Mitől tarthatunk az ISIS bukását követően? A Council on Foreign Relations elemzése szerint a terrorállam legyőzését követően könnyen kiéleződhetnek azok a régi-új ellentétek a térségben érintett regionális és globális hatalmak között, melyeket az iszlám fundamentalisták elleni harc átmenetileg háttérbe szorított.

„Az Iszlám Állam rohamosan csökkenő befolyása jelentősen megemelte Irakban és Szíriában egyes új konfrontációk kockázatát, mivel a számos fegyveres csoport, illetve alkalmanként az őket támogató külföldi hatalmak igyekeznek egymást felüllicitálni a befolyásuk növelésére az újonnan felszabadított területeken. Jelenleg szakértők úgy látják, hogy ha a két országban győzedelmeskedő frakciók kudarcot vallanak olyan politikai elképzelések keresztülvitelében, melyek alkalmazkodnak a civil érdekekhez, és elősegítenék a menekültek hazatérését, a katonai hadjáratok valójában csak a jövő felkeléseinek, és azok leverésének körforgását ágyazták meg.”

Az elemzés ezt követően külön foglalkozik Irak, és Szíria stabilitásának aspektusaival. Előbbi esetében rámutat, hogy a sokszereplős hatalmi harcok kezelésére egyedül az Egyesült Államok rendelkezne kellő politikai hatalommal, mivel a legtöbb frakciót bőkezűen támogatta. Amíg pedig nincs egyértelmű csapásiránya a Trump-kormány Közel-Kelet-politikájának, addig számítani lehet az iraki kormányerők, kurd egységek, s a különféle síita és szunnita törzsi milíciák közti ellentétek kiéleződésére.

A szerző ezt követően vázolja az iraki menekültek és az újjáépítés kérdéskörének állását:

„Több, mint 3 millió iraki kényszerült lakóhelyének elhagyására belföldön. […] Az infrastruktúra megsemmisült, és a közszolgáltatások minimálisak, rengeteg polgár átmeneti táborokban húzza meg magát. A törzsi vezetők néhány esetben megtiltották a katonai egységekkel összefüggésbe hozhatók családtagjainak hazatérését. […] Egy ENSZ szakértő szerint az alapvető infrastruktúra helyreállítása csak Moszulban több, mint egymilliárd dollárba kerülhet, az iraki kormány pedig az állam újjáépítésének költségét 100 milliárd dolláros nagyságrendűre becsüli. Az olajárak kifejezett csökkenése eleve folyamatos deficitet okozott az országnak, így világos, hogy Irak külföldi segítségre fog szorulni. A korrupció viszont járványszerű, így az államok, és a nemzetközi szervezetek vonakodhatnak a segélyezés kibővítésétől.”

Az elemzés második felében pedig a szír állam helyzete kerül összefoglalásra:

„Az amerikai érdekeltségek jelenleg az észak-szíriai Rakka közigazgatását igyekeznek megalapozni. Nem ismert azonban, hogy mekkora befolyással rendelkezik itt a Demokratikus Egység Párt, vagy éppen a szíriai kurdok, ugyanis néhányan attól tartanak, hogy a kurd harcosok az általuk felszabadított területeket a de facto autonóm kurd régiókhoz fogják csatolni. Mindeközben várható más közeli harcoló csoportok csatlakozása a csetepatéhoz, mivel külföldi támogatóik – elsődlegesen Törökország és Irán – versengenek befolyásuk növelésére azokon a területeken, melyek nem valószínű, hogy vissza fognak kerülni Damaszkusz ellenőrzése alá.”

„Ötmillió szíriai menekült tartózkodik a Szíriát körülvevő országok területén, és körülbelül egymillió adta be menekültkérelmét az Európai Unióban. A háború alábbhagyásával ezen államok társadalmi nyomással kerülhetnek szembe, hogy kinyilvánítsák Szíria biztonságosságát a menekültek hazatérése érdekében, ahogyan ezt tették néhányan Afganisztán esetében.”

„A pusztítás mértéke oly nagy, hogy az újjáépítés elképzelhetetlen nemzetközi segélyezések nélkül, de elemzők arra figyelmeztetnek, hogy ezen összegek valószínűleg Aszad, vagy a hozzá hű helyi hivatalnokok valamelyikének zsebében landolnának, s a kormányhoz lojális közösségek jutalmazására szolgálnának, mások kárára.”

A teljes cikket a linkre kattintva tekintheti meg:

https://www.cfr.org/backgrounder/what-watch-post-isis-iraq-and-syria

Holló Richárd

„Egy árny lebeg a Westminster felett – annak árnya, hogy megegyezés hiányában elmarad a Brexit.”

Tom McTague a Politico-n megjelent írásában képet fest nekünk arról, hogy is néz ki a jelenlegi brit belpolitikai helyzet, a brit-EU-s tárgyalások megakadásával, majd sorra veszi azokat a forgatókönyveket, amelyek esetén az egész Brexit elmaradhat – a maradáspártiak legnagyobb örömére.

Attól tartanak a képviselők, hogy a tárgyalások legvalószínűbb kimenetele a megegyezés hiánya lesz, aminek két következménye lehet: Nagy-Britannia mindenféle egyezség nélkül kiesik az EU-ból, vagy időlegesen, de bennmarad. A konzervatív párt többsége elkötelezett a kilépés iránt, és ha azt látják, hogy Theresa May meggondolja magát, könnyen leválthatják a kormányt. Ez azt eredményezné, hogy Jeremy Corbyn és a Munkáspárt kerülne hatalomra. Corbyn maga Brexit-párti, de a pártja jó része legalább ambivalens érzésekkel bír a dolog iránt, úgyhogy lehet, hogy egy munkáspárti kormány kiírna egy újabb népszavazást a kérdésben.

Félő - írja a szerző -, hogy az EU jelenleg mutatott egysége a kérdésben széthullik, így a briteknek nem egy, hanem 27 tárgyalópartnerrel kellene egyezségre jutniuk, ami sokkal kevesebb mozgásteret jelent. De lehetséges az is, hogy – mint ahogy azt Görögország esetében láttuk – az EU eltolja a határidőket, így több időt adva a tárgyalásoknak.

Viszont még ha nagy nehezen ki is szenvedték a megállapodást, mindent ki lehet dobni, ha a brit parlament nem szavazza meg a kilépésről szóló törvényt. Ez nem csak a kormány leváltásával járna, hanem egyben azt is jelentené, hogy Nagy-Britannia valószínűleg mindenféle egyezség nélkül lépne ki az Unióból, ami egy nagyon nehéz helyzetet eredményezne.

McTague rámutat, hogy ha Theresa May komolyan akar játszani, megteheti, hogy visszavonja a kilépési szándékát. A híres 50. cikk szerint ez jogilag teljesen rendben van, de más kérdés, hogy ez nagyon komoly politikai válságot okozna – az egyik miniszter egyenesen úgy fogalmazott, hogy „ez nem történhet meg, ez forradalomhoz vezetne”.

A teljes cikket itt olvashatja el:
http://www.politico.eu/article/5-reasons-why-no-deal-could-mean-no-brexit/

Németh Olivér

Tud élni Afrika az évszázad lehetőségeként emlegetett alkalommal? Régóta érik már egy átfogó afrikai kereskedelmi egyezmény, ám idáig sok országban elmaradt a ratifikáció. A megállapodás óriási lehetőségeket jelentene az afrikai országoknak, ugyanakkor szemléletváltást is megkövetelne tőlük. Sindiso Ngwenya, a Kelet- és Dél-Afrikai Közös Piac (COMESA) főtitkára adott interjút Tom Collinsnak az African Business magazintól.

„Új lehetőséget teremt ez nekünk itt Afrikában?

Rengeteg lehetőség áll rendelkezésre a bakugráshoz. Míg a régi gazdaságok azzal fognak birkózni, hogy a régi technológiát, gépeket, szalagokat lecseréljék, Afrika a későn jövők előnyeit fogja élvezni azáltal, hogy egyből a legkorszerűbb tőke - , technológia - és termeléstechnikákat fogja alkalmazni.

Mindazonáltal Afrikának ösztönző befektetési szerkezettel, készségekkel, képzéssel, alapszintű oktatási szolgáltatással és regionális piacokkal kell rendelkeznie.”

A teljes cikk a következő linken érhető el:

http://africanbusinessmagazine.com/sectors/finance/interview-comesa-sec-gen-sindiso-ngwenya/

Bejan Ervin

Richard N. Haass, a Council on Foreign Relations elnöke a Project Syndicate-en megjelent legújabb cikkében Trump iráni stratégiáját elemzi, kiemelve azt, hogy  Trump stratégiai hibát vétett. Vajon ezek után mennyire lesz nehéz a tárgyalás Iránnal és Észak-Koreával?

Haass a kongresszus lehetséges lépéseit vázolja fel, kiemelve azt a lehetőséget, hogy az Egyesült Államok újabb szankciókat vet ki Iránra, annak agresszív közel-keleti tevékenységei miatt, azonban azt is megemlíti a szerző, hogy bárminemű szankció, melyet az Egyesült Államok kezdeményez, támogatók nélkül maradna. A külpolitikai szakértő megjegyzi, hogy az iráni atommegállapodás tagjai (EU, Kína, Oroszország) nem csak a pénzügyi önérdekük miatt, hanem azért sem támogatnák a kongresszus által meghatározott új szankciókat, mert Irán alapvetően betartja az iráni atommegállapodásban foglaltakat.

Haass kiemeli, hogy az iráni atommegállapodás szigorítása (a ballisztikus rakéták fejlesztését, illetve az ellenőrzési folyamatokat illetően) elméletben jó lépés lenne, azonban gyakorlati megvalósítása kivitelezhetetlen, mivel a megállapodást aláírók egyike sem támogatná.

A szerző természetesen nem azt állítja, hogy az iráni atommegálapodásnak nem voltak meg a maga hibái, hiszen az Iránnal kapcsolatos problémákat csupán egy évtizedre csillapította volna, azonban Haass szerint így is alaptalan és meggondolatlan lépés volt Trump felől a megállapodás aláírásának elutasítása. Amellett, hogy az Iránnal kapcsolatos tárgyalások nehezebbé válnak, létezik egy másik, egyáltalán nem elhanyagolható probléma is: az Egyesült Államok külpolitikája Trump lépésével így kiszámíthatatlanná és megbízhatatlanná vált. Haass szerint egy erős állam politikájának a folytonosság szellemében kell működnie, ennek hiányában azonban az Észak-Koreával való jövőbeli tárgyalások is problémákba ütközhetnek. Mi lesz a garancia arra, hogy az USA betartja majd a szavát és nem rúg fel egy megkötött egyezményt?

Itt találja az eredeti cikket:

https://www.project-syndicate.org/commentary/trump-decertification-iran-nuclear-deal-by-richard-n--haass-2017-10

Son Nam Nguyen

2017 tavaszán immáron harmadik alkalommal adott otthont a Mathias Corvinus Collegium a Neighbourhood Dialogues című konferenciájának, amelynek az a missziója, hogy javítsa Magyarország régiós országokkal való kapcsolatát, ösztönözze az együttműködést, és lebontsa az előítéleteket, különösen a fiatalok közötti kapcsolatépítés tekintetében. A konferencia minden évben más szomszédos ország bevonásával kerül megrendezésre, és olyan témákat dolgoz fel, amelyek nemcsak hazánk, hanem a régiós országok számára is kiemelt jelentőséggel bírnak, és amelyek közös megvitatása hatékonyabb megoldások kidolgozását  segítheti elő. Az első rendezvény Szlovákia és Magyarország demográfiai kihívásait vette górcső alá. A második esemény partnerországa Románia volt, és a két ország EU-n belül elért eredményeit, valamint jövőjét és együttműködési lehetőségeit vizsgálta. A konferenciasorozat idei, harmadik állomása osztrák–magyar fókusszal valósult meg, és az ipari digitalizáció és az általa jelentett kihívások témája köré épült.

Bretus Borbála és Krümmer Bence, a 2017-es MCC Neighbourhood Dialogues főszervezői a következőképp indokolják a témaválasztást: „A negyedik ipari forradalom, ami jelenleg szemünk előtt zajlik, nem csupán a technológia átalakulásáról szól. Ez egy átfogó változás, amely átformálja a társadalom szerkezetét, hatással van arra, ahogyan tanulunk, dolgozunk, egymással – és a gépekkel - interaktálunk. Célunk az volt, hogy a résztvevőknek átfogó képet adjunk az ipar 4.0 kulcs tényezőiről és kihívásairól a szakma elismert képviselőinek és IT vállalatok vezetőinek segítségével, közösen best-practice megoldásokat keressünk, és kifejlesszünk egy olyan stratégiát, amely a legfontosabb feladatok és irányvonalak megállapításánál figyelembe veszi az összes érintett – köztük a társadalom – érdekét.”

E célkitűzésnek megfelelően a rendezvény első napján a V4 országokból és Ausztriából érkező résztvevők szakmai előadásokon vettek részt, majd az előadások során megszerzett tudásukat a második napon egy szimuláció keretében kamatoztathatták, ahol három bizottságba osztva különböző országokat és intézményeket képviseltek.

Az első nap szakmai részét a BME Automatizálási és Alkalmazott Informatikai Tanszékének (AUT) vezetője, dr. Charaf Hassan előadása nyitotta meg, aki átfogó képet hivatott adni az új ipari forradalomról, az ipar 4.0-ról és annak kihívásairól. A BME tanszékvezetője szerint az ipar 4.0 és digitalizáció korszaka a következő kulcs tulajdonságokkal jellemezhető: fenntarthatóság, „okosság” (smartness) – ami az adatkezeléssel és –feldolgozással kapcsolódik szorosan össze –, integráció és nyitottság. Rámutatott arra, hogy mivel Magyarországon nagyon erős az autóipar szerepe, hazánkban is prioritást élvez az ipari-technológiai fejlődés és fejlesztés. Hassan úr szerint a mai digitalizált világban a vállalatok feladata kettős. A sikeres fejlődéshez és technológiai átalakuláshoz egyrészt a vállalati kultúrára kell koncentrálniuk, és a munkavállalókat folyamatos tanulásra kell ösztönözniük, sőt kötelezniük annak érdekében, hogy alkalmazkodni tudjanak a digitalizált világ kihívásaihoz. A munkavállalók mellett a siker másik kulcsa a fogyasztó: mivel a fogyasztót akarjuk kiszolgálni, az ő igényeit kell figyelembe venni. A big data növekvő szerepével elsősorban olyan megoldások kidolgozását szorgalmazza, amelyek adatokból kinyert információn alapulnak.

A második panelt Dömötör Ákos, az OptoForce ügyvezető igazgatója tartotta, amely során a hallgatókat közelebb hozta az ipari digitalizáció és a robotika témájához. Levezette, hogy a munkaerő-hiány globális jelenség, ami felfelé nyomja a munkaerőköltséget. A munkaerőhiány leküzdésére és a költségek csökkentésére került egyre inkább előtérbe az ipari automatizáció és a robot technológia. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a robotok teljes mértékben átveszik a humán munkaerő feladatait, hiszen nem is tudnák teljes mértékben helyettesíteni a humán erőforrást, hanem sokkal inkább az emberi tevékenységek támogatásáról, úgy nevezett ember–robot kollaborációról van szó. Az automatizálási folyamat során az OptoForce ügyvezetője szerint két kiemelt tényező jelent kihívást a vállalatok számára: a költségcsökkentés és a vezérlő panelek kezelésének megkönnyítése, illetve a robotok „tanítása”. Egy profitorientált vállalat számára nyilvánvalóan akkor éri meg áttérni robot technológiára, ha a befektetett pénz rövid időn belül – Dömötör úr szerint egy éven belül – megtérül. Másrészt, az előadó véleménye szerint a mai robotokat „mérnökök alkotják mérnököknek”, és egy gyári alkalmazott nem boldogulna azok kezelésével. Ennek fényében szükség van a robotok irányításának egyszerűsítésére. A robotok tanulási folyamatát két módon képzeli el a vállalati vezető: egyrészt, a humán munkaerő megfigyelése, másrészt a „cselekvés általi tanulás” (learning by doing) révén.

