Turki al-Faisal herceg, a szaúdi uralkodóház tagja és az ország titkosszolgálatának volt vezetője, pár órája jelentett ki, hogy bármilyen megállapodás is szülessen Irán és a hat nagyhatalom között (Egyesült Királyság, Egyesült Államok, Kína, Oroszország, Franciaország és Németország) a síita állam nukleáris programjával kapcsolatban, ugyanezen feltételeket a régió más államai számára is elérhetővé kell tenni. Atomláz törhet ki a Közel-Keleten.

Hónapok óta folyik a vita arról, hogy a nagyhatalmak Iránnal folytatott nukleáris csúcstalálkozói milyen eredménnyel záruljanak. A mostani tervek szerint ugyanis március végén valamit fel kell mutatniuk a feleknek. Az érdekeltek elkötelezettek a megoldás mellett, viszont sokan, köztük Izrael és az amerikai republikánusok, erősen szkeptikusak Irán céljait illetően. Felfogásuk szerint bár Teherán jó ideje békéscélú felhasználásról beszél, az ország nukleáris programja mögött valójában egy vagy több atombomba kifejlesztés áll, szemben az iráni vezetők által nyilvánosan hangoztatott bizonytalan (civil) energiaellátás diverzifikálásáról és stabilizálásáról. Ennek ellenére a tárgyalások állítólag nem állnak messze egy mindenki (értsd: résztvevők) által elfogadható kompromisszumtól, al-Faisal szavai azonban nem adnak okot nyugalomra. Sőt. Egy nukleáris fegyverkezési verseny kialakulása a Közel-Keleten, amelynek politikai élete köztudottan nem a népzenei matinék és a csendes, baráti kávézgatások hangulati szintjén mozog, egészen rémisztő geopolitikai jövőképet fest.

Persze, amíg az esetleges iráni megegyezést újabb tárgyalások, majd tettek követik más régiós államok részéről, pár évnek el kell telni. Tény viszont, hogyha al-Faisal nem viccel, és miért tenné, hiszen a szaúdi-iráni szembenállásról és hatalmi harcról mi magunk is többször írtunk már (pl. itt és itt), mint a térség jövőjét alapjaiban meghatározó konfliktusról, akkor a mostani súlyos gondok nem csökkeni, hanem hamarosan eszkalálódni fognak. A szaúdi herceg ugyanis többek között megjegyezte, hogy bármilyen feltételeket is hozzanak a márciusi végi tárgyalások, ők ugyanazokat akarják. Számunkra tehát tulajdonképpen lényegtelen, hogy milyen nukleáris kapacitási szintet határoznak meg Irán számára, a fontos, hogy Szaúd-Arábia és a régió többi országa (vagy akárki más) is megkaphassa ezt ugyanúgy. Al-Faisal hozzátette, hogy személy szerint neki ezzel az egésszel éppen az a legnagyobb problémája, hogy egy ilyen megállapodással a világ nagyhatalmai utat engednek ahhoz, hogy mostantól minden ország – hivatkozással egy nukleáris Iránra – atomprogramot indíthasson. Ráadásul ez egy olyan állam számára biztosítana atomprogramot, említette még al-Faisal, amely egyébként is igyekszik szándékosan megosztani a régiót, illetve, tüzelni a vallási ellentéteket Jementől kezdve Szírián át Irakon keresztül egészen a palesztin területekig.

(Turki al-Faisal, f: www.theguardian.com)

A szaúdiak és a térség többi kisebb hatalmának (főleg az Öböl-menti országok) nyugtalanságát természetesen az Egyesült Államok igyekszik mérsékelni. Nem véletlen, hogy John Kerry amerikai külügyminiszter a hónap elején Rijadba látogatott, hogy személyesen jelezze a királyságnak: az Államok minden olyan egyezséget meg fog akadályozni, amely lehetőséget teremtene Irán számára, hogy az atomfegyvert fejlesszen. Al-Faisal elmondása alapján azonban a szaúdiak nincsenek meggyőzve. Részben, mert szerintük Irakot éppen mostanság foglalják el az irániak (utalva arra a hírre, miszerint az iráni Forradalmi Gárda különleges egységeinek vezetőjét látták többen az iraki Tikritban). Részben, mert a szíriai Asszad-rezsim támogatását Irán nem hajlandó megvonni – nem beszélve az összes többi régiós proxy-háborúról, amit iráni támogatással viselnek a szunniták ellen.

Szaúd-Arábia és Irán harca tehát tovább folyik. Az egész viszont egyre inkább a színfalak mögül a szemünk elé helyeződik, ami nem sok jót jelent. Főleg, hogy a nyilvánosság előtt zajló csatározásban al-Faisal révén ma már egy olyan szaúdi politikus is részt vesz, aki korábban a tárgyalásos konfliktusrendezés elkötelezett híve volt az irániakkal.

Németh Áron Attila

Az elmúlt napok képei közt szerepel egy nőnapi szépségverseny Donyeckban, a szíriai menekülttábor élete valamint az izraeli választások előtti utolsó napok hangulata is.

Az Egyesült Államok kérésére Magyarország 100-150 katona Kurdisztánba küldését helyezte kilátásba az Iszlám Állam elleni „végső hadjárat” támogatására. Miközben a magyar politikai pártok kisded politikai játszmákra használják fel a szövetségesi kötelezettségünk teljesítésének kérdését, tisztázatlan, hogy egy valóban elpusztítható ellenséggel állunk-e szemben Európa kapujában.

Már februárban felmerült, hogy Magyarország katonai erőkkel segítené az Iszlám Állammal szembeni fegyveres kampány kiterjesztését, amelyben már most is számos közel-keleti és nyugati állam légi és szárazföld ereje vesz részt. Az Iszlám Állam, miközben hatalmas területeket ural a szétesett Szíriában és Irakban, megjelent Líbiában és a napokban a nigériai Boko Haram terrorszervezet is hűségesküt tett a szélsőséges dzsihádista szervezetnek.  Március tizedikén felpörögtek a hazai események, a kormány előreláthatóan április közepén benyújtaná a törvényhozásnak a katonai szerepvállalásunkról szóló javaslatot, amelyhez kétharmados parlamenti támogatás szükséges. A FIDESZ-KDNP koalíció kétharmados többsége a veszprémi vereséggel szertefoszlott, így az ellenzék körében keres szövetségeseket a katonai akció megszavazásához.

(Kurd pesmerga harcosok: Hamarosan találkoznak a piros-fehér-zöld lobogóink? f: basnews.com)

Fontos szem előtt tartani, hogy nem harcoló alakulatok kiküldéséről van szó, hanem Irak északi részén elterülő Kurdisztán fővárosába, Arbilba küldenénk egy százfős katonai kontingenst, amely a kurd fegyveres erők kiképzését végző bázisokat védelmezné. A magyar katonák így sokkal inkább arra szolgálnának, hogy olyan erőket szabadítsanak fel, amelyek a fronton bevethetőek lesznek az Iszlám Állammal szemben, márpedig az elmúlt hónapokban bebizonyosodott, hogy légitámadásokkal az Iszlám Állam nem semmisíthető meg. Szerepvállalásunkkal, amely Szijjártó Péter külügyminiszter elmondása szerint az Egyesült Államok kérésére jönne létre, egy széles nemzetközi koalíció tagjai leszünk, Irak megsegítésére felsorakozott szinte minden nyugati állam és a szunnita arab államok. A Nyugati szerepvállalás megerősítése egy olyan kritikus pillanatban érkezik, mikor az Irán által támogatott síita bagdadi kormány csapatai nagyszabású kampány során Tikrit városa körül igyekeznek a szunnita arabok területén berendezkedő Iszlám Államot és a vele szövetséges szunnita törzsi erőket felmorzsolni. Kurdisztán megerősítése így ellenpontot is képez az iráni hatalmi ambíciókkal szemben. Nem szabad elfelejteni, hogy Kurdisztán jövője hazánknak sem közömbös, hiszen számos gazdasági érdekeltségünk, többek között a MOL jövőjét jelentő olajmezők is itt helyezkednek el. Egy stabil Irak, beleértve Kurdisztánt, nem csupán nemzetbiztonsági, hanem gazdasági érdekünk is.

A geopolitikai sakkjátszma helyett azonban a magyar szerepvállalásról folytatott hazai vitában a pártpolitika került előtérbe. A FIDESZ, javítandó az Egyesült Államokkal finoman szólva is megromlott kapcsolatát elkötelezett a fegyveres hozzájárulás mellett, azonban igyekezne a felelősséget szétteríteni a magyar politikai élet minél több szereplője között, amelyre kiváló okot ad a kétharmados parlamenti többség hiánya. A Liberálisok megszavaznák a csapatok küldését, azonban az ellenzék többi pártja a távlatos külpolitikai gondolkodás jegyében sokkal inkább belpolitikai szempontjaiktól vezérelve cselekszenek. A Jobbik természetesen úgy véli, hogy az emberek millióinak életét megnyomorító, a közel-keleti keresztények üldözését prioritásként kezelő Iszlám Állam elleni háború „nem a mi harcunk”. A baloldali ellenzék viszont részt se vett a katonai akcióról folytatott egyeztetésen (bár az Együtt egy ponton jelezte, hogy elviekben a beavatkozás mellett van). A parlamenti vitában Mesterházy Attila lemondásra szólította fel Szijjártó Pétert, felelősséget nem mernek vállalni se a fegyveres beavatkozásért se annak ellenzéséért. Az MSZP jelenlegi álláspontja szerint „a kormány már mindent eldöntött”, így nekik véleményt se kell nyilvánítani Magyarország egyik legfontosabb kül- és biztonságpolitikai lépését illetően, ami logikus, hiszen akár népszerűségvesztéssel is járhat egy határozott kiállás egy ilyen összetett ügy mellett.

A magyar kormány minden bizonnyal meg fogja szavaztatni a katonai beavatkozást, amely bár nem közvetlen követelménye NATO tagságunknak, hiszen területen kívüli hadműveletről van szó, szövetségesi és véleményem szerint morális kötelességünk. Az erőteljes nyomás hatására az Iszlám Állam vissza fog szorulni, azonban nem csupán egy fegyveres erővel, hanem egy folyamatosan átalakuló ideológiával állunk szemben. Ameddig a Közel-Keleten nem szűnnek meg a nyomor és megosztottság valódi okai, addig nincs esély a dzsihádista terrorszervezetek teljes elpusztítására, azonban a régióban uralkodó mostani rémálomszerű biztonsági helyzetnek és az Európa elleni terrorfenyegetés jelentő Iszlám Kalifátusnak véget vethetünk.

Csepregi Zsolt

Az elmúlt napokban több helyszínen, több fontos politikai szereplő nyilatkozott a magyar külpolitikai irányok jövőbeli részleges változásairól. Azért mondanám, hogy csak részleges, mert úgy tűnik, hogy az eddig kikövezett út bár maradni látszik, finomhangolásokat mind kommunikációs, mind égtáji vonalon próbálnak érvényesíteni a kormányban.

Nem meglepő módon a hazarendelt magyar nagyköveti kar és a közvélemény is Orbán Viktor miniszterelnök szájából értesült az új külügyi stratégia meghatározó irányairól most hétfőn (március 9-én). Bár Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter megkapta a protokolláris lehetőséget arra, hogy az új, déli nyitásként aposztrofált vezérelvet ő jelentse be (még március 5-én), azonban a két nyilatkozat mélységében és tartalmában olyannyira nem említhető egy lapon, hogy mi inkább a nagykövetek előtt elmondott beszéd tanulságaira fókuszálnánk. 

("Feszült figyelem" - Orbán Viktor a nagykövetek előtt; f.: mti.hu)

Mit tudhatunk jelenleg? Ami egyértelmű, hogy a kormány a keleti nyitást sikerként könyvelte el. Megjegyzendő azonban, hogy retorikai szempontból érezhető egyfajta finomítás az előző évekhez képest – ezt jelzi, hogy míg eddig kereskedelmi számokkal is megpróbálták bizonyítani a stratégia létjogosultságát, addig mostanra már Orbán Viktor is inkább a kvalitatív, mint a kvantitatív eredményeket állította reflektorfénybe. Mindezek mellett úgy tűnik, hogy a jelenlegi kapcsolatok mélysége és hálózatának szorossága elegendőnek ítéltetett, mivel kimondásra került a keleti „expanzió” lezárása is. Az új irány mostantól (vagyis inkább az év második felétől) dél: Afrika és Latin-Amerika. Az indoklás szerint a világpolitikai változások teszik szükségessé, hogy Ázsiáról most erre a másik két kontinensre kerüljön a figyelem – az ázsiai országok fejlődése ugyanis hamarosan meg fog torpanni, és akkor (egy politikai rendezés után) eljön Afrika és Dél-Amerika ideje.

Most abba talán felesleges is belemenni, hogy Orbán Viktor beszéde magában hordozza a szokásos kettősséget. Míg egyik oldalról teljesen érthető és elfogadható cél, hogy a meglévő (magától értetődően EU túlsúlyos) kereskedelmi irányultságainkat diverzifikáljuk, több lábra állítsuk a jelenleginél. Az továbbra sem egyértelmű, hogy ugyanezt a lépést miért nem próbáljuk meg erősíteni a legnagyobb magyar importcikknél, az energiahordozóknál? Míg az maximálisan belátható, hogy a keleti országok gazdasági erejével számolni kell és azokra érdemes, sőt, szükséges külgazdasági stratégiát alkotni, az korántsem világos, hogy miképp gondolhatja bárki is komolyan, hogy „kereskedői dörzsöltségre” építve sikeres diplomáciai kart lehet irányítani.

Ha cinikus akarnék lenni, akkor a misszióvezetői munkaértekezlet (ez volt a hétfői találkozó hivatalos megnevezése) üzenete a következő volt: „Hölgyeim és Uraim, ez az ország nem eladó! Most kérem, induljanak, és adják el!” A kérdés már csak, hogy pontosan mit? Ha csak az újonnan bejelentett nagykövetségek és kereskedőházak székhelyeit nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy az importjuk leginkább a következő termékekre korlátozódnak:

Mindezek fényében számomra erősen kétséges, hogy miképp tudunk majd a térségben leginkább aktív kínai és amerikai beszállítókkal versenyezni ezen szektorokban, de persze ez nem jelenti azt, hogy nem érdemes nyitni a régió felé. A gépi-technikai eszközök az exportunk több mint 40 százalékát teszik ki, így az ilyen típusú termékek akár még piaci szerepet is nyerhetnének az eddig számunkra többnyire fekete foltként létező kontinenseken. Elgondolkodtató azonban, hogy a felmerülő logisztikai többletköltségek és egyéb veszélyességi/kockázati tényezők mellett (mert legyünk őszinték, az Orbán Viktor által említett afrikai stabilizáció hatásait az elkövetkező pár évben még nem igazán fogjuk sajnos érezni) melyik hazai vállalat fog reális helyettesítő piacként tekinteni Kenyára vagy Ecuadorra. Megjegyezném, hogy az exportlehetőségek felmérésére és esetleges kiaknázására nem feltétlen szükséges egyből egy nagykövetséget nyitni az adott országban – még ha az ide exportáló legnagyobb államok mind rendelkeznek is hasonlóval. A kereskedőházak, kereskedelmi kamarák valószínűleg szintén el tudnák látni a feladat érdemi részét, mégpedig sokkal költséghatékonyabb módon.

Mindemellett véleményem szerint tartalmazott a beszéd több pozitívumot is. A közép-európai, V4-es elköteleződés megerősítése, a nyugati integrációban való hit kifejezése és annak gyakorlati, mindennapi követelményeinek kihangsúlyozása, valamint az orosz agresszió elítélése mind olyan elemek, amelyek szerencsés módon szerepet kaptak a találkozón. Sajnos azonban az ezekkel kapcsolatos problémák és konfliktusok nem kerültek terítékre, sőt, inkább az a szemlélet nyert újfent visszaigazolást, miszerint a magyar külügyi érdekek számára nem hátrányos, inkább természetes, hogy adott kérdésekben ellenponton állunk másokkal. És bár ez a részben igaz, egyáltalán nem mindegy, hogy ezek a kérdések például egy az egész európai biztonsági rendszert fenyegető konfliktusra adott válaszról, vagy mondjuk egy a pálinkafőzésről szóló EU-s szabályzatról szólnak.

Orbán Viktor azt kérte a nagykövetektől, hogy a nemzeti alapú külpolitika jegyében legyen ott a gondolkodásukban az adott országokkal szembeni konfliktus lehetősége, ne féljenek ettől, és hogy értsék meg, lássák a mozgástér határait. Ez a cél bár nem elvetendő, én csak abban reménykedem, hogy előbb vagy utóbb valaki ráeszmél: a „kereskedői dörzsöltség” és egy minden tekintetben központilag irányított külügyi apparátus ehhez valószínűleg kevés lesz.

Mészáros Tamás

Hillary Clinton volt külügyminiszter elektronikus levelezési szokásai, és az ebből adódó bonyodalmak a múlt héten még viharnak tűntek egy pohárnyi vízben. Mára azonban, ez az elsőre sokak által komolytalannak bélyegzett ügy, fajsúlyos belpolitikai botránnyá duzzadt az Egyesült Államokban. Bár a legfrissebb felmérések szerint a Clinton mögüli kivonulást sem a potenciális választók, sem a tehetős támogatók nem fontolgatják, az eddig stabilnak tűnő indulása bizonytalanabbá vált. Főleg, ha képtelen lesz megnyugtató válaszokat adni a felmerült kérdésekre.

