2010 környékén a nemzetközi média napi rendszerességgel foglalkozott Szudánnal. Részben az ország déli részének közeledő függetlenségi népszavazása, részben pedig a megelőző években tapasztalt darfúri vérengzések miatt. Persze sokat segített ebben, hogy George Clooney (és még vagy egy tucat A-listás hollywoodi sztár) reggeltől estig követelte a nyugati hatalmak szudáni beavatkozását az összes létező, nemzetközileg jegyzett média felületén. A civil aktivizmust látszólag siker koronázta. A darfúri harcok elcsendesedtek, majd 2011 nyarától Dél-Szudán önálló állammá vált. Mára azonban a kezdeti örömből és optimizmusból nem maradt semmi, ahogy Clooney is inkább a Comói-tó partján hűsöl, minthogy Szudánért kampányolna a CNN-en. Pedig a tegnap kezdődött választásokkal párhuzamosan az ország újfent az összeomlás jeleit mutatja.

Omar al-Bashir szudáni elnök 1989 óta Szudán ura. Ez a kifejezés ráadásul esetében, mint oly sok afrikai ex-katonai vezető esetében, egyáltalán nem túlzás. A politikus több mint 25 éve élet és halál kérdéseiről dönt ebben a jobb sorsa érdemes kelet-afrikai országban. Szudán ugyanis közel sem volt mindig az a kilátástalan koszfészek, mint aminek sok nemzetközi elemző mondja. Persze tény, többségében alulképzett lakossága, fejletlen gazdasága, a demokrácia hiánya, valamint a két, egymást bő egy évtizeddel követő véres polgárháborúja (1955-1972 / 1983-2005) nehezen predesztinálta volna arra, hogy ő legyen Afrika Svájca. Ellenben fontos megjegyezni, hogy az a jelentős olajkészlet, ami Dél-Szudán elszakadásáig teljes egészében az al-Bashir rezsim birtokában volt (2011-ben ennek kb. 2/3-át elvesztette), okot adhattak volna átfogó fejlesztésékre, melyek mondjuk Szomália helyett Ghána irányába tolják az ország politikai és társadalmi fejlődését. De nem így történt. A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság által körözött diktátor ugyanis pontosan nulla előrelépést hozott ’89 óta.

("Nem a demokrácia bajnoka" - Omar al-Bashir, f: thestar.com)

A tegnap kezdődött és három napig tartó országos választás azonban még így sem tartogat semmi fenyegetést a néhai katonai vezető regnálására nézve. Az elsöprő siker garantált. Bár ehhez nyilván nem árt a kézi vezérelt média, az ipari méretekben manipulált választási rendszer, illetve a hosszú ideje rettegésben tartott és elnyomott ellenzék, akik ráadásul éppen emiatt meg sem mérettetik magukat. A kicsivel több, mint 13 millió választásra jogosult tehát úgy vonul az urnák elé – ha egyáltalán –, hogy biztosak lehetnek benne: a változás nem mostanában köszönt országukra. Marad a hihetetlen szegénység, a gazdasági kilátástalanság, a nemzetközi szankciók és megbélyegzés (az Egyesült Államok jó ideje a terrorizmust támogató országok listáján tartja Szudánt), valamint a félelem. Szomorú fejlemény viszont, hogy 2013 óta, még ha kisebb megszakításokkal is, újra komoly harcok robbantak ki Szudán déli területein, amin láthatóan Dél-Szudán önállósága sem segített, sőt.

A probléma kettős. Az egyik, és fontosabb, természetesen az olajkészletek és a független Dél-Szudán feletti ellenőrzés. Al-Bashir minden áron szeretné visszaszerezni a 2011-ben elvesztett forrásait, ám ezt nehezíti, hogy ennek a jelentős része az elszakadt új államhoz került. A kartúmi vezetés éppen ezért pénzzel és fegyverrel is támogatja a helyi kormányt, hogy a hatalom ne kerüljön a velük ellenséges ellenzékiek kezébe, akikkel az ottani vezetés éppen etnikai alapú polgárháborút folytat. A másik, hogy a hírek szerint további három déli tartomány (Darfúr, Dél-Kordofán, Kék-Nílus) tervezi az elszakadást Szudántól, és esetleges csatlakozását Dél-Szudánhoz, amit Kartúm nem engedhet meg magának. Olaj, etnikum, politika. Három tényező, amely a legtöbb afrikai országot szétfeszítette az elmúlt 50 évben, és valószínűleg szétfogja az elkövetkező fél évszázadban is. Ez alól pedig, mint látható, Szudán sem kivétel.

("Ő hisz a szudáni választások szabadságában", f: timesunion.com)

Mi várható így a mostani választásokon? Sima kormány siker, a 70-es éveit taposó Omar al-Bashir újabb mandátumot nyer, ahogy tette azt legutóbb, 2010-ben. Ellentétben azonban az akkori időszakkal, a jelek szerint most keményebb nyugati bírálatban részesülhet az elcsalt választásokért, ami azt is előrevetíti, hogy a gazdasági szankciók, melyek jó ideje sújtják Kartúmot, nem kerülnek feloldásra, bármennyire is szeretné ezt elérni al-Bashir – például azzal, hogy tavaly nemzeti konzultációt hirdetett, idén pedig szabadon engedett néhány emblematikus ellenzékit. Al-Bashir számára viszont még az előbbieknél is sokkal nagyobb gondot jelenthet hatalmának megrendülése, amit a dél-szudáni helyzet és az elszakadni vágyó déli tartományok esetleges felkelése (megtámogatva némi nyugati politikai-gazdasági nyomással) hamarosan elhozhat a számára. És azt talán ő is jól tudja, ha nem másért, hát a korából fakadóan, hogy az olyan afrikai vezetők, mint ő, ritkán buknak békésen.

Németh Áron Attila

Június 7-én lesz tíz éve, hogy a katalán fővárosban tizenöt értelmiségi – nagyobbrészt ismert egyetemi tanárok és írók – egy kiáltványt indítottak útjára „egy új politikai párt létrehozásáért Katalóniában” címmel. Ezek az értelmiségiek azonban nem vállalták a választásokon való megmérettetést, így került a mozgalom élére Albert Rivera, aki 2006-ban a Ciudadanos (Polgárok) párttá alakulását felügyelte, és akinek a legfőbb célja az ideológiai bal-jobb felosztással való szakítás volt. A tavalyi EP-választás őket igazolta, hiszen a párt a nyolcadik legtöbb szavazatot szerezte, két helyet szerezve magának az ország számára biztosított 54-ből. Ekkor döntöttek a párt vezetői úgy, hogy az egész országban megvetik lábukat. A nemrég rendezett andalúziai regionális parlamenti választásokon az előrejelzésekre rácáfolva kiválóan szerepeltek. Úgy tűnik, hogy jócskán akadnak híveik a mérsékelt jobbközép szavazói körből. Ám nagy kérdés, hogy a májusi helyhatósági választásokon, majd az év végi parlamenti választásokon mennyien a Ciudadanosra.

A Ciudadanos három fő területen igyekszik megoldást kínálni a kialakult spanyolországi társadalmi problémákra: első az úgynevezett „kettősség” problematikája, ez alatt az állandó szerződéssel rendelkező munkavállalókat és az ideiglenes szerződés alapján foglalkoztatott munkavállalókat nevesíti a párt programja. A spanyol munkaügyi rendszer az eltérő végkielégítések miatt teljességgel igazságtalan – állítják –, hiszen aránytalan módon sújtja a fiatal pályakezdőket és munkavállalókat egyaránt. A párt javaslata, hogy egységes munkaszerződés létezzen csupán, és az ezzel egyidejűleg emelkedő végkielégítésekkel ki lehet majd küszöbölni a rendszer eddigi hibáit.