Az ipari digitalizációt az állami szerepvállalás szempontjából vizsgálta a harmadik panel kerekasztal-beszélgetése, amely során az osztrák oldalról Christoph Diensthuber, Ausztria digitális menetrendjének szerzője, a magyarról pedig Vityi Péter, az IVSZ alelnöke beszélt. Diensthuber úr rámutatott arra, hogy amikor két évvel ezelőtt az osztrák parlamentben előtérbe került a digitalizáció kérdése, a legfontosabb célkitűzés az infrastruktúra fejlesztése, a társadalom digitális világba való minél nagyobb arányú bevonása volt. A digitális menetrend fontos aspektusait képezte emellett a foglalkoztatás és az oktatás is. Vityi rámutatott arra, hogy Magyarországon a digitális agenda négy pillérre épül: az oktatással, startupokkal és gazdasággal kapcsolatos lehetséges cselekvések monitorozására, valamint a fiatalok védelmére. Azzal kapcsolatban, hogy milyen hatással lesz az ipari digitalizáció a munkaerőpiacra, alapvetően egyetértés uralkodott a kerekasztal-beszélgetés két résztvevője között. Bár mindketten beismerték, hogy munkahelyek megszűnésével lehet számolni, a sok új munkahely létrejötte azonban pozitív nettó változást fog eredményezni. Az új állások betöltése mindkettejük szerint az oktatás megreformálását, a munkaerő átképzését követeli meg. Mind az osztrák, mind a magyar előadó kiemelte nemcsak az állam, de az egyén szerepét is ebben a folyamatban: az élethosszig tartó tanulás egyre inkább felváltja a hagyományos oktatási kereteket.

Az első, szakmai előadásokból álló napot a Hepenix üzletfejlesztési igazgatója, Tóth József zárta előadásával, aki az első előadáshoz hasonlóan kifejtette, hogy a siker érdekében a fogyasztói igényekre kell kiemelt figyelmet fordítani, és az ő igényeiknek kell megfelelni. Véleménye szerint, ha egy vállalat a negyedik ipari forradalom győztesei között akar kikerülni, akkor három tényezőre kell építenie: okosság (smartness), nyelvtudás és mobilitás.

A konferencia második napján a résztvevők egy szimuláció keretében próbálhatták ki magukat életszerű körülmények között a különböző érdekcsoportok – kormányok, vállalatok, munkavállalók – döntéshozó pozícióiban, illetve javaslatokat dolgoztak ki az ipari átalakulást érintő kérdésekben. Egy lelkes résztvevő így foglalta össze az MCC Neighbourhood Dialogues két napja során szerzett élményeit: „Véleményem szerint ez a konferencia nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy megismerkedjünk a környező országok lelkes fiataljaival, majd együtt megvitassuk a mindannyiunkat érintő témákat, ötleteljünk és megoldást keressünk a problémákra. Remélem, jövőre is folytatódik a rendezvénysorozat.” Nos, a szervezők kétség kívül mindent meg fognak tenni ennek érdekében.

Készítette: Zemkó Boglárka

A Project Syndicate-en Daniel Gros tollából megjelent írás azt boncolgatja, hogy mivel az EU a nemzetállamokra támaszkodik, amikor azok politikai/gazdasági válságba kerülnek, azt az Unió is óhatatlanul megérzi.

A szerző felidézi, hogy Emmanuel Macron megválasztásával úgy tűnt, hogy az EU végre egy nyugalmasabb, építkezésre fókuszáló időszak elé nézhet – ez a nyugalom tört meg a barcelonai utcákon. Mindaz, ami Spanyolországban most történik, egyfelől mutatja, hogy az európai gazdaság erősödik, de egyben kiemeli azt is, mennyit képes elérni az EU.

A spanyol gazdaság ugyanis növekszik, az eurózóna átlagánál jobban, és a jelenlegi eseményekre sem reagált kétségbeesetten a piac. Ugyanakkor látni kell, hogy az EU-s intézmények ha akarnának sem tudnának beavatkozni a katalóniai eseményekbe, erre egyszerűen nincsenek meg az eszközeik.

Hogy miért? Azért, mert az uniós modellt nem lehet tisztán kormányközinek leírni, hiszen minden, amit az EU-s intézmények eldöntenek, azt a nemzeti kormányok hajtják végre. Az Európai Központi Bank intézkedéseit a tagállami központi bankok, az Európai Bíróság döntéseit pedig a tagállami bíróságok, kormányok léptetik életbe.

Manapság több tagállam is komoly gondokkal küzd. Görögországban elhúzódó gazdasági-politikai válság van, Magyarország és Lengyelország „illiberális” kormányai kikezdik a bírói függetlenséget, Spanyolország nem tudja feloldani a konfliktust Katalóniával, sőt, az elmozdíthatatlannak tűnő Angela Merkel is törékeny koalíció élén kezdi meg negyedik kormányzását, Olaszországban pedig a választók többsége populista/euroszkeptikus pártokat támogat. Éppen ezért, a tagállamok inkább a saját belső gondjaikkal foglalkoznak, az integráció kérdése háttérbe szorul.

A teljes cikket itt találja:
https://www.project-syndicate.org/commentary/spain-catalonia-crisis-european-integration-by-daniel-gros-2017-10?a_la=english&a_d=59ddded678b6c708dc69e8e5&a_m=&a_a=click&a_s=&a_p=%2Fsection%2Fpolitics-world-affairs&a_li=spain-catalonia-crisis-european-integration-by-daniel-gros-2017-10&a_pa=section-commentaries&a_ps=

Németh Olivér

A csehországi parlamenti választások legnagyobb esélyese az Andrej Babiš vezette ANO, amely egyúttal az oroszbarát Miloš Zeman államfő nyílt támogatását is élvezi. Az európai integráció további mélyítésének elutasítása, és a szuverenitás kérdésének előtérbe helyezése mellett az Oroszországgal szembeni gazdasági szankciók ellenzése egyaránt várható az új vezetéstől, amennyiben az ANO-nak valóban sikerülne hatalomra kerülnie.

A Kreml elsőszámú célpontja a régióban épp Csehország, miután a magyar és szlovák vezetés Unióval szembeni retorikájával párhuzamosan valamelyest közeledett Oroszországhoz az utóbbi időben. A köztársasági elnöknek nem csak a retorikájában fedezhető fel az orosz kötődés: Zeman közeli tanácsadóinak moszkvai pénzügyi kötelékei mellett az az elnökkel kapcsolatban álló Vladimir Yakunin orosz tábornok is megemlítendő, aki KGB-s múlttal büszkélkedhet, és Washington feketelistáján is szerepel a Krím annektálásában való részvételéért. Zeman pártfogoltjának elfogultságától tehát valószínűleg joggal tartanak ellenzői, akiknek jó alapot nyújt, hogy a cseh hatóságok korábban a parlament hozzájárulását kérték, hogy Babiš pártelnök orosz üzleti kapcsolatait vizsgálhassák. Az orosz felforgató akciókkal szemben mindeddig éber cseh hatóságok egy esetlegesen erősen Moszkva-barát kormány alatt valószínűleg nem folytathatnák zavartalanul működésüket, noha már több mint 40 cseh nyelvű, EU-és NATO-ellenes üzeneteket közvetítő portálról derült ki, hogy orosz háttérrel rendelkezik.

Janusz Bugajski írása az alábbi linken érhető el:

http://www.realclearworld.com/articles/2017/10/12/czech_election_another_blow_to_the_eu_112580.html

Mészégető Tamás

Az iráni atomegyezmény felmondása Donald Trump számára politikai, és nem technikai kérdés – mondja a Georgetown University elemzője, Ariane Tabatabai, aki szerint Trump agresszióra építő politikája hiteltelenné teheti az amerikai politikát a Közel-Keleten, s növeli a konfrontálódás esélyét a térségben. Az elemzés végigveszi az esetleges forgatókönyveket a 2015-ben kötött egyezmény jövőjére nézve, abban az esetben, ha az Egyesült Államok felmondja azt.

„Trump jelezheti bázisa felé, hogy kemény fából faragták, és, hogy fel fogja göngyölíteni Barack Obama hagyatékát.”

Az elnök lépése saját embereit is megosztja:

„A Trump-igazgatás számos képviselője - a védelmi miniszter Jim Mattis, a belügyminiszter Tillerson, illetve számos katonai vezető, pl. Joesph Dunford tábornok – is jelezte, hogy az amerikai érdek valójában azt diktálja, hogy továbbra is ragaszkodjanak az egyezményhez.”

„Az elnök úgy döntött, hogy a Kongresszusnak adja a stafétát. Alapvetően az elnök nem arra hivatkozva mondja fel az egyezményt, mert Irán kudarcot vall annak betartásában – attól függetlenül, hogy számos alkalommal megjegyezte, hogy álláspontja szerint Irán nem igazodik az egyezményhez -, hanem amiatt, mert az nem szolgálja az Egyesült Államok nemzeti érdekét. Ez a Kongresszusnak dobja a labdát.”

Innentől a Kongresszusnál tehát a döntés joga. Ők még reagálhatnak az elnök lépésére úgy, hogy a felmondás ellenére nem emelnek újabb szankciókat Iránnal szemben, hiszen még a republikánusok között is sokan úgy vélik, hogy nem áll az Egyesült Államok érdekében az, hogy szélesítsék az Irán és köztük fennálló szakadékot – pedig ők nyíltan kiálltak a 2015-ös egyezmény ellen.

Végül az elemzés rávilágít arra, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai, valamint Németország által aláirt szerződés amerikai felmondása Irán számára jó okot adhat arra, hogy bűnbakot teremtsen:

„Az irániak fókusza az Európai Unió. Amikor először felmerült, hogy az Egyesült Államok felmondaná a szerződést, az iráni vezetés számos jelentős állásfoglalást tett arról, hogy folytatnák az egyezmény végrehajtását, de csak abban az esetben, ha az európaiak játékban maradnak. […] Náluk van azon előny, hogy az Egyesült Államokra mutatva kijelentsék a következőt: >>Nézzétek, mi vagyunk a jófiúk; mi nem lékeltük meg a hajót az amerikai visszásságok ellenére, miközben ők nem tartják be az egyezségünk rájuk eső részét.<<”

A teljes cikket az alábbi linkre kattintva érheti el:

https://www.cfr.org/interview/will-decertification-spike-iran-nuclear-accord

Holló Richárd

A Petro Poroshenko ukrán elnök által szeptember végén aláírt, és 2020-ig fokozatosan bevezetendő új oktatási törvény az országon belül vegyes, a szomszédos államok részéről pedig egyértelműen ellenző reakciókat váltott ki. A törvény szerint a felső-tagozatos oktatás nyelve minden esetben az ukrán, a kisebbségi nyelveket csak bizonyos speciális órákon lehet használni. Az oktatási reform más változtatásokat is magában foglal, a változtatásokat pedig elsősorban az ukrán iskolarendszer európai standardokhoz való közelítésével indokolják.

A politikai célkitűzés ugyanakkor egyértelműnek tűnik: az ukrán nyelv helyzetének erősítése, az országban szintén elterjedt orosszal szemben. A törvény nem is az első az ezt célzó intézkedések sorában, legutóbb az állami televízió által sugárzott ukrán nyelvű tartalmak arányát növelte meg törvényileg a parlament.

Az „ukranizáció” azonban eddig is erőteljes volt. A lakosság anyanyelvét vizsgáló, ukrán-orosz kettős opciót is tartalmazó felmérések szerint az oroszt 2013-ban 22%, míg 2017-ben már csak 13% vallotta az anyanyelvének, noha az orosz-ukrán lehetőséget választók aránya csak 1 százalékponttal nőtt 18%-ra ezen időszakban.

Az intézkedést érő orosz kritika nem meglepő, ugyanakkor Magyarország mellett Románia is felemelte a hangját az új oktatási törvény ellen, kilátásba helyezve, hogy az a további európai integráció akadálya lehet. Az Európa felé forduló, reformokkal terhelt kijevi vezetésnek ugyanakkor nagy szüksége lehet szomszédjai támogatására, ahogyan az oroszokkal szembeni konfliktus további mélyülése sem célja Poroshenkonak, aki a többnyelvűség támogatásával talán progresszív, ugyanakkor kevésbé kockázatos döntést hozna.  Gwendolyn Sasse írása a Carnegie Europe-on:

http://carnegieeurope.eu/strategiceurope/73272

Mészégető Tamás

Miért lehet szinte korlátlan kereslet az embercsempészek szolgáltatásaira a mali állampolgárok részéről? Az illegálisan Franciaországban tartózkodók deportálásával milyen nyomás nehezedhet egy kibocsátó országra? Ty McCormik a Foreign Policy magazin tudósítója ezekre a kérdésekre adhat választ cikkében, Amadou Coulibaly példáján keresztül.

„Úgy hírlik Mali durván 18 millió állampolgárának majdnem negyede az országon kívül él, főleg Európában és más afrikai országokban. Mali tisztviselők elmondása szerint közülük feltehetőleg 120,000-en élnek Franciaországban, és küldenek haza Franciaország egykori gyarmatának szánt fejlesztési segélyét is meghaladó összegeket.”

„Mivel Európa egy menekültválsággal birkózik, aminek következtében 2015-ben a menedékkérők száma 122%-kal nőve 1.3 millióra ugrott (a korábbi csúcs 700,000 fő volt 1992-ben, a Szovjetunió összeomlása után), arra törekedett, hogy felgyorsítsa az elutasított menedékkérők és a megfelelő papírok nélkül érkező migránsok deportálását.”

“»Egy migráns 20 másik otthonit tud segíteni,« mondja (Coulibaly). »Ők fizetik ki a lakásokat, az iskolákat, a kórházakat. Az európai segély mindezt nem tudja kifizetni. Migráció nélkül nem lesz semmilyen fejlődés.«”

A teljes cikk az alábbi linken érhető el:

http://europeslamsitsgates.foreignpolicy.com/the-deported-mali-africa-europe-EU-deportation-migration-unrest

Bejan Ervin

A Royal United Services Institute think tank oldalán (www.rusi.org) olvasható Francisco de Borja Lasheras írása a jelenlegi katalóniai helyzetről és a tartományi vezetés viszonyáról a spanyol kormánnyal.

Felütésként a szerző rögtön azzal a megállapítással kezd, hogy a közvéleményben elterjedt állásponttal szemben nem az a helyzet, hogy az elnyomott Katalónia el szeretne szakadni az őt kihasználó Spanyolországtól, aki nem hajlandó semmilyen engedmények megtételére az önrendelkezést illetően. Hiszen, mint arra rámutat a szerző, az elmúlt évtizedekben egészen jó volt a párbeszéd a katalán és a madridi vezetés között.

Mi akkor a probléma? Nos, 2010-ben Mariano Rajoy miniszterelnök és a spanyol alkotmánybíróság megsemmisített egy 2006-os katalán autonómiáról szóló statútumot, ami felkorbácsolta a függetlenségi érzéseket a tartományban. Ez, a napjainkban elterjedt populista szellemmel karöltve pedig azt hozza, hogy „a Spanyolországtól való elszakadás, bármilyen áron is történjen, sokak szemében gyógyírré vált a tartomány minden bajára, anélkül – mint azt a Brexit esetében láttuk –, hogy komolyabban mérlegelnék a következményeket, előnyöket-hátrányokat és a költségeket” – fogalmaz Francisco de Borja Lasheras.

Ezután ismerteti a szerző a katalán népszavazás körülményeit. Demokráciaellenesnek ítéli a katalán parlament szeptemberi 6-i döntéseit az elszakadásról, ugyanis a függetlenségpártiak, törékeny parlamenti többségüket kihasználva, a törvényeket is áthágva hozták meg azokat. A népszavazás is súlyosan sértette az alkotmányos rendet, hiszen nem voltak független megfigyelők, „Nem” kampány, cenzus, stb., ami egy hivatalos népszavazás alapvető követelményei kellene hogy legyenek. Éppen ezért minősíti a szerző véleménynyilvánító népszavazásnak, aminek nincs kötőereje.

A hibák ellenére a függetlenségpártiaknak nagyon is jól jött, hiszen van egy hivatkozási alapjuk, ráadásul a törvénytelenségekről elterelte a figyelmet a madridi kormány erőteljes fellépése.

A szerző azzal zár, hogy mind Rajoy, mind a katalán vezetők egyfajta zsákutcában vannak, hiszen vissza nem táncolhatnak, de ha még tovább feszítik a húrt, az beláthatatlan veszélyekkel, és az erőszak még további fokozódásával járna. Szükség van a párbeszédre mindkét fél részéről, és a madridi kormánynak itt a lehetőség, hogy előálljon egy részletes jövőképpel Katalóniát illetően.