Múlt hét elején robbant az amerikai médiában a hírbomba: Hillary Clinton volt külügyminiszter, aki a Barack Obama személyében az ország számára jelenleg is elnököt adó Demokrata Párt első számú és egyetlen valódi jelöltje a következő elnökválasztáson, hivatali ideje alatt párhuzamosan használta a Külügyminisztérium hivatalos elektronikus levelezési rendszerét, valamint privát e-mail fiókját. Ez persze önmagában még nem lenne gond, sokan tettek így elődei közül is – például Colin Powell, aki 2001 és 2005 között irányította a szervezetet az ifjabb Bush elnöksége alatt. Jelentős probléma azonban, hogy Clinton nem csak a családjával, barátaival és mondjuk a jógaóráival kapcsolatban levelezgetett a saját stábja által kezelt fiókján keresztül, hanem állítólag fontos, akár nemzetbiztonsági ügyekben is. Erre utal az is, hogy a friss adatok szerint a Clinton által küldött több mint 62 ezer levél (2009. március – 2013. február időszak) bő felét be kellett szolgáltatnia a minisztérium számára, hogy azok alapos hatósági vizsgálata megtörténhessen. Tény, ezt így még mindig nehéz lenne szenzációs leleplezésnek, Clinton renoméját megsemmisítő botránynak nevezni. Mármint, ha az ember objektíven próbálja megközelíteni ezt az egészet, és nem keményvonalas Republikánus szemszögéből, hiszen ők emiatt Amerika nemzetbiztonsági titkainak kiárusítóját, kínai-amerikai kettős ügynököt, a legborúltabbak pedig magát az Antikrisztust látják Clintonban.

("Az Egyesült Államok következő elnöke?" - Hillary Clinton, f: www.politico.com)

Maradva tehát az ismert információknál: Hillary Clinton az ügy napvilágra kerülése után jó pár napig egyetlen szóval sem reagált a média felvetéseire. Amikor aztán először megtette, erejéből mindössze egy szűkszavú közleményre, valamint egy Twitter-bejegyzésre futotta, majd újra csend következett. A botrány viszont tovább dagadt. A fordulópont végül tegnap jött el, hiszen az ENSZ-ben Clinton sajtótájékoztatót tartott, ahol részletesen beszélt az egész történetről.

Ezen elmondta, hogy a saját fiókja elsősorban személyes levelezéseket tartalmaz a férje és ő közötte, éppen ezért annak tartalmát nem áll módjában teljes egészében nyilvánosságra hozni. (Érdekes fejlemény: Bill Clinton szóvivője éppen tegnap tett nyilatkozott, miszerint a volt elnök mindössze két e-mailt küldött életében, és azt is még elnöksége idején, ugyanis nem kedveli az elektronikus levelezési rendszereket.) Azzal kapcsolatban, hogy milyen volt a saját fiókjának a védettségi foka, aláhúzta, hogy rendkívül biztonságos volt – bár azt, hogy ezt pontosan mire alapozta, mondjuk milyen átfogó vizsgálatra, nem beszélt. Clinton bár többször hangsúlyozta, hogy ismeretei szerint, amit tett, teljesen elfogadható és törvényileg szabályozott, tudnia kellett, hogy ez még sincsen így. Részben, mert hivatalba lépésekor értesülnie kellett róla, mintahogyan az összes minisztériumi munkatársnak, hogy egy 2005-ös belső szabályzat szerint minden hivatalos levelezést a külügy saját fiókján, saját szerverein keresztül kell bonyolítaniuk az ott dolgozó állami tisztviselőknek. Részben pedig azért, mert 2011-ben ő maga küldött tájékoztatást a külszolgálatot teljesítő kollégáknak, hogy kötelező tartózkodniuk minden hivatalos levél privát e-mail fiókon keresztüli továbbításától. (Érdekes fejlemény: Hillary Clinton 2012-ben először durva kritikával illetett egy amerikai nagykövetet, amiért az privát levelező rendszerén intézett hivatalos követségi ügyeket, majd le is váltotta posztjáról az akkori kenyai követségi vezetőt.)

Az egész történetben viszont talán az a legcifrább, hogy a bő 62 ezer levélből, amit Clinton a kérdéses időszakban saját fiókján keresztül bonyolított, és amik közé most már általa is elismerten keveredtek szép számmal hivatalos minisztériumi ügyek is, csak a felét volt hajlandó beszolgáltatni. A Külügyminisztérium tehát mindösszesen ezeknek a tartalmát vizsgálhatja. A fennmaradó 30+ ezer levélről ugyanis Clinton annyit mondott, hogy azok privát jellegűek, így azokat nem hajlandó a minisztérium rendelkezésére bocsátani. Külön csavar lehet viszont, hogy a sajtótájékoztatón a volt külügyminiszter asszony egész pontosan úgy fogalmazott, hogy ezeket a leveleket nem volt miért megtartania – vagyis, könnyen lehet, hogy nem arról van szó, hogy ezek a privát levelek megvannak, de Clinton személyes tartalmuknál fogva nem akarja őket átadni, hanem, hogy már nem is léteznek.

("Beindult a szokásos mémgyár", f: www.youngcons.com)

A fentiek fényében nagyon úgy tűnik, hogy Hillary Clinton, a korábban az egész ügyet bagatellizáló megjegyzések ellenére, eddigi pályafutása egyik legkeményebb botránya elé nézhet. Hiszen a hallgatás, majd zavaros magyarázkodás egyelőre még nem bizonytalanította el a híveit, tehetős pártolóit. Azonban a szerencse és a politikai hűség is forgandó. És lehet, hogy a 2016-os elnökválasztás eleddig egyetlen Demokrata résztvevője a saját bőrén fogja megtapasztalni, hogy mennyire.

Németh Áron Attila

A trend, mely szerint Malajzia politikai élete a nemzetközi közösség látókörének perifériáján álló, nem meghatározó tényezője az ázsiai történéseknek – Anwar Ibrahim (Pakatan Rakyat) ellenzéki politikus bebörtönzésével, valamint az arra érkező reakciók sorozatával – megdőlni látszik. Sokak szerint az események hátterében koholt vádak állnak, Ibrahim politikai konspiráció áldozata lett. A Najib Razik vezette kormány a maláj igazságszolgáltatás függetlenségének hangoztatásával mindezt cáfolja.

Az Anwar Ibrahim elleni konspirációs elmélet fő alapját a történések ismétlődő jellege adja. A 67 éves politikussal szemben először 1998-ban emeltek vádat, a jelenlegihez hasonlóan szodómia bűntettének gyanúja miatt. Ekkor Ibrahim közel állt a miniszterelnöki pozíció megszerzéséhez, de végül a Legfelsőbb Bíróság elítélte, így kénytelen volt a politikai élettől visszavonulni. 2004-ben 6 év raboskodás után felmentették, és tisztázták a korábbi vádak alól. 2008-ban, a parlamenti választások során az Abdullah Ahmad Badawi miniszterelnököt támogató pártok vereséget szenvedtek, így Ibrahim arra készült, hogy ezt kihasználva felszámolja a parlamenti kormánytöbbséget. Azonban az időközi választásokon való indulása előtt másodjára gyanúsították meg azonos neművel történő nemi kapcsolat létrehozásával, mely a muzulmán többségű országban – a felek beleegyezésével történt aktus esetén is – akár húsz év börtönnel büntethető. Ennek elkerülése céljából, valamint állítása szerint életének védelme miatt a török nagykövetségen kért menedéket, melyet csak akkor hagyott el, mikor a maláj kormány hivatalosan is garantálta, hogy megvédi biztonságát, és nem készül ellene merénylet. A választásokon mindezek után nem vett részt, és azt hangoztatta, hogy politikai összeesküvés áldozata lett.

("Bűnöző vagy Malajzia megmentője" - Anwar Ibrahim, f: www.kinibiz.com)

Miután 2012-ben ismételten tisztázták, politikai karrierje felfelé ívelt, aminek következtében az ország kormánya az utóbbi évtizedek legerősebb ellenzéki pártjával találta magát szemben és, amely a 2013-as választásokon a szavazók szimpátiájának kiemelkedően magas arányát elnyerte. Nem sokkal ezután, Ibrahimot ismételten szodómiával gyanúsították. A februárban lezajlott ügy végkimenetelként az ellenzék vezetője öt éves börtönbüntetést kapott. Fontos megjegyezni, hogy Malajzia történetében összesen hét esetben történt szodómia bűntette miatti vádemelés, ebből két alkalommal Anwar Ibrahim ellen.

Dehogy miben áll a kormányzattal szemben fellépő, az elmúlt időszak legerősebb ellenzéki koalíciójának a Pakatan Rakyatnak az ereje? Ibrahim pártját három nagy formáció szövetsége adja (Népi Igazságosság Párt - PKR, Demokrata Párt - DAP, Pán-maláj Iszlám Párt - PAS). A szövetség minden tagja sajátos ideológiával, elképzeléssel bír, ám összefogásuk, ellenzéki erejük egyre nagyobb. Elkötelezettek az érdem alapján történő versenyképesebb rendszer kialakításában, a korrupció, a monopóliumok felszámolásában, valamint a polgári szabadságjogok biztosításában, a demokrácia erősítésében. Az ellenzék támogatói szerint azzal, hogy Ibrahimot elítélték, csak megerősítették a kormánnyal szemben álló erőket. Hiszik, hogy a politikailag kicsit is motivált emberek tisztában vannak azzal, hogy a koholt vádak alapján börtönbe vonuló politikus ártatlan, és a szolidáris nép pedig melléjük fog állni a következő választásokon. A nemzetközi közösség, Ausztrália, az Amnesty International, az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosának Hivatala (OHCHR), valamint a Human Rights Watch is egyöntetűen elítélte az eseményeket.

("Ma már nem kávéznának" - Ibrahim és Razak, f: www.mole.my)

Anwar Ibrahim távozásával, az ellenzéki párt, amely jelenleg a parlamenti székek kétharmadát birtokolja, rengeteg kihívás elé néz, de mindezek ellenére nem adja fel a küzdelmet Razak kormánya ellen. Az elkövetkezendő választások érdekes fejleményekkel járhatnak. Kérdés, hogy Ibrahim botrányos eltávolításának következményeként miként változott a szavazók szimpátiája, valamint az milyen hatással bírt Malajzia a nemzetközi közösséggel, legfőképpen az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolatrendszerére. Az ellenzéki vezető börtönbe vonulása óta támogatói több alkalommal tartottak tüntetéseket, a világ egyéb országaiban szerveztek szimpátiatüntetéseket. Kétségkívül, az ügy nem vet jó fényt az országra, legfőképpen az idei évben, amikor Malajzia látja el az ASEAN soros elnökségét, valamint otthont ad a kelet-ázsiai csúcstalálkozónak (EAS) is.

Gyuris Klaudia

Múlt csütörtökön emlékezett az ország (államfője és kormánya) Hugo Chávez halálának második évfordulójára, mely megemlékezésre erősen rányomta bélyegét a jelenlegi elnök, Nicolás Maduro zuhanó népszerűsége és a nagyon súlyos gazdasági krízis, ami az országot évek óta sújtja. A „chávizmus” jövője tehát erősen kétséges. A „XXI. századi szocializmus” – így nevezte Chávez saját rendszerét – venézek millióit taszította totális mélyszegénységbe, miközben az ellenzék prominens tagjait börtönbe zárták, a sajtószabadság pedig szinte nem is létezik Latin-Amerika legkorruptabb országában. Decemberben parlamenti választásokat rendeznek, melynek nyomán elkezdődhet Venezuela újjáépítése.

Abban még Caracas „Január 23” nevű – az elhunyt elnök legerősebb fővárosi bástyája – negyedének lakói is nagyobbrészt megegyeznek, hogy Maduro nem tudott felnőni a feladathoz. Közel két éves elnöksége bebizonyította, hogy még az elvakult Chávez–hívők között sem örvend feltétel nélküli támogatásnak. A mostani megemlékezésen azon túl, hogy Chávez nagyságát és érdemeit hosszan taglalta, Maduro szólt a jelenlegi politikai helyzetről is, azzal vádolva az ellenzéket és az Amerikai Egyesült Államokat, hogy államcsínyt terveznek Venezuela ellen. Ezek a vádak egyébként Cháveznél is visszatérő „motívumok” voltak, azonban újdonságnak tekinthető, hogy az elnök a spanyol EFE hírügynökséget (a világ negyedik legnagyobb hírügynöksége) is megtámadta azzal, hogy „gyűlölik Venezuelát”, az EFE vezetőit pedig egész egyszerűen hülyéknek nevezte. Venezuelában az elmúlt időszakban tüntetések sorozata vette kezdetét, melyek élén a fiatalabb generációk állnak, ugyanakkor a megmozdulások intenzitása azután érte el tetőfokát, hogy február 24-én egy kormányellenes tüntetésen a rendőrség lelőtte a 14 éves Kluiver Roát, Táchira állam San Cristóbal nevű városában. Ez az a terület egyébként, amely még Chávez idejében is túlnyomórészt kormányellenesként lépett fel a különböző központi intézkedések ellen. Az elmúlt időszak megmozdulásai során 43-an vesztették életüket és több százan sérültek meg a rendőrség brutális fellépése következtében.

("Egy meggyilkolt tüntető utolsó útja, f: www.eluniversal.com.co")

Ezzel egyidejűleg Maduro igyekszik szisztematikusan rács mögé juttatni az ellenzék ismert vezetőit: tavaly februárban letartóztatták a Népakarat (Voluntad Popular) nevű politikai formáció alapítóját, Leopoldo Lópezt, aki büntetőcellában van és felesége elmondása szerint úgy tartják fogva, hogy öt hónapig napfényt sem láthatott. Múlt hónapban pedig Caracas polgármestere, Antonio Ledezma került börtönbe, akit azzal vádol az elnök és környezete, hogy értelmi szerzője egy feltételezett államcsínynek. Ennek bizonyítékaként egy felhívást emleget Maduro, amelyet Ledezma, a már említett López és egy harmadik illusztris ellenzéki vezető, Maria Corina Machado együttesen jegyeznek, és amely egy egyezmény keretében a venezuelai néphez intéz felhívást az átmenet részleteit kidolgozva. Ennek szövege az El Nacional c. lapban jelent meg múlt hónap elején. Ők hárman az alapítói az ellenzéken belül a „La Salida” (Kiút) mozgalomnak, amely nem titkolt szándékkal Maduro lemondatását sürgeti és támogatja az utcai tüntetéseket is. Érdekes adalék, hogy Ledezma veje, Andrés Izarra – aki meggyőződéses „chávista” – Venezuela turisztikai minisztere volt, de előbbi letartóztatása után lemondott pozíciójáról.

Maduro nemcsak belföldön igyekszik eltávolítani ellenfeleit, hanem Chávez Amerika-ellenes retorikáját követve bejelentette, hogy két hetet ad az Amerikai Egyesült Államok caracasi nagykövetségének, hogy csökkentse létszámát, ugyanakkor Venezuela vízumkötelezettséget vezet be az amerikai turisták számára és tiltólistára kerültek többek között olyan ismert politikusok, mint George W. Bush volt amerikai elnök, Dick Cheney volt alelnök, Bob Menéndez és Marco Rubio szenátorok. A közvélemény-kutatások egyértelműen Maduro népszerűségvesztését mutatják. Az elnöknek bőven sikerült alulmúlnia Chávez legrosszabb mutatóit e téren, a jelenlegi elnök támogatottsága mindössze 20 százalékos, míg Chávez legnépszerűtlenebb időszakában (2003) is 31 százalékos népszerűségnek örvendett. Az is tény a számok tükrében, hogy a Maduro-korszak két éve alatt is tovább romlottak az ország mutatói majd minden tekintetben: az államháztartási hiány 29,4 százalékos a két évvel ezelőtti 20százalékkal szemben, míg az államadósság 134,5 milliárd dollár a 2013-as 119 milliárddal szemben. A közbiztonság kormányokon átívelő probléma Venezuelában, de még itt is romlott a helyzet 2012-höz képest is: akkor 21.692 emberölést regisztráltak az országban, míg tavaly 24.980-at.

("Venezuela romba döntője", f: www.elfinancierocr.com)

Eközben az ellenzék legnagyobb problémája, hogy megosztott, a különböző vezetők között csak abban van egyetértés, hogy Madurónak távoznia kell, de az eszközök és a hogyan tovább tekintetében eltérőek az álláspontok. A volt elnökjelölt Henrique Capriles a „fülkeforradalomban” hisz, míg a López-Ledezma-Machado trió az utcai megmozdulások hívei. Ide tartozik még Julio Borges, akit a jól ismert forgatókönyvvel vádolnak, de az ő esetében annyival súlyosabb a vád, hogy a légierő segítségével bombázni készült Caracasban a Miraflores palotát (elnöki palota). Ehhez kapcsolódik a leköszönő uruguayi elnök, José „Pepe” Mujica üzenete, hogy vigyázzon a venezuelai vezetés, nehogy egy jobboldali katonai puccsal megdöntsék a jelenlegi kormányt. Ezt azért nem tartom valószínűnek, mert Venezuelában a hadsereg nagyobbrészt Chávez-párti, csupán a légierő néhány nyugdíjas tisztje vall jobboldali radikális nézeteket. Borges egyelőre még szabadlábon van, szerinte a venezuelaiaknak maguknak kell megoldaniuk a problémát, a külföld segítségére várni tévedés. Az ország súlyos belpolitikai válsága miatt a Dél-amerikai Nemzetek Uniójának (UNASUR) főtitkára és a térség három országának (Brazília, Kolumbia és Ecuador) külügyminisztere Caracasba látogat, hogy közvetítsen az ellenzék és a Maduro-adminisztráció között. Az év végén tartandó választásokig az ellenzéknek nem kisebb feladata van, mint meggyőzni a lakosságot, hogy képesek kivezetni az országot a zsákutcából. Ezzel együtt bizonyítaniuk kell, hogy valós, támogatható alternatívát jelentenek a „XXI. századi szocializmussal” szemben, mely mostanában az átlag venezuelai számára nem jelent mást, mint az alapvető élelmiszerek és tisztítószerek hiányát, hosszú-hosszú sorban állást, éhbérért elvégzett munkát és katasztrofális közbiztonságot, ebből egészen biztosan nem kérnek többé a venézek.

