Az október elején 7. alkalommal megrendezett Kína-Németország Gazdasági és Technológiai Együttműködési Fórumon Li Ko-csiang miniszterelnök arról beszélt, hogy a kínai-német gazdasági kapcsolatok az elmúlt időszakban rohamos mértékű fejlődést mutattak, az azok alapját képező közös érdekek továbbra is vitathatatlanok. Európa gazdaságának fő motorja Németország, Ázsiáé a Kínai Népköztársaság. Górcső alá véve a gazdasági aspektust, a két ország berendezkedése között több hasonlóság lelhető fel, mint azt elsőre gondolnánk. Mindezt figyelembe véve elengedhetetlen az említett bilaterális kapcsolat új dimenzióba helyezése. A kínai-német gazdasági reláció fejlődésének sikertörténete Magyarország keleti nyitás politikájának finomításában is tanulságként szolgálhat.

Előzetesen kijelenthetjük, hogy a kínai-német kapcsolatok általánosságban véve jók. A kínaiak szemében a németekről kivételesen pozitív kép él. Az elmúlt évek során a két ország között számos kulturális, gazdasági és politikai egyezmény született, a német márkák megbízhatóságot, kiváló minőséget közvetítenek. Az elismerés a másik oldal részéről sem hiányzik, Gerhard Schröder kancellárrá választása óta Németországnak kiemelten fontos gazdasági partnerévé vált Kína, és ezt a trendet Angela Merkel is követi.

Li Ko-csiang miniszterelnök a mostani Fórum kapcsán másodjára tett látogatást a németeknél, amely önmagában véve is jelzés értékű gesztus. A találkozó alkalmával az autógyártás, valamint az energetika területén született számos újabb kétoldalú megállapodás. A félelmek ellenére - amelyek abból adódtak, hogy az elmúlt időszakban jó néhány külföldi céget büntettek meg Kínában tisztességtelen üzleti tevékenység miatt - Li szerint Kína nem készül politikai irányváltásra, továbbra is követi a nyitás politikájának elvét. Német oldalról sok vállalkozás panaszkodik a termékeik lemásolása miatt, a jövőben még keményebb fellépést szeretnének a jogbiztonság fejlesztésének érdekében. A kínai miniszterelnök a Fórumon megerősítette, hogy a kínai gazdaságnak mind a külföldi, mind a belföldi vállalkozások egyaránt részét képezik, a jövőben törekszik a befektetőkkel való egyenlő bánásmódra, a jogaik, érdekeik védelméért tett lépések szigorítására. Mindezek ellenére számos német vállalkozó körében élnek a kínaiakról kialakított hamis sztereotípiák, amelyek szintén sok esetben gátolják kétoldalú nyitás lehetőségét. Ezzel kapcsolatosan Németország nem egyedi eset. Véleményem szerint a kölcsönös megismerés szerepe a magyar-kínai kapcsolatokban is elhanyagolt tényező, nem egyszer a kínaiakhoz való nem megfelelő hozzáállás miatt nem valósulnak meg nagyobb üzletek. Ázsiai környezetben az ottani viszonyokhoz, az adott ország szabályaihoz kell alkalmazkodni. Úgy gondolom, hogy ezt Magyarországnak is előtérbe kell helyeznie a jövőben, és a keleti nyitás politikájának keretén belül nagyobb figyelmet fordítani a tárgyalófél alaposabb megismerésére, az eltérő kultúra sajátosságainak befogadására.

("Mosolydiplomácia" Li Ko-csiang és Angel Merkel; f.: cntv.cn)

Kína és Németország gazdasági rendszere között több hasonlóság van, mint azt elsőre gondolnánk. Mindkét ország regionális kereskedelmi központként funkcionál, gazdaságuk erősen export-orientált. A Világbank elemzése szerint 2013-ban a német bruttó hazai termék 51 százaléka származott az export bevételekből, ugyanez a kínaiaknál a GDP a 26 százaléka. Összehasonlításképpen az USA exportja a Világbank legfrissebb adatai szerint GDP-jének csupán 14 százalékát jelenti (link).

A magas kivitel következtében a német és a kínai gazdaság sérülékenyebb, nagyobb mértékben hatnak rájuk különféle globális hatások. Kína hiába rendelkezik nagyobb lakossággal, a gazdagok és a szegények közötti hatalmas szakadék miatt a belső kereslet mégsem akkora, hogy annak jelentős importnövelő hatása legyen. Történelmi okok miatt mind Németország, mind Kína a társadalmi és politikai stabilitását a lakosság lehető legnagyobb mértékű foglalkoztatottságban látja, ezt elősegítendő pedig az exportnövelés révén tudnak jelentős munkahelyforrásokat biztosítani.

Li Ko-csiang a Fórumon továbbá azt is kijelentette, hogy Kínának megvannak a lehetőségei arra, hogy az év végére 7,5 százalékos gazdasági növekedést érjen el, és ezt ezután is képes legyen szinten tartani, de ehhez mindenképpen kellenek olyan partnerországok, mint amilyen Németország. Angela Merkel egyetértett abban, hogy a kapcsolatok fejlesztése élénkíthetik a bilaterális kapcsolatokat. Németország továbbra is elkötelezett abban, hogy kedvező gazdasági környezetet nyújtson a kínai befektetők számára.

("Eltérő kultúrák, eltérő szokások" - Merkel egy Lu Ban zárat kapott ajándékba; f.: cntv.cn)

A kínai-német gazdasági kapcsolatok fellendülése olyan sikertörténet, amely Magyarország számára is útmutatóként szolgálhat a jövőre nézve. Fontos, hogy a külgazdasági diplomácia kiforrott legyen, a magas szintű látogatások alkalmával a delegációkat üzletemberek kísérjék útjukra. Ebben az elmúlt időszak magyar tendenciáját követve nem is volt kivetnivaló, de azt kimondottan fontos szem előtt tartani, hogy az üzletek létrejöttéhez nem elég a gazdaságilag előnyös projektek felmutatása, főleg egy kis ország részéről. Mindezek mellett fontos a kölcsönös megértés, a kulturális különbségek megfelelő kezelése. Ha a termékskálát tekintve nem tudunk újat felmutatni, akkor fontos a know-how tőke, a szakértelem átvitele, amelyre Kínának nagy szüksége van. A német precizitás, műszaki ismeretek folyamatosan tért nyernek Ázsiában, ez pedig példa értékű lehetne Magyarország számára is. Németország kimondott hangsúlyt fektet a megújuló energiahordozók, a környezetpolitika fejlesztésére, a várostervezési és az urbanizációs problémák megoldására. Ázsia a növekvő népességszám, az energiafogyasztás, a légszennyezettség következtében minden olyan szakértelmet kiemelten kezel, amely a fenn említett problémák megoldásával foglalkozik. A kínai-német együttműködés egyik jelentős pontja a kettejük között fennálló stratégiai környezeti párbeszéd. Véleményem szerint pedig Magyarország - Németországhoz hasonlóan - szintén rendelkezik olyan szakértelemmel, amelyre a kínai fél beruházásigénye magas, azonban az azokra való figyelemfelhívás a magyar fél feladata.

Gyuris Klaudia

Péntek óta svéd katonai helikopterek és tengerészeti egységek keresnek egy, feltételezések szerint orosz tengeralattjárót a Balti-tengeren, Stockholm partjaitól nem messze. Oroszország tagad, a balti államok újra pánikban, ez elmúlt hetek északi eseményeit pedig hirtelen mindenki egy kirakós egy-egy elemének tekinti.

Hadd kezdjem egy rövid bevezetővel: a (külpolitikai) újságírásnak sokszor keretet ad egy nagyon emberi és hétköznapi kívánalom: az egyértelmű irányvonalak, mi-ők szembenállás szabályainak lefektetése. Minden hosszabb-rövidebb időszaknak megvannak a maga kulcsszavai, azok a tények, amelyek beépülnek a híreket írók és a híreket olvasók tudatába. Innentől kezdve ezek axiómaként, megrendíthetetlen igazságként kezelendők, kifejtésük, igazolásuk nem szükséges. Ez természetesen nem jó, de az emberi természet ezen irányával maximum megpróbálhatunk időről-időre szembemenni, megváltoztatni nem fogjuk. A 2014-es év egyik ilyen hívószava, kifejezése, alapszabálya az „új hidegháborús szembenállás” Oroszországgal. Mondhatom én vagy bárki, hogy ez végletekig leegyszerűsíti és eltorzítja a helyzetet, valamint nagyban rontja annak valós megértését – ha utána valaki úgy dönt, hogy látszólag leforgatja a Vadászat a Vörös Októberre című filmet újra, most valós szereplőkkel, svéd rendezésben.

(forrás: reuters.com)

Ugyanis a jelenlegi svéd helyzettel kapcsolatban sokan egyből egy életre kelt kémregényről beszélnek a nemzetközi sajtó hasábjain, a tények azonban ennél talán valamivel hétköznapibbak. Lássuk az előzményeket:

• szeptemberben két orosz Szu-24-es vadászgép megsértette a svéd légteret;
• szintén szeptemberben (Obama észtországi látogatása után két nappal) orosz fegyveresek elraboltak egy észt titkosszolgálati ügynököt az észt-orosz határátkelő észt oldaláról. Az ügynököt, Eston Kohvert az oroszok az országukban történő kémkedéssel vádolják, az észt hatóságok szerint feladata viszont nem volt több, mint a határon átnyúló csempészszervezetek ellenőrzés alatt tartása;
• augusztusban és szeptemberben Finnország vádolta meg az oroszokat légtérsértéssel, valamint a környezetvédelmi kutatóhajóik nemzetközi vizeken való megzavarásával.

Egyértelmű, az oroszok viszonya a balti államokkal és az északi régióval nem kifejezetten pozitív. Azonban még tovább növelte a feszültséget, hogy pénteken a svéd tengerészet három különböző forrásból is hírt kapott egy a Stockholm-félsziget partjainál megjelenő, majd a víz alá merülő tengeri járműről. Mivel az információkat hitelesnek tartották, megkezdték a keresési műveletet, ám eddig nem jártak sikerrel. Jelenlegi elképzelések szerint a jármű egy meghibásodott (mini)tengeralattjáró (esetleg víz alatti mopedeket használó búvárcsapat) lehet, amely valamilyen titkos műveletet végzett svéd vizeken. Bár hivatalosan még nem jelentették ki, hogy orosz egységről lenne szó, a svéd sajtó ebben egyáltalán nem kételkedik. Elméletüket azzal támasztják alá, hogy svéd haditengerészetnél szolgáló informátoraik szerint csütörtökön egy orosz és pénteken egy titkosított üzenetet is sikerült lehallgatniuk Kalinyingrád és egy ismeretlen fél között. Kalinyingrád jelenleg az orosz balti flotta főhadiszállásaként szolgál, így természetesen elképzelhető, hogy egy ott állomásozó orosz tengeralattjáróval van dolguk a svédeknek. Moszkva természetesen tagadja, hogy bármi közük lenne az ügyhöz. Szerintük az ismeretlen jármű a holland tengerészet egyik egysége lehet, akik persze szintén elutasítják a vádakat.

Svédország számára nem újdonság a Balti-tenger ilyen típusú védelme és átfésülése: az 1970-es és 1980-as években rendszeresek voltak a szovjet tengeralattjárókat felkutató műveletek a térségben. Ráadásul 1981-ben az egyik ilyen szovjet egység svéd felségterületen akadt fenn a sziklákon, igen feszült szituációt teremtve – a bizalom tehát nem túl erős a két ország között.

A helyzet több téren is hullámokat fog vetni: hatása érezhető lesz a svéd belpolitikában és a nemzetközi viszonyokban is. Stefan Löfven kormánya nemrég nyerte meg a választásokat, így hazai fronton a mostani fellépésük nagyon fontos a megítélésük jövőjének szempontjából. Ugyanilyen kritikus a helyzet kezelése a svéd haditengerészet szempontjából is, amellyel szemben az elmúlt években többször felmerült, hogy ereje és hatékonysága alapján csupán árnyéka régebbi önmagának. Ám világviszonylatban is sok múlhat a szituáció kezelésén, hiszen amennyiben bebizonyosodna, hogy orosz tengerészeti egység sértette meg a svéd vizeket, Putyin egy ideig egészen biztosan búcsút mondhat például az európai szankciók eltörlésének.

(A svéd haditengerészet által kibocsátott fotó a behatolóról; f.: wsj.com)

Szembe mennék azonban azzal a most felröppenő véleménnyel, miszerint Oroszország „újabb frontot nyit” északon, mivel szerintem vezetőjének nem lehet reális érdeke az országával való nyugati szembenállás további eszkalációja. Lehet vitatkozni a szankciók sikerességéről, hiszen míg egyes információk azok lassú, de biztos hatását mutatják, addig máshonnan azok egyszerűen leküzdhető mivoltának képe erősödik bennünk. Ám nem véletlen, hogy az ukrajnai helyzet is egyfajta nyugvópontra jutott, így nem gondolom, hogy Putyin megkockáztatna jelenleg bármilyen konkrét összetűzést az északi régióban. Ettől függetlenül természetesen elképzelhető, hogy a svéd hajsza valóban egy orosz tengeralattjáró után zajlik, amely titkos bevetésen volt a Balti-tengeren. Az pedig, hogy ilyen missziók folyamatosan zajlanak, nem kell, hogy bárkit is meglepetésként érjen. Azonban tény, hogy egy orosz bevetés lebukása most nagyobb port kavarna a nemzetközi kapcsolatokban, mint az elmúlt években bármikor. Ám (elméletben) nem szabadna, hogy sokkal nagyobbat, mint ha kiderülne, hogy esetleg holland tengeralattjáróról van szó.

A 2014-es év alapszabálya az „új hidegháborús szembenállás” Oroszországgal. És ez mindaddig így is marad, amíg nem leszünk képesek elvonatkoztatni a múltbeli sémáktól, az egykoron olyan jól működő, ideológiailag elkülönített mi-ők alapvetéstől. Mert így valóban minden ehhez hasonló hírben sikeresen fogunk találni egy kisebb kémregényt, ám a konfliktus valódi természetének megértéséhez ez kevés lesz.

Mészáros Tamás

Alig egy hónapja írtunk arról, hogy Putyin teljesen értetlenül áll az Oroszország elleni uniós szankciók előtt, és azokat olyan hasztalan, avítt eszközökként állította be, amelyeknek nem lesz túlzott hatása az orosz gazdaságra. Ehhez képest érdemi változásként értékelhető, hogy október 9-én a Rosznyefty beperelte az Európai Unió Tanácsát, méghozzá az európai tőkepiacokról történő (szerinte törvénytelen) kiszorítására való hivatkozással.

Valószínűleg nem az orosz olajipari vállalat lesz az egyetlen, aki bírósághoz fordul majd az uniós és amerikai szankciók miatt. Egy dolog a magabiztos putyini retorika, és más a gazdasági realitás. Az orosz tőkepiac és energetikai szektor legjelentősebb szereplőit sújtó intézkedések mellett veszélybe kerülhet az orosz államadósság refinanszírozása is, hiszen a jövő év végéig nagyságrendileg 130 milliárd dollárnyi adósságot kéne Moszkvának valamilyen formában törlesztenie, és a potenciális hitelezők köre pont ezekben a hónapokban csökkent le jelentősen. A bevezetett szankciók ugyanis célzottan azokra a tőkepiaci forrásokra vannak hatással, amelyek az elmúlt másfél évtizedben finanszírozták mind az orosz állam, mind az olajipari mamutvállalatok adósságait.

Miközben az orosz gazdaság az alternatív külső finanszírozási lehetőségeket keresi, addig Moszkva „rezsiszámlája” ütemesen nő: a kelet-ukrajnai beavatkozás költségeihez adódnak a krími okkupáció ráfordításai, valamint a – szankciótól nem éppen függetlenül – folyamatosan gyengülő rubel miatt növekvő átváltási költségek.

(A rubel árfolyamának alakulása a dollárral szemben; f.: xe.com)

Nem vitás, Moszkva nagy árat fizet Ukrajna destabilizálásáért. Putyin ugyan hatalmas népszerűségre tett szert a Krím bekebelezése révén, valamint eddig sikeresen megakadályozta NATO/EU-ukrán közeledést a befagyasztott kelet-ukrajnai konfliktus által, azonban hiányzik a következő lépés, miközben a katonai költségek folyamatosan emelkednek. A kérdés az, hogy érdemes-e tovább eszkalálni a konfliktust (vállalva a magas költségeket), vagy a szankcióknak engedve Moszkva kihátrál legalább a kelet-ukrajnai harcokból, és megpróbálja az újra megnyíló pénzcsapokból feltölteni a kincstári tartalékokat.

Akármelyik utat is választja Putyin, attól nem kell félnie, hogy Ukrajna a közeljövőben végleg maga mögött hagyná az orosz érdekszférát. Ennek egyik oka a végletekig megosztott társadalom, a másik pedig a romokban heverő gazdaság: lehet, hogy a tűzszüneti megállapodás révén nem lesz több harc, de a tél közeledtével  legalább ilyen fontos, hogy lesz-e egyáltalán orosz gáz az országban. Mondanunk sem kell, hogy Putyin jóváhagyásától függ ez a kérdés is.

Gazdasági értelemben Ukrajna még nem érte el az abszolút mélypontot. Amíg tart a háborúskodás és a belső politikai törésvonalak ilyen erősek, addig jól strukturált gazdaságfejlesztési tervekről nincs is értelme beszélni. De ha lennének is konszenzusos tervek, akkor is ott a kérdés, hogy ki lenne a fő finanszírozó? Oroszország nyilván nem támogatna lelkesen egy nyugatbarát kurzust, az EU pedig saját forrásaiból háború utáni újjáépítést nem, sokkal inkább a meglévő kapacitásokra épülő struktúraváltást és iparfejlesztést támogat. Ukrajnának tehát előbb egy autonóm fejlődési folyamatot kéne elindítania, azonban ennek a minimális keretfeltételei sem adottak. Marad tehát a sodródás, a meglévő erőforrások kannibalizációja Ukrajnában.

Oroszország pedig előbb-utóbb kénytelen lesz belátni, hogy a szankciók gazdasági hatásait és a kapcsolódó politikai izoláció terheit nem képes tartósan elviselni. Az államkapitalizmus egyik jellemző attribútuma, hogy az államapparátus saját erőforrásait a messzemenőkig felhasználja a külpolitikai érdekérvényesítés során (ld. orosz gázexport önkényes korlátozása az orosz-ukrán és orosz-fehérorosz gázháborúk során). Azonban legalább ugyanilyen fontos meglátás, hogy ezeknek az államoknak a gazdaságai akkor teljesítenek igazán jól, ha külpolitikai kapcsolataik is rendezettek, nincsenek katonai és/vagy számottevő gazdaságpolitikai konfliktusaik. Oroszország az uniós szankciók miatt nem csak a pénzcsapok tartós elzáródásától félhet, hanem a legfontosabb felvevőpiacának elvesztésétől is. Látni kell, hogy Oroszországnak sokkal fontosabb az Európai Unió piaca, mint ennek a fordítottja. Nyilvánvaló, hogy a szénhidrogén-export nem fog leállni egyik hónapról a másikra, de ha éveken át tartó oroszellenesség uralkodik el az EU gazdaságain, akkor hosszú távon nem elképzelhetetlen az orosz energiahordozók „kiejtése” sem az uniós energiamixből.

("Érezhető nyomás" - f.: economist.com)

Ezzel egyidejűleg az Európai Unió egyre inkább hisz a szankciók erejében. Látják, hogy Putyin fél a demokratizálódástól Ukrajnában, hiszen ha ott is demokrácia lesz, akkor az autokratikus és korrupt orosz elit még távolabb kerülne a többségi Európától. Putyin akkor is elszámította magát, amikor úgy vélte, az oroszbarát erőket tárt karokkal várják majd Kelet-Ukrajnában: az igazság az, hogy az emberek többsége sem orosz, sem ukrán katonát nem szeretne látni.

Az ukrán krízis tehát legalább ugyanennyire orosz krízis is egyben – amíg tart a Kreml külpolitikai útkeresése, addig nem lesz konszolidáció Ukrajnában. Az EU mindenesetre minden várakozás ellenére összehozta a szankciókról szóló döntést, ezzel is mutatva, hogy az Európai Unió létezik, és igyekszik külpolitikai fronton is erősíteni.

Teszi ezt úgy, hogy közben csak a gazdasági szankciók vannak jelen a repertoárban. Sokan nem is számítottak arra, hogy a tagállamok a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetükben képesek lesznek nemet mondani Oroszországnak, de a közös érdeket végül mindenki előrébb tartotta a sajátjánál. Más kérdés, hogy egyes tagállamok (köztük Magyarország) a szankciókat ugyan tiszteletben tartják, de ezzel egyidejűleg beruházási különalkukat kötnek Moszkvával, indirekt módon is segítve az orosz gazdaságot.

 Összefoglalva a fentieket, úgy vélem, a szankciók hosszú távú hatásai most kezdenek körvonalazódni. Első ránézésre Putyin csak legyintett a szankciók kapcsán, azonban ha az államadósság rendezéséhez és az orosz olajcégek további fejlesztéséhez nem lesz forrás, akkor Oroszország első embere is máshogy fog viszonyulni ehhez a kérdéshez. Ahogy egy külföldi elemző fogalmazott a szankciók kapcsán, a szankciók leginkább a lassú égéshez („slow burn”) hasonlítanak: eleinte senki sem tulajdonít nekik jelentőséget, azonban hosszú távon az intézkedések olyan hatásokat tudnak elérni, amely elől a másik fél egyszerűen nem tud kitérni.