Spanyolországban (is) továbbá komoly probléma, hogy 7,5 millió ember még a minimálbért (648,60 euró/hó) sem keresi meg havonta. A létbizonytalanság és a szegénység felszámolására a Ciudadanos azt javasolja, hogy ezek a családok kapjanak fizetés kiegészítést, melynek mértéke attól függjön, hogy mennyire szegény a család és hány gyermek él egy háztartásban.

("Megszületett a Te pártod" - Ciudadanos választási plakát, f: celdayasociedos.com)

Harmadikként a tartós munkanélküliség megszüntetésére kíván programot kidolgozni a Ciudadanos. Az országban több mint hárommillió embert érint a probléma, a szakemberek azokat sorolják ebbe a csoportba, akiknek már több mint két éve nincs munkája, ezek közül nagyon soknak nincs megfelelő piacképes végzettsége sem. A Ciudadanos szerint ezeknek az embereknek speciális képzési programokban kell részt venniük, anélkül azonban, hogy őket a munkaközvetítők bármilyen program irányába befolyásolnák. Bár tény, ezek személyre szabott képzések lennének, vagyis, olyan képzési programokban kellene részt venniük, amely terület a lehető legközelebb áll hozzájuk. Fontos viszont megjegyezni, hogy attól függetlenül, hogy vélhetően ez lenne az egyik legjobb megoldás a tartós munkanélküliség felszámolására, a személyre szabott képzések nagyon drágák, a Ciudadanos programja pedig nem tartalmazza ezen költségek fedezetét.

Gazdasági programját tekintve tehát a Ciudadanos a tradicionális jobboldalhoz közeli felfogást képvisel, ugyanakkor fellelhetőek markáns baloldali elemek is politikai filozófiájában elég, ha csak az abortuszra és az azonos neműek házasságára gondolunk, melyeket a párt támogat.

("Egy jövendőbeli miniszterelnök?" - Albert Rivera, f: abc.es)

Spanyolország egységének kérdésében azonban egyértelműen osztja a kormányzó Néppárt (Partido Popular) álláspontját, lévén, nem támogatja az önálló Katalóniát. Elemzők szerint a Ciudadanos szavazóinak 53 százaléka a centrumban határozza meg magát, a közvélemény-kutatások pedig mára a Ciudadanost a negyedik helyen mérik a Podemos és a tradicionális spanyol pártok mögött, ez 13,4 százalékos támogatottságot jelent. Érdekes adalék, hogy a párt potenciális szavazóinak 45,7 százaléka négy évvel ezelőtt a Néppártra (Partido Popular) szavazott, míg 22,9 százalékuk a Fejlődés és Demokrácia Uniója (Unión Progreso y Democracia) szavazója volt korábban. (Az andalúziai regionális választások után az UPyD berkeiben egyre többen szorgalmazzák a Ciudadanos pártjával való egyesülést a még jobb szereplés érdekében, ám ezt az UPyD emblematikus figurája, Rosa Díez mindezidáig elutasította).

Múlt hónapban regionális parlamenti választásokat rendeztek Andalúziában, ahol a Ciudadanos a neki „jósolt” három képviselői mandátum helyett kilencet szerzett, ezzel megelőzte az UPyD pártját és pár százalékkal maradt le csupán a Podemostól, amely 15 képviselői helyet tudhat magáénak. Az ellenfelek mindeközben a magyarországi politikai kultúrától eléggé idegen módon békésen veszik tudomásul az „új versenyző” jelenlétét. Pedro Sánchez, a Spanyol Szocialista Munkáspárt főtitkára például egy új, civilizált jobboldalnak nevezte a pártot, hangoztatva, hogy sok mindenben nem értenek egyet a Ciudadanos politikájával, de az általuk megütött hang összességében elfogadható és bizonyos rétegek számára választható. Ugyanakkor a hatalmon lévő Néppárt számára nem ilyen szimpatikus és elfogadható a Ciudadanos, annál is inkább, mert a kormánypárthoz közeli mérések azt mutatják, hogy szavazóik egy része már Riveráékat támogatná, míg a néppárti szavazók másik részének másodlagos pártpreferenciája egyértelműen a Ciudadanos. Ezt csak tetőzi, hogy az évtizedes jobbközép hegemóniájukat megtörni látszik Rivera pártja, ami igencsak érzékenyen érinti a Néppártot, Mariano Rajoy ki sem ejti a száján a Ciudadanos nevét, míg a kormánypárt holdudvarához tartozóknak nem lenne ellenére egy választási paktum sem, hiszen a korrupció és a megszorító intézkedések igencsak megtépázták a szebb napokat is látott spanyol Néppártot. Némileg érthetetlen módon azonban Rajoy semmiféle paktumról nem akar hallani, kijelentette, hogy csak a spanyolokkal képzelhető el bármiféle paktum.

("Egyre többen vannak" - Ciudadanos aktivisták, f: teleprensa.com)

Kétségtelen viszont, hogy az andalúziai választásokon elért eredménye után a Ciudadanos felívelő pályán van, és a helyhatósági választások előrejelzései is azt mutatják, hogy sok helyen – például Madridban (mind a tartományban, mind a fővárosi közgyűlésben) – még ha a Néppárt a legtöbb szavazatot is kapja, a Ciudadanos nélkül nem tud majd kormányozni. Madrid megtartása pedig kulcsfontosságú a Néppárt számára a május 24-i helyhatósági választásokon, ezért Rajoy képes volt „reaktiválni” a párt „erős nőjét”, Esperanza Aguirrét, akivel köztudottan nem jó a viszonya, és aki eléggé önjáró politikus, ám karrierjét szinte mindenhol siker koronázta (volt oktatási és kulturális miniszter és a Szenátus elnöke is). Aguirre ellenben hajlik egy paktum megkötésére Riveráékkal a biztos siker érdekében. A Ciudadanosnak most a legjobban arra kell ügyelnie, hogy távol tartsa magát a spanyol közéletet erősen belengő korrupciótól. Riveráéknak tisztának kell maradniuk, máskülönben a gyorsan jött népszerűség ugyanolyan gyorsan foszlik majd szét. Ezért nem szabad koalícióra lépniük Andalúziában Susana Díaz, az autonóm közösségi kormány elnöke által vezetett szocialistákkal, sem később, a májusi helyhatósági választások utáni helyzetben a Néppárttal sem, ugyanis a szavazók éppen azért szeretik mind a Podemost, mind pedig a Ciudadanost, mert nincs látszólag közös „ügyük” a két tradicionális spanyol politikai párttal. Abban a pillanatban, amikor ennek az ellenkezője látszik kialakulni, mindkét új erő veszíteni fog kezdeti varázsából, amit sem Pablo Iglesias, a Podemos főtitkára, sem Albert Rivera, a Ciudadanos elnöke nem akarhat. Egyelőre az idő nekik dolgozik.

Erőss Bulcsú

Jemeni bombázások, ortodox húsvét, darfúri menekülttáborok, és emberjogi tüntetések az Egyesült Államokban. Ismét összegyűjtöttük a legérdekesebb képeket az elmúlt pár nap világeseményeiről.

