Három tévhit az orosz légicsapásokról Szíriában

2015. október 07.

Miközben rengeteg a kérdőjel Oroszország szíriai beavatkozása kapcsán (Miért most? Kit is bombáznak? Mi lesz az USA reakciója?), két dolog biztosnak tűnik: 1. Moszkva nem akar még egy arab tavaszt látni 2. a közelgő amerikai elnökválasztások miatt Washington keze meg van kötve. A kérdés továbbra is ugyanaz: Putyin egy zseniális stratéga vagy egy felelőtlen, vakmerő kalandor?

Erre a kérdésre a végleges választ valószínűleg csak pár év múlva kapjuk meg. Ugyanakkor az már most is körvonalazódik, hogy a putyini erőpolitikának lesznek követői Európában, lásd az egyre autokratikusabb rezsimek egyre inkább autokratikus felszólalásait (és kerítésépítéseit). A nemzetállami logika és a hagyományos realizmus kéz a kézben tértek vissza az európai porondra, és egyre inkább tűnik, hogy napjaink válságait tárgyalásokkal, szankciókkal nem, erővel és határozott katonai fellépéssel viszont annál inkább meg lehet oldani.

Amit most látunk Szíria kapcsán, az nem más, mint Moszkva prevenciós külpolitikája. Az orosz vezetés mindenképp el akarta kerülni azt, hogy a nyugat avatkozzon be elsőként a szír konfliktusba, hiszen így még egy ország sodródhatott volna át az amerikai érdekszférába. Intő példának ott van az arab tavasz, amikor egy sor arab állam került ki az orosz baráti zónából; és ami még ennél is rosszabb az oroszok számára, hogy napjaink instabil Egyiptoma, Líbiája valószínűleg még hosszú ideig nem talál vissza Moszkvához (és annak fegyverszállítmányaihoz).

putin01_1.jpg

("Határozott lépések" - Vlagyimir Putyin a Szuhoj T-50 vadászbombázó bemutatóján; f.: AFP)

Oroszország a már megszokott eszközhöz nyúlt: nem próbálta a többi ENSZ-nagyágyúval közösen feloldani a konfliktust, nem tárgyalt Aszad elnök személyéről, hanem egyik hétről a másikra bombázni kezdett, ezzel még tovább mélyítve az amúgy is összetett válságot.

1. Ez azonban nem jelenti önmagában azt, hogy Moszkva mindenáron hatalmon tartja Bassár el-Aszadot. A mostani szír elnök kapcsán érdekes motívum, hogy édesapja, Háfez el-Aszad kiváló kapcsolatokat ápolt a Szovjetunióval, és a szovjet fegyverexport egyik legmegbízhatóbb felvevőpiacát a hetvenes években Damaszkusz jelentette. Aszadra azonban Putyinnak csak addig van szüksége, amíg sikerül a nyugatot zsarolnia – amint a nyugat valamilyen gesztust tesz Moszkva irányába, Aszad lehet az egyik legelső vezéráldozat. Ha Oroszország visszavonul a szír hadszíntérről, akkor ezért cserébe kérni fog valamit. Vagy azt, hogy az ukrajnai helyzetbe ne nyúljon bele kívülről az EU-USA tengely, vagy azt, hogy enyhítsék az oroszellenes szankciókat. Akárhogy is, Moszkva alkupozíciói érdemben javultak azáltal, hogy megkezdte Szíria bombázását.

2. Kérdés, hogy ki tartozik majd hálával az oroszoknak? Obama, amiért nem neki kellett beavatkoznia ebben a bizonytalan térségben? Vagy éppen az EU, amiért a mostani menekültválság legfőbb kiváltó okát, a szír polgárháborút próbálja majd rendezni Moszkva? Minden bizonnyal túlzóak azok az állítások, amelyek szerint végül Oroszország oldja majd meg az európai menekültválságot. Azonban az már nem egy eretnek gondolat, ha azt mondjuk, Brüsszel a tüneti kezelésekre is képtelennek mutatkozik, miközben az oroszok a probléma gyökerét próbálják kezelni.

És ha az orosz intervenció révén elindul egy koalíciós rendezési folyamat Szíriában, ami pár év múlva egy biztonságos szír államot eredményez, akkor nehéz lesz letagadni az oroszok érdemeit. (Más kérdés, hogy egyelőre pont a másik irányba tartunk, és a már amúgy is sokszereplős szíriai helyzet csak még kuszábbá vált.)

russiabombing.jpg

("Bombázásra ideális időjárás" -  az elhíresült TV adás egy pillanata; f.: rferl.org)

 

3. Végül pár gondolat az egyre népszerűbb „az oroszok egy új Afganisztánba kezdtek” formuláról. Több külföldi elemző is visszautalt a szíriai légicsapások kapcsán 1979-re, amikor a szovjet csapatok egy tízéves önpusztító háborúba fogtak Afganisztán kapcsán. Viszont ne felejtsük el, hogy az akkori felálláshoz képest két fő különbség is mutatkozik: egyrészt ott a két ideológiai blokk versenyfutásáról volt szó Afganisztánért, míg most Szíria esetében azért Oroszország és az USA félig-meddig egy oldalon áll (az IS ellen; igaz, az eszközökben és a leendő elnök személyében vannak mély törésvonalak). Másrészt ott az oroszok egyből egy szárazföldi puccs hadművelettel indítottak (Amin afgán elnök életét is vesztette), most azonban az oroszok pont a jelenlegi vezetés ideiglenes támogatását próbálják elérni.

Akárhogy is nézzük, a tisztánlátáshoz még sok időnek kell eltelnie. Amiben egyetértés mutatkozik a szakirodalomban, az az oroszok kiváló időzítése. Nyugat-Európa képtelen a higgadt válaszadásra, az USA a jövő évi elnökválasztásra készül, Oroszországnak pedig épp kapóra jött, hogy torzítani tudja a globális napirendeket. És ha plusz hozadékként ez még oda is elvezet, hogy még több EU-s tagállam kap kedvet – orosz mintára - az offenzív külpolitikához, akkor még több nemzetállam ronthat egymásnak. Ez az, amit az EU-nak véleményem szerint feltétlen el kell kerülnie. Amennyiben nem sikerül a manőver, és az orosz út lesz a domináns (katonai beavatkozás a világ bármely pontján, határok átírása stb.), akkor ez már nagyon messzire vezet – ahogy arról pár hete már írtunk.

Hámori Viktor

Robbanással fenyeget a biztonsági helyzet Izraelben

Az elmúlt napok során elkövetett terrortámadásokat már hónapok óra romló biztonsági helyzet előzte meg. Az elszabaduló indulatok a Palesztin Hatóság tárgyalópozícióit egyszerre javítják a küszöbön álló paradigmaváltásban az izraeli-palesztin konfliktus megoldásában, másrészt viszont aláássák tekintélyét.

Az őszi zsidó ünnepi szezont idén a szinte mindennapos terrortámadások mérgezték meg Izraelben. Az erőszak elszabadulását mutatja, hogy az elmúlt egy hét során már négy izraeli vesztette életét, köztük a négygyerekes Henkin házaspár. Nem érhette váratlanul az izraeli kormányt és biztonsági szerveket az események felgyorsulása, hiszen hónapok óta forronganak Kelet-Jeruzsálem bizonyos arab negyedei és Ciszjordánia. Számos környéken mindennapossá váltak a kődobálások (ami, ahogy az a zsidó újév estéjén újfent bebizonyosodott, képes emberi életet is kioltani) és a Molotov-koktélos támadások.

Az izraeli kormány kemény ellenintézkedéseket helyezett kilátásba és lezárták a jeruzsálemi Óvárost, csupán a helyi lakosok, boltosok és turisták léphetnek be. Hétfő estig bezáróan már két palesztin halálos áldozata volt a Ciszjordániában folyó tüntetők és az izraeli rendfenntartó erők összecsapásainak. Kérdéses azonban, hogy az izraeli kormány által életbe léptetett és az izraeli közvélemény nyomása miatt egyre keményedő biztonsági intézkedések nem csupán olajatöntenek-e a tűzre. Az izraeli média már azt latolgatja, vajon egy harmadik intifáda (felkelés) van-e kibontakozóban?

izrael01.jpg

(Palesztin felkelő parittyával; f.: reuters.com)

Érdemes hangsúlyozni, hogy Izrael lakosságának mintegy ötöde muszlim arab és a támadások egyelőre a palesztinok által maguknak követelt területekre korlátozódnak, tehát fontos különbséget tenni az izraeli arabok és az izraeli állampolgársággal nem rendelkező palesztin arabok között, amelyet a nemzetközi média gyakran nem tesz meg. Az eddig elkövetett támadások két kategóriába esnek, magányos támadók késelései illetve kevéssé ismert kis terrorcsoportok által végrehajtott akciókról van szó. A médiaháborúban kevés szó esik arról, hogy az izraeli biztonsági szolgálatok a Palesztin Hatósággal együttműködve számos támadást megakadályoztak, az események kontrollálhatatlan szabadon engedése senkinek sem érdeke.

Kivételt ez alól egyedül talán a Hamasz jelenthetne, amelyik nyilvánosan üdvözölte a terrortámadásokat, azonban valójában csupán fut az események után. Annak ellenére, hogy a Hamasznak érdeke a Palesztin Hatóság és személyesen annak elnökének Mahmúd Abbász tekintélyének aláásása, valójában közvetlen befolyást nem tud gyakorolni az eseményekre. Másrészt a Hamasz vezetői is pontosan tudják, hogy egy harmadik intifáda legnagyobb nyertesei éppen a Gázai övezetben is jelenlévő, még a Hamasznál is szélsőségesebb Iszlám Dzsihád és más Iszlám Államhoz köthető terrorszervezetek lennének, amelyek a Hamaszt is meg akarják buktatni.

 

izrael02.jpg

(Izraeli katona távolítja el egy égő gumiabroncsot az ellenőrző állomásánál; f.: reuters.com)

A mostani erőszakhullám kirobbanása már hónapok óta érett, és nagyon sok múlik az izraeli és palesztin vezetésen, hogy képesek lesznek-e hideg fejjel kezelni a helyzetet és megakadályozni a további vérontást. A palesztinok szempontjából a mostani események komoly súlyt adnak Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnökének az ENSZ Közgyűlése előtt elmondott múlt heti beszédének, amelyben azzal fenyegetett, hogy amennyiben nem lesz előrelépés a független palesztin állam megalapításának ügyében, úgy felmondja az eddigi szerződéseket Izraellel és „visszaadja a palesztin területek kulcsait” a zsidó államnak, amely innentől maga kormányozhat a vitatott területeken.

Ezt a rémálomszerű helyzetet az izraeli politikai és katonai vezetés mindenképpen el akarja kerülni, ugyanakkor az erőszak elszabadulása azt is mutatja, hogy Abbász nem képe uralni a palesztin utcát, tehát tárgyalópartnerként is kétségbe vonható az alkalmassága. Az ENSZ Közgyűlés diplomáciai forgatagából egy fejlemény már biztosnak vehető, az ENSZ, Egyesült Államok, Európai Unió és Oroszország négyese által alkotott „kvartett”, amely az izraeli-palesztin béke megteremtésére jött létre, kiegészül a mérsékelt arab államok közül Szaúd-Arábiával, Jordániával és Egyiptommal, hogy nyomást helyezzenek a két félre és megoldják a konfliktust. Miközben remélhetőleg a mostani erőszakhullám nem eszkalálódik tovább (ami az elmúlt napok történéseit elnézve természetesen nem zárható ki), a fenntarthatatlan helyzet arra kényszerítheti a közvetlen tárgyalásokat szorgalmazó Netanjahu-kormányt, hogy fogadja el a multilaterális kereteket az izraeli-palesztin konfliktus megoldásában.

Csepregi Zsolt

Pakisztán belépett a drónhadviselők klubjába

Szeptember 6-án a pakisztáni hadsereg véghezvitte az első drónnal végrehajtott támadását az ország északi területén fekvő törzsi területeken (Federally Administered Tribal Areas – FATA) állomásozó terroristák ellen. Az új technológia bevetése könnyen jelentheti azt, hogy az ország mostantól aktívabban ki fogja venni a részét a határain belül található iszlamista erőkkel szembeni harcban, azonban új frontot is nyithat a kasmíri konfliktus terepén.

Aszim Bajwa vezérőrnagy, a pakisztáni hadsereg sajtóosztályának vezetője egy szeptember 7-ei Twitter bejegyzésben erősített meg, hogy az előző nap sikeresen bevetették a saját gyártású, Burraq névre hallgató drónjukat, és 3 magas beosztású terroristával végeztek a Shawal-völgyben, Észak-Vazirisztánban. A célpont valószínűleg az ország északi területein elszórva található tálibok voltak, bár erről konkrét információk nem kerültek napvilágra. Iszlámábád ezzel abba a kevesebb mint 30 ország tagságából álló klubba lépett be, akiknek jelenleg van fegyveres drón kapacitásuk.

burraq.jpg

(A Burraq drón; f.: defence.pk)

A drónokkal, vagyis a pilóta nélküli légi járművekkel (unmanned aerial vehicles - UAV) történő hadviselés története csupán az 1980-as évek végéig nyúlik vissza: az irak-iráni háborúban használtak először felfegyverzett drónokat, előtte 1973-ban a jóm kippúri háborúban Izrael csupán fegyver nélküli, felderítő drónokat vetettek be. Sikerük azonban mind a két esetben szembetűnő volt: a gépek költsége egy vadászgéphez vagy felderítő repülőgéphez képest sokkal alacsonyabb volt, valamint nem mellékesen az emberélet veszteség kockázatának nullára csökkenése is stratégiai előnyt biztosított a használóknak. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok hamar komoly forrásokat mozgatott meg annak érdekében, hogy ez a fegyvertípus a saját arzenáljában is megjelenjen – főleg, mivel az első kísérleti prototípusok még náluk készültek, használatuk láthatóan mégsem náluk indult el.

A drón technológia azóta hatalmas fejlődésen ment keresztül, nagyobb hatótávolság és fegyverzeti teherbírás, professzionális optikai egységek, finomhangolt manőverezési lehetőségek segítették a fegyvernem elismertségét – legalábbis a katonaság oldaláról. A társadalom szemében az UAV hadviselés a mai napig magas ellenszenvet szül, főleg, mivel az ilyen támadások adatait legtöbbször titkosítják. Az, hogy például hány ilyen támadás indítottak, kik ellen, hány áldozattal jártak ezek, voltak-e civil áldozatok, mi alapján validálják a támadást – csak pár a felmerülő kérdések közül. Az információhiány okán a jelenleg kialakult közvélemény szerint a drónokat jelenleg egyfajta szürke zónában használják a különböző hadseregeknél: a folyamatos terrorfenyegetettség ernyője alatt olyan támadásokat is végrehajtanak, amire hétköznapi körülmények között nem lenne lehetőségük/joguk.

dronenyc.jpg

(Drón-ellenes street art New York-ban; f.: hyperallergic.com)

Visszatérve a pakisztáni drónra, a Burraq a megjelent képek alapján igencsak felkeltette az amerikai stratégák figyelmét, mivel az sokkal professzionálisabb, mint azt elsőre gondolták volna. Ám nem ez az elsődleges meglepetés az ügyben: Iszlámábád több éve próbálja megvásárolni az Egyesült Államoktól a szükséges technológiát, azonban Washington eddig elutasította ezt az üzletet. Most úgy tűnik, hogy Pakisztán jobb partnert talált az üzletre: Kínát, aki sokkal kevésbé volt zárkózott a tranzakció kapcsán. A Burraq ugyanis kísértetiesen hasonlít a Peking által előállított CH-3-as kódnevű drónra.