Mindenesetre most vasárnap, október 26-án Ukrajna ismét az urnákhoz járul, ahol a választás valódi tétje a jövőbeni orientáció meghatározása. A szavazás tehát egyidejűleg az Oroszországhoz fűződő viszonyról is szólni fog – az eredmények mind Brüsszel, mind Moszkva számára beszédesek lesznek.

Hámori Viktor

2007-ben egy G. W. Bush nevéhez fűződő elnöki kiáltvány mondta ki, hogy az Egyesült Államok megtilthatja minden, állami korrupcióban érintett külföldi személy beutazását az országba. Az azóta eltelt 7 évben az USA számos autoriter/fél-autoriter állam köztisztviselőjével szemben juttatta érvényre az említett kiáltványban foglaltakat. Hírek szerint azonban múlt héten hazánk néhány tisztviselője is felkerült erre a nem éppen illusztris névsorra. Az ellenzék és a kormány persze egymásnak esett, neveket követelnek a követségtől, és szokás szerint ellentétes magyarázattal álltak elő: vajon újabb, szándékos külföldi támadás ért minket, vagy hazánk valóban elindult az orosz úton?

Könnyen lehet, hogy csak az olyan permanensen szkeptikus politikamániásoknak izgalmas a múlt hét végén kirobbant korrupciós ügy hazai politikai és média magyarázata, mint én. Ettől még szerintem világosan látszik, hogy mi történik akkor, ha alapvető külpolitikai témákat belpolitikaiasítunk: elveszik a lényeg. Természetesen valahol egyértelmű mindkét fél bántóan egyoldalú reakciója, hiszen felfogásuk szerint ők mindig saját táborukkal kommunikálnak (legyen szó politikusokról vagy sajtótermékekről), nem az egész országgal. Én mégis azt gondolom, hogy ezzel a magatartással nem csak, hogy szándékosan hagyják elúszni egy rendkívül fontos ügy lényeget, hanem beláthatatlan károkat okoznak az ország jelenének és jövőjének; hogy a külföldi megítélést most ne is említsem.

Ezt az állításomat pedig két oldalról vélem alátámaszthatónak. Az egyik a külpolitikai vonal. A Bush elnök által 2007-ben kiadott kiáltvány, amely az 1952-es Bevándorlási és Állampolgársági törvény hatálya alá tartozik, megtilthatja minden olyan külföldi személy Egyesült Államok területére lépését, akik állami korrupcióban érintettek. Olyan kormánytisztviselőkről és közalkalmazottakról beszélünk, akik jellemzően vagy elfogadtak kenőpénzeket, vagy jelezték erre való hajlandóságukat, esetleg politikai kapcsolataiknak köszönhetően indokolatlan pénzügyi előnyhöz juttatták magukat, ismerőseiket. Ezen egyének nevét (akik a hírek szerint legfeljebb 10-en lehetnek) azonban, szintén e jogszabály által szabályozva, az Egyesült Államok nem köteles nyilvánosságra hozni. Ennek fényében fontos hangsúlyozni, hogy Amerika nem szándékosan kürtölte tele a magyar sajtót a beutazás tilalmáról szóló döntésével – hiszen ezt a hatályos törvények szerint nem is tehetné, csak az érintettekkel közölheti –, hanem válaszlépésként, egy hazai gazdasági újságban megjelent valótlanságokra reagálva. Ez utóbbi tény viszont – sok más mellett – az elmúlt napokban egyszerűen elfelejtődött. Ám nem csak kormányzati, hanem ellenzéki oldalról is, politikát és sajtó beleértve.

És itt érkezünk el a belpolitikai vonalhoz. Péntek óta ugyanis látható, jó hazai szokások szerint, hogy a nevek követelése mellett (amely mindkét oldal sajátja), a kormány / kormányhoz hű oldal a magyar belpolitikába való szándékos amerikai beavatkozásról, baloldali összeesküvésről és a helyzet elbagatellizálásról, az ellenzék / ellenzékhez hű oldal pedig diktatúráról és jogos büntetésről beszél. Dehogy mindebben hol a lényeg, az ismert tények? Sehol.

Hiszen az magában annyi lenne, hogy az Egyesült Államok saját, érvényes jogszabályainak megfelelően megtagadta a beutazást általa korrupció gyanújában érintettnek vélt (vagy ténylegesen érintett) magyar állampolgároktól. Erről a döntéséről az adott egyéneket haladéktalanul tájékoztatta, akiknek vízumát felfüggesztette. Ennyi. Ehelyett azonban nevek és bizonyítékok átadásának követelése van kormány és ellenzék részéről, meg hisztériakeltés, holott előbbire jogilag nincs mód, utóbbit pedig amerikai oldalon nem állította senki, hiszen a követség minden megszólalásában hiteles információkról, és nem bizonyítékokról beszél. De ezt magyar oldalon senki nem akarja figyelembe venni, mert ez a szekértábor felfogásba sehogy sem illik bele. Ma hazánkat vagy idegenek támadják, vagy feddhetetlen érdekekkel rendelkező külföldi demokraták menthetik meg. Átmenet nincs, csak egyetlen igazság.

A fentiek alapján így elmondható, hogy a mostani botrányban nincsen semmi különös. Semmi olyan, amit az elmúlt 25 évben ne tapasztaltunk volna már meg más, hasonlóan fajsúlyos helyzetben. Beszélhetünk ugyanis olajszőkítésről, Postabank- és Kulcsár-ügyről, Nokia dobozokról, Gripen vadászgépekről, Vegyépszerről, Közgépről, politikusi vagyonosodásról és kiterjedt adócsalások kivizsgálásnak ügyéről, a lényeg és a zárszó mindig az marad, hogy nincs felelős; vagy ha van, az mindig a másik oldalon áll. A korrupció eközben él és virul, ahogy a szándékos és demagóg választói manipulálás is, mert ez a status quo minden érdekeltnek jó. Ja, hogy ezzel párhuzamosan minden komoly korrupciós ügy tényleges felderítése elmarad, a társadalom megtisztulásának lehetősége minden esetben elmarad és, hogy hazánk demokratikus fejlődése elmarad, az kit érdekel: a politikusokat és a hozzájuk hű sajtót biztosan nem.

Amire tehát szükség lenne az nem az Egyesült Államokra mutogatás, hanem egy kiterjedt, mélyreható vizsgálat az állami cégek és aktív politikusok körében, hogy az EU és hazai adófizetői pénzek honnan-hova vándorolnak. Kemény munka lenne, sok fej hullana. Mégis erre lenne szükség, mert a szelektivitás ebben a kérdésben sem értelmezhető. Itt ugyanis sokan érdekeltek, politikai oldaltól függetlenül. Lesz tehát megoldás? Persze. Álmunkban, maximum, ahogy az elmúlt 25 évben. De ez már úgyis jól megy.

Németh Áron Attila

Valószínűleg mostanra már mindannyian találkoztatok valamilyen formában az Index legfrissebb újításával, a Követés funkcióval - ha mégsem, pillantsatok a blog jobb felső sarkába!

Az ötlet lényege, hogy amennyiben be vagytok jelentkezve IndaPass regisztrációtokkal, egy kattintás után követhetitek kedvenc blogjaitokat, köztük a DiploMacit, és az ott megjelenő friss posztokról, cikkekről azonnali értesítést kaptok az új fejlécben. Onnan pedig csak egy kattintás, hogy könnyen el is tudjátok azt olvasni!

És, hogy mindez miért jó? Mert ha követtek minket, akkor innentől kezdve mindenféle előszűrés nélkül (ahogy például a Facebook-on történik) kaptok jelzést az új DiploMaci cikkek megjelenéséről, akár épp az Indexet olvassátok, akár más blog.hu-s oldalt böngésztek.

Hasznos opció, szóval tessék bátran kattintani a KÖVETÉS gombra ott jobb felül!

Ez a hét sem telt el eseménytelenül külügyi téren Magyarország számára: mindkét jelenlegi főszereplő, Navracsics Tibor és Szijjártó Péter is mozgalmas hetet tudhat maga mögött. Ám míg Navracsicsnak a háttérből kell szemlélődnie, Szijjártó már láthatóan bele tudta magát vetni az új miniszteri pozíció adta feladatokba.

Nem került még végleges pont a magyar Európai Bizottság biztosi szerepkörével kapcsolatos vitákra, Navracsics Tibor így továbbra is kvázi-elszenvedője az Európai Parlamenten belüli pártok csatározásaiból táplálkozó változásoknak. Az újraosztás még tart, de ami már biztos, hogy a szlovén jelölt, Alenka Bratusek olyannyira leszerepelt, hogy Jean-Claude Juncker „lecserélte” őt (gyakorlatilag ezt a szlovén kormány kezdeményezte, brüsszeli nyomásra), helyére Violeta Bulc érkezik. Portfólióját, az energiapolitikát azonban nem Bulc veszi át, ő a közlekedési tárcát tudhatja majd valószínűleg magáénak. A közlekedés azonban eredetileg a szlovák jelölté lett volna, aki így a sokkal fontosabb energetikai területet, és egyben EB alelnöki posztot is nyert. Navracsics pedig a legújabb hírek szerint megtarthatja oktatási és kulturális portfólióját, csupán az EU állampolgársági ügyektől fosztják meg. Mindez, valljuk be, nem hatalmas veszteség: az ezzel kapcsolatos teendők – akárcsak a múltban – kifejezetten kis horderejűek lesznek a következő öt évben, még egy ilyen kisebb presztízsű portfóliót tekintve is. Ezzel a csereszériával mind az Európai Szocialisták, mind a néppártiak elégedettek lehetnek, így a többi kérdéses személy (a radikális baloldal által kifogásolt spanyol és brit jelöltek) valószínűleg már nem lendít akadályokat a Juncker-bizottság felállítása elé. Navracsics Tiborra mindenesetre alighanem nehéz kapcsolatépítési időszak vár: a kulturális szakbizottság elutasító véleménye minden bizonnyal meg fogja határozni a kezdeti hangulatot a munkafolyamatokban.

("Külsőleg tökéletes harmónia" - Szijjártó és Dacsics; f.: kormány.hu)

Míg leendő EB-biztosunknak még valószínűleg november 3-ig kell várnia az érdemi munka kezdetéig, addig Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter már túl is van első hivatalos utazásain. Múlt héten Szlovákiába, a héten pedig Ausztriába volt hivatalos. A pozsonyi látogatás után a külügyminiszter pozitívan jellemezte a két ország közti kapcsolatokat, szerinte több vitás kérdés is az elkövetkezendő időszakban fog megoldódni. Részletekbe azonban nem bocsátkozott, sőt, azt is megemlítette, hogy az igazán nehéz kérdéseket (mint például a kettős állampolgárság és Benes-dekrétumok ügye) valószínűleg csak a jövő évtől helyezik terítékre. Külgazdasági területen viszont nem tapasztalhatunk ekkora csúszást: a közös tranzit gázvezeték, a további együttműködések, az infrastruktúra, az EU-s programok további fejlesztésének kérdése már most tárgyalás alá került. Szijjártó szlovákiai utazása így láthatóan tökéletesen képezi le az új magyar külügyi stratégiát, amely inkább alapoz a gazdasági előnyök kiaknázására, mint a diplomáciai kérdések túlzott reflektorfénybe helyezésére. Véleményem szerint ettől függetlenül nem várhattuk el az új külügyminisztertől, hogy első útján az egyik legnagyobb kisebbségpolitikai kérdés felforgatásával kezdje meg munkáját. Azonban az biztos, hogy ezen „forró témák” említését, az azokról való érdemi konzultációt jogosan lehet majd rajta számon kérni a jövőben. Az viszont már most is érdekes döntésnek tekinthető, hogy csak az MKP (Magyar Közösség Pártja) képviselőivel volt hajlandó találkozni, mert véleménye szerint a Most-Híd egy vegyes párt (hiába vezetői között magyarok szerepelnek).

Második útja Bécsbe vezetett, amely esemény igazi politikai bulvár-eseménnyé nőtte ki magát, lévén mind Szijjártó, mind osztrák partnere, Sebastian Kurz nagyon fiatal (előbbi 35, utóbbi 28 éves). Viszont ennél talán azért fontosabb témák is felmerültek beszélgetésük során, a szokásos általánosságok (mint növekvő gazdasági együttműködés, még több határátkelő stb.) mellett. Kurz például negatívan értékelte a jelenlegi magyar helyzetet az osztrák befektetők és bankok szempontjából. A téma igen nagy hangsúlyt kap a jelenlegi magyar-osztrák viszonyban, mivel erről nem csak a külügyminiszterük, hanem az osztrák államfő, Heinz Fischer is többször tett említést a napokban. Az osztrák kormány ugyanis kifogásolja az új földtörvény által hozott intézkedéseket (amely több befektetőt megfosztott korábbi haszonélvezeti jogától) és a magyarországi bankadó jelenlegi mértékét is (ezek ugyanis erőteljesen érintik több nagy osztrák bankcsoport magyar leányvállalatát). Érdekes adalék, hogy pont a két külügyminiszter találkozása utáni napon érkezett a hír, miszerint Brüsszel a földtörvény kapcsán kötelezettségszegési eljárást indít Magyarország ellen. A rendelkezés ugyanis kizárja a jogi személyek földtulajdonlását, így több uniós (főként osztrák) és magyar befektető elesik az eddigi használati jogtól – ezt pedig túlzónak ítélik az EU-ban. Magyarországnak jelenleg 2 hónapja van, hogy indokolja a döntést és megmagyarázza annak hátterét. Nem kisebb horderejű téma a bankadó kérdése, amely kapcsán már több bank jelezte az elmúlt években, hogy nem lesz képes folytatni a finanszírozást az országban – a Citibank például kedden a lakossági ágának bezárása mellett döntött.

("Fiatalos lendület" - Kurz és Szijjártó; f.: MTI)

Fontos kereskedelmi kapcsolatok ide vagy oda, nem valószínű, hogy az Orbán-kormány bármelyik kérdésben is visszavonulót fújna, ez a korábbi külpolitikai lépésekből kiindulva egyértelműnek tűnik. Szijjártó Péterre tehát minden bizonnyal várnak még ennél kellemetlenebb találkozók is, mint amiken most szlovák és osztrák oldalról túl van. Jövőbeli fogadtatásait, ha más nem, Navracsics Tibor legutóbbi megpróbáltatásai pedig jól előrevetítik. Érdemes lesz felkészülni.

Mészáros Tamás

Evo Morales hamarosan zsinórban harmadik elnöki ciklusát kezdheti meg Bolívia élén, miután négy nappal ezelőtt a választók 60 százaléka találta őt alkalmasnak arra, hogy folytassa az általa még 2006-ban megkezdett munkát. Az ország első indián származású elnökének eddigi 8 évét, és legfőképp személyét, a nyugati sajtó bár negatívan ítéli meg, az eredmények mégis őt igazolják.

Evo Morales szinte a semmiből tűnt fel és nyerte meg a 2006-as bolíviai elnökválasztást. Személyében ráadásul az ország egy olyan embert választott vezetőjévé, aki indián származású. Ezt azért különösen fontos kiemelni, mivel Morales előtt Bolíviának nem volt soha őslakos elnöke, holott a helyi lakosság 60 százaléka valamelyik indián törzsből (két legnagyobb: kecsua és ajmara) származik; nem beszélve arról, hogy még a fennmaradó 40 százalék közel kétharmada is vegyes, vagyis európai-indián felmenőkkel rendelkezik. Az iskolázatlan volt szakszervezeti vezető (korábban a kokatermesztőket képviselte) tehát jött, látott és győzött. Ez persze, így magában, lehetne egy mesebeli történet, ahol a szegény, tanulatlan munkásember kemény munkával szülőhazája élére küzdi magát. Morales-szel kapcsolatban azonban nem árt hozzátenni, hogy választási győzelmét nagyban segítette agresszív antiimperialista, antikolonialista programja is, ami leginkább a néhai Hugo Chávez venezuelai elnök felfogásával mutat rokonságot. Az új elnök alapállása tehát az volt, hogy országát a nyugati hatalmak és vállalatok kizsákmányolják (kiemelten az Egyesült Államok), szegénységben tartják, szennyezik és önös érdekeik szerint próbálják irányítani. Hasonló narratíva jellemzi a Castro testvérek Kubáját, a már emlegetett Venezuelát, vagy a Rafael Correa-féle Ecuadort.

("A nép gyermeke" - Evo Morales, f: www.bbc.com)

A fentiek ellenére nem lenne helyénvaló Evo Morales és mondjuk a jelenlegi venezuelai elnök, Nicolás Maduro munkája közé egyenlőségjelet tenni. Amíg ugyanis Morales a felszínen (főleg retorikai szinten) bőszen ápolja a klasszikus dél-amerikai szélsőbalos hagyományokat (értsd: harcos Amerika- és multiellenesség), addig gazdaságpolitikai szempontból sokkalta mértéktartóbb, mint a legtöbb balos régiós államfő, főleg Maduro-hoz képest. De nem csak a gazdaságkezelés áll Morales mellett, mint érv, amely immár harmadik ciklusát biztosította az elnöki palotában. Az egyik ilyen kiemelendő ok a cikkem elején már emlegetett származás kérdése. Ezen belül viszont az indián jelleg csak egyetlen tényező. Hiszen a szegénységben nevelkedés, a felsőfokú iskolázottság hiánya, a szakszervezeti karrier, illetve a nagyon erős szocialista meggyőződés mind olyanok, amikkel a választók jelentős része könnyen azonosul. A második ok a gazdaságpolitika. Elvitathatatlan érdem Morales-től, hogy elnöksége alatt a társadalmon belül például a szegények aránya nagyjából 24 százalékkal esett vissza (2005-ben 53 százalékon állt a mutató), valamint, hogy soha nem látott szociális (iskolák és kórházak építése) és infrastrukturális (La Paz-i sikló, folyamatos útépítések) fejlesztések mentek végbe, és tény, hogy megválasztása óta az ország gazdasága stabilan 5 százalékos éves növekedést tud elkönyvelni. A harmadik ok pedig az ellenzék hiánya. Persze, amíg a származás remek adottság, amire kiválóan épített, és a gazdaság irányítása, amit összességében (és főleg más régiós vezetőkkel ellentétben) megfelelően kezel, addig ebben erősen negatív szerepe van. Az elmúlt 8 évben ugyanis mindent megtett (pl. katonaság önkényes felhasználása, hatóságok kézi vezérlése) annak érdekében, hogy az egyébként is széttagolt ellenzék képtelen legyen magát megszervezni.

Származás, gazdaságpolitika, ellenzék. Három tényező, ami 2006 óta biztosítja Evo Morales sikerét. Nagy kérdés azonban, hogy ezek közül talán a legfontosabb, a gazdaság növekedése meddig tart. Hiszen dacára annak, hogy az IMF idén és jövőre is komoly bővülést prognosztizál Bolíviának, nem árt megjegyezni, hogy az ország pozitív eredményeit és az elnök beton biztos választói támogatottságát elsősorban az olaj és gáz bevételek (illetve kisebb részben a szója export) szavatolják. Már pedig ezek sokszor futóhomokra épült nyereségek, lévén: a kőolaj és gáz világpiaci ára bármikor eshet; ebben a szektorban Bolívia fő felvevő piacai (Brazília és Argentína) maguk is hamarosan komoly termelőkké válhatnak; az esetlegesen megromló nemzetközi kapcsolatok miatt az energia multik beszüntethetik helyi tevékenységüket, ami Bolívia számára (amely nem rendelkezik olyan technológiával és annyi forrással, hogy maga termelje ki olaját és gázát) beláthatatlan következményekkel járhat.

("Egyelőre töretlen támogatás", f: www.dw.de)

Egyfelől tehát a bolíviai elnök sikere és beágyazottsága kikezdhetetlen. Másfelől viszont látható, hogy elég egy tartósabb energiaválság, egy meggondolatlanul kivitelezett államosítás (ilyenre volt példa elnöksége alatt), vagy a hadsereg elégedetlensége (idén komoly tüntetéseket szerveztek a bolíviai hadsereg, többségében indián tisztjei), és Evo Morales ma még állócsillaga akár alá is szállhat.

Németh Áron Attila

Érdekes kettős játékot tapasztalhatunk Szerbiától, amely az európai uniós tagjelöltsége mellett igen szorgosan építi kapcsolatait Putyin Oroszországával is. Bár a két ország nyelvi és kulturális közössége okán szoros történelmi viszonyra tekinthet vissza, a jugoszláviai évtizedek során aktív eltávolodás volt soron. Mostanra viszont újra beteljesedett egy 180 fokos fordulat – vajon Szerbia lesz Moszkva igazi falova Európában?

Egy rövid időre talán fellélegezhet a magyar külügyi sajtóosztály: úgy tűnik déli szomszédunk átvette tőlünk a stafétát az orosz-EU hintapolitika kiteljesítésével kapcsolatban. Nagyon úgy tűnik, hogy Szerbiában valósul meg az orbáni keleti nyitás annak totális formájában, azzal a nagy különbséggel, hogy Szerbia még nem EU tagállam. A mostani lépések pedig nem sokat fognak tenni annak érdekében, hogy ez sokat változzon a közeljövőben.