Érdekes helyzet alakult ki a Twitteren március végén Carl Bildt svéd diplomata (korábbi miniszterelnök és külügyminiszter) és a belorusz külügy között. Bildt egy kerekasztal-beszélgetésre volt hivatalos Minszkben, és a szállodája ablakából készített kép posztolásakor feltette a kérdést: merre is tart Belarusz? Carl Bildt ártatlan tweetjére Minszk közösségi médiáért felelős alkalmazottai reagáltak is, azonban arra vonatkozóan nem kaptunk választ, hogy mi lesz Fehéroroszországgal egy-öt-tíz-húsz év múlva. 

Merre tart Fehéroroszország... politikailag?

Belarusz a Szovjetunió szétesését követő zavaros időszak egyik legnagyobb nyertesévé válhatott volna, ha az oroszbarát politikai kötelékeket időben meglazítva, de az intenzív gazdasági kapcsolatokat megtartva (például az energiatranzit területén) elindult volna a nyugati integráció irányába. Helyette azonban egy akaratgyenge orosz kormányzat stratégiai partnerévé vált, és miközben az összeomló orosz gazdaság szubvencionálta a fehérorosz ellátás jelentős részét, nem alakult ki egy egységes jövőkép a minszki eliten belül. Az elszakadás nem következett be, és Belarusz tartósan berendezkedett az orosz energiaforrásokra és felvevőpiacra építő gazdasági struktúrára, illetve az orosz-belorusz tengely erősítése vált a legfőbb prioritássá. 

Ez a gyakorlat gyökeresen megváltozott a kétezres évek folyamán, amikor is mind Putyin, mind az ország első embere, Lukasenko a maga igazát kezdte keresni. A gázárvitákban kicsúcsosodó konfliktus eredményeként Belarusznak le kellett mondania az olcsó kőolajról és földgázról (és ezzel együtt azok reexportjáról is, ami a piaci áron alul vett szénhidrogének fű alatti továbbértékesítését jelentette jelentős haszonnal). Cserébe viszont Moszkva elvesztette addigi leglojálisabb partnere jóindulatát is, ami egyben azt is jelentette, hogy a szélrózsa minden irányába (köztük Latin-Amerika és a Közel-Kelet felé) nyitó fehérorosz külpolitika hangsúlyai fokozatosan áthelyeződtek. 

("A kebelbarátságnak már vége", f: foreignaffairs.com)

Azóta Belarusz jelentős tapasztalatokkal gazdagodott. A külföldi tőke egyre több irányból áramlik be az országba, a nemzetközi konfliktuskezelésben (ld. a jelenlegi orosz-ukrán válság) Minszk - regionális szinten - főszereplővé vált, Lukasenko elfogadottsága pedig ha nem is drámai mértékben, de nőtt.

Ezt a fajta lavírozást ráadásul a minszki vezetés úgy vezényli, hogy közben nem fordított végleg hátat Oroszországnak, hiszen a viszonylagos önállóságot már kivívta magának. Erre illusztris példa a krími annexió: másfél évtizede Lukasenko lehetett volna az orosz beavatkozás egyik fő támogatója; ezzel szemben napjainkban Lukasenko többször is elítélően nyilatkozott az ukrajnai fegyveres konfliktusokról. 

Minszk jó ideig lebegtette az Eurázsiai Unióhoz történő csatlakozását is, amivel ha sakkban nem is tartotta Moszkvát, azért bizonyos engedményeket minden bizonnyal ki tudott harcolni magának.

Ami a folytatást illeti, személy szerint a fehérorosz rendszer még szélesebb körű elfogadottságát várom; ez középtávon odáig vezethet, hogy Lukasenko ismét az EU területére léphet (amire már több mint tíz éve nem volt példa). A közeledés Brüsszel érdeke is, hiszen egy kompromisszumokra egyre több hajlandóságot mutató, Oroszországgal szemben egyre kritikusabb államról beszélünk Kelet-Európa szívében. És ha ehhez hozzá vesszük azt, hogy az EU-n belül az autoriterizmus egyre inkább terjed, akkor nehéz olyan okot azonosítani, amiért a szintén erősen autoriter jellegű minszki elitet távol kellene tartani egy szorosabb együttműködés beindításától.

Merre tart Fehéroroszország... gazdaságilag?

Gazdasági értelemben a belorusz modell a szocialista piacgazdaság és az ellenőrzött kapitalizmus sajátos keveréke. Az állam számos területen tulajdonosként van jelen (vagy olyan nagytőkéseken keresztül gyakorol befolyást, akiknek lojalitása megkérdőjelezhetetlen), emellett a széleskörű szociális juttatások révén senkit sem hagynak az út szélén (legalábbis papíron). 

Ennek az alacsony hatékonyságú felállásnak egyenes következménye az, hogy a rezsiköltségek leszorítása és a minél szélesebb körű barterezés révén érhetőek el jelentős megtakarítások. 

Belarusz a teljeskörű gazdasági struktúraváltást inkább elhalasztotta, és a zavaros elszámolású barterezést választotta, ami szükségszerűen oda vezetett, hogy Belarusz mélyebb gazdasági kooperációt csak az orosz-kazah-ukrán hármas viszonylatában tudott kialakítani.

("Egy egyre inkább EU-kompatibilis diktátor", f: zpravy.idnes.cz)

Ennek a patthelyzetnek a feloldását jelentené az, ha sikerülne új alapokra helyezni a fehérorosz-EU együttműködést. Erre több próbálkozás is volt az elmúlt években, de ezek rendre elbuktak (legfőképp emberi jogi megfontolások miatt). Az EU-hoz való gazdasági közeledést eddig sokan azzal az indokkal utasították el, hogy az egyben az orosz reláció felszámolását is jelentené, ami szükségszerűen az árak emelkedéséhez vezetne. 

Mivel a jelenlegi orosz gazdasági válság negatív hatásai hatványozottan csapódnak le Belaruszban, és már a korábbi években is állandósult a két számjegyű inflációs ráta, úgy vélem, ezt a fajta érvelést ma már el lehet vetni; az alacsony árszintet többé már sem Minszk, sem Moszkva nem tudja garantálni.

Merre is tart tehát Belarusz? Egyrészt igyekszik önálló geopolitikai tényezőként megjelenni (és egy félig-meddig semleges közvetítői szerepet magára ölteni), másrészt egyre több teret enged a piaci kapitalizmusnak házon belül is, igaz szigorú állami szabályozás mellett. A fő vízválasztó az lesz, hogy hajlandó-e a fehérorosz állam a gazdasági ellenőrzésből és a foglalkoztatásban játszott 90 százalék körüli részesedéséből visszavenni (a piac javára), valamint, hogy tesz-e majd érdemi kompromisszumokat a nyugat számára. Meglátjuk.

Hámori Viktor

Ambiciózus tervvel állt elő az Arab Liga március végi csúcstalálkozóján, miszerint közös arab haderő felállításával vetnének véget a térséget sújtó számos polgárháborúnak. A régió hatalmi viszonyainak újrarendezésével kecsegtető évtizedes álom hatékony megvalósulása előtt azonban még számos politikai akadály áll.