("Erre Bolívar sem lenne büszke", f: www.panoramio.com)

A parlamenti választásokon elért esetleges ellenzéki siker azonban még egyáltalán nem jelenti Maduro távozását, az csupán elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy a közeljövőben egy referendumon kezdeményezhessék az elnök visszahívását (Maduro mandátuma 2019-ben jár le), amihez a jelenlegi alkotmány értelmében négymillió támogató aláírás szükséges. Egy ellenzéki vereség ugyanakkor hosszú időre bebetonozhatja az oly sokszor hangoztatott bolivári forradalmi vonalat, mely ennek következtében végérvényesen kilátástalanságba juttatja majd Venezuelát és további milliókat taszíthat kilátástalanságba. Maduro ellenzékkel és tüntetőkkel kapcsolatos reakciója azt mutatja, hogy a „chávizmus” végnapjait éli, hiszen a diktatúrák közös vonása, hogy csak az erőszak nyelvén értenek és mindenkit okolnak a helyzet romlásáért kivéve saját magukat. Én abban bízom, hogy Venezuela újra felkerül arra a képzeletbeli térképre, ahol az alapvető emberi jogokat betartják, hiszen Kuba példája is mutatja, hogy nem érdemes Latin-Amerikában a világhatalom USA ellenében politizálni, ezt már tudja az ellenzék és egyre többen érzik ezt a lakosság soraiban is. Amilyen hosszúnak tűnt a bolivári forradalom, hamarosan olyan gyorsan érhet véget.

Erőss Bulcsú

Eheti képgalériánkban többek között bemutatjuk a továbbra is az ebola által fenyegetett Sierra Leonét, az ukrán tűzszünet életképeit és az indiai Színek Fesztiválját.

Miközben a nemzetközi média joggal kérdőjelezi meg az izraeli miniszterelnök által az amerikai Kongresszusban elmondott beszédének valódi célját, fontosabb felismerni, hogy mára nyilvánvalóvá vált, az Egyesült Államok és Izrael stratégiai céljai végleg ellenkező pályára álltak.

Szinte példa nélküli médiavisszhang követte Benjamin Netanjahu keddi beszédét. A kommentárok döntő többsége megegyezett abban, hogy semmi újdonsággal nem szolgált a miniszterelnök, mikor a készülő amerikai-iráni nukleáris paktum ellen érvelt. Washingtoni szereplése sokkal inkább szólt néhány plusz mandátum megszerzéséről a március 17-i izraeli parlamenti választásokon, akár az amerikai-izraeli stratégiai kapcsolat kárára. Egy momentum azonban különös figyelmet érdemel, hiszen Netanjahu, az izraeli külpolitika kontextusában nagyon komoly engedményt tett beszéde során. Korábbi követeléseitől eltérően Netanjahu már beleegyezne egy békés iráni nukleáris programba, folyamatos nemzetközi ellenőrzés mellett, ameddig Irán fel nem hagy a nemzetközi terrorizmus támogatásával és nem mond le Izrael megsemmisítéséről. Nem igaz tehát, hogy ne lett volna újdonság a miniszterelnök beszédében, hiszen teljesen újraértelmezte országának álláspontját a perzsa állam nukleáris téren történő normalizációja tekintetében. Mindez természetesen nem magyarázza miért nem tudott várni beszédével az izraeli választásokig, vagy ment volna Ichák Herzoggal, az izraeli ellenzék vezetőjével együtt, illetve miért nem mondta el ugyanezt a beszédet legalább négyszemközt a tárgyalásokban résztvevő másik öt nagyhatalom fővárosában.

(Netanjahu amerikai hívei körében, Obamáék távollétében f: america.aljazeera.com)

Végső soron azonban mindez nem számít. Netanjahu állításával ellentétben, a tárgyalások bekeményítése és berekesztése nem egy iráni blöfföt leplezne le, ahol némi sértődött kivonulás után az irániak pár hónap múlva visszakullognának a tárgyalóasztalhoz mérsékeltebb követelésekkel. Amennyiben a mostani lendület megszakad Moszkva és Peking az első körben normalizálná kapcsolatait Teheránnal. Az üzletre éhes és Oroszországtól sokkal inkább tartó európaiak lennének a következők a sorban. A kudarcért persze Obama és Kerry lenne a hibás, az Egyesült Államok pedig egyedül nem tudna komoly szankciós nyomást gyakorolni Iránra, utóbbi megkapná a normalizációt és az atombombát is. Izrael pedig negyven éve nem látott fenyegetettségben élhetne tovább, mióta kiegyezett korábbi ősellenségével Egyiptommal.

A mostani politikai játszma fő üzenete tehát az, hogy Izrael és az Egyesült Államok érdekei mára gyökeresen eltérnek egymástól. Izrael retteg bármiféle felemelkedő hatalomtól a Közel-Keleten, míg az Egyesült Államok éppen abban bízik, hogy a nukleáris kérdés rendezése nyomán megerősödő Irán és a közel-keleti hatalmi mátrixba száz év hiátust követően magát újra bevető Törökország magával vonja a szunnita arab államok önvédelmi reflexének kialakulását. A három plusz egy hatalmi tömb (ahol a plusz egy a méretéhez képest hihetetlenül erős katonai hatalom Izrael) képes lesz a régióban valamiféle XIX. századi európai nagyhatalmi koncert mintájára megszervezni saját hatalmi egyensúlyát. Persze, aki kicsit is jártas a történelemben, az tudja, hogy a „boldog békeidőknek” a vége az első világháború volt, majd a teljesen elhibázott rendezés következtében a második és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a Közel-Keleten finoman szólva is más szabályok uralkodnak, mint a XX. század eleji Európában. Az Egyesült Államok nem lehet a világ csendőre, Izrael mégis azt szeretné, hogy legalább a Közel-Keleten legyen az, ha az európaiakra nem számíthat, mint a béke és stabilitás garantoraira. Ez a kívánalom, ahogy a zsidó állam döntéshozóinak be kell látnia, hogy egyre inkább csupán egy álom lesz. Ugyan nem fog megszűnni az amerikai katonai és politikai támogatás, hiszen a hatalmi koncertet menedzselni kell, de nem is lesz olyan átütő erejű, mint a korábbi évtizedekben volt. Izraelnek be kell látnia, hogy biztonságát kizárólag az arab államok biztosíthatják, hiszen bár nem ezt sugallná intuíciónk, szinte teljes mértékben megegyeznek Egyiptom, Izrael, Jordánia és a Szaúd-Arábia vezette Öböl-menti államok érdekei. A március 17-i választásokon győztes izraeli politikai erőnek ebben az új és ismeretlen világban kell biztosítania a zsidó állam fennmaradását.

Csepregi Zsolt

Miközben az orosz-ukrán konfliktus még jobban elmélyül, a nyugati tengely pedig továbbra is inkább a passzív nyomásgyakorlást részesíti előnyben a harcoló alakulatok nyílt támogatása helyett, talán nem érdektelen pár mondat erejéig megemlékezni arról, hol is tart az orosz külpolitika jelen pillanatban.

Az ideológiamentes háború

Annak ellenére, hogy mind Putyin, mind a szakadárok hangzatos retorika mögé bújva igyekeznek túlkiabálni mindenkit, akik ellenzik a kelet-ukrajnai háborút, a konfliktus az eddigi fejlemények alapján véleményem szerint ideológiamentesnek mondható.

Putyin nem bújt a történelmi jelzők mögé, nem kíván a pánszlávizmus megvalósítójaként sem fellépni – Putyin elsősorban az erőben hisz. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy az orosz kisebbség érdekeire hivatkozik, vagy éppen az ukrajnai elit tehetetlenségére való utalással segíti a szakadár erőket; a lényeg az, hogy nincs egy jól megfogható, homogén ideológiai háttér.

Putyin számára a geopolitikai érdekek maximális védelme a cél, ennek eszköze pedig az erő. Az a gazdasági erő, ami most épp veszni látszik, az a katonai erő, amivel Oroszország mindig büszkélkedik (és ami meghatározó tényezővé tette előbb a Szovjetuniót, majd Oroszországot), valamint az a politikai erő, amely képes a Távol-Kelettől Európán át Amerikáig megannyi államot megosztani.

Láttuk már a kétezres évek első felében a konstruktív orosz külpolitikát, láttuk a pragmatista fordulatot 2010 előtt, és most egy teljesen új – a nemzetközi jog normái közt lavírozó – orosz külpolitikát látunk, amely próbálja (egyelőre inkább több mint kevesebb sikerrel) bővíteni az orosz erőteret.

Putyin sikerei átmenetiek

Azzal nyilvánvalóan Moszkva is tisztában van, hogy a 2014-es orosz diadalmenet nem tarthat örökké. Putyin az elmúlt hónapokban volt népszerűsége csúcsán, azonban az elért sikereket (ld. Krím) előbb-utóbb beárnyékolják majd a kelet-ukrajnai konfliktusból és a gazdasági lassulásból eredő gazdasági és morális károk.

Arról nem is beszélve, hogy egy esetleges nyugati beavatkozás mekkora károkat okozna Oroszország számára. Elképzelhető (még ha nem is valószínű), hogy kirobban egy NATO-orosz fegyveres konfliktus, ahol Moszkvának úgy kéne védenie a mundér becsületét, hogy közben a totális háborúból fakadó károkkal otthon is el kell számolnia.

Ezt a felállást az oroszoknak mindenképpen el kell kerülniük, és arra kell elsősorban törekednie a moszkvai külpolitikának, hogy ne lépjék túl azt a kritikus határt, ahol már bekövetkezik a NATO-USA tengely direkt beavatkozása.

Okosabb megoldásnak kínálkozik tehát, ha Putyin a konfliktus befagyasztását éri el valamilyen formában. Ezt a megoldást már számos esetben láttuk, és mivel Putyin eddig is számos konfliktust eszkalált sikeresen, nem elképzelhetetlen, hogy Kelet-Ukrajnában is kitart majd a bizonytalanság a 2018-as választásokig.

A befagyasztott konfliktusok sikere

Putyin reális célja ezúttal is az lehet, mint 2008-ban Dél-Oszétia kapcsán: egy újabb válsággóc létrehozása, majd a konfliktus jegelése, a mindenki számára megnyugtató és tartós megoldások kizárása mellett.

Az orosz külpolitika az elmúlt húsz évben egy sor befagyasztott konfliktust hozott létre (Dél-Oszétia, Abházia, Transznisztria stb.). A cél egyértelmű: a bizonytalanság gerjesztése. Oroszország külpolitikájának egyik legalapvetőbb eleme az ellenfelek megosztása, és az olyan helyzetek létrehozása, ahol a külső beavatkozás esélyei az orosz együttműködés nélkül minimálisak.

Hasonló minta mentén születtek az elmúlt évek nagy versengő energiaprojektjei is. A legjobb példa erre a Nabucco-Déli Áramlat versenyfutás, ahol az oroszok a saját tervüket azért is dobták be a köztudatba, hogy ezzel is gyengítsék az uniós kohéziót, és ezzel párhuzamosan bővítsék a saját mozgásterüket. A rivális projektek olyan törésvonalakat hoztak létre Európában, amelyek hosszú éveken át elhúzódó (és részben a mai napig lezáratlan) vitákat generáltak. Az energiadiverzifikáció mentén megosztott Európát így még súlyosabban érintették a kétezres évek gázárvitái is.

Katonai síkon pedig ott van Dél-Oszétia példája. 2008-ban az orosz hadsereg benyomult Grúzia területére, létrehoztak egy azóta is megoldatlan helyzetet, majd amikor már Moszkva érdekei nem sérültek, egyszerűen otthagyták a konfliktust mindennemű rendezés nélkül. (Azóta pedig jóformán be se tették a lábukat.)

Konklúzió

Összefoglalva a fenti három állítást, úgy vélem, a jelenlegi orosz külpolitikai kurzus célja elsősorban az Oroszországgal közvetlenül határos területek feletti kontroll megtartása (akár a térség destabilizálása árán is), valamint olyan geopolitikai konfliktusok létrehozása, ahol a rendezés során Oroszország nem kerülhető meg.

Nem értek egyet azokkal a véleményekkel, amelyek az orosz területi igényekkel magyarázzák a kelet-ukrajnai háborút, vagy éppen egy újfajta hidegháborút vizionálnak; az orosz manővereket szerintem semmiképp sem szabad a bipoláris világrend visszaállítása felé tett lépésekként azonosítani. Putyin célja nem a kelet-nyugat szembenállás restaurációja, hanem Oroszország regionális nagyhatalmi státuszának a megőrzése a „diverzáns" államok visszaterelése révén. A különbség az, hogy míg 2009-ben a gázárakon keresztül sikerült a moszkvai útra visszaterelni a kijevi elitet, addig öt évvel később már a nyers erő kellett hozzá. Reméljük, hogy a konfliktus rendezéséhez már nem lesz szükség a katonai erőre.

Hámori Viktor

Bár a tavaly őszi félidős választások során a Kongresszus mindkét házában többséget szereztek, úgy tűnik, hogy a Republikánus Párt korántsem tud egységes platformot alkotni az Egyesült Államokban. Múlt pénteken egy igen fontos szavazás kapcsán képződött szakadék a párt szenátusi és képviselőházbeli politikusai között, ami nem vet túl jó fényt a hamarosan kezdődő elnökválasztási ciklusra.

Valószínűleg nem hat újdonságként a tény, hogy a demokratikus rendszerek alapvető tulajdonsága a politikai megosztottság. Nincs ez másképp az Egyesült Államokban sem, ahol a demokrata-republikánus tengely néha olyan szintű szembenállásokat képes produkálni, amelyeket itthoni viszonylatokban el sem tudunk reálisan képzelni. Ez főleg annak is köszönhető, hogy az amerikai politikában a frakció- vagy pártfegyelem hagyományai teljesen más alapokon nyugszanak, mint az európai országokban, és ezzel együtt Magyarországon. Míg itthon például kifejezetten nagy hírértéke van annak, ha egy adott párt képviselője vagy képviselők egy csoportja szembe megy az általánosan elfogadott szavazási irányelvvel, addig ez a tengerentúlon kifejezetten hétköznapi esemény.

Egy ilyen szituáció szemtanúi lehettünk múlt pénteken (február 27-én) is, amikor a Képviselőház csupán egy hétre hosszabbította meg a belbiztonsági minisztérium (Department of Homeland Security) számára nyújtandó pénzügyi fedezetet. A helyzet problematikájának gyökerei egészen a tavalyi évig nyúlnak vissza, amikor is Barack Obama egy televíziós beszéde során bejelentette: elnöki dekrétummal fogja megakadályozni közel 5 millió illegális bevándorló kitoloncolását. A döntés hatalmas port kavart a konzervatívok körében, akik szinte azonnal az elnöki hatalommal való visszaélés eseteként aposztrofálták a határozatot. Nem ők voltak azonban az egyetlenek, akik nem álltak teljesen pozitívan a fejleményekhez: a demokraták oldaláról is többen úgy jellemezték a lépést, mint egy jó cél érdekében hozott, ám hibás elhatározás.

Kérdéses ugyanis, hogy mindez belefér-e a demokratikus normák keretei közé – figyelembe véve, hogy ezelőtt más elnökök is hoztak hasonló kérdésben ilyen határozatot, ám azok sokkal kisebb mértékűek voltak. Mert bár tény, hogy az illegális bevándorlás problémájának megoldása több éve sarokba szorult a kétpárti ellenségeskedések miatt, nem valószínű, hogy célszerű lenne megpróbálni minden akut problémát egyszeri rendelkezések sorával megoldani. Ezzel feltehetőleg egyetértenének a demokrata párti szavazók is, ha az adott kérdés épp nem az illegális bevándorlásról, hanem mondjuk a szabad marihuána fogyasztásról, vagy a fegyvertartási szabályok kiterjesztéséről, mint alapvető republikánus politikai toposzokról szólna.

("Magyarázatra szorul" - John Boehner, a Képviselőház elnöke, f.: politico.com)

De térjünk vissza a most pénteki szavazáshoz. Obama elnöki döntése felkavarta a politikai állóvizet, főleg, mivel alig pár héttel azután történt, hogy a félidős választásokon a Republikánus Párt megszerezte a többséget nem csak a Képviselőházban, de a Szenátusban is. A kivételes helyzet – tehát hogy az amerikai elnöknek ellenzékben kell a maradék két évét végigkormányoznia – igen privilegizált körülményeket teremtett a konzervatívok számára, akik úgy érezték: itt az idő megmutatni az országnak, hogy irányításuk alatt felelősségteljes politikai folyamatok indulhatnak el. Ennek megfelelően Mitch McConnell, a szenátus republikánus vezetője már akkor kijelentette, hogy bár a múltban pártja többször élt az ország technikai csőd közelébe juttatásának stratégiájával (gyakorlatilag csupán az utolsó pillanatban szavazták meg  az aktuális költségvetést, hogy ezzel politikai előnyhöz jussanak), mostantól a kiszámítható politika hívei lesznek. Ennek jelét mutatta az is, hogy már tavaly decemberben elfogadták az általános büdzsét 2015. szeptember 30-ig, ám a belbiztonsági minisztérium pénzügyeinek jóváhagyását február 27-ig elnapolták.

A határidő közeledtével a Szenátus a fentiekkel összhangban úgy döntött, hogy bár eddig a költségvetés és az aktuális politikai ügyek egyfajta szimbiózisban működtek, most kettéválasztják azokat, és külön szavaznak a belbiztonsági minisztérium pénzügyeiről és Obama bevándorlókat érintő reformjáról. A vártnak megfelelően a minisztérium költségvetését elfogadták a fiskális év végéig (szeptember 30.), azonban, hogy a képviselőházi republikánusoknak is kedvezzenek, elfogadtak egy olyan változatot is, amely csupán 3 hétre biztosítaná a szerv ellátását. Ezzel akarták ugyanis biztosítani, hogy a radikálisabb konzervatív képviselők se érezzék azt, hogy erőtlen lenne a párt a kérdés kapcsán.