Kína közreműködése alapvetően beleillik az országról alkotott sémába (miszerint az ország nem ideológiai alapon válogatja meg üzleti partnereit), a lépés azonban továbbmutathat egyszerű gazdasági tranzakción: az új technológia olaj lehet ugyanis a tűzre a kasmíri régióban. A kasmíri határkonfliktus három fő szereplője India, Pakisztán és Kína – ebből az utóbbi kettőnek sikerült már rendezni a határaik kérdését egymás között. India és Pakisztán között azonban még mindig nagyon törékeny a jelenlegi helyzet, az incidensek továbbra is előfordulnak a két fél között. Nem meglepő, hogy Új Delhi a Burraq bevetése után nagyon gyorsan jelezte, hogy felgyorsítja az Izraeltől tervezett Heron típusú drónok vásárlási programját. Amennyiben mind a két ország haderejében biztosítva lesznek az UAV-k, közel egyértelmű, hogy meg fognak nőni a rejtett hadműveletek a két ország között – ez pedig könnyen okozhatja a térségben lévő konfliktus fellángolását.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy bár elméleti szinten a pakisztáni belépés a „drón-klubba” hozzájárulhat a tálib iszlamisták elleni harcban, sok szempontból ez az előny hatalmas árral járhat, mégpedig két nukleáris hatalom, India és Pakisztán közti ellenségeskedés kiújulásával. Valószínű, hogy az amerikai ellenállás az eddigi technológia-átadással ezt (is) próbálta megelőzni, azonban mindez láthatóan csupán elodázni tudta a problémát. A nevető harmadik pedig újfent Kína lehet, aki újfent növelni tudta katonai eladásait, miközben egy olyan konfliktust újíthat ki, amiben neki is lennének területi kívánalmai.

Mészáros Tamás

Moszkva új világrendet diktál?

Az ENSZ 70. Közgyűlésén Putyin végre mindenki előtt megmondhatta a magáét: nem szeretne Líbiához hasonló összeomlást látni Szíriában, az orosz-ukrán konfliktus kapcsán pedig érzékeltette, hogy az ottani történéseknek semmi helye a globális agendákban, lévén egy elszigetelt konfliktus elszigetelt következményeiről van szó. 

Azt már nem tette hozzá az orosz elnök, hogy ebben a globális destabilizációban tevékeny szerepet vállal az orosz külpolitika is. A mostani kurzus elsősorban arra épít, hogy újabb és újabb válsággócokat hoznak létre (akár katonai, akár politikai vagy éppen gazdasági értelemben, utóbbira példa a Nabucco - Déli Áramlat versenyfutás). Az orosz határok körül egyre sűrűbben ropognak a fegyverek, a Közel-Keleten pedig éppen az a Moszkva akadályozza a nemzetközi együttműködést, amely már megégette magát számos elhúzódó konfliktusban (gondoljunk a csecsen háborúra vagy a nyolcvanas évek szélmalomharcára Afganisztánban.)

putin_un.jpg

  (Vlagyimir Putyin; f.: rt.com)

 Putyin három fő problémakört azonosított: 1. a NATO régóta tervezett bővítése sérti az orosz érdekeket, és napjaink feszült légkörében számítani lehet barátságtalannak tűnő ellenlépésekre Moszkva részéről; 2. a vallási radikalizmusterjedése valóban biztonsági kockázatot jelenthet, azonban ennek a kockázatnak a rossz kezelése önmagában is egy veszélyforrás; 3. a második világháború utáni nemzetközi rendszer működésképtelensége, az EU és az ENSZ válsága. 

Habár Oroszország mindhárom problémakörben érintett, Európához képest az oroszokat a vallási radikalizmus, a menekültválság és az elmaradt ENSZ-reform jelenleg kevésbé érintik. (pl. az iszlamizáció kihívásaival az orosz vezetés már több, mint két évtizede szembesült, az ENSZ BT kibővítésének ötletét pedig sem Moszkva, sem Peking nem erőlteti egyelőre).

Oroszország most azért is nyeregben érezheti magát, mert nem csak a kritikájára figyelnek oda, de egy esetleges szír globális alku esetén (ahol Moszkva engedne a saját érdekeiből) a többi nagyhatalom végleg szemet hunyhatna az ukrajnai helyzet felett. Márpedig Putyin érdeke a nyugati érdekszféra keleti expanziójának megakadályozása, és ha ennek az az ára, hogy Szíriában nem kell tovább hatalmon tartani egy ellentmondásos elnököt, akkor ezt az árat Oroszország meg fogja fizetni. 

Ezen logika mentén az új világrend egy olyan felállás lenne, ahol az oroszok megkerülése nélkül nem lehet érdemi döntést hozni. Volt már ilyen helyzetben Moszkva (ld. hidegháború időszaka), azonban ekkora holtpontot a nyugati hatalmaknak az elmúlt 15-20 évben nem nagyon sikerült elérni, mint most. Oroszország blokkolja a szír (és a tágan értelmezett közel-keleti) rendezést, átírja a határokat, áthágja azokat a nemzetközi normákat, amiket 1945 óta gondosan építgettek a felek; Oroszország szembe megy a gazdasági szankciókkal, sakkban tartja 25 évvel a rendszerváltások után a kelet-európai országokat a gázszállításokon keresztül, és még sorolhatnánk.

 shake_3457425b.jpg

 ("Mindent eldöntő kézfogás?"; Putyin és Obama a beszéd után; f.: telegraph.co.uk)

A különbség az, hogy míg a kilencvenes években az orosz vezetés kelletlenkedései leginkább a közel-külföld államait érintették kedvezőtlenül, addig manapság az orosz befolyás bárhova képes elérni, és destabilizálni a nemzetközi közösséget. Szíria vagy Ukrajna csak a jéghegy csúcsa; ki tudja, hol tud még ekkora hatást kifejteni a moszkvai elit. 

Az ENSZ Közgyűlés arra is rávilágított, hogy Moszkva lényegében ellenfelek nélkül maradt az európai porondon: az EU a menekültválsággal küzd, Ukrajna általában csak sokadik pontként kerül fel a napirendekre. Obamának pedig a 2016-os választások miatt kell óvatosan eljárnia, hiszen ha túl sokat kockáztat Szíria kapcsán, akkor az könnyen visszaüthet. Azonban a teljes tétlenség sem lehet megoldás, hiszen akkor az az érzése támadhat az amerikaiaknak, hogy az elnökük átadta a döntési jogkört a rendezés kapcsán Putyinnak. Annak a Putyinnak, aki alig 10 éve még a G8-as csúcsok egyik legsimulékonyabb szereplője volt, mára pedig a világpolitika legfontosabb öt aktora közé került. És ami még fontosabb: egyre csak erősödni látszik.

Hámori Viktor

Vlagyimir Putyin, a nemzetközi együttműködés új "bajnoka"

Az orosz elnök az ENSZ Közgyűlése előtt elmondott hétfői beszédében közös fellépésre szólította fel a nyugati államokat a szír polgárháború megoldásában. Putyin közel-keleti politikai manővereinek fókuszában azonban valójában az ukrán helyzet és országa hanyatlásának megállítása áll.

Vlagyimir Putyin orosz elnök tegnap az ENSZ Közgyűlés hetvenedik ülésszakának megnyitóján elhangzott beszéde szinte szívhez szóló volt, melyben azt fejtegette, miként kell visszatérnie a nemzetközi közösségnek a közös fellépéshez a világot érintő megannyi konfliktus megoldásában, különösen a szír konfliktus tekintetében. Az orosz vezető kiváló időzítéssel érkezett New Yorkba, ahol szavainak komoly súlyt adott az elmúlt hetekben Szíriába áttelepített orosz katonai kontingens, harci gépek és egyéb katonai felszerelés, melyek Aszad szír elnököt támogatják a polgárháborúban. Oroszország gyakorlatilag a szír kormányzatnak nyújtott katonai támogatásának eddig nem látott szintre emelésével vásárolta meg a helyét a konfliktus rendezésében. A napokban kirajzolódó Oroszország, Irán, Irak és az Aszad-kormányzat (plusz ne feledkezzünk meg a Hezbollah libanoni terrorszervezetről se) közötti szövetség teljesen átírta a szíriai polgárháború hatalmi térképét, komoly ellenpólust jelentve a nyugati államok, a szunnita arab országok és Törökország alkotta pólusnak, amely Aszad elnökkel szemben harcoló felkelőket támogatja a konfliktusban. A szíriai polgárháború, Irak szétesése és az ennek nyomán megerősödött és borzalmas tettek végrehajtó Iszlám Állam jelensége olyan menekülthullámot indított el Európa felé, amely minden bizonnyal megadta a végső lökést a Nyugatnak, hogy fogékonyak legyenek az oroszokkal és irániakkal kötendő kompromisszumra.

A fő kérdést látszólag Aszad elnök személye jelenti, hiszen míg Oroszország ragaszkodik a „legitim” elnök hatalmon maradásához, addig a Nyugat azonnali távozását kívánja a saját népét előbb csupán elnyomó, majd az utóbbi években tízezerszámra lemészároló diktátornak. Aszad természetesen csupán szimbóluma a valódi tétnek, mégpedig, hogy mely befolyási övezet része lesz a polgárháború utáni Szíria, amely stratégiailag kulcsfontosságú területen helyezkedik el a török-arab-perzsa érdekszférák metszéspontjában.

putin01.jpg

("Békével jöttem..")

Oroszország valódi motivációi összetettebbek a regionális hatalmakénál. Putyin, retorikájával ellentétben, nem annyira a nemzetközi együttműködés érdekében, mint inkább Oroszország konfliktusgeneráló külpolitikája miatti erősödő elszigeteltségén kíván változtatni a szíriai konfliktus megoldásában való részvétellel. Oroszország azonban olyan lezárásban érdekelt, ahol megmarad számára egy újabb bábállamocska, amelyen keresztül hatást gyakorolhat a világpolitikára. Az oroszok akár Aszaddal, akár Aszad nélkül olyan rendezést tudnak elfogadni, ahol a tengerparti alavita kisebbség uralta sáv az orosz érdekszféra része marad. Itt található az oroszok utolsó, a hajdani szovjet határokon kívül eső katonai bázisa, amely fontos nyomásgyakorló eszköz a Földközi-tenger medencéjében, így azt mindenképpen meg kívánják őrizni. Ezt a feltételt észben tartva, az orosz „segítő kéz” felajánlásának egyetlen ára van, az ukrajnai konfliktus rendezése, ahol Oroszország súlyosan elszámította magát, ezzel felgyorsítva a nyersanyagexportból élő állam hanyatlását. A Nyugat nemhogy meghunyászkodott volna az orosz agresszió előtt, hanem erősítette a NATO keleti harckészültségét, Ukrajna még inkább elköteleződött a Nyugat mellett és nem következett be az átfogó oroszpárti felkelés, amely Moszkva ölébe lökte volna Ukrajna számottevő részét. Amit Oroszország „elnyert”, azért jelenleg hatalmas árat fizet, a Krím-félsziget bekebelezéséért és az ukrajnai oroszpárti szakadárjainak támogatásáért olyan szankciórendszer vetett ki rá az Egyesült Államok és az Európai Unió, amely jelenleg súlyosan veszélyezteti az orosz gazdaság működőképességét és így az állam biztonságát.

Putyin mostani beszéde egyértelműen arról szólt, hogy vissza kíván térni a nemzetközi porondra, mintha mi sem történt volna az elmúlt években Ukrajnában. A szíriai konfliktus lezárását egy csomagban kezelte az ukrajnai válság megoldásával és a szankciórendszer lebontásával és Oroszország elszigeteltségének felszámolásával. Egyetlen, azonban valóban nyomos érve, hogy Oroszország nélkülözhetetlen partner a világpolitika fő kérdéseinek megoldásában és bizonyítékul ott állnak és valószínűleg hamarosan akcióba is lépnek a Szíriába telepített orosz katonai erők. A következő napokban kiderül, hogy a nyugati vezetők belátják-e Putyin érvei bizony valósak, még ha végtelenül cinikusak is és hajlandóak-e enyhíteni az oroszokra gyakorolt gazdasági és politikai nyomáson, vagy látva Putyin kétségbeesett helyzetét még „megforgatják-e benne párszor a tőrt”, ami viszont a szír és iraki nép szenved meg leginkább, másodsorban pedig azok az országok, amelyeknek a hatalmasra dagadt menekülthullámmal kell megbirkóznia.

Csepregi Zsolt

"Kompország helyett Hídország" - Magyarország geopolitikai érdekei (2)

George Friedmann, a Stratfor amerikai biztonságpolitikai elemzőintézet vezetője szerint a geopolitika lényege, hogy a földrajz és a politika szemszögéből megkülönböztessük, mi az, ami állandó, ami hosszú távú, és ami átmeneti. Magyarországnak be kell rendezkednie a hosszú távú kihívások leküzdésére, ehhez pedig tiszta fejre és kemény munkára lesz szükség. Kőkemény diplomáciai következetességgel kell dolgoznunk azon, hogy az összes lehetőség nyitva maradjon előttünk.

A régi mondás szerint nehéz dolog jósolni – különösen, ami a jövőt illeti. Éppen ezért megmondani, hogy mondjuk 10 év múlva a világon pontosan milyen geopolitikai környezet lesz, szinte lehetetlen. Az azonban világos, hogy a jelenlegi folyamatok minden bizonnyal folytatódni fognak. A legszélesebb képet illetően több mint gyanús, hogy a 2008 körüli évek millenáris várakozása az új világrendről legalábbis túlzó volt. A sokak optimizmusát fűtő átrendeződés sokkal lassabban következett be, mint ahogy arra a BRICS-országok fővárosaiban számítottak. Lehet, hogy vége az „egypólusú pillanatnak”, de az Egyesült Államok még mindig az egyedüli szuperhatalom a világon, és ez vélhetően 10 év múlva is így lesz. A kínai befolyás egyelőre gazdasági jellegű – politikai fellépésre a kelet-ázsiai régiót leszámítva még történt példa. Moszkva politikai befolyása a hidegháborús alarmizmus ellenére sem valószínű, hogy a mostani befagyott konfliktusoknál nyugatabbra fog tolódni. Az Európai Unió – dacára annak, hogy ezen a blogon is többször temették – valószínűleg még életben lesz, bár tény, a mostani törésvonalak még mélyebbek lesznek. Ha a bürokratikus egység meg is marad, a legvalószínűbb forgatókönyv szerint 2–3 országcsoport nehezen összeegyeztethető érdekei fogják dominálni az Uniót. A kínai és orosz gazdasági–politikai érdekek Kelet-Európában is fontosak lesznek, de nem meghatározóak. A harmadik világ feltörekvő országai pedig továbbra sem valószínű, hogy akár hatalmi, akár normatív kihívás elé állítanák a hagyományos nyugat-európai és amerikai hegemóniát.