Nem volt könnyű sorsa a Közel-Kelet legnagyobb lélekszámú népét képező arabságnak a történelem során sohasem. Az iszlám vallás megszületését követően az Arab-félszigetről kirajzott nép életét előbb a török oszmán és perzsa birodalmak, majd a gyarmatosító nyugati hatalmak határozták meg, a hidegháború során is a két szuperhatalom játékszerévé váltak a függetlenséget elnyerő arab államok. Nincsen ez másképp napjainkban sem, hiszen továbbra is megosztottsága és relatív gyengesége miatt szenved, őrlődve a belső törésvonalak, kizsákmányoló politikai elitje és a felemelkedő Törökország és Irán hatalmi törekvései között. A most bejelentett terv, amelynek nyomán a jobbára politikai egyeztetések színteréül szolgáló Arab Liga katonai komponenssel egészülne ki, ezt a kiszolgáltatottságot szüntetné meg.

A vizionált arab hadsereg mintegy 40.000 fős elit szárazföldi erőből és kisebb méretű légi és tengeri katonai kontingensekből állna, egyesítené az arab világ katonai öklét, Egyiptom haderejét az Öböl menti államok, különösen Szaúd-Arábia anyagi gazdagságával, kiegészülve számos Arab Liga tag kisebb volumenű hozzájárulásával. Ennek a papíron ütőképes haderőnek a feladata a Közel-Keletet sújtó számos polgárháború befejezése, nevezetesen a líbiai, szír-iraki és jemeni konfliktusok, a szunnita arab államoknak kedvező megoldása lenne. Az arab világ már bő egy évtizede nem tud mihez kezdeni az Irán által küldött vagy közvetlenül támogatott fegyveres erőkkel, mint a perzsa állam Forradalmi Gárdája, a Hezbollah vagy a napjainkban Jemen teljes elfoglalását végző huszi csapatok, így a közös arab haderő egyértelműen az iráni nagyhatalmi törekvések ellen lett tervbe véve. A másodlagos cél az arabok számára időzített bombát jelentő Törökország befolyásának visszaszorítása, amely, mint a NATO második legerősebb hadserege és a világ tizenhetedik legjelentősebb és dinamikusan fejlődő gazdasága éppen a szír-iraki polgárháborúk által van egyelőre kiszorítva az arab világból. Törökországgal szemben egymagában egyetlen arab állam sem állná meg a helyét, ezért egy egységes hadsereggel a zsebében teljesen más pozícióból tárgyalhatnának vele az arab államok.

("Valóra válhat egy évtizedes álom?" Al-Sisi egyiptomi elnök (b) és Amr Musza Arab Liga főtitkár (k) a közös arab haderőről szóló megbeszélésen, f: alarabiya.net)

Két szempontból érdekes a közös haderő bejelentésének időzítése: a szaúdi-egyiptomi jemeni beavatkozás és a születőben lévő Egyesült Államok és Irán közötti kiegyezés miatt. Annak ellenére, hogy Jemen hosszú évek óta egy kvázi bukott állam, a szunnita arab államokat meglepte az iszlám síita ágához közel álló (de azzal nem azonos) huszi mozgalom elsöprő sikerei. A huszi erők (kiegészülve a korábbi bukott elnökhöz hű katonai csapatokkal) előbb villámgyorsan bevették a jemeni fővárost Szanaat és a cikk írásának pillanatában a második legfontosabb várost, a stratégiai kikötőt, Ádent ostromolják. A gyors előrenyomulást azonban egy meglepő határozottsággal életre hívott szunnita katonai szövetség fékezi le, amely biztató jele egy működőképes arab hadseregnek, és ami ennél is fontosabb, a közel-keleti hatalmi játszmára vonatkozó közös politikai akarat meglétének. Az arab államok továbbá jeges rémülettel figyelik az Egyesült Államok kibontakozóban lévő stratégiáját, miszerint tárgyalásos úton normalizálja a viszonyát Iránnal, majd átcsoportosítaná erőit a számára sokkal fontosabb Csendes-óceáni térségbe és arab szövetségeseire hagyja a Közel-Kelet hatalmi egyensúlyának fenntartását. Éppen ezért érezhették úgy a szunnita arab államok, hogy időben lépniük kell és saját katonai erő megteremtésével biztosítani, hogy a nem-arab muszlim államok tovább építsék hatalmi bázisukat az arab világ magterületeiben.

Számos sebből vérzik azonban a közös arab haderő terve. Egyrészt ne gondoljuk azt, hogy a szunnita arab államok stratégiai érdekei teljes mértékben megegyeznek, amennyiben meg is teremtik a katonai ütőerőt, annak bevetését megakadályozhatja a konszenzus hiánya. Továbbá az arab haderők között technológiai téren, katonai doktrínákban, vezénylési módszerekben, sőt, vezénylési nyelvben is komoly eltérések vannak (hiszen a különböző arab nyelvjárások is jelentős kommunikációs szakadékot jelentenének). Az iráni bábkormányokat (Szíria, Irak) kivételével semelyik arab állam nem merte megkérdőjelezni a felállítandó arab hadsereg szükségességét, sőt, érdekes mozzanat, hogy egy olyan különutas arab állam, mint Szudán is a terv szerves részévé vált és politikai kitörési pontként tekint az Arab Liga szándékára. Ugyancsak nem meglepő, hogy a közös arab haderő előzményét képező formációk „értelmét” jelentő Izrael is nyugodtan szemléli a felállítandó arab katonai erőt, tudva azt, hogy az éppen ősellensége, a forradalmi iráni rezsim ellen irányul, hiszen a zsidó állam elpusztítása lekerült a szunnita arab államok napirendjéről, így az csendes haszonélvezője lenne a tervnek.

Sok újságíró (de jóval kevesebb szakértő) már a jemeni hadszíntérre vizionálja az Arab Liga haderejének első bemutatkozását, azonban még hosszú hónapokat igénybe fog venni a politikai egyeztetés. Valószínűbb, hogy egy, az Arab Liga keretein kívül szerveződő szunnita összefogás (nem csupán arab, hiszen Pakisztán is jó eséllyel részt fog venni a huszik elleni hadjáratban) kényszeríti tárgyalóasztalhoz a perzsa állam jemeni szövetségeseit. Az arab államoknak még jó néhány hónap rendelkezésére, hogy a közös haderő magját megteremtve bebiztosítsák magukat egy olyan hamarosan eljövendő korszakra, amikor már nem számíthatnak az Egyesült Államok robosztus biztonsági garanciáira és saját kezükbe kell venniük sorsuk alakítását.

Csepregi Zsolt

Április 2-án a kenyai Garissában közel 150 egyetemi diákot öltek meg az al-Shabaab fegyveresei. A szörnyű esemény árnyékában megpróbáljuk bemutatni, honnan indult és milyen világpolitikai események befolyásolták a terrorszervezet tevékenységét.

Ezekben az órákban is Moszkvában tárgyal Alexisz Ciprasz görög miniszterelnök, a nemzetközi média által radikális baloldalinak bélyegzett párt, a Sziriza vezetője. Ciprasz oroszországi látogatásának csúcspontja azonban a kora délutáni, Vlagyimir Putyinnal közös tárgyalása lesz, ami talán választ ad arra, hogy mit akar Görögország az oroszoktól, hiszen ezt ma senki nem tudja. Bár hetek óta pletykálnak egy esetleges görög-orosz megegyezésről, amivel Athén kiválthatná nemzetközi hiteleit, egy ilyen megállapodásra kevés az esély.