Ahogy a hírlevelünk olvasói már tudhatják, Vlagyimir Putyin lesz a díszvendége a most csütörtökön tartandó, a második világháború szerbiai lezárását ünneplő megemlékezésnek. A tény természetesen nagy protokolláris jelentőséggel bír, főleg, mert az évforduló hivatalos dátuma október 20-a, míg most csütörtökön még csak 16-át fogunk írni – azonban az oroszok első emberének csak így fért bele az idejébe a látogatás. A szerb kormány pedig mindezek fényében egyszerűen előrehozta az eseményt pár nappal, és szervezett rá egy nagyszabású katonai felvonulást (amire a jugoszláv-szovjet szakadás óta nem volt példa). Nem meglepő, hogy az EU nem kifejezetten repes az örömtől annak hallatán, hogy Putyin előtt fog tisztelegni körülbelül 4500 szerb díszgárdista.

("Hasonló irány" - Dacsics és Orbán, f: www.mno.hu)

Szerbia kettős játszmáját nyílt gazdasági és politikai érdekek kényszerítik a jelenlegi keretek közé. A szerb gazdaság (mint majdnem minden régiós állam) nagyban függ az orosz gázimporttól, az oroszokkal való stratégiai viszony fenntartása így elsőrendű prioritás. Emellett fontos szerepet tölt be az egyenletben Koszovó elismerésének a kérdése is: az önállóságát 2008-ban deklaráló állam erős támogatást élvez az Unió irányából, amely ezt Szerbiától is elvárná. Oroszország eddig a szerbeknek kedvezett azzal, hogy a szakadár mozgalmak gyengítése érdekében az ENSZ-en belül megvétózta a koszovóiak székét a szervezetben, ez a körülmény azonban a jelenlegi, bizonyos szeparatista mozgalmak erős támogatásával könnyen elillanhat. Nem véletlen, hogy Alekszander Vucsics szerb miniszterelnök egyik oldalról folyamatosan nyugtatni próbálja az orosz felet az épülés előtt álló Déli Áramlat melletti kitartásukról, azonban meg is hajol az EU-s jogi ellenőrzések előtt, hátráltatva a földgázt szállító csővezeték építésének megkezdését.

A közelgő díszszemle azonban nem az egyetlen, a szerb-orosz közeledést mutató tény: megkezdődtek a tárgyalások egy limitált szabadkereskedelmi zóna kialakításáról a két ország között, hogy aktivizálni tudják az egymás közti export-import tevékenységet. A szerb vállalkozások ugyanis egyértelműen az EU-s kapcsolatokra hagyatkoznak jelenleg, a nyugatra induló kivitel közel nyolcszorosa az Oroszországba menő forgalomnak. Emellett szervezés alatt áll egy közös hadgyakorlat a már NATO-tag Horvátország határa mentén. Az pedig, hogy hétfőn Belgrádban szobrot emeltek II. Miklós orosz cárnak, már csak mondhatni „hab a tortán”.

("Növekvő elismerés" - Putyin bár Szerbiában, f: www.reuters.com)

Bár a szerb külügyminiszter, Ivica Dacsics kijelentésében megpróbálta a szoros viszonyt egyszerű történelmi, baráti múltra visszavezetni, egyértelmű, hogy mindez nem lesz elegendő az EU vezetőinek megnyugtatására – már ha még mindig ez a cél. Vucsics szerint azonban ez nem kérdés: országa számára a stratégiai irányok teljesen egyértelműen az EU és a nyugat felé mutatnak – erről a szerbek nemrég népszavazás* keretében is döntöttek. Mindezek fényében azonban kérdéses, hogy Szerbia meddig lesz képes mindkét felet ugyanolyan közel tartani magához, főleg most, amikor az oroszok közeledése Európához kifejezett ellenszenvet vált ki sokakból. Déli szomszédunknak tehát hamarosan döntésre kell jutnia, melyik érdekcsoport tud neki többet nyújtani hosszú távon, és érdemes elfogadni, hogy például Orbán Viktor közeledése az oroszokhoz egy nagy előnnyel indul: Magyarország már tagja az Európai Uniónak. Ha Szerbia számára továbbra is szintén ez a tagság a valódi cél, akkor a hintapolitikát érdemes lesz a teljes jogok megszerzéséig háttérbe szorítani – az Unió valószínűleg még akkor sem lesz abban a helyzetben, hogy egy ilyen irányultság ellen hathatósan fellépjen. Ám látva azt, hogy Moszkva mire használja fel és hogyan hálálja meg az EU-tagokkal való jó viszonyt, talán a legjobb, ha átgondolják a teljes kötéltánc-stratégiát.

*utólagos javítás: Szerbiában nem volt még a kérdésben népszavazás, azonban a legutóbbi választásokon az EU-párti erők győzedelmeskedtek. Elnézést a tévedésért!

Mészáros Tamás

A Financial Times online kiadása október 8-án egy érdekes gondolatkísérlettel jelentkezett. Az IMF legújabb kiadványa (World Economic Outlook) kapcsán a feltörekvő gazdaságokat egy új, hipotetikus G7-be tömörítették, és ez alapján készítettek összehasonlítást a világgazdaság legnagyobb szereplőinek gazdasági súlyáról.

Az eredmény igen beszédes: a BRIC-országok (Brazília, Oroszország, India és Kína) mellé még három feltörekvő gazdaság, Indonézia, Törökország és Mexikó került be az „új” G7 csoportba, amely csoport a vásárlóerő-paritáson mért összesített GDP értékét tekintve már megelőzi a „régi” G7 tagjait (USA, Kanada, Franciaország, Németország, Olaszország, Japán és Egyesült Királyság).

Régóta közismert tény, hogy előbb-utóbb bekövetkezik az újabb gazdasági paradigmaváltás, és a Nyugat által dominált gazdasági világrendet új nagyhatalmak váltják majd fel – az átrendeződés tempója mégis meglepő. Noha a nominális GDP tekintetében egyelőre Kína még mindig messze elmarad az USA mögött, a vásárlóerő-paritáson mért GDP vonatkozásában Peking épp ezekben a hónapokban hagyja le Washingtont.

("Az irány egyértelmű", f: Financial Times)

Ám az újdonság ebben nem az, hogy a világ tíz legnagyobb gazdaságából négy (a kínai, indiai, orosz és a brazil) a feltörekvő piacok közül kerül ki, hanem maga a tény, miszerint ezek az országok fokozatosan növekvő súlyuk miatt az általuk képviselt politikai értékeket a gazdaságpolitikájukban is egyre inkább érvényesíteni tudják, ami pár évtizeden belül a teljes világgazdasági logika átrendeződéséhez vezethet.

Mire gondolok pontosan? 1872-ig a britek, azt követően pedig az észak-amerikaiak primátusa érvényesült a világ piacain, és a mindenkori gazdaságpolitikákban (pl. piacliberalizáció, kereskedelmi kapcsolatok intézményesítése, elszámolások átláthatóságának növelése terén stb.) meghatározó volt a washingtoni értékrend. Azáltal azonban, hogy ez a vezető szerep erodálódik, a világgazdaság értékrendje is szükségszerűen változik majd, és immár az új nagyokhoz fog idomulni.

("A számok magukért beszélnek", f: Daily Mail)

Az új fundamentumok már most körvonalazódnak: míg egyes nyugati országok különböző intézmények mögé bújva (pl. WTO) próbálják érdekeiket képviselni, addig Kína, Oroszország és (egyre hangsúlyosabban) Brazília alkalomadtán inkább a nyílt zsarolást választják kisebb partnereikkel szemben. Ezekre az országokra a kevésbé liberalizált tőkepiacok is jellemzőek; ennek eklatáns példája a rendkívül alulfejlett kínai tőkepiac, ahol az állam által koordinált kötvényvásárlásokon túlmenően az egyes piaci szereplőknek alig van lehetőségük a tőkepiaci kereskedésre.

Ha pedig a külpolitikát vesszük alapul, látnunk kell, hogy a régi G7 mind érdekeit, mind politikai hagyományait tekintve egy sokkal homogénebb tömb, ami ugyan nem jelenti azt, hogy a részes államok teljes egyetértésben működnének együtt, azonban a főbb alapértékek (demokrácia, szabad piacgazdaság, emberi jogok biztosítása stb.) közösek.

("A világ új urai?", f: www.news.yahoo.com)

Ezzel szemben áll az új G7 meglehetősen tarka országcsoportja, ahol nehéz közös jellemzőket azonosítani. Talán két dolgot emelnék ki: egyrészt a nyersanyag-függőséget (ami egyes államoknál, pl. Kína esetében főleg az ipari felhasználás és ennek mentén az exportteljesítmény miatt fontos, míg az oroszoknál főleg a költségvetési bevételek miatt), valamint az erősebb autoriter hagyományokat. Utóbbi attribútum nehezíti a hét állam együttműködését is, hiszen a különutas megoldások sem a bel-, sem pedig a külpolitikában nem állnak távol ezektől az államoktól. Tehát az aggregált számok hiába mutatnak abba az irányba, hogy új tömb van születőben, ha a hagyományos G7-re jellemző (hagyományosan erős) koordináció és párbeszéd nincs jelen.

Természetesen a messzemenő tipizálást el kell kerülnünk, és ne felejtsük el, hogy már maga az országok kiválasztása és csoportosítása is teljesen öncélú volt. Azt is fontos megjegyezni, hogy Kína önmagában az új G7-ek GDP-jének közel az 50%-át adja, tehát ennek az új blokknak a valós gazdasági súlyát főleg Kína határozza meg.

Most tehát ott tartunk, hogy az Egyesült Királyság pár éven belül végleg kiszorul a top 10-ből, míg az USA kénytelen lesz egy helyett hátralépni, és átadni a vezető szerepet Kínának. A kérdés az, hogy az új G7 többi tagja – főleg Oroszország – képes lesz-e érdemben hozzájárulni az új tömb további növekedéséhez, és ezzel egyidejűleg a világgazdasági normarendszer átalakításához, vagy ez még a folyamat még tolódik – a végleges választ pár éven belül megkapjuk.

Hámori Viktor

Tavasszal még úgy tűnt, az eboláról szóló hírek amolyan kis színesnek számítanak a világ távoli részeiről szóló tudósításokban. A nyári hónapokban azonban a járvány egyre ijesztőbb méreteket öltött, majd a vírus kitört Afrikából, és azóta Amerikában, Európában is egyre több megbetegedést okoz.

A vírus majd negyvenéves történetének eddigi legnagyobb járványának számtalan oka van. Ezek között megtaláljuk az egészségügyi intézmények szinte teljes hiányát az eredetileg érintett területeken éppúgy, mint a temetkezési szokásokat, az orvosokkal szembeni bizalmatlanságot, vagy éppen a Sierra Leone vagy Libéria területén nem olyan rég véget ért polgárháborút. Az említett két ország tekintetében csak két adatot említenék: Libériában 51, Sierra Leonéban 136 orvos dolgozik – illetve dolgozott, hiszen a vírus nem kíméli az egészségügyi személyzetet sem.

A fentiek mellett erősen megnehezíti a járvány megfékezését az is, hogy a kezdeti tünetek (magas láz, fej- és hasfájás, hányás, gyomorfájdalom) számos egyéb betegséghez köthetők. Mivel az ebola a vírusos vérzéses lázak csoportjába tartozó megbetegedés, a fentebb leírt tüneteket kiegészíti a külső és belső vérzés, a véralvadás képességének megszűnése is. A vírus testnedvekkel terjed, ráadásul a halál beállta után is fertőzőképes, továbbá a 20-30 százaléknyi túlélő is még hetekig fertőzőképes marad. Ez okozza a legnagyobb problémát a maláriához, tífuszhoz, álomkóréhoz (azaz gyakori afrikai betegségek) hasonló kezdeti tünetek mellett. A betegség pontos diagnosztizálásra szinte esély sincs, Afrikának ezen a részén nincsenek erre felkészített laborok. Akinél az ebola tüneteit észlelik, karanténba kerül – ez egyfelől megfelelő intézkedés, hiszen egy ilyen járvány esetében szükséges az efféle óvintézkedés, másfelől viszont aggályokat vethet fel például egy más betegségben szenvedő ember összezárása a valóban ebolával fertőzött betegekkel. Ráadásul nem egy tudósítást hallhattunk megtámadott orvosokról, ápolókról, a karanténból megszöktetett betegekről, elrabolt holttestekről.

("Az ebola eddigi útja", f: www.hlntv.com)

Guinea, Sierra Leone és Libéria után Nigéria volt a következő afrikai állam, ahol megjelent a vírus. A járvány március végi kitörését követően három hónapot kellett várni az első jelentősebb óvintézkedésekre (Libéria lezárta határait, továbbá betiltották a tömegrendezvényeket, leállt a tanítás az iskolákban, stb.), továbbá az első jelentősebb válságtanácskozásra a térségben: a WHO kezdeményezésére és részvételével 11 afrikai ország egészségügyi miniszterei találkoztak júliusban Ghánában, és állapodtak meg a vírus terjedése elleni összehangoltabb harcról. Az Afrikán kívüli világ is ekkor kezdett felébredni: az Európai Bizottság kétmillió euró gyorssegélyt ajánlott fel a járvány megfékezésével foglalkozó szervezeteknek, a Világbank 200 millió dolláros gyorssegélyt ajánlott fel Libéria, Sierra Leone, Guinea és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) részére.

Ekkortájt nyilatkozta a budapesti Egyesített Szent István és Szent János Kórház főorvosa (egybehangzóan más szakemberekkel), hogy nem zárható ki, hogy véletlen folytán Európába is eljut a kórokozó, de azt kizártnak tartja, hogy fejlett egészségügyi kultúrájú országokban járvány lépjen fel. Ugyanekkor érkeztek a hírek arról, hogy az amerikai kormány több megelőző intézkedést léptetett életbe a légi- és tengeri kikötőkben annak megakadályozására, hogy az ebola-járvány elérje az Egyesült Államok területét. Ennek ellenére az első ebolával fertőzött beteget (azokon az embereken kívül, akiket gyógykezelés céljából szállítottak Amerikába vagy Európába) Dallasban diagnosztizálták, majd egyre több hasonló hír érkezett a nyugati világból, a legfrissebb szinte már a szomszédból, Macedóniából. Bár egy két évvel ezelőtti ugandai járvány kapcsán arról szóltak a hírek, hogy legalább 5-7, de inkább 10-15 évre van szükség olyan gyógyszer kifejlesztéséhez, amivel gyógyítható a betegség, nyár óta több beteget sikeresen kezeltek már Afrikán kívül különböző szerekkel, amelyek jelenleg kísérleti fázisban vannak. Addig is, amíg nincs gyógyszer, Afrikában zenével küzdenek a kór ellen. Eközben az ENSZ főtitkárának különleges megbízottja, Anthony Banbury arra figyelmeztet, hogy kialakulhatnak a vírusnak olyan mutációi, amelyek lehetővé teszik a levegőben terjedő fertőzést, amivel még kevésbé kontrollálhatóvá válna a helyzet.

("A második amerikai fertőzött", f: www.usatoday.com)

A járványnak jelentős hatásai lehetnek mind a regionális gazdaságra, mind a világgazdaságra. Egy friss világbanki tanulmány legrosszabb forgatókönyve szerint Guinea GDP-je 2,3 százalékkal, Sierra Leone-é 8,9 százalékkal, Libériáé 11,7-kal is csökkenhet idén, és egyik állam sem tartozott az élvonalba a járvány kitörésekor. Az érintett államok határait lezárták, a lakosság (és ezzel a termékek, áruk és a munkaerő) mozgását belső ellenőrzőpontok lassítják és gátolják. Az ellátási nehézségek miatt folyamatosan emelkednek az élelmiszerárak, és ezzel együtt természetesen az infláció is. Eddig 300-500 millió dolláros kárt okozhatott a járvány a régióban, de a Világbank kétéves távlatban 30 milliárd dollárra becsüli a veszteségeket a térségben. (Ehhez képest a mostani állás szerint a Világbank 400 millió dolláros, a Nemzetközi Valutaalap pedig 130 millió dolláros gyorssegélyt nyújt az ebolával sújtott nyugat-afrikai országoknak). A gazdasági hatások azonban nem állnak meg Afrika nyugati partvidékén. A libériai bányák termelése nagyrészt leállt, a nyersgumi és a pálmaolaj exportja is gyakorlatilag megszűnt. Sierra Leonéban a rizstermesztők nem viszik piacra a megtermelt árut, hanem raktározzák azt. A járvány által veszélyeztetett Elefántcsontpart a világ legnagyobb kaucsuktermelője, továbbá a kakaóbab termesztésében is világelső – a kakaó ára már most három és fél éves csúcson jár, pedig egyelőre el sem érte az országot a vírus.

Bár a járvány még javában dühöng Afrikában (eddig összesen 8105 fertőzöttet regisztráltak, de a valós szám ennél biztosan magasabb), és egyelőre nem látható, milyen következményei lesznek a világ többi részén, már most ideje elgondolkodni azon, a jövőben hogyan előzhető meg, vagy legalábbis ellenőrizhető hatékonyabban egy hasonló járvány. Annak ellenére, hogy meglehet, csak a pár évvel ezelőtti madárinfluenza-pánikhoz hasonló jelenséggel állunk szemben, a járvány kitörését előidéző, elősegítő problémák léteznek, azokat meg kell oldani. Ezek közül kiemelendő az egészségügyi infrastruktúra és szakemberek (orvosok, ápolók) hiánya, a tiszta víz hiánya (a hatóságok gyakori kézmosást tanácsolnak a veszélyeztetett régiókban), de egyesek szerint ebbe a körbe tartozik a trópusi esőerdők kivágása is. (Nagyon leegyszerűsítve a dolgot: a nagy erdőterületek kiirtásával az ott élő állatok jelentős része is elpusztul, ezért az addig bennük élő vírusok új gazdafajt keresnek, ami jelen esetben az ember.) További – rendszerszintű – problémát okoz a korrupció; nem tudni, hogy a felajánlott segélyek és pénzösszegek mekkora részét fordítják majd valójában a járvány elleni küzdelemre. Mindezek mellett a világ Afrikán kívüli, fejlett részének a közönye, érdektelensége sem segíti elő az ehhez hasonló járványok megelőzését, bár talán a mostanihoz hasonló események rávilágítanak arra, hogy a problémák akut kezelése rendszerint többe kerül, mint elébe menni annak, hogy bekövetkezzen a baj.

Abelovszky Tamás

A 2017-es kormányzóválasztásról szóló pekingi reformtervezet lavinaként indította el a demokratikus jogaikért harcoló hongkongiak egyre erősödő ellenállását. A szeptember 22-én kezdődött megmozdulás, október elejére több tízezres tömegtüntetéssé nőtte ki magát. Diákok, idősek, fiatalok, politikához értők, és azokkal korábban nem foglalkozók vonultak utcára szabadságuk mellett, eleinte csak a szabad jelöltállítás jogáért, később Leung Csun-jing főkormányzó lemondását követelve. Mára a hongkongi utcák szinte üresek, az iskolák újra működnek, viszonylagos béke uralkodik a városban. Peking győzött, Leung Csun-jing maradt, Hongkong tűri a rendszert, amely továbbra sem sajátja.

 Ahogyan arról korábbi írásunkban is beszámoltunk, Hongkong politikai életének egyik alappillére, a Végrehajtó Tanács élén álló kormányzó személyéről a múltban mindvégig a pekingi vezetés által kinevezett különböző létszámú Választási Bizottság döntött. A 2017-re vonatkozó új reformtervezet szerint a főkormányzó jelölteket – az ígéretekkel ellentétben – továbbra is a Bizottság állítaná, akik közül később a hongkongiak választhatnák ki vezetőjüket. Peking nem titkolt szándéka, hogy olyan ember legyen a város első embere, aki hűen követi a szárazföldi Kína politikai elveit, és azokat megfelelően alkalmazza Hongkongban. Sunny (28), hongkongi angol szakos egyetemi hallgató ezt úgy fejezte ki, hogy „a kommunista pártok, nem manipulálni akarják a választásokat, hanem csak előre tudni azok eredményét.”

 Az eleinte lelkes, de egyben békés megmozdulások az idő elteltével egyre erőszakosabbá váltak. A szabad jelölt állítás jogáért demonstrálók és a Kína-barát, valamint a rend helyreállítását követelő ellentüntetők között a helyzet feszültsége a múlt hét folyamán a tetőpontjára hágott, és az események tettlegességig fajultak. Voltak olyanok is, akik már a tüntetések kirobbanásától fogva kételkedtek abban, hogy az azok által generált politikai nyomás elég lehet ahhoz, hogy Peking változtasson álláspontján. Mára az ő álláspontjuk igazolódott be.

("Lankadó érdeklődés"; f.: foxnews.com)

 A Hongkongban élő magyar üzletember, Csaba (34), a következő módon fejezte ki véleményét: „Hongkong jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy komoly nyomást gyakorolhasson Kínára, így a hongkongiak nem fogjak elérni céljukat. Hogy miért? A város minden tekintetben függ Kínától. Számtalan gazdasági eszköz áll annak rendelkezésére, amellyel gyengítheti Hongkongot, valamint ezzel a tüntetők támogatottságát. Kína biztosan nem fog engedni, ezt már most kinyilváníthatjuk.” Ezzel szemben a hongkongi diákok többsége, mint például Sunny (28), a politikai nyomás növelésében bízott. „Az egyetlen út Peking meggyőzésére az lehet, ha elég nagy politikai nyomást gyakorlunk. Ha Hongkong lakossága összefog, a nemzetközi közösség támogatásával párosulva elérhető az, hogy elég bajt okozzunk a kormánynak, hogy az kényszerítve érezze magát az együttműködésre.”