Magyarország politikai földrajza viszonylag állandó: kis, síkvidéki ország, meglehetősen jó klimatikus és vízrajzi viszonyokkal, olykor kardcsörtető, de nem veszélyes szomszédsággal. Magyarország évszázadokon keresztül a Kárpát-medence meghatározó, birodalmi aspirációjú szereplője volt, 1920 óta pedig nemzetállami keretek közé szerveződött. A multietnikus, regionális birodalom tudata és a kicsi, fenyegetett nemzetállamiság koncepciója ma is kettéosztják a magyar külpolitikai teret. Magyarország kelet–nyugati fekvése Európa közepén, a Huntington-féle ortodox és nyugati civilizációk töréspontján szintén egy kettős választási lehetőséget kínál: a híd és az erőd szerepét. Híd szerepet játszott Magyarország, amikor a lengyel és a török politikát európai szereplővé tette a XVII. században, és erőd szerepet, mikor feltartóztatta a török hódítást, vagy amikor a bolsevizmus elleni frontállamként azonosította magát. A magyar külpolitika két nagy törésvonala tehát a birodalmi és a nemzetállami tudat, valamint a híd vagy az erődszerep.

szijjarto1.jpg

("A jövőben jól kell sakkozni")

A megváltozott környezetben Magyarországnak először is a szövetségi, együttműködési potenciálját kell meghatároznia. Antall József szavait idézve nagyon hasznos dolog a semlegesség, és minden józan ember erre törekedne, ám „a semlegesség soha nem a nyilatkozatokon múlott, hanem a nemzetközi garanciákon”, amit pedig senki nem fog adni Magyarországnak. Innen nézve a magyar Sonderweg, egy különutas, semleges Magyarország továbbra is kívül reked a megvalósíthatóság körén. Budapestnek tehát partnerekre és szövetségesekre van szüksége, lehetőleg minél szélesebb palettáról és minél több területen. Ha az Európai Unió fragmentációja folytatódik, a magyaroknak minden nagyobb országcsoporttal jó kapcsolatot kell ápolnia: a németek vezette csoporttal, a dél-európai csoporttal, az atlanti országok csoportjával, és mivel egy egységes kelet-európai csoport létrejötte nem valószínű, leginkább a visegrádi országokkal. Ha tényleg kialakul egy egységes, lengyelek vezette kelet-európai blokk, Magyarországnak nyilván jó kapcsolatot kell ápolnia vele. El kell azonban kerülnie, hogy ugyanúgy frontországgá váljon Oroszország ellen, mint az 1930-as években. Sőt, amíg Európa szét van aprózódva, Budapest elemi érdeke, hogy egyetlen ország vagy szövetség se törekedjen a magyar részvétel exkluzívvá tételére. Nem köteleződhetünk el senki irányában annyira, hogy ez a többi országhoz képest való mozgásterünket veszélyeztesse. Az egységes lengyel blokkot annyira lehet támogatni, amennyire ez nem zavarja sem a londoni, párizsi, sem a berlini vagy moszkvai kapcsolatainkat. Nem vehetünk részt kizárólagosságra törekvő vállalkozásokban, hogy minél több vállalkozásban részt vehessünk.

És hogy mi végre történjék mindez? Egyrészt a viszonylag törékeny nemzeti függetlenség és szuverenitás megőrzése érdekében, másrészt azért, hogy belső fejlődésünk minél nagyobb biztonságban legyen. Magyarország rendszerváltoztatás utáni sikertelenségeinek – felzárkózás akadozása, polarizálódó társadalom – rendbetétele olyan belső kényszer, aminek minden továbbit alá kell rendelni. Magyarország konstans tőkehiányban szenved, és soha nem lesz középhatalom az erőforrás-intenzív iparágakban. Ezért kell működő tőkét ide csábítani – viszont arra kell törekedni, hogy ezek a minél nagyobb hozzáadott értékű ipari szektorokban történjenek, hogy elkerüljük az összeszerelő-műhely szerepkört és a totális gazdasági kisemmizettséget. Ehhez a magyar munkaerőpiacot az oktatás oldaláról is át kell alakítani: minél képzettebb és differenciáltabb munkaerőre van szükség, nem pedig az oktatás leépítésére. Belső fejlődésünk szempontjából életbevágóan fontos az innováció, startup vállalkozások támogatása és a kutatás-fejlesztés is. Fontos továbbá, hogy azokat az adminisztratív akadályokat lebontsuk, melyek mérgezik a magyar vállalati kultúrát. Mindehhez üzleti és adminisztratív nyitottságra van szükség – de ez nem lehet alap arra, hogy titkon visszacsempésszük a 19. századi laissez-faire kapitalizmust. Éppen ellenkezőleg: Magyarországnak minden olyan nemzetközi törekvéshez csatlakoznia kell, ami a tőke szabad áramlását mederben akarja tartani, ami nem hagyja pusztán a piaci szereplőkre a gazdaság irányítását. Nemzeti szuverenitásunkat nem kizárólag a brüsszeli uborka-esztétákkal és a kellemetlenkedő szomszédokkal szemben kell hangoztatni, hanem hangsúlyozni kell a nemzeti szuverenitást az országhatárokat figyelmen kívül hagyó tőkével szemben is.

Még egy fontos szempontra fel kell hívni a figyelmet. Nem valószínű, hogy Szíriában annyira stabilizálódna a helyzet, hogy a belátható jövőben képes lenne kivándorlóik többszázezres tömegét visszafogadni. Számolnunk kell az Európában letelepedő többszázezer szíriai (és más országból érkező) bevándorlóval. Részint a saját rossz tapasztalataik, részint a rosszindulatú médiafelhajtás miatt sok bevándorló nagyon rossz benyomásokat szerzett hazánkról. Ha terrorista alvó ügynökök tömeges jelenlétére bizonyíték nincs is, nagyon is valószínű, hogy az újdonsült lakosokon is úrrá lesz a társadalmi elidegenedés (a tapasztalat szerint a bevándorlók második generációjánál már támad). Frusztrációjuknak, potenciális Nyugat-ellenességüknek ezeréves fennállása óta először szolgáltathat jó célpontot a magyar állam. Akármelyik országban is lesznek 5–10 év múlva, valószínűleg Európában fognak élni. A magyar államnak meg kell tennie a szükséges biztonsági lépéseket, a titkosszolgálatoknak ébernek kell lenniük az esetleges magyarellenes érzelmekkel, akár a terrorista szándékokkal szemben is. Ennél is fontosabb, hogy pozitív gesztusokat tegyünk a kisebbségként Magyarországon vagy Európában élő emberek felé. Ez nem önmegadás, hiszen lehet egyszerre felelős és baráti gesztusokat tenni, és közben szilárdan védeni az elveket. A migrációs válság európai szintű kezelése számunkra a részletektől szinte függetlenül létfontosságú elv, így a szeptember 24-i megállapodás a lehető legjobb hír, még akkor is, ha ez csak az első lépés. És ne feledjük, hogy lehet empátiával fordulni a menekültek felé úgy is, hogy nem engedünk a határvédelemből és a biztonsági elvárásainkból, vagy még inkább, az állampolgársági politikánkból. Egy jó távoli, de legalább globális példát ideemelve, Álvaro Uribe kolumbiai elnök választási szlogenjét idézhetjük: mano firme – corazón grande, vagyis kemény kézzel, de nagy szívvel.

Sajnos hosszú távon kell számolnunk egy ennél sürgetőbb strukturális problémával: a kivándorlással. Ez annál is fájóbb, hogy a legtöbb esetben képzett, felkészült, mobilis fiatalokról van szó, legtöbbször gyermekvállalás előtt. Az ő elvándorlásukat nem lehet hatalmi szóval megállítani, hanem mindent meg kell tenni a push-faktorok mérséklésére – ez pedig ismét visszavezet minket a függetlenség, a nyitott opciók és a békés belső fejlődés kérdéséhez. Magyarország legfontosabb strukturális problémáit tehát akkor van a legtöbb esélyünk felszámolni, ha sikerül tőkét csábítani az országba, de közben megőrizzük függetlenségüket, ha minden lehetséges opciót nyitva hagyunk, és ügyes diplomáciával a minél több híd országává válnánk.

Vendégszerző - Baranyi Tamás Péter, történész

Olaszország: Vészesen fogy Berlusconi pártja

Silvio Berlusconi neve mostanra már korántsem az olasz politika élvonalával kötődik össze – múltbéli botrányai, a folyamatos jogi eljárások és közéleti csörték miatt a volt miniszterelnök jelenleg kispadra került az itáliai törvényalkotás pályáján. Ezt a másodvonalbeli státuszt természetesen nem csak ő, hanem pártja is megszenvedi: válság közeleg az olasz jobboldalon?

Újabb csapás érte a Forza Italia jobbközép pártot szerdán, amikor is 8 parlamenti tagja döntött úgy, hogy távozik a szebb napokat is megért pártból. Nem ők voltak az első csoport, akik hasonlóképpen döntöttek az idén: pár nappal ezelőtt két másik párttag hagyta el Berlusconi körét, júliusban pedig a volt miniszterelnök egyik legközelebbi szövetségese, Denis Verdini határozta el magát a különválásra – több társával együtt. Míg a távozók közül páran függetlenként folytatják majd pályafutásukat (legalábbis hivatalosan), Verdini ennél messzebbre ment, és külön csoportosulást hozott létre a Szenátuson (parlamenti felső házon) belül.

denis-verdini-rinviato-a-giudizio-600x300.jpg

("Távozóban" - Denis Verdini; f.: si24.it)

Ezen akciója alapvetően egyértelműen abba az irányba mutatott, hogy kilépése valódi pálfordulással fog együtt járni, és a jövőben a Verdini vezette (jelenleg még kis méretű, 10 fős) csoport, a Liberális Szövetség – Autonómiák (Alleanza Liberalpopolare – AutonomieALA) kész támogatni Matteo Renzi jelenlegi miniszterelnök balközép kormányát. Ezt mi sem jelezte jobban, mint a megalakulásuk utáni bejelentés, miszerint készek támogatni a jelenleg is zajló alkotmánymódosítási folyamatokat. Renzi ezzel újabb előnyt szerzett a jelenleg igencsak vergődő olasz jobboldallal szemben, amelyből az elmúlt két év során folyamatosan morzsolódtak le a különböző irányokat preferáló ágazatok. Angelino Alfano és Raffaele Fitto mind olyan nevek voltak, akikben nagy lehetőséget láttak akkoriban a jobboldal megújítására, azonban nézeteltéréseiket nem sikerült kisimítani Berlusconival, így ők is külön pártokat alapítottak, tovább forgácsolva a politikai oldal egységét.

Silvio Berlusconit 2013-ban adócsalás miatt tiltották ki az olasz Szenátusból, ereje és imázsa azóta folyamatosan csökken. Pártjának jelenleg 56 tagja van az alsó- és 45 tagja van a felsőházban – két évvel ezelőtt ez a szám több mint a duplája volt mindkét oldalon. Az il Fatto Quotidiano napilap friss felmérései szerint támogatottsága jelenleg 12,6 százalékon áll, ami a negyedik helyezést jelenti a mai felállásban, és 4 százalékos csökkenés a tavalyihoz képest. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a statisztikák alapján csupán egy párt tudott pozítív változást elérni 2015-re, ez pedig Berlusconi régi szövetségesei, az Északi Liga (Lega Nord - LN). Nem véletlen, hogy fel is merült a kérdés, hogy kisegíti-e a régi partner az egykori vezetőjüket.

berlusconi.jpg

("Nyugalomra int - de vajon meddig?" - Silvio Berlusconi; f.: reuters.com)

Nem meglepő azonban, hogy az egykori kisebbségi koalíciós partner jelenleg már közel sem érzi, hogy szüksége lenne a felesleges politikai súlyra az élesedő ellenzéki versengésben. Berlusconi úgy tűnik, hogy végérvényesen magára maradt az olasz politikai életben, pártja egyre kisebb hatással tud lenni a mindennapok befolyásolására. Egyértelmű, hogy Matteo Renzi és pártja, a Demokrata Párt (Partito Democratico - PD) mára egyértelműen legyőzte a korábbi sikerpártot: nem tekinthetőek valódi tényezőnek se a törvényhozásban, se a választási versengésben.

Sokkal valószínűbb, hogy inkább háttértárgyalások sorozata indul be a leváló kisebb frakciók vezetőivel, köztük Verdini-vel is, hogy a kiépített szövetségi rendszerrel biztosíthassák a jelenlegi kormánypárt előnyét és többségét a parlamentben. A Lovag – akinek valószínűleg ideje lenne egy új becenevet találni – úgy tűnik, már kimarad ezekből a stratégiai beszélgetésekből. Silvio Berlusconi (egy előző cikkünkre választ adva) valószínű, hogy nem tartja már túszul Olaszországot – ez pedig nagyszerű hír az itáliai félsziget számára.

Mészáros Tamás

"Nem lehetünk többé határvidék" - Magyarország geopolitikai érdekei (1)

Magyarországnak mindösszesen két alkalommal adatott meg az elmúlt ötszáz év során, hogy negyedszázadon keresztül független államként létezhetett. A XXI. századot kizárólag egy, az országot fenyegető veszélyeket objektíven, ideológiamentesen kezelő külpolitikai orientáció biztosíthatja, amelynek fő sarokköve, hogy mindenáron el kell kerülnünk, hogy a nagyhatalmak ütközőzónájában találjuk magunkat.

A geopolitika hosszú évtizedeken keresztül tiltott kifejezés volt Magyarországon, hiszen annak tanulmányozása folytán elkerülhetetlen felvetődött volna a kérdés, hogy mi az oka annak, hogy a Szovjetunió megszállva tartja hazánkat. A kommunista tábor összeomlásával újra szabadon felmerülhettek a külpolitikai orientációnkat övező kérdések, azonban jelenleg a naiv, kritika nélküli európai-transzatlanti integráció, illetve a főként belpolitikai okokból feltüzelt EU-ellenesség között ingázik a hazai külpolitikai gondolkodás. Ezzel a leegyszerűsítő szemlélettel szemben a magyar történelem tanulsága, hogy az országot minden oldalon potenciális ellenségek veszik körül, hiszen három civilizáció, a nyugati illetve ortodox kereszténység, és az iszlám világ találkozik a Kárpát-medence környezetében. A helyzetünket súlyosbítja, hogy Trianont követően az országnak nincsenek természetes védhető határai és a magyar nemzetnek nincsenek természetes nyelvi, kulturális vagy etnikai szövetségesei sem a régióban, se azon kívül, kizárólag az érdekek nyelvén kommunikálhatunk a többi állammal.