A véleménycikket teljes egészében itt olvashatja el: https://rusi.org/commentary/catalonia-shattering-constitutional-order

Németh Olivér

„A fenyegetést nem Irán fegyvereinek, hanem rezsimének jellege adja.” – mondta Tom Cotton arkansasi szenátor, akivel okfejtő interjú készült az amerikai-iráni atomegyezménnyel kapcsolatban.

Az Obama elnökség alatt megkötött atomegyezmény éles kritikusaként Cotton számos érvet felsorakoztatott a további egyezmények kötése ellen, mondván, hogy az Obama-féle szerződés sem zárta el az utat az iráni atombomba elkészülte elől, sőt, inkább kikövezte azt.

„A logikus lépés tehát az egyezmény hitelesítésének megtagadása lenne, megkezdve annak szigorítását és az iráni agresszió szankciókkal és katonai nyomásgyakorlással való ellensúlyozása, amennyiben szükséges.”

„Az ajatollahi rendszer egy radikális, forradalmi, iszlamista hátterű berendezkedés, ami nemzetállami erők támogatását bírja, s ez mindig is így volt. Röviddel hatalomátvétele után Khomeini ajatollah megalakította az Iráni Forradalmi Gárdát, hogy kiteljesítse >>a dzsihád ideológiai misszióját<<, s hogy kiterjessze >>Isten jogát világszerte<<, az iráni alkotmány szavaival élve. Szükségtelen mondani, hogy az ő víziójuk szerint Isten joga nem kifejezetten könyörületes.”

„Irán volt a felelős száz és száz amerikai katona haláláért, síita milíciák óriási arzenálokkal való támogatásával, ideértve a pusztító útszéli bombákat. Ez az a fenyegetés, amivel szemben állunk: egy teokratikus zsarnoki hatalom, mely igen mélyen gyökerező ideológiai hajlandóságot bír arra nézve, hogy pusztulást és halált hozzon az Egyesült Államokra.”

„Egyszerűen összefoglalva, az egyezménynek csak akkor lenne értelme, ha feltesszük, minden tapasztalatnak ellentmondva, hogy Irán 10 éven belül egy jogállami, békés, törvénytisztelő rezsimmé válik. Másképpen megfogalmazva az Obama kormányzat volt az, amely az iráni rezsim efféle irreális képére alapozta az országgal kapcsolatos politikánkat, s nem a kormányzat kritikusai.”

A teljes cikk az alábbi linken érhető el: 

https://www.cfr.org/event/conversation-iran-nuclear-deal-senator-tom-cotton

Holló Richárd

Egyéves átmeneti időszak után megújult szerkesztői gárdával indul újból útjára a DiploMaci. Célunk az, hogy elődeink munkájára építve igényes, magas szakmai színvonalú külpolitikai tartalommal jelentkezzünk, nagy hangsúlyt fektetve az aktualitásokra.

A blogot a Mathias Corvinus Collegium jelenlegi és végzett hallgatói működtetik, ezzel is elősegítve a külpolitikai újságírás iránt érdeklődő fiatal generációk megjelenését a nyilvánosság előtt. A naponta olvasható szemle rovat mellett egyre több önálló írással, elemzéssel szeretnénk bővíteni a blog kínálatát, folytatva az alapító szerkesztők évekkel ezelőtt megkezdett munkát.

A világot hat régióra osztva szemlézünk olyan elemzéseket, véleményeket, amellyel olvasóink tovább szélesíthetik látókörüket. Minden nap más-más térség legérdekesebb folyamatait feldolgozó bejegyzésekkel jelentkezünk.

Reméljük, hogy a megújult DiploMaci elnyeri a blog olvasótáborának tetszését és újabb rendszeres látogatókat is szerezhetünk. Várjuk az írásainkkal kapcsolatos véleményeiteket, kommentjeiteket!

A DiploMaci jó egyéves téli álmából fog hamarosan felébredni, hogy már a Mathias Corvinus Collegium (MCC) gondozásában egy teljesen új, fiatal csapattal vágjon neki az elkövetkező, remélhetőleg sok-sok évének. Mi ugyanis, akik 2010 őszén megalapítottuk a blogot, illetve azok, akik útközben csatlakoztak hozzánk, hátralépünk.

Ennek a döntésnek két fő oka van: az egyik, hogy legtöbbünknek a karrierje, céljai, élete olyan irányt vett, amibe már nem fér bele a minőségi külpolitikai cikkek folyamatos írása, és a blog aktív kezelése. A másik, hogy a DiploMaci jövője szempontjából elengedhetetlen, hogy új lendületet kapjon, és ezt Mi régiek már biztosan nem tudjuk szavatolni.

Ehhez új emberek kellenek, friss gondolatok és lelkesedés. Annál is inkább, hiszen ez a világpolitikai környezet, már teljesen más, mint amiben elindultunk. Ahogy az is teljesen megváltozott, hogy Ti, nyájas olvasók, hogyan és mennyi hírt, elemzést fogyasztotok. Mi már sok mindent nem feltétlenül látunk, érzünk, tudunk.

Erőltetni persze tudnánk, vagy legalábbis lehetne, de azzal éppen azokat az eredményeket diszkreditálnánk, amiket az évek alatt, nektek is köszönhetően, elértünk, és amikre nagyon büszkék vagyunk. Elsősorban például azt, hogy a semmiből indulva létrehoztunk egy olyan külpolitikai blogot, ami nem csak szerintünk, de szerintetek, olvasók szerint is az egyik legjobb dolog volt, ami a rendszerváltás óta történt a magyar külpolitikai újságírással.

Szakmaiság, minőségi, mégis könnyen fogyasztható írások, változatos tartalom, kritikai szemlélet, értelmes vitakultúra, igazi közösség.  Ez volt az a DiploMaci, amit az elmúlt években felépítettünk. Az eredeti célunk tehát teljesült: valódi otthona lett a minőségi magyar külpolitikai újságírásnak.

Ám ezt nem csak Mi, vagy Ti, olvasók tudjátok megerősíteni, hanem a sikereink is: 2010 óta voltunk hatodikok az ország legrangosabb blogversenyén, a Goldenblogon (tavalyelőtt, elsőként a hazai külpolitikai szakblogok történetében) szerepeltünk több mint 500-szor az Index főoldalán, továbbá a Figyelő, a HVG, a Mandiner, a Portfolio és az Index2 hasábjain, illetve vette át cikkünket a Hír24 is. A Facebook követőink száma eközben 80-ról 2.000+ főre bővült, és tartottunk egy sor előadást fiatal, érdeklődő, és rendkívül tehetséges fiatalnak különböző egyetemi diákszervezetekben, szakkollégiumokban, valamint nyilatkoztunk és előadtunk több komoly fórumon.

Ezeket az eredményeket, és ezeket az élményeket úgy gondolom, mindannyian, akik valamilyen formában részt vettünk a DiploMaci történetében, elvisszük magunkkal, és mindig büszkeséggel fogjuk emlegetni.

Hamarosan azonban egy új, izgalmas fejezet nyílik a blog történetében, amihez nekünk már csak áttételesen lesz közünk, de ez így helyes. Tudni kell ugyanis változni, megújulni, továbblépni, máskülönben az, ami egyszer friss volt és egyedi, ugyanolyan lesz, mint az, ami ellenében meghatározta magát. Önismétlés, önfényezés, korral nem haladás, szűklátókörűség, ezeket Mi mind el akarjuk kerülni. És el is fogjuk, ezért adjuk át most a DiploMacit-t az MCC fiataljainak. Minőségre törekedni ugyanis nem csak az induláskor kell, hanem mindig.

És az utánunk következő egyetemisták éppen ezt képviselik, talán valahogy úgy, ahogy tettük ezt anno Mi is; vagy talán egy kicsivel még jobban is :)

Köszönet nektek mindenért, és maradjatok hű olvasók, hiszen a DiploMaci nem vész el, csak átalakul!

Barátsággal,

Múlt hét elején az amerikai képviselőház pénzügyi szolgáltatásokért felelős bizottsága - pontosabban annak republikánus tagjai - egy három éves vizsgálat eredményét ismertette az amerikai kormány, HSBC-vel szemben folytatott büntetőeljárásáról. A brit nagy bankot, mint ismeretes, 2012-ben az amerikai kormány 1.9 milliárd dolláros bírság megfizetésére kötelezte, miután kiderült, hogy az HSBC több rendben is súlyosan megsértette az amerikai pénzügyi szabályokat: például szemet hunyt a mexikói drogkartelek, bankon belül indított pénzmozgásai felett. A mostani vizsgálat eredménye azonban feltárta, hogy részben a brit kormány közbenjárására, részben saját meggyőződését követve az amerikai kormány nemhogy nem várta el a banktól a pénzmosásban való részvételének és a jogszabályok szándékos figyelmen kívül hagyásának elismerését, végül az HSBC vezetői ellen sem indított büntetőeljárást.

2013 márciusában – egy évvel a brit nagy bank, az HSBC-re kiszabott 1.9 milliárd dolláros bírság kiszabása után – Eric Holder, akkori legfőbb ügyész, az amerikai szenátus igazságügyi bizottsága előtt volt kénytelen felszólalni. Az ülés egészen addig nyugodt mederben telt, amíg a résztvevők el nem értek az HSBC-ügyhöz. Ekkor ugyanis a bizottság elnöke, a republikánus Chuck Grassley, neki ugrott Holdernek. A szenátor kérdőre vonta a főügyészt, hogy meglátása szerint mégis mi okozhatta az igazságügyi minisztérium 2012-es HSBC döntését, ha a tények világosan megmutatták, hogy a bank szemet hunyt a kartelek pénzmosása felett, együttműködött több szankciós listán szereplő országgal, és szoros üzleti kapcsolatokat ápolt több olyan szaúdi bankkal, amelyek terrorista hálózatokhoz voltak köthetők.

(Chuck Grassley, f: politico.com)

Holder szerint a döntés egyetlen dolognak volt köszönhető: a tények megismerése után az igazságügyi minisztérium, az amerikai központi bank, valamint a pénzügyminisztérium vezetősége arra a megállapításra jutott, hogy az HSBC vezetőségének bíróság elé állítása, valamint tetteiknek hivatalos elismertetése súlyos következményekkel járhat; mint Holder fogalmazott: “Tartok tőle, hogy bizonyos intézmények olyan nagyra nőnek, amelyek bíróság elé állítása rendkívül nehézzé válik, főleg, ha bizonyos források szerint az eljárás kezdeményezése, a nyílt vádemelés, nem csak a nemzetgazdáságra gyakorolhat negatív hatást, de a világgazdaságra is.”

A neves brit üzleti lap, a Financial Times másnapi száma szerint Eric Holder lényegében kimondta, hogy vannak olyan bankok, amelyek egyszerűen túl nagyok ahhoz, hogy börtönbe jussanak. A leköszönt legfőbb ügyész természetesen ezt a következtetést – legutóbb egy hete, a Demokrata Párt programalkotó bizottsága előtt – hevesen tagadta. Érvelése szerint ugyanis senki sem gondolhatja komolyan, hogy az amerikai igazságügyi minisztérium, amennyiben tényszerűen ismertté válik előtte, hogy bizonyos intézmények törvényt sértenek, ráadásul súlyosan és több rendben, megúszhatják a vádemelést, illetve vezetői a börtönbüntetést. A demokraták szerint láthatóan nem.

Az ellenzék azonban nem hagyta annyiban sem a 2012-es döntést, sem Holder későbbi magyarázatát, és saját nyomozásba kezdett, aminek az eredménye múlt hét elején vált ismertté. Ez alapján kiderült, hogy az HSBC-ügyön dolgozó ügyészek büntetőeljárás megindítására tettek javaslatot a legfőbb ügyésznek, valamint jelezték felé, hogy a bankot kötelezni kell felelősségének teljes elismerésére, miután a tények azt mutatják, hogy a bank szándékosan hagyta figyelmen kívül az irányadó jogszabályokat. A bizottsági jelentés szerint azonban Holder figyelmen kívül hagyta kollégai véleményét, és inkább a brit kormányra, a pénzügyminisztériumra, valamint a központi bankra hallgatva csak bírságot szabott ki a bankra – George Osborne akkori brit pénzügyminiszter állítólag erősen lobbizott az amerikai központi banknál és a pénzügyminisztériumnál, hogy Holder ne emeljen vádat a bank ellen, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek a brit gazdaságra nézve.

("Vajon a legjobb döntést hozta?" - Eric Holder, f: cnn.com)

Az amerikai kormány képviseletében tehát Holder döntött, az HSBC elismeri, hogy hibázott, megfizeti a kiszabott büntetést, és 5 évig külső felügyeletet kap, hogy valóban betartja-e a jogszabályokat. A képviselőházi bizottság szerint azonban a bank képes volt elérni, amikor már Holder „első és egyetlen” döntése asztalra került, hogy az első verzió büntetései közül nem egyet finomítson. A legfőbb ügyész elsőre például azt követelte, hogy a jövőben bármilyen pénzügyi előírás elleni vétség, tehát akár a legkisebb meg nem felelés is, azonnal elvonja az az évi vezetői bónuszt a hibázótól. A végső verzióban ez már úgy szerepelt, hogy a hibázó bónusza akár vissza is vonható.

És, hogy mi következik ebből? Vélhetően, amit mindannyian tudunk: az állami gazdasági szabályozószervek sem a válság előtt, sem azóta nem végzik rendesen a munkájukat, hiszen egyértelmű törvénysértéseket nem hajlandók megfelelően büntetni, mert félnek az állítólagos következményektől. Persze érdekes kérdés, hogy vajon mi is a feladata például egy legfőbb ügyésznek? Bármi áron, mindenkivel szemben védeni és betartatni a törvényeket, vagy komoly mérlegelés után, az aktuális politikai-gazdasági helyzetet is figyelembe véve hozni egy döntést. Az ellenzék szerint láthatóan előbbi, Eric Holder és a kormány szerint viszont láthatóan utóbbi. Lehet, hogy mindkettőnek igaza van. De a brit bankért addig sem kell izgulni, hiszen az HSBC időközben felvette Holder egykori beosztottját, Jennifer Shasky Calvery-t, aki 2012-ben azt az ügyészi csoportot vezette, amely az ügy kapcsán a bank és vezetőinek fejét követelte. Meg kell hagyni, stílusos.

Németh Áron Attila

Az előző parlamenti választások után, még december végén írtam, hogy nehéz idők köszöntenek Spanyolországra, ugyanis a demokrácia beköszönése óta először koalíciós kormányzásra kényszerül a politikai elit. A múlt hétvégén, fél év elteltével megismételt második választás – amelyre éppen azért volt szükség, hogy feloldja a koalíciós kényszert, lévén ez idő alatt sem sikerült kormányt alakítani – bár hozott újdonságokat, továbbra is koalícióra ítéli a feleket. A szavazásra jogosult 36,5 millió spanyol választópolgár 350 parlamenti és 208 szenátusi hely sorsáról döntött június 26-án, amely újfent a Partido Popular (Néppárt) győzelmét hozta. Ráadásul úgy, hogy a PP javítani tudott tavaly decemberhez képest, dacára annak, hogy a közvélemény-kutatások előrejelzései nem számoltak előzetesen Mariano Rajoy pártjának erősödésével. A választások nagy vesztese pedig a baloldali koalíció, az Unidos Podemos (Együtt képesek vagyunk rá), akik decemberhez képest jelentős visszaesést könyvelhettek el, miután egymillió szavazójuk pártolt el tőlük. Ám a másik feltörekvő, a Ciudadanos (Polgárok) sem lehet boldog, ők is veszítettek támogatottságukból. Az elkövetkező időszak legnagyobb kérdése tehát, hogy sikerül-e stabil kormányt felállítani, vagy a politikai patthelyzet folytatódik az országban?