Az előzetes tervek szerint délután 1-kor (moszkvai idő) találkozik Alexisz Ciprasz görög miniszterelnök és Vlagyimir Putyin orosz elnök, hogy megbeszélést folytassanak a két ország közötti együttműködés jelenéről és jövőjéről, majd ebédeljenek, aláírjanak pár fontos, előre egyeztetett dokumentumot, végül pedig nemzetközi sajtótájékoztató tartsanak a megállapodottakról. Ez önmagában persze rutin diplomácia, ami nem feltétlenül tartogat semmi izgalmasat a külső szemlélőknek. A jelenlegi világpolitikai helyzetben azonban – mint korábban Putyin budapesti látogatásán is – minden szónak, minden egyes sóhajtásnak jelentősége lehet, hiszen a történet most mégis csak az, hogy egy olyan politikai szervezet egyik tagállamának vezetője találkozik Oroszország első emberével, amely súlyos gazdasági szankciókkal sújtja Moszkvát. És, amely teszi ezt mindazért, amit az oroszok állítólagosan Ukrajnában művelnek: Krím, Donyeck, Luhanszk, polgárháború közeli állapot, titkos fegyverszállítmányok, szándékos uszítás. Az Európai Unió állandósult gondjait ellenben nemcsak a kelet-ukrajnai állapotok jelentik, hanem Görögország gazdasági helyzete is. Athén évek óta nemzetközi hitelek biztosította lélegeztető gépen van, és bár a gazdasága rövid ideje a talpra állás jeleit mutatja, a teljes siker még nagyon messze van. Ezt tudják minden uniós fővárosban.

("Tegnap Nyugat. Ma Kelet. És holnapután?" f: rt.com)

Ennek ellenére, Orbán Viktor magyar miniszterelnökhöz hasonlóan, Alexisz Ciprasz is jó ideje az EU-USA tandem oroszellenes szankciónak meggyőződéses ellenzői között van – dacára annak, hogy az intézkedéseket ő maga és pártja is megszavazta. Illetve, a napokban a görög kormány felvetette, hogy számításaik szerint Németország még közel 280 milliárd euróval tartozik neki, II. világháborús jóvátétel gyanánt, a nácik okozta rombolás helyreállításáért. Egyik oldalon tehát ott áll egy miniszterelnök és egy ország, amely nemzetközi hitelekből (elsősorban Berlinnek köszönhetően) tud csak fennmaradni. A másikon pedig ott áll ugyanez a politikus és ugyanez az ország, amely egyszer a korábban egyeztetett feltételek betartását és a teljes együttműködést hirdeti, másszor meg az uniós kilépését fontolgatja és a nemzetközi hitelszerződés azonnali felrúgását. Természetesen badarság lenne nem elismerni a tényt, hogy Ciprasz helyzete rendkívül komplikált. Hiszen, amíg hazájában egy az egész baloldali politikai spektrumot lefedő pártszövetséget kell kormányon igazgatnia (dühös és elkeseredett választók ellenében), addig a nyugati hitelezők a pénzük visszafizetéséhez szükséges (mindenkori) garanciákat akarják kikényszeríteni Athénból. Klasszikus 22-es csapdája, mert lényegében semmi sem lehet jó döntés. Ha a trojka (Európai Központi Bank, EU, IMF) irányába tesz gesztusokat a görög kormányfő, akkor saját pártja és a választói szeretnék a fejét. Ha viszont népe irányába tesz gesztusokat (például a hitelfeltételek újratárgyalásán keresztül), akkor a nyugat követeli a fejét.

Megoldást azonban egy miniszterelnöknek minden problémára találnia kell, még egy ilyen sehogy és semmikor nem jó konfliktusban is, és úgy látszik, hogy Alexisz Ciprasz válasz erre a következő: mindenhol mindenkit biztosítunk uniós és a hiteleink visszafizetése iránti elköteleződésünkről, de ezt kiegészítjük olyan információkkal, amit a nemzetközi sajtó számára csepegtetnek egyes névtelenségbe burkolózó kormányzati vagy kormány közeli források, amik elsődleges vállalásainkat finoman (vagy akár teljes egészében) megkérdőjelezik. Ez utóbbira lehet példa a pletyka, hogy a mai Putyin látogatás egy görög pénzügyi mentőcsomagot készít elő, amivel Athén kiváltja majd nyugati hitelezőit, vagy, hogy Görögország, amennyiben nem lesz hitelfeltétel újratárgyalás, akkor azonnali hatállyal államosítja bankjait, megtagadja hitelei visszafizetését, újra bevezeti a drachmát és kilép ez EU-ból. És persze ebben a képbe illik a mostani II. világháborús jóvátétel kérdése is, amit semmilyen felelősen gondolkodó görög politikus nem vehet komolyan, hiszen az ezzel kapcsolatos ügyeket a két ország már évtizedekkel ezelőtt – nemzetközi jog keretei között – teljes egészében rendezte.

("Sarlóval könnyebb lesz az élet", f: forexlive.com)

A fentiek fényében akkor mégis mi várható ma Moszkvában? Vélhetően megegyezés arról, hogy Oroszország több görög gazdasági ágazatba is befektet – szó van kereskedelemről (pireuszi és a szaloniki kikötők), közlekedésről (helyi vasút), energiáról (gáz) és a turizmusról –, valamint, hogy néhány uniós tagállammal szemben, köztük a görögökkel, az oroszok hamarosan feloldják mezőgazdasági embargójukat. Athénnak ez azért lenne különösen fontos, mert az Oroszországba irányuló görög export közel felét éppen ez az ágazat adja. Orosz hitelről viszont – főleg olyanról, amely kiváltaná a nyugati hiteleket – minden valószínűség szerint nem lesz szó, ami persze látva az orosz gazdaság teljesítményét (pl. idén még mínuszos GDP növekedés / rubel tavalyi összeomlása / országba irányuló külföldi működő tőke kvázi megszűnése / deviza tartalékok stabil felélése), finoman szólva sem meglepő. Vagyis a görögök hol ijesztgetnek, hol kettős beszédet alkalmaznak, hogy jobb pozíciókat érjenek el a brüsszeli tárgyalóasztaloknál. De ha sikert érnek el, ha nem, kilépni minden bizonnyal nem szeretnének az EU-ból, mert számukra ott a megsemmisülésen kívül nincs semmi.

Németh Áron Attila

Bár a magyar-amerikai kitiltási botrány hullámai mára majdhogynem teljesen elültek a közéleti diskurzusban, régiónk egy másik vezető államában csak most kezdődik valami hasonló. Milos Zeman cseh elnök és az ottani amerikai nagykövet közötti szócsörte azonban sokkal kisebb hatással lesz a két ország viszonyára, mint a magyarországi események – foglalkozni vele azonban érdemes.

A két fél egymásnak feszülésének egy pár nappal ezelőtti interjú adott alapot, amelyben Andrew Shapiro, az Egyesült Államok prágai nagykövete kijelentette: Milos Zeman cseh elnök lehet az egyetlen uniós államfő, aki május 9-én részt vesz a moszkvai, a második világháború befejezésének a 70. évfordulóján tartandó ünnepségeken. A nagykövet ezt „eléggé kényes” helyzetnek minősítette, ám hozzátette: nem az ő feladata megmondani a cseh elnöknek, mit tegyen vagy ne tegyen. Shapiro nyílt véleménye valódi protokolláris lavinát indított el, Zeman már a hétvégén szükségét érezte, hogy reagáljon a megfogalmazottakra: „Nem tudom elképzelni, hogy a washingtoni cseh nagykövet tanácsot adna az amerikai elnöknek, hová utazzon. Külföldi útjaim terveibe semmiféle nagykövet nem fog beleszólni”.