A probléma megoldása egyszerűen megfogalmazható, viszont annál nehezebben kivitelezhető: Magyarországnak egy olyan szövetségi rendszer tagjának kell lennie, amelynek határai nem az országhatárai közelében futnak, amely nem kívánja felszámolni a kisebb nemzetek identitását, viszont kellően erős ahhoz, hogy képes legyen megvédelmezni tagjait és összetartani a szövetséget. A civilizációk közötti határvidékek az emberi történelem kezdetétől fogva mindig is a háborúk és konfliktusok természetes színhelyei voltak, ezt megtapasztalhattuk a török hódoltság és a két világháború során is. A határvidékeken zajló háborúkat leginkább a kis nemzetek szenvedik meg, különösen azok, amelyek iránt egyik harcoló oldal sem kötődik különleges szálakkal.

putinbp06.JPG

("Közeledni kell, de nem túlzottan")

A jelenlegi külpolitikai helyzetben Magyarország nagyon közel áll ahhoz, hogy újra egy háromoldalú harapófogóban találja magát, keleten egy agresszív Oroszországgal, délen pedig csupán egy instabil Balkán-félsziget választ el a felemelkedő Törökországtól, miközben mi magunk egy befelé forduló, politikai, gazdasági és ideológiai válságban lévő Európai Unió határvidéke vagyunk. A déli fenyegetés tekintetében Magyarország alapvető érdeke, hogy az összes balkáni állam az Európai Unió tagjává váljon és lehetőleg Törökország északnyugati ambícióit is semlegesítsük a nekik felajánlott uniós tagsággal vagy valamifajta kölcsönösen elfogadható partnerségi megállapodással. A keleti fenyegetés ennél is összetettebb, hiszen Oroszország a jelenlegi gazdasági és társadalmi hanyatlása közepette egyre agresszívebb külpolitikát folytat, növelve az esélyét, hogy bár a háború se a Nyugatnak se Moszkvának nem áll érdekében, egy félreértés, emberi hiba is könnyen fegyveres konfliktushoz vezethet. Éppen ezért Magyarország részéről egyszerre szükséges megfelelő elrettentő erőt felmutató transzatlanti szövetségi rendszer tagjának lenni, ugyanakkor hosszú távú megoldást is kell keresni az Ukrajna körül kialakult szembenállásra, amelynek a gyökere az oroszok biztonság-percepciója. Ne legyenek illúzióink, Oroszország meggyengülése nem áll hazánk érdekében, az esetleges orosz visszaszorulás nyomán kialakuló hatalmi vákuum és nemzetiségek ébredése ugyanúgy veszélyeztetik Magyarország szuverenitását és a határon túli magyar kisebbség létét. Oroszország veszélyes, ha erős és még veszélyesebb, ha gyenge, ezért Magyarország érdeke egy tartós kiegyezés megkötése a Nyugat és Oroszország között.

A magyar baloldalon előszeretettel hivatkoznak ugyan az európai integrációnk fontosságára, azonban félreértik az Európai Unió jelentőségét. Az ideológiai és gazdasági okokkal szemben sokkal alapvetőbb, hogy egy, az Unióhoz hasonló integráció biztosíthatja leginkább, hogy a nyugat-európai nagy államok egy olyan politikai rendszerbe vannak zárva egymással, ahol háború nélkül oldhatják meg nézeteltéréseiket, ad-hoc koalíciókat kötve az egyes politikai kérdésekben. A nyugati veszély, annak ellenére, hogy jelenleg nem aktuális, nem jelent kisebb fenyegetést Magyarországra nézve, mint a keleti vagy déli. Németország XIX. századi egyesítését követően egy gazdaságilag túlságosan erős hatalom jött létre, amely bármikor felboríthatja az európai hatalmi egyensúlyt, elkerülhetetlenül háborúba rántva a Kárpát-medencét is. Miközben Magyarország érdeke, hogy ezeket az országokat az európai integráció összezárja, nem érdeke, hogy az átalakuljon egy amerikai értelemben vett Európai Egyesült Államokká, hanem egy olyan vegyes rendszerre van szüksége, ahol a nemzetállam megmaradhat a sajátos kultúra bázisának, viszont a határok kellően átjárhatóak (fizikai és szellemi értelemben is), hogy szabad hozzáférést biztosítson a határon túli magyar kisebbségekhez, megakadályozandó az asszimilációjukat. A fenti okok miatt Magyarország érdekében áll egy erős, ugyanakkor kifelé tekintő Európai Unió, amely feltartja a keleti illetve délen kialakuló fenyegetéseket, és felelősségteljesen jár el a globális rendet felborító felemelkedő nagyhatalmak kérdésében is. Az európai államok kifelé fordulása azért is fontos, mert időt ad Magyarországnak az erőgyűjtésre, az államhatárokon belüli konszolidációra, amelyre égető szükségünk van évszázados hódoltság és belső megosztottság után.

v4_2.jpg

("Vannak geopolitikai érdekeink?")

Végezetül a visegrádi négyekről, amelyet sokszor én magam is idealisztikusan közelítek meg. Jó lenne azt gondolni, hogy a határvidék megszervezheti önmagát, dacolva a keleti, nyugati és déli nyomással és Lengyelországtól legalább Romániáig egy erős közép-kelet-európai és balkáni szövetség jöhet létre. Ne legyenek azonban illúzióink, habár egy ilyen együttműködés számos kérdésben, mint az Unión belüli politikai nyomásgyakorlás, vagy Oroszországgal szembeni elrettentés, hasznos lenne hazánknak, ugyanakkor itt sem érvényesülnének maradéktalanul Magyarország érdekei. Egy ilyen szövetség elsősorban az Egyesült Államok érdekeit szolgálná, amely ellentétben a magyar érdekkel, kizárólag feltartani kívánja Oroszországot, nem pedig tartósan integrálni az európai rendszerbe, semlegesítve az általa jelentett fenyegetést. Másodsorban egy közép-európai együttműködés se lenne más, mint a rettegett határvidék egy más formában.

Összefoglalva, Magyarország legfőbb érdeke egy nagy, Európa-méretű politikai integráció részének lenni, amely garantálja, hogy a nagyhatalmak közötti konfliktusok legfőbb színteréül szolgáló érintkezési területek biztonságos távolságra legyenek a Kárpát-medencétől. Egy dolgot nem szabad csupán elfelejteni, hogy ez a szövetség éppen annyira véd a Nyugattól és szomszédjainktól, mint a déli vagy keleti nagyhatalmak ambícióitól. Remélhetőleg huszonöt év alatt nem felejtettük el, hogy Magyarországot bármelyik irányból érheti súlyos fenyegetés, és az ország szuverenitását csak folyamatos külpolitikai munkán keresztül őrizhetjük meg.

Csepregi Zsolt

Japán, mint felelős katonai hatalom?

A japán parlament szombaton elfogadta azt a számos vitat kiváltó alkotmánymódosítást, amely alapjaiban változtatja meg a hadsereg alkalmazásának feltételeit. A politikai ellenzék a végsőkig küzdött a javaslat elfogadásának megakadályozása érdekében, arra hivatkozva, hogy az nemcsak szembe megy az ország alkotmányának eddigi filozófiájával, hanem kivételes veszélybe sodorja az ország biztonságát egy esetleges Egyesült Államok vezette háború eseten.

A szavazást nemcsak a nemzetközi média kísérte kiemelt figyelemmel, hanem az a japán lakosság mindennapjait is uralta. A tüntetések és az ellenzék heves tiltakozása ellenére Abe Sinzó kabinetje 148 igen és 90 nem szavazat mellett végül elfogadta a módosítási javaslatot. (Érdemes megjegyezni, hogy pont a hangos ellenvélemények okán nem az alkotmánymódosítás hagyományos menete mellett döntött, hanem a kormányhatározattal történő "újraértelmezés" útját választotta.) A szavazás eredménye korántsem meglepő, hiszen a Liberális Demokrata Párt az Új Komeito Párttal alkotott koalíciója mind a parlament alsó és felső házában többséggel rendelkezik.

abe.jpg

("V for victory?" - Abe Sinzó japán miniszterelnök; f.: asiasentinel.com)

A lépés értelmében Japánnak a második világháború óta először lesz joga arra, hogy egy háború esetén hadserege megvédje az ország katonai szövetségeseit, abban az esetben is, ha maga Japán nincs is veszélyben. Ezen felül Tokiót a későbbiekben aktívabb szerepvállalás is illetheti az ENSZ békefenntartó hadműveletekben. A katonai beavatkozás felváltja a humanitárius jellegű részvételt, mely révén Japán globális szerepvállalása és stratégiai jelentősege kiemelten megnőhet.

Washington mindvégig nagy mértékben támogatta és üdvözölte a módosítási tervezetet, hiszen így a jövőben lehetőség nyílik a japán-amerikai bilaterális kapcsolat új dimenzióba helyezésére. (Az amerikai-japán biztonsági szerződés értelmében eddig csak egyoldalú volt a katonai vedelem). Abe döntését sürgettek azok a tényezők, miszerint Washington az elmúlt időszakban egyre növekvő aggodalmat mutatott a Japán-USA védelmi költségvetésre csoportosított összeget illetően, továbbá ez csak fokozódott volna abban az esetben, ha a közelgő amerikai elnökválasztás republikánus győzelemmel zárul.

Japánban a belpolitikai ellenállás alapját a módosítás biztonsági kockázata jelentette, de ezt Kína sem látta azt máskeppen. A Kelet-kínai-tengert érintő területi viták, továbbá a vitatott hovatartozású szigeteket övező agresszív külpolitikai retorika mostantól még nagyobb jelentőséggel fog bírni. Peking és Tokió kapcsolata továbbra sem felhőtlen, mint azt a szeptember elején rendezett pekingi katonai parádé látványosan bizonyította. Míg Abe a törvénymódosítás elfogadását az ország biztonságának egyik alappilléreként írta le, a kínai nacionalista közmédia azt nyílt támadásnak ábrázolta, és a múlt sérelmeire hívta fel a figyelmet.

japan_2.jpg

("Új kihívások előtt?" - Japán Védelmi Erők katonája; f.: bbc.com)

A jövőre nézve biztosak lehetünk abban, hogy Japán történelmi változtatása alapjaiban formálhatja át a régió stratégiai jelentőségét, továbbá Tokió nemzetközi kapcsolatait, kiemelt fontossággal a kínai relációra. Belpolitikailag Abe Sinzó legnagyobb feladata népszerűségének visszaszerzése lesz, mellyel biztosíthatja hatalmat, és annak megszilárdítását.

Stratégiailag fontosnak tartom kiemelni Dél-Korea várható szerepvállalását a régióban, hiszen az Egyesült Államok szövetségeseként az mégsem tanúsít egyoldalú elköteleződést Tokió felé, melyet leginkább Pak Gun Hje elnök Peking katonai parádéján való részvétele bizonyított.

Gyuris Klaudia

Európai Unió leülhet, egyes

Hosszú évek agóniája után az Európai Unió lassan tényleg elhalálozik. Jó volt, szép volt, de köszönjük, ennyi bőven elég volt. A brüsszeli eurokraták és a hurráoptimista európai politikusok persze most is pozitívak, és hisznek a túlélésben, mert ugye az Unió mindig mindent túlél. Ám ma mégis úgy tűnik, hogy a menekültválság az utolsó csepp lehetett abban a bizonyos pohárban.

Mostani formájában az Európai Unió hamarosan megszűnik létezni. Köszönhető ez rengeteg középszerű uniós politikusnak, döntéshozónak, csak pénzben és beosztásban gondolkodó eurokratáknak, a túlzott jólétnek, messze földön híres ötlettelenségnek és cselekvőképtelenségnek, a nemzetállamok fennmaradásának, és még ezeregy másik tényezőnek. Persze ez valahol kódolva volt a rendszerbe, hiszen hosszú távon egy olyan szervezet nem maradhat egyben, ahol kevesebb, mint a tagok fele hajlandó gondolkodni a föderalizmusról. Lehet, hogy a németek, a hollandok és a belgák valamikor a múltban ebben gondolkodtak, sőt még az is lehet, hogy néhány elborult francia (pl. Schuman és Monnet) is hasonló nevezőn volt, de az élet és a politika nem állt melléjük, mert nem is állhatott. Többször írtam már arról, hogy amennyire forradalmi és jó gondolat Európa egyesítése egy közös politikai és gazdasági szervezetbe, harmonizált rendszerekkel, annyira kivitelezhetetlen is.

Elsőként azért, mert egy ilyen képződmény határozott, eltökélt, nagy formátumú államférfiakat kíván. Olyanokat, akik szorult helyzetben is tiszta fejjel tudnak gondolkodni, akik példát tudnak mutatni másoknak, és akikben az egységes Európa eszménye soha egyetlen percig nem kérdőjeleződik meg. Márpedig ezek a politikusok régen kihaltak az európai politikai elitből. Egy Merkel, egy Hollande, vagy egy Cameron kanyarban sincsen egy Adenauerhez, egy Thatcherhöz, vagy egy Mitterandhoz képest. Előbbiek nagy része ugyanis már csak a második világháború utáni fellendülés és béke évtizedeit élték meg, az újjáépítés kínkeserves nehézségeit, a nélkülözéseket, vagy a keleti blokk üldöztetéseit és megfélemlítéseit nem. Nyugat-Európában ma egyes egyedül talán Angela Merkel mondhatja el magáról, hogy tudja honnan indult Európa és miért jobb az egység, mint a széthúzás, ám az ő visszafogott, szürke, görcsösen középre húzó személyisége édeskevés az Unió sikeréhez. És ezt a hiányosságot a mostani európai menekültválság tűélesen be is bizonyította mindenki számára. Persze kérdés, hogy miért várunk előremutató gondolatokat, valódi államférfiúi kiállást a ma Európáját alakító politikusoktól, akik egytől egyig közvélemény-kutatásokban hívő karrierpolitikusok, akiknek sokkal fontosabb egy választási győzelem és a saját pozíciójuk, mint az országuk és az EU jövője.

euhalal.jpg

Másodsorban azért, mert Európa nyugati fele soha nem akarta igazán megérteni annak keleti felét. A mosolygás, bájolgás és hátba veregetés mindig ment, ahogy az amúgy lenni szokott, azonban a tényleges megértésre való hajlandóság elmaradt. Fasiztázni, mucsázni, kettősmércét alkalmazni, vagy értetlenkedni, hogy valaki nem úgy viselkedik, mint ahogy mi szoktunk, persze lehet, csak az nem szül bizalmat. Hosszú irodalma van az uniós szolidaritás hiányának, és ez a mostani menekültválsággal még jobban elmélyült és felszínre került. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a szocializmus pusztítása alól felszabadult, társadalmilag-gazdaságilag-politikailag mégis súlyosan megtört, meggyötört, klasszikus középosztályát vesztett Kelet-Európa (és a diktatúrák rémuralma után szintén nulláról induló Dél-Európa) ne tehetett volna többet a nyugati-európai felzárkózásért. Tehetett volna. Véleményem szerint azonban az, amit az utóbbi 10 évben a nagyobb, vagy uniós szinten rutinosabb államok művelnek a szegényebb, elmaradottabb, később csatlakozó országokkal, elképesztően szomorú. Ezeknek az országoknak ugyanis nemcsak, sőt nem elsősorban pénzre lett volna szüksége, hanem iránymutatásra, megértésre és szakmai támogatásra, hogy milyen is valódi demokráciát csinálni, megélni és fejleszteni. Ehelyett idő előtt beengedték őket az EU-ba, mielőtt még ezt megértették volna és alkalmazták volna, majd elkezdték őket mucsázni, korruptozni, hogy hogyan lehet az, hogy a pénz ellenére nem fejlődnek úgy, ahogy (állítólag) elvárható lenne, és most ott tartunk, ahol. Európa vezetői ugyanis igazán soha nem értették meg, hogy több Európát nem erőszakkal kell / lehet elérni, és nem is mind több pénzzel, hanem meggyőzéssel, példamutatással.       