Sajnos azonban úgy tűnik, hogy pontosan így érezték, sőt, legtöbbjük számára még a 3 hetes intervallum is túlzottan békepártinak bizonyult, amellyel eleresztik az esélyt, hogy kellő nyomást gyakoroljanak a demokratákra és persze Barack Obamára. Csupán a nap végén, alig 2 órával a határidő beállta előtt végül sikerült elfogadni egy határozatot, és az is mindösszesen 1 hétnyi pénzügyi támogatásról szólt. Az eset hatalmas politikai csapás a képviselőház republikánus elnöke, John Boehner számára, aki a jeles nap óta folyamatosan csak arról próbálja meggyőzni a közvéleményt, a konzervatív szavazókat és valószínűleg saját magát is, hogy képes egyben tartani a párt alsóházi képviselőit. Bár véleménye szerint a feladat nem egyszerű, a nézeteltérések csupán a taktikai szempontokban érvényesülnek, a célokban sosem. A taktikai szempontok mellé azonban most felkerült az ő személyét övező támogatás is, könnyen megtörténhet ugyanis, hogy a republikánusok egy konzervatívabb csoportja megkezdi a harcot a leváltása érdekében. Ezt az sem cáfolja, hogy a tegnapi napon végül sikerült megszavazni a belbiztonsági minisztérium teljes finanszírozását egészen szeptember végéig: Boehner még soha nem volt ennél gyengébb pozícióban.

("Politikusi pókerarc helyett" - Boehner és Mitch McConnell, a Szenátus elnöke; f.: politico.com)

A törés mindezek mellett jól mutatja, hogy milyen ellentétek és stratégiai különbözőségek lelhetőek fel a Republikánus Párt szenátusi és képviselőházi szárnyai között: míg az előbbiek egy teljes állam politikai hangulatát kell, hogy leképezzék, így sokkal könnyebben hajlanak a kompromisszumra, addig az utóbbiak sokkal erősebben kötődnek egy adott választókerület szorosabban meghatározható politikai elvárásaihoz – megnehezítve így a kiegyezéses kooperációt. Pedig a következő napokban előtérbe kell tudnia hozni ezt a vonalát is a pártnak, és ez nem másnak, mint Boehnernek lenne a feladata. Kíváncsian várhatjuk tehát, hogy most sikerülni fog-e neki – vagy ha mégsem, akkor az milyen belső fordulatot hozhat a Republikánus Párt berkein belül, alig pár hónappal az elnökválasztási indulások bejelentése előtt.

Mészáros Tamás

Két volt külügyminiszter lemondása vesztegetés lehetőségének alapos gyanúja miatt, még egy ismert politikusé vezetői hanyagság miatt, és egy bankokra kivetendő 1 milliárd fontos libdem különadó bejelentése – ez az elmúlt egy hét brit belpolitika termése. Parlamenti választás közeledik májusban, bár az előbbiek alapján ez talán nem csoda. Politika az Egyesült Királyságban.

Sir Malcolm Rifkind, volt konzervatívpárti külügyminiszter, illetve Jack Straw, volt munkáspárti külügyminiszter, utóbbi szavaival élve a múlt hónapban egy rendkívül ügyes csapdába sétált bele – azt azonban már csak én teszem hozzá, hogy teljesen önként. Történt ugyanis, hogy a két közismert politikust megkeresték a Daily Telegraph és a Channel 4 újságírói, hogy egy jelentős kínai vállalat képviselőinek kiadva magukat arról érdeklődjenek az érintetteknél, hogy térítés fejében, tudnának-e segíteni nekik abban, hogy a brit politika magasabb szintjeire eljussanak kéréseikkel, ügyeikkel. Straw és Rifkind – mint azt a rejtett kamerás felvételek megerősítették – annyira készséges voltak, hogy rögtön árakat is rendeltek segítségük mellé: Straw nagyjából 5.000 fontban, Rifkind 5-8.000 fontban határozta meg a tarifáját. Előbbi ráadásul azt is hozzátette, vélhetően lenyűgözésképpen, hogy korábban 60.000 font fejében közbenjárt már egy cég érdekében, hogy a számukra kedvezőtlen uniós jogszabályok megfelelő irányba módosuljanak. A botrány kirobbanása után, bár mindketten ártatlanságra hivatkoztak – mondván, hogy a felvétel ellenére tényleges pénzcserére nem került sor, és ezt nem is fogadták volna el, vagyis, ennek fényében, törvénysértést sem követtek el –, aminek az ellenkezőjét még nem bizonyították, mind Rifkind, mind Straw eltűnik a brit politikai életből.

("Egy cipőben járnak" - Rifkind és Straw, f: www.theguardian.com)

Kettejük közül azonban csak a munkáspárti politikus volt az, aki önként távozott (Straw önmaga kérte Ed Miliband pártelnöktől parlamenti mandátumának azonnali felfüggesztését). Sir Malcolmot állítólag jelentős nyomás alá kellett helyezni annak érdekében, hogy egyáltalán parlamenti bizottsági elnöki posztjáról (Rifkind a brit Parlament hírszerzési és védelmi bizottságát vezette, amely nem mellékesen felügyeli a titkosszolgálatok – MI5 és MI6 – működését is) lemondjon, merthogy képviselői mandátumát egyelőre meg akarja tartani John Major volt külügyminisztere. Az ügy tehát mindkét nagy pártot érinti, amelyek a legnagyobb eséllyel várják a májusi parlamenti választásokat, ám a helyzetből valószínűleg a Konzervatívok jöhetnek ki valamivel rosszabbul. Hiszen míg Straw szinte azonnal félreállt, ráadásul már korábban jelezve 2015-ös örökös távozását a Parlamentből, addig Rifkind folyamatosan védi igazát, csak miniszterelnöki utasításra volt hajlandó lemondani bizottsági elnökségéről, és mindössze az elmúlt pár napban kezdte pedzegetni, hogy a jövőben már ő sem akar a Parlament tagja maradni, aminek viszont korábbról semmilyen előzménye nem volt.

David Cameron és kormányának azonban nem csak egy nevesebb politikusuk tévelygései, hanem egyik Lordjuk politika előtti ténykedése miatt is fájhat a feje, alig 2 hónappal a parlamenti választások előtt. Lord Green, nem hivatalos minőségében Stephen Green, 2003 és 2010 között nyolc éven át vezette elnök-vezérigazgatóként a világ egyik legnagyobb bankját, a brit HSBC-t. Leköszönése után aztán a bankárt a Konzervatív Párt először kereskedelmi miniszterré nevezte ki, majd lordi címet adományozott neki, míg legutóbb kinevezte a TheCityUK élére, ami egy részben magán, részben pedig állami befolyás alatt álló promóciós ügynökség. Feladata népszerűsíteni a londoni City-t külföldön, felelős pénzügyekről oktatni a briteket, és támogatni, hogy a kormány minél jobb és hatékonyabb szabályozási környezetet alakítson ki a piaci szereplők számára. A történet buktatója viszont az, hogy Lord Green megbízatása alatt egy olyan bankot vezetett, amely a legcsekélyebb becslések szerint is sok száz millió font (jogszerű) adóbevétel beszedésében akadályozta meg a Királyságot azzal, hogy titkos svájci bankszámlákon keresztül hagyta, hogy ügyfelei pénzt bújtassanak előle.

("Kép a múltból" - Cameron és Lord Green, f: www.politicshome.com)

Anélkül, hogy elmerülnék a szövevényes részletekben, a legfontosabb tudnivalók a HSBC botránnyal kapcsolatban az alábbiak: 1) A bank egyik IT-biztonsággal foglalkozó munkatársa közel 30.000, 2005 és 2007 között aktív svájci privát bankszámla pontos adatait adta át francia hatóságoknak, amelyeknél az átadó szerint fennállt az adócsalás gyanúja. 2) A franciák azonnal nyomozni kezdtek, majd a másokra vonatkozó anyagokat tovább adták más európai hatóságoknak, így a Her Majesty’s Revenue & Customs-nek (HMRC – helyi adóhatóság). 3) Ennek köszönhetően a brit szervek 2010-ben már egy tisztított listát kaptak kézhez, ami nagyjából 6.000 olyan személyt tartalmazott, akiket érdemes volt jobban vizsgálni, mert esetükben erősen fennállt a csalás gyanúja. 4) Az elmúlt 5 évben a HMRC és brit kormány 135 millió fontot szerzett vissza ezen személyektől (jellemzően adóamnesztián keresztül), ami szakértők szerint meglehetősen gyenge eredmény, nem beszélve arról, hogy ezalatt az idő alatt csupán  egyetlen egy jogerős bírósági ítéletet hoztak az ügyben.

A fentiek fényében nem meglepő, hogy a konzervatív-liberális koalíció meglehetősen feszült napokat él át, amin nyilván nem sokat segít a libdemek tegnapi bejelentése, miszerint évente 1 milliárdos banki különadó bevezetésére lenne szerintük szükség a következő parlamenti ciklustól kezdődően, hogy a deficitet jobban lehessen faragni. Rifkind, Green, HSBC és a liberálisok. Cameron rázós két hónap elé néz.

Németh Áron Attila

Ha szombat, akkor DiploMaci Galéria: ismét válogatással készültünk az elmúlt hét legjobb sajtófotóiból! 15 kép többek közt az ukrán frontról, egy mianmari menekülttáborból és a bevándorlókkal teli Lampedusa szigetéről.

Az Amnesty International nemzetközi emberi jogi szervezet legújabb jelentése alapján a 2014-es évben történt kivégzések számát tekintve ismét az ázsiai és csendes-óceáni régió áll vezető helyen. A tanulmány arra is rávilágít, hogy a térségben nemhogy csökkenne a halálos ítéletek száma, de egyenesen növekedő tendencia figyelhető meg.

2014-ben bizonyítottan számos ázsiai országban került sor halálbüntetésre. Vietnámban főként gazdasági bűncselekmények miatt ítéltek el több embert, míg decemberben, a peshvari iskola ellen elkövetett tálib támadás után Pakisztán felfüggesztette a 6 éves halálbüntetés ellen bevezetett moratóriumát, és a terrorizmussal összefüggő esetekben újra törvénybe foglalták a halálbüntetés jogszerűségét. Afganisztánban, Malajziában, Japánban és Kínában is folytatódtak a kivégzések. A tavalyi év pozitívumaként jelenik meg, hogy márciusban a japán bíróság elrendelte Hakamada Iwao ügyének újratárgyalását, mely eredményeképpen a még 1968-ban elítélt rabot szabadon bocsájtották. A világon eddig ez volt a leghosszabb idő, melyet valaki a halálos ítélete végrehajtására várva töltött.

Kínában a kivégzések számáról szóló pontos adat továbbra is államtitoknak minősül, azonban a nyilvánosságra hozott információk alapján elmondható, hogy nemcsak a régióban, hanem világviszonylatban is vezető helyen áll a világ második legnagyobb gazdasága. A kivégzések száma meghaladja az összes országban együttesen kiróttakét. A kínai szabályok értelmében a halálos ítéleteket magában foglaló ügyeket minden esetben be kell nyújtani a Legfelsőbb Bíróságnak jóváhagyásra (kivéve, ha a szankciót maga a Legfelsőbb Bíróság szabta ki).

(Kínai nőt kísérnek az ítélet végrehajtásához; f.: theatlantic.com)

A Legfelsőbb Bíróság, ha szükségesnek tartja, ugyan felhatalmazhatja a felsőfokú bíróságokat (tartományok, autonóm régiók, közvetlenül a központi kormányzás alá tartozó nagyvárosok bíróságait), hogy gyakorolhassák a halálos ítélet jóváhagyásához szükséges jogot emberölés, erőszak elkövetése, rablás, robbantás, vagy más közbiztonságot komolyan veszélyeztető tett, vagy társadalmi rend megzavarása esetén, de azt általában maga teszi. Ugyan a szabályozás arról szól, hogy halálbüntetéssel sújtani a vádlottat csak a legkegyetlenebb tettek esetében megengedett, az elmúlt évek statisztikái azt mutatják, hogy ennél sokkal több esetben kerülhetett sor az ítélet végrehajtására.

Az illetékesek válaszul azzal érvelnek, hogy egy növekvő gazdaságban, ahol a pénzügyi, politikai, infrastrukturális fejlődés rohamos léptekben halad, nem megengedhető a gyengébb bánásmód, mindenki érdekelt a törvények szigorú betartásában. A halálbüntetés egy hatásos eszköz az elrettentésre, ezáltal a közbiztonság szintjének az emelésére. Ha a büntetés nem érdemel azonnali hatályt, akkor lehetőség van a kivégzés két évre történő felfüggesztésére, mely idő alatt újabb bizonyítékok kerülhetnek elő, valamint őszinte megbánás esetén életfogytiglan tartó, vagy határozott idejű tizenöt évtől húsz évig tartó szabadságvesztésre módosítható az ítélet.

Az, hogy bármely államnak, azok Legfelsőbb Bíróságának, joga van-e – akár hivatalos eljárás keretében – halálos ítélet meghozatalához, napjaink egyik legvitatottabb problémái közé tartozik, és számos újabb kérdést vet fel. Milyen bűncselekmények esetén folyamodhatnak a hatóságok a megtorlás eme formájához, ki ítélkezhet a bűnös felett, ki döntheti el, hogy joga van-e az élethez, milyen mérték szabja meg a még tolerálható kivégzések számát, ha egyáltalán szó eshet tolerálható mértékről. A világ számos országában már törvényileg nem megengedett a halálbüntetés, mint szankció, alkalmazása teljességgel kizárt, és emberi jogokat sért. Az olyan szervezetek, mint az Amnesty International azért lobbizik, hogy a még engedélyező országok is eltöröljék eme büntetési formát, mely alkalmazása után végül gyakran kiderül az ítélet helytelensége.

Joko Widodo indonéz elnök szerint minden országnak szuverén joga eldönteni, hogy él-e a halálos ítélet lehetőségével, vagy nem. Januárban, Jakartában hat drogkereskedőt végeztek ki (a kegyelmi kérvények elutasítása után), akik közül öten külfödi állampolgárok voltak (brazil, nigériai, holland, vietnámi, malawi). A döntés meghozatalát éles vita övezte, Hollandia és Brazília az ítélet végrehajtása utána hazahívta nagyköveteit tanácskozásra. Az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője Federica Mogherini felszólította Jakartát, hogy vegye fontolóra a moratórium kihirdetését a halálos ítéletek végrehajtása ellen. A szigetország elnöke nem kegyelmez a kábítószer-kereskedelem bűntettjével vádoltak esetében. Mind Ausztrália, Brazília, valamint Franciaország – amelyek elítéltjei szintén kivégzésre várnak – azért lobbizik, hogy állampolgárai kegyelmet kapjanak. Tony Abbott ausztrál miniszterelnök arra kérte Indonéziát, hogy hálából a 2004-es pusztító szökőár után nyújtott nagylelkű segítségért, ne végezze ki az érintetteket.

(Joko Widodo, indonéz elnök; f.: sbs.com)

Ahogyan ezen országok büntetőjoga a kínaihoz hasonlóan kimondja: mindazon külföldi állampolgárok, akik nem élveznek diplomáciai mentességet, és az 55 halállal büntetendő cselekmények elkövetőivé válnak, a felettük történő ítélkezés módja a kínai állampolgárokéval megegyező, a halálbüntetés alól nem kivételek. Ha ilyen eset merül fel, az érintett országoknak arra van lehetősége, hogy a kegyelem megadásában nyomást gyakoroljanak a kormányokra. Ahogy azt láthatjuk, Indonézia esetében elég kevés eséllyel.

A halálbüntetés jogszerűsége máig vitatott. Ellenzői azt vallják, hogy olyan, halálos áldozattal nem járó bűncselekmények elkövetése esetén, mint a rablás, a kábítószerrel való visszaélés, gazdasági bűncselekmények, némely országban házasságtörés, istenkáromlás, politikai bűncselekmények esetén, megengedhetetlen eljárási forma. Vannak, akik amellett érvelnek, hogy a halálbüntetés a legjobb módszer az elrettentésre, míg vannak olyanok, akik azt mondják, hogy határt kell húzni a bűncselekmények súlyossága között, és eszerint ítélkezni. Azonban kérdés, hogy ki és milyen formában döntheti el, hogy egy adott bűncselekmény milyen mértékű szankciót érdemel? A halálbüntetés teljes eltörlése esetén mi tartaná vissza a súlyos, kegyetlen bűncselekmények elkövetőit? Amíg egy ország joganyagában valamilyen formában megtalálható a halálbüntetés meghozatalát engedélyező rendelkezés, azok alkalmazását folyamatos kérdések fogják övezni.

Gyuris Klaudia

Külpolitikai közhellyel élve „törékeny béke és tűzszünet honol” Kelet-Ukrajnában, ahol bár a legutóbbi minszki megállapodásnak megfelelően mindkét fél azt állítja, hogy fokozatosan vonja ki csapatait és nehézfegyverzetét a térségből, a valóságban továbbra is fennáll a bizalmatlan és ellenséges légkör, amit a most is tapasztalható fegyveres összecsapások híre is alátámaszt. Ebben a kényes helyzetben kívánják emelni a tétet az amerikaiak és az angolok azzal, hogy katonai kiképzőket küldenek a térségbe. Mit jelenthet ez a régió számára?

A februárban német-francia közreműködéssel tető alá hozott második minszki egyezmény sokak szemében már akkor esélytelen kezdeményezésnek tűnt, amikor még épphogy csak aláírták. Valószínűleg ennek a tábornak az élén voltak azok a katonák is (legyenek azok ukrán vagy szakadár oldalon), akik Debalcevénél ugyanúgy folytatták a harcokat a tűzszünet hivatalos kezdete (február 15) után is, ahogy azelőtt is tették. Mostanra Debalceve – ez az elhelyezkedése miatt stratégiailag igen fontos város – a szeparatisták kezébe került, így közvetlenül szállítmányozási kapcsolat alakult ki Donyeck és Luhanszk között, ami óriási kudarc az ukrán hadsereg számára.