Az Unidos Podemos, a Podemos és az Izquierda Unida (Egyesült Baloldal) koalíciója, amely nagy reményekkel futott neki a június végi parlamenti választásoknak, hatalmas csalódást okozott. A választások óta eltelt három napban Pablo Iglesias Podemos vezér személyét folyamatosan támadják - párton belül is, nagy számban. Iglesias szerint - talán erre is válaszul - inkább hamarabb, mint később tartana egy kongresszust, ahol ott át kell gondolni és beszélni mindent, akár az IU-val kötött koalíció jövőjét is beleértve. Rossz eredményüknek több oka is lehet, azonban a fő ok mindenképpen az, hogy a választópolgárok a Podemos erősödésében veszélyt láttak a spanyol demokráciára nézve. A párt Venezuelához kötődő kétes kapcsolatát, és az ottani rezsim elfogadását a szavazók nem tartották jó iránynak. Főleg azok a jobboldali, konzervatív szavazók nem, akik decemberben otthon maradtak, most azonban úgy érezték, hogy részt kell venniük a döntésben. A mostani kampányban ugyanis erőteljesen jelen volt a latin-amerikai vonal, főleg Venezuela, míg ez decemberben nem volt így, akkor csupán Rajoy tartotta fontosnak néhányszor megemlíteni a térséget. Természetesen a Podemos és Nicolás Maduro reszimje közti kapcsolat volt a kampány központi témája.

("Bebetonozva" - Mariano Rajoy miniszterelnök, f: lavozlibre.com)

Némi meglepetést azért így is okozott, amikor Albert Rivera, a Ciudadanos vezetője kiutazott Caracasba, hogy támogatásáról biztosítsa Leopoldo Lópezt, és az összes politikai fogvatartottat. Emellett persze nem hagyta ki, hogy a Podemos és a venezuelai rezsim kapcsolatáról megemlékezzen: „Egyesek azért jöttek ide, hogy pénzt és kiképzést (ideológiai – a szerk.) kapjanak, míg mi, mások azért jöttünk ide, hogy segítsünk azoknak, akiknek ez a kormány szenvedést okozott. Én büszkeséget és méltóságot viszek el innen, nem pénzt” – üzente a politikus. A négypárti tévévitán még élesebben fogalmazott Rivera: „Ön nem kér pénzt a bankoktól – mondta Iglesiasnak –, mert Maduro kormánya adja Önnek azt, hétmilliót az alapítványának, a CEPS-nek” (Centro de Estudios Políticos y Sociales – Politikai és Társadalmi Tanulmányok Központja). Rajoy és a PP nem állt bele ebbe a Podemos ellenes hangulatkeltésbe, inkább azt hangsúlyozták, hogy a kolumbiai és perui vízumkényszer megszüntetése után az EU irányába most Ecuador következik, és már folynak erről a tárgyalások. Fontos a spanyol pártoknak Latin-Amerika többek között azért is, mert Spanyolországban több százezer szavazó van a térségből, akik állampolgársággal, és ezzel együtt szavazati joggal is rendelkeznek, igaz azonban az is, hogy ők inkább a baloldalra szavaznak.

("A baloldal régi-új urai" - a szocialisták első embere, f: lavozlibre.com)

A Néppárt saját győzelmét egyfajta feltámadásként élte meg, és minden oka meg is volt erre, hiszen ő az egyetlen a nagy pártok közül, aki növelni tudta képviselői számát a Kongresszusban. Míg decemberben 123 képviselői helyet szereztek, addig vasárnap 137-et. Ezzel szemben a PSOE (Spanyol Szocialista Munkáspárt) 85 (decemberben 90), az Unidos Podemos 71 mandátumot szerzett (decemberben egyedül szereztek 69-et), míg a Ciudadanos 32 képviselőt juttatott a Kongresszusba, az előző választáson pedig 40-et. Persze még így is nagyon messze van Rajoy a parlamenti többséghez szükséges 176 képviselői helytől.

Innentől kezdve három út áll Spanyolország előtt: vagy koalíciós kormányzás lesz, vagy a PP kisebbségben kormányoz, esetleg újabb választásokat írnak ki fél éven belül, ám én ez utóbbira látom most a legkisebb esélyt, bár tény, teljes biztonsággal ez a forgatókönyv sem zárható ki. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a június 26-i választási eredmények tükrében megállapítható, hogy soha nem volt ekkora távolság politikus és szavazó között Spanyolországban, mint manapság. A PP vezetőit elnézve a madridi Genova utca 13. szám alatti székházuk teraszán, ahol Rajoy még ugrált is egy picit, az volt a benyomásom, hogy semmit nem értettek meg a szavazók üzenetéből: a választópolgárok közül azért szavaztak rájuk majd nyolcmillióan, mert egy stabil kormányt akarnak látni országuk élén egy nagyon nehéz politikai és gazdasági helyzetben. Szó nincs itt arról, hogy a PP helyi kiskirályait elfogadnák, a korrupciót legalizálni akarnák vagy, hogy egyetértenének azzal, amit a PP kormányon csinált eddig, vagy éppen nem csinált.

("Miniszterelnök. Ja, mégsem." - Pablo Iglesias Podemos vezér, f: lavozlibre.com)

Erős és stabil kormány megalakulására az alábbi lehetőségek vannak, maradva a realitás talaján: a Ciudadanos politikusaival való gyors megállapodás, amely parlamenti többséget is biztosítana, kellenének hozzá még a kisebb pártok, mondjuk a baszk nacionalisták. A másik lehetőség a Ciudadanos bevonása, de kisebb pártok segítsége nélkül, ez esetben kisebbségi kormányzás valósulna meg, ehhez azonban kéne a PSOE tartózkodása, hogy a kabinet zavartalanul működhessen. Jól látszik, hogy mindkét esetben a Ciudadanos szerepe kulcsfontosságú. Albert Rivera pártja azonban akkor lenne hajlandó belépni egy esetleges kormányba, ha Mariano Rajoy helyett a PP másvalakit javasolna kormányfőnek. A Ciudadanos ott téved hatalmasat, hogy a kormányfőt a választópolgárok, és nem más pártok vezetői választják. Ugyanakkor a Ciudadanos arra kéri a PSOE-t, hogy legyen nagyon rugalmas, és ne akadályozza meg Mariano Rajoy beiktatását, ezzel is elkerülve egy harmadik választást. „A PSOE az egyetlen, aki megakadályozhat egy harmadik választást” – jelentette ki Albert Rivera, és teljes mértékben igaza is van. Ugyanakkor a Ciudadanos alapítói arra kérik Riverát, hogy támogassa Rajoy kormányfővé való megválasztását. Az kétségtelen, hogy az elmúlt két választás felfordította az eddig megszokott spanyol politikai térképet, és más európai demokráciákban ezen eredmények után Rajoy személye nem lenne támogatható, de mivel nincs más alternatíva, és az eredmények sem jogosítanak fel senkit a kormányalakításra, minden bizonnyal el kell fogadni Rajoy személyét. Különben is, a spanyol demokrácia közelebb áll a mexikóihoz vagy az argentinhoz, mint a némethez vagy a franciához.

("Királycsináló?" - Albert Rivera, f: lavozlibre.com)

Eközben a PP is változott még a fél évvel ezelőtti önmagához képest is. Vasárnap este olyan dolog történt, amelyre decemberben és azelőtt húsz évre visszamenőleg nem volt példa. María Dolores de Cospedal, a PP főtitkára felhívta telefonon Andoni Ortuzart, a Partido Nacionalista Vasco (Baszk Nacionalista Párt) elnökét, hogy kicsit körbeudvarolja és tudakozódjon arra nézvést, hogy mit gondol a PP-ről, Rajoy személyéről stb. Utoljára Aznar örült így a baszkoknak, amikor Xabier Arzalluz, a PNV akkori elnöke szavazata is kellett 1996-os beiktatásához. A PNV egyébként vasárnap öt képviselői helyet szerzett meg a Kongresszusban. A politikai érdek azonban nagy úr, és annak ellenére, hogy a két párt kapcsolata közel sem mondható jónak, mindketten tudnak olyat mondani egymásnak, ami a jövőre nézve együttműködésre készteti a feleket. Az újabb választás senkinek sem érdeke, hiszen a választópolgárok így is soknak tartják a választások 131 millió eurós összköltségét, és aki „hibájából” létrejöhet egy harmadik voksolás, arra bizony szépen lehet mutogatni a következő kampányban. Ezt érzésem szerint senki nem vállalja be. Ugyanakkor az biztos, hogy bármilyen kormány is alakul a PP megkerülhetetlen, Rajoy magának akarja a kormányzást, és az eredmények alapján joggal, az más kérdés, hogy kisebbségi kormányzás egy olyan országban, mint Spanyolország majdnem lehetetlen vállalkozás, ráadásul nincs is semmiféle hagyománya. Persze ugyanúgy a koalíciós kormányzásnak sincs, de az még mindig a kisebbik rossz. Egy kicsit mindenkinek fel kell adnia önmagát, ez lesz a legnehezebb, de akinek sikerül, az nem csupán kormányozhat, hanem – jó kormányzás esetén – bebiztosíthatja a következő választásokat, ahol szerencsés esetben egyedül kormányozhat.

Addig azonban még nagyon sok álmatlan éjszakája lesz mind a négy nagy párt vezetőjének.

Erőss Bulcsú

Az elmúlt bő egy hónapban a nyugat-európai média döntő többsége, a hazaihoz hasonlóan, a britek EU-ban történő maradása mellett foglalt állást. A Királyság maradását azonban nem csak újságírók, színészek, zenészek, vagy ismert politikusok szeretnék, hanem ma már komplett tagállami kormányok is, mint például a Brüsszellel szemben mindig is barátságos magyar - szmájli. Éppen ezért sokkal érdekesebb talán azt megvizsgálni, hogy mit gondolnak a kilépés mellett kampányolok: valóban jobb megoldás kilépni egy 500 milliós piacról, feladva ezzel egy ekkora gazdasági hátországot? Lehet, hogy igen.

Ritkán látni olyan egyetértést, bármilyen politikai kérdésben, mint amit az elmúlt két napban produkált a hazai mainstream sajtó. Magyar Nemzet, Magyar Idők, Mandiner, Népszabadság, HVG.hu, Reflektor. Mind a hat szerző az Egyesült Királyság Unióból történő kilépése mellett foglalt állást. Ki elvek, történelem, érzelmek mentén érvel, ki a szárazabb, legtöbbször gazdasági-politikai realitásokra alapozva, ki a kettőt vegyítve. Közös viszont bennük, hogy a markáns ellenálláspontot a legtöbben nem taglalják: vagy azért, mert számukra nem komolyan vehetők ezek az érvek; vagy azért, mert nem erre kaptak felkérést, esetleg nem ezt diktálja a saját meggyőződésük; vagy szimplán azért, mert ezeket az érveket jobb nem bolygatni, nehogy értelmes vitát generáljunk róluk, aminek a végén a többség nem a maradás mellett teszi le a voksát. Mindenesetre, ha így - ha úgy, a magam részéről megpróbáltam összegyűjteni mindazt, ami a kilépés mellett szól, és a végén rátok, olvasokra bízom a döntést.

Menjen vagy Maradjon a Királyság?

Kár lenne szépíteni, és talán nem is lehet, az Európai Unió gazdasági értelemben visszaszorulóban van. A kilépés pártiak egyik leggyakrabban hangoztatott érve, hogy az EU-ból menekülni kell, mert az ma már nem több, mint egy túlszabályozott, renitens, rosszul gazdálkodó tagállamok sorát tömörítő, megújulásra képtelen valami. Alátámasztásul pedig azt szokták mondani, hogy az unió területére irányuló brit export folyamatos csökkenést mutat, ami, az a helyzet, hogy tökéletesen igaz. Az elmúlt bő évtizedben a brit uniós export mértéke nagyjából 10 százalékponttal esett (ma valahol 40-45 százalék között mozog), és a legtöbb prognózis szerint, a következő évtizedben ez kilépés nélkül is tovább fog esni, és 2030-ra nagyjából 30 százalék környékén lesz. Ez pedig, mondják sokán, nem valami pozitív jövőkép, és ezt sürgősen ellensúlyozni kell.

A sürgősség azonban nem az Unió erőssége. A britek tehát, ha gyorsan, flexibilisen akarnak kereskedelmi megállapodásokat kötni, jobb kilépniük az EU-ból. Röviden azért, mert a nyilvánvaló gazdasági erő és potenciál ellenére minden uniós kereskedelmi tárgyalás egy rémálom, hiszen mégis csak 28 tagállam vezetőinek kell rábólintani, ami a legtöbbször nem megy. Sem elsőre. Sem másodikra, Sem sokadikra. Indiával például 2007 óta nem sikerült megegyezni, ami könnyen azt eredményezheti, hogy amire megszületik a döntés, az USA és Kína már régen minden létező és értelmes befektetést, valamint lokális szegmenst learatott magának.

(f: politicsmadepublic.com)

A következő érv a kilépés mellett természetesen a túlszabályozás kérdése, ami ha onnan vizsgáljuk, hogy az EU kénytelen harmonizálni, hiszen ez az együtt létezés egyik fontos eleme, akkor lehetne megértést tanúsítani. Abból kiindulva viszont, hogy a brit vállalkozások mindössze 5 százaléka érintett az uniós exportban (maradék vagy határon belül kereskedik, vagy az EU-n kívül), London meglehetősen nagy arát fizet azért, hogy olyan államok, mint például Olaszország, Görögország, vagy éppen Bulgária beálljon a sorba. Főleg úgy, hogy ezeknek a szabályoknak szinte az egésze - lásd fenti adat - a brit gazdaság elhanyagolható szeletét érinti. És ha már szabályozás, egyértelmű, és ezt még Brüsszelben sem sokan vitatják, hogy ha van olyan szabály, ami módosításra szorul, vagy éppen szeretnének egy újat bevezetni a fejlődés elősegítése gyanánt,.akkor az, hogy arról az EU gyorsan és érdemben megállapodjon, figyelembe véve a belső struktúrákat, majdhogynem kizárt. Utóbbira remek példa talán a digitális átállás, és az innovatív vállalkozások támogatása, hiszen amíg az EU vezetői évek, sőt, talán évtizedek óta beszélnek róla, hogy az Unió így meg úgy lesz a világgazdaság motorja, addig az eBay-en és a Skype-on kívül még mindig nincs igazi európai startup sikersztorink - nem beszélve arról, hogy előbbi Amerikában futott be igazán, míg utóbbi az EU-n kívül született.

A kilépés mellett kardoskodók gyakran azt is hangoztatják még, egyfelől, hogy az Egyesült Királyság által éves szinten az Unió büdzséjébe befizetett, nagyjából 10 milliárd fontot jobban is el lehetne költeni - például mezőgazdasági fejlesztésekre, a helyi egészségügyi szolgálat átalakítására, vagy éppen vidékfejlesztésre. Másfelől pedig, hogy nem tagként fel sem merülhet majd annak az esélye, hogy Brüsszel a jövőben akár a különböző pénzügyi mentőcsomagokba, akár az eurózónába történő belépésre kényszerítse Londont. Annak fényében persze ennek kevesebb a realitása, hogy a britek ezekből saját döntésük jogán már most ki vannak hagyjva, de tény, a jövőt és az akkori kényszerhelyzeteket senki sem láthatja előre.

A fentiekhez hozzá szokták még tenni az elszakadás-pártiak, hogy a Királyság, a világ 5-ik legnagyobb gazdaságaként, a WTO és minden egyéb valamirevaló nemzetközi szervezet tagjaként, nem szorul rá az EU-ra. Ezzel szemben az Unió sok esetben ezer sebből vérző tagállamai igen is rájuk vannak utalva, aminek egyik ékes bizonyítéka, hogy a britek kb. 60 milliárd fonttal többet exportálnak az EU-ba, mint importálnak. Ez a kereskedelmi deficit pedig, mint mondják, nem Londonnak fontos, hanem a kimagasló minőségű brit árukért és szolgáltatásokért fizető uniós tagállamoknak. Az Egyesült Királyság ugyanis ezekre a termékekre (pl. Jaguar, haditechnológia, stb.) mindig fog vevőt találni, akár EU-n belül, akár kívül.

És, hogy miért kizárólag gazdasági érveket vonultattam fel? Erre a válaszom egyszerű, a mai szavazást minden jel szerint ezek a kérdések, valamint a bevándorlás fogja eldönteni. Utóbbiról viszont úgy hiszem, már mindent megírtak előttem. Szomorú viszont, hogy a brit közvélemény igazán egyikről sem hallott értelmes vitát. Egyik oldalon a már-már komikus szinteket elérő félelemkeltés dominált (Maradás), míg utóbbin a nem egyszer alaptalan legendagyártás (Kilépés). Pozitív üzenete viszont igazán senkinek nem volt arra, hogy a nép miért egyik vagy másik mellett tegye le a voksát. Bár, ha nagyon muszáj mérleget vonni, a Kilépés-pártiak meggyőzőbben, érthetőbben és valamivel pozitívabb jövőképpel szolgáltak. És lehet, hogy ez elég is lesz.

