy szomorú tragédia, hiszen Campos még az első forduló előtt elhunyt repülőgép szerencsétlenségben, valamint Silva sikeres munkáspárti lejáratása.)

A Neves által szolgáltatott meglepetés azonban már az első fordulóban komoly sajtó visszhangra talált. Ez főleg annak köszönhető, hogy Campos váratlan és tragikus kiesésével mindenki arra számított, hogy Silva könnyedén válik majd Rousseff riválisává. Ehelyett az ismert politikai aktivista és környezetvédő Silva a szavazatok alig több mint 20 százalékát szerezte meg, szemben Neves 33,5 százalékával. A sokak által maximum titkos favoritként kezelt szocdem Neves, Minas Gerais állam egykori kormányzója, tehát szinte a semmiből robbant a köztudatba. Látható is, hogy amíg Campos, vagy Silva kikezdésére volt taktikája a kormánypártnak, addig Neves-zel nem igazán tudtak mit kezdeni. Ennek meg is lett az eredménye: a demokratikus Brazília történetének legszorosabb elnökválasztási eredményt produkálva Rousseff mindössze 3,2 százalékkal végzett a kiemelten a középosztály és a vállalkozások által támogatott Neves 48,4 százaléka előtt.

A jelenlegi elnök sikerét a legtöbben két tényezőnek tulajdonítják. Az egyik Lula változatlan támogatása, akit a 140 milliós ország szegényeinek elsöprő többsége máig bálványként imád. A másik pedig az ún. Bolsa Família, ami egy feltételekhez kötött állami készpénz támogatási program (a központi kormányzati havi szinten biztosít egy előre meghatározott összeget rászoruló családoknak, hogy azok iskoláztassák, orvoshoz vigyék gyermekeiket), amely világbanki becslések szerint legalább 36 millió mélyszegénységben élőt emelt ki a semmiből, hihetetlen népszerűséget biztosítva ezzel Lulának és a Munkáspártnak. 2010-ben így Rousseff lényegében azzal lett elnök, hogy ő Lula utódja, valamint, hogy megígérte, folytatja, sőt, kiterjeszti a pártja által indított társadalmi programot. Ez utóbbit meg is tette. Azonban az elmúlt évek korrupciós botrányai (pl. futball világbajnokság támogatásai, állami olajvállalat politikai kapcsolatai) kikezdték népszerűségét, amin nem segített, hogy az ország növekedése jelentősen visszaesett, illetve, hogy a munkanélküliség rég nem látott magasságokba szökött.

("A győzelem magában nem lesz elég" - Dilma Rousseff, f: www.sbs.com.au)

Rousseff mindezek ellenére magabiztos, mint mindig. De egyelőre azért úgy tűnik megértette, hogy ez a választási kampány és eredmény mit jelentett számára: nem legyőzhetetlen, mert ő nem Lula. Erről tanúskodik első nyilatkozata is, amiben hitet tett az átfogó politikai reformok elindítása mellett, valamint amellett, hogy a második ciklusában már jobban teljesít, mint tette azt az elmúlt négy évben. És, hogy mindeközben mi lesz a kihívóval? Még nem látható, ám valószínűleg hamarosan kiderül.

Németh Áron Attila

Ha tetszett a cikk, szavazz a DiploMacira a Goldenblog 2014 "Közélet" kategóriájában!

Majdnem egyévnyi, máig lezáratlan káoszt (tüntetések a Majdanon, a volt elnök, Viktor Janukovics lemondatása, a Krím oroszok általi elfoglalása, a kelet-ukrajnai területeken zajló polgárháború) követően Ukrajnában előrehozott parlamenti választást tartanak. Az előző törvényhozást augusztus 25-én oszlatta fel Petro Porosenko elnök, egy hónappal az Arszenyij Jacenyuk vezette kormány bukását követően.

Az a tény, hogy a „Donyecki” és a „Luganszki Népköztársaságban” egy héttel később, november 2-án tartanak választást, önmagában sokat elárul a jelenlegi helyzetről. A fennálló tűzszünet ellenére mindennaposak a harcok, a két szakadár terület pedig továbbra sem ismeri el Kijev fennhatóságát. Ott, ahol érvényesül a központi hatalom, összesen 29 párt jelöltjei és pártlistái küzdenek a 35 millió választó szavazataiért és az ukrán törvényhozás, a Verhovna Rada 450 képviselői székéért. A szavazatok mintegy harmadát az elnök, Petro Porosenko mögött álló formáció viheti el, amelynek az elnök melletti egyik vezéralakja a volt bokszoló, Kijev jelenlegi polgármestere, Vitalij Klicsko. Az államfőről elnevezett párt (Petro Porosenko Blokkja) színeiben indul többek között a korábbi belügyminiszter, Jurij Lucenko, továbbá a Janukovics-érából ismerős arcok is felbukkannak a jelöltek között. Az elnököt és pártját erősíthetik az elmúlt hónapokban tett erőfeszítések Ukrajna szuverenitásának megőrzéséért, azonban a szakadár területeknek ígért autonómia számos szavazat elvesztését eredményezheti.