("Ez a harc lesz a végső?" - Szeparatista katonák a Debalceve határát jelző táblánál; f.: npr.com)

A határ érdemi kitolásával a harcok mostanra valamelyest alábbhagytak, a szituáció azonban továbbra is messze van a teljesen békéstől – a tüzérségi ágyúzások még most is számos alkalommal törik meg a csendet. Bár a rendezésben szerepet vállaló nagyhatalmak tagadják, a gyakorlatban igen is érezhető az euroatlanti tömb több részre való szakadása a kérdésben. Bár a határvonalak nem teljesen egységesek, nagy vonalakban azt mondhatjuk, hogy jelenlegi állás szerint három főbb vonal mutatkozik meg:

• Az Európai Unió nyugati része – élükön Franciaországgal és Németországgal – a gazdasági szankciókon keresztül próbálnák Oroszországot visszakényszeríteni az eddigi világrend normái közé. Ezt a hozzáállást erősítette meg a francia külügyminiszter, Laurent Fabius szerdán, amikor is kifejtette: az oroszok még súlyosabb szankciók elé nézhetnek, ha az általuk támogatott kelet-ukrajnai szakadárok megtámadnák a jelenleg ukrán fennhatóság alatt álló Mariupolt (a város fontosságáról korábban már mi is írtunk). Megjegyzendő, hogy Petro Porosenko ukrán elnök is a tárgyalásos úton való rendezés híve.

• Az Európai Unió közép-keleti része (Szlovákia, Magyarország, Csehország) bár végső soron eddig elfogadta az egyre súlyosbodó szankciókat, retorikájukban folytonosan ellenzik azokat. Véleményük szerint ugyanis az orosz gazdasághoz való kötöttség miatt a Vlagyimir Putyint sújtó döntések a régió számára is végzetes gazdasági következménnyel járnak – így végeredményben többet ártanak, mint használnak.

• A konfliktushoz legközelebb fekvő európai országok (balti államok, Lengyelország) viszont sokkal közvetlenebbül érzik magukon a helyzet okozta fenyegetettséget, így ők egyre inkább hajlanak a katonai megoldásra – valamilyen formában. Őket támogatja jelenleg az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, de ami még érdekesebb, hogy Arszenyij Jacenyuk ukrán miniszterelnök is – ez pedig igen problémás törésvonalat okoz az ukrán vezetésen belül.

Jelenleg leginkább a harmadik oldal terén tapasztalhatóak új fejlemények. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a balti államok egyikében, Litvániában az év végétől újra bevezetnék a sorkatonaságot. A döntést még jóvá kell hagynia a helyi parlamentnek, azonban ennek a jelen helyzetben valószínűleg nem lesz akadálya. A litvánok nem takargatták túlzottan a mögöttes okokat: az orosz-ukrán konfliktus árnyékában az ország szükségesnek tartja a védelmi kapacitások erősítését. Ennek megfelelően a következő 5 évben évi 3500, 19 és 26 év közötti férfit küldenek el egy 9 hónapos fegyveres szolgálatra (ezzel kialakítva egy stabil tartalékos rendszert).

Egy ilyen lépés azonban nem sok eséllyel változtatna az orosz erőpolitika sodrásán. Azonban úgy tűnik, hogy Barack Obama (akit republikánus ellenzéke szorongat tétlensége miatt) és David Cameron (aki pedig eddig kifejezetten a háttérben maradt, ám ezért nagyon sok kritikát kapott odahaza) is úgy érzi, szintet kell lépnie a nyugatnak. Érdekes, hogy pont ezekkel a szavakkal illette Cameron az orosz tevékenységet is Ukrajnában. Az angol miniszterelnök ugyanis kifejtette: „Oroszország teljes mértékben igazolhatatlan és illegális ukrajnai tevékenysége új szintre lépett azáltal, hogy a szeparatisták nyíltan megsértették a tűzszünetet és elfoglalták Debalcevét, amelyet csak orosz harcosok és eszközök rendelkezésükre bocsátása tehetett lehetségessé”. A britek pedig minderre láthatóan azzal válaszolnak, hogy tavasszal katonai kiképzőket küldenek Ukrajnába. A kisebb létszámú (75 fős) alakulat gyalogsági, logisztikai és egészségügyi kiképzéssel is segíti majd az ukrán fegyveres erőket, ám emellett „hadszíntéri hírszerzési támogatást” is nyújt majd. Fegyvereket bár továbbra sem szállítanak Kijev számára, Cameron elmondta, ennek az állapotnak a jövőbeli megváltozását nem tudja kizárni. Az Egyesült Államok pedig már jelenleg is tart képzéseket az ukrán erők számára, tavasszal pedig egy újabb alakulat érkezik az országba, hogy 4 katonai századot felkészítsenek a további harcokra. Emellett érdemes megemlíteni azt is, hogy Észtországban épp kedden vettek részt amerikai páncélosok egy katonai felvonuláson, az orosz határtól alig 300 méterre fekvő Narvában. Az esemény apropóját szimbolikus módon az észt függetlenségi napi rendezvény adta.

("Második hidegháborús életképek?"; f.: theguardian.com )

A fenti eseményekből kiindulva úgy tűnik, hogy az amerikai-brit katonai szakértők a kiképzési missziók biztonságpolitikai kockázatát kisebbnek vélték, mint a konkrét fegyverszállítmányok küldését. Ez főképp azért tűnik naivnak, mivel Vlagyimir Putyin pont Budapesten tett arról említést, hogy véleménye szerint a nyugat már amúgy is szállít ilyen eszközöket Kijevnek, így nem valószínű, hogy elnézőbben fogadná a kiképző alakulatok érkezését. Könnyen megtörténhet, hogy a kiképzők érkezése végérvényesen beindítja ez eddig csak fokozatosan eldőlő dominókat, és a hibrid háború is szintet lép. Így általánosságban kérdéses az is, hogy milyen jövőképet szolgáltat a konfliktuszóna számára ez a döntés? Vajon tényleg van hossztávú támogatási szándék és stratégia a mostani amerikai és angol elköteleződés mögött? Vajon ténylegesen hajlandóak lennének-e „háborúba menni” Ukrajnáért, vagy csupán a hangos belpolitikai ellenzéki erők leszerelése a legfontosabb célja a mostani kezdeményezéseknek?

Kijev jelenleg természetesen minden támogatást tárt karokkal vár, legyen az eseti vagy hosszú távú, ez dilemmán felül áll. Ahhoz azonban, hogy a keleti megyéket saját fennhatósága alatt tudja tartani, pár kiképzőnél többre lesz szüksége. Bízzunk abban, hogy mindezek fényében a gazdasági szankciók is szintet lépnek, és nem lesz szükség arra, hogy vizsgázzon a nyugati katonai támogatás – főleg, mert a múltból kiindulva nem ez az a régió, amiért valóban harcba indulnának.

Mészáros Tamás

Benjamin Netanjahu márciusra harmadikára tervezett kongresszusi beszéde láthatóan éket vert az Egyesült Államok és Izrael közötti stratégiai kapcsolatba. A miniszterelnök ellenlábasai mellett számos híve is országának biztonságát veszélyeztető tényezőt látnak az amerikai kormány által nem kívánatos washingtoni megjelenésében.

Kevesebb, mint egy hónap van hátra az előrehozott izraeli parlamenti választásokig, a két fő politikai erő, Netanjahu Likudja és az Ichák Herzog és Cipi Livni vezette Cionista Tábor fej-fej mellet vezetik a közvélemény kutatásokat. A választások tétje nem kisebb, mint a zsidó állam politikájának erőteljes eltolódása jobb vagy baloldali irányba, messzemenő hatással az ország kül- és belpolitikájára. Izraelnek azonban még talán a választásoknál is fontosabb kihívást jelentenek a nagyhatalmak (ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja és Németország) és Irán között folyó tárgyalások, mely azt hivatott megakadályozni, hogy a perzsa állam atomfegyverhez jusson. Izrael szempontjából egy nukleáris Irán jelenti a létével szembeni legnagyobb biztonsági kihívást, amelyet mindenáron meg kíván akadályozni. Netanjahu véleménye szerint a kialakulóban lévő megállapodás éppen ehhez a nem kívánt fejleményhez járulna hozzá.

A nagyhatalmak előrehaladott tárgyalásai a perzsa állammal diplomáciai úton kívánják megoldani a szembenállást, megengedve Iránnak a békés célú nukleáris tevékenységet, ugyanakkor erős garanciát biztosítva, hogy Irán nem lesz képes atombombát fejleszteni. Egy nukleáris Irán a teljes közel-keleti hatalmi egyensúlyt felborítaná, beindítva Törökország, Egyiptom és Szaúd-Arábia katonai atomprogramját, a nukleáris non-proliferációs rezsim rémálmát jelentve. A tavalyi évben a tárgyalások fokozatosan átalakultak egy, az Egyesült Államok és Irán közötti kétoldalú tárgyalássorozattá, melynek célja már nem csupán a nukleáris fegyverkezés visszaszorítása, hanem Irán érdekszféráját elismerve kialakítani egy olyan közel-keleti rendet, ahol a régió vezető államai (Törökország, Irán és a szunnita tömb) egymást kiegyensúlyozva garantálnák a Közel-Kelet viszonylagos nyugalmát, hiszen az a szemünk láttára hullik szét darabjaira. A fosszilis energiahordozók terén önellátóvá váló Egyesült Államok az új közel-keleti rendben bízva igyekszik tehermentesíteni magát, hogy átcsoportosíthassa erőforrásait a számára nagyságrendekkel fontosabbá váló távol-keleti térségbe, illetve a bizonytalanságában egyre agresszívabbá váló Oroszországgal szemben.

("Tapintható az ellenszenv", f: www.theguadian.com)

Obama elnök és a stábja által kidolgozott kiegyezési stratégiának három komoly ellenfele van: az amerikai Republikánus Párt, Izrael és Szaúd-Arábia. Belső ellenzéke merőben ellenzi a forradalmi iszlám ideológiáját hirdető iráni rezsimmel való kiegyezést. A párt vezető személyisége, a Szenátus elnöki tisztjét betöltő John Boehner így a legfontosabb külső ellenzőhöz fordult segítségért, meghívva az izraeli miniszterelnököt, hogy tartson beszédet Washingtonban, melynek célja az amerikai törvényhozók szembeállítása Obama politikájával. Netanjahu, felrúgva a diplomáciai protokollt, nem egyeztetett látogatásáról a Fehér Házzal, így mikor az nyilvánosságra került, nem meglepő módon tovább rontott Obama és az izraeli miniszterelnök korántsem felhőtlen viszonyán. A beszéd tétje, melyet a Demokrata Párt bojkottal fenyeget, egy olyan törvénytervezet elfogadása, amely megkötné az Obama-adminisztráció kezét az Iránnal való kiegyezés kérdésében, a tervezet ugyanakkor komoly alkotmányos aggályokat is felvet.

Netanjahu „partizánakcióját” nem csak az Egyesült Államokban vitatják, hanem az izraeli ellenzék, sőt maga az izraeli külügyminiszter és számos jobboldali politikus és az izraeli katonai-titkosszolgálati vezetés is. Kiderült, hogy Netanjahu még saját nemzetbiztonsági főtanácsadójával sem konzultált a meghívás elfogadásáról. Az izraeli baloldal állítása szerint Netanjahu szavazatokat kíván nyerni a parlamenti választásokat pontosan két héttel megelőző harcias washingtoni beszédével, véleményük szerint a miniszterelnök veszélybe sodorja a két állam közötti stratégiai együttműködést. Ugyanakkor Netanjahu közismerten bizalmatlan Obamával szemben és a status quo híve szinte minden fontosabb politikai kérdésben, egy új közel-keleti rend bizonytalansága elviselhetetlen gondolat számára. Izrael biztonságát, annak mindkét manifesztációjában, az ie. 1000 körül létezett független zsidó királyságok és a modern zsidó állam esetében is az ellenfelek megosztottsága és egy erős külső patrónus biztosította. Míg háromezer éve a multinacionális Perzsa Birodalom volt ez a külső garantor, addig napjainkban csupán az Egyesült Államok töltheti és tölti be ezt a szerepet. Az izraeli katonai és politikai elit aggódva figyeli Netanjahu magatartását, amely hosszú időre megfoszthatja Izraelt a számára kritikus külső támogatástól, éppen egy olyan kaotikus korszakban, amikor külső támogatás nélkül Izrael (a történelem fintoraként a mérsékelt arab államokkal sorsközösséget alkotva) képtelen lenne ellenállni a régiót sújtó kihívásoknak. A következő napokban eldől, Netanjahu hallgat-e kritikusaira, akik a beszéd lemondására vagy az Obama-adminisztrációval történő valamiféle kiegyezésre szólítanak fel. A viszony normalizációjának hiányában, amennyiben az izraeli miniszterelnök megnyeri a március 17-én tartandó parlamenti választásokat, a zsidó állam nemzetközi elszigetelődése komoly lendületet vehet.

Csepregi Zsolt

Lengyelország második legfontosabb napilapjának, a Rzeczpospolitának a külpolitikai szakújságírójával, az egykor hazánkban tanult Jarosław Gizińskivel beszélgettünk Orbán Viktor magyar miniszterelnök múlt csütörtöki varsói látogatásáról és annak következményeiről. A Newsweek Polska volt külpolitikai rovatvezetője, akinek írásai a Heti Válaszban is rendszeresen megjelennek, többek között elmondta, hogy szerinte miért nyugtalanító a teljes lengyel politika elit számára a magyar kormány elmúlt pár éves ténykedése, illetve, hogy helyi külügyi források szerint miért veszélyezteti a Visegrádi Együttműködés létét a formálódó slavkovi szövetség.

A magyar sajtó egyik fele semmi különös törést nem vél felfedezni a lengyel-magyar viszonyrendszerben a múlt csütörtöki Ewa Kopacz-Orbán Viktor találkozó óta, másik fele azonban komoly törésről beszél. Ön szerint melyek voltak az aznap legfontosabb momentumai, és ezeknek milyen következménye lehet a lengyel-magyar barátságra nézve? Illetve beszélhetünk-e törésről?

Itt Varsóban is meglehetősen kevés konkrétum szivárgott ki a két kormányfő múlt csütörtöki tárgyalásáról, tehát részletesen és hitelesen összefoglalni mindazt, amiről a felek beszéltek, szinte lehetetlen. Ennek ellenére tudható, hiszen azóta többen megerősítették, hogy múlt csütörtökön a kelet-ukrajnai háború, Vlagyimir Putyin orosz elnök agresszív külpolitikája, valamint az uniós és régiós energiapolitika voltak a legfőbb egyeztetni való témák. Mindezek fényében elmondható, hogy Ewa Kopacz lengyel miniszterelnök-asszony jól érthetően a vendége értésére adta, hogy Varsóban nem díjazzuk azt a kétkulacsos külpolitikát, amit az elmúlt években ő és kormánya folytat.

Persze ez minden valamirevaló, munkáját komolyan vevő újságíró és politikai elemző számára semmilyen újdonságot nem jelentett. Lengyelország évszázadok óta ellenérzésekkel viseltet a hazánkat többször leigázó Oroszországgal szemben, és ennek megfelelően minden moszkvai politikai vezetőt erős szkepszissel szemlél: ezt az érzést pedig eleddig egyetlen orosz politikus, így Vlagyimir Putyin sem tudta cáfolni. Magyarország ezzel szemben – leszámítva a hősies ’56-os forradalmat és a rendszerváltás környékét – soha nem tekintett úgy az oroszokra, mint akik bármikor megsemmisíthetik hazájukat, felszámolva önálló létezésüket.

("Viszonzatlan szerelem" - Orbán Viktor és Ewa Kopacz, f: www.borsonline.hu)

Törésről ezért szerintem pontatlan most beszélni, hiszen ez már régen megtörtént: néhány éve mind a lengyel politikai elit (pártállástól függetlenül), mind a szélesebb közvélemény értetlenül áll a magyarok, oroszokkal szemben mutatott pálfordulása előtt. Hazámban a többség egyszerűen nem érti, hogy hogyan lehet az, hogy egy ország, amit a második világháború után a „felszabadító” oroszok majdnem 50 évig megszállva tartottak – közben brutálisan vérbe fojtva egy népfelkelést és megnyomorítva egy egész társadalmat kegyetlen titkosrendőrséggel, kiterjedt besúgóhálózattal, stb. – olyan politikát folytat, ami egyensúlyozni próbál Oroszország és a nyugati szövetségi rendszer között, ezzel szemet hunyva a kelet-európai orosz agresszió terjedése felett. De miért kell ellensúlyozni? Magyarország az EU és a NATO tagja. Orbán a rendszerváltáskor a szovjetek hazaküldésével vált ismertté. Ez alapján világosnak kellene lennie az országnak, hogy hova tartozik.

Itthon erre sokan mondják, lényegében jogosan, hogy a Szovjetunió és a mai Oroszország nem ugyanaz. Előbbi egy kommunista diktatúra volt, utóbbi pedig – legalább is papíron – demokrácia.

Persze, rendszerváltás volt az oroszoknál is, de csak formálisan. Azonban a putyini külpolitika „oszd meg és uralkodj” stratégiája az EU irányába, agresszív politikai-gazdasági befolyásszerzési törekvései, valamint a mostani ukrán, és a korábbi grúz események számunkra nem hagynak kétséget afelől, hogy a rendszer bár papíron lehet, hogy más értékeket vall, annak vezetője, Vlagyimir Putyin, a valóságban általunk jól ismert megoldásokkal él.

És a tény, hogy ezt egy olyan miniszterelnök nem látja / nem akarja látni, aki még a grúz konfliktus idején olyanokat nyilatkozott, hogy az oroszokat minden eszközzel vissza kell szorítania Európának, mert barbárság, amit művelnek, számunkra szinte érthetetlen. A politikában persze nagyon fontos a pragmatizmus, fontosak a gazdasági kapcsolatok. Ellenben történelmi szövetségeket és bizonyos lényegi elveket feladni pusztán pénzügyi haszonszerzésért nem szabad. A lengyel vezetés múlt héten ezt tette világossá a magyar kormányfő számára.

A magyar kormány nemzetközi szóvivője, Kovács Zoltán, az egyik hazai hírműsorában úgy fogalmazott, hogy orosz-ügyben nem Magyarország, hanem Lengyelország folytat különutas politikát a visegrádi országokon belül. Ön egyetért ezzel az állítással? Ön szerint miben tér el a többi V4 országétól a lengyel oroszpolitika?