Németh Áron Attila

Június ötödikén rendezték a perui elnökválasztások második fordulóját, amelyben az eredmények igen izgalmasan alakulnak – máig nincs hivatalos végeredmény, az exit-poll adatok nagyon szoros eredményeket jeleztek a vasárnapi urnazárást követően. A nálunk is ismert Ipsos Pedro Pablo Kuczynski (továbbiakban PPK) enyhe előnyét prognosztizálta, a perui CPI 2,2 százalékos Fujimori vezetést mért, míg a Gfk 2,4 százalékos PPK győzelmet vetített előre. Alejandro Toledo elnöksége alatt (2001-2006) a gazdasági és pénzügyi tárcát részben vezető 77 éves PPK a szavazatok 95,36 százalékos feldolgozottságánál 50,17 százalékkal vezet, míg a 41 éves Keiko Fujimori 49,82 százalékon áll. Területi elosztásban PPK 12 tartományban győzött délen és a főváros Limában (ide koncentrálódik a lakosság egyharmada), míg ellenfele, Keiko Fujimori a maradék 13 északi és központi tartományt húzta be. A fentiek ellenére azonban majdnem biztos, hogy az alulmaradt jelölt újraszámolást kér. A külföldön élő peruiak szavazata amúgy hiányzik még, az USA-ban, Spanyolországban, Olaszországban, de még Japánban is nagyszámú perui él, tehát nagyon úgy néz ki, hogy ők döntik el, hogy ki vezetheti Perut az elkövetkező öt évben. Hivatalos végeredmény magyar idő szerint csütörtök kora este várható.

Kétségtelen, hogy a déli tartományok (Arequipa, Cuzco, Puno, Madre de Dios, Moquegua, Tacna) nem azért szavaztak olyan masszívan PPK-ra, mert benne látták Peru megmentőjét, hanem mert egész egyszerűen a baloldali Frente Amplio (Széles Front) első fordulóbeli elnökjelöltje, Verónika Mendoza ezeken a területeken hatalmas támogatottsággal rendelkezik, és hívei a második fordulóban egyértelműen PPK-t támogatták. Ugyanakkor az is igaz, hogy Fujimori ellen a sajtó túlnyomó része ellenszenvvel viselkedett végig a kampányban. Persze önmagában még ettől nem kellett volna ilyen szorosnak lennie a végeredménynek, azonban történt még egy s más a két forduló között.

Keiko szavaz június 5-én.(forrás:larepublica.ec)

Történt ugyanis, hogy a Fuerza Popular (Népi Erő) ex-főtitkára, Joaquín Ramírez ellen, aki nem mellesleg hatalmas összegekkel segítette Fujimori kampányát, különböző feljelentések érkeztek, amelyben pénzmosással, vagyonok eltűntetésével vádolják. Az ügybe belekeveredett Keiko Fujimori alelnökjelöltje is, José Chlimper, aki Alberto Fujimori mezőgazdasági minisztere volt pár hónapig annak elnöksége idején (1990-2000). Chlimper egy felvételt juttatott el az egyik perui televíziós műsorba, amely arra volt hivatott, hogy „tisztára mossa” Ramírez személyét az ellene felhozott vádakkal szemben. Többször tüntettek a peruiak Fujimori ellen a kampány során is, a fővárosban nagyon nem emlékeznek szívesen a „fujimorizmusra” és annak szellemi atyjára, Keiko Fujimori apjára, és masszívan elutasítják annak a politikának a folytatását, és az akkori rendszer egyes politikusainak a reaktiválását.

PPK-nak ha úgy tetszik hatalmas szerencséje is volt, hiszen abban az esetben, ha nem zárják ki César Acuñát, az Alianza para el Progreso (Szövetség a Haladásért) és Julio Guzmán-t, a Todos por el Perú (Mindenki Peruért) elnökjelöltjeit, akkor egészen biztosan nem ér fel a csúcsra. Megoszlanak a vélemények, hogy a két említett politikus kizárása kit segített jobban, Keikót vagy PPK-t, de a kampány során Keiko végig meggyőző fölénnyel vezetett. Abban azonban nincs vita, hogy mindkét elnökjelölt kizárása törvénysértő volt. Persze csak a szerencsének tulajdonítani PPK szereplését sem lenne korrekt, hiszen azért a két forduló között megfordította (kérdés mindezidáig, hogy milyen mértékben) a perui politikai széljárást elsősorban a következők miatt: a két forduló közötti kommunikációjában sokkal hangsúlyosabban jelent meg az anti-fujimorista retorika, ugyanakkor a Keiko ellenes megmozdulásokat sikeresen tudta meglovagolni és ezzel együtt alternatívát kínálni széles tömegeknek (a „nem” hangos kimondása Keikóra valójában csendes „igen” PPK-ra).

PPK Lima központjában kampányol. (forrás:peru21.pe)

 A már említett Keiko pártja körüli botrány csak hab volt a tortán. Mindazonáltal Keiko is hibázott a kampány során, végig hangsúlyozta, hogy nem szándékszik folytatni a kilencvenes évekből ismert kormányzást és politikát, valójában teljesen más lesz ez az időszak, amennyiben a peruiak bizalmat szavaznak neki, mindemellett rögtön saját alelnökének olyan személyt nevezett meg, aki Alberto Fujimori idején is aktív politikai szerepet töltött be, a már említett José Chlimpert. Pedig választhatta volna akár Héctor Becerillt is, akinek semmi köze a kilencvenes évek politikájához, de a mérsékelt fujimoristák körében hatalmas elismerésnek örvend, ugyanakkor a baloldal szemében sem az az elvetemült politikus. Ennek ellenére is azonban figyelemreméltó és megsüvegelendő Keiko Fujimori politikai teljesítménye, hiszen tíz éve még 7, 5 százalékos eredményt értek el, 2011-ben 23, 5 százalékot, míg ebben az évben 39, 8 százalékot, és a Kongresszus 130 helyéből 70-et ők birtokolnak. Szokták is perui körökben mondani, hogy Keiko tíz éve folyamatosan kampányban van, de a számok alapján azt lehet mondani, hogy nem hiába. Bizony a kétezres évek elején és közepén egy lyukas garast sem adott volna senki azért, hogy a fujimorizmus egyszer is visszatérhet Peruba, sőt, az irányzat nagyon nehéz éveket élt át egészen Alberto Fujimori 2007-es Chiléből való kiadatásáig.

Keiko nagyon elszántan állt hozzá a dolgokhoz, sohasem mutatta egy percig sem, hogy feladná, és ami a legfontosabb, fiatalok százezreit tudta maga mögé állítani az évek során, és ez kulcsfontosságúnak bizonyult függetlenül a hivatalos végeredménytől. Keiko a „márkanevet” sem változtatta, másodszor fut neki a Fuerza Popular névvel, erre például apja nem nagyon adott, minden választáson más-más névvel lépett a színre: 1989-ben a Cambio 90 (Változás 90), 1995-ben a Nueva Mayoría (Új Többség), míg 2000-ben a nem túl fantáziadús Cambio 2000 (Változás 2000) névvel futott neki a választásoknak. Ezen a választáson Keiko a régi fujimorista arcok egy részét eltávolította, a legnagyobb név kétségkívül Martha Chávez, aki 2006-ban elnökjelölt is volt és 7,43 százalékot ért el, most nem indult képviselőként sem. Ugyanakkor Luz Filomena Salgado, aki ugyancsak a régi nomenklatúra képviselője rajta volt a listán.

Keiko ellenes tüntetők a Szent Márton téren (Plaza San Martín), Limában. (forrás: centrotampa.com)

A legfontosabb változás azonban az, hogy Keiko alapjaiban reformálta meg a mozgalmat: modernebbé, autoriter jellegét jócskán csökkentve, a demokráciát és az emberi jogokat fontos értékként elismerő pártot épített az elmúlt tíz évben. Mi több elismerte apja hibáit, (1992-es államcsínyt, emberi jogok sorozatos megsértését) és írásban rögzítette, hogy feltétel nélkül betartja a demokratikus rendet és az emberi jogokat. Soha többé április ötödikét, vallja Keiko Fujimori is, ugyanis ezen a vasárnapi napon 1992-ben Alberto Fujimori feloszlatta a parlamentet. Keiko mindenképpen beírja magát a perui politikatörténetbe, és az is biztos, hogy bárki is győzzön a hivatalos eredmények kihirdetése után a következő öt évben a fujimorizmus megkerülhetetlen lesz a latin-amerikai országban. PPK és a Peruanos para el Kambio (Peruiak a változásért) alakulata kb. 20 képviselővel rendelkezik a Kongresszusban, ez legjobb indulattal is 15 százalék, tehát a Fuerza Popular nélkül szó szerint lehetetlen lesz kormányozni. Mindkét jelöltnek van mitől tartania: Keiko nem szeretné, ha egy markáns, az élet minden területére kiterjedő anti-fujimorista pólus alakulna ki ellenében, míg PPK szeretné, ha lemoshatná magáról a limai jelölt címkéjét.

Összességében megfigyelhető, hogy valami ellen (fujimorizmus) könnyebben oda lehet állítani a peruiakat, de ennek is van egy határa, amin túl az ellenségkép folyamatos hangsúlyozása nem elegendő. PPK a tévévitában is gyakorlatilag erre apellált, és ez ennyire volt elég. Nagy kérdés, hogy az emigrációban élő peruiak többsége ki mellé teszi le voksát. Bár az átlag perui számára, aki viszonylag függetlenül közelít a jelöltekhez világos, hogy PPK második fordulós jelenléte és ott várakozásokon felüli szereplése inkább a vetélytársak kizárásának és a baloldali jelölt, Verónika Mendoza masszív támogatásának, mintsem saját nagymértékű elfogadottságának köszönhető, hiszen PPK inkább mondható jobboldali liberálisnak, mint baloldalinak. Bárki is győzzön a végén, az teljesen egyértelmű, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen a gazdasági növekedésnek nem szabad megtorpannia, nem mindegy, hogyan nyúl majd hozzá a bányaiparhoz a majdani győztes, mely iparág az ország húzóágazata. Nagyon fontos terület és a kampányban is központi téma volt a szervezett bűnözés elleni fellépés, azon belül is a kábítószerkereskedelem elleni harc és mindezt úgy, hogy senki számára nem megkérdőjelezhető, hogy Peru demokratikus ország, s mint olyan a demokratikus folyamatoknak tovább kell működniük az országban kormánytól függetlenül. Az is teljesen egyértelmű, hogy még hetekig a választások második fordulójának szoros eredménye lesz a perui politikai közbeszéd központi témája, és abban is biztos vagyok, hogy Keiko Fujimori öt év múlva is bejelentkezik majd az elnöki székért.

Erőss Bulcsú

Mauricio Macri beiktatásával új időszámítás vette kezdetét Argentínában. A Kirchner család által fémjelzett – egyesek szerint sikertörténet, mások szerint visszafejlődés  – 12 év után a politológusok által csak „kirchnerizmusnak” nevezett irányzat elvesztette hajdani erejét. Érthető tehát, hogy hatalmas érdeklődéssel és argentinok millióinak a támogatásával kezdte meg működését az új adminisztráció, amely gyakorlatilag mindent másképp szeretett volna csinálni, mint elődje. Az 1983-ban véget ért katonai diktatúrát követően Argentínát mindig az erős felhatalmazással bíró kormányok jellemezték. Macri esetében azonban ez nem így van, hiszen az általa vezetett koalíció a képviselők 35 százalékát adja csak, míg a szenátorok csupán 23 százalékát. Az ellenzék nélkül ezért nem sok esélye van a kormánykoalíciónak egymagában vezetni az országot, a „kirchnerizmus” embereire szükség van a törvények elfogadásához és a biztos kormányzáshoz egyaránt. Nagy kérdés számomra, hogy ez a viszonylag kényelmes politikai helyzet meddig tartható fenn Macri számára?

Ha van valami, amiben Argentína egyedi – a finom borokat és a konyháját leszámítva – az az, hogy a peronista szakszervezetek hatalmas ráhatással vannak a mindenkori kormány politikájára. Vezetőik halhatatlanok, múltjuk nagy része a közvélemény előtt rejtély, és évtizedek óta az adott szakszervezet első emberei, mint Hugo Moyano, a teherfuvarozók élén. Nem csoda, hogy minden kormány kereste kegyeiket, és ez alól nem volt kivétel a Macri-adminisztráció sem. Mondhatnám, hogy elkerülhetetlen volt ez a lépés Macri részéről, ugyanis az elnök tisztán emlékezhetett még Raúl Alfonsín és Fernando De la Rúa dicstelen sorsára, akiket a szakszervezetek küldtek politikai halálba előbbit 1987-ben, utóbbit 2001-ben.

Hugo Moyano május elsején szónokol a kormány ellen. (forrás: infocamioneros.com.ar)

Úgy tűnik azonban, hogy a kezdeti szükségszerű bizalom a szakszervezetek részéről nem mutatkozik tartósnak, ugyanis május elsejére Buenos Aires utcáin hatalmas tüntetést szerveztek, mintegy erődemonstrációnak szánva Macri kormánya ellen. Az ok a munkavállalók hatalmas mértékű elbocsátása, valamint a közlekedés, a villany és a gáz árának drasztikus emelkedése. A politikai üzenet azonban félreérthetetlen: emlékeztetni Macrit, hogy a szakszervezetek mindig ott lesznek egyfajta ellenhatalomként. És ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Macri milyen kiszolgáltatott a törvényhozásban, a Szenátus 49-15 arányban szavazta meg az „elbocsátás elleni” törvényt (ley antidespidos), amely fél évre megtiltja a munkavállalók elbocsátását mind az állami, mind a magánszektorban. Macri szerint ez éppen ellentétes hatást vált majd ki, és valóban igaza lehet, hiszen Eduardo Duhalde (2002-2003) elnöksége idején is elfogadtak egy hasonlót, és az valóban működésképtelennek bizonyult.

A kormányváltást követően az igazságszolgáltatás ugyanakkor határozottnak tűnik Cristina Fernández de Kirchner ex-elnök elszámoltatásával kapcsolatban. Az ex-elnök és fia, Máximo Kirchner, gyanúsítottak a Los Sauces céggel összefüggésben, amely ügyben korrupcióval hozták kapcsolatba őket. Ezek a vádhatóság álláspontja szerint ingatlaneladások és bérbeadások útján történtek, és melyek említett vállalkozáshoz kötődnek. Felmerült még velük kapcsolatban az okirathamisítás, a tiltott meggazdagodás és a pénzmosás gyanúja is. Az utóbbi időben – nem véletlenül persze – elszaporodtak az ex-elnök környezetéhez tartozó vizsgálatok, letartóztatások. Kétségtelen, hogy ebből a csoportból is kitűnik Lázaro Báez nagyvállalkozó neve, aki Néstor Kirchner elhunyt elnök bizalmasa volt. Ezek a lépések akár kétélű fegyvernek is tekinthetőek, ugyanakkor a kérdés elsősorban az, hogy medddig „tűri” ezt a törvényhozás mindkét házában erős támogatottsággal bíró kirchnerista ellenzék, mert ez akár vissza is üthet. Továbbá felvetődhet az is, hogy nem megerősödve jönnek-e ki a leköszönt adminisztráció elszámoltatás alá vont emberei, és akár maga Cristina is ezekből a vizsgálatokból­?