Végezetül pedig azért, mert Európa elfelejtett Európa maradni. Felvilágosodás, vallás- és szólásszabadság, a mások tisztelete, állam és egyház szétválasztása, komoly történelmi hagyományok és büszke öntudat, ismerős? Nem igazán? Nem csoda. Az 1968-as balos diákmozgalmak, a multikulti, a második világháború utáni szociális ellátórendszerek, a mindent átitató politikai korrektség, na meg a brutális médiaközpontúság térdre rogyasztotta az öreg kontinenst. Aki ma azt mondja, hogy meg kell őrizni Európa judeo-keresztény gyökereit, és keretek közé kell szorítani az iszlám terjedését, az azonnal iszlamofób, rasszista, borúsabb napokon náci lesz. Aki ma azt mondja, hogy el kell gondolkodni a nyugdíjrendszerek teljes átalakításán, mert a mai nyugdíjak nem fenntarthatók, azt azonnal neoliberális agitátornak, bizonyos kelet-európai körökben nagyapáink gyilkosának titulálják. Aki ma azt mondja, hogy haderőt kell fejleszteni, vagy, hogy az uniós határokat minden erővel meg kell védenünk, azt azonnal szélsőjobboldalinak bélyegzik. És, hogy mi történik ezalatt a világban? Többnyire fejlődik. A határok határozott védelme úgy látszik csak itt Európában meglepő, az amerikaiaknak nincs vele gondja. A migránsok szigorú ellenőrzése, mielőtt bebocsátást nyernének a kontinensre, úgy látszik csak itt Európában meglepő, az ausztráloknak nincs vele gondja. Tragikus.

Összefoglalva tehát miközben a világ jelentős része fejlődik, büszke gyökereire és határozottan védi azokat, mi egymásra mutogatunk, úton-útfélen bélyegezzük egymást, és azon pörgünk, hogy ki az unión belül a nagyobb baloldali, a nagyobb konzervatív, a nagyobb liberális, és kik nem azok. El fog jönni azonban az idő, amikor ennek már nem lesz értelme, mert vagy elveszítünk mindent, amik vagyunk és voltunk. A kultúránk, az értékeink, történelmi vívmányaink a múlt feledésébe vesznek. Esetleg fennmaradunk nyomokban, de erőnk, globális varázsunk, gyökereink elgyengülnek. A világ új, magabiztos nagyhatalmai számára pedig csak élő panoptikum leszünk, hogy lám, ez az Európa remek hely lehetett, de a középszerűség, a kényelmesség, a szűklátókörű szembenállás, illetve a minden alapot nélkülöző idealizmus végleg megsebezte. Vagy fennmaradunk, és Európa évszázada felvirrad.

Ma még talán bármelyik eshetőségre van esély, és ez hatalmas szerencsénk. Az időnk azonban fogy. Az egymás iránti szolidaritásunk fogy. Az értelmes, eltökélt, az európai egységben hívő politikusaink fogynak. Két dolog nő mindössze: a mindent átitató, mételyező politikai korrektség és a képmutatás. Jó lenne velük leszámolni, Európa évei ugyanis lejáróban vannak. Kár lenne veszni hagyni.

Németh Áron Attila

DiploMaci Galéria: A hét legfontosabb sajtófotói

Republikánus elnöki vita, menekültek a horvát határnál, pusztító chilei földrengés, verekedés a japán parlamentben, emlékezés a koreai háborúra. Képes összefoglalónk a heti világpolitikai eseményekről

A röszkei határzár képei - kommentár nélkül

Kedden a magyar kormány életbe léptette a válsághelyzetet két határ menti megyében is, így az elmúlt hetek/hónapok törvényi előkészületeinek megfelelően sokkal szigorúbban tudnak mostantól a hatóságok fellépni a bevándorlókkal szemben. A szerb határon közben elkészült a konténerekből, drótkerítésből és vasúti kocsikból álló fal, amelynek lábához több ezren érkeznek Szerbia felől. Mivel a parlament által elfogadott rendelkezések alapján déli szomszédunk biztonságos országnak minősül, így minden onnan érkezőt visszafordítanak az itt állomásozó rendőrök. Mivel valószínűsíthető, hogy a főbb útvonalak ezek után Horvátország és Románia felé fognak kanyarodni, ezért Szijjártó Péter bejelentette, hogy a román határon is épülni fog egy hasonló határzár.

A feltorlódott tömeg egy része szerda délután megpróbálta áttörni a lezárt kaput, a rendőrség könnygázt vetett be a helyzet csillapítása érdekében.

Képgalériánkban kommentár nélkül mutatjuk be, mi a helyzet jelenleg a röszkei határállomáson. (a fotókat a Reuters, az AFP valamint az Index készítette)

A valódi kijózanodás ideje a magyar külpolitika számára jött el - válasz Lánczi Tamás írására

Lánczi Tamás ugyan írásában (A kijózanodás ideje, Mozgástér blog) azt helyesen állapította meg, hogy a bevándorló-áradat kezelése miatt érdemtelenül érik nyugati támadások a magyar kormányt, azonban a szerzőnek az önigazoló sértődöttség helyett inkább a probléma gyökeréhez kellene leásni, hogy hol hibázott mégis a magyar kormány, és milyen külpolitikát kíván meg a nemzeti érdekek és az európai stabilitás védelme.

Először is meg kell állapítani, hogy a magyar kormánynak igaza volt a bevándorlás kérdésében, amit az is alátámaszt, hogy Németország és Ausztria is kénytelen volt a határellenőrzés visszaállításával lefékezni a menekülthullámot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar politikai vezetés ne lenne felelős a kemény nyugat-európai kritikáért, amelyet a politikai tőkénk elmúlt öt évben történő eltékozlása eredményezett.

A jelenlegi magyar kormány korábbi belpolitikai lépései (alkotmányozási folyamat, médiatörvény és sorolhatnánk) és az EU-ellenes retorika belpolitikai célokból való felkorbácsolása azt eredményezte, hogy szinte védtelenül állunk a méltánytalan politikai támadásokkal szemben is. Egy kis nemzet, amelynek túlélése olyannyira függ a külső támogatástól és a regionális stabilitástól, az ilyen kalandorpolitikát nem engedheti meg magának. A konfrontatív kommunikáció lecserélését követően is évekbe, akár évtizedekbe fog telni, hogy újra visszaszerezzük azt a puha hatalmat (soft power), amelyet a magyar kormány aprópénzre váltott és amennyiben most olcsó retorikai bosszút állunk európai szövetségeseinken ez azt mutatja, hogy a kormány nem tanult a hibájából.

orbaneu1.jpg

("A múlt ballépései nem eresztenek")

Másrészről viszont azért nem kell elnézést kérnünk senkitől, hogy Magyarország alapjait a magyar etnikai nacionalizmus képezi. Ez a nemzettudat alapvetően eltér a brit vagy francia nacionalizmustól, amely elméletben képes asszimilálni nagy lélekszámú kulturálisan eltérő néptömegeket - bár ezt a gyakorlatban még nem sikerült bizonyítania. A közép-európai és balkáni államok nem így szerveződnek. Lengyelországtól Görögországig egységesen kell kiállnunk nemzeteink önvédelmi jogáért, nem pedig látszólag különutas politikát folytatni, amely hatalmas támadási felületet biztosít a nyugati liberális és baloldali szereplők számára. Hangsúlyoznunk kell, hogy az etnikai nacionalizmus alapján szerveződő államok százmilliós (a németajkú államokkal kétszázmilliós) tömböt képeznek az Európai Unión belül, és országainkban a tömeges bevándorlás destabilizáló hatással bír politikai rendszerünkre nézve és a szélsőjobb előretöréséhez vezet. A bevándorlás kérdésében az egymástól eltérő gazdasági és politikai érdekek mentén megosztott „Európa” Lánczi Tamás által is hangoztatott számonkérésével szemben a visegrádi négyekre építve és a balkáni államokkal kiegészülve szükséges ellenpontot képezni az unió befolyásos nyugati államaival szemben és konstruktív párbeszédet folytatni velük. Ez a párbeszéd azonban csakis az erő pozíciójából lehet sikeres kimenetelű hazánk szempontjából, Magyarország ehhez egymagában kevés lenne még akkor is, ha nem sikerült volna leküzdenünk magunkat egy kvázi páriaállam szintjére az EU-n belül.

Végezetül fel kell tenni a kérdést, hogy Lánczi Tamás helyesen határozza-e meg Magyarország közel-keleti érdekeit? Az arab országokba már senki nem kíván demokráciát exportálni, az új jelszó a stabilitás és a regionális hatalmi egyensúly, a mi kihívásunk, hogy az Európai Unió és ezen belül hazánk hogyan járulhat ehhez hozzá. Ellentétben a cikkben javasolt megoldással, ahol Erdogan török államfőt „békén hagyjuk”, elkerülendő, hogy Törökország összeomlását követően ne gátolja semmi a közel-keleti menekültáradatot, Törökországot nem kell félteni, a Közel-Kelet legstabilabb állama nem fog egy egyszerű vezetőváltástól káoszba süllyedni. Erdogan szabadjára engedett politikája európai nyomásgyakorlás nélkül éppen hogy hosszú távon egy egzisztenciális válságba sodorhatja hazánkat egy terjeszkedni kívánó anatóliai nagyhatalom képében, ahelyett, hogy az a nyugati szövetségi rendszerhez közeledne. Magyarország nemzeti érdeke, hogy a közel-keleti regionális nagyhatalmak megtalálják a modus vivendit és ehhez együtt kell működnünk a térség összes szereplőjével, Törökország mellett, az arab államokkal, Izraellel és Iránnal is, az együttműködés nem jelenti azonban a nyomásgyakorlás hiányát. Hosszú ideig úgy gondoltuk, hogy a Közel-Kelet kérdése kizárólag a nagyhatalmakra tartozik és minket közvetlenül nem érint. Amint azonban most látható hatalmasat tévedtünk és Közép-Európa sorsát alapvetően befolyásolja a délkeleti szomszédság helyzete, így volt ez évszázadokon keresztül a Bizánc és a Török Birodalom idejében is, csak erről kényelmesen megfeledkeztünk. Annak ellenére, hogy demokráciákat már nem építünk, a szélsőséges iszlamizmussal szembeni intenzív katonai jelenlét mellett keretet kell adnunk a közel-keleti államok együttműködésének, válságkezelésének és civil szférájuk fejlődésének, különben sosem lesz vége a befogadhatatlan menekültáradatnak.

Összességében le kell szögezni, hogy Magyarország, bár nemzetközi pozícióin rontott, azonban át fogja vészelni ezt a válságot is, hiszen a világméretű migrációs válságnak csupán első, gyenge hullámánál járunk. Jó leckét kaptunk azonban most arra vonatkozóan, hogy nem lehet belpolitikai okokból elvesztegetni a külső támogatást, nemzeti érdekeinket mindig az adott kérdésben legütőképesebb szövetségesi rendszeren keresztül kell érvényre juttatni és a geopolitikai kihívásokat hosszútávon, évtizedes és évszázados távlatokban kell mérlegelni. Magyarország ezeréves tapasztalata ezen a téren az összes lehetséges veszélyforrásra bőven nyújt példát és okulnunk kell a történelmünk során bekövetkezett katasztrófákból is, amelyek a szűklátókörű belpolitika miatt a pusztulás szélére sodorták a nemzetet. Ez jelenti az igazi kijózanodást.

Csepregi Zsolt

Egyesült Királyság: Brit szocialisták egyesüljetek

Sokan nem hitték, hogy megtörténhet, tegnap mégis valóssággá vált: a brit Munkáspárt következő elnöke egy régi vágású szocialista politikus, Jeremy Corbyn lett. Az európai baloldal megújulásáért kesergő helyi és kontinentális médiumok, köztük a hazai Kettős Mérce, természetesen ünnepel, ahogy a legtöbb konzervatív sajtótermék és fórum is – bár értelemszerűen erősen ellentétes előjellel. A nagy fiesztából így csak egyetlen politikai csoport hiányzik látványosan, a mérsékelt baloldal, akiktől pedig valójában érkezhetne a hőn áhított megújulás. De ez ma még nem érdekel senkit, Corbyn gyors bukása után viszont nagyon is fog. Kérdés, hogy lesz-e még akkor értelme?

Az első gondolatom az volt, amikor a BBC közölte a megdöbbentő hírt, hogy Jeremy Corbyn, Észak-Islington büszke szocialista képviselője, a Munkáspárt vezetője lett, hogy ilyen egyszerűen nincs. Ellentétben azonban sokakkal, engem nem a győzelem ténye, mint inkább annak hihetetlen mértéke taglózott le. Corbyn ugyanis nemcsak, hogy nyert tegnapelőtt, hanem szabályosan rommá nyerte magát. Közel 60 százalékkal végzett a pártelnöki verseny élén, 40 százalékot verve a második helyen végzett, egy darabig biztos esélyesnek hitt jelöltre – de ha ez még nem lenne elég meggyőző, tegyük hozzá gyorsan, hogy a három ellenjelölt együttes eredménye sem érte volna el a győztest. Jeremy Corbyn tehát úgy állt munkába, hogy a Munkáspárt választásra jogosult tagságának (benne a párttagsággal, a szakszervezetekkel és a nem párttag, de a szavazásért ellentételezést fizetett szimpatizánsokkal) döntő többsége őt tartja a párt, mostani helyzetben rátermett vezérének.

De mit jelent ez a jövőre nézve? Két korábbi cikkemben márt írtam erről (itt és itt), ahogy már a bevezetőben emlegetett, most rendkívül lelkes Kettős Mérce is jelentetett meg erről két publicisztikát (Pap Szilárd István itt írt a témáról, Tamás Gáspár Miklós pedig itt). Utóbbi természetesen vállaltan baloldali portál, így a szerzők munkája sem tanúskodik kiegyensúlyozottságról, figyelni rá mégis érdemes, mert sokat elmond arról, hogy a kontinensen mit értenek félre sokan a brit belpolitika változásáról. Érzésem szerint ugyanis Corbyn nemhogy nem az európai baloldal megmentője, hanem egyesen egyik eltemetője. Az a program, és legfőképpen az a politika, amit ő képvisel, nem nyerhet választást az Egyesült Királyságban. Nem nyert a ’80-as években. Nem nyert a ’90-es években. És nem fog 2000 után sem. De nemcsak a csatornán túl, hanem Nyugat-Európában sem – leszámítva talán a franciákat, ám a jövőben ott is remegni fog léc.

corbyn4.jpg

("A baloldal megújítója?", f: huffingtonpost.co.uk)

Egyszerűen azért nem, mert az olyan intézkedések, mint vessünk ki magasabb adókat a gazdagokra, mert fúj gazdagok, vagy államosítsuk a vasutat, mert lassú, pontatlan és drága, talán még élvezhet komolyabb választói támogatottságot. Az olyanok viszont, hogy lépjünk ki a NATO-ból, államosítsunk a vasút mellett további kulcsiparágakat, emeljünk adókat, engedjük be sokkal több migránst, vagy szimpatizáljunk olyan rezsimekkel és szervezetekkel, mint például Venezuela, a Sinn Fein, a Hamasz és a Hezbollah, nem fog működni. Nem fog, mert az Egyesült Királyság valóban centrum ország, vagyis gazdasági kérdésekben inkább enyhén konzervatív, társadalmi kérdésekben viszont inkább enyhén baloldali. És ebben a közegben a Corbyn-féle szélsőségek nem élnek meg. Ezt értette Thatcher, Major, valamint a New Labour mozgalom élén Tony Blair. De ugyanezt nem hajlandó elfogadni a Munkáspártot máig befolyásoló szakszervezeti mozgalom (élén a Len McCluskey vezette UNITE), az a körülbelül 100 ezer szimpatizáns, akik az elmúlt fél évben léptek be a pártba (Ed Miliband, majd Jeremy Corbyn miatt), és a főleg a legutóbbi választásokon Parlamentbe jutott munkáspárti képviselők többsége. Lehet persze erre azt mondani, hogy a Munkáspárt nem kellően baloldali, és a kvázi thatcherista New Labour tönkretett mindent, de most az előbbi három csoport jóvoltából megválasztott Corbyn mindent helyre tesz. De erős a gyanúm, hogy nem így lesz.