Sok mindenben különbözik. A szóvivőnek ebben igaza van. Azt azonban döntse el a magyar és az európai közvélemény, hogy a mostani helyzetben a lengyel vagy a magyar-szlovák-cseh kormányok járnak-e el helyesen. És tegye mindezt úgy, hogy közben figyelembe veszi, hogy Oroszország minden olyan uniós tagállamnak a piaci árnál olcsóbban adja a gázt, amelyik oroszbarát politikát folytat, ezzel megosztva az Uniót, és mindenki másnak, aki viszont nem Moszkva-barát, mint például hazám, a piaci árnál jóval magasabb értéken biztosítja. Illetve, hogy normális-e, hogy amíg a tavaly Ukrajna felett lelőtt, többségében holland állampolgárokat szállító repülőgép roncsai már régóta Hollandiában vannak, hogy átvizsgálhassák őket a helyi szakértők, addig a 2010-ben a szmolenszki erdő felett lehuzant lengyel kormányzati gép testét máig nem kaptuk vissza. Természetesen erre lehet azt mondani, hogy ez mind lengyel probléma. Egy szövetségi rendszerben viszont az a lényeg, hogy a felek akkor is kiállnak egymás mellett és valami érdekében, ha saját érdekeik éppen nem sérülnek. Mert Budapest Varsóra általában számíthatott, Moszkvára ellenben már kevésbé.

A korábban Donald Tusk (jelenlegi Európai Tanács elnök) vezette lengyel kormánypárt, a Polgári Platform (PO) jó ideje nem tekint szoros szövetségesként Orbán Viktorra és pártjára. Ebben a két párt ideológiai háttere is vélhetően szerepet játszik: a PO elkötelezett EU-párti, atlantista és alapvetően mérsékelt konzervatív, míg a Fidesz inkább nemzeti konzervatív. Emiatt talán nem is meglepő, hogy az utóbbi években a Fidesz és a volt lengyel miniszterelnök, a Jaroslaw Kaczynski vezette Jog és Igazságosság (PiS) pártja között mutatkozott virágzó együttműködés. Varsói hírek szerint azonban múlt csütörtökön ez a kapcsolat is megbomlott. Valóban?

Ezzel kapcsolatban csak ismételni tudom magamat: Lengyelországban a személyes tapasztalatok és a történelmi tények miatt mind a politikai elit, mind a szélesebb közvélemény rendkívül negatívan ítéli meg a mindenkori moszkvai vezetést. Orbán Viktor külpolitikáját tehát nem csak a PO és PiS utasítja el, hanem minden komolyan vehető lengyel párt. Nálunk nem lehet külpolitikát csinálni Nyugat és Kelet közti billegéssel, mert annak azonnal a politikai süllyesztő lenne az eredménye.

A magyar miniszterelnök sajtófőnöke, Havasi Bertalan, állítása szerint sem Orbán Viktor, sem a Miniszterelnökség részéről nem került megfogalmazásra olyan kérés, miszerint Orbán találkozni akarna a PiS vezetőjével. A PiS szóvivője azonban a találkozó másnapján ezzel ellentétes állításokat fogalmazott meg: szerinte igen is volt felkérés. Tudomása szerint melyik állítás igaz? Kinek és miért állt érdekében a csúsztatás, ha egyáltalán erről van szó?

Nem tudom megítélni, hogy volt-e szó csúsztatásról, illetve ha volt, pontosan kinek a részéről. Semmilyen ezt alátámasztó vagy megcáfoló hiteles dokumentumot nem láttam – leszámítva a PiS és a magyar Miniszterelnökség közleményváltását, majd a PiS szóvivőjének erre adott nyilatkozatát. Azt azonban mindenképpen beszédesnek érzem, hogy egy ilyen döntés hírét a PiS nyilvánosságra hozta, majd ragaszkodott hozzá. Ez is világos jele annak, hogy sem a PO, sem a PiS nem kér a magyar kormány és a miniszterelnök oroszbarát politikájából.

(Jarosław Giziński, f: www.rp.pl)

Ön szerint a múlt csütörtöki események fényében milyen rövid- és középtávú változások várhatók a lengyel-magyar kapcsolatokban?

Idén ősszel országgyűlési választásokat tartanak Lengyelországban, tehát azt megmondani ma, hogy mi várható középtávon, nagyon nehéz. Ezzel szemben a rövidtáv megítélése lényegében egyértelmű: érezhetően hűvösebb lengyel-magyar kapcsolatokról beszélhetünk. De érdemes még egyszer megjegyezni, hogy ez sajnos nem új keletű változás. 2010 óta folyamatos a negatív tendencia, ami igazán mély zuhanássá Martonyi külügyminiszter és csapatának távozásával vált. Ezen pedig – ha csak nem lesz gyors és érezhető külpolitikai stratégiaváltás magyar részről – rövidtávon semmi nem módosíthat. Nyilván nem politikai döntés, de beszédes tény amúgy, hogy ma nincsen napközbeni vasúti összeköttetés Budapest és Varsó között.

A Visegrádi Együttműködés, főleg az oroszokkal kapcsolatos belső ellentétek miatt valóban a felbomlás szélére sodródott? Egyáltalán beszélhetünk még a lengyelek részéről aktív V4-es szövetségi rendszerről?

Túlzás lenne azt állítani, hogy az egész visegrádi együttműködés csak azon múlik milyen a négyek orosz-politikája. Ez azonban elég fontos lett stratégiai perspektívánkban. A térségünket alapvetően meghatározó oroszorientáció kérdésében a magyarok és a szlovákok láthatóan Moszkva mellett tették le a garast azzal, hogy a gazdasági haszonszerzés reményében egyensúlyozni próbálnak az EU és Oroszország között. Ráadásul ebben ma már a csehek is inkább az előbbi két ország politikai vezetését követik. Persze Orbánnal vagy Ficóval szemben Zeman elnök belpolitikai értelemben kevésbé fajsúlyos, ám utóbbi nyílt oroszbarátsága kezdi újrahangolni az ottani politikai közbeszédet is, nem éppen Putyin ellenében.

Azt látom ugyanakkor, hogy mindezek ellenére az együttműködés – még ha takaréklángon is – megmarad. Elmélyülő politikai és gazdasági együttműködés lehetőségére azonban egyre kevésbé ad majd alapot, égisze alatt a jövőben inkább technikai, pénzügyi és egyéb nem stratégiai fontosságú kérdésekben történik egyeztetés. Szeretnék tévedni, de ez a realitás. Fontos viszont aláhúzni, hogy ha a slavkovi szövetség (Bécs-Pozsony-Prága tengely) keretében, régiós és uniós szinten egyaránt aktívvá válik az érdekérvényesítés, akkor a V4 jövője megpecsételődhet. Varsó ugyanis nem fog olyanokkal egy szövetséget alkotni, akik Putyin-párti politikát folytatnak, már pedig Faymann, Fico és Sobotka ezt a káros vonalat viszi.

Ehhez kapcsolódóan egyetlen példát említve: Robert Fico szlovák miniszterelnök egyszer azt mondta, hogy számára olyan lenne a megerősített NATO jelenlét országában, mint amilyen a szovjet csapatok jelenléte volt a rendszerváltás előtt. Egy ilyen megjegyzés előtt a lengyelek nagy része értetlenül áll. És akkor az orbáni „Brüsszel = Moszkva” szófordulatot nem is említettem. Elképesztő. Mintha nem ugyanazt éltük volna át az elmúlt 70 évben.

Ön szerint melyek a lengyel külpolitika legfőbb prioritásai az idén esedékes választásokig?

1. Ukrajna stabilizációja;
2. Putyin visszaszorítása;
3. Euro bevezetés előkészítése;
4. EU-USA szabadkereskedelmi tárgyalások.

Készítette: Németh Áron Attila

Görögország és Írország után Portugália volt az Európai Unió harmadik tagállama, amely az elmúlt években pénzügyi segítségre szorult. Pedig az országban a 2000-es évek közepéig kevesen gondolták volna, hogy idáig fajulnak a dolgok, hiszen uniós csatlakozása óta Luzitánia soha nem látott fejlődésnek indult. Ennek ellenére a portugálok túlnyomó része ma már a pokolba kívánja az uniót és annak bürokratáit, a politika elit pedig egymásra mutogat. Bár mást nem is nagyon tehet, lévén, a két nagy párt, a Szocialista Párt (Partido Socialista) és a jobbközép – jelenleg is kormányzó – Szociáldemokrata Párt (Partido Social Democrata) az 1970-es évek óta egymásnak adja a kormányrudat. Ősszel az országban parlamenti választásokat rendeznek.

A luzitán politikai helyzet teljes megértéséhez vissza kell mennünk az időben egészen 2002-ig, ekkor került hatalomra ugyanis régi ismerősünk, José Manuel Durão Barroso, aki rögtön komoly problémába ütközött. Abban az évben – az EU fennállása óta először – pont országa ellen indítottak túlzottdeficit-eljárást. Barrosónak nem maradt sok választása, kemény lépésekre szánta el magát: a közszolgálat területén privatizációba kezdett, a szociális terület kiadásait jelentősen lefaragta, az állami költekezést igyekezett minél erősebben csökkenteni. Hogy ne veszítse el már a ciklus kezdetén támogatottságának nagy részét – későbbi énjével ellentétben – bevándorlás-ellenes politikát hirdetett. Barroso népszerűsége bár ezektől az intézkedésektől értelemszerűen nem nőtt, célját mégis elérte: az államháztartási hiányt három százalék alá szorította. Felfelé buktatása után azonban Portugália politikai válságba került, és 2005-ben Jorge Sampaio akkori köztársasági elnök új választásokat írt ki, melyet a José Sócrates vezette szocialisták nyertek kétharmaddal. (Érdekes adalék azonban, hogy időközben az államháztartási hiány újra elszállt, Barroso viszont nem restelkedett Brüsszelből elmarasztalni (volt) országának kormányát.)

("Egy jövőképpel rendelkező Portugáliáért", f: www.que.es)

Sócrates ténykedése közel sem mondható diadalmenetnek, kormányzásának éveit számos botrány és megszorítások sorozata jellemzi. Számomra emiatt érthetetlen, hogy hogyan volt képes 2009-ben újra megnyerni a választásokat. Igaz, már nem abszolút többséggel, és ezzel egyidejűleg a sötét felhők már ott tornyosultak Portugália felett, hiszen alig kezdték el az új ciklust a szocialisták áfa-emelést hajtottak végre, amely az addigi 20 százalékról 21 százalékra emelkedett. Fél éven belül aztán 23 százalékra módosították az áfát, ami egyenesen sokkolta a portugálokat. Fontos megjegyezni, hogy az akkori jobbközép ellenzék a parlamenti szavazásnál tartózkodott, és nem volt hajlandó asszisztálni azt követően sem Sócrates kormányának egyre vadabb és teljesíthetetlenebb „stabilitási és növekedési programjához” (nyílt adóemelés és a költségvetési kiadások megszorítása), ezzel kiprovokálva a kabinet lemondását. Aníbal Cavaco Silva köztársasági elnök így új választásokat volt kénytelen kiírni 2011 nyarán, aminek eredményeként a szociáldemokrata Pedro Passos Coelho pártja került hatalomra, 105 mandátumhoz jutva a parlamentben (a szocialisták 73-at szereztek).

Annak érdekében, hogy kormányozni tudjanak, a szociáldemokraták bevonták a kereszténydemokratákat (CDS-PP, Centro Democrático Social - Partido Popular) is, így a két jobbközép pártnak együttesen 129 képviselői helye lett a 230 tagú portugál parlamentben, azaz a Köztársasági Gyűlésben (Assembléia de República). Sok mozgástere azonban az új kormánynak sem maradt: a portugál államadósság olyan nagyra nőtt, hogy a befektetők nem voltak hajlandóak finanszírozni azt oly módon, hogy az ne „fájjon” a portugáloknak. Ezért aztán a kormány a trojkával megállapodott egy 78 milliárd eurós mentőcsomagról, melynek nagyobb részét az Európai Unió, kisebb részét a Nemzetközi Valutaalap finanszírozta. Ezt követően sztrájkok sorozata vette kezdetét, hiszen a portugálok saját bőrükön érezték immár a „mentőcsomag” áldásos hatásait. Koalíciós partnerével Pedro Passos Coelho kétségkívül biztosította parlamenti többségét, de egyszerre nehezítette is a kormányzást, hiszen a Paulo Portas vezette kereszténydemokraták – nyilván politikai haszonszerzés miatt is – nem szívesen adták nevüket a megszorító csomagokhoz. A kereszténydemokraták vezére a külügyminiszteri posztot kapta meg Coelho kormányában, mely posztot egészen lemondásáig (2013 nyara) töltött be. A már említett koalíciós feszültség az egyre nagyobb iramban diktált megszorítások miatt alakult ki, de a két évvel ezelőtti kormányválságon felül tudtak kerekedni a felek, Paulo Portas pedig miniszterelnök-helyettes lett. A kormány ugyanakkor igyekezett megmenteni a Banco Espírito Santót, mely az ország harmadik legnagyobb pénzintézménye, majd ötmilliárd eurós tőkeinjekciót „fecskendezve” a bankba, melynek elnökét nem sokkal hamarabb vették őrizetbe, mint José Sócrates volt kormányfőt, aki Párizsból tért haza Portugáliába, és jelenleg is őrizetben van ellenőrizhetetlen forrásból származó pénzösszegek birtoklása miatt.

("Hamarosan volt miniszterelnök?" - Pedro Passos Coelho, f: www.rtp.pt)

Mindeközben a trojka elismerően nyilatkozik a reformokról. Szerintük Portugália jó úton halad a pénzügyi stabilitás felé, ugyanakkor a munkanélküliség továbbra is magas, a munkanélküliek száma pedig a nyolcszázezerhez közelít (az ország lakossága 10,46 millió). Tavaly a kormány és a – szocialistákhoz közeli – Általános Munkavállalói Szakszervezet (União Geral de Trabalhadores) megállapodtak, hogy a minimálbér bruttó 485 euróról 505 euróra emelkedik, igaz, hogy a legnagyobb szakszervezet, a – kommunista értékrendet valló – Portugál Munkavállalók Általános Szövetsége (Confederação Geral dos Trabalhadores Portugueses) nem támogatta az egyezséget. Utóbbiak visszamenőleges hatállyal 515 eurós minimálbért akartak úgy, hogy az 2015-ben 540 euróra emelkedjen, majd jövőre 560 euróra. Az országban az aktív lakosság 11 százaléka él minimálbérből, ez 550.000 munkavállalót jelent, ugyanakkor több mint négy éve nem emelkedtek a bérek sem az állami, sem a magánszektorban.

Elemzők szerint Portugália megpróbáltatásai még legalább három, de akár öt éven át eltarthat. Függetlenül attól, hogy ki nyeri a közelgő választásokat. A közvélemény-kutatások António Costa és a szocialisták győzelmét vetítik előre. Megnyilatkozásai, politikai meggyőző képessége és kiállása alapján én azonban nem tartom valószínűnek, hogy Costa abszolút többséget szerezzen a portugál parlamentben. Sokan azonban abban reménykednek, hogy a kommunistákkal jó kapcsolatot ápoló politikus beviheti utóbbiakat a kormányba, és így meglehet az abszolút többség. Ennek a forgatókönyvnek a realizálódását viszont nagyban rontja, hogy a szocialisták tradicionálisan kommunistaellenesek Portugáliában. Akárhogyan lesz egy biztos: az ország jelenlegi helyzetéért közös felelősség terheli mindkét politikai oldalt. Mire rájöttek, hogy sürgősen lépni kell, már csak hosszú rehabilitációs folyamat nyomán volt és van lehetőség menteni a menthetőt. És ez még a kisebbik rossz, hiszen a hatalmas kölcsön rányomhatja bélyegét a közeli és távoli jövőre egyaránt. A sors iróniája, hogy nem is a reformok maradtak el, mert abban mindkét kormány eltökélt volt, hanem valami miatt azok hatékonysága nem látszott igazán. Akárhogyan is van: az átlag portugál rosszabbul él, mint tizenöt éve, és erre – valószínűsíthetjük – egyik politikai oldal sem lehet igazán büszke.

Erőss Bulcsú

A mai nappal új rovatot indítunk a DiploMaci blogon "DiploMaci Galéria" címen. Mostantól kezdve minden szombaton itt találjátok majd egybegyűjtve a hét legfontosabb eseményeiről készült sajtófotókat, valamint a legérdekesebb képeket a világpolitikából, hogy a napról-napra érkező cikkek mellett vizuálisan is közelebb tudjuk hozni Nektek a külpolitikát. A fényképek megtekintéséhez kattintsatok a lenti képre!

Február 6-án fogadták el az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiáját, amely lefekteti a leköszönő, mostantól csupán másfél-két évet hatalmon lévő Obama-adminisztráció világnézetét. A dokumentum (itt elérhető) – amelyet időszakosan elkészít a Fehér Ház – azonban jelen alkalommal is magában hordozza az ilyenkor megszokott hibajegyeket: túlzottan is általános, sokszor semmitmondó és mindenféle praktikumtól mentes. Ennek ellenére érdemes röviden áttekinteni, milyen irányok mentén is gondolkodik jelenleg az amerikai vezetés.

Talán érdemes már az elemzés előtt kijelenteni, hogy a mindenkori nemzetbiztonsági stratégia nem azért készül, hogy utána kifejezett bibliaként mutasson utat az amerikai diplomácia számára. Akik már valamilyen oknál fogva az elkészítési munkafolyamat közelébe jutottak legtöbbször úgy fogalmaznak, hogy megírása mögött inkább nehéz kötelezettség, mint valódi politikai akarat húzódik. Valószínű tehát, hogy az előző, 2010-es, és a mostani dokumentum is hasonló háttérrel született meg.