("Régmúlt idők mosolya" - Zeman fogadja 2014-ben a Prágába érkező Shapirot; f.: praguepost.com)

A cseh elnököt ért kritikák egyik oldalról megalapozottak, hiszen az egyre közeledő moszkvai eseményre eddig rajta kívül csupán két másik uniós vezető (Alexisz Ciprasz görög és Nikosz Anasztasziadisz ciprusi elnök) igazolta vissza, hogy ott lesz Vlagyimir Putyin mellett a tribünön. Több állam – köztük Magyarország – még nem jelezte végérvényesen, hogy mik is a szándékai, hiszen egyértelmű, hogy a jelenlegi orosz-ukrán konfliktus miatt a részvétel sokkal többről szól, mint a második világháborúról való megemlékezés. Azon államfők és magas rangú politikusok, akik ott lesznek a Vörös téri megemlékezésen egyértelműen elutasítják azt az általánosnak hangoztatott uniós álláspontot, miszerint a mostani orosz politikát minden téren izolálni kell a világpolitikából mindaddig, amíg nem látszik egyértelműen az orosz visszavonulás a kelet-ukrán térségben.

Másrészről Zeman kifakadása az amerikai nagykövetre bizonyos szempontból érthető, bár reakciója alapvetően túlzó. Az elnök ugyanis kijelentette, Shapiro előtt bezárultak a Hradzsin (az elnöki palota) kapui, Zeman nem hajlandó a 2014-ben Prágába delegált nagykövettel négyszemközt találkozni a jövőben. Ilyen szintű protokolláris harcot indítani az alapvetően minden téren szövetséges Egyesült Államokkal alsó hangon is hibás lépésnek tekinthető, amiből látszik, hogy az elnök erősen túlnő alapvetően ceremoniális feladatain. Ez abból is adódik, hogy Milos Zeman előzőleg miniszterelnöki* pozíciót töltött be a cseh kormányban, érdeklődése és szakmai tapasztalata így sokkal aktívabb politikai részvételből táplálkozik.

("Baráti átvonulás" - amerikai páncélosok erődemonstrációja Csehországban; f.: AFP)

Kritikát azonban nem csak külső oldalról kapott az elmúlt időkben, tervezett moszkvai útja ugyanis több helyi párt számára is nehezen elfogadható lépés volt. Zeman tervezett útját ugyanis élesen ellenzi a cseh ellenzék és a kormánykoalíciós pártok több politikusa is. Bohuslav Sobotka miniszterelnök azonban kijelentette, a kormány nem lát problémát az elnök moszkvai látogatásában, azt a külügyminisztérium is jóvá fogja valószínűleg hagyni. Ennek ellenére több cseh emberjogi szervezet figyelmeztet arra, hogy az elnök Vlagyimir Putyin egyik leghangosabb szócsöve a kontinensen – amely címet az elmúlt hónapok során sokszor a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor is megkapott már.

Nem érdemes azonban túl nagy súlyt hangsúlyt fektetni a szavak szintjén zajló csörtére, hiszen látható, hogy az Európai Unión belül koránt sincs egységes fellépés az orosz agresszióval kapcsolatban. Bár hivatalosan mind Brüsszel, mind Washington szeretné erősíteni a teljes orosz izoláció hatását, a valóságban egyre több állam kacsint ki a gazdasági szankciók és a politikai hátraarc mögül. Ezt főleg azon tagállamoknál tapasztalhatjuk, amelyek gazdaságilag nem állnak olyan erős lábakon, mint Németország vagy Franciaország, és így az orosz piac kiesése súlyos csapást jelentett nekik az elmúlt időszakban. Közülük többen – például az olasz Matteo Renzi – ezt a kettős játszmát valószínűleg ügyesebben viszik végbe, mint a csehek: egy moszkvai privát út után vagy annak tervezésének fényében a május 9-i rendezvényt könnyedén elutasíthatják.

Milos Zeman felelőtlen lépése tehát kizárólag saját országa számára biztosít támadási felületet, amivel valószínűleg többet veszít, mint amennyit nyer. Kihátrálni láthatóan nem fog mögüle a jelenlegi kormány, azonban egyértelmű, hogy a mostani helyzetben, valamint az erős szövetségi szálak figyelembevétele okán az oroszokkal való kapcsolattartást sokkal finomabb eszközökkel lehet csak fenntartani.

Mészáros Tamás

*: A cikk előző változatában tévesen Zeman külügyminiszterként szerepelt. Köszönjük az észrevételt Árpád nevű olvasónknak!

Döntés az iráni atomvitában, Rio de Janeiro nyomornegyedei, kenyai vérengzés, nigériai választások és csehországi amerikai katonai parádé - képes összefoglalónk a hét eseményeiről.

A március 21-én Szöulban tartott Japán-Kína-Korea külügyminiszteri találkozón a politikusok abban állapodtak meg, hogy a terrorelhárítás, a környezetvédelem, valamint a katasztrófavédelem területein folytatják és fejlesztik az együttműködést, illetve, hogy legközelebb igyekeznek „egy hamarabbi időpontot” találni a három ország csúcstalálkozójára, mint a legutóbbi. Az alábbiakban ennek az eseménynek a jelentőségét kívánom értelmezni.

1) Az elmúlt pár évben elmaradtak ezek a háromoldalú tárgyalások, hiszen mind a Japán-Kína, mind a Japán-Korea diplomáciai reláció fagyos volt. Kína álláspontja a kérdésben látszólag a következő: nem szabad hagyni a 2014. novemberi csúcstalálkozó óta szép lassan helyreálló Japán-Kína kapcsolat újbóli elhidegülését. Ez ráadásul Korea számára is fontos. Annál is inkább, mert hosszabb távon a Japánnal való diplomácia együttműködés hiánya számára részleges/teljes régiós elszigetelődést okozhat. A minél „hamarabbi” időpont tehát minden félnek kedvező lehetne.

2) Japán annyira eredményesnek tartja a mostani külügyminiszteri találkozót, hogy a megállapodottak alapján készül a következő csúcstalálkozóra. A japán kormánypárt politikusai ebben a hónapban már asztalhoz ültetnék a három ország vezetőjét, de legkésőbb idén ősszel. Kína és Korea ugyanakkor óvatos, elsősorban saját közvéleménye miatt, hiszen tudható, hogy áprilistól veszi kezdetét a Japán politika „forró” időszaka, azaz innentől augusztus 15-ig (a II. világháború lezárásának napja) nagyobb eséllyel tesznek majd látogatást a japán konzervatív politikusok a hírhedt Jaszukuni-szentélybe, ahol a háborúban elhunyt katonák mellett (a kínaiak és a koreaiak szemében) több japán „háborús főbűnös” nyugszik.

("A szavazóinak tetszik" - Abe Sinzó a Jaszukuni-szentélyben)

3) Amennyiben Japán két szomszédja értő figyelemmel kíséri a szigetországban kialakuló politikai helyzetet, és láthatatlan nyomást gyakorol, úgy talán még az is előfordulhat, hogy Abe Sinzó nem látogat el a Jaszukuniba - 2013. decembere óta ez lenne a második alkalma miniszterelnökként -, hiszen egy ilyen háromoldalú találkozóra 2012. májusa óta nem volt példa. Ez azonban nem lesz / lenne egyszerű döntés a japán kormányfő számára, mivel idén van a világháború lezárásának 70. évfordulója, és ennek okán a miniszterelnök fontos beszédet tart majd.