Először is azért, mert a mostani választáson a Munkáspárt parlamenti frakciójából mindössze 20-an gondolták úgy, hogy támogatniuk kell az új pártelnököt, ami bárhonnan nézzük, kevesebb, mint 10 százalékos arány, vagyis a frakció 90 százaléka nem akar együtt dolgozni Jeremy Corbyn-nal. Másodszor, csatlakozva az előzőhöz, sok tapasztaltabb munkáspárti képviselői már tegnap kijelentette (vagy erősen utalt rá), hogy egyszerűen nem lesznek hajlandók részt venni a Corbyn által vezetett árnyékkabinet munkájában – az a fajta régi vágású (vagy legalábbis arra hajazó) szocialista politika, amit Corbyn mindeddig hirdetett, és várhatóan nem most akar majd feladni, szerintük a szélesebb választói többség számára elfogadhatatlan, tehát a vele való kompromittálódás végzetes. Harmadszor, Jeremy Corbyn úgy vár el ma egységet pártjától és annak tagjaitól, hogyha létezik hamisítatlan pártvezetés ellenes képviselői, annak vélhetően ő maga az egyik arca. Végezetül pedig, több felmérés kimutatta már, hogy a britek nem vevők a latin-amerikai diktatúrák támogatására, az Izrael-ellenességre, a terroristákkal való szimpatizálásra, de legfőképp a Michael Foot fémjelezte államszocializmusra. Márpedig ezek mostantól minden egyes konzervatív politikai hirdetésben, politikusi nyilatkozatban, nyilvános előadáson és kerekasztal-beszélgetésen el fognak hangozni.

Összességében tehát úgy gondolom, hogy Jeremy Corbyn megválasztása hatalmas baklövés a Munkáspárt, az Egyesült Királyság, de még a Konzervatívok számára is, hiszen azzal nemcsak egy fontos, komoly történelmi hagyományokkal rendelkező mérsékelt baloldali párt kerül a partvonalra (pár évre biztosan), hanem egy kormány is elveszíti hiteles ellenzékét, és ebből az ország sem profitál.

Németh Áron Attila

Kína: A békés felemelkedés korának vége?

Szeptember 3-án Kína a második világháború ázsiai lezárásának 70. évfordulóját kivételesen nagyszabású katonai felvonulással ünnepelte. A dátumot a kormány a múlt év során nemzeti ünneppé nyilvánította, amely így a "Győzelem napja"-ként került a köztudatba. Katonai felvonulással – mely mind a nemzetközi közösség, mind a kínai társadalom véleményét megosztotta – történő egybekötésére azonban idén került sor először. Peking külpolitikai retorikája továbbra is a békés felemelkedés gondolatát közvetíti, amely a kritikusok szerint nem összeegyeztethető egy militáns parádéval, továbbá az ország katonai erejének demonstrációjával.

A parádé, amelynek fontosságát számos külföldi vezető, mint például Ban Ki-moon ENSZ-főtitkár, Pak Gün Hje dél-koreai elnök, Tony Blair volt brit miniszterelnök, továbbá Vlagyimir Putyin orosz elnök jelenléte is bizonyított, mérföldkőként szolgálhat az erősödő kínai nemzettudat, és a megváltozott politikai értékrend elemzésében.

A kínai államfő, Hszi Csin-ping a megemlékezés során elmondott beszédében kiemelte, hogy Kína továbbra is a békés felemelkedés híve, nem szándékozik haderejét egyik ország ellen sem irányítani, továbbá a jövőben is elkötelezett marad a politikai viták békés úton történő rendezése mellett. Mindez alátámasztásául bejelentette, hogy Peking – az ország átfogó haderő reformjának első lépéseként – a Népi Hadsereg létszámát 300 ezer fővel csökkenteni kívánja. Érdemes azonban a tervezett reformot górcső alá venni, hiszen akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a létszámcsökkentés okát valójában a militáris erők modernizációjának, a fejlett katonai eszközök bevezetésének igénye adja, amellyel Kína haderejének ütőképessége a jövőben megsokszorozódik.

kinahadero2.jpg

("Új szelek hozója" - Hszi Csin-ping, f: bbc.com)

A reform további kiemelt célja, a katonaság egységei közötti információáramlás sebességének növelése, a jelenlegi szovjet típusú irányítás modern parancsnoksági rendszerrel történő felváltása, valamint katonák összehangolt egységes képzési rendszerének bevezetése. A katonaság eszközeit vizsgálva a parádé során nyilvánvalóvá vált a kínai modernizáció felgyorsulása, melyet a felvonultatott rakétakilövő rendszerek, atomtöltet kilövésére is alkalmas hosszú hatótávolságú rakétakilövők, páncélozott járművek bizonyítottak. Többségük nyilvános bemutatására a korábbiakban még sohasem került sor.

A fentebb részletezett okok miatt a nemzetközi kritikusok kétkedő álláspontot foglaltak Kína békés felemelkedésével kapcsolatos külpolitikai céljait érintően, a felvonulást egyfajta Japánnak szánt üzenetként determinálták, továbbá azon külpolitikai célok manifesztációjaként, melyek felválthatják a korábbi, területi szuverenitás és egység gondolatát a kínai érdekek ázsiai és csendes-óceáni törekvéseinek érvényesítésével. Abe Sinzo japán miniszterelnök távolmaradása korántsem volt meglepő, már csak azt a tényt is figyelembe véve, hogy a parádé a japán invázió és a fasizmus elleni győzelem emléknapja nevet viselte. Szakértők szerint a katonai felvonulás célja valójában a Kínáról alkotott kép katonai szempontból történő megerősítése volt. Úgy gondolom, hogy ha az előbbieket vesszük alapul, a parádé extravaganciája sem lehetett véletlen, hiszen az elmúlt hónapok pénzügyi turbulenciái Kínáról nem festettek kedvező képet a nemzetközi közvélemény számára. Futótűzként terjedtek a hírek, miszerint a kínai gazdaság bedőlni látszik, a növekedés egyre lassuló tendenciát mutat. Peking nemzetközi megítélésének javítása, a figyelem elterelése a válságról kiváló stratégiaként szolgált a vezetés számára.

A megemlékezés békés célja, vagy annak hiánya nemcsak a nemzetközi közösség, hanem a kínai társadalom tagjait is megosztotta. Legfőképpen az esemény izoláltsága, a nyilvánosságtól történő elzárása váltott ki ellenérzést, mellyel egyesek véleménye szerint pont az bizonyosodott, hogy a parádé nem a megemlékezés békés céljait szolgálta, hanem a nemzetközi közösségnek szánt katonai erődemonstrációt. Bírálatok érték a felvonulásra szánt sokak szerint túlzott mértékű költségvetési hányadot. Összefüggésben az esemény elzártságával, a kritikusok azzal érveltek, hogy ha az adófizetők pénzét költik nagy presztízsű politikai eseményre, a nép részvételét engedélyezni kellene, melynek révén mind a közös nemzeti tudat, mind a kínai egység erősödne, továbbá a múltról alkotott kép fennmaradna és a kínai nép összetartása fokozódna.

kinahadero1.jpg

("Békés felemelkedés.. haderőreformmal", f: straitsimes.com)

Összegzésként elmondható, hogy Peking külpolitikai magatartása kimondatlanul is erősödő, egyre magabiztosabb fellépéssel jellemezhető tendenciát mutat, melyet átgondolt stratégia jellemez. A katonai parádé pedig bebizonyította, hogy a stratégia mögött eszközök is vannak.

Gyuris Klaudia

Oroszország már katonákkal is segíti Aszadot

Franciaország hamarosan Szíriában is beveti légierejét az Iszlám Állammal szemben, miközben egyelőre ismeretlen méretű orosz katonai kontingens érkezett Basár el-Aszad rezsimjének megmentésére. A fő kérdés, hogy az érdekelt nagyhatalmak közvetlen beavatkozása meggyorsíthatja-e a konfliktus lezárását?

Nem érhetett senkit meglepetés, mikor Francois Hollande francia elnök bejelentette, hogy szeptember 8-tól a francia légierő megkezdi az Iszlám Állam szíriai erőinek felderítését, amelyet hamarosan követnek majd a terrorszervezettel szembeni légicsapások is. Miközben az Európai Unió vezetői látszólag hasznosabb elfoglaltságot nem találva maguknak Orbán Viktor kormányát szapulják a szír menekültkérdés kezelése miatt, emellett úgy tűnik, hogy valóban igyekeznek a válság gyökerénél megoldani a problémát és stabilizálni Szíriát. Franciaországot követően az ősz folyamán minden bizonnyal Nagy-Britannia is kiterjeszti az Iszlám Állam ellen folytatott légi hadjáratot Szíria területére is. Törökország nemrégiben történt csatlakozásával az Iszlám Állammal szemben Irak mellett Szíriában is fellépő arab-amerikai katonai koalícióhoz, hatalmas nyomás nehezedik így a brutalitásáról ismert terrorszervezetre.

sziria2.jpg

("A külpolitikában határozott" - Francois Hollande, f: theguardian.com)

Mindeközben komoly megdöbbenést váltott ki, hogy izraeli és amerikai források szerint jelentős orosz csapatmozgások zajlanak a polgárháború sújtotta arab államban. Augusztus végén előbb újonnan érkezett orosz páncélozott csapatszállító járműveket és más fejlett katonai eszközöket figyeltek meg az Aszad elnökhöz lojális csapatok oldalán, majd ennél is aggasztóbb jeleket dokumentáltak, amelyek arra engednek következtetni, hogy az Orosz Föderáció katonai kontingenst telepít Szíriába, amelynek fő feladata Aszad légierejének megerősítése lesz. Az orosz vezetők természetesen nem ismerték be a közvetlen katonai beavatkozást, azonban beszédes, hogy John Kerry amerikai külügyminiszter telefonon figyelmeztette orosz kollégáját, hogy az orosz szerepvállalásnak komoly következményei lesznek.

sziria1.jpg

("Jóban. Rosszban" - Aszad és Putyin, f: abc.net.au)

A mára több mint negyedmillió halálos áldozatot követelő szír polgárháborúban a Közel-Kelet összes állama és Kína kivételével az összes nagyhatalom valamilyen módon katonailag is részt vesz. A nyár folyamán az összes külső aktor növelte a szerepvállalását, ami arra enged következtetni, hogy küszöbön áll a konfliktus rendezése és a felek igyekeznek a tárgyalások idejére a lehető legelőnyösebb helyzetbe hozni az általuk támogatott félt. Paradox módon a rezsim meggyengülése nem segítené elő a konfliktus gyors rendezését, hiszen így a felkelők olyan feltételeket támaszthatnának, amelyeket Aszad külső támogatói, azaz Oroszország és Irán nem fogadnának el. Éppen ezért a polgárháború diplomáciai úton történő megoldását intenzív harcok és a helyzet súlyosbodása fogja megelőzni. Az egyetlen tényező, amelyben minden külső szereplő megegyezik, hogy immáron az Iszlám Államot minden eszközzel vissza kell verni, azonban pontosan tudják, hogy a légicsapások nyomán meggyengült fanatikus terrorszervezetet végső soron szárazföldi egységeknek kell kiűzniük az általuk elfoglalt területekről, amely azonban kihat a polgárháború erőviszonyaira is. A következő hetekben, hónapokban ezért egy többszintű hatalmi küzdelem várható, ahol az érdekelt globális és regionális hatalmak saját helyi szövetségeseiket igyekeznek helyzetbe hozni az Iszlám Állammal szemben és felkészülni a konfliktus számukra lehető legkedvezőbb feltételekkel történő lezárására.

Csepregi Zsolt

Japán: Belharc tépheti szét a legfőbb jakuza klánt

Véres maffiaháború kirobbanásától tartanak a japán hatóságok, miután az ország első számú bűnszervezete, a Jamagucsi-gumi lényegében kettészakadt. A legfrissebb hírek szerint a szervezet vezetője, Cukasa Sinobu, a napokban körülbelül háromezer tagot tett partvonalon kívülre, akik hamarosan saját szervezetet alakíthatnak, és ez maffia berkekben sohasem jó előjel.