("Politikai üzenet, stratégiai köntösben" - Barack Obama; csmonitor.com )

A 2015-ös stratégia átfogóan sorolja fel azokat a problémaköröket, amelyekkel az Egyesült Államoknak foglalkoznia kell. Ilyenek többek között a radikális terrorizmus terjedése, a nukleáris fegyverek proliferációja (nem kívánt terjedése), a járványok megelőzése, a klímaváltozás és a kiberterrorizmus. A dokumentum szintén számos alkalommal utal Oroszország Ukrajna elleni agressziójára, mint egy kifejezett biztonsági kockázatra, amely veszélyezteti a világrendet, valamint Kínára, amelynek növekvő hadseregére és hacker támadásaira a jövőben szorosan oda kell figyelni. Mindezek mellett természetesen szerepet kap a stratégiában azon általánosabb célok felsorolása is, mint a demokrácia, a civil szféra, a gazdasági liberalizmus terjesztése.

Az írás azonban azt mondhatjuk, hogy (hasonlóan elődeihez) nem jut tovább a felsorolás szintjén, ugyanis bár nevében hordozza a stratégia szót, soraiban nem találunk valódi irányelveket a megjelölt célok elérésének mikéntjéhez. Az egyik talán legkonkrétabb kijelentés kimerül annyiban, hogy az agresszorokat célzott gazdasági szankciókkal próbálják majd ellehetetleníteni – egyértelműen utalva az orosz-ukrán konfliktusra. A legtöbb területen azonban a megoldást az együttműködések, nemzetközi szövetségek és új egyezmények megkötésében és kialakításában látja, ám ezekről is legtöbbször is csak általánosságban beszél. Érdekes elem az is, hogy bár a dokumentum több alkalommal is említi a helyes prioritások szükségességét, ennek semmilyen formája nem jelentkezik magában a nemzetbiztonsági stratégiában. Ennek megfelelően könnyebb inkább egyfajta kívánságlistával párhuzamba állítani, mint valós külügyi iránymutatónak tekinteni.

Egy dolog azonban kristálytisztán kivehető az írásból: Barack Obama Amerikája szakított a nagyméretű külföldi háborús missziókkal, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetne a szövetséges államokkal közös katonai fellépésre. Értékelhetjük ezt az amerikai erődiplomácia egyfajta háttérbe szorulásaként is, amelynek igen hangos kritizálói vannak már a tengerentúlon is. Egyikük pont az a Jeb Bush, aki minden valószínűség szerint indulni fog a 2016-os elnökválasztáson is, mint a republikánus párt jelöltje – bár hivatalos bejelentés még nem történt az ügyben.

("Harmadik Bush?" - Jeb Bush lehetséges elnökjelölt; f.: foreignpolicy.com)

Jeb Bush (az előző amerikai elnök, George W. Bush testvére) épp most szerdán szólalt fel a Chicago Council on Global Affairs rendezvényén, amelynek keretén belül nyilatkozott külpolitikai nézeteiről is és – nem meglepő módon – megfogalmazta kritikáit a jelenlegi vezetéssel kapcsolatban. Az általánosságban a keményebb hangnemmel egyetértő republikánus szavazók számára Bush igazi régi vonalasnak tűnő retorikával élt a beszélgetés során: egy kifejezetten erős, és az erejével operáló és politizáló Amerika képét festette le, amely nem retten meg a nehéz döntések súlyától, nem visszakozik a már meghozott véleményétől. Bár a felszólalásában sokszor pont azt próbálta meg bizonyítani, hogy neve nem predesztinálja arra, hogy az idősebb, vagy George W. Bush elnöki/politikai irányait folytassa, ez a kommunikáció szintjén még nem feltétlenül kristályosodott ki. A „béke az erő segítségével” és a „szabadság diplomácia” fogalmai elő-elő kerültek a rendezvény folyamán – ez pedig nem sokat segít Jeb Bush számára, hogy kiléphessen a dinasztia árnyékából.

Összességében tehát elmondható, hogy továbbra is elég széles szakadék húzódik a Demokrata és a Republikánus Párt külügyi felfogása között, egy dolog azonban közös: mind a kettő továbbra is egyértelműen vezető szerepet szán az Amerikai Egyesült Államoknak a világpolitikában. Ez pedig valószínűleg egy elnökjelölti beszédben sem lesz másképp a jövőben – akármennyire is tekinthető óvatosan általánosítónak vagy akár az erőpolitikát fókuszba helyezőnek az éppen aktuális nemzetbiztonsági stratégia.

Mészáros Tamás

Február 16-án 21 egyiptomi keresztény kivégzésével hívta fel magára a figyelmet az immáron Líbiában is egyre nagyobb teret nyerő Iszlám Állam. Kétséges azonban, hogy a terrorszervezet Európa déli határai mentén való megjelenése képes lesz-e újabb nemzetközi koalíciót életre hívni a megsemmisítésére.

Nem lehet tétovasággal vádolni az egyiptomi kormányt állampolgárai kivégzését követően. A hétfői brutalitás másnapján az egyiptomi légierő bevallottan bombázni kezdte az Iszlám Állam líbiai kiképzőtáborait és fegyverraktárait. Egyiptom nyilvánvalóvá kívánta tenni mindenki számára, hogy érdekeivel és tekintélyével szembeni bármiféle kihívás masszív megtorlást von maga után. A líbiai polgárháborúban, amelyben az ország három nagyvárosát, Tripolit, Bengázit és Misratát uralma alatt tartó iszlamista Líbiai Hajnal szervezete és a Tobrukban székelő, nemzetközileg elismert líbiai kormány között dúl a küzdelem. Egyiptom, az Egyesült Arab Emirátusok és a háttérben, csendben Szaúd-Arábia, már eddig is beavatkoztak a tobruki kormány hadseregének főparancsnokaként tevékenykedő Khalifa Haftar nyugalmazott tábornok mellett. A mérsékelt szunnita arab országokkal szemben Törökország és Katar a tárgyalásos megoldás híve, hiszen geopolitikai érdekeik az iszlamista erők hatalmának átmentését kívánják a polgárháborút követő politikai berendezkedést is tekintetbe véve. Moammer Kadhafi diktátor négy évvel ezelőtti megbuktatását követő remény, hogy Líbia gazdag kőolajkincsére építve az „arab tavasz” sikertörténete lehet, már a múlté, mostanra az észak-afrikai ország újra a teljes káosz állapotában van.

A líbiai instabilitást nem csak kisebb milíciák, törzsek és más fegyveres csoportok igyekeznek kihasználni, hanem a mára Afrikától Délkelet-Ázsiáig szinte mindenhol megjelenő Iszlám Államhoz hű erők is. A keresztény arab civilek elleni támadásukkal minden bizonnyal súlyos hibát követtek el, mivel Egyiptom erőteljes válaszcsapását szerdán az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülése követte, melynek során a líbiai helyzetet tárgyalták meg a világ vezető hatalmai. Líbia nemzetközileg elismert kormányának képviselője a 2011-ben, még Kadhafi megdöntése idején bevezetett fegyverembargó feloldását kérte, így támogatva a kormányt a terroristák elleni harcban. Ez a kérés természetesen elutasításra talált, hiszen a tobruki erők ezeket a fegyvereket minden bizonnyal a Líbiai Hajnal ellen szeretnék legfőképpen bevetni, miközben a Nyugat nem érdekelt a további vérengzésben. Ezzel szemben Líbia korábbi gyarmatosítója, Olaszország ötezer katonát ajánlott fel egy esetlegesen felállítandó nemzetközi béketeremtő koalíció számára. Persze mindenki tudja, hogy azok az országok, amelyek örömmel „tennének rendet” katonai eszközökkel, mint maga Egyiptom, ezt nem engedhetik meg maguknak, akik viszont tudnák vállalni egy ilyen beavatkozás költségeit, az Egyesült Államok és az Európai Unió (mint tudjuk Kínát és Oroszországot természetesen semmilyen nagyhatalmi felelősség nem terheli) viszont nem kívánnak még egy kétes kimenetelű, ellenben dollármilliárdokat felemésztő kalandba belemenni.

("Az Iszlám Állam terroristái médiaszenzációt csinálnak mészárlásaikból"; f.: alarabiya.net)

Összességében ami jelenleg várható, hogy az Iszlám Állam vérengzései, amelyek a sokkhatás fenntartása érdekében csak egyre véresebbek lesznek, ráirányították a nemzetközi közösség figyelmét a líbiai helyzetre. Egyiptom és szövetségesei immáron nyíltan beavatkozhatnak a tobruki kormány mellett, jó esetben még némi nyugati támogatásra is számíthatnak. A Líbiai Hajnal is, bizonyítandó, hogy ők a „jó iszlamisták” ugyancsak mindent meg fognak tenni, hogy az Iszlám Állam minél több harcosának skalpját vegyék. Végső soron azonban, ismerve Líbia ezer törésvonal mentén szétszakadt társadalmi viszonyait és az így keletkező csoportok egymással szemben mélyen gyökerező gyűlöletét, nem várható, hogy belátható időn belül visszatérne a béke és nyugalom az országba, legfeljebb karanténba lehet zárni a káoszt.

Csepregi Zsolt

A tegnapi nappal túlestünk a második várakozásokkal teli külföldi vendég látogatásán is, Vlagyimir Putyin alig néhány órás budapesti ittléte valószínűleg senkinek sem kerülte el a figyelmét – hasonlóan a két héttel ezelőtti Angela Merkel találkozóhoz. Felemás érzelmek lengték be az eseményt már a kezdetektől fogva, ez pedig Oroszország első emberének távozása után sem változott sokat.

Az idei februárnál aktívabb, vagy legalábbis külső szemmel látványosabb hónapot talán régen tudhatott magáénak a magyar diplomácia. Bár a reflektorfény valószínűleg most kicsit háttérbe szorul, a Külügyminisztérium fogaskerekeinek továbbra is gőzerővel kell forogniuk, hogy kellemes módon simítsák el a tegnapi események által keltett hullámokat. Mert – ahogy azt több helyen is megírták, többek közt mi is – Putyin érkezése egy valószínűleg több éve egyeztetett folyamat eredménye, azonban mostanra való időzítése korántsem a magyar, hanem csupán az orosz érdekek szempontjából értékelhető megfelelőnek.

Oroszország ugyanis a kelet-ukrajnai konfliktus okán nem kívánatos vendég az EU területén, így igazán előnyös lehet számukra egy uniós tagország invitálásának fényében tetszelegni. Az ukrán összecsapások kezdete óta ugyanis csupán egyszer hívták meg nyugati országba (tavaly járt Bécsben, ami még inkább hangsúlyozta a tényt, hogy az osztrákok is kifejezetten a szankciók ellen vannak). Mind az amerikai, és most már mind az európai álláspont egyértelműen azt mondja ki, hogy konkrét orosz agresszióról beszélhetünk (szemben az oroszok által közvetlenül/közvetve támogatott szakadár erők agressziójával), ez pedig a pont hétfőn kiterjesztett EU-s szankciókkal együtt tökéletesen mutatja, milyen szinten számít jelenleg partnernek Vlagyimir Putyin a nyugati külpolitikában: semennyire.

(Galériában a nap legfontosabb képei; f.: mti.hu, facebook.com)

Az Európai Unió eddig kifejezetten kerülte annak látszatát, hogy a háborús helyzetért direkt módon az oroszokat tartsa felelősnek, számunkra pedig igen kellemetlen, hogy pont egy nappal Putyin látogatása előtt (hétfőn) döntöttek úgy, hogy emelik a politikai kommunikáció ilyenfajta erejét. Mindezek mellett viszont kifejezetten öröm látni, hogy a magyar diplomácia igen proaktívan és sikeresen kezdett el dolgozni a helyzet kezelésén: az ugyanis, hogy Orbán Viktor a minszki béketárgyalás után és az orosz elnök érkezése között tudott találkozni Petro Porosenko ukrán államfővel, igazi bravúr. Főleg, mivel sajtóinformációk szerint Porosenko sokáig elhárította a magyar fél közeledését (ami az eddigi, az ukrán helyzettel kapcsolatos kormányzati kommunikáció miatt talán nem is akkora csoda). Az összejövetel ténye segíthet a kormány pozitív megítélése szempontjából, ám valószínű, hogy ennyi nem lesz elegendő a nyugati politikai közvélemény megnyugtatásához. Ezt megerősítendő Orbán Viktor már holnap (csütörtökön) Lengyelországba utazik, hogy kimutassa: az orosz kapcsolat mellett a nyugati kötődések is fontosak maradtak a magyar külpolitikában. Ezt jobb esetben – ha sikerül elintézni – még követnie kellene más nyugatra tekintő utaknak is.

De térjünk vissza a nagy port kavaró tegnapi találkozóra Vlagyimir Putyin és a magyar miniszterelnök között. A program részleteit már valószínűleg mindenki betéve tudja: az egy órás késés után következett két rövid koszorúzás (egy a Hősök terén, egy pedig a Fiumei úti temető szovjet parcellájában) – itt most hadd ne térjek ki részletesen arra a diplomáciai malőrre, hogy Putyin egy „ellenforradalmi” emlékmű mellett tette tiszteletét. Az, hogy a magyar kormánydelegáció nem vett részt a programponton csupán szükséges, de nem elégséges reakciónak tekinthető. Nagyszerűen kontrasztba állítható azzal a helyzettel, amikor Merkel a zsidó közösségek vezetőivel találkozott két héttel ezelőtt – amely eseményen Orbán Viktor is szeretett volna részt venni, de ezt végül a német kancellár javaslatára elvetették. Ezek után következhetett a lényegi rész a Parlamentben. A várakozásoknak megfelelően az orosz elnök és Orbán Viktor között a következő ügyek merültek fel:

• A Déli Áramlat újratervezése – mivel az EU jogi keretei nem adnak engedélyt a Déli Áramlat megépítésére, így valószínűleg Törökországon keresztül lenne lehetséges az orosz földgáz szállítása az európai kontinens felé. Ebben a tervben pedig Magyarország is szerepet kapna. A helyzet fontosságát mutatja, hogy Orbán Viktor hétfőn este még beiktatott egy (protokollárisnak mondható) találkozót Szerbiával is, ahol szintén az alternatív gázszállítási útvonalak kerültek szóba;
• Paksi bővítés 12 milliárd euró összegben (bár eddig csupán 10 milliárd euróról szóltak a hírek)
• A magyar-orosz gázszerződés kiegészítése – a mostani megállapodás értelmében (bár ez eddig is kvázi előre tudható volt) Magyarországnak csak akkor kell kifizetnie a most lejáró orosz-magyar gázszerződés alapján még fel nem használt gázt, amikor igénybe veszi az adott mennyiséget;
• Ukrajnai konfliktus – Putyin felszólította a Debalcevénél szemben álló ukrán és szakadár csapatokat, hogy tartsák be a minszki fegyverszüneti megállapodást. Érdemes megjegyezni, hogy egyértelművé tette, hogy az orosz álláspont szerint a nyugati hatalmak (tehát például az Egyesült Államok) már most is szállítanak fegyvereket az ukrán hadsereg részére. Az orosz támogatást nem ismerte el, és továbbra is Kijevet vádolta a konfliktus kirobbantásáért;
• Megtörtént az előre kiszivárgott öt megállapodás aláírása - 1. felsőoktatási együttműködésről 2. tudományos együttműködésről 3. a kazanyi magyar főkonzulátus megnyitásáról 4. egészségügy együttműködésről 5. a Roszatommal az atomenergiával kapcsolatos képzésről;
• Áder János meghívást kapott a győzelem napi megemlékezésre Moszkvába – kérdéses, hogy a kelet-ukrajnai helyzet függvényében a magyar diplomácia akar-e majd élni május 9-én a lehetőséggel.

Összességében tehát a tegnapi találkozó több szempontból is sikeresnek mondható: a magyar kormány nem kötött újabb hosszú távú gázszerződést Oroszországgal (elkerülve így a további energetikai elköteleződést); nem merültek fel érdemben az orosz gazdaság elleni szankciók (így Orbán Viktornak nem kellett szembemennie retorikailag a vendég kedvéért a nyugati állásponttal); és nem történt semmilyen olyan nagy hatású bejelentés az ukrán konfliktussal kapcsolatban, ami merőben befolyásolná a szituációt (tehát Putyin nem próbálta meg erodálni a minszki békefolyamat határozatait). Bár ezek az eredmények így leírva igen visszásnak tűnhetnek, a magyar diplomácia szempontjából egyértelműen győzelem számba megy az a tény, hogy Budapesthez nem lesznek köthetőek kétes kijelentések vagy nyugati pozícióval szemben meghatározott állítások.

("Felszabadult házigazdák" - a magyar delegáció Putyin távozása után; f.: facebook.com)

Vlagyimir Putyin tehát minden szempontból megérdemli a veni, vidi, vici jelzőhármast tegnapi útja kapcsán. Oroszország sikeresen elérte, hogy az Európai Unió területén várják teljes pompával és készültséggel, miközben egyre szélesebb a politikai szakadék a nyugati hatalmak és Moszkva között. Magyarország számára viszont a tegnapi események semmilyen szinten nem tekinthetőek gyakorlati szinten értékelhetőnek: a meghozott határozatok nem alapoztak meg nagyobb energetikai biztonságot, nem sikerült igazán nagy gesztusokat tenni se a nyugati, se a keleti oldal felé. Kijelenthetjük, hogy a kormány a túlélésre játszott. Mindemellett azonban megemlítendő, hogy a teljes kudarc elkerülésén sikeresen dolgozik a magyar diplomácia, mivel a Putyin érkezése előtti és az utáni látogatások helyszíne (Ukrajna és Lengyelország) elősegítheti az ország jelenlegi megítélésének egyensúlyba helyezését – még ha ez valószínűleg nem is lesz elég a teljes elismerés visszanyeréséhez. Másrészről viszont konkrétabb megerősítést nyertek az eddig is kérdőre vont döntések, mint a paksi beruházás és az orosz földgáz import további kiterjesztése – nyugati oldalról minden bizonnyal várható ezek újbóli megkérdőjelezése. A magyar külügyminisztérium fellélegzése a tegnapi találkozó után így érthető, ám valószínűleg ők is érzik, hogy csupán tiszavirág életű lehet: a putyini úthoz kapcsolódó feladat legnagyobb része még hátravan.