Mint ahogy Csabával és Sunny-val korábbi interjúalanyunk Maggie is egyetértett, az emberek ellenállásának egyik legfőbb oka az volt, hogy a hongkongiak nem vallják magukat a szárazföldi kínaiakkal azonosnak. Minden olyan intézkedést, amelyet a pekingi kormány vezet be, kényszerítésnek éreznek.

 Sunny: „A szárazföldi Kína nem birtokolhatja Hongkongot. Inkább tartom magam hongkongi kínainak, mint kínai hongkonginak. Értékelem a kínai tradíciókat, nem feledkezem meg gyökereimről, de a nyugati kultúrák hatása következtében városunk és a hongkongiak nagyon különbözőek, és speciálisan kezelendőek. Nem egyenlő a kommunista Kínával. Sunny az Osztrák-Magyar Monarchia példáját említette, mint a szárazföldi Kína és Hongkong együttműködésének lehetséges formája. Csaba ehhez kapcsolódóan rávilágított arra, hogy a „szárazföldi kínaiaktól való elhatárolódás” egyáltalán nem egyoldalú. Szerinte a szárazföldiek épp olyan arrogánsaknak tartják hongkongi társaikat, mint ők a „kínaiakat”.

 A tüntetések két legfontosabb arca Leung Csun-jing főkormányzó, és a diáktüntetést vezető Joshua Wong, 17 éves diák volt. Személyüket mindvégig ellentmondás jellemezte, a vélemények megoszlottak fellépésükkel kapcsolatban. Leung köztudottan Peking-barát politikus. Ennek figyelembe vételével interjúalanyunk Csaba egyértelműnek nevezte Hongkong sorsát, valamint kifejtette azt is, hogy szerinte miért nem lesz a közeljövőben Hongkongnak a városiak által szabadon megválasztott főkormányzójuk. „Hongkong sorsa már 1984-ben eldőlt, amikor Margaret Thatcher és Csao Ce-jang megállapodott, hogy 1997-ben azt visszaadják Kínának. Mind Csao, mind a kínai kormányzat bizonyosan számolt azzal, hogy a hongkongi emberek később tiltakozni fognak a visszacsatolás ellen. Ennek valószínűségét az 50 évre tett kedvezménnyel csökkentették, mely értelmében Hongkong mindmáig nagyfokú autonómiát élvezhet. Peking véleményem szerint azzal számolt, hogy a tiltakozás várható ideje két generációváltás múlva történik, így azok az emberek, akik a brit uralom alatt nőttek fel, kihalnak, így Hongkong 2047-es teljes visszacsatolása már semmilyen ellenállásba nem fog ütközni. Nyilván nem számoltak a nyugati kultúrák növekvő hatásával. Az 50 évet arra akarták használni, hogy óvatosan, de pontos tervet követve a hongkongi emberekkel elfogadtassák a gondolatot, hogy egyszer a terület mindenképpen visszakerül Kínához. Ezt a folyamatot csakis egy Pekinghez közeli vezető tudja véghezvinni.”

 Joshua Wong fellépését a Kína-barátiak hiteltelennek nevezték Wong fiatal korára való tekintettel. Sunny szerint “Hongkong szégyenkezhet amiatt, hogy egy középiskolás diák állt ki nyilvánosan a demokráciáért, valamint Hongkong jogaiért a felnőttek, és az egyetemi diákok helyett.

("Írásba adták" - a kormányhivatal előtt elhelyezett tüntetői üzenetek; f.: reuters.com)

 A tüntetések a gazdaságra nézve negatív hatással jártak, de ezzel mind a tüntetők, mind a befektetők tisztában voltak. Az előbbiek tudatosan néztek szembe a mutatók várható csökkenésével a későbbi siker hozta jobb életszínvonal reményében, míg az utóbbiakat csak a kialakult helyzet mielőbbi normalizálódása foglalkoztatta. Számos, a politikai életet kizáró ember félt attól, hogy a tüntetések hatására elveszíthetik munkájukat, valamint csökkenhet napi bevételük.

 „Az előnyös adózási feltételek miatt az árak Hongkongban alacsonyabbak, mint sok más környező országban. Ezen oknál fogva rengetegen keresik fel Hongkongot vásárlási céllal. Itt az elektronikai termékektől a gyerektápszeren át a luxuscikkekig minden jól fogy. Ennek köszönhetően az itt élők nagy része vállal munkát a kiskereskedelemben. A legnagyobb vásárlóerőt jelentő szárazföldi kínai turistáknak köszönhetően a munkanélküliségi ráta több éves alacsonysági rekordot döntött. Ezek elmaradása már eleve gazdaságilag nehéz helyzetbe hozhatja a területet, sokan veszíthetik el munkájukat. Az emberek lassan szembe fordultak a tüntetőkkel, mivel egy hosszabb távú kiesés a megélhetésüket tette kockára. Ami a külföldieket illeti, úgy gondolom, hogy Hongkongban befektetni még mindig érdemes. Majdnem minden kínai cégekkel üzletelő vállalat a kedvező adózási feltételek, és a magasan képzett munkaerő miatt rendelkezik hongkongi kirendeltséggel A kulcstevékenységeket legfőképpen itt végzik, nem a szárazföldi Kínában. Mindenki tudja, hogy ez az állapot nem tarthat örökké, tehát a megmozdulások, vagy azok újbóli esélye hosszú távon nem befolyásolják a befektetési kedvet. A város kedvező befektetési feltételei miatt Kína is profitál, így Pekingnek sem áll érdekében az, hogy ezt az állapotot sokáig fenntartsa, vagy újat idézzen elő.”

 A tüntetések befejeződtek, viszont azokat Hongkong számára nem koronázta siker. A szabad jelöltválasztás esélye továbbra sem látszik megvalósulni a következő választás alkalmával. Véleményem szerint még biztosan számíthatunk további kisebb-nagyobb ellenállásokra, vagy ellenállási próbálkozásokra a reformtervezet további módosításai során. Arra viszont, hogy Hongkong túlkiabálja Peking hangját, nyilvánvalóan várni kell. Sunny a politikai krízisek kielégítő megoldását a kormány társadalmi viszonyokat befolyásoló monopóliumának feladásában jelölte meg, míg Csaba a dominó-effektust figyelembe véve a végső megoldást egyáltalán nem Hongkong függetlenedésében látja. „Hongkong célja, hogy demokratikusan választhassa meg vezetőjét. Amennyiben ezt Kína megengedi, akkor feltehetjük a kérdést, hogy mi lesz a következő? Igény a teljes függetlenségre? Hongkong csakis békésen fejezheti ki véleményét, hiszen a rendőrségen kívül nem rendelkezik más fegyveres erővel, így egy esetleges konfliktus során nem lenne képes magát megvédeni.”

 Gyuris Klaudia

A skót népszavazás és a katalóniai események árnyékában sor került egy, a nagyvilágban kisebb horderejű, a régióban viszont annál fontosabb eseményre. 2014. szeptember 18-án Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke bemutatta a szervezet autonómiatervezetét.

A tervezet (A romániai Székelyföld autonómia statútuma) természetesen a Székelyföld (egészen pontosan Maros, Hargita és Kovászna megyék) autonómiájának megteremtését célozza, kidolgozásáról a szövetség kongresszusa 2013 májusában határozott. Kelemen Hunor a dokumentum bemutatása alkalmából összehívott sajtótájékoztatón elmondta, hogy a tervezet készítésekor a dél-tiroli autonómiamodellt vették alapul, és ültették át a romániai jogi környezetbe. Ennek megfelelően a statútum a székely autonóm területet az egységes és oszthatatlan román állam részének tekinti, amint ezt az RMDSZ elnöke is hangsúlyozta. Az autonómia létrehozásával a cél a romániai magyarok, az erdélyi magyarok, a székelyföldi magyar emberek nemzeti identitásának a biztonságához a teljes intézményes keret megteremtése – emelte ki Kelemen Hunor. A szövetség célja a dokumentum közvitára bocsátásával az, hogy a román társadalmat is elérjék érveikkel, meggyőzzék a román emberek egy részét arról, hogy az, amit az RMDSZ javasol, az nem ellenük, illetve nem az ország ellen szól.

("Minden magyar számít" - Kelemen Hunor, f: www.pannonrtv.hu)

A dokumentum alapján az autonóm régió Maros, Hargita és Kovászna megyék területén jönne létre egy speciális jogkörökkel rendelkező közigazgatási régió. A régióban a román mellett a magyar is hivatalos nyelv lenne, a tervezet teljes kétnyelvűséggel számol: minden állampolgár maga dönthetné el, melyik nyelven fordul a hatóságokhoz. Ennek megfelelően az iskolákban mindkét nyelvet oktatni kell, a közhivatalnoki tisztségeket pedig megyénként és településenként az illető nemzeti közösségek arányában kell feltölteni olyan szakemberekkel, akik mindkét nyelvet beszélik. Mindennek a financiális alapját is megteremti a dokumentum, kiterjedt gazdasági és pénzügyi jogköröket leírva a régió számára. Saját törvényhozása (regionális tanács) és végrehajtó testülete lenne a területnek; a regionális tanács összetételének tükröznie kell a nemzeti közösségek arányát.

Számos autonómiatervezet látott napvilágot az elmúlt 25 évben – az RMDSZ részéről ez az első dokumentum, amit ráadásul a közvitát követően törvénytervezet formájában a parlament elé is kíván terjeszteni a szövetség. Ennek megfelelően komoly érdeklődés övezi mind a román, mind az erdélyi közvéleményben a nyilvánosság elé tárt statútumot. Már a sajtótájékoztató előtt két héttel kiszivárogtak a dokumentum egyes elemei, és erre reagálva a romániai bírák és ügyészek szakmai testületeként működő Legfelsőbb Bírói Tanács megkérdőjelezte annak alkotmányosságát. A statútum bemutatását követően lehetett azonban igazán lemérni annak fogadtatását. Álljon itt néhány vélemény a hangulat érzékeltetésére: Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere azt mondta, a tervezet bizalmatlanságot és ellenszenvet vált ki a román lakosságban a magyarság iránt, a kezdeményezés fölöslegesen provokálja és megalázza a románságot. A Keresztény Liberális Szövetség szerint az RMDSZ tervezete alkotmány- és Európa-ellenes, amely gyűlöletre buzdít és bizonyos felelőtlen szélsőséges vezetők nézeteit népszerűsíti. "Az autonómiatervezet benyújtása nem vicc, és senki se gondolja, hogy egy ilyen projekt valaha is életbe léphet ebben az országban. Ez ki van zárva" - nyilatkozta Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes, és Victor Ponta miniszterelnök is többször kifejtette az elmúlt hetekben, hogy nem támogatja a területi alapú autonómiát. Ezzel tulajdonképpen bejött Kelemen Hunor számítása azzal, hogy nem kereste egyetlen román párt támogatását sem. Nyilván tudta, mire számíthat.

Ennél érdekesebb az erdélyi közvélemény reakciója. Bakk Miklós politológus, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára szerint hiba, hogy az RMDSZ Hargita, Kovászna és Maros megyékből hozná létre Székelyföld régiót, mert a romániai megyék 1968-as kialakításakor e három megyéhez olyan területek is kerültek, amelyek soha nem voltak Székelyföld részei, és román többségűek. Emellett a tervezetet nem érzi kellőképpen átgondoltnak, és megfogalmazta azt a véleményét, hogy a tervezettel az RMDSZ azon a helyzeten próbál változtatni, hogy jelenleg az ellenzéke uralja az erdélyi autonómiadiskurzust. Salat Levente politológus (szintén a Babes-Bolyai tanára) szerint jelentős lépés az, hogy az RMDSZ előállt saját autonómiatervezetével, azonban felrója a szövetségnek azt, hogy nem a román partnerekkel, a társadalommal történt egyeztetés folyományaként készült el a dokumentum, hanem előbb készült el a jogszabálytervezet, és csak ezt követően indul a közvita. Többen bírálták a dokumentum bemutatásának időpontját (a skót függetlenségi népszavazás napjára esett), köztük Gabriel Bădescu politológus is, aki ezen túlmenően annak a véleményének is hangot adott, hogy a nemzetközi kontextus sem megfelelő az autonómiavitához: a skóciai népszavazás, az erősödő katalán függetlenedési törekvések, a kelet-ukrajnai helyzet miatt nem valószínű, hogy a többségi román társadalom különösebb szimpátiával fog viszonyulni a tervezethez. Meglepően pozitívan fogadták ugyanakkor a bukaresti Közigazgatási és Politikatudományi Egyetemen (SNSPA) rendezett nyilvános vita során a tervezetet. Az eseményen a Kelemen Hunor meghívott vendégként és vitapartnerként vett részt.

("Feszültségekkel teli viszony" - Kelemen és Ponta, f: www.magyarhirlap.hu)

Feltűnő, hogy a román közvélemény mennyire nem foglalkozik a tervezet részleteivel, zsigerből elutasítva azt. Minden bizonnyal időre van szükség ahhoz, hogy mind a román, mind az erdélyi közvélemény higgadt érvelésen alapuló kritikát fogalmazzon meg a statútummal kapcsolatban. Ez pedig nem a statútum nyilvánosságra kerülésének időpontján múlik: bár a skót függetlenségi népszavazással való egybeesés nyilván nem lendít sokat az ügyön, Romániában valószínűleg sosem lehetne megfelelő időpontot találni egy székelyföldi autonómiatervezet vitájához, főleg akkor, ha azt a kormányzásban szerepet vállaló magyar párt kezdeményezi egy jogszabálytervezettel. Ugyanakkor szembe kell nézni azzal, hogy a kérdés gyakorlatilag 1918 óta foglalkoztatja az erdélyi közvéleményt, és előbb-utóbb rendezni kell ezt a kérdéskört – a többségi román nemzettel együttműködve és egyetértve kell megtalálni a megoldást.

Abelovszky Tamás

Az „arab tavasz”, valamint 9/11 a közel-keleti régió erőviszonyait alapjaiban változtatta meg. A 21. század első felére Irán rendkívül megerősödött, és ez a folyamat a „síita félhold” kialakulásához, valamint a Szaúd-Arábia vezette szunnita blokkal való geopolitikai konfliktus elmélyüléséhez vezetett.

A Közel-Kelet térsége manapság regionális és globális szintre ható konfliktusok színtere, ahol a térség hatalmi erőviszonyait alapvetően két, történelmi jelentőségű esemény rajzolta át. A 2001. szeptember 11-i terrorcselekmények nem csak az Amerika előtt álló kihívásokat, hanem a közel-keleti viszonyokat is alapjaiban változtatták meg. A 9/11-re adott válaszok folyamán az erő alkalmazása került előtérbe, és bár nem egy nemzetállam állt a merényletek mögött, az Egyesült Államok vezette koalíció mégis egy államot támadott meg. Tíz évvel a támadásokat követően az „arab tavasz” eseményei szilárdnak gondolt rezsimeket söpört el, jelentős geopolitikai változásokat indítva el, mint például az Egyesült Államok és Izrael közel-keleti pozícióinak meggyengülése, Irán pozícióvesztése, a török külpolitika reaktiválódása, a polgárháborúk (Szíria, Líbia, Jemen), vagy a radikális iszlamizmus térnyerése.

A kétezres évektől felerősödött az a tulajdonképpen már 1967 óta tartó folyamat, amikor a hatnapos háborút követően az arab nacionalizmus gondolata vereséget szenvedett, az arab egység ideája pedig halálos sebet kapott. A 21. századtól „új Közel-Keletről” beszélhetünk, ahol a hatalmi centrum a nem arab középhatalmak felé, így Törökország, Izrael és Irán irányába tolódott el. Teherán stratégiai szerepe felértékelődött, igazi regionális nagyhatalommá nőtte ki magát, és ezzel párhuzamosan megerősödött a síita öntudat, amelyből magától értetődően alakult ki vallási és geopolitikai ellentét a Szaúd-Arábia vezette szunnitákkal szemben.

("Ezek a mosolyok csak a kameráknak szólnak", f: www.theblaze.com)

Teherán az iszlám forradalom 1979-es győzelme óta, olyan témákat állított a nemzetközi diskurzus középpontjába, amelyek mentesek a szektariánus elemektől, és amelyre fogékony az arab közvélemény. Az iráni soft power Amerika és Izrael-ellenességből, valamint a palesztin ügy felkarolásából áll, és ezeket az „alapelveket” a régióban viszonylag sikeresen terjesztette. Szakértők szerint a síita félhold megerősödése az arab világ harmadik nagy traumája lehet, az Oszmán Birodalom összeomlását és Izrael állam megalakulását követően. A 2000-es években Irán kiterjesztette a befolyását a szomszédos országokra, jelentős pozíciókhoz jutott Libanonban, Szíriában, Irakban, illetve a palesztin területeken, ezzel elmosva azt a stratégiai határt, amely évszázadokig húzódott az Oszmán Birodalom és Perzsia között.

Az arab tavasz eseményláncolatai következtében a síita–szunnita rivalizálás legmélyebb időszakait élte meg, hiszen Irán támogatásával a bahreini ellenzék kis híján megdöntette a szunnita kisebbség hatalmát, és a síita hatalomátvételt csak az Öböl Menti Együttműködési Tanács katonai beavatkozásával sikerült megakadályozni. 2011 után Teherán pozíciói jelentősen meggyengültek, nem csak Bahreinben, hanem az egész térségben. A pozícióvesztés okai azonban nem kizárólag egyes országokban megszerezett befolyás csökkentésében, vagy esetleges elvesztésében keresendők, hanem fontos kiemelni, hogy az arab tavasz során a muszlim diskurzusokban olyan kérdések erősödtek fel, mint a gazdasági és szociális problémák, emberi méltóság és a demokratikus választójog, és ezen kérdések megoldására Irán nem tud alternatívát adni a térség polgárainak.

Szaúd-Arábia síita-ellenes stratégiájának szerves részét képezi a belső és külső támadások elleni hatékony, amennyiben szükséges – ahogyan láttuk azt Bahreinben – fegyveres fellépés, garantálva a belső rendet és az Öböl menti monarchiák védelmét. Az ország keleti részén jelentős síita népesség él, akik az arab tavasz során a királyság alkotmányos monarchiává alakítása érdekében tüntettek, amelyek zavargásokig fajultak. Rijád külső erők manipulációját, terrorizmust, és destabilizációt emlegetett, Teherán pedig más országok önrendelkezési jogának és szuverenitásának megsértésével (Bahrein, Jemen) vádolta a szunnita országot.

A legmagasabb tétekkel azonban Szíriában játszanak a felek, ahol szintén úgynevezett proxy-háborút vívnak. Teherán és Damaszkusz szövetsége az iszlám forradalmi időkig vezethető vissza, amikor Khomeini ajatollah Mekka és Medina „amerikai iszlám alóli felszabadítását”, valamint a Szaddám Huszein vezette iraki baaszista rendszer megdöntését szorgalmazta. Az iráni–szír szövetség tartópillérei tehát alapvetően reálpolitikai okokra vezethetők vissza, a vallási köteléket nem szabad túldimenzionálni. Szaúd-Arábia jelentős pénzügyi támogatást nyújt a túlnyomórészt szunnita szír felkelők egy csoportjának, mindeközben Irán mindent megtesz annak érdekében, hogy a felszínen tartsa Bassár el-Aszad alavita rezsimjét.

("Jóban rosszban egymás mellett" - Irán és Szíria, f: www.aei-ideas.org)

Eközben 2003-ban felborult az a törékeny hatalmi egyensúly, amely az iraki–iráni kapcsolatokat jellemezte. Az Iszlám Állam létrejöttének gyökerei elvezetnek egészen Núri al-Maliki síita kormányfő és az alavita Bassár el-Aszad szír elnök iráni támogatással fenntartott (szunnitákat) elnyomó rezsiméhez. Szaddám Huszein bukását követően a hatalom a síiták kezében összpontosult, akik a több évtizedes szunnita uralom alatt elszenvedett sérelmekre „válaszul” a politikai, gazdasági és pénzügyi területeken kizárólagos ellenőrzést gyakoroltak.

A síita–szunnita ellentét kérdése tehát színtiszta reálpolitika, azonban fontos kiemelni, hogy az iszlámban a vallás és a politikai között igen szoros az összefüggés, a kettőt teljesen külön kezelni nem lehet. Az arab tavasz előtti Közel-Kelet és a mai „új Közel-Kelet” között az az alapvető különbség, hogy a „radikális” síita tömb (Irán, Szíria, Hezbollah) immár egy még „radikálisabb” szunnita blokkal áll szemben. Irán, miközben az elmúlt évtizedben a közel-keleti térségben regionális hatalommá vált, nukleáris programjának köszönhetően nemzetközileg egyre inkább elszigetelődött, és a nemzetközi közösség által eszközölt szankciók hatására a gazdasága gyakorlatilag összeomlott. Amennyiben a perzsa államnak sikerül konszolidálni gazdaságát és politikai helyzetét, és visszanyeri az elmúlt években elveszített vezető szerepét, nemcsak Szaúd-Arábia és Izrael, hanem az Egyesült Államok komoly politikai és katonai riválisává válthat.

