Miközben rengeteg a kérdőjel Oroszország szíriai beavatkozása kapcsán (Miért most? Kit is bombáznak? Mi lesz az USA reakciója?), két dolog biztosnak tűnik: 1. Moszkva nem akar még egy arab tavaszt látni 2. a közelgő amerikai elnökválasztások miatt Washington keze meg van kötve. A kérdés továbbra is ugyanaz: Putyin egy zseniális stratéga vagy egy felelőtlen, vakmerő kalandor?
Erre a kérdésre a végleges választ valószínűleg csak pár év múlva kapjuk meg. Ugyanakkor az már most is körvonalazódik, hogy a putyini erőpolitikának lesznek követői Európában, lásd az egyre autokratikusabb rezsimek egyre inkább autokratikus felszólalásait (és kerítésépítéseit). A nemzetállami logika és a hagyományos realizmus kéz a kézben tértek vissza az európai porondra, és egyre inkább tűnik, hogy napjaink válságait tárgyalásokkal, szankciókkal nem, erővel és határozott katonai fellépéssel viszont annál inkább meg lehet oldani.
Amit most látunk Szíria kapcsán, az nem más, mint Moszkva prevenciós külpolitikája. Az orosz vezetés mindenképp el akarta kerülni azt, hogy a nyugat avatkozzon be elsőként a szír konfliktusba, hiszen így még egy ország sodródhatott volna át az amerikai érdekszférába. Intő példának ott van az arab tavasz, amikor egy sor arab állam került ki az orosz baráti zónából; és ami még ennél is rosszabb az oroszok számára, hogy napjaink instabil Egyiptoma, Líbiája valószínűleg még hosszú ideig nem talál vissza Moszkvához (és annak fegyverszállítmányaihoz).
("Határozott lépések" - Vlagyimir Putyin a Szuhoj T-50 vadászbombázó bemutatóján; f.: AFP)
Oroszország a már megszokott eszközhöz nyúlt: nem próbálta a többi ENSZ-nagyágyúval közösen feloldani a konfliktust, nem tárgyalt Aszad elnök személyéről, hanem egyik hétről a másikra bombázni kezdett, ezzel még tovább mélyítve az amúgy is összetett válságot.
1. Ez azonban nem jelenti önmagában azt, hogy Moszkva mindenáron hatalmon tartja Bassár el-Aszadot. A mostani szír elnök kapcsán érdekes motívum, hogy édesapja, Háfez el-Aszad kiváló kapcsolatokat ápolt a Szovjetunióval, és a szovjet fegyverexport egyik legmegbízhatóbb felvevőpiacát a hetvenes években Damaszkusz jelentette. Aszadra azonban Putyinnak csak addig van szüksége, amíg sikerül a nyugatot zsarolnia – amint a nyugat valamilyen gesztust tesz Moszkva irányába, Aszad lehet az egyik legelső vezéráldozat. Ha Oroszország visszavonul a szír hadszíntérről, akkor ezért cserébe kérni fog valamit. Vagy azt, hogy az ukrajnai helyzetbe ne nyúljon bele kívülről az EU-USA tengely, vagy azt, hogy enyhítsék az oroszellenes szankciókat. Akárhogy is, Moszkva alkupozíciói érdemben javultak azáltal, hogy megkezdte Szíria bombázását.
2. Kérdés, hogy ki tartozik majd hálával az oroszoknak? Obama, amiért nem neki kellett beavatkoznia ebben a bizonytalan térségben? Vagy éppen az EU, amiért a mostani menekültválság legfőbb kiváltó okát, a szír polgárháborút próbálja majd rendezni Moszkva? Minden bizonnyal túlzóak azok az állítások, amelyek szerint végül Oroszország oldja majd meg az európai menekültválságot. Azonban az már nem egy eretnek gondolat, ha azt mondjuk, Brüsszel a tüneti kezelésekre is képtelennek mutatkozik, miközben az oroszok a probléma gyökerét próbálják kezelni.
És ha az orosz intervenció révén elindul egy koalíciós rendezési folyamat Szíriában, ami pár év múlva egy biztonságos szír államot eredményez, akkor nehéz lesz letagadni az oroszok érdemeit. (Más kérdés, hogy egyelőre pont a másik irányba tartunk, és a már amúgy is sokszereplős szíriai helyzet csak még kuszábbá vált.)
("Bombázásra ideális időjárás" - az elhíresült TV adás egy pillanata; f.: rferl.org)
3. Végül pár gondolat az egyre népszerűbb „az oroszok egy új Afganisztánba kezdtek” formuláról. Több külföldi elemző is visszautalt a szíriai légicsapások kapcsán 1979-re, amikor a szovjet csapatok egy tízéves önpusztító háborúba fogtak Afganisztán kapcsán. Viszont ne felejtsük el, hogy az akkori felálláshoz képest két fő különbség is mutatkozik: egyrészt ott a két ideológiai blokk versenyfutásáról volt szó Afganisztánért, míg most Szíria esetében azért Oroszország és az USA félig-meddig egy oldalon áll (az IS ellen; igaz, az eszközökben és a leendő elnök személyében vannak mély törésvonalak). Másrészt ott az oroszok egyből egy szárazföldi puccs hadművelettel indítottak (Amin afgán elnök életét is vesztette), most azonban az oroszok pont a jelenlegi vezetés ideiglenes támogatását próbálják elérni.
Akárhogy is nézzük, a tisztánlátáshoz még sok időnek kell eltelnie. Amiben egyetértés mutatkozik a szakirodalomban, az az oroszok kiváló időzítése. Nyugat-Európa képtelen a higgadt válaszadásra, az USA a jövő évi elnökválasztásra készül, Oroszországnak pedig épp kapóra jött, hogy torzítani tudja a globális napirendeket. És ha plusz hozadékként ez még oda is elvezet, hogy még több EU-s tagállam kap kedvet – orosz mintára - az offenzív külpolitikához, akkor még több nemzetállam ronthat egymásnak. Ez az, amit az EU-nak véleményem szerint feltétlen el kell kerülnie. Amennyiben nem sikerül a manőver, és az orosz út lesz a domináns (katonai beavatkozás a világ bármely pontján, határok átírása stb.), akkor ez már nagyon messzire vezet – ahogy arról pár hete már írtunk.
Hámori Viktor