Macri fogadja a spanyol külügyminisztert. (forrás: ambito.com)

Macrinak nem tett jót az április eleji panamai „földrengés” sem, a Panama-iratokban szerepel az ő neve is, de édesapja egyfajta fogadatlan prókátorként a védelmére kelt. Franco Macri, aki az ország egyik leggazdagabb embere azt nyilatkozta, hogy a Fleg Trading Ltd.-ben fia neve csak azért szerepelt, hogy biztosítsa a családi vállalkozás dinamizmusát azokban az időkben, de ezért az elnök semmilyen anyagi juttatásban nem részesült, csupán „merő formaság” volt részvétele az offshore cégben. Nem teljesen egyértelmű számomra, hogy az édesapa szavai segítették vagy inkább rontották az elnök megítélését, hiszen Mauricio mindig is igyekezett tisztes távolságot tartani apjától, valamint saját imázsának felépítésekor nem szerette, ha gazdag felmenőivel azonosítják, már a Boca Juniors elnökeként is megtett mindent, hogy ne a befolyásos üzletember képe alakuljon ki róla az egyszerű argentin szemében, és erre még inkább vigyázott az elnöki székért folyó kampány során. Kétségtelen azonban, hogy a számtalan belpolitikai megoldatlan probléma mellé nem jött jól számára az iratok napvilágra kerülése, és az sem, hogy közeli barátjáról és az elnöki hivatal jogi igazgatójáról, Pablo Clusellasról kiderítette a sajtó, hogy ügyvédi irodája tíz évig a Mossack Fonseca irodával volt szoros üzleti kapcsolatban közvetítőként, mely alatt Panamában az olyan ügyvédeket értik, akik kapcsolattartók az offshore cégek valódi tulajdonosaival és a jogi környezetet készítik elő. Macri offshore-cégekbeli érintettségét Sebastián Casanello szövetségi bíró vizsgálja, ami az elnök szerint ékes bizonyítéka annak, hogy Argentínában az igazságszolgáltatás független.

Eközben Macri tántoríthatatlanul megy a saját útján, e hónapban terjeszti be a kormány a választási törvény módosítását, amely az elektronikus úton történő szavazást is szabályozza, de nem ez a legfőbb erénye a törvénynek, hanem a kampányfinanszírozás átláthatóvá tétele. Persze a hétköznapi ember egyelőre csupán a drágulásokat érzi, az üzemanyagok ebben az évben már negyedszerre változnak az országban, ez összesen kb. 28 százalékos áremelkedést jelent az év első négy hónapjában. Macrit ellenfelei azzal vádolták mindvégig a tavaly őszi kampányban, hogy amennyiben hatalomra kerül, akárcsak anno Menem, elkezd mindent privatizálni, de épp ellenkezőleg történt, semmit nem adtak el eddig, és igyekeznek nyereségessé tenni a veszteséget felhalmozó vállalatokat. Ezt persze leépítések árán szeretnék elérni, ami ellen a szakszervezetek éppen a munka ünnepén tiltakoztak. Egyes neoliberális közgazdászok, akik nosztalgiával gondolnak a kilencvenes évekre azzal vádolják Macrit, hogy ő egyenesen egy jóindulatú kirchnerista valójában. Persze ez téves megállapítás, Macri nem tesz egyebet, mint az állam szerepének szemmel látható csökkentését a gazdaságban, miközben „visszakapcsolja” Argentínát a nemzetközi „vérkeringésbe”. Külpolitikai téren egyértelműen megszüntette az ország viszonylagos elszigetelődését és határozott fellépést tanúsított a térség országaival kapcsolatos kérdésekben.

Cristina és Máximo a bíróságon kihallgatásuk után. (forrás: eleconomista.com.ar)

Két példa szemléltetésképpen: alighogy beiktatták, Macri élesen bírálta Venezuelát a sorozatosan megsértett emberi jogok miatt és beszédes hallgatásba burkolózott a brazil belpolitikával kapcsolatban. Többször hangsúlyozta, hogy jó kapcsolatra törekszik az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval egyaránt. Mi sem bizonyítja jobban, hogy az új argentin kormányt komolyan veszik mint az, hogy rövid idő alatt Barack Obama amerikai elnök, Matteo Renzi olasz kormányfő, François Hollande francia elnök és José García-Margallo spanyol külügyminsizter is látogatását tette Buenos Airesben Federica Mogherini az EU külügyi főképviselője mellett.

Összességében nézve az új kormány első négy hónapja sikeresnek tekinthető még akkor is, ha a Macri-adminisztráció legfontosabb megoldandó problémájának tekintett inflációt nem sikerült a várt értékekre lehozni. Nincs hivatalos adat az inflációról, de kormányhoz nem köthető források márciusban 3,5 százalékról beszéltek, míg az áprilisi meghaladhatja a hat százalékot is.  A kormány a második félévben csökkenő inflációt ígér, amely egészen egy százalékig mehet le havonta vagy akár még az alá is. A közvélemény-kutatások ellentmondásos képet festenek: az elnök támogatása továbbra is magas, de ez csalóka, hiszen minden kormányzati időszak elején nagyobb a tolerancia az új elnökkel szemben, viszont ugyancsak magas azok száma is, akik nem látnak kiutat a gazdasági válságból. Tíz argentinból öt rosszabbnak látja saját anyagi helyzetét mint azelőtt, és csak egy ítéli azt jobbnak. Minden azon múlik, hogy mit tud kezdeni Macri az inflációval, ugyanis abban az esetben, ha nem javul 2016-ban a gazdasági helyzet, ez a mostani lappangó de létező elégedetlenségi hullám egyszerre kézzelfogható és reális lesz. Eddig úgy-ahogy, de a szakszervezetek és a kirchnerista ellenzék is együttműködő volt túlnyomórészt, de a türelmi idő lejárt, és a május elsejei tömegmegmozdulások azt sejtetik, hogy gyülekeznek a felhők Macri feje felett. Most béke van, a nagy kérdés a jövőre nézve az, hogy amikor nehezebb idők jönnek, lesz-e majd Macrinak megoldása az akkori politikai helyzetre? Mert ma csupán tüntetések vannak, de holnap már sztrájkok is lehetnek.

Erőss Bulcsú

Csütörtökön bejelentette távozását Ahmet Davutoglu török kormányfő, a világsajtó pedig már a lemondása körüli politikai találgatásoktól hangos. Emiatt elterelődik a figyelem a hét két fontosabb eseményéről: öt közel-keleti állam irodanyitása a NATO brüsszeli főhadiszállásán, illetve az Európai Bizottság migránsválsággal kapcsolatos pozitív hangvételű jelentése, amelyek mind Törökország újrakalibrált geopolitikai szerepére mutatnak rá.

Ahmet Davutoglu Törökország egyik legmeghatározóbb politikai gondolkodója és politikusa immáron másfél évtizede. A török külpolitikai stratégia újrafogalmazásával megalapozta, hogy országa elfoglalhassa az azt megillető regionális nagyhatalmi státuszt a Közel-Keleten, amelyre mind történelme, földrajzi fekvése, illetve gazdasági-katonai ereje predesztinálja. Igaz ez akkor is, hogyha sokan felrótták neki, hogy az általa kidolgozott „zéró probléma a szomszédokkal” külpolitikai irányelv nem állta ki az „Arab Tavasz”-nak nevezett jelenség próbáját és egy néhány éves viszonylagos külpolitikai elszigeteltség után Ankarának újra vissza kellett térnie az atlanti szövetségeseihez, szembekerült Oroszországgal és Iránnal, illetve feszültté vált a viszonya Egyiptommal.

Ahmet Davutoglu török miniszterelnök bejelentette lemondását (forrás: www.houstonchronicle.com)

Törökország geopolitikai érdekei nem változnak Davutoglu távozásával, és bár Recep Tayyip Erdogan török államfő minden bizonnyal olyan miniszterelnököt fog választani, aki jobban fogja támogatni az ország politikai rendszerének átalakításában, a belpolitikai lépések jelentősége eltörpül Ankara most zajló külpolitikai reorientációja mellett. Két fejlemény is jól jelzi a most zajló folyamatot, amely alapvetően meghatározza majd Európa és a tágabb Nyugat sorsát a XXI. században. Az Európai Bizottság szerdán kiadott jelentése szerint Ankara jól halad az EU-val március 18-án megkötött, a migránsválságot kezelni kívánó paktum rá eső feladatainak végrehajtásával, így nyáron minden bizonnyal eltörölhető lesz az uniós vízumkényszer a török állampolgárokkal szemben. Törökország hosszú évek mellőzöttségét követően bizonyítani tudta, hogy Európa biztonsága, beszéljünk akár a migránskérdésről, akár a növekvő instabilitásról a Közel-Keleten, nem teremthető meg Ankara nélkül. Magyarország számára elsődleges érdek, hogy Törökország közeledése egy olyan Unió kialakulásával párosuljon, amely képes kezelni egy ilyen változatos országcsoport hatékony együttműködését.

A hét a Nyugat másik nagy szervezete, a NATO terén is fontos fejleményt hozott, hiszen öt közel-keleti állam, Izrael, Jordánia, Kuvait, Bahrein és Katar irodát nyithatnak a világ legerősebb katonai szövetségének brüsszeli főhadiszállásán és így minden korábbinál szorosabbra fűzik együttműködésüket a NATO-val. Ez a lépés jelzi, hogy az Orosz Föderációval Ukrajna miatt kialakult feszültség mellett a NATO, felismerve a veszélyeket, amelyek a Közel-Keletről erednek, délkelet felé fordul. Izrael és Jordánia kiváló partnerek, hiszen míg előbbi technológiai-katonai nagyhatalommá fejlesztette magát az elmúlt évtizedekben, Jordánia a stabilitás szigetének számít a forrongó Közel-Keleten. Mindkét állam elkötelezett támogatója a terrorizmus elleni harcnak, hiszen az létükben fenyegeti őket. Az Öböl-menti arab államok pedig ugyancsak a NATO fontos partnerei lehetnek a délkeleti erőkivetítés területén. Nem jöhetett volna létre ez a történelmi lépés Ankara hozzájárulása nélkül, amely jelenleg a diplomáciai kiegyezésen dolgozik Izraellel és korábban megvétózta az izraeli képviselet megnyitását a NATO-ban, Izrael nélkül pedig nehezen képzelhető el az együttműködés Jordániával. Törökország az észak-atlanti szövetség délkeleti törekvéseinek a fő motorja lesz, köszönhetően mindazoknak a tulajdonságainak, amelyek regionális nagyhatalommá teszik a Közel-Keleten.

A nemzetközi média és az emberi természet jellemzően politikai személyiségekkel és nyilatkozatokkal van elfoglalva, azonban a mai globalizált világpolitikát sokkal inkább befolyásolják az államok azon geopolitikai érdekei, amelyeknek megértése „nincs a génjeinkben”. Törökország mostani útját is szükségszerű, hogy ne az Erdogan-Davutoglu személyes kapcsolaton keresztül vizsgáljuk, hanem Ankara hosszú távú érdekeit szem előtt tartva. Márpedig ezek az érdekek egy olyan regionális nagyhatalomhoz vezetnek, amely, feltételezve egy erős és magabiztos Nyugatot, arra támaszkodva széleskörű partnerségeket épít ki a Közel-Keleten. A következő hónapokban ennek a folyamatnak lesznek fontos állomásai Törökország részéről az Európai Unióval való együttműködés elmélyítése, az izraeliekkel való kiegyezés, illetve a ciprusi béketárgyalások remélhetően sikeres lezárása. Ahhoz azonban, hogy Törökország betölthesse az térség biztonságát garantáló szerepét Európa és Ázsia határán nekünk, az Európai Uniónak is fel kell nőnünk a feladathoz.

Csepregi Zsolt

2013-ban, amikor hivatalosan megalakult az Alternatíva Németországnak (AfD), sokan egy komoly emberekből álló, ám alapvetően komolytalan pártot láttak maguk előtt. Az AfD az EU-val és annak vívmányaival (pl. euró, pénzügyi mentőcsomagok) szemben határozta meg magát, és mint ilyen, elsőre nem volt több egy egytémás pártnál. Az elmúlt 3 évben azonban sok minden megváltozott: az országban, Európában és a jobboldali populistaként számon tartott AfD-nél is. Az elit értelmiségi jelleg például már a múlté, ahogy az egytémás program, és a mainstream-be beúszás lehetetlensége is. Az AfD ugyanis a márciusi tartományi választások óta az első számú kihívója a német történelmi pártoknak, vagyis, a konzervatív CDU-nak és a szociáldemokrata SPD-nek. 2017 tehát komoly változásokat hozhat Németország életében is. Érdemes lesz figyelni, mert könnyen lehet, hogy Európa örökre megváltozik.

Annak ellenére, hogy az AfD még csak három éve létezik, volt már a párt minden: jobboldali populista, szélsőjobboldali, sőt, bizonyos fórumokon egyenesen náci is. Ennek fényében nem meglepő, hogy az Alternatíva Németországnak megítélése nagyban függ attól, hogy milyen politikai szemüvegen át igyekszünk őt vizsgálni.

De mielőtt még megpróbálnék 20. századi (vagy még régebbi) politikai billogokat aggatni az AfD-re, sokkal fontosabb megvizsgálni, hogy a múlt vasárnap zárult kongresszusán milyen programot fogadott el a párt: hiszen annál pontosabban meghatározni, hogy mi is az AfD, mit ahogy azt saját választmánya eldöntette, valószínűleg nem tudnám. Ezek alapján tehát az AfD egy iszlámellenes, unióellenes, (tömeges) bevándorlásellenes párt, amely lazítani szeretne a helyi fegyvertartási szabályokon, vissza akarja állítani a sorkatonai szolgálatot, meg akarja akadályozni az atomenergiával történő leszámolást, és a közvetlen demokrácia intézményeit a lehető legszélesebb körben szeretné kiterjeszteni. Ez a párt vezetői és a tagság számára röviden azt jelenti, hogy ők egy modern konzervatív formáció, akik egyszerre szabadelvűek és hazafiasak. Bármit is jelentsen ez így egyben.

Az önmeghatározáson (vagy mások általi meghatározáson) túl azonban lényegesen izgalmasabb végig haladni azon a listán, amit a neves amerikai politikai magazin, a Politico európai kiadása állított össze az AfD stuttgarti kongresszusa, és a párt céljai / főbb programpontjai kapcsán: ez alapján az AfD elsődleges célja a két történelmi párt lassú, de biztos bedarálása. A párt több prominense szerint a jövő évi országos választásokon a mostani közvélemény-kutatásokon számukra kinéző 12-14 százalékos (vagy pár százalékkal magasabb) támogatottságot realizálni közel sem lehetetlen feladat, ahogy az sem, hogy ez után, a 2017-2021 parlamenti ciklusban, felelős ellenzékként egyre nagyobb szeletet hasítsanak ki a CDU és az SDP tortájából. Természetesen, hogy ennek a várakozásnak van-e ma bármilyen valós alapja, nehéz megmondani. De tény, a cél nem lehetetlen.

Készen állnak a hatalomra (f: timesofisrael.com)

A második érdekes fejlemény a stuttgarti kongresszus után a Politico szerint, hogy az AfD ezt az előbbit a néppártosodás elérésen keresztül véli kivitelezhetőnek. Bár arra, hogy ez milyen módon erodálja majd a jelenlegi, partvonalon kívüli politizálást és imidzset, még nincs válasz. Az optimisták szerint persze így a jövőben az AfD egyszerre lehet a szabadpiacpártiak és a munkásosztály pártja. A politika azonban ritkán ennyire optimista. Sokkal valószínűbb, mint ahogy azt egy, az alapítás óta párttag elmondta, hogy az AfD nem mehet el néppárti irányba, mert ha megteszi, a jelenlegi koherens és markáns programja feloldódik a középszerűségben.

A harmadik, már korántsem meglepő tény, hogy az AfD nyíltan gyűlöli az iszlámot - olyannyira ráadásul, hogy a párttagság szerint "az iszlám vallás nem része Németországnak". A megszokott német politikai korrektséggel alapjaiban szakító megállapítás azonban csak elsőre tűnhet szokatlannak, mivel a ZDF legfrissebb felmérése szerint a németek közel fele nem nézi jó szemmel az iszlám (vélt vagy valós) terjedését.

Készen állnak az AfD megakadályozására (f: bbc.com)

A negyedik, és egyben utolsó említésre méltó pont, hogy a párt jól láthatóan őrlődik a mérsékeltebb többség, és egy radikálisabb kisebbség tagjai között, akik közül utóbbiak erősen húznak az olyan szélsőséges európai formációk felé, mint például a francia Nemzeti Front. Ez az irány bár a párt alapítói, valamint mostani vezetői számára is elfogadhatatlanok, a média és a régi pártok nyilvánvalóan nem lesznek restek kihasználni, amikor az AfD diszkreditálásról lesz szó; persze figyelembe véve, hogy párt vezetői egyfelől irtóznak Le Pen pártjától, másfelől viszont közismerten Putyin-barátok, nem könnyíti meg saját helyzetüket.