Bartha Bálint

Európából nézve az idei év külpolitikai eseményeinek fősodrában egyértelműen az orosz-ukrán válság és Vlagyimir Putyin személye áll. Az orosz elnök előbb önkényesen átrajzolta a krími határokat, majd úgy kezdett háborúba Kelet-Ukrajnában, hogy közben csak külső szemlélőnek tetteti magát. Meddig mehet el az orosz elnök? Mik a főbb dilemmák Moszkva számára?

Amikor idén tavasszal véglegessé vált az orosz katonai jelenlét a Krímben, sokan – köztük a DiploMaci szerkesztői is – úgy vélték, hogy Putyin megelégszik az elért „eredménnyel”, és nem fokozza tovább a bizonytalanságot Ukrajna kapcsán. Noha az euroatlanti tengely egy pillanatig sem tekintette legitimnek az orosz beavatkozást, általános politikai nézetté vált, hogy mindezt meg nem történtté tenni csak aránytalanul nagy kockázat (értsd: katonai beavatkozás) árán lehetne. A Krím a teljes győzelmet és az ezzel járó hatalmas népszerűséget jelentette Putyin számára.

("Úgy tűnik van mire inni", f: www.telegraph.co.uk)

Európából nézve az egész orosz-ukrán konfliktus azért tűnhet furcsának, mert az teljes egészében a XX. századra jellemző bipoláris szemléletet tükrözi: van a keleti és nyugati érdekszféra, a kettő ütközésénél pedig versenyt fut a két blokk, azt remélve, hogy így megvédheti saját határait. A gond az, hogy míg Oroszország így gondolkodik, addig Európa egy sokkal rugalmasabb multipoláris világrendet szeretne megteremteni. Egyrészt tehát adott egy szemléletbeli különbözőség, ami a Krím kapcsán élesedett ki.

Csakhogy a Kreml első embere még tovább ment. Miután senki nem állta az orosz tankok útját a Krímben (és itt hosszasan lehetne elmélkedni a NATO és/vagy a régóta reformérett ENSZ BT szerepéről), Putyin a konfliktus eszkalálása mellett döntött, és Kelet-Ukrajnában is szabadságharcot hirdetett az ott élő oroszok számára. Tette mindezt két fő okból: egyrészt végleg el akarja vágni Ukrajnát a nyugati integrációtól, és inkább a formálódó Eurázsiai Gazdasági Közösség részévé tenné, másrészt az orosz nacionalisták támogatását akarta tovább erősíteni.

Vajon nem vállalta-e túl magát az orosz elnök? Nézzük, hogy mik a főbb kihívások, dilemmák:

1) A nacionalistáknak jó eséllyel csak az oroszajkú régiók Oroszországhoz történő csatolása lenne kielégítő megoldás, ami azonban túlzott politikai és katonai kockázatot jelentene Putyin számára. Bármilyen átmeneti, ideiglenes megoldást megalkuvásként értékelnének a nacionalista erők, ami ugyan nem vezetne Putyin leváltásához, azonban a krími fordulat utáni belpolitikai eufória már egyértelműen a múlté lesz.

2) Putyin a reguláris erők bevetése helyett egyfajta árnyékháborút indított, ahol nincs hadüzenet, nincsenek szembenálló hadseregek, azonban vannak gyanús humanitárius szállítmányok, orosz fegyverek, gerillaharcok, rendszeres túlkapások és önállósuló alakulatok. Lehet, hogy így a vonatkozó nemzetközi normák szerint a konfliktus nem minősül háborúnak, azonban a felelősség ettől még az oroszoké marad. A nemzetközi közösség jelentős részét talán éppen a nem-háborúnak álcázott háborúskodás bőszíti fel a legjobban.

("Elsőszámú közellenség", f: www.wordpress.com)

Ebből a helyzetből úgy kellene kihátrálnia Putyinnak, hogy közben nem gyengíti a saját imázsát. Mivel ilyen biztos megoldás egyelőre nem kínálkozik, Putyin az időhúzás mellett döntött (lásd tűzszünet, bizonytalan tárgyalások megkezdése, a nemzetközi sajtó tematizálása a szankciók köré, stb.).

3) Az előző gondolathoz kapcsolódva: úgy vélem, nehéz elhessegetni azokat a gondolatokat, hogy maga Putyin sem tudja felmérni, mit hozhat számára a kelet-ukrajnai konfliktus. Talán éppen ezért döntött úgy, hogy inkább a háttérből támogatja az Oroszország-párti erőket Ukrajnában. Egyszerűen hiányzik az egyértelmű cél az orosz fél részéről. A harcok felfüggesztésének alapvető feltétele volna, ha a harcban álló felek előzetesen közölnék igényeiket, majd ezek mentén kezdenének tárgyalásokba. Tegyük fel, hogy Oroszország beéri egy olyan ideiglenes megoldással, ahol Ukrajna területi integritása megmaradna, azonban az oroszajkú megyékben széles körű autonómiát kapnának az ott élő oroszok. Vajon egy ilyen ideiglenes megoldás melyik fél számára jelentene garanciákat? Mi biztosítaná, hogy sem Kijev, sem Moszkva nem folytatja majd a harcokat pár hónap vagy év múlva?

4) Akár lesznek újabb területfoglalások, akár nem, ha Oroszország politikai diadalt arat és megtartja Ukrajnát az orosz érdekszférában, az olyan gazdasági és pénzügyi terheket jelentene az orosz gazdaság számára, amiket az érvényben lévő szankciók meg sem közelítenek. A moszkvai irányítású Eurázsiai Unió létrehozása Putyin legújabb víziója, a kérdés az, mindenáron be kell-e tagozni Ukrajnát, vagy elegendő Moszkvának a bizonytalanság fenntartása révén a nyugati integráció megakadályozása?

5) A szankciókról korábban Putyin meglehetősen magabiztosan nyilatkozott (mint arról mi is írtunk). A kérdés az, hogy a nyugati tengely által kilátásba helyezett újabb gazdasági korlátozások mekkora terhet jelenthetnek majd Moszkva számára? A teljes gazdasági izoláció terve minden bizonnyal csak utópia, azonban vannak olyan területek (például az orosz államadósság dollárban és euróban denominált részleteinek finanszírozása), ahol a gazdasági szankciók akár éveken átívelő problémahalmazt jelenthetnek Putyin számára.

Természetesen Putyin dilemmái csak az érme egyik oldalát jelentik. A kihívások ellenére azonban egyelőre úgy tűnik, Oroszország inkább nyertese, semmint vesztese az idei évnek. A helyzet megítélése azonban bármikor megváltozhat; Putyinnak pedig fel kell készülnie minden eshetőségre. Ha már a Nyugat ezt nem tette meg 2014 elején.

Hámori Viktor

A 2017-ben esedékes kormányzóválasztás körüli egyet nem értés egyre nagyobb feszültséget gerjeszt a pekingi vezetés és a hongkongi szabad jelöltállításért demonstráló tömeg között. A hongkongi diákok Leung Csun-jing jelenlegi főkormányzó lemondására irányuló ultimátuma október 2-án járt le, eredménytelenül. A tüntetők száma egyes források szerint a több ezret is meghaladja, ennek ellenére Peking továbbra is ragaszkodik reformtervezetéhez, továbbá bizalmáról biztosította Leungot, a város első számú vezetőjét. A szabad jelöltállítást követelő csoportok mellett megjelentek a Kína-barát ellentüntetők is, akik azt szeretnék, hogy az élet mihamarabb álljon vissza az eredeti kerékvágásba. A két csoport közötti ellentét már erőszakos összetűzésig fajult.

Az úgynevezett „esernyős forradalomról” elsőként Maggie-t (30), a városban élő és dolgozó fiatal közgazdászt, hongkongi állampolgárt kérdeztem, aki maga is aktív résztvevője a demonstrációknak.

A demonstráló diákok által felállított határidő, amellyel Leung Csun-jing kormányzó lemondását követelték, csütörtök este járt le. Előrelépés viszont nem történt, hiszen Leung jelenleg is kormányzó, Peking pedig nem változtat álláspontján. Eközben azonban a tüntetések kezdenek egyre komolyabbá válni, részben köszönhetően az Anonymus hackercsoport által elkövetett akciók eredményeként. Mi a véleménye, azzal, hogy Hongkong a tüntetések révén nagyobb politikai nyomást gyakorol Pekingre, sikeresen elérheti a célját és 2017-ben megvalósulhat a szabad jelöltválasztás?

Véleményem szerint az Anonymus hackercsoport, amely nem rég támadást indított kínai kormányzati oldalak ellen és leállíttatta a kínai turistautak szervezését Hongkongba, nem hozható közvetlenül összefüggésbe a Foglald el a Központot! mozgalommal. Úgy vélem, hogy olyan emberek lehetnek az akciók háttérben, akiknek célja a mozgalom befeketítése. Bár nem látom, hogy néhány weboldal megbénítása hogyan tudna bárkit is meggyőzésre bírni, legfőképpen a Kínai Népköztársaság kormányát.

A tüntetésekben amúgy én magam is részt vettem, és nagyon aggaszt annak jövője. Egyáltalán nem látom optimistán a kialakult helyzetet, továbbá nem gondolom, hogy Peking bármit tenni fog Hongkongért, nem beszélve a Mozgalom által támasztott feltételek teljesítéséről.

A tüntetések jelentősen befolyásolják Hongkong közlekedési útvonalait és közbiztonságát. A demonstrációk kezdete óta milyen napi szintű változásokat tapasztalt? Milyen hatással vannak ezek az Ön mindennapi életére?

A demonstrációk által okozott kényelmetlenséget mindenki a saját bőrén érzi. A város legforgalmasabb sugárutai az utcákon lévő tömegek miatt járhatatlanok, a buszjáratok vagy nagy kitérőket tesznek, vagy el sem indulnak. A tüntetés által okozott közlekedési problémák legfőképpen a hongkongi lakosok szegényebb rétegére vannak nagy hatással. Mindezek ellenére még ez sem zavar olyan mértékben, mint a fenyegetés, amely szabadságunk és autonómiánk szabadságának elvesztésére irányul. A Mozgalom által okozott kényelmetlenség és negatív hatások csak rövid távúak, ám az azok által elérhető eredmények hosszú távon fejthetnék ki pozitív hatásukat.

("Szűnni nem akaró elégedetlenség", f: unicoenterprise.com)

Mi a véleménye arról a kettősségről, amely a hongkongiak identitásában fellelhető? Ön kínainak, vagy „hongkonginak” vallja magát?

Hongkong a Kínai-Brit Közös Nyilatkozat óta – melyet az első születésnapomat követő napon írtak alá, majd hivatalosan 13 éves koromban, 1997. július 1-jén deklaráltak – a Kínai Népköztársaság részét képezi. Hongkongiként gondolok magamra, de a kínai örökségre is büszkén tekintek. Ha valaki az etnikai hovatartozásomról kérdez, kínainak vallom magam. A szárazföldi Kínától való megkülönböztetés érdekében azonban nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy én Hongkongból származom. A megkülönböztetés nem diszkriminatív jellegű, hanem inkább földrajzi, arra való tekintettel, hogy a két terület 13 éves koromig nem tartozott egymáshoz. Az elméletileg fennálló „egy ország két rendszer” berendezkedésnek kellene jellemeznie ma is a két terület viszonyát, de ez most megdőlni látszik.

Mi a véleménye Leung Csun-jing ről? Egyetért-e a vezetési stílusával? Véleménye szerint döntéseire milyen mértékben van hatással Peking? Mit gondol, mi jelenti a fő problémát a hongkongiak számára? Leung személye, vagy az, amit képvisel?

Úgy gondolok Leung Csun-jing főkormányzóra, mint aki a szárazföldi Kína és Hongkong közötti kapocs szerepben kiválóan jeleskedik. Ő a legjobb választás arra, hogy Peking politikája megfelelően legyen alkalmazva Hongkongban. Véleményem szerint tehát ő inkább a Kínai Népköztársaságnak dolgozik, mint Hongkongnak. Megdöbbentő, hogy milyen közönyös a tüntetéseket illetően és, hogy a feszültségek ellenére, mennyire kétségbeesetten tud a pozíciójához ragaszkodni.

Mi a véleménye a demonstrációk Hongkongra gyakorolt gazdasági hatásáról? Véleménye szerint a politikai felfordulás visszatartó tényezőként hat a külföldi befektetőkre?

Néhány éve kezdtem el érzékelni, hogy Hongkong regionális pénzügyi központ szerepe kezd csökkenni. Megértem persze, hogy a szárazföldi Kína érdekében elsődlegesen Peking és Sanghaj fejlesztése áll, amelyekből a Kormány közvetlenül profitál. Rövidtávon a tüntetések kétségtelenül negatív hatással bírnak Hongkong gazdaságára, de hosszú távon a szabad jelöltállítás és általános választójog segítene a hongkongiaknak mind abban, hogy előnyösebb irányba forduljon a város pénzügyi fejlődése, mind pedig abban, hogy jelentősen lazuljon a Pekingtől való pénzügyi függőség. A tüntetések visszatarthatják, valamint gátolhatják a külföldi befektetőket, a pénzügyi és a politikai stabilitás ugyanis nem titok többé. A potenciális befektetők láthatják, hogy Hongkong, mint regionális pénzügyi központ napjai, pekingi korlátozásoknak köszönhetően, meg vannak számlálva. Ez az egyik oka a Mozgalom megalakulásának is: biztosítani saját helyzetünket, ami révén folytathatjuk gazdasági fejlődésünket.

Ha Peking több szabadságot ad Hongkongnak, az elindíthat egy úgynevezett dominó effektust a többi problémás területet önállósodási kísérleteit tekintve. Mi a véleménye erről?

Egyetértek a ténnyel, hogy ettől Pekingnek valóban tartania kell. Sajnos ez a globális trend. A cenzúra miatt számos, a brutális kormány megdöntésére irányuló forradalmakról nem tudódnak ki hírek. A dominó effektus bizonyosan nem Hongkongban kezdődött el elsőként, de az kétségtelenül bátorító jelleggel bírhat a demonstráló tömeg számára.

Véleménye szerint lehetséges-e a békés, tárgyalásos úton való megoldás?

Pesszimista vagyok, valamint jól ismerem a Kínai Kommunista Párt történelmét. Kétlem, hogy létezik olyan megoldás, amely keretében Hongkong ésszerű és jogos eredménnyel megmenthető lenne. A megoldáshoz vezető út annak békés, vagy nem békés jellegétől függetlenül nem egyszerű.

("A kínai hadsereg parancsra vár", f: www.telegraph.co.uk)

Joshua Wong 17 éves tinédzser vált a diáktüntetés arcává. Kritikusok szerint személye nem testesíti meg a tradicionális forradalmi szellemiséget, Peking szemében hiteltelen. Mit gondol erről?

Nem rendelkezem elég ismerettel Joshuaról annak érdekében, hogy jellemezzem létjogosultságát, mint forradalmi vezető. Annyit tudok mondani, hogy csodálom őt, és családjának támogatását is, hogy kiállt valami olyannal szemben, ami ily mértékben erőteljes és brutális.

Véleménye szerint mi lehet az ügy végső megoldása?

A szabad választójog, amely azzal is jár, hogy szabadon választhassuk meg Hong Kong vezetőjét, ahogy az a Kínai-Brit Közös Nyilatkozatban, valamint Hongkong alaptörvényében is rögzítve van. Globalizálódó világunkban elkerülhetetlen jelenség az, hogy az emberek keresik a jobb megélhetést, egyre jobban fellépnek a kormányaik elnyomásával szemben. Egy okos vezető megértené ezt, és még azelőtt garantálná polgárai jogait, hogy a népnek kétségbeesve kellene harcolni értük.

Végezetül elmondanám, hogy kezdetben nem támogattam a Foglald el a Központot! mozgalmat, mert kételkedtem annak eredményességében. Viszont, miután jómagam is áldozatul estem a békésen tüntető tömegre, többségükben diákokra fújt könnygáznak és paprika spraynek, kötelességemnek éreztem megvédeni városomat mind eszközzel, ami tőlem telik. Nem vagyok a politika iránt rajongó alkat, sőt, tulajdonképpen az ellenkezője jellemez. Politikailag mindig közönyös voltam, soha nem érdekelt Hongkong politikája. Mindig úgy véltem, hogy vezetőtől függetlenül ugyanaz lesz az eredmény. Nem számít, hogy ki testesíti meg a főkormányzó személyét. Most azonban változtatni kell, mert ez így nem mehet tovább.

("Mindenre felkészültek", f: www.bloomberg.com)

Az interjú után nem sokkal a következő levelet kaptuk Maggie-től:

Az interjúnkhoz még szeretném hozzátenni, hogy a tüntetőket éppen most támadták meg beazonosíthatatlan maszkos katonák. A rendőrök viszont nem tesznek semmit annak érdekében, hogy ezt megállítsák. Mindeközben egész csoportokat tartóztatnak le attól függetlenül, hogy azok éppen a békésen tüntetőkhöz, vagy a maszkos emberek csoportjához tartoznak. A tiltakozásnak nem lesz jó vége, ez már biztos, a hatóságok nem teszik azt, amit ilyen helyzetben tenniük kellene. Hihetetlen, hogy mennyi minden marad a felszín alatt rejtve, jelentés nélkül, amely soha nem jut el a nagy nyugati médiumokhoz.

Az interjút készítette és magyarra fordította: Gyuris Klaudia

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszteri kinevezésével végérvényesen új külpolitikai stratégiája lett hazánknak. A korábbi nyugatos, euroatlanti fókuszt ugyanis az új miniszterrel és a minden jel szerint jelentősen átalakuló apparátussal felváltotta egy keleties, gazdasági érdekek mentén szerveződő friss politikai doktrína. A tegnapi Pro cikkünk után itt a folytatás is.

Kontra - Mészáros Tamás

Most, hogy Szijjártó Péter pár nappal ezelőtti beiktatásával sikerült végre pontot tenni a hónapok óta tartó (bár elég biztos tippekkel operáló) játszmára, hogy ki is kerülhet a külügy élére, levonható a tanulság: minden egyes pont, amitől tartottunk, beigazolódni látszik a jövőre nézve. Megérkezett az új magyar külpolitikai stratégia, ami legalább olyan unortodox akar lenni, mint minden más a 2010-es kormányváltás óta. Én személy szerint már alig várom, hogy – Matolcsy Györgyhöz hasonlóan – az új külügyminiszterünk tankönyvet írjon róla.

Pedig lenne ebből mit tanulni, hiszen új külügyi stratégiánk véleményem szerint kifejezetten hibás következtetések mentén halad, és ennek eredményeképpen legtöbbször szintén félresikerült lépésekre szánja rá magát. Nem mondanám, hogy a Martonyi János alatt vitt Külügyminisztérium minden esetben a helyzet magaslatán állt (erről már többször kifejtettem itt a véleményem), de az akkori euroatlantista, elvalapú irányvonal szerintem pozitívabb hatással volt az ország érdekeinek elérésére. A kormány meglátása ezzel nem egyezett, nem véletlen, hogy 2012 óta Szijjártó Péter egyfajta árnyékkülügyet vitt a kabinetjével – Martonyi majdhogynem eltűnt a közéletből.

("Külpolitika röviden, tömören"; f: origo.hu)

És most, 2014-re mindez intézményesült: a Külgazdasági és Külügyminisztériumban megtörtént a külgazdasági, külügyi és kultúrdiplomáciai szemlélet „totális integrációja”. Az integráció szó értelmezésével már gondok vannak: Szijjártó szemében ez a gazdasági érdekérvényesítés maximális előretolásával, és a másik két vonal háttérbe helyezésével jelent egyet. Mert mi történik valójában? A külügyi képviseletek egyfajta értékesítői szerepet kell, hogy mostantól betöltsenek, elérve, hogy minden nagyobb külföldi beruházás hozzánk érkezzen, nálunk találjon új otthonra. A „többi”, tehát az eddigi diplomáciai felfogás csak szükséges rossz, olyan tevékenység, amit bár már évszázadok óta végzünk, Szijjártóék szemében nem hoz „pénzt a konyhára”.

Itt ismerhetjük fel a mostani kormány külügyi stratégiájának teljesen szemellenzős voltát: képtelenek elfogadni azt a tényt, amit évek óta hallhatunk mindenhonnan, miszerint a befektetői kedv nagymértékben csökkent Magyarországgal szemben, mivel annak megítélése, jogi háttere, kormányzati intézkedései bizonytalanságot szülnek. Jogi és belső kormányzati intézkedésekkel most ne foglalkozzunk, ez nem kötődik szorosan a külügyi témákhoz. Ám az ország megítélése már igen, sőt, ez lenne a diplomáciai tevékenység egyik alappillére. Most láthatóan ennek a bástyának kevesebb szerepet szánnak, amikor pedig mégis multilaterális beszélgetésbe elegyedünk egy adott témáról, akkor csak kardcsörtetve tudunk megnyilvánulni. Mert ez a mi stratégiánk: minden helyzetben, minden konfliktusban erőpozícióból reagálni.