Japán és a helyi maffia, a jakuza klánok története a XVII. századra nyúlik vissza, amikor rengeteg szamuráj vált gazdátlanná a helyi politika instabilitása miatt, és szerveződtek családokba. A japán jakuza tehát az egyik legősibb bűnszervezet a világon. Ám a japán maffiának nemcsak a történelme, de a nagysága, a pénzügyi ereje és a társadalmi beágyazottsága is egészen elképesztő. Ráadásul európai szemmel ez utóbbi kifejezetten szokatlan is, hiszen működésük, ha nem is transzparens, de úgy ahogy legitim, illetve a lakosság által látható. Japánban ugyanis a különféle jakuza klánok adót fizetnek, központjuk ismert és nyilvántartott, ahogy vezetőik sem ismeretlenek a többség számára. Ellentétben tehát mondjuk az orosz maffiával, vagy esetleg a különféle mexikói kartelekkel, a jakuza klánok élete majdhogynem a nyilvánosság előtt zajlik. Ettől még persze szervezettségében, előírásaiban az egyik legszigorúbb és legzártabb bűnszervezet a földön, és ennek komoly szerepe lehet a mostani, meglehetősen kiélezett helyzetben. Vajon hamarosan tényleg vér áztatja majd Japán utcáit?

yakuza-funeral-012.jpg

("Már régen is itt voltak", f: theguardian.com)

Esély van rá, mint minden hasonló szakadásnál. Ám tény, a jelenlegi helyzet annyiban mindenképpen kedvezőtlenebb, hogy a Jamagucsi-gumi vezér Cukasa Sinobu (bizonyos cikkekben Sinoda Kenicsi) kenyértörést hozott a klán legerősebb családjával, a Jamaken-gumival. Bár helyi források szerint sok tényező vezetett a kapcsolat elmérgesedéséhez, Cukasa vezetési stílusa, döntései és céljai jelentős szerepet játszottak ebben: irányítása alatt felmerült például a klán székhelyének áthelyezése, agresszív terjeszkedés a keleti prefektusok felé, és az is jó ideje látható, hogy saját szűkebb klánjának tagjait rendszeresen előnyben részesíti a különböző előléptetéseknél. Cukasa Sinobu ugyanis nem valamelyik nagy, történelmi családból jön, hanem az általa még a 80-as évek közepén alapított Kodo-kaj klánból, aminek a központja nem Kobe, mint magának az anyaszervezetnek, a Jamagucsi-guminak, hanem Nagoya. Adott tehát egy hataloméhes, folyamatos expanzióban érdekelt, a régi rendszereket szándékosan figyelmen kívül hagyó vezető, aki nem mellesleg nem tartozik a klán történelmi vonalához, és egy alvezér, aki nemcsak, hogy tagja a legbefolyásosabb családnak (Jamaken-gumi), de sokkal tradicionálisabb felfogással bír, mint Cukasa.

jakuza1.jpg

("A japán keresztapa" - Cukasa Sinobu, f: listverse.com)

A fentiek alapján nyilván nem kell tovább magyarázni a helyzet komolyságát, illetve azt, hogy miért "tartanak" teljes joggal a helyi rendfenntartó erők attól, hogy húszévnyi viszonylagos nyugalom után ismét egymásnak esnek a Jamagucsi-gumi klán családjai – merthogy nem árt megjegyezni, az 1980-as évek hírhedt jakuza háborúját szintén egy Jamagucsi-gumin belül kialakult klán szakadás okozta. Inoue Kunio (a renegát család feje), ha minden igaz, nagyjából háromezer jakuza vezetője lesz, ami bár önmagában komoly létszám, az anyaszervezet fennmaradó kb. 50 ezres létszámához képest megmosolyogtató. Természetesen nem mintha ez feltétlenül védettséget jelentene Cukasa számára. Főleg úgy nem, hogy agresszív vezetői stílusa házon kívül is sokaknak szúrja a szemét (pl. a második és harmadik legnagyobb jakuza klánok vezéreinek – Szumijosi-kaj és az Inagava-kaj). Bár ez a fejlemény az ismertebb országos lapokat, mint az Asahi Shimbun, vagy a kormányzatot állítólag már kevésbé zavarja, hiszen egy komolyabb vérrontás számukra talán újra esélyt jelenthetne (és széles társadalmi támogatottságot) arra, hogy megpróbáljanak átfogó és végleges módon leszámolni a jakuza-rendszerrel. A feltételes mód használata azonban most is, mint mindig, erősen ajánlott, lévén egy olyan országban, ahol a regnáló miniszterelnök sem rest olyan üzletemberrel találkozni, akár nyilvánosan, akinek közismert a kapcsolata a Jamagucsi-gumihoz, ritkán tűnnek el a múlt árnyai.

Németh Áron Attila

Vélemény: Nincs olyan, hogy nem láttad a szíriai kisfiú fotóját!

Szijjártó Péter, magyar külgazdasági és külügyminiszter interjút adott a Der Standard osztrák újságnak, ahol feltették neki a kérdést, hogy látta-e a török partoknál megfulladt szíriai kisfiúról készült képet (vigyázat, felkavaró tartalom – a szerk)? Szijjártó tömör válasza: nem. Ez a két mondat fájóan erős szimbolikával mutatja be, mi a probléma a magyar diplomáciával és politikai kommunikációval.

Mert ilyen egyszerűen nincs. Jelen helyzetben egy ország külügyminiszterétől a nem egyszerűen nem elfogadható válasz egy ilyen kérdésre. Én csupán saját magamnak tett elkötelezettségből írok egy külpolitikai témákat feldolgozó blogba, de ha én mondanám ezt, még akkor is szemöldökfelhúzásokat kapnék. Megjegyzem, joggal. Szijjártó Péter azonban egy egész országnak tartozik kötelezettséggel, hogy az általa vezetett minisztérium a magyar érdekeknek legmegfelelőbben vezeti és irányítja a diplomáciai vizeken a külügyeket. Ezzel a kijelentéssel azonban erről szerintem keveseket tud itthon meggyőzni, nem beszélve azon külföldi újságolvasókról, akik jelenleg minden nap arról kell, hogy olvassanak, mennyire szörnyű is itt nálunk a helyzet.

unbenannt-21.jpg

(f.: Der Standard)

Mert nincs olyan, hogy nem láttad AZT a képet. Közhelyesen megfogalmazva: még ha nem is láttad azt a képet, akkor is láttad azt a képet. Mert erről ír a sajtó kerek egy hét óta. Mert ez a kép az, ami erejével olyan erős mondatokat hozott elő európai vezetőkből, hogy teljesen újraírta a migrációs helyzettel kapcsolatos stratégiai lépéseket. Mert David Cameron látta: a fotó publikálása után érte heves kritika a parlamentben, miszerint nem tesz eleget az európai krízis megoldásáért. Ennek eredményeképp több ezer szíriai menekültet fog befogadni az ország. Mert François Hollande látta: a fotó újabb lökést adott a mostani 180 fokos francia fordulatnak, amely keretében egyre hangosabban támogatják a közös menekültügyi kvótarendszert. Akármennyire is már-már túl tipikus, hogy egy ilyen szimbolikussá váló szörnyű esetnek kell kissé megmozgatnia a külpolitikát, belátható, hogy ennek a fotónak hatalmas ereje volt, van és lesz.

Ezért egyszerűen nincs olyan, hogy külügyminiszterként nem láttad AZT a képet. AZT a képet, nem szükséges hozzá sem jelző, sem leírás. Amikor reggel az emberek utaznak a buszon, és előkerül a menekültügyi helyzet (és előkerül, ez nem kérdéses jelenleg), akkor már mindennapos a következő mondta: „igen-igen, szörnyű… láttad azt a képet?”. Látta. Mert nem tudta nem látni. Ha valamilyen okból nem olvasott volna sajtót az elmúlt hétben, akkor pedig két perc múlva látni fogja, köszönhetően a modern technikának.

migrant_1.jpg

(f.: Reuters)

Akkor viszont miért mond Szijjártó Péter olyat, hogy nem látta a fotót? Mert látta, ebben biztos vagyok. Valószínűleg Szijjártó Péter tartott attól, hogy az interjú ilyen terepre történő kanyarodása túlságosan is az érzelmekre, és nem a magyar kormány által hangoztatott tényekre fog fókuszálni. Ha gyerekek haláláról beszélgetnek, és azt mondja, hogy az természetesen szörnyű, akkor hogyan fogja fenntartani a macchiavellista, csupán a rossz EU-s szabályok betartása miatt kialakult helyzetről szóló leírást? Hogyan tudja majd feloldani azt a kettősséget, hogy egyszerre mélyen sajnálja a helyzetet, másrészről vannak olyan, sokszor keménynek tűnő kötelességek, amiket a jelen kormány el akar végezni a krízis kezelése kapcsán.

Egy szóval: hogyan tud majd úgy interjút adni, mint egy kompetens külügyminiszter? Sehogy. Mert három mondta múlva összekuszálódik az egész mondanivaló, hiszen bár Szijjártó intézte el egy szóval, hogy nem látta a képet, most inkább visszatér az említett képekhez, és azok természetesen meghatják. Amiket nem látott. Ám hát ő is csak ember, így meghatják. De sajnos Brüsszel, ez az 1/28-ad résznyi magyar hang csődöt mondott, így keményen kell fellépni a határoknál. Miért? Mert a dublini rendelet előírja. Ami persze csődöt mondott, de mi betartjuk. Mármint nem tudjuk betartani, mert a jelenlegi embertömeggel ez az eddig kialakított infrastruktúrával lehetetlen. Mert nem kapunk megfelelő támogatást az EU-tól. Persze ha kapunk is, akkor is inkább a felszínen próbáljuk kezeltnek mutatni a szituációt: falat építünk, de a regisztrációs állomások még ráérnek; plakátolunk itthon és külföldön; tarthatatlan, „járványügyi kockázatot” rejt a pályaudvarokon létrejövő ideiglenes tranzitzóna, de ahogy az első busznyi menekültet átengedi Ausztria, leállunk a szakszerűbben kialakított zóna építésével.

Ilyen háttérrel persze mondhatjuk azt is, hogy Szijjártó Péternek nincs könnyű dolga: ezen stratégia kialakításában valószínűleg ő semmilyen szerepet nem kapott, ez abból is látható, hogy az egész krízis kapcsán csak akkor kell nyilatkoznia, ha valamelyik külföldi politikus szidni kezdi az Orbán-kormányt. Valós külpolitikai kérdéseseket is csak ilyenkor lehet neki feltenni, akkor meg már egy kész menüt kell eladni. Kommunikációs hiba ez, amit belföldön már felismert a kormány: nem véletlenül jött létre a Lázár János által vezetett rendszeres sajtótájékoztató – ha a minisztériumok nem tudják elmondani, mit-miért csinálunk, majd elmondatjuk valaki mással, hangosabban. A probléma az, hogy külföldön ez a stratégia nem fog sikert elérni: itthon sajnos sokszor beletörődünk, hogy nem értjük, mit miért, nem is érdekel, mit-miért. A diplomácia színpadán azonban mások a szereplők és sokkal erősebb érdekek feszülnek egymásnak. Jó lenne ezt ennyi idő után észrevenni.

Mészáros Tamás

DiploMaci Galéria: A hét legfontosabb sajtófotói

Forrósodó menekülthelyzet Magyarországon, katonai parádé Pekingben, véres tüntetés Kijevben, jéghokizó Putyin, alaszkai hidegben fagyoskodó Obama. Heti képes összefoglalónk a legjobb sajtófotókból.

Befagyott konfliktusok a posztszovjet térségben

Már többször írtunk arról, hogy az orosz külpolitika hogyan próbált olyan konfliktuszónákat létrehozni a közel-külföld államaiban, hogy azokat Moszkva részvétele nélkül ne lehessen megoldani. Ezt láttuk Transznisztria, Dél-Oszétia, Abházia, a Krím és – legutóbb – Kelet-Ukrajna esetében.

Ezeknek a konfliktusoknak sok közös tulajdonsága van: egyrészt a helyben élő orosz etnikum valós és valótlan igényeinek hangoztatásával kezdődtek, majd autonómia-törekvésnek álcázva került sor az oroszok által támogatott fegyveres beavatkozásra, hogy aztán létrejöjjön egy olyan területi vita, aminek megoldása évtizedekbe is beletelhet. Oroszország úgy vette körül magát ezekkel a gócpontokkal, hogy lassan már nincs is olyan határszakasz, ahol ne állomásoznának megerősített katonai egységek. Oroszország persze úgy tesz, mintha az orosz kisebbségek miatt kvázi véletlen ”keveredett bele” ezekbe a háborúkba.

Ha ez így is lett volna, akkor az ártatlanul besodródó moszkvai vezetés ugyanezzel a lendülettel el is hagyhatta volna ezeket a zónákat. Ehelyett azonban orosz nyelvű oktatást, saját határellenőrzést és oroszbarát bábkormányokat szervezett, miközben a sokat emlegetett autonómia minden ilyen területen üres ígéret maradt. Oroszország a maga részéről elégedetten dőlhetett hátra, hiszen a végeredmény az ő szempontjából olyan vitás helyzetek sora, amiknek feloldását a NATO – a konfliktusok globális jelentéktelensége miatt – nem vállalta magára, a területi veszteség elszenvedői pedig – Grúzia, Moldova – nem rendelkeznek a megfelelő erőforrásokkal az orosz medve legyőzéséhez.

Ez a felállás azonban majdnem megváltozott Ukrajna esetében, ahol az oroszok emberükre akadtak – igaz, végül nem Kijev vált a legfőbb kihívóvá, hanem az EU-NATO tandem. Nagyon sokáig ott lógott a levegőben a direkt beavatkozás lehetősége, az esetleges összeurópai háború rémképe azonban végül eltérítette a nyugati szövetségeseket ettől a forgatókönyvtől.

Itt jön be a nyugat felelőssége. Az igaz, hogy a befagyasztott területi konfliktusok sora köthető Moszkvához, de legalább ugyanennyire sárosak a NATO-tagállamok is. Láttuk, hogy legutóbb Grúziát hagyták magukra 2008-ban (link), de az előzményeket hosszan lehetne sorolni. A nyugati blokk legnagyobb dilemmája végig az volt, hogy a területi integritás szorgalmazása mellé nem tehetett le az asztalra konkrét intézkedési terveket. Hiszen mi is lett volna a kimenetele egy esetleges NATO-orosz háborúnak például a Kaukázuson? Hogy lehetett volna ezt egyáltalán megindokolni odahaza, a mag-Európában?

befagyottkonflikt.jpg

("Van néhány", f: eurasiangeopolitics.wordpress.com)

De még inkább visszamehetünk az időben: Moszkván és Brüsszelen túlmenően azok is felelősek a kialakult válságzónákért, akik jóváhagyták azokat az adminisztratív határokat a Szovjetunió belül, amik végül 1991-ben a de facto államhatárokká váltak. Ezek az örökölt határok rengeteg olyan etnikai konfliktust magukba kódoltak (ld. Kelet-Ukrajna), amiknek a kirobbanását lényegében Moszkva időzítette a saját igényei szerint.

Ez a taktika eddig bejött Oroszországnak. Azonban ahogy egyre komplexebb konfliktusokba tette bele a kezét Moszkva, úgy nőtt az ellenségeinek a száma is. Abházia kapcsán még nem kellett a nyugat ellenszenvével és embargóival szembenéznie, ma viszont a fél világ haragszik – félig-meddig jogosan – az orosz vezetésre. A korábbi kebelbarátokból is egyre több az ellenség: embargó a moldáv és grúz borokon, korlátozott gázszállítások Ukrajnába, zöldség-viták Belarusszal, és még sorolhatnánk.

A nyugat taktikája egyértelmű: megpróbálják kifárasztani az orosz gazdaságot, és ráerősítenek arra az izolációs folyamatra, amit Oroszország maga indított el. Az oroszok előbb elzárkóztak a balti államoktól, majd Tbiliszitől és Kisinyovtól, megvívták a maguk csatáit Minszkkel, 2013 vége óta pedig búcsút inthettek az ukránok lojalitásának is. A nyugatnak még több hasonló volt szovjet tagállamot kell felvonultatnia ahhoz, hogy meg tudja roppantani Oroszország biztonságérzetét.

Sokszor elhangzik az ukrajnai helyzet kapcsán, hogy fegyveres beavatkozás révén felgyorsítható lenne ez a folyamat, és sikerülne Moszkvát visszaterelni a saját határai mögé. Azonban a kockázatok túl magasak, a megtérülés pedig bizonytalan: hiszen mit érne a Krímért vívott véres háború, ha pár éven belül Oroszország hasonló helyzeteket generál máshol (pl. a Baltikumban)? Marad tehát a kivárás, ami egyszer már – a hidegháború végén – bevált. Azonban ne felejtsük el, hogy ott és akkor a Szovjetunió végét egy reformer politikus – Gorbacsov – idealizmusa és az egyre enyhülő világpolitikai környezet hozta el, napjainkban pedig egy pragmatista putyini külpolitika áll szemben egy megosztott Európával és rengeteg globális konfliktussal (energiaviták, terrorizmus, dzsihádista kihívások stb.). Az újabb détante-ra tehát egyelőre várnunk kell.