Összefoglalva a fentieket: az AfD valós alternatívát biztos sok, a mainstream politikából kiábrándult szavazó számára. Dehogy a jövő évi országos választásokon a még mindig inkább csak formálódó párt valóban képes lehet-e megcsípni azt a 12-14 százalékot, amit a mostani közvélemény-kutatások prognosztizálnak, és ezzel magabiztosan harmadik erővé válni az újonnan megalakuló Bundestagban, képtelenség megmondani. Azt viszont már egyre nehezebb elvitatni az AfD-től, hogy "személyében" valós kihívott kaphat a CDU és az SPD. Vagy már kapott is?

Németh Áron Attila

Nyugati szomszédunk az elmúlt egy hét során egyértelmű jeleit adta egy politikai korszakváltásnak. Miközben az osztrák kormány a migránsválsággal szembeni kemény intézkedésekkel kívánja kifogni a szelet az erősödő szélsójobboldal vitorlájából, a most meghozott lépések az Unió további feldarabolódásával veszélyeztetnek.

Mindössze egy évvel ezelőtt Bécs volt a menekültválságra adott magyar válaszok legfőbb kritikusa, elítélve a schengeni övezet határán épített kerítést, addig Ausztria mára a humanista megfontolásokkal szemben látszólag a legalapvetőbb nemzeti érdekeit igyekszik érvényesíteni. Az osztrák kormány, felismerve, hogy nem képes hosszútávon megbirkózni a világ válságzónáiból és szegényebb régióiból érkező néptömegekkel, pontosabban a migránsok által kiváltott társadalmi felzúdulással, sorozatban lépteti érvénybe a szigorításokat a határvédelem és menekültbefogadás területén.

Norbert Hofer, az osztrák Szabadságpárt elnökjelöltje (forrás: Die Presse)

Az előző hét szerdáján elfogadott, Európa legradikálisabb migránstörvénye is immáron Bécshez kötődik, amelynek értelmében az osztrák kormány veszélyhelyzetben fél évtől két évig terjedő időszakban már a határon visszafordíthatják azon menekülteket, akik „békés” országon keresztül érkeztek, azaz szinte mindenkit. Ezzel párhuzamosan Ausztria folyamatos nyomás alatt tartja Olaszországot, amelyet a polgárháborúba sodródott Líbia felől érkező közel-keleti, fekete-afrikai menekültek feltartóztatására szólít fel, ellenkező esetben a kulcsfontosságú Brenner-hágó lezárásával fenyegette meg déli szomszédját. A két állam között gazdasági és turisztikai szempontokból is létfontosságú hágónál folyik a kerítésépítés, jelezve, hogy Ausztria nem blöfföl, inkább áldozza fel Rómával meglévő jó viszonyát, mint kockáztatja, hogy további migránsok beérkezésével borzolnia a hazai közvéleményt.

Márpedig a bécsi kormánynak van mitől tartania a hazai fronton, hiszen április 24-én, az osztrák államfőválasztás első fordulóján magasan a szélsőjobboldali Szabadságpárt jelöltje, Norbert Hofer aratta le a babérokat a szavazatok 36 százalékát megszerezve. Az osztrák nagykoalíció jelöltjeit megelőzte a Zöldek jelöltje is, jelezve, hogy a status quo fenntarthatatlan nyugati szomszédunknál. Habár az államfői pozíció nagyrészt ceremoniális szerepet tölt be az osztrák közéletben, a Szabadságpárt diadala jól jelzi a politikai jobbratolódást, márpedig a 2018-as parlamenti választások sincsenek annyira messze, hogy a hagyományos osztrák pártok ne kezdjenek el már most manőverezni és visszacsábítani a kiábrándult szavazóikat.

Brenner-hágó az osztrák-olasz határon: összeköt vagy elválaszt? (forrás: The Local.it)

Az osztrák politikai forradalom elkezdődött, függetlenül attól, hogy a május 22-én tartandó második fordulóban a szélsőjobb vagy a Zöldek államfőjelöltje győz, hiszen mindkét párt, eltérő ideológia mentén, de elutasítja az eddigi politikai alapvetéseket. A jelenlegi osztrák kormány így csapdahelyzetben van, lehetséges, hogy mostani, nemzetközi szinten széleskörűen kritizált lépései, amelyekkel igyekszik, ha nem is teljesen mértékben, de a tavalyi töredékére csökkenteni a beérkező migránsok számát, elszigetelik az országot, azonban nem lesznek elengedőek a hagyományos politikai erők hatalmának megmentésére. Márpedig az unióellenesség felé tolódó Ausztria Európa szívében a kontinentális összefogásra mért újabb csapás lehet. Ausztria olyan államokkal összefogva, mint Németország, Hollandia, Svédország, azaz a jómódú, északi államokkal közösen dönthetnek úgy, hogy nem éri meg számukra az európai integráció következtében létrejövő vélelmezett kitettség, amely valójában az elégtelen közös fellépés eredménye, lásd a schengeni határok külső védelmének kérdése a migránsválság esetén. Egy északi, déli-mediterrán blokkra szakadó Európai Unió pedig végső soron még inkább képtelen lesz megbirkózni a XXI. század kihívásaival, legyenek azok globális válságjelenségek, vagy feltörekvő, asszertív-agresszív államok. Az osztrák államfőválasztás május 22-én megtartandó második fordulója így nem csupán Ausztria politikai jövőjét határozhatja meg, hanem Magyarország tágabb geopolitikai környezetét is átalakíthatja.

Csepregi Zsolt

Április 25-én jóváhagyta a szaúd-arábiai Miniszterek Tanácsa a „Vízió 2030” elnevezésű reformcsomagot, amely az ország olajfüggőségét szüntetné meg a gazdasági ágazatok diverzifikálásával, privatizálással és egyéb gazdasági és társadalmi reformokkal. A Muhammad bin Szalmán Ál Szaúd helyettes trónörökös felügyeletével kidolgozott terv végrehajtása elől ezzel elhárult minden akadály, mivel a Miniszterek Tanácsának miniszterelnöke maga Szalmán bin Abdulazíz Ál Szaúd, az ország abszolút uralkodója.

A „Vízió 2030” alapvetően három pillérre épül: növelni kell az ország „soft power” szerepét az arab/iszlám világ anyaországaként; a világ vezető befektetőjévé kell válnia az országnak, illetve geostratégiai előnyt kovácsolni az ország földrajzi elhelyezkedéséből (Európát, Afrikát és Ázsiát összekötő tengeri és szárazföldi hub-ként). Az eredeti szöveg itt érhető el.

Muhammad bin Szalmán ismerteti a Vízió 2030 tervet (forrás: Saudi-US Trade Group)

Muhammad bin Szalmán, aki védelmi miniszteri pozíciót tölt be, egy nemrég adott interjúban úgy fogalmazott, hogy Szaúd-Arábia már olyan szinten olajfüggővé vált, hogy a Korán és a prófétai hagyományok mellett az olaj is az alkotmány részévé vált. Az ország a legnagyobb olajexportőr és a második legnagyobb olajtartalékkal rendelkezik a világon, 2011-ben az exportbevételeinek 90 százaléka a nyersolaj értékesítéséből származott. A nyersolaj világkereskedelmi árának meredek zuhanása ezért csapást mért az ország gazdaságára, 2015-ben a költségvetési deficit rekord méretet ért el, a GDP 15 százaléka volt.

A reformcsomag legfontosabb eleme, hogy az eddig zártkörűen működő Saudi Aramco olajvállalat energetikai konszernné fog átalakulni, a 2-3 billió USD összértékű vállalat 5 százalékát értékesítik a piacon. Csupán a cég 1 százalékának a kiárusítása is a legnagyobb első nyilvános kibocsátás (IPO) lenne a történelemben. Muhammad bin Szalmán herceget a közelmúltban a Gazdasági és Fejlesztési Ügyek Tanácsának élére is kinevezték miniszteri pozíciója mellett. Már 2016 elején nyílt titokká vált a közte és az Aramco vezetősége között kialakult párbeszéd az olajcég egy részének piacra viteléről. Nézete szerint többek között az Aramco titkos működése és a feltételezhető korrupciós ügyek is hozzájárultak a 2015-ös gazdasági recesszióhoz. Bár a cég vezetősége még csak év elején kezdett el foglalkozni a kérdéssel és a bennfentesek és szakértők igencsak kritikus hangvételben nyilatkoztak az olajcég piacra dobásával kapcsolatban, a „Vízió 2030” nyilvánossá hozatala után az Aramco felső vezetősége megerősítette az uralkodó tervbe vetett hitét.

Többek között az Aramco részvényeinek értékesítéséből befolyó bevételek is hozzájárulnak majd a 2 billió USD tőkével rendelkező legnagyobb befektetési alap megteremtéséhez a világon. Az 1971-ben alapított szaúdi befektetési alap felduzzasztása után több mint kétszer akkora lesz, mint az eddig vezető norvég befektetési alap és akkora tőkéje lesz, amiből megvehetné a négy legnagyobb amerikai nagyvállalatot (Apple, Microsoft, Alphabet, Berkshire Hathaway). A befektetési alapot emellett az állami vagyon és állami ügynökségek átstrukturálásával fogják növelni. Az alap folyamatosan növeli külföldi beruházásait, többek között Dél-Koreában és Oroszországban voltak a közelmúltban beruházásai.

Jelentős részét képezi a reformcsomagnak a szaúd-arábiai hadiipar tulajdonképpeni megteremtése. A cél, hogy az eddigi 98 százalékos import helyett az állam a fegyverzet legalább 50 százalékát belső forrásból szerezze be, ezáltal csökkentve a függőséget az európai és amerikai hadiipari cégektől. Ennek első lépése egy teljesen állami tulajdonban lévő konszern létrehozása lesz, majd ennek értékesítése a piacon, ami hasonlóan az Aramco esetéhez, az átláthatósághoz és a korrupció visszaszorításához járul hozzá. Az Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) országai a legnagyobb hadiipari vásárlók, viszont dollár billiók vannak még függőben az eszközbeszerzésekből származó ellentételezési szerződések formájában. Szaúd-Arábia feltételezhetően ezeket akarja felhasználni a gazdaság élénkítése érdekében (az ellentételezési szerződések definícióját lásd itt).

A kormány reformcsomagjával kapcsolatban akadtak mérsékelten, de pozitívan nyilatkozó szakértők, akik optimisták, de gyakorlati lépéseket várnak. A kritikusabb hangvételű szakértők szerint a kormány részéről radikálisabb reformok bevezetése szükséges, a jelenleginél sokkal több területen. Utóbbiak példaként a King Abdullah Gazdasági Város 2035-ig elhúzódó konstrukcióját emelték ki, ami kizárólag a külföldi befektetők és szaúdi magánbefektetők pénzétől függ, akik az olajbevételeket forgatják vissza a projektbe. Az olajfüggőség így egyhamar nehezen lesz megvalósítható.

A reformcsomag részét képezi még számos, általánosan megfogalmazott és a technikai részleteket mellőző elem. Ilyen például az ország olajon túli exportbevételeinek jelentős mértékű növelése (a GDP 16 százalékáról 50 százalékra). Cél a külföldi munkavállalók beutazásának megkönnyítése zöldkártya bevezetésével. A munkanélküliségi ráta csökkentése munkahelyek teremtésével és a nők munkaerő-piaci integrálásával szintén fontos célkitűzés. Számos szaúdi hiányolta a reformprogramból az oktatási rendszer reformjának technikai részletét vagy a politikai rendszer reformjára vonatkozó részeket. Számos fontos kérdés nem került részletes kifejtésre, ami erőteljesen megkérdőjelezi Szaúd-Arábia hajlandóságát a reformok végrehajtására, illetve a kivitelezhetőséget a következő tizenöt éven belül egy olyan országban, amely jelenleg hatalmas kiadásokkal járó háborút folytat, illetve az olajárcsökkenés gazdasági hatásaival küzd, nem is beszélve a regionális hatalmi versengésre Iránnal és egyéb vetélytársaival.

Éva Ádám

Ádám nemzetközi kapcsolatok szakértő, arabista és iranista. Egyetemi diplomáját az ELTE Iszlám tanulmányok mesterképzésén szerezte. Jelenleg az ELTE Arabisztika doktori program hallgatója és az Antall József Tudásközpont munkatársa.

Az egyiptomi lakosság körében még mindig nem csillapodott annak a döntésnek a hulláma, amelynek értelmében Kairó két lakatlan szigetet adna vissza Szaúd-Arábiának. Sokan Egyiptom integritásának és szuverenitásának semmibevételét, egyiptomi tulajdonú területek kiárusítását, valamint Rijád befolyásának túlzott megnövekedését látják az egész ügy mögött. A szigetátadások azonban jóval többet jelentenek egyszerű gesztusnál, mint ami a két ország közti viszonyt hivatott javítani.

A 2015-ös trónra kerülése óta Szalmán Ibn Abdul-Azíz al-Szaúd szaúdi uralkodó most először járt Egyiptomban, a monarchia egyik legfontosabb arab szövetségesének tartott országba. Az ötnapos út során tizenhét egyezmény aláírására került sor, mint például egy öt évre szóló, 22 milliárd dolláros olajszállítási egyezmény, vagy újabb – kb. 10 milliárd dolláros – szaúdi beruházások érkezése. A felek továbbá újfent elővették a régóta tervezett, Vörös-tenger felett átívelő, Egyiptom és Szaúd-Arábiát – és egyben Afrikát és Ázsiát – összekötő híd tervét.

A szaúdi király útja azonban mégsem ezek miatt vált emlékezetessé: hatalmas felháborodást váltott ki ugyanis az egyiptomi lakosság körében, hogy a hídért és a befektetésekért cserébe Kairó felajánlotta az Akabai-öböl bejáratánál fekvő két lakatlan szigetet. Tiran és Szanafir tehát ismét visszakerülne szaúdi kezekbe, amennyiben a közeljövőben az egyiptomi parlament is rábólint a kormány tervére. Természetesen az átlag polgárok ennek egyáltalán nem örültek. Az egyiptomi sajtó teljesen megosztott a témában, miközben tüntetések is zajlottak a készülő döntés ellen. Sokan már évtizedek óta egyiptomi területeknek tartották a szigeteket, amiket nem lehet csak úgy „önkényes” átadni, mivel a 2014 elején elfogadott új egyiptomi alkotmány egyenesen tiltja az ilyen jellegű cselekedeteket. Mások azt kifogásolják, hogy ezzel Kairó precedenst teremthet, amivel azt üzeni a szomszédos államoknak (például Szudánnak), hogy az egyiptomi határok – megfelelő pénzösszeggel – megváltoztathatóak, és bizonyos egyiptomi területek megvásárolhatók. Egyesek azt vetik Abdul Fattáh al-Szíszi szemére, hogy Mohamed Murszi előző egyiptomi elnököt arra hivatkozva buktatták meg, hogy a gázai Hamász terrorszervezettel összejátszva a Sínai-félszigetet ki akarták szakítani Egyiptomból és egy saját államot létrehozni, vagy el akarták adni a piramisokat Katarnak.  

Rijád régi-új tulajdonai (f: therakyatpost.com)

Az egyiptomi kormány azzal védekezik, hogy Szanafir és Tiran mindig is a szaúdiakhoz tartozott, az elmúlt évtizedekben Kairó csupán „gyámkodott” felettük. Rijád ugyanis 1950-ben egyiptomi protektorátus alá helyeztette, mivel állítása szerint nem tudta megvédeni Izraeltől.  Izrael a szuezi válság (1956) és hatnapos háború (1967) idején is megszállta a szigeteket. Ezeket majd csak a Camp David-i egyezmény (1978) megkötése után adta vissza Egyiptomnak, cserébe az izraeli hajók szabad átvonulásáért, a szigetek demilitárizásáért és nemzetközi katonai felügyeletért. Ugyanakkor Anvár Szadat egyiptomi elnök továbbra is azt hangoztatta, hogy a szigetek hivatalosan Szaúd-Arábia részét képzik, és már Mubárak idején elindultak a tárgyalások a Tiran és Szanafir visszaadásáról.    