Azonban – és én ezt akár borítékolom is – ameddig a külföldi megítélésünk nem javul, addig nagyon nehéz munkája lesz a jelenlegi tervek szerint 2/3 részben lecserélt diplomáciai testületnek az új üzletek megszerzésében. Keleti nyitás ide vagy oda. Persze, egy azeri, kazah cég új gyártelepítésének elnyerése is pozitívan alakítja a gazdaságot, ez kétségtelen. Azzal is egyetértek, hogy a mai világban nem szabad egy lábon állnunk, a keleti piacok fontosak és idővel talán egyre fontosabbak lesznek. De tudjuk, látjuk a kereskedelmi statisztikákból, hogy nem fogják tudni helyettesíteni az EU-s csatornákat. Az onnan érkező befektetések pedig valahogy elkerülnek minket, és nagyrészt inkább a régió más országaiban landolnak – mert itt „államosítás van, illiberális demokrácia van, orosz-barát álláspont van”.

("Keleti nyitás - nagyon jól haladunk"; f: uzreport.uz)

És megpróbálhatja az új Külügyminisztérium ezeket az állításokat olyan (már-már pökhendi) válaszokkal elütni, miszerint ennek ők „nem találják ténybeli alapját”, de felesleges, sőt, inkább káros. Mert ezekkel az állításokkal csak tovább romboljuk a már most is elég lazán fennálló szövetségi kapcsolatainkat: a Visegrádi Négyek szövetsége újra belesüllyedt a semmittevésbe, amihez Magyarország is hozzájárult egy kegyelemdöféssel az orosz-ukrán helyzet kapcsán. Az Európai Unióval folyamatosan jogi vitában állunk alapvető kérdésekben (itt már rég nem a „görbe uborkáról” van szó). A NATO-ban egész pályafutásunk alatt potyautasok voltunk, bár újra és újra megígérjük, hogy ez változni fog. Az Egyesült Államok térképére most kerültünk fel a civilekkel kapcsolatos botránnyal; Oroszország pedig sosem lesz valódi szövetségesünk, ezt nem szabadna összekeverni a gazdasági érdekekkel, hiszen ők sem teszik.

Ahogy Navracsics Tibor mondta szerda este az Európai Parlament előtt EB biztosi meghallgatásán: vannak nézeteltéréseink, de az EU azért jó, mert demokratikus fórumot ad ezen nézeteltérések megvitatására és elsimítására. Ez körülbelül olyan, mint ha egy barátunk kíméletlen őszinteségét mindig azzal próbálná meg elütni, hogy ez nem okozhat gondot, hiszen erről szól a valódi barátság. Ne menjünk át pszichológiába, de az analógiát követve kijelenthetjük: nem, a barátság, és a nemzetközi kapcsolatok sem erről szólnak. Nem véletlen, hogy Navracsicsnak is időről-időre szembe kellett mennie a kormány döntéseivel, hogy igazán „EU-kompatibilisnek” mutathassa magát, ám még ez sem volt elég, hogy elkerülje a második körös meghallgatást. Ez is mutatja, hogy a legsikeresebb érdekérvényesítés eléréséhez szükség lenne a közös szabályok és a másik véleményének figyelembevételére, és nem csupán adott érdekek mentén fenntartani a külső viszonyrendszert. Erre azonban az új külügyi stratégia fényében azt mondom, pár évet biztosan várnunk kell.

A Pro/Kontra cikkek tartalma, érvrendszere nem feltétlenül tükrözi adott szerzőnk tényleges személyes véleményét egy-egy külpolitikai kérdésről, eseményről, vagy személyről, azt ugyanis mint feladatot kezeljük. Ebben a rovatban tehát nem célunk saját gondolataink megjelentetése, helyette azt igyekszünk bemutatni, hogy minden nemzetközi kérdésnek két oldala van, melyek mellett egyaránt lehet érvelni a közismert tények figyelembevételével.

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszteri kinevezésével végérvényesen új külpolitikai stratégiája lett hazánknak. A korábbi nyugatos, euroatlanti fókuszt ugyanis az új miniszterrel és a minden jel szerint jelentősen átalakuló apparátussal felváltotta egy keleties, gazdasági érdekek mentén szerveződő friss politikai doktrína. Ebből az alkalomból újabb Pro/Kontrát közlünk, amelynek első részét ma, folytatását pedig holnap délelőtt publikáljuk.

A gazdasági diplomácia a jövő külpolitikája: Pro – Németh Áron Attila

A múlt héten Szijjártó Péter kinevezését próbáltuk nektek Pro (Mészáros Tamás), illetve Kontra (Németh Áron Attila) szemszögből megvizsgálni. Ez a váltás azonban, mint az várható volt, és amint az Szijjártó Péter országgyűlési meghallgatásából egyértelműen ki is világlott, a minisztérium élén nem csak szimpla személycserével, hanem egy teljesen új külpolitikai stratégia meghonosításával jár. Az elkövetkezőkben – ahogy a feladat megkívánja – igyekszem amellett érvelni, hogy miért helyes irány Szijjártó miniszter és a magyar kormány által vallott friss politikai doktrína, amely lényegében teljes szakítást jelent hazánk, elmúlt 25 évben követett nemzetközi felfogásával.

2014-ben a szimbolikus, elvhű politikának nincs értelme. Tetszik, vagy nem, a 1989-90-es évek már elmúltak. A II. világháborúnak régen vége. Ahogy a hidegháború legkeményebb időszakaira is már többen vannak azok, akik egyáltalán nem emlékeznek. Ünnepelt államférfiak emléke, eszmék, események, érzések lassan a feledés teljes homályába merülnek. Ilyen a történelem. Ennek megfelelően egy nemzet vezetői, legyen az az ország 100, vagy 1.100 éves, akkor gondolkodnak felelősen, ha engednek az idők szavának, és hajlandóak a komfortzónájukból kilépve, új gondolatokat, új célokat megfogalmazni, hogy politikájukat ne a múlt, hanem a jelen és a jövő határozza meg. A jelenlegi magyar kormány és első számú vezetője pedig éppen ezt teszi.

("Egyre gondolnak", f: www.mosmaiorum.blog.hu)

A 21. században ugyanis nem lehet külpolitikát csinálni megfoghatatlan, gyakran 19. és 20. századi fogalmak mentén. Emberi jogok, civil szféra, vallásszabadság, szólásszabadság, nemzetek közötti szolidaritás, történelmi elköteleződések. Fontos részei ezek minden valamirevaló demokratikus államnak, ahogy a mienknek is. De ebből ma nem lehet külpolitikát csinálni. Ez ugyanis a minimum. Mindennek az alapja. Egy gazdasági összeomlás szélén tántorgó, nulla politikai vízióval rendelkező Európában azonban új, pragmatikus megközelítés kell a fennmaradás és siker biztosítékaként. Az új, keleti orientációjú, gazdasági kapcsolatok vezérelt külpolitikai ennek pedig tökéletes leképeződése.

Tartsunk fenn egy nagykövetséget egy nemzetközi viszonylatban marginális, 2 milliós kis európai országban, mert a legnevesebb egyetemükön létezik magyar tanszék? Ne tárgyaljunk Kínával, mert az emberi jogokat lábbal tiporják? Sújtsuk Oroszországot durva szankciókkal, mert Nyugat-Európa elvárja tőlünk? Ne üzleteljünk közép-ázsiai diktátorokkal, mert az ott kitermelt gázhoz vér tapad? Miért ne? Talán a svédek fenntartanak azért egy nagykövetséget Szlovákiában, mert a Comenius-on létezik skandináv tanszék? Nem. Talán az Egyesült Királyság, vagy az Egyesült Államok nem üzletel Kínával? Dehogynem. Évről évre emelik az országaik közötti kereskedelmet. Talán Németország élharcosa volt az oroszok elleni szankcióknak? Nem. Mindent megtettek azért, hogy a legcsekélyebb problémájuk legyen belőle, ha már bevezetik őket. És Ausztria, vagy Hollandia talán nem üzletel a kazahokkal, vagy az azeriekkel? Dehogynem. Egymást licitálják túl a lehetséges gazdasági együttműködésekért.

Ráadásul nem árt megjegyezni, hogy a nyugati hatalmak és a keleti országok közötti fenti kapcsolatépítések nem 4-5, hanem minimum 8-10 éve aktívan folynak. Tony Blair, Georg W. Bush, Jacques Chirac, Gerhard Schröder soha nem voltak finnyásak, amikor országuk gazdasági céljainak érvényesítéséről, hosszú távú sikereinek szavatolásáról volt szó. Széles mosollyal az arcukon fogtak kezet Kadhafitól kezdve Mubarakon át Nazarbajevig mindenkivel, aki szembejött, és volt pénze. Ilyen a mai külpolitika. Lehet persze, sőt, kell is kifogásolni bizonyos döntések, kapcsolatok helyességét, ízlésességét. De ez még nem változtat azon, hogy a növekedést a befektetések, nem az elvek hozzák.

("Emberi jogok? Beszéljünk inkább a pénzről", f: www.hvg.hu)

Elvtelen, kizárólag haszonszerzésben érdekelt reálpolitika? Igen. Ám ilyenkor nem árt feltenni a kérdést, hogy 25 év alatt mégis mit értünk el a nyugatos, euroatlanti elköteleződésünkkel? EU-tagság? Igen, és éppen most készül minket magával rántani a gazdasági összeomlásba a szürke bürokraták által vezetett egy helyben toporgó, díszes társaság. NATO-tagság? Igen, de egy esetleges orosz invázió ellen nem ér semmit, mert, ahogy ’56-ban, úgy a nyugatnak most is könnyen lenne érve arra, hogy miért nem avatkozik be a magyarok védelmében (pl. forrongó Közel-Kelet). Gazdasági sikerek? A hazánkba irányuló nyugati befektetések jelentős része az elmúlt 10 évben eltűnt, így bár az EU-s pénzek elérhetőek, azokat muszáj kiegészíteni, hiszen nem elegendőek minden fejlesztésre. Remek dolog tehát, mindent lenyelni, amit Brüsszel vagy Washington mond, és minden létező szerződést aláírni, amit ők elénk tesznek, csak ebből nem lesznek beruházások, nem lesznek új munkahelyek, nem lesz semmi. Szervilitás lesz, leköteleződés, amire nem lehet növekedést alapozni.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy az elmúlt 25 év finomkodó, komoly stratégiai céloktól mentes, minden nyugati erőnek megfelelni akaró külpolitika sehova sem vezetett. Ezért új doktrínára van szükség, új gondolatokra, és ezt a kormányzati akaratot a Szijjártó Péter vezette Külgazdasági és Külügyminisztérium keleti orientációjú, elvmentes, gazdasági érdekek formálta megközelítése vélhetően tökéletesen ki fogja szolgálni.

A Pro/Kontra cikkek tartalma, érvrendszere nem feltétlenül tükrözi adott szerzőnk tényleges személyes véleményét egy-egy külpolitikai kérdésről, eseményről, vagy személyről, azt ugyanis mint feladatot kezeljük. Ebben a rovatban tehát nem célunk saját gondolataink megjelentetése, helyette azt igyekszünk bemutatni, hogy minden nemzetközi kérdésnek két oldala van, melyek mellett egyaránt lehet érvelni a közismert tények figyelembevételével.

Szeptember 5. óta, azaz lassan egy hónapja tartja magát az ukrán tűzszüneti megállapodás, amelyet bár még mindig nem tekinthetünk teljes mértékűnek, a harcok minimális szintűre csökkentek. A helyzet gyors megoldására azonban még ezzel együtt sem számíthatunk.

Az Iszlám Állam elleni nemzetközi koalíciós támadás megindulása, valamint a Hongkongban zajló események új fókuszpontot nyújtanak a világsajtónak, az ukrán krízis immáron hivatalosan is elkezdett belecsúszni az elfelejtődő konfliktusok kategóriájába. Pedig az ottani szituáció még korántsem érte el a megoldáshoz szükséges szintet. Mert bár igaz, hogy a tűzszünet megkötése óta csökkent a harcok intenzitása és ezzel együtt a halálos áldozatok száma, az ellentét Kijev és az orosz-párti szakadárok között ugyanakkora, mint a belső háború kialakulásának hajnalán. És ha mindez nem lenne elég az elhúzódó rendezéshez, látható az is, hogy a háttérben lévő szintén érdekelt felek (legfőképp Oroszország és az EU tagállamok) közti bizalmi szint sem emelkedett a Minszkben megállapított tűzszünet óta.

("Üdvözlünk Donyeckban!" - szakadár katona a reptéren; f: telegraph.co.uk)

Kezdjük az Ukrajnában tapasztalható fejleményekkel: ahogy az várható volt, a Petro Porosenko által kihirdetett autonómiaterv nem volt elfogadható a szeparatisták számára. Naiv gondolatnak is minősült, hogy egy, a kijevi parlament által, a fronttól távol, a luhanszki és donyecki vezetők kihagyásával megfogalmazott és elfogadott önkormányzati kísérlet pozitív fogadtatásra lel majd a teljes függetlenségért harcoló fél szemében. Számomra már az is meglepő, hogy az ukrán elnök nem bukott bele a kezdeményezésbe, hiszen miután a társadalom egy emberként állt mögötte az elmúlt idők során, elrettentő lehetett számukra azt tapasztalni, hogy vezetőjük ilyen könnyen képes feladni az addigi célokat. Nem lett igazam a totális negatív fogadtatással kapcsolatban, mert bár sok kritika érte Porosenkót, előzetes felmérések szerint az október 26-i előrehozott választásokon az ő pártja fog győzedelmeskedni – bár érdemes hozzátenni, hogy ez korántsem lesz egy mindent elsöprő győzelem, a második helyezett alig 6 százalékkal van lemaradva. A jelenlegi kormányzati stratégia folytatásával pedig egészen bizonyos, hogy Ukrajna tovább fog haladni a nyugati hatalmakhoz való erőltetett közeledésében. Már most tervbe lett véve az EU-hoz való 2020-as csatlakozás, valamint a NATO tagság kérelme. Mindezek pedig pontosan azok a lépések, amelyeknek már csak az előzményei is folyamatos súrlódást okoztak Oroszországgal. Nem véletlen, hogy a nyomás még mindig jelen van a keleti fronton: a donyecki repteret újra tűz alá vették, vasárnap sajnálatos módon újabb halálos áldozatokról kellett beszámolni. A felek között pedig tovább mélyíti az ellenségeskedést a népírtásról szóló vádak hivatalos szintre emelése: mind az orosz, mind az ukrán legfelső bíróság eljárást indít az ügyben. Emellett pedig a szakadár területeken november 2-re választásokat írtak ki, ami egyértelműen mutatja, hogy az orosz-párti erők nem kérnek az ukrán fennhatóságból.

Az eddigi példa pedig azt mutatja, hogy egy ilyen helyi választás után a helyi vezetés nagyon gyorsan népszavazást ír ki az Oroszországhoz való csatlakozásról. Ám a Krímmel ellentétben, ahol nagyszámú orosz katona állomásozott a szavazások ideje alatt, Kelet-Ukrajnában sokkal kisebb az orosz fennhatóság, így valószínűtlen, hogy egy ilyen eredményt Kijev harcok nélkül elfogadna. Vlagyimir Putyin számára pedig jelenleg nem kifejezett érdek a katonai lépések folytatása, ugyanis egyre égetőbb szüksége lesz az EU-s szankciók lebontására. Ehhez pedig valamilyen szinten vissza kell szereznie a nyugati bizalmat – még ha csak látszólagosan is. Ez eddig nem sikerült, (pedig praktikusan már a minszki döntés is a kritikus (eddig) utolsó hullámbeli szankciós döntés meghozása előttre lett időzítve) tegnap az uniós vezetők döntöttek arról, hogy az Oroszországot sújtó gazdasági megszorítások továbbra is érvényben maradnak. És bár időben egyre közeledünk az orosz gázexport csúcsszezonjához, ami egészen biztosan levegőhöz juttatja a kereskedelemre épülő államháztartást, az kétségtelen, hogy az eddigi európai lépéseknek van erejük. Ezekkel az „orosz óriás” együtt tud élni, akár hosszabb ideig is, azonban például a Putyinhoz közeli oligarcháknak ez egyáltalán nem érdekük. Kérdés, hogy meddig tudja őket megnyugtatni, ám véleményem szerint a mostani nyugalmi lépés is inkább már a türelmetlenkedőknek kedvez.

("Bizalmi lépések" - fogolycserét felügyelő ukrán katona; f: reuters.com)

Az ukrán konfliktus olyan akut helyzetbe került, amikor bár a figyelem már nem összpontosul rá, a nemzetközi támogatásra ugyanúgy szüksége van. Újra csak azt tudom mondani, amit eddig, hogy bár a Krím visszaszerzése Kijev számára teljesen esélytelen, a keleti területeken még van lehetőség konszolidálni a helyzetet. Ehhez azonban Porosenko tervei mellett a nyugati nyomás is feltétlen fontosságú. Amennyiben ez elmarad, vagy csak gyengül, úgy a két szakadár együtt nem működő mini-államként fog működni az ukrán határon belül. És ez a jobbik eset, hiszen bekövetkezhet a már említett „demokratikus leválás” vagy a harcok újabb felerősödése. Sajnos meg kell, hogy állapítsuk: Ukrajnában tűzszünet van, de a valódi béke még nagyon messze.

Mészáros Tamás

A tegnapi napon a spanyol Alkotmánybíróság határozatlan időre felfüggesztette a november 9-re meghirdetett katalán függetlenségi népszavazást. A döntés bár várható volt, egyre megjósolhatatlanabb, hogy idén ősszel mi történhet Barcelonában és Katalóniában. Az egyik oldalon ugyanis az elszakadás párti katalán politikai elit, a másikon a katonaság bevetésétől sem feltétlenül visszariadó, spanyol egységben hívő konzervatív központi kormány áll. Két hajthatatlan fél, két nemzet, két céllal, akik viszont csak egyetlen közös területen osztozhatnak.

2003-ban az akkor még csak spanyol miniszterelnök-jelölt szocialista José Luis Zapatero Barcelonában tett ígéretet arra, hogy támogatni fog minden jogszabályt, amit a katalánok hoznak a spanyol-katalán viszony rendezésében. A helyi elit nem sokat tétlenkedett. 2004-ben benyújtásra, majd elfogadásra került a katalán parlamentben az autonóm közösség új függetlenségi alapokmánya. Ez egyfelől szélesebb mozgásteret biztosított Katalóniának mind az adózási szabályok, mind az általános jogszabályok kialakításában; kvázi teljes szabadságot adva a közösségnek. Másfelől, és mindenekelőtt, nemzetként ismerte el a katalánokat, akiknek a katalán a hivatalos nyelvük. A helyi parlament döntését később egy lokális népszavazás is megerősítette. A „vállalás” rá eső részét tehát Katalónia elvégezte, így a már miniszterelnök Zapatero-n volt a sor, hogy tartsa ígéretét. A szocialista kormányfő – némi visszakozás és egy kis* módosítás után – végül eleget tett 2003-as kijelentésének. Ennek köszönhetően 2006-ban a spanyol parlament is elfogadta az új katalán alapokmányt.

("Egyértelmű politikai állásfoglalás", f: www.theguardian.com)

A katalánok öröme azonban rövid életű volt, hiszen a spanyol Néppárt (és néhány másik autonóm közösség, például a szomszédos Aragónia és Valencia) röviddel az elfogadás után megtámadta a madridi parlament döntését, és alkotmányellenességre hivatkozva kérte az Alkotmánybíróságot a katalán alapokmány azonnali megsemmisítésére. (Érvelésük szerint a spanyol alkotmány 2. cikkelye világosan kimondja, hogy az Alkotmány a spanyol nemzet megbonthatatlan egységén alapszik – a vonatkozó rész valóban ezt tartalmazza.) Bár hosszas mérlegelés után (4 éven keresztül vizsgálták az ügyet) a bíróság végül az alapokmány rendelkezéseinek nagy részét érintetlenül hagyta, mondván azok nem ütköznek az alkotmányba, közel 40 cikkelyét részlegesen/teljesen átírta, vagy korlátozó magyarázatot fűzött hozzájuk, melyek mindegyike a katalánokra és ügyükre nézve negatív töltettel bírt. Röviden úgy lehetne fogalmazni, hogy mindent, amiért a katalánok elfogadták új alapokmányukat (például önálló, egyenrangú nemzetként elismerés, vagy szélesebb költségvetési önrendelkezés) a spanyol Alkotmánybíróság egy tollvonással eltörölte.

("Barcelona, pár nappal az Alkotmánybíróság döntése után", f: www.timeli.info)

A döntés nem maradt visszhang nélkül, és itt nem csak arról van szó, hogy közel 1 millió ember vonult Barcelona utcáira tiltakozásul, hanem arról, hogy az addig mérsékelt választói támogatásnak örvendő, nyíltan függetlenségpárti politikai erők egy csapásra sztárjai lettek a közbeszédnek. Rengeteg felmérés innen datálja a katalánok „radikalizálódását”, hiszen amíg ma stabilan 45-50 százalék között mozog az elszakadás pártiak aránya, addig ez a szám 2010 előtt sokszor alig érte el a 15-20 százalékot. Persze ehhez érdemes hozzátenni, hogy a fenti választói fordulatot az Alkotmánybíróság döntésén kívül még legalább kettő feltétel bizonyosan erősítette. Az egyik a gazdasági világválság, amely Európában belül Spanyolországot különösen rosszul érintette, köszönhetően túlméretezett építőipari szektorának. És ebben a negatív spirálban Barcelona és az ország egyik gazdasági motorjaként funkcionáló Katalónia kiemelten érdekelt. A másik pedig, mint ahogy azt Skócia példáján is láthattuk, hogy a vegytiszta politikai populizmus, a sokszor tények nélküli hangulatkeltés – választói támogatottságot nézve – gyakran kifizetődőbb, mint az észérvek.