4) A második világháború lezárásának 70. évfordulója ugyanis kiemelten fontos, nagy esemény Abe Sinzó számára, aki főleg az erősen konzervatív szavazók körében népszerű politikus. Szavazói körében ráadásul sokan vannak olyanok, akik kiemelten fontosnak tartják a miniszterelnök (radikálisabb esetben a császár) Jaszukuniba történő rendszeres látogatását. Könnyen előfordulhat tehát, hogy Abe miniszterelnök, engedve a belső nyomásnak és nem feltétlenül foglalkozva a külső reakciókkal, mégis csak ellátogat a szentélybe, hiszen többször bizonyította, a patriotizmus számára fontos. És ez még úgy is igaz, hogy Abe Sinzó 2012-es beiktatása óta többször hangoztatta, hogy Japán mindig nyitott a szomszédokkal való találkozókra.

("Nincs háború / Nincs Jaszukuni")

5) Ha ez utóbbi szcenárió alapján alakulna a helyzet, a Japán-Kína és a Japán-Korea viszony egyaránt elmérgesedne augusztus 15-höz közeledve. Pak államfő asszony a találkozó szükséges feltételeként emlegeti, hogy a japán katonák által „örömlányként kiszolgáltatottak” ügyét véglegesen oldja meg Tokió a koreai közvélemény jogos/érzelmi kérésének megfelelően. Ha nem, a koreai államfő öt éves mandátuma végéhez közeledve egyre radikálisabb, populista, japán-ellenes politikát alkalmazhat. Nem beszélve arról, hogy egy újabb találkozó elmulasztása azt jelentené, hogy a modern történelemben Pak Gun Hje lenne az első koreai államfő, aki hivatali ideje alatt nem volt hajlandó leülni négyszemközt Japán vezetőjével.

6) Mindezekből fakadóan Japán két szomszédjának is érdeke lehet a minél korábbi, lehetőleg augusztus 15-öt megelőző háromoldalú csúcstalálkozó megrendezése. Kínának érdeke, hogy tovább folytatódjon a mélypontjáról elmozdult Japánnal való kapcsolat normalizálása. Koreának pedig nem hozna valódi előnyt, ha továbbra sem kezdeményezné a Japánnal való jó szomszédság helyreállítását. Ha az évfordulót megelőzően zajlik le a találkozó, akkor Kína és Korea vezetőjének lesz arra lehetősége, hogy aggodalmát fejezze ki Abe Sinzó Jaszukuni látogatását, a történelem értékelő beszédének tartalmát illetően. Főleg azért, mert teljeséggel természetes, hogy a háromoldalú találkozók margóján bilaterális egyeztetésekre is sort kerítenek a felek.

7) Ha az előzetes „kritika” nem járulna hozzá Abe Jaszukuniba történő látogatásának megakadályozásához, akkor is maradna kifogási lehetőség a kínai és koreai vezetők számára, például egy sajtóközleményben élesen kritizálhatnák Abe Sinzó döntését, megtartva ezzel saját presztízsüket.

("A polgárok retorziója")

8) A három ország külügyminisztereinek találkozója óta mindenesetre már vannak pozitívnak minősíthető hírek: március 29-én a szingapúri miniszterelnök temetése után tartott fogadáson Pak és Abe röviden beszélgetett, és abban állapodtak meg, hogy a háromoldalú csúcstalálkozót minél hamarabb meg kell rendezni. Március 31-i hírek szerint április 11-12 folyamán Japán-Kína-Korea turisztikai miniszterei is tárgyalni fognak Tokióban.

Összegezve: meglátásom szerint a háromoldalú csúcstalálkozóra valamikor 2015. májusa-júniusa környékén kerülhet sor. Ha így alakulnak az események, akkor a japán kormánypárt politikusainak megoldást kell arra találnia, hogy például hogyan látogassák meg a Jaszukunit az áprilisi nagy szertartáskor: a cél az lenne, hogy a szomszéd országok számára ne tűnjön túlzottan provokatívnak a kormánypolitikusok magatartása, ám ezzel egyidejűleg a belföldi konzervatív szavazóknak se tűnjön gyávának a kormány. Abban az esetben, ha ez sikerül, akkor Kína és Korea vezetői számára biztosítva lenne a lehetőség, hogy saját népüknek azt mondják, hogy bár a japán politikusok sok esetben felelőtlenek, a kétoldalú kapcsolatok alakítását pedig ezek nem befolyásolják. Amennyiben viszont a felek nem tudják feloldani a történelemhez való viszonyulás ügyeit, amelyeket elsősorban a Jaszukuni feletti feszültségük szimbolizál, még az sincs kizárva, hogy a legközelebbi háromoldalú találkozóra sokkal később, akár az idei ősznél is távolabbi időpontban kerülne sora. Ha egyáltalán sor kerülne.

Kei Kuragane

Thaiföld politikai életét a stabil kivételével már minden egyéb jelzővel illették. Egyesek szerint bohózat, mások szerint igazságos katonai kormányzás jellemzi az országot. Ha közelebbről megvizsgáljuk a thai belpolitikai történéseket, egyértelművé válik, hogy az elmúlt évtized minden fő eseménye a Sinavatra-klánhoz kapcsolódik. És ez mostanában sincsen másként. A jövőre vonatkozó legfontosabb kérdés azonban már nem arra irányul, hogy milyen kormányzati esélyekkel rendelkezik a klán valamely tagja, hanem arra, hogy lesz-e egyáltalán lehetőségük közvetlenül, vagy akár közvetve beleszólni a thai politikába? A Sinavatrák szempontjából ugyanis a jelenlegi állás igen borús. Út a demokrácia felé, vagy az ahhoz vezető útról való letérés? Merre tovább Thailföld?

A Sinavatrák ellentmondásos, ám rendkívül befolyásos politikai szerepvállalása Thakszin Sinavatra 2001-es hivatalba lépésével kezdődött. Kormányzatának népszerűsége, ami miatt a 2005-ös választásokon pártja, a Thak Rak Thai (TRT) ismételten győzni tudott, a vidéki, szegényebb rétegeknek volt köszönhető. Támogatásukat azzal nyerte el, hogy a „thakszinizmusnak” is nevezett gazdaságélénkítő program intézkedései következtében csökkentek a szegénységi mutatók, bevezetésre került az első általános egészségbiztosítási rendszer, valamint nagymértékben fejlődött az ország infrastruktúrája. 2006-ban azonban főleg az elitrétegben olyannyira elfajult a kormánnyal való elégedetlenség (hatalommal való visszaéléssel, korrupcióval, összeférhetetlenséggel, a sajtó manipulációjával, hivatali ideje alatt történő túlzott vagyonosodással, autoriter vezetéssel vádolták a kormányfőt), hogy Thakszin távollétében a katonai junta, amely később Nemzeti Biztonság Tanácsának nevezte magát, katonai puccsal mind Thakszint, mind a TRT képviselőit eltávolította helyükről, valamint eltiltotta a politikai élettől.