Mészáros Tamás

Miközben Vlagyimir Putyin orosz elnök hazánkba látogat, a görög Sziriza brüsszeli gazdasági szabadságharca egyre kilátástalanabbnak tűnik. Janisz Varufakisz hellén pénzügyminiszter ugyanis, ahogy múlt pénteken, tegnap este sem tudott megegyezni a trojka vezetőivel arról, hogy milyen formában módosítsák a Görögország számára öt éve életbe léptetett mentőcsomagot. Persze úgy nehéz is megegyezni, hogy az EU elöljárói nem kérnek Varufakiszból.

Egy hete próbálja elérni a hazájának juttatott nemzetközi pénzügyi mentőcsomag feltételeinek módosítását a görög pénzügyminiszter, Janisz Varufakisz. A nagy akarás azonban tegnap este újfent nyögésbe torkolt, hiszen az ország legfőbb hitelezői, az eurózóna vezetői láthatóan minden jelentős változtatást igénylő próbálkozástól szigorúan elzárkóznak. A kudarc ellenére, és Jeroen Dijsselbloem, az eurozóna pénzügyminisztereit tömörítő csoport jelenlegi vezetőjének rosszallása mellett, Varufakisz közel sem ütött meg tragikus hangot a tárgyalássorozat újabb eredménytelenül zárult köre után. Ahogy a Sziriza pénzügyminisztere a New York Times hasábjain is írja: „a mostani tárgyalások célja egy új fajta szemlélet meghonosítása, amely meghaladja a nemzeti határokat, amely egy páneurópai szemlélettel váltja fel a hitelező-hiteles megkülönböztetést és, amely az egységes európai célokat helyezi a politika elé, ami sokszor csak a mi kontra ők szembenállást erősíti.” Varufakisz tehát igyekszik érzelmi síkra terelni az egész kérdést.

("Kezd szorulni a hurok" - Dijsselbloem és Varufakisz)

Bár ez a stratégia más körülmények között talán működhetne, a trojka számára egyelőre úgy tűnik, nem több üres fecsegésnél. A lényegében Németország által meghatározott európai tagállami álláspont ugyanis az, hogy Görögország öt évvel ezelőtt kézhez kapott egy 240 milliárd eurós mentőcsomagot, ami megmentette a teljes gazdasági összeomlástól és társadalmi káosztól, de cserébe ehhez olyan feltételeket kell teljesíteniük a görögöknek, amik szavatolják, hogy az ország még egyszer nem fog mások pénzére szorulni. A mostani német (holland, skandináv, stb.) megközelítés tehát zéróösszegű játéknak (amit elveszítünk, azt a másik megnyeri) fogja fel a hiteltárgyalásokat, míg a görögök inkább win-win oldalról (mindenki nyerhet) közelítenének. Éppen ezért nagyon nehéz megmondani, hogy kié a helyes út ebben az egészben, ha van egyáltalán megfelelő irány. Valószínűleg nincs. Hiszen, ha a hitelezők engednek, más adósok is újratárgyalásért folyamodhatnak. Ha viszont a Sziriza enged, örökre a görög politikai élet szemétdombjára dobja saját magát úgy, hogy Alexisz Ciprasz miniszterelnök aláírása még meg sem száradt a kinevezésén.

("Lehet, hogy mégsem lesz olyan dicsőséges ez a miniszterelnökség")

Tény azonban, hogy a legtöbb gazdasági szakértő által hangoztatott matek nem Varufakisz és pártja, hanem az eurozóna pénzügyminisztereinek oldalán áll. E szerint Görögország az idén 12,3 milliárd euróval fog elmaradni a korábbi költségvetési céljától. Mindezt ráadásul úgy produkálná, hogy mind a 7,2 milliárd eurós európai, mind a 10,7 milliárd eurós IMF hitelkeretét kiürítené, amire viszont pontosan nulla görög kormányzati akarat van. Ha azonban ez még nem lenne elég, a neves brüsszeli gazdasági agytröszt, a Bruegel előrejelzése szerint Görögországnak a következő öt évben 45 milliárd euróra lesz szüksége ahhoz, hogy teljesítse törlesztéseit. Ezt a célértéket viszont csak úgy lesz képes abszolválni, ha költségvetési többlete (GDP-hez viszonyítva) eléri a 4,5 százalékot – ehhez az eredeti mentőcsomag előírásainak teljesítése szükséges. Lehetetlen küldetés, mondhatni. Annál is inkább, mert a mostani nemzetközi mentőcsomag érvényessége február végén lejár, ami nélkül Görögország március elsejével vélhetően fizetésképtelenné válik.

Természetesen vannak olyan elemzők, valamint politikusok (pl. Sziriza vezetése), akik szerint az ország finanszírozása megoldható lesz a piacokról is, ha esetleg nem sikerülne egyezségre jutni. Ám figyelembe véve a tényt, hogy az idei költségvetési többlet már most láthatóan maximum 1,5-2 százalék közé esik majd (ez újabb 40-45 milliárd eurós megtakarítást igényelne az államtól), illetve, hogy a hosszú távú görög államkötvények kamata a 10 százalékot súrolja (10 éves lejárat), erre vajmi kevés esély mutatkozik.

("A történelem ismétli önmagát?")

A lehetséges megoldás így tehát az lehet/lesz a következő, pénteki megbeszélésen, amit egyes hírek szerint a németek már múlt pénteken Varufakisz elé tettek: a mentőcsomag utolsó teljes részletét feldarabolják, ezzel levegőhöz és egy kisebb részsikerhez juttatva a görög kormányt, azonban annak feltételein nem módosítanak. A Sziriza számára ez a forgatókönyv persze ugyanúgy elfogadhatatlan lenne, mint egy hete volt, ám ennél jobb ajánlatot – minden bizonnyal – nem fognak kapni.

Németh Áron Attila

Megtisztelő, hogy a Diplomaci Blog főszerkesztője, Németh Áron Attila írása is foglalkozott a Foreign Affairs-ben Mitchell Orenstein-nel közösen publikált írásunkkal. Cikke azonban sajnálatos módon erősen félreértelmezte az eredeti állításainkat. Ebben az írásban így szeretnénk még egy alkalommal tisztázni, mit gondolunk az Orbán-kormány határon túli magyarokkal kapcsolatos álláspontjáról — megismételve cikkünk eredeti állításait.

1) Orbán Viktor nem készül határrevízióra. Cikkünk éppen az amerikai politikai közbeszédben alkalmanként ezzel kapcsolatban felmerülő tévhiteket cáfolta. Az Amerikai Egyesült Államokban a térség stabilitását fenyegető kockázatnak tekintenek a magyar állampolgárság határon túli magyarokra való kiterjesztésére. Ezek a félelmek az ukrán válság kapcsán tovább erősödtek, hiszen amikor Oroszország hasonló törvényt fogadott el az ukrajnai és abháziai oroszok javára, az a katonai megszállás előfutára volt. A most megjelent cikk, amelyben közreműködhettünk, azt a kérdés teszi fel, hogy az orosz és a magyar gyakorlat összehasonlítható-e, és erre a kérdésre egyértelmű nemmel válaszol A cikk fő állítás ugyanis az, hogy Orbán Viktor indítékai nem ugyanazok, mint Vlagyimir Putyin esetében; a magyar kormányfő inkább a hazai demográfiai mutatók ellensúlyozására, illetve a pluszszavazatok miatt szólítja meg a határon túliakat. A cikkben szó szerint szerepel, hogy a magyar miniszterelnöknek mások a céljai, mint Vlagyimir Putyin orosz államfőnek. Jellemző, hogy az angolszász sajtóban értették ezt a különbségtételt, és nem értelmezték félre a cikket, ezt csak a hazai nyilvánosság egy részében tették meg.

2) A revizionista gondolat a határon túl sem népszerű.Kutatásaink és szavazati eredmények alapján kifejtjük (pl. Jobbik rossz eredményei a határon túli magyarok körében) hogy a nyílt revizionista gondolat és a konfrontatív nacionalizmus a határon túl nem népszerű, hiszen tudják, hogy ők lennének az irredentizmus valódi áldozatai. Elsősorban azokat a politikai erőket támogatják, amelyek békés együttműködést keresnek a többségi nemzettel. Arra utalunk ugyanakkor, hogy lehetnek olyan szélsőséges nacionalista csoportok, melyek támogatását Oroszország céljának tekintheti (például a Kárpátalján is előszeretettel demonstráló Jobbik és a Hatvannégy Vármegye), és ezek úgy léphetnek fel, mintha a többség véleményét képviselnék revizionista retorikájukkal.

3) Szimbolikus politikájával Orbán Viktor ugyanakkor rájátszik a trianoni nosztalgiára, az autonómia kapcsán pedig félreérthető üzenetet küldött. A krími annexióval Kelet-Európában képlékenyebbé váló határok Orbán Viktor számára belpolitikai haszonnal kecsegtető reményt jelenthetnek, hogy ha például Kárpátalja autonómiát szerez (melyet a miniszterelnök maga is bátorított beszédeiben), akkor mint a nemzet újraegyesítője vonulhat be a történelembe. Ha nem így lenne, akkor nem mondta volna a következőket ráadásul épp a tusnádfürdői beszédében: "Miután a világ mostani rendje nem éppen a mi szájunk íze szerint való, ezért én azt gondolom, hogy inkább gondoljuk azt, hogy a bármi megtörténhet korszaka, ami most előttünk áll, bár sokak szerint bizonytalanságot hordoz, baj is lehet belőle, de legalább ennyi lehetőséget és esélyt is tartogat a magyar nemzet számára. Tehát félelem, begubózás és visszahúzódás helyett bátorságot, előretekintő gondolkodást, ésszerű, de bátor cselekvést javaslok a Kárpát-medencei magyar közösségnek, sőt a világban szétszóródott teljes magyar nemzeti közösségnek. Könnyen lehet, miután bármi megtörténhet, hogy eljön a mi időnk.". (kiemelés tőlünk). Ugyanakkor leszögeztük azt is, hogy a hasonló retorika esetében nem területszerzési célokról, hanem szimbolikus politikai eszközről van szó a hazai szavazatszerzés érdekében. És ugyan elmondható az is, hogy az autonómiáról való gondolkodás közel sem ördögtől való, egy olyan időszakban, amikor Ukrajna területi integritása folyamatosan sérül, ezek a mondatok más értelmet nyernek és más üzeneteket hordoznak. Nem véletlen, hogy az ukrán diplomácia nem volt elragadtatva, mikor a miniszterelnök beiktatási beszédében a kárpátaljai autonómia lehetőségéről beszélt. Az sem véletlen, hogy a kormányfő – látva a jelenlegi szituációt – ma reggeli rádióinterjújában már nem tett a korábbiakhoz hasonló kijelentéseket.

4) Az egyre erősödő orosz propaganda a magyar kisebbségnek önállósodást ígér. A jelenlegi ukrán háborús helyzet, mely másfél éve még maga is elképzelhetetlen volt, fellazíthat korábbi tabukat, és jól látszik: a különböző szereplőktől érkező magyar nyelvű orosz propaganda nyíltan támogatja a régióban az önállósodási törekvéseket. Emlékezetes, hogy Zsirinovszkij annak idején arról értekezett, hogy Kárpátalja Magyarország része. Szergej Lavrov pedig a minap, a müncheni konferencián feltűnő empátiával fordult a magyar kisebbségek irányába. Oroszország igyekszik a magyar kisebbség védelmének nyílt védelmével, és a kárpátaljai autonómia megteremtésének burkolt üzenetével maga mellé állítani Budapestet. És valóban azt gondoljuk: ez a helyzet Magyarország számára több elkerülendő veszélyt, mint kiaknázható lehetőséget hordoz.

Krekó Péter, Juhász Attila

Miközben a sajtó hajlamos Fehéroroszországról és annak különutas külpolitikájáról lesajnálóan írni, Minszk az elmúlt másfél évben immáron sokadszor érte el, hogy nála üljenek le tárgyalni Európa vezető politikusai. Merkel, Hollande, Putyin és Porosenko ("normandiai négyek") egy asztalnál Belaruszban - a békítő szerepében: Alekszandr Lukasenko.

Február 11-én este Minszkben gyűltek össze Európa, manapság talán legfontosabb politikusai. A tét hatalmas volt, és ennek tudatában a négy vezető egyike sem engedett sokat az elképzeléseiből. Putyin csak egy átmeneti fegyverszünetbe ment bele, ami vélhetően a konfliktus befagyasztására lesz alkalmas, a megoldásra a legkevésbé sem. Porosenko Ukrajna területi integritásának helyreállítását akarta elérni, de erre sem most, sem a közeljövőben nem lesz módja. Merkelék igyekeztek minél szélesebb körű demilitarizálást elérni, hogy ha már az autonómiatörekvéseket nem sikerült szőnyeg alá seperni, akkor legalább a civilek nagyobb biztonságba kerüljenek. Mivel csak egy törékeny tűzszüneti megállapodást sikerült összehozni, így azt is mondhatnánk, nincs is igazi nyertese az estének. Csakhogy ez nem lenne egészen igaz: Minszk gyors reagálásának és a zökkenőmentes szervezésnek köszönhetően - ha csak pár órára is - Európa kulcsszereplőjévé vált.

("Egy önzetlen segítő kéz?", f: www.bbc.com)

Lukasenko elnök kétségtelenül az európai porond egyik legellentétesebben megítélt vezetője. Miközben a nyugati sajtó igyekszik minél többet cikkezni az emberi jogok sárba tiprásáról és a halálbüntetések végrehajtásáról, addig a fehérorosz külpolitika sikeres manővereiről kevés szó esik. Pedig Belarusz annak ellenére talpon tudott maradni, hogy 1994 óta folyamatosan konfrontálódik mind Oroszországgal, mind az EU-val. Teszi ezt úgy, hogy a hintapolitikában eddig mindig sikerült úgy helyezkedni, hogy közben elkerülte a teljes izolációt.

Most azonban még határozottabb lépésekre volt szükség, a következők miatt:

1) Az orosz gazdaság lassulása miatt Fehéroroszország is nehéz helyzetbe került. Exportbevételeinek jelentős része orosz rubelben jelentkezik, és a rubel árfolyamának megroppanásával Minszk is nehezebben jut keményvalutához. A 2011-es inflációs válsághoz hasonló helyzet csak akkor kerülhető el, ha sikerül a devizatartalékokat valahonnan (pl. a nyugat segítségével) feltölteni. A válság (és a szankciók) feloldásához béke kell, ennek a folyamatnak az élére pedig Lukasenko állt.  (Tette mindezt úgy, hogy már több mint tíz éve nem engedik az EU területére lépni.)

2) Miután a kelet--ukrajnai konfliktus a fehérorosz-ukrán határ közelében robbant ki, a közeli fegyveres harcok miatti biztonságpolitikai megfontolások mellett menekültügyi kérdések is felmerültek. A többezres menekülthullám láttán érthetővé válik, miért kellett magasabb sebességbe kapcsolnia Minszknek.

3) Ez a kiútkeresés pontosan egybevágott az orosz-ukrán konfliktus eldurvulásával és a német-francia tandem békítő szándékával, Annak érdekében, hogy egy asztalhoz üljenek a felek, egy viszonylag semleges közvetítőre volt szükség. Mivel a balti államok a katonai fenyegetettség miatt, Lengyelország pedig oroszellenessége okán nem fért be a függetlenek közé (Magyarország pedig eddigi passzivitása miatt), kézenfekvőnek tűnt, hogy az aktivizálódó belorusz diplomácia ültesse egy asztalhoz a feleket.

Belarusz tehát jól taktikázott: miközben lebegteti az Eurázsiai Uniós tagságát és ezzel zsarolja Oroszországot, a nyugat felé a kompromisszumkereső, önállóan gondolkodó állam képét tudja mutatni. Pedig ha létezik valódi keleti nyitás és külpolitikai kalandozás, akkor az az elmúlt tíz év fehérorosz külpolitikájára illik a leginkább. 

("A nap legboldogabb politikusa: Alekszandr Lukasenko", f: wwwmashable.com)

Lukasenko Irántól Kazahsztánig a legkülönbözőbb beruházásokra szerzett forrásokat, Venezuelából pedig tengeren importált kőolajat (miközben régi szövetségese, Oroszország a szomszédból szállít energiahordozókat). Nagy vihart kavart a fehérorosz elnök azon kijelentése is, miszerint Fehéroroszországnak jogos igénye egy tengeri kijárat "kialkudása" a Balti-tengerhez. A merész húzások eredményeként számos jelentős beruházás valósult meg, azonban az is nyilvánvaló, hogy hosszú távon a gödörből nem az iráni logisztikai központ, hanem az EU vagy Oroszország pénzügyi támogatása fogja kirántani a belorusz gazdaságot.

Éppen ezért a mostani csúcstalálkozóból fakadó a politikai sikert nem szabad túldimenzionálni, hiszen önmagából ettől még nem lesz gazdasági fellendülés. Azonban segíti, hogy Lukasenko elkerüljön két dolgot: egyrészt a teljes izolációt a nyugattól, másrészt meg tudja előzni, hogy nyíltan állást kelljen foglalni Oroszországgal szemben. Minszk ma azt mondhatja, hogy adott egy geopolitikailag nagyon érzékeny terület, aminek a biztonsága a normandiai négyek kezében van, és ő egy totális háború esetén sem köteles elköteleződni egyik irányban sem. Ne felejtsük el, hogy egészen a közelmúltig az orosz-belorusz dacszövetség keretében jelentős közös katonai akciók is voltak.

A csúcstalálkozó azért is aktuális volt, mert sem Lukasenko, sem Putyin nem szeretne amerikai fegyvereket látni Ukrajnában. Ez a fajta fegyverkezési verseny mindenképpen elkerülendő, talán ez az egyetlen közös pont a részvevő országok álláspontjaiban. Mindem más kérdésben (területi igények, autonómia-tervek, demilitarizált zónák stb.) továbbra is ott vannak a jelentős törésvonalak. Lukasenko tehát a közvetítésben sikeresnek bizonyult, és ha csak pár napig is, de Belarusz megkerülhetetlen tényező lett. Tavaly szeptemberben már született egy fegyverszüneti megállapodás, aminek a véres eredményei ismertek. Reméljük, hogy a mostani minszki csúcs kimenetele sokkal pozitívabb lesz.

Hámori Viktor