A populizmuson túl azonban fontos aláhúzni, hogy a katalánok és kormányuk (az Artur Más vezette Konvergencia és Unió, valamint az Oriol Junqueras irányította ERC fémjelezte koalíció) érvei között sok olyan van, ami tényeken alapszik. Katalónia például az ország második legnagyobb autonóm közössége (benne Barcelonával, az ország második városával), amely az ország GDP-jének közel ötödét, míg exportjának kb. negyedét adja. Ehhez képest a központi kormányzat adóelvonásai évente nagyjából 8 százalékot vágnak Katalónia GDP-jéből (ezzel gátolva a lehetőséget a belső beruházások erősítésére) és alig több mint 10 százalékot kapnak vissza a spanyol költségvetésből. A katalánok szerint tehát az elvonás mértéke nemhogy nem áll egyenes arányban a kifizetések/visszatérítések mértékével, hanem azok szándékosan megkárosítják őket. Madrid ezekre válaszul rendszeresen a soron kívüli bankmentéseket és hiteleket (az elmúlt bő két évben 14 milliárd euróval segítette a szövetségi kormányzat Katalóniát), a térségnek juttatott uniós fejlesztési forrásokat (ez újfent euró százmilliárdokat jelent), illetve az alkotmányba foglalt közösségek közötti szolidaritást hozza fel.

("Egyre többen mellette, mint ellene", f: www.sbs.com.au)

Hitelesnek mondható tények, statisztikák természetesen mindkét fél mellett szólnak, ahogy a fenti példák mutatják. Érdemes azonban látni, hogy a kialakult helyzet mindenkinek árt. A katalánoknak azért, mert ha alkotmányos jóváhagyás nélkül szakadnak el, nem csak életüket (katonai fellépés esetén – a spanyol Alkotmány 8. cikkelye alapján a hadsereg beavatkozhat), hanem megélhetésüket (gazdasági következmények – Spanyolország vélhetően embargóval sújtaná, EU tagság elvesztése vámok bevezetésével járna, rengetege nagyvállalat elhagyná őket, meglévő adósságaik alatt összeomlanának) is súlyosan veszélyeztetik. A spanyoloknak pedig azért, mert akár örökre feloldhatnák azt az elégedetlenségből fakadó dühöt, amit a katalánok éreznek a szövetségi elosztó rendszer diszkriminatív volta miatt, ha kormányuk végre hajlandó lenne a kompromisszumra és a párbeszédre; amíg viszont ez nincs, marad a feszültség és káosz lehetősége.

Tévedés ugyanis ne essék, a mostani helyzet még mindig inkább a pénzről és a biztos megélhetés utáni vágyról szól, mint arról, hogy a katalánok most papíron is önálló nemzetet alkotnak-e, vagy sem. Ez a realitás. Ám könnyen lehet, hogy a szűklátókörű madridi vezetés, élén Mariano Rajoy konzervatív miniszterelnökkel, büszkeségi kérdést csinál egy alapvetően gazdasági kérdésből, hagyja eszkalálódni a helyzetet, és akkor nem a húsvér szereplők, hanem a sors és a történelem fogja eldönteni a katalán függetlenségi törekvések végkimenetelét. Nagy kár lenne.

Németh Áron Attila

*A mondat, amely kimondta, hogy a katalánok önálló nemzetet alkotnak, végül nem a folyószövegben, az egyik cikkely tartalmaként jelent meg, hanem az alapokmány bevezetőjében.

A XXI. századi biztonságpolitika egyik legtöbb kérdést felvető oldalát a kiberterrorizmus elleni stratégiák adják. A mai szemmel sokszor még a science-fiction kategóriába sorolt fenyegetések sajnos korántsem csupán a jövő hírnökei, az azok ellen való védekezés a modern országok védelmi rendszereinek alapkövévé avanzsáltak az elmúlt években. Érdemes tehát áttekinteni, mi a helyzet ezzel kapcsolatban Magyarországon?

A bejegyzést nem titkolt módon Dr. Szemerkényi Réka csütörtöki, az InfóRádió Aréna című műsorában adott interjúja ihlette (bár érdemes az egészet meghallgatni, a számunkra releváns rész 9:15-től kezdődik). Szemerkényi jelenleg a miniszterelnök kül- és biztonságpolitikai főtanácsadója, valamint ahogy az interjúban is elhangzik, az amerikai nagyköveti pozíció egyik lehetséges várományosa. Véleménye szerint a kiberbiztonság jelenleg igen alulpozícionált szerepet kap sok országban, pedig a számítógépes támadásokkal egyre nagyobb pusztítást lehet mind gazdaságilag (pl.: tőzsdei rendszerekbe telepített vírusok), mind politikailag (pl.: államtitkok megszerzése) végezni. Szemerkényi viszont azt is kijelentette: „(…) a magyar kormány ebben nagyon jelentős lépéseket tett a pozitív irányba, és nagyon sok olyan mechanizmust sikerült beépítenünk a rendszerekbe, amelyek segítik a biztonsági szint emelését. Ilyen szempontból a régióban biztos, hogy élen járunk, de még az Európai Unión belül is vannak olyan megoldásaink, amelyeket a Bizottság maga is az európai best practice-ként, legjobb gyakorlatként tart számon.”

("Elégedett a felkészültséggel" - Dr. Szemerkényi Réka; f.: MTI)

Mivel a témában ritkán hallunk hazai híreket, először nézzük meg, hogyan is működik mindez a nemzetközi szervezetek szintjén. NATO berkein belül 2008-ban Észtországban (a helyszín nem véletlen: a 2007-es észtek elleni kibertámadás volt eddig az egyik legnagyobb méretű számítógépes akció az ilyen típusú hadviselés történetében) hozták létre a kiberterrorizmus elleni védelmi feladatokra fókuszáló Kibervédelmi Kiválósági Központot, amelynek célja, hogy tapasztalatcserével, oktatással és további kutatásokkal növelje a számítógépes támadások elleni felkészültségi szintet a szövetségen belül. Jelenleg 15 NATO tagállam vész részt a programban – köztük Magyarország is.  Emellett 2010 novemberében elfogadták a NATO Stratégiai Koncepcióját (ez kimondja a kibertámadások elleni védekezés fontosságát), és 2011 júniusában a NATO Kibervédelmi Politikáját is (amely konkrét centralizációt ír elő az ilyen típusú támadások megelőzésére). A katonai szövetség mellett az Európai Unió is tett lépéseket az ügy érdekében, így 2013-ban elfogadta kiberbiztonsági stratégiáját (itt olvasható), amely többek között jogi, bel- és igazságügyi valamint külpolitikai téren fogalmaz meg követendő irányokat a tagállamok számára. A stratégia keretében létrehozott szerv, az ENISA (Európai Hálózat- és Információbiztonsági Ügynökség) célja többek között az, hogy az EU-s jogi normatívák nem csak a valós életben, hanem az internetes kapcsolatok során is érvényesüljenek, így az ott elkövetett bűncselekmények hasonló reakciót váltsanak ki, mint azok „tradicionálisabb” válfajai. Összességében tehát mind az euroatlanti katonai, mind az európai politikai-gazdasági szövetség előír bizonyos irányokat tagjai számára, amelyek segítségével sikeresebben léphetnek fel egy esetleges támadással szemben.

Érdemes megjegyezni, hogy Magyarország sok tekintetben nagyon gyorsan implementálta a szövetségi előírásokat: 2013 márciusában például (tehát az EU stratégiájának kihirdetése után mindösszesen 1 hónappal) már nálunk is elfogadták a nemzeti kiberbiztonsági stratégiát (itt olvasható – 191-194. oldal), amely konkrétan majdnem az összes EU direktívát magáévá teszi – többek között összkormányzati koordináció, civil és tudományos területekkel való kommunikáció, maximális nemzetközi együttműködés. Ebből a legtöbbször kiemelt terület a kormányzati és nem kormányzati szereplők közti kommunikáció és az incidensek jelzése, mivel ez Magyarországon már jóval 2013 előtt is jól működött, akkor még a Puskás Tivadar Közalapítvány (PTA) irányításával működtetett Nemzeti Hálózatbiztonsági Központ zászlaja alatt – ez az a terület, amit Szemerkényi Réka legjobb gyakorlatként említett, az Európai Bizottság pedig valóban kiemelte ezt a magyar gyakorlatot. Mára a kibervédelemmel kapcsolatos feladatokat aKormányzati Eseménykezelő Központ (CERT-Hungary) vette át, így annak „kiemelt szerepe van a nemzetgazdaság és az állami működőképesség szempontjából kritikus fontosságú informatikai rendszerek védelmében, ezzel összefüggésben a nemzetközi szervezeteknél Magyarország képviseletében, és a hálózatbiztonsági tudatosításában egyaránt”. Nem elfelejtendő még a Terrorelhárítási Központ (TEK) szerepe sem, amely egyedüli központi rendvédelmi szervként léphet fel a kibertámadásokat megindító személyek ellen.

("Nem zéróösszegű játék" - a kiberbűnözés okozta kár 2013-ban, milliárd dollárban; f.: symantec.com)

Elméleti téren tehát Magyarország az elmúlt években valóban nagyon sokat tett, hogy megfeleljen az EU-s és NATO-s elvárásoknak. A fenyegetést valóban úgy tűnik, hogy nem szabad lebecsülni: Magyarországot 2013 júliusa és 2014 januárja között 200 kibertámadás érte (bár ezek közül nem voltak kritikus kockázatúak). Másik oldalról pedig érdemes megjegyezni, hogy magyarországi IP címről indították a kibertámadások 1,4 százalékát (az a 10. helyezés a ranglistán) 2012-ben – ez az érték 2014-re 0,7 százalékra csökkent, helyünket pedig Románia vette át, így már nem „büszkélkedhetünk” top10-es pozícióval. Ennek a statisztikának a javulása igen jó mércéje lehet a már bevezetett kibervédelmi lépéseknek – amelyeket remélhetőleg mind nemzeti, mind szövetségi szinten tovább tudunk a jövőben fejleszteni.

Mészáros Tamás

Az első öbölháború óta nem látott összefogás alakult ki a Közel-Keleten. Az Egyesült Államok vezetésével számos arab állam légihadjáratba kezdett az Iszlám Állam szíriai állásai ellen. Hosszú harcoknak néznek elébe a szövetségesek, kérdés, vajon egyben marad-e a szerteágazó érdekektől vezérelt országok koalíciója.

Negyvenhét, egyenként több mint egy tonnás Tomahawk cirkálórakéta nyitotta meg az Egyesült Államok és a vele szövetséges öt arab állam (Szaúd-Arábia, Bahrein, Egyesült Arab Emirátusok, Katar és Jordánia) légi offenzíváját az Iszlám Állam szíriai állásai ellen, kiterjesztve az Irakban már folyamatban lévő hadműveleteket. Az elmúlt három nap légicsapásai jelentős élőerő veszteséget okoztak a elmúlt hónapokban hatalmas kiterjedést elért dzsihádista kvázi-államnak, beszámolók szerint több száz harcosuk veszett már oda. Ennél is jelentősebb fejlemény, hogy az utánpótlási vonalak megzavarásával, fegyverraktárak megsemmisítésével a koalíció értékes időt nyer az Iszlám Állam harcosai által szorongatott régiós szövetségeseinek, így az ostromlott kurdoknak és más sebezhető kisebbségeknek. A támadások másnapján az Iszlám Állam által ellenőrzött olajmezők is a csapások célpontjai között voltak, így megfosztva az ellenséget a harcok folytatásához és a kalifátus fenntartásához elengedhetetlen dollármillióktól. A hatékony fellépést bonyolítja, hogy a szíriai és iraki hadszínteret lehetetlen külön kezelni, hiszen az Iszlám Állam könnyedén mozgathatja erőit az iraki-szír határon keresztül, az mára legfeljebb csupán papíron (és a politikusok fejében) létezik. A mostani csapások ettől a stratégiai mélységtől fosztanák meg a reguláris hadsereggé fejlődött terrorszervezetet.

("Debütál a világ legmodernebb vadászgépe" - F22, f: www.thedailybeast.com)

A már így is igen „sokszínű” szövetségben két állam hiánya tűnik fel: Törökország és Irán. Törökország, miközben valószínűleg az erős amerikai nyomás hatására várhatóan be kell lépnie valamilyen korlátozott formában a koalícióba, egyelőre kivár, hiszen az Iszlám Állam bosszúja, a dzsihádista entitás korlátozott csapásmérő képessége miatt elsősorban a közvetlen harcokba eddig nem érintett északi szomszéd ellen fordulna. Másrészről a kurd tényező miatt is bonyolult számításokat kell Törökországnak elvégeznie, hiszen az Iszlám Állam visszaszorulása esetén a felfegyverzett szíriai és iraki kurdok északi testvéreik szeparatista törekvéseit segíthetik.

Az iráni legfelsőbb vezető, bár kizárta a közvetlen együttműködést az Egyesült Államokkal az Iszlám Állammal szemben, Irán így is megkerülhetetlen tényező a Szíria és Irak jelentős területeit uralma alatt tartó szervezettel szemben. Amerika ugyanazokkal az iraki szereplőkkel kénytelen együttműködni, a bagdadi, többségében síita kormánnyal és az iraki kurdokkal, mint akikkel Irán is szorosan kooperál és támogatást biztosít. Kínosabb kérdés, hogy a szíriai diktátor, Aszad állítása szerint az Egyesült Államok a szír kormánnyal egyeztetve hajtja végre légicsapásait. Az Egyesült Államok természetesen ezt nem ismerheti el, hiszen Aszadot okolja a polgárháború immáron több mint kétszázezer halálos áldozatáért, a vegyi fegyverek korábbi bevetéséről nem is beszélve. A közvetett egyeztetés (Iránon vagy a vele szövetséges iraki kormányon keresztül) viszont létszükséglet és Aszad üdvözölte is a szír területen végrehajtott „terrorellenes” légi hadjáratot és ami ennél fontosabb, nem igyekeznek lelőni a koalíciós harci gépeket.

("Elkezdődött" - Az első Iszlám Állam elleni Tomahawk rakéták egyike, f: www.cnn.com)

Az Iszlám Állam elleni szövetség azonban igen törékeny. A bonyolult, nagy területre kiterjedő konfliktusban szinte az összes szereplőt különböző érdekek vezérelnek. Az Iszlám Állam erőteljes visszaszorítása mindenkinek az érdeke, azonban meggyengülése (teljes megsemmisítése nem reális perspektíva) esetén újrarendeződnének a frontok. Nem mindegy, melyik csoportosulás nyomul be a Szíriában és Irakban felszabaduló területekre. Az Iránnal szövetséges szír kormányerők és a bagdadi kormány, a Szaúd-Arábiával szoros kapcsolatot ápoló szunnita felkelők, vagy az önálló államra vágyó és jelentősen megerősödött kurdok. Ahogy a törököknél láttuk hamar a „kisebbik gonosszá” válhat az Iszlám Állam egy vagy több régiós szereplő számításaiban.

Az Iszlám Állam meggyengítésének csupán első lépése az intenzív légi hadjárat, következő szakaszban a már harcoló szárazföldi erők támogatása következik, hiszen az elvesztett területeket vissza is kell foglalni, ehhez pedig bakancsok kellenek. Az Egyesült Államok már határozott a szíriai szunnita felkelők jelentős támogatásáról, így biztosak lehetünk benne, hogy bár az erőviszonyok továbbra is folyamatosan változnak majd, az Iszlám Állam meggyengülése még nem jelenti majd teljes fegyvernyugvást a háború sújtotta területeken, csupán reményt az egymással összefonódó konfliktusok politikai úton való megoldásra.

Csepregi Zsolt

A 2017-ben esedékes hongkongi kormányzóválasztásról szóló pekingi reformtervekkel kapcsolatosan továbbra sem született konszenzus, a hongkongi demokratikus ellenzék és a pekingi vezetés között az egyet nem értés változatlan. Míg az előbbi a Különleges Igazgatású Terület egyre nagyobb mértékű önállóságának elérését, valamint a főkormányzó személyének 2017-től kezdődő közvetlen módon történő választási eljárásának bevezetését tűzte célul, addig az utóbbi egyre ellentmondást nem tűrőbben ragaszkodik a terület feletti fennhatóságát bizonyító eredeti reformterveihez.

Hongkong – Makaó mellett – a Kínai Népköztársaság két Különleges Igazgatású Területének egyike, mely kiváltságos mivoltának köszönhetően csak honvédelmi és diplomáciai ügyekben kötődik szorosan a szárazföldi Kínához. Autonómiát élvez mind kapitalista gazdasági rendszerének igazgatása, mind pedig saját jogrendszerének megalkotása terén. Hongkong az a város, ahol Kelet és Nyugat, két különböző kultúra, két eltérő világnézet találkozik, de korántsem olyan békés módon, mint ahogy azt sejtenénk. Továbbá az a hely, ahol eddig az „egy ország két berendezkedés” elve kiválóan működött. Az elmúlt hónapok eseményeit górcső alá véve azonban ez az állítás megdőlni látszik.

("Kína minden hongkongi ügyben ott van", f: www.guardian.com)

Hongkong politikai életének egyik alappillére a Végrehajtó Tanács. A Tanács élén a kormányzó áll, akinek személyéről eddig kizárólagosan a pekingi vezetés által kinevezett különböző létszámú Választási Bizottság döntött. Az új reformtervezet szerint a főkormányzó jelölteket – az előzetes ígéretekkel ellentétben – továbbra is a Bizottság állítaná, akik közül később a hongkongiak választhatnák ki vezetőjüket. Ez a tervezet, mint amelyről előzőleg Mészáros Tamás kolléga is beszámolt (link), nagy ellenérzést váltott ki a demokratikus ellenzék körében, akik a jelöltállítás nyílt és szabad módját követelik.

Hongkong esetében az egyik fő problémát az adja, hogy az ott élők identitása, világnézete, valamint gondolkodásmódja nagyban különbözik a „szárazföldi” kínaiakétól. Mind nyelvhasználatban, kultúrában, közlekedésben, életszínvonalban megfigyelhetőek azon különbségek, melyek jelentősen növelik a szakadékot a két terület között. Felmérések szerint (link), a hongkongi lakosok csupán 31 százaléka tartja magát kínainak, míg a maradék 67 százaléka elsősorban „hongkonginak”. Személyes tapasztalataim is arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a hongkongiak többsége idegenként tekint szárazföldi kínai társaira, ami következtében a bevezetésre szánt reformok (melyek nyilvánvalóan a kínai fennhatóságot erősítik, a kínai eszméket követik és a szárazföldi modellt valósítják meg) ellenérzéseket keltenek a demokratikusabb szellemiségűekben.

A városállam mind gazdaságilag, mind politikailag fontos szerepet játszik a Kínai Népköztársaság életében. Peking nézőpontjából azonban még több kiváltság átadása – jelen esetben a főkormányzó személyének nyílt és közvetlen választása – nem vezetne jóra, hiszen az a többi önállóságot maga számára kivívni akaró problémás területek körében olyan dominó effektust indítana el, melyet nem biztos, hogy a kínai vezetés megfelelően tudna kontrollálni. Mindezek értelmében Peking a kérdést a nemzetbiztonsági, nemzetvédelmi ügynek tekinti. Ahogyan az Xi Jinping politikai beszédeiből is sorra kiderül, az egység fenntartása érdekében az éves költségvetésben a nemzetbiztonságra csoportosított összeg arányának növelése mellett Kínában szükség van a Pártba vetett hit erősítésére is. A vezetés nem engedhet meg a jelenlegihez hasonló bármiféle önállósodási szikra fellobbanását.

("A hongkongiak politikai jogokat akarnak")

Peking igyekszik a kedélyeket azzal csillapítani, hogy nem szabad elhamarkodott előítéletet alkotni a még nem teljesen kidolgozott új rendelkezéssel kapcsolatosan. A központi vezetés azzal érvel, hogy Hongkong az elmúlt rendszerhez képest így is sokkal demokratikusabb módon választhatja majd főkormányzóját. A Kínai Népköztársaság számára fontos, hogy olyan ember kerüljön vezető pozícióba, aki mind a városállamhoz, mind Pekinghez hű, ugyanis csak ebben az esetben lehet mindkét oldal számára eredményes, és sikeres a Különleges Igazgatású Terület vezetése. A kínai South China Morning Postban erre a kijelentésre azzal reagált a már visszavonult Andrew Li hongkongi főbíró, hogy a bírói függetlenség korában már nem lehet az alapján dönteni egy vezető személyéről, hogy az pro vagy kontra álláspontot foglal el egy üggyel, személlyel, vagy akár egy országgal kapcsolatban. Li Fei az Országos Népi Gyűlés és Állandó Bizottság főtitkár-helyettese kiemelte, hogy a döntés mind Hongkong, mind pedig a szárazföldi Kína Alkotmányával, továbbá a pekingi Bizottság rendelkezéseivel is összhangban van. Véleménye szerint a választási tervezet mindenki számára pozitív hozadékkal bír.