("Egy jellemző thai utcakép", f: aim.org)

Ha azt hisszük, hogy itt véget is ért a Sinavatra kormányzat hatalma, nagyot tévedünk. Ezek után Thakszin, ha közvetlenül nem is, de közvetetten annál inkább részt vett a politikai életben. Önkéntes dubaji száműzetéséből először a Nép Ereje Pártot, majd annak Alkotmánybíróság általi feloszlatását követően a Pheu Thai Pártot (melyet húga, Jingluck Sinavatra, 2014-ben lemondatott kormányfő vezetetett) támogatta. Mindkettő, a maga idejében meg is nyerte a választásokat. A szegényebb rétegek szavazói, azaz a párt legfontosabb bázisa kitartott a Sinavatrák mellett. A Pheu Thai Párt, és az élén álló miniszterelnök Jingluck esetében a sors ismételte önmagát. 2014-ben a kormányellenes és a kormánypárti tüntetők között az állapotok kaotikusra váltottak, és veszélyeztették Thaiföld közbiztonságát. A hadsereg beavatkozott, katonai puccsal átvette a hatalmat az ország első női miniszterelnökétől és kormányától.

Jingluck Sinavatra kormányának bukásához vezető okok közül elsőként megemlíthetjük azt, hogy miután a kormány 2013 novemberében amnesztiát ígért Thaksziknak, az ellenzéki erők rendkívüli mozgósításba kezdtek. A politikai krízist tovább súlyosbította, hogy a tüntetéssorozatok kitörése után Jingluck ragaszkodott az előrehozott választások kiírásához, annak megtartásához. Az eredmény megsemmisítése érdekében az ellenzéki Demokrata Párt bírósághoz fordult, hiszen a tüntetések miatt nem lehetetett minden körzetben azonos módon, azonos időben megtartani a szavazást, így azzal érveltek, hogy az eredmény alkotmányellenes. A kormány támogatóinak fő bázisát adó parasztság körében feléledt elégedetlenség, amelyet a beígért rizstermelési támogatás elmaradásának ténye okozott, visszafordíthatatlan következményekkel járt. Az ellenzék szerint a rendszer korrupciót szült, az állam eladósodott miatta. Mindezek következtében a hadsereg Prajuth Csan-ocsa tábornok vezetésével 2014. május 22-én, fél éves belpolitikai káosz és tüntetéshullám után felfüggesztette az alkotmányt, majd a politikai elit nagy részét, a kormány tagjait és Jingluckot is őrizetbe vették.

("Politikai értelemben végük" - Jingluck és Thakszin Sinavatra, f: kinibiz.com)

Az országot jelenleg vezető katonai kormánynak Prajuth miniszterelnökségével legfőbb célja a gazdasági károk felszámolása, a béke megteremtése, a belpolitika stabilizálása, majd a választások kiírása. Jingluck Sinavatra és bátyja támogatói szerint egy átmeneti kormány nem legitim, tiltakozni kell a nem választással hatalomra került kormány ellen, amely nyilvánvalóan halogatja a választások kiírását, és a hatalma megszilárdításával újból veszélyezteti az ország demokratikus fejlődését. Minden bizonnyal több politikai csoportosulás nemtetszését fogja kiváltani a tábornok héten bejelentett döntése, miszerint a hadiállapot megszüntetésével egy új biztonsági intézkedést vezetne be. Az életbe lépő alkotmánymódosítás korlátlan hatalmat adna a kezébe azáltal, hogy Prajuth ellenőrzéssel bírna a kormány összes szerve felett. Negatív hangok szerint a tervezet egyenlő a diktatúrával, Thaiföld lesodródik a demokratikus útról, miközben Prajuth vezetési stílusa, nyilatkozatai jócskán hagynak kívánni valót maguk után. Mindezek mellett a Legfelsőbb Bíróság arról ítélkezett, hogy májusban Jingluck Sinavatrának bíróság elé kell állnia, mert a vádhatóságok szerint hatalmas veszteséget okozott az államnak a rizstermesztőknek nyújtott állami támogatások hanyag kezelése során. Ha bűnösnek találják, akár tízévi szabadságvesztéssel is sújthatják. Jingluck politikai indíttatásúnak véli az ellene indított pert, és csak egy eszköznek arra, hogy a Sinavatrákat a kormányzó erő a lehető leghosszabb ideig távol tartsa a politikától.

Összegzésként elmondható, hogy a Sinavatrák nehéz helyzetben vannak. Jingluck per elé néz, Thakszin továbbra is száműzetésben. A Pheu Thai Pártnak új vezetőt kell találnia a választásokig, amely nem lesz könnyű feladat azt figyelembe véve, hogy mind a Thakszinnal kapcsolatban álló vállalkozókat, mind a rendőrséget érintő tisztogatások során a Sinavatrák számos bizalmi emberét eltávolították. A thai trón várományosa, a korona herceg Maha Vajiralongkorn korábban jó kapcsolatot ápolt a Sinavatrákkal, de most ő is a hadsereg oldalán találta meg érdekeit, hiszen a közelgő hatalomátvétel sokkal egyszerűbb a tábornok pártolása mellett. A szegényebb rétegek támogatására sem lehet építeni, hiszen a rizs botrány miatt bizonyos mértékben csalódtak a volt kormányfőben. Ha a híresztelések igazak, és a készülő alkotmányba a Pheu Thai Párt kormányzásának tiltását rögzítik, az negatívan befolyásolhatja mind a kormányról alkotott képet, mind a demokratikus értékeket. A junta félti a hatalmát, így a trónátadásig valószínűsíthetően húzni fogja a szavazás kiírását. A hosszú politikai játszma nagy vesztese azonban maga a thai nép, az ország fejlődése, amelyet visszavetnek a belső ellentétek. A Sinavatra-klán, mint politikai erő elpusztítása ugyanis nem fogja elhozni a vágyott békét, sőt, újabb erőszakot, instabilitást szülhet.

Gyuris Klaudia

Az idén januári párizsi terrortámadások után újra kiemelt fókuszba került az európai bevándorlás és a kontinensen élő muszlimok kérdésköre – nem mintha előtte nem lehetett volna elég diskurzust látni és hallani a témában. Nincs a helyzet másképpen Olaszországban sem, ahol jelenleg épp egy milánói mecset felépítése körül csapnak össze az indulatok.

A Charlie Hebdo szerkesztősége elleni véres merényletek árnyékában az EU tagországai sokszor a félelem által vezérelt retorikát választottak a helyzet kezelése céljából – ahogy erre példa bizonyos szinten Magyarország is. Az illegális vagy a mostani köznyelvben sokszor megélhetésinek címkézett bevándorlókkal kapcsolatos negatív érzelmek itthon is szárnya kaptak az eset után (a témával mi is behatóan foglalkoztunk Fókusz rovatunk ezzel kapcsolatos dupla cikkében), így el lehet képzelni, hogy milyen érzelmek kerekedhetnek felül az imigrációval folyamatosan küzdő Olaszországban.

("Köszönjük, Lampedusa!" - Bevándorlók adnak hálát, hogy olasz partot értek; f.: sky.it)

Ha csak a 2014-es évet tesszük nagyító alá, látható, hogy az Olasz Köztársaságban 143 százalékkal többen kértek menedékjogot, mint 2013-ban – ez volt a legmagasabb növekedés az EU-n belül (a második legmagasabb Magyarországon volt). Ezzel az értékkel (közel 65 ezer bevándorló) pedig az uniós országok közül az 5. legnagyobb célpontja a határokon