("Nyugat felé fordul" - Petro Porosenko; f.: theguardian.com)

Olyannyira, hogy ezt meglovagolva a 10 százalékkal második helyen álló Radikális Párt vezetője, Oleh Ljasko kapitulációval vádolta az államfőt. Egyébiránt a nacionalista, populista párt leginkább a Szvoboda egykori szavazóira számíthat. (A Szvoboda annyit veszített népszerűségéből, hogy elképzelhető, hogy be sem jut a parlamentbe.) A harmadik Arszenyij Jacenyuk ügyvezető miniszterelnök Népi Frontja, hibahatáron belül lemaradva a Radikális Párt mögött. A 2012-es választáson a keleti országrészben szinte az összes egyéni képviselői helyet a Janukovics-féle Régiók Pártja szerezte meg. A bukott elnök távozása után azonban a párt sorai között zavarodottság ütötte fel a fejét; a Viktor Janukovicsot egykor támogató politikusok a negyedik helyen álló Ellenzéki Blokkba tömörülnek, míg az egykori kormányfő, a magát szintén az ellenzékhez soroló Julija Timosenko pártja az ötödik helyen áll a felmérések alapján. Három-négy további kisebb párt is elérheti az ötszázalékos parlamenti küszöböt. Minden képviselői mandátumot azonban nem lehet betölteni, tekintve a Krím, illetve Donyeck és Luganszk jelenlegi helyzetét, így várhatóan a pártlistákról bejutó 225 képviselő mellett 211 egyéni képviselő foglalhat helyet a parlamentben. Persze abban az esetben, ha mégis voksolnának a szakadár területek lakói is, semmi sem garantálná a választások tisztaságát.

A fentiek alapján nagy valószínűséggel egy erősen fragmentált – de az elemzők szerint nyugati irányultságú – törvényhozás fog összeülni az eredmények kihirdetését követően, egy olyan helyzetben, amikor Ukrajnának talán nagyobb szüksége lenne a politikai stabilitásra, mint bármikor eddigi történelme során. Megalakulását követően az új kormány azonnal hatalmas kihívásokkal és nyomással fog szembenézni. Az első és legnagyobb feladat természetesen az ország szuverenitásának helyreállítása lesz. A harcok a tűzszünet ellenére folytatódnak Kelet-Ukrajnában, azonban ez nem zavarta Alekszander Zaharcsenkót, a „Donyecki Népköztársaság miniszterelnökét” abban, hogy szombaton megkezdje választási kampánykörútját. Petro Porosenko az oroszbarát szakadár területeken november 2-ára tervezett választásokat törvénytelennek nevezte. Az átlagember számára az ország területi egységénél, legalábbis rövid távon, valószínűleg fontosabb, hogy ne fagyjon meg télen. Az Ukrajnának szállított gáz áráról eddig mégsem született végleges megállapodás. Az Ukrajna, Oroszország és az Európai Unió részvételével zajló háromoldalú tárgyalásokon átmeneti megoldásként egyelőre 385 dolláros árról, illetve arról egyeztek meg a felek, hogy Ukrajna rendezi tartozásainak egy részét, 3,1 milliárd dollárt fizetve a Gazpromnak. Mindezek mellett a gazdaság teljesítménye idén várhatóan 6 százalékkal csökken, a hrivnya árfolyama folyamatosan gyengül (ebben az évben eddig a dollárral szemben értékének 39 százalékát veszítette el), a Kelet-Ukrajnában zajló konfliktus pedig felemészti az ország erőforrásait.

Bár a választás létfontosságú Ukrajna jövője szempontjából, a hétvégi voksolás rövid távon Ukrajna kettészakítottságát erősíti azáltal, hogy a keleti területeken lehetetlen lesz azt megtartani. A DiploMaci továbbra is kiemelt figyelemmel követi keleti szomszédunk sorsát.

Abelovszky Tamás