A környező nagyhatalmak reakcióit tekintve Tokió – aki eddig sikertelenül próbált Ázsia kizárólagos pénzügyi központjává válni – az események hatására önpromócióba kezdett, mely során azt hangoztatta, hogy a befektetőknek nem csak jó nyelvi megértésre, hanem az államszerkezet szabadságára, stabilitására is szüksége van, amely Japánban garantált. A megkérdezett hongkongi befektetők szerint viszont azok, akik a várost választják célpontjukként, tisztában vannak azzal, hogy a kártyák a Kínai Népköztársaság szabályai szerint vannak osztva, így a tervezett változás megléte, avagy annak hiánya nem befolyásolja gazdasági tevékenységüket. Mindezek ellenére a demokraták aggódnak a reformok hongkongi gazdaságra gyakorolt várható hatásától, amely véleményem szerint kissé eltúlzott abból a szempontból nézve, hogy amíg Kína kitart az egység mellett, a pekingi vezetésnek sem áll érdekében a térség gazdasági jelentőségének szándékos és direkt csökkentése. A demokraták továbbá azt is kifogásolják, hogy a tervezettel a civil jelölés fogalma kizáródik, mely a demokrácia fogalmát sérti. Feng Wei a Hongkong és Makaó Ügyek Hivatalának igazgatóhelyettese válaszként azt hangoztatta, hogy egy demokrácia nem csak a képviselő választásának a módjában manifesztálódik, hanem egy hibrid rendszert felállítva további csatornáknak is jelentős szerepük van.

Összegzésképpen elmondható, hogy minden jel arra mutat, hogy addig, amíg a Kínai Népköztársaság nem lesz bizonyos abban, hogy Hongkong képes a közvetlen szavazás során olyan főkormányzót választani, aki egyaránt kötelezett mind a Kínai Népköztársaság, mind Hongkong felé, nem fogja átadni a közvetlen választás privilégiumát. Mindezt figyelembe véve szinte bizonyosnak tekinthető, hogy a 2017-es kormányzóválasztás szabályait még Peking fogja diktálni.

Gyuris Klaudia

A tegnapi nappal Szijjártó Péter, eddigi miniszterhelyettes és parlamenti államtitkár foglalta el a Brüsszelbe távozó Navracsics Tibor helyét a Külgazdasági és Külügyminisztérium élén. Ennek kapcsán két cikkben, két szemszögből foglalkozunk a kinevezés hátterével. Ismét Pro/Kontra a DiploMacin!

Szijjártó Péter: Kontra – Németh Áron Attila

Még tavaly télen, 2013-as összegző és 2014-es kitekintő cikkemben írtam arról, hogy számomra az idei év egyik legizgalmasabb külpolitikai kérdése a magyar külügyminiszter-váltás lesz. Az elmúlt hónapok fejleményeit látva azonban ez a lelkesedés alábbhagyott bennem. Elsősorban azért, mert a szakma iránt elkötelezett elemzőként bíztam benne, hogy a Martonyi-féle ideológia- és értékalapú külpolitika csinálást egy hasonló kaliberű és gondolkodású személyiség követi majd. Nem mintha Martonyit jó, vagy sikeres szakpolitikusnak gondolnám. Ám tény, számomra ő még mindig inkább megtestesíti azt, amit egy külügyesnek kell, mint a leendő külügyminiszter. Szijjártó ugyanis nekem, ha nem is teljes egészében, de valahol a máig értelmezhetetlen Göncz Kinga vonalat képviseli.

Az előbbi kijelentésemet három állítással igyekszem alátámasztani: 1) Szijjártó soha nem dolgozott a külügyben, nem volt nagykövet, 2014 tavasza előtt nem volt semmilyen kapcsolata a minisztériummal, annak apparátusával és szakértelmével. Adott tehát egy miniszter, aki azokat a kipróbált embereket, akik neki komoly tanácsot adhatnának, nem ismeri. Illetve nem ismeri azokat a külpolitikai stratégiaalkotásban fontos rendszereket sem, ami egy régóta ott, vagy ezen a szakterületen dolgozó számára természetesek, ergo hiányzik belőle a megfelelő tudás és szakértelem. 2) Szijjártó nagypolitikai értelemben tapasztalatlan, mutassanak bármit is kinevezései, hazai médiaszereplései. A volt államtitkár a Külügyminisztérium előtt ugyanis nem volt miniszter, nem irányította és felügyelte több száz ember munkáját, de még csak parlamenti frakciót sem vezetett soha. Egy olyan intézmény élén már pedig, ami elsődlegesen felel a hazánkról alkotott külföldi kép formálásáért – és ami tudhatóan nem mostanában éli reneszánszát – súlyos problémákat okozhat egy olyan politikus kinevezése, aki nem kellően tapasztalat egy óriási szervezet vezetésében. 3) Szijjártó nem egy autonóm személyiség. Ezt persze sokan érdemként említik vele kapcsolatban. Egy olyan helyzetben viszont, amibe manapság hazánk leledzik (ahol a legtöbb rólunk szóló cikk inkább negatív, mint pozitív hangvételű), egy politikus, aki nem képes a mindenkori kormány véleményét árnyaltabban megfogalmazni, ezzel mintegy mediátori szerepet betölteni a miniszterelnök és kormánya, valamint a külföld között, újabb károkat okozhat az országnak.

("Magyarország új külügygazdasági minisztere", f: www.valasz.hu)

Persze ezekre ellenérvként felhozható, hogy már pedig Szijjártó szakmailag felkészült, tapasztalt és, hogy egyetlen korábbi külügyminiszter sem volt autonóm, mert a pozícióból eredően nem is lehet. Felkészült, mert évek óta külgazdasági területen tevékenykedik. Tapasztalt, mert 2002 óta országgyűlési képviselő, valamint több, médiafigyelmet vonzó politikai poszt birtokosa. Nem autonóm, de a múlt példáit elnézve ez nem újdonság, elődeivel ellentétben viszont legalább miniszterelnöki bizalmas, kellő kormányzati beágyazottsággal. Ezek ismert és hivatkozható, hiteles tények, ahogy Mészáros Tamás kolléga saját "Pro" cikkében maradéktalanul kitért rájuk. Ezen nincs mit vitatkozni.

Ellenben amivel lehet, az hazánk általános külpolitikai felfogásának változása, amit a miniszterváltás tökéletesen szemléltet. A korábbi euroatlanti elköteleződésű, erősen értékelvű és nyugatos Martonyi helyett stabilan érkezik egy a nyugat-kelet határán egyensúlyozni akaró, ideológiamentes, alapvetően a külpolitikát a csupasz haszonszerzés oldaláról megközelítő fiatal politikus és stratégia. Szijjártó Péter kinevezése tehát az értékelvűséget sutba dobó kormányzati politika újabb fontos fejezete. Ezzel persze sokaknak nem lesz problémája. Ahogy vélhetően azzal sem, hogy Szijjártó külügyminiszterként tulajdonképpen ismét buldózerszerű miniszterelnöki- és kormányszóvivőként fog funkcionálni, mentesen minden önálló gondolattól és véleménytől. De összességében miért is lenne egy olyan országban, ahol Göncz Kingából külügyminiszter lehetett.

Ebben az egészen történetben tehát nem is az a szomorú, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter lehet, miért ne lenne, a miniszterelnök a kormányzati stratégiát maradéktalanul végrehajtó pártkatonákat, nem a diplomácia protokollt jól ismerő önérzetes és karakán értelmiségieket akar, és ennek ő tökéletesen megfelel. Nem számít a tudás, a tapasztalat, csak a fellépés és a lojalitás. Ez is egy felfogás. Hazánk érdeke viszont szerintem egy olyan nemzetközi stratégia lenne, ami nem a nyugat iránti kritikátlan elköteleződés (pl. 2002-2010), vagy a minden nyugatos ideológiától mentes külpolitika-külgazdaság (pl. 2010-2014) primátusában hisz, hanem a kettő okos elegyében. Ez az egyetlen irány, ami szavatolhatná sikerünket a nemzetközi politikában, és ez az, amitől a rendszerváltás óta a legtávolabb állunk. Hívják az aktuális külügyminiszter Jeszenszkynek, Kovácsnak, Martonyinak, vagy Szijjártónak. Nem találtuk ki eddig, hogy kik vagyunk a világban, és ezt az új külügyminiszterrel sem fogjuk.    

A Pro/Kontra cikkek tartalma, érvrendszere nem feltétlenül tükrözi adott szerzőnk tényleges személyes véleményét egy-egy külpolitikai kérdésről, eseményről, vagy személyről, azt ugyanis mint feladatot kezeljük. Ebben a rovatban tehát nem célunk saját gondolataink megjelentetése, helyette azt igyekszünk bemutatni, hogy minden nemzetközi kérdésnek két oldala van, melyek mellett egyaránt lehet érvelni a közismert tények figyelembevételével.

Napokon belül Szijjártó Péter, eddigi miniszterhelyettes és parlamenti államtitkár követheti a Külgazdasági és Külügyminisztérium élén a Brüsszelbe távozó Navracsics Tibort. Ennek kapcsán két cikkben, két szemszögből foglalkozunk a kinevezés hátterével. Ismét Pro/Kontra a DiploMacin!

Szijjártó Péter: Pro – Mészáros Tamás

Ha őszinték vagyunk magunkkal, Szijjártó Péter külügyminiszteri kinevezése alapvetően vert helyzetből indul. Hiszen az új külügyminiszter jelölt sokak szerint egy személyben képes megtestesíteni mindazt, ami a magyar politikával, a mai hazai politikai kultúrával problémás, az elmúlt években ezért külön „iparág” épült az életének minden momentumának kiforgatására.

Szijjártó új kinevezésében azonban találhatunk több pozitív fejleményt is. Ezek az előnyök főleg akkor feltűnőek, ha a leendő külügyminisztert az ország egyik legátmenetibb külügyminiszterével, Navracsics Tiborral vetjük össze. Szijjártó ugyanis a gyakorlatban már 2012 óta külügyminiszter, bár akkor még ezt külügyi és külgazdasági államtitkárként aposztrofálták. Leginkább talán az ő nevéhez kötődik a „keleti nyitás” politikája, amit mára a kormányzati kommunikáció új, „globális” jelzővel próbál ellátni. Erről a stratégiáról mi is többször írtunk, sikerességéről megoszlanak a vélemények, azonban egy biztos: az irány, amit képvisel, alapvetően nem haszontalan Magyarország számára. Egyértelmű, hogy a mai világpolitikai rendszerben nem szabad, nem lehet és nem ajánlatos egy lábon állni sem gazdaságilag, sem külpolitikailag. Bár egy kezdeti előítélet sokat rontott megítélésén, a keleti kapcsolaterősítéstől senki sem várta, hogy az helyettesíteni fogja az Európai Uniót, az ott már bejáratott kereskedelmi csatornákat és külgazdasági folyamatokat. A stratégia alapja inkább a diverzifikálásban hozott eredményt – amely téren valóban szükség volt a fejlődésre. Meg lehet persze mosolyogni a magyar nyelvi képzést az azeri egyetemen, de nem érdemes: ha ugyanez a hír egy nyugati országgal lenne kapcsolatos, senki sem tekintené értelmetlennek a külügyminisztérium próbálkozását. Ennek kapcsán pedig érdemes elgondolkodni, nem túl magas-e ez a közép-kelet-európai ló, amin ülünk, hogy a tőlünk keletre fekvő, nálunk sokszor jóval eredményesebb országokat ilyen sötét szemüvegen keresztül tudjuk róla csak figyelni? Ha a keleti nyitás egyetlen eredménye az lenne, hogy a magyar állampolgárok mostantól ország számba vennék a különböző közép-ázsiai országokat, akkor már megérte. Viszont ennél sokkal nagyobb a hozama –szerencsére nem ennyivel kell beérnünk.

("Magyarország következő külügyminisztere", f: www.dunaworkshop.hu)

Szijjártó személyével a magyar külügy élén új időszak kezdődik (erről érdemes elolvasni a 444.hu cikkét), és ahogy mi is jeleztük előzőleg, előtérbe kerül a külpolitika gazdasági céloknak való alárendelése. A magyar gazdaság legfőképp termékexportból tartja fent magát, így a kereskedelmi kapcsolatok kiaknázása, azok feltérképezése és elősegítése egyértelműen fontos lépés a gazdasági válságból való teljes kilábaláshoz. Szijjártó Péter vezetésével ez a stratégia totális manifesztációt nyer az új Külgazdasági és Külügyminisztérium élén.

És ami talán az egész kérdés gyakorlati zárszava, az a tény, hogy Magyarországon nem a külügyminiszter határozza meg a külpolitikát, hanem a miniszterelnök. Ez korántsem hungarikum, más országokban is természetes, hogy az ország legfőbb vezetője diktálja a követendő irányvonalat diplomáciai kérdésekben, azonban az már inkább magyar sajátosság, hogy a külügyminiszter és a külügyminisztériumi gárda hozzáadott értéke szimplán a végrehajtásra hagyatkozik. Erről nehéz pozitívan írni, azonban tény, hogy Szijjártó sokkal nagyobb sikerrel fogja tudni implementálni az orbáni elvárásokat az újraszervezett minisztériumban, mint Martonyi vagy akár Navracsics. Szijjártó karaktere végletekig hűséges Orbán Viktorhoz, ezt ő maga sem titkolja, büszke arra, hogy közvetlenül a miniszterelnökkel dolgozhat. Tökéletes szócsöve lesz tehát a kormányzati elvárásoknak, vele kapcsolatban nem kell arra utaló jegyeket keresnünk, amelyek majd széthúzást eredményeznek a miniszterelnökség és a külügy között. Az elmúlt több mint két év során személye ismertté vált a különböző országok külügyi képviseletein, a magyar államot képviseli már 2012 óta, így új pozíciója organikus előrelépésnek tekinthető a párton belül.

Szijjártó lesz Magyarország új külügyminisztere. Kinevezése nem lehet kritikáktól mentes, azonban „új” feladatát már eddig is sikerrel ellátta a kormányzati instrukcióknak megfelelően. Ezzel pedig véleményem szerint továbbra sem lesz probléma.

A Pro/Kontra cikkek tartalma, érvrendszere nem feltétlenül tükrözi adott szerzőnk tényleges személyes véleményét egy-egy külpolitikai kérdésről, eseményről, vagy személyről, azt ugyanis mint feladatot kezeljük. Ebben a rovatban tehát nem célunk saját gondolataink megjelentetése, helyette azt igyekszünk bemutatni, hogy minden nemzetközi kérdésnek két oldala van, melyek mellett egyaránt lehet érvelni a közismert tények figyelembevételével. 

Az Irakban, Szíriában és Líbiában zajló harcok számos európait vonzanak a térségbe. Legutóbb Boszniából érkezett hír arról, hogy 15 (más források szerint 16) személyt őrizetbe vettek, akiket azzal gyanúsítanak, hogy a Közel-Kelet valamelyik milíciáját erősítették, vagy legalábbis harcosokat toboroztak különféle fegyveres csoportokhoz.

Az, hogy a probléma nem új keletű, abból is látszik, hogy Boszniában idén nyáron elfogadtak egy törvényt, amely szerint a külföldi harcokban való részvétel, illetve az arra való felbujtás is bűncselekménynek számít, ami akár tíz évig terjedő börtönbüntetéssel is sújtható. A bosnyák mudzsahedek (harcosok) már régen megjelentek Afganisztánban, majd Irakban, Líbiában, Szíriában, és a közel-keleti térség válsággócai manapság is vonzzák a szélsőséges bosnyák férfiakat.

("Növekvő elhivatottság" - muszlim harcosok Közép-Boszniában, f.: hetek.hu)

Boszniában a szélsőséges iszlám követői a Jugoszlávia felbomlását kísérő boszniai háború (1992-1995) idején jelentek meg az országban. A boszniai polgárháború az országban élő szerbek, horvátok és bosnyákok között zajlott, és beavatkozott Franjo Tudjman Horvátországa és Szlobodan Milosevics Jugoszláviája is. A bosnyák-horvát, horvát-szerb és bosnyák-szerb háborúk igazi „mindenki harca mindenki ellen” jellegű konfliktusok voltak, és a hadviselő felek mindent megtettek azért, hogy etnikailag tiszta területeket hozzanak létre a mai Bosznia-Hercegovina területén. Ez 1995-re, a háborút lezáró daytoni békemegállapodás aláírásáig többé-kevésbé sikerült is, így jött létre az állam területén a bosnyák-horvát és a szerb entitás. A megállapodás szerint föderatív államszerkezet alakult ki, melyet a Bosnyák-Horvát Föderáció és a Szerb Köztársaság alkot. A Szarajevó-központú föderális állami struktúra mellett mindkét entitásnak saját elnöke, kormánya és parlamentje van, a külügy, a külkereskedelem és a honvédelem tartozik a szövetségi ügyek közé. Ezen felül önálló kormányokkal rendelkeznek az entitásokon belüli egységek, a kantonok is, és ha mindez nem lenne elég, az ENSZ boszniai főmegbízottja bármely poszton saját belátása szerint eszközölhet személycseréket, és törvényeket is felülírhat. Mindez egy nehézkesen működő, instabil államszerkezetet eredményezett egy olyan államban, amely ráadásul Európa egyik legszegényebbjének számít. Maga Richard Holbrooke, a daytoni szerződés egyik bábája is azt nyilatkozta a kétezres évek közepén, hogy nem számított arra, hogy 10 év után Bosznia-Hercegovina létezni fog. Ebben az intézményesített „ideiglenes” állapotban folyamatos politikai válsággal néz szembe a boszniai társadalom.

A boszniai háború nemcsak a mai intézményrendszer kialakulását eredményezte, hanem a radikális iszlám megjelenését is a Balkánon. Ekkor jelentek meg a mudzsahedek Boszniában, nem kis részben az első bosnyák elnök, Alija Izetbegovics kezdeményezésére és aktív támogatásával. Amellett, hogy Izetbegovics – Tudjman, Milosevics, Mladics és a többiek mellett – is támogatta országában a Balkánt lángba borító nacionalizmust, a területvédő háború mellett egy „másik” háborút is folytatott, melynek célja egy iszlám állam létrehozása volt. Ebben elsősorban szaúdi és iráni pénzügyi támogatásra számíthatott, továbbá a világ minden tájáról (de elsősorban Szaúd-Arábiából és Jemenből) érkező harcosok segítségére. A daytoni békeszerződés aláírását követően a mudzsahedek egy része továbbállt, másik részük azonban Boszniában maradt. Az iszlám vahabita ágának követői egyre nagyobb teret nyertek az utolsó két évtizedben a balkáni államban. Az iszlám államokból érkező pénzt „humanitárius” szervezeteken keresztül mossák tisztára, és ebből a pénzből tartanak fenn Boszniában számtalan vallási iskolát, továbbá jó néhány kiképzőtábort is a világ bármely táján bevethető harcosok részére. Ezekben a táborokban azonban nem csak bosnyákok gyakorlatoznak, gyakorlatilag a világ minden tájáról érkeznek ide szélsőséges iszlamisták (például a 2008. novemberi mumbai terrortámadások egyik főszervezője).

("Gyanús tevékenység" - eddig kb. 16 férfit vettek őrizetbe szeptemberben toborzás miatt, f.: reuters.com)

A szélsőséges csoportok annak ellenére tevékenykedhettek az elmúlt húsz évben viszonylag háborítatlanul Boszniában, hogy több merénylet, gyilkosság is a számlájukra írható, illetve számos esetben bizonyított a Balkánról származó harcosok részvétele az afganisztáni, iraki, líbiai, stb. konfliktusokban. Afganisztánban több mint ezer halott mudzsahednél találtak bosnyák útlevelet, Líbiában a bosnyák hadsereg egykori parancsnokai tűntek fel, ma a vahabita szónokok gyújtó hangú üzenetekben szólítják fel a fiatalokat a szíriai, iraki háborúkban való részvételre. Addig, amíg a társadalom alsóbb rétegeiből származó, munka nélkül tengődő embereknek pénzt és szent küldetést ígérnek, minden bizonnyal lesz utánpótlás Boszniából bármelyik fent említett hadszíntéren.

Mindezek a jelek arra engednek következtetni, hogy Bosznia az iszlám radikalizmus egyik bástyája lehet Európában. Talán ezt felismerve döntött úgy a szarajevói törvényhozás (Nagy-Britannia és Franciaország példáját követve, ahol már a külföldi fegyveres harcokba való beavatkozás szándéka is bűncselekménynek minősül), hogy tíz évig terjedő börtönbüntetéssel sújthatja a külföldön harcoló boszniai zsoldosokat. Azonban ez a törvény mindaddig csak felületi kezelésnek tekinthető, amíg az államszervezet az instabilitás jeleit mutatja, az emberek jelentős része kilátástalanul éli életét, továbbá el nem kezdik kiszorítani a radikális iszlámot a mecsetekből, és marginalizálják a szélsőséges tanok hirdetőit. Amíg ez nem történik meg, a harcosok importján túl arra is lehet számítani, hogy az egyes konfliktusok csillapodásával a háborút megjárt, traumatizált, fanatizált mudzsahedek visszatérnek Boszniába, és mestereiknél is szélsőségesebb tanok terjesztésébe kezdenek, újrakezdve az ördögi kört, ezzel közvetlen veszélyt jelentve akár Európára is.

Abelovszky Tamás