Hámori Viktor

Egyiptom földgáz-nagyhatalommá válik

Az ENI olasz energetikai cég vasárnapi bejelentése szerint a Földközi-tenger eddigi legnagyobb egybefüggő földgázlelőhelyére bukkantak Egyiptom felségvizeiben. A felfedezés nem csupán a legnépesebb arab államot ránthatja ki a gazdasági bajokból, hanem Európa számára is új lehetőségeket nyit meg.

Kellemes meglepetés érte az egyiptomi lakosságot vasárnap, amikor az ENI a világ elé tárta legújabb feltárásának eredményét. A Földközi-tenger Egyiptomhoz tartozó területén lévő Zohr földgázmező, amelyben az olasz cég kizárólagos kitermelési joggal rendelkezik, 30 ezer milliárd köbláb (mintegy 800 milliárd köbméter) nagyságú földgázkincset rejt. Egyiptom meglévő készletei így mintegy másfélszeresükre növekednek, megkönnyítve az egyre növekvő hazai energiaéhség csillapítását, és egyben lehetőséget biztosítva kivitelre is. Egyiptom néhány évvel ezelőtt még képes volt a kitermelt földgázból exportra is termelni, azonban Mubarak elnök rezsimjével szemben kirobbant forradalom után mind a kitermelés, mind az új lelőhelyek felkutatása hanyatlásnak indult. Csupán az elmúlt két év során mintegy 20 százalékkal csökkent a kitermelés, miközben a 80 milliós arab állam energiaigénye évi 7 százalékkal növekszik, így tavaly már jelentős behozatalra szorult a korábbi exportőr ország.

egyiptomgaz1.jpg

A mostani feltárás jelentőségét talán legjobban a hírekben sokkal többet szereplő Azerbajdzsánhoz érdemes viszonyítani, a kaukázusi ország mintegy 40 ezer milliárd köbláb bizonyított földgáztartalékkal rendelkezik a British Petrol energetikai cég idei globális jelentése szerint. A mostani felfedezéssel együtt Egyiptom készletei megközelítik a 100 ezer milliárd köblábat, jelentős tényezővé téve azt a földgázpiacon. Az egyiptomi kormány azonnal bejelentette, hogy a földgázkincset a hazai fogyasztás fedezésére kívánják biztosítani, azonban kérdéses, hogy a nehéz anyagi helyzetben lévő állam nem lesz-e rászorulva, hogy exportáljon a fölöslegből. Annak ellenére, hogy Egyiptom érdekelt a most zajló közeledésben Szaúd-Arábiával és az Arab-félsziget többi gazdag államával, minden bizonnyal szeretne lazítani azon a gyeplőn, amelyet az a szinte folyamatos anyagi segítség jelent, amelyet a öböl-államok nyújtanak számára. A mostani felfedezéssel a Földközi-tenger keleti medencéje még inkább felértékelődött, hiszen Egyiptom mellett Izrael, Ciprus és előbb-utóbb Libanon is jelentős exportra szánt földgázkészlettel kecsegtetheti európai befektetőket és kormányokat. Az Európai Unió nyilvánvalóan újrakalkulálja most a régió értékét, amely jelentősen enyhítheti az orosz földgázexporttól való függőségünket, egyben az oroszok jóval kevésbé gátolhatják a délkeleti gazdasági terjeszkedésünket, mint a Kaukázus, illetve Közép-Ázsia irányába.

egyiptomgaz2.jpg

("Lesz mit kitermelni")

A gazdasági mentőöv mellett politikailag is nagyon jókor jött a kedvező hír az egyiptomi rezsimnek. A hadsereg 2013-mas, a Muszlim Testvérek kormányzata elleni puccsa óta nincsen az országnak törvényhozása, 2015 októberében fog sor kerülni az első parlamenti választásokra, amelynek tétje, hogy milyen legitimitással folytathatja kormányzását Abdel Fattah el-Sisi elnök. Az országa renoméját a Szuezi-csatorna kibővítésével idén már növelő elnök, akinek sikerült visszaszerezni az Egyesült Államok jóindulatát is az utolsó hónapokban, keményen küzd az országát sújtó gazdasági bajok, a líbiai polgárháború és a Szuezi-félszigeten eluralkodó, az Iszlám Államhoz köthető terrorista tevékenységgel szemben. A most felfedezett „gigantikus” földgázkincs már a következő években is sokat segíthet majd rendszerének konszolidálásában, miközben az Európai Unió figyelmét is visszaterelheti a Közel-Kelet térségére, amelyben talán végre a lehetőségeket is felfedezzünk, nem csak fenyegetést.

Csepregi Zsolt

Kiber-front nyílhat az Egyesült Államok, Kína és Oroszország között

Az Obama-adminisztráció úgy látszik, elérkezettnek látja az időt arra, hogy új területen, a kibervédelem kapcsán kezdeményezzen szankciókat Pekinggel és Moszkvával szemben. Az indítékot kellően alátámasztja az elmúlt hónapokban történt számítástechnikai támadások komolysága, a lépés azonban nagy terhet helyezhet nagyhatalmak közti – már amúgy is feszült – viszonyra.

Egyértelmű, hogy 2015-ben a kibervédelem, mint a biztonságpolitika, a biztonsági percepció egyik támpillére nem felesleges vagy túlzó megfontolások miatt kap fontos szerepet az életünkben. Tavaly szeptemberben már mi is írtunk a helyzet magyarországi állásáról, akkor arra jutottunk, hogy itthon nagyon hamar sikerült implementálni mind a NATO-s, mind az EU-s direktívákat a témában. Az Egyesült Államok számára a kérdés nagyobb súllyal bír, mivel stratégiai okokból egyértelmű, hogy több támadás célozza meg az ottani vállalatokat, magánszemélyeket vagy kormányzati hivatalokat. Az NSA egyik térképén jól látszik, hogy 2009 és 2014 között csak Kínából több mint 600 támadás indult amerikai célpontok ellen – ez pedig ugye csak azok száma, amikről valóban tudnak vagy nyilvánosságra hozhatóak.

chinahackers.jpg

("Támadás monitorok mögül" - kínai katonai hacker osztag; f.: china-defense-mashup.com)

A 2015-ben kiadott új amerikai nemzetbiztonsági stratégia tehát nem véletlenül kezeli kiemelten a kibervédelem fontosságát (erről bővebben szintén írtunk). 2015-ben több olyan szofisztikált hackertámadás is történt, amelyek riadót fújhattak a védelempolitikával foglalkozók fejében: júliusban került napvilágra, hogy (feltételezések szerint Kínából indítva) több mint 22 millió korábbi vagy jelenlegi kormányzati dolgozó (Csak megjegyzésként: ez az Egyesült Államok népességének 7 százaléka) személyi adatait lopták el a Fehér Ház rendszeréből. Augusztusban pedig kiderült, hogy orosz hackereknek sikerült betörniük a Pentagon rendszerébe, és megszerezni 4000 katonai és civil dolgozó adatait. Ezek az információk nem csupán személyi és adóazonosító számokat tartalmaznak, hanem konkrét leírásokat, teljes háttérelemzéseket például a CIA-hoz vagy az NSA-hez jelentkező személyekről – értékük ezért a külföldi titkosszolgálatok számára közel felbecsülhetetlen.

Pontosan ezért kormányzati információk szerint Barack Obama kész felhúzni a kesztyűt a témában, és valós lépéseket tenni az ügy érdekében. Első körben ez konkrét, célzott szankciókat jelentene orosz és kínai magánszemélyek és vállalkozások ellen, akiket jelenleg hackertámadások indításával vádolnak. Látható, hogy a kezdeményezés nem jelentené Moszkva vagy Peking konkrét megnevezését az ügyben, azonban egyértelmű, hogy ez szignifikáns jelzés a két ország vezetőinek is: az Egyesült Államok nem hajlandó tovább tűrni az államilag támogatott/elrendelt kibernetikai akciókat.

A lépés – amennyiben tényleg megvalósul – azonban egyértelműen újabb kemény pofon lenne Washington diplomáciai kapcsolatainak ezen országok felé. Oroszországgal a viszonyt mondhatni nehéz lenne tovább rontani, az a Krím-félsziget annexiója és a kelet-ukrajnai konfliktus óta ez kvázi-történelmi mélypontra került. Kínával a kapcsolat jelenleg leginkább a Dél-kínai-tengeren épülő mesterséges szigetek/katonai támaszpontok és a felértékelődő tengeri hadviselés (erről korábban itt írtunk) kapcsán feszült, főleg a Japánnal létező szövetségi viszony kapcsán. Oroszországgal szemben (pestiesen szólva) egy-két új szankciónak – a jelenlegi gazdasági jellegűek mellett – már nem nagyon lenne gyakorlati hatása, így velük szemben valószínűleg könnyebb is lenne előrehaladni. Kína kapcsán azonban más a helyzet: Peking jelenleg kardinális szerepet tölt be az Észak-Koreával időszerű nukleáris tárgyalások kapcsán (korábbi cikkünk erről itt olvasható), így új front nyitni ezen a téren nem tűnik stratégiailag időszerűnek.

obamachina.jpg

("Lesz újra kézfogás?" - Obama és Hszi Csin-ping Pekingben, 2014-ben; f.: atv.hu)

Ezt alátámasztja az a tény is, hogy szeptemberben érkezik az amerikai fővárosba Hszi Csin-ping kínai elnök, hogy Barack Obamával folytasson tárgyalásokat (amelyet jelenleg is előkészítenek magas szintű amerikai diplomaták és kormányzati képviselők Pekingben). Ezt a látogatást semmiképp sem árnyékolnák be egy szankciókról szóló bejelentéssel, és amennyiben a találkozó pozitívan sikerül, az is megtörténhet, hogy háttéralkuk segítségével próbálja majd meg az Obama-adminisztráció javítani a kibervédelem jelenlegi helyzetét.

Összességében tehát egyértelmű, hogy az Egyesült Államok mára felismerte, hogy a kibertámadások a XXI. században már túllépnek a magas szintű vandalizmus kategóriáján, és valódi terrorizmusként kezelendők. Oroszország kapcsán a fellépés sokkal valószínűbb – már csak a NATO kapcsán is (lásd a korábbi orosz hackertámadást Észtország ellen). Kína kapcsán azonban a viszony sokkal inkább rá van utalva a kooperációra, így itt a közeljövőben meghozott konkrét lépések esélye valamivel alacsonyabbnak tűnik.

Mészáros Tamás

Megoldást követelnek már a nagyok is az uniós menekültkrízisre

Az Európai Unió három vezető nemzetének belügyminisztere közös nyilatkozatban kérte fel az Unió soros elnökségét ellátó luxembourgi kormányzatot, hogy az haladéktalanul tegyen erőfeszítést egy olyan brüsszeli csúcstalálkozó megszervezésére, amelyen a közösség összes igazságügyi- és belügyminisztere jelen lesz. A brit, német és francia miniszterek célja – nem meglepő módon – az európai menekültkrízis átfogó, kontinentális megoldása.

Hónapok óta egyre csak nő és nő a nyomás az Európai Unió vezetőin, hogy azok végre megoldást találjanak az elsősorban Afrika, illetve a Közel-Kelet és Közép-Ázsia felél érkező, mára már elképesztő méreteket öltő menekülthullám kezelésére. A schengeni rendszer felfüggesztése, kerítésépítések, a forrás országokban kezdeményezett elrettentő kommunikációs kampányok ötlete mind-mind terítéken van, sőt utóbbi kettő megvalósítását bizonyos tagállamok önhatalmúlag már meg is kezdték. Elmondásuk szerint ugyanis nincsen más megoldás. És valóban. Brüsszel szokásos tehetetlensége, valamint egyes meghatározó európai politikusok döntésképtelensége és határozatlansága (pl. Merkel), lényegében magára hagyta a kisebb, a menekültkrízis okozta kihívások által jobban kikezdett tagállamokat, akiknek így minél gyorsabban válaszokat kellet találniuk, és találtak is. Sokak szerinte ezek persze helytelenek, kontraproduktívak, embertelenek, ám a szükség nagy úr, még ha gyakran nem is jó tanácsadó, és ezt nem ártana figyelembe venni a kritikák megfogalmazásakor.

kerites2.jpg

Úgy tűnik azonban, hogy a kritizálás és kioktatás korszakának, amit sok kelet-európai politikus hangoztat, lassan vége. Legalábbis a Theresa May brit, Thomas de Maizière német, illetve Bernard Cazeneuve francia belügyminiszterek által tegnap kiadott nyilatkozat erről árulkodik. A három politikus szerint ugyanis eljött az idő az átfogó és konkrét uniós cselekvésre, mert ha ez elmarad, az EU-nak olyan problémákkal kell hamarosan szembenéznie, amelyek akár a végét is jelenthetik. Ezzel kapcsolatban a miniszterek kiemelik a befogadó központok azonnali felállításának szükségességét Olaszországban és Görögországban (cél: a már az országba érkezett rengeteg migráns hivatalos ellenőrzése és regisztrálása), valamint az ún. biztonságos országok listájának (cél: ezekből az országokból származó migránsok kérelmeinek gyorsított elbírálása) összeállítását. A három szerző továbbá azt kéri a luxembourgi soros elnökségtől, hogy a tényleges cselekvési terv alapjainak a lefektetésére szolgáló brüsszeli csúcstalálkozót még szeptember közepéig szervezze meg. (A nyilatkozat egyébiránt egybecseng az olasz miniszterelnök, Matteo Renzi hétvégi szavaival, aki szerint a menekültkrízis egy dologra biztosan jó lesz, hogy az EU végre egységes menekült szabályozással álljon elő, ami bár lehet, hogy nem egy vagy két alatt múlva fog megszületni, de megfog, mert az EU-nak nincs más választás.)

menekultkrizis.jpg

(Cazeneuve - May - Maiziére)

Következő lépés? Nehéz megmondani. Érzésem szerint a brit-német-francia kérés nyitott fülekre fog találni, és a soros EU-elnökség, karöltve az uniós döntéshozókkal, megszervezi a csúcsot. Dehogy ott születnek-e majd átfogó javaslatok, vagy (még inkább) konkrét lépések, erősen kétséges. Ha viszont igen, vajon azok a jó irányba fognak mutatni? Vajon azokat egyöntetűen elfogadja minden tagállam? Vajon azok tényleg megoldást nyújtanak mind az olaszok, mind a magyarok, mind mondjuk a britek számára? Talán igen. Talán nem. Továbbra is tehát rengeteg a kérdés, ami annak fényében kifejezetten tragikus, hogy már eddig is leginkább ezek álltak rendelkezésünkre, válaszok nem igazán. De talán majd most.

Az mindenesetre biztos és fontos, hogy ma már sem a brit, sem a német, sem a francia politikusok nem riadnak vissza a keményebb, határozottabb beszédtől. Theresa May nemrég például egyenesen odáig ment, hogy kijelentse, az EU bevándorlási politikája megbukott, mert az nem mást tett, mint lehetővé tette a mostani krízist, ezzel helyzetbe hozva az azon nyerészkedő bűnszervezeteket. Felfogása szerint ugyanis az emberek szabad áramlása, mint az egyik legfontosabb uniós alapelv, nem kell, hogy egyenlő legyen a szabad munkakereséssel, helyette inkább arra kell törekednünk, hogy azok váltsanak országot, akik már eleve egy megszerzett munkáért mennek. Leegyszerűsítő felfogás? Meglehet, ám van benne némi igazság.

Németh Áron Attila

süti beállítások módosítása