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy az évtizedek óta húzódó szigetvita ügyében miért pont most történt ilyen jelentős előrelépés? Egyiptom esete viszonylag könnyebb: az egyiptomi gazdaság 2011 óta folyamatos válságban szenved. Hiába bővítették ki a Szuezi-csatornát, vagy kapott Egyiptom jelentős kölcsönöket – 2013 óta Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Kuvait 12-12 milliárd dollárt pumpált az egyiptomi gazdaságba – ezek még önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy megoldják az ország gazdasági problémáit. A zavaros belpolitikai helyzet és a szélsőséges csoportok elleni támadások komoly nyomot hagyott az egyiptomi vendéglátói iparban, amely az egyiptomi bevételek több mint tíz százalékát teszi ki.  A Sarm-es-sejkből felszálló orosz utasszállítógép lezuhanása (2015. október 31.) után gyakorlatilag leállt a turizmus a Vörös-tenger környéki térségbe. Az egyiptomi valutatartalék tavaly novemberben 16,5 milliárd dollárra csökkent, az egyiptomi fontot márciusban ismét 13 százalékkal kellett leértékelni a dollárhoz képest, miközben számos korábbi állami támogatást csökkentettek.

Ezért az egyiptomi vezetés számára fontossá vált a szaúdiakkal való viszony rendezése, mivel Abdullah halála után egyre több nézeteltérés alakult ki Kairó és Rijád között, ami beárnyékolta a korábbi jó egyiptomi-szaúdi kapcsolatokat. Habár Kairó csatlakozott a jemeni hadjárathoz és kezdetben vadászbombázókkal és hadihajókkal is támadta a húszikat, tavaly nyáron szinte teljesen felfüggesztették a katonai akcióikat. Nem vettek részt a szárazföldi hadműveletekben sem. Ráadásul az sem volt az egyiptomi vezetés ínyére, hogy Szalmán már nem értékelte olyan veszélyesnek a Muszlim Testvériséget, mint az elődje és nyíltan támogatta őket Jemenben.

A másik markáns ellentét Szíria kapcsán alakult ki. Szíszi ugyanis már nem tartotta fontosnak Bassár el-Aszad menesztését, Kairó nem támogatta többé az iszlamista csoportosulásokat és igyekeztek tárgyalóasztalhoz ültetni a világias(abb) ellenzéket, hogy minél előbb egyezzenek ki a felek. Azonban, ami igazán kiverte a biztosítékot a Perzsa-öböl menti monarchiák – és egyes nyugati országok – körében, hogy Kairó nyíltan elkezdett lavírozni Oroszország irányába. A fegyvervásárláson, az orosz befektetéseken és atomerőmű építéseken kívül a közel-keleti kérdéseket illetően gyakorlatilag egy platformra került Kairó és Moszkva. Egyiptom teljes mértékben kiállt az oroszok szíriai katonai intervenciót mellett és aláírni sem volt hajlandó azt a nyilatkozatot, amiben a regionális arab országok elítélték Moszkvát.

"This is a beginning of a beautiful friendship..." (f: todayonline.com)

Ugyanakkor Egyiptommal ellentétben Szaúd-Arábia hozzáállása a szigetekhez már egy fokkal árnyaltabb. Először úgy tűnhet, hogy a hirtelen támadt szaúdi érdeklődés mögött tisztán gazdasági érdekek állnak. A szigetek felett épülő híd könnyebbé tenné a több milliós egyiptomi – és más észak-afrikai – munkaerő és zarándok utazását a Perzsa-öböl menti monarchiába. Szaúd-Arábia a tavalyi rekordméretű költségvetési deficit (98 milliárd dollár), katonai kiadások (jemeni háború, legnagyobb fegyverimportőr) és az alacsony olajár miatt kénytelen változtatni korábbi külgazdasági politikáján. Már nem pénzt folyósít, vagy „kőolajsegélyeket” ad más országoknak, hanem befektetéseket és visszafizetendő kölcsönökkel támogatja az államokat. Rijád így igyekszik diverzifikálni akarja a saját bevételi forrásait.

A mostani helyzet azonban - mindezek ellenére - sokkal inkább köszönhető talán a jelenlegi geopolitikai folyamatoknak, vagyis, az Egyesült Államok csökkenő közel-keleti szerepvállalásának, és az iráni-szaúdi viszály elmélyülésének. A szaúdi vezetés ugyanis rendkívüli módon tart attól, hogyha nagyon eldurvulna a két ország közötti ellentét, akkor Teherán lezárja majd a Hormuzi-szorost. Ezzel nehéz helyzetbe kerülne Szaúd-Arábia, mivel Irán elvágná a legfontosabb útvonalat, amely összeköti a monarchiát a világgazdasággal. Leállna a szaúdi kőolajexport nagy része, miközben a szaúdi import is körülményessé válna. Emiatt Rijád évek óta az ország nyugati partvidékére összpontosít: nem sokkal Szalmán trónra kerülése után nagyon jelentős gazdasági fejlesztések indultak meg a nyugati partvidéken, hogy ezáltal mérsékeljék egy esetleges iráni blokád következményeit.

Az elemzés végén még érdemes kitérni a szigetvita harmadik szereplőjére is: Izraelre. Egyes arab elemzők és kommentátorok szerint ezzel a lépéssel lényegében Rijád „csatlakozott Camp Davidhez” és egyfajta „informális békét” kötött Izraellel.  Kétségtelen, hogy a szigetek körül voltak titkos tárgyalások Egyiptom, Izrael és Szaúd-Arábia között, mivel az 1979-es különbéke értelmében minden olyan egyiptomi terület státuszát tilos előzetes egyeztetések nélkül megváltoztatni, ami korábban izraeli megszállás alatt volt és visszaadtak Egyiptomnak. Ennek ellenére az izraeli kormány teljesen nyugodtan fogadta a szigetek átadásának bejelentését. Mosha Yaalon védelmi miniszter pedig egyenesen elismerte, hogy Izraelnek írásos garanciát kapott Szaúd-Arábiától, miszerint a „Camp David-i egyezmény szellemében” veszi át a szigeteket, nem telepít oda katonai erőt.

A napokban zajló tüntetések viszont mutatják: az indulatok korántsem csillapodtak le Egyiptomban, amivel Szíszi korábbi támogatóinak nagy részét akár el is veszítheti. Tény azonban, ha az egyiptomi elnök terve bejön, és ezzel sikerül helyreállítani az egyiptomi gazdaságot, akkor Egyiptom visszaszerezheti a korábbi vezetői pozícióját az arab világban. Persze talán még ennél is érdekesebb, hogy a szigetek kérdésében három olyan jelentős közel-keleti ország működött együtt, amelyek korábban egymás esküdt ellenségei voltak, és jelenleg is van némi feszültség köztük. Korántsem elképzelhetetlen tehát, hogy a közeljövőben – más regionális ügyek és kérdések kapcsán – tovább fog folytatódni az egyiptomi-izraeli-szaúdi kooperáció a Közel-Keleten.

Krajcsír Lukács

Lukács nemzetközi kapcsolatok elemző, elemzési területe a közel-keleti és kelet-ázsiai országok kapcsolata. Diplomáit a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, valamint a Pannon Egyetemen szerezte. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetemen.

Április 3-a minden bizonnyal örökre emlékezetes marad Panama történetében, és közel sem pozitív összefüggésben: aznap robbant ugyanis ki az azóta csak Panama-iratok néven elhíresült botrány, amely kisebb-nagyobb mértékben számos ország politikusát, köztiszteletnek örvendő ismert személyiségét érinti. A sokak számára kellemetlen iratok hatalmas felháborodást keltettek világszerte, és nem utolsósorban megtépázták Panama igencsak bizonytalan lábakon álló hitelességét.

A Mossack Fonseca panamai ügyvédi iroda alapítója, Ramón Fonseca Mora, a helyi politikai közélet illusztris képviselője, Juan Carlos Varela elnök bizalmasa, és egészen közelmúltbeli lemondásáig a kormányzó Partido Panameñista (Panamista Párt) elnöke volt amely nem az iratok kiszivárogtatásával (Fonseca szerint hackertámadás történt) függ össze, hanem sokkal inkább a brazil hatóságok cége elleni átfogó nyomozásával. A Mossack Fonseca brazíliai irodája ugyanis az ottani ügyészség szerint érintett a Petrobras-botrányban. A brazil hatóságok Fonseca cége elleni nyomozása Panamában hatalmas belpolitikai vitákat okozott: a kormánypárt egyik alapítója, az ország legendás veterán politikusa, Antonio Domínguez egyenesen felszólította az elnököt, hogy „válassza el” Fonsecát a miniszteri pozíciótól (az elnök tanácsadója volt miniszteri rangban). Akkoriban azonban Fonseca még örült volna, ha cége csupán Brazíliában tesz szert ismertségre, hiszen azóta legalább ötven további ország közvéleménye ismerte meg a Mossack Fonseca nevét.

Ramón Fonseca Mora (f: panamaamerica.com.pa)

Ramón Fonseca mellett az ügy természetesen Panamának sem jött túl jól. Annál is inkább, mert az utóbbi időben az országot a nemzetközi közvélemény egyre kevesebbet emlegette, mint ideális adóparadicsomot. És joggal, hiszen Panama az elmúlt években komoly erőfeszítéseket tett ennek megcáfolására. Tavaly fogadták el például a 23-as törvényt, ismertebb nevén a „fehérítés elleni törvényt”, amely az országon belül a pénzmosás visszaszorítására és a terrorizmus támogatásának ellehetetlenítésére szolgál.

Ernesto Cedeño neves panamai ügyvéd szerint „az ország törvényei nagyon rugalmasak és engedélyezik, hogy cégeket bárki létrehozzon, majd utána eladja azokat, ez teljesen legális”. Ami tilos és jogellenes, hogy egy ügyvéd üzleti kapcsolatban álljon egy olyan ügyféllel, aki bizonyítottan azért akar céget bejegyeztetni, hogy azt pénzmosásra használja. Sőt, a szabályozás olyan szigorú, hogy 2011-ben a 2-es törvény elfogadásával, mely az „ismerd meg az ügyfeledet” néven került a köztudatba, a megbízott ügyvédeknek, ha valami gyanúsat észlelnek ügyfelükkel kapcsolatosan, jelentéstevési kötelezettségük van a hatóságok fele, amit ha elmulasztanak, akár börtönbüntetést is kaphatnak. Cedeño úgy gondolja, hogy a kirobbant botrány most azt a látszatot kelti, hogy Panama szemet huny a törvénytelenségek felett, miközben ez nincs így. A panamai törvénykezés komoly és szigorú, ami a magánvagyon kifehérítését illeti – állítja a neves ügyvéd.

Hasonlóan vélekedik Juan Jované De Puy egyetemi tanár, a 2014-es elnökválasztáson függetlenként induló politikus is. Szerinte a Mossack Fonseca-ügy a földdel tesz egyenlővé minden erőfeszítést, amelyet Panama a pénzmosás ellen tett a közelmúltban. „Panama az elmúlt időszakban számos külföldi befektetésnek adott otthont, ez most változhat innentől kezdve.”

Mindeközben Ramón Fonseca tagadta, hogy cége törvénytelen pénzeket rejtett volna el a hatóságok elől. Azokat a cégeket, amelyeket a Mossack Fonseca alapított, majd utóbb értékesítettek, nem Panamában tevékenykednek, és igazából Fonseca azt hangsúlyozza, hogy nem is ott hozták őket létre. Szerinte, mivel cége Panamában van, ezért kapcsolja össze mindenki az ügyeket Panamával – tévesen, állítja az ügyvédi iroda társalapítója. Panama kormánya ezzel egyidőben világossá tette, hogy nem akarnak bűnbakok lenni ebben a történetben, hiszen minden államnak be kell tartatnia saját törvényeit, szabályozásait cégeikkel és állampolgáraikkal egyaránt. Az elnöki hivatalt vezető miniszter, Álvaro Alemán, úgy fogalmazott, hogy Panama elutasítja és sajnálja, hogy „meggyalázzák” a nevét, következetesen figyelmen kívül hagyva, hogy más nemzetek intézményei és köztiszteletben álló polgárai vettek részt az offshore-üzletekben.

És valóban, mintha úgy tűnne, hogy van egy jól körülírható nemzetközi szándék, amelynek célja, hogy Panama megítélésében csorbát ejtsenek. Ezt több kormánytag is megerősítette, legutóbb a helyi televízióban adott hangot ennek a meggyőződésének Dulcidio De La Guardia gazdasági- és pénzügyminiszter is.

Bizony sok víz lefolyt a Tuira folyón azóta, hogy alig egy éve Panama adott otthont Raúl Castro és Barack Obama első és ezzel együtt történelmi kézfogásának. Akkor mindenki úgy tekintett Panamára, mint az egyetértést, együttműködést elősegítő országra. Ma viszont a Panama-iratok néven elhíresült botrány kapcsán újra a nemzetközi érdeklődés középpontjába került az ország, amely példának okáért tavaly 5,8 százalékos gazdasági növekedést produkált, és ezt érdemes abban az összefüggésben szemlélni, hogy a latin-amerikai átlag növekedés 2 százalékos, míg az országba 5 milliárd dollárt meghaladó közvetlen külföldi beruházás érkezett, ez 17 százalékkal haladja meg a 2014-es évi külföldi befektetéseket. A szolgáltató szektor volt a gazdaság húzóágazata, és gyakorlatilag ennek köszönheti az ország, hogy a térség államait súlytó gazdasági viharok nem érték el Panamát.

A most kirobbant és a Mossack Fonsecát érintő botrány első nemzetközi válaszlépése, hogy Franciaország visszahelyezte Panamát az adóparadicsom országait tömörítő listájára. Az is jól tetten érhető, hogy az első napok kemény politikai kommunikációs nyilatkozatai után, Panama lejjebb tekerte a hangerőt, sokkal visszafogottabban nyilatkoznak az ország politikai vezetői a Mossack Fonseca-ügyben. Mi több, Varela elnök múlt héten kijelentette, hogy a diplomácia az egyetlen járható út a nézeteltérések megoldására, a vitatott kérdések megbeszélésére Panama és a nemzetközi közvélemény között. Mindenesetre Panama bízik abban, hogy nem kerül fel újra a GAFI (Grupo de Acción Financiera Internacional – Nemzetközi Pénzügyi Akciócsoport) listájára, ahonnan februárban került le annak következményeként, hogy a panamai kormány elkötelezettségét bizonyította a pénzmosás elleni harcban. A pénzügyminiszter-helyettes Varela de Chinchilla szerint az, hogy Franciaország Panamát újra adóparadicsomnak tekinti, nem érinti a GAFI listájára való visszakerülését országának, hiszen a kormány minden GAFI-ajánlást figyelembe vett az elmúlt időszakban és ennek szellemében hozta meg törvényeit.

Varela elnök (j), amikor még minden rendben volt (f: prensa.com)

Az viszont biztos, hogy nem teljesen korrekt módon nevezik Panama-iratoknak a kiszivárgott dokumentumokat, ugyanis „csak” az azokat létrehozó cég panamai illetőségű. Az adóelkerülés, adócsalás, vagy éppen a közpénzlopás azonban egyáltalán nem csupán panamai jelenség. Sőt, a dokumentumok Oroszországtól Kínáig, Argentínától Izlandig ismert politikusok neveihez köthető offshore cégekről számolnak be, ezért csupán Panamát hibáztatni a kialakult helyzetért felettébb álságos és kétszínű dolog. Aki picit is foglalkozott az ország politikatörténetével, az pontosan tudja, hogy az előző kormányok alatt joggal tekintettek Panamára, mint az egyik legkedvezőbb adóparadicsomra. A Varela-adminisztráció eddig eltelt 21 hónapjában viszont olyan átfogó jogi szabályozás született a pénzmosás ellen, amely addig példa nélküli volt a közép-amerikai ország történetében. Persze a Gallup felmérése szerint Varela megítélése ettől függetlenül kifejezetten rossz a panamai lakosság körében: a legutóbbi öt elnök közül az egyik legelutasítottabb a mostani államfő. Érdemes azonban hozzátenni, hogy ennek semmi köze a pénzmosás elleni harchoz, a panamaiak mindennapi életét megkönnyítő intézkedések maradtak csupán a kampány szintjén Varela esetében. És legyünk őszinték, ezzel nincs egyedül. És nem csupán a térségben.

Erőss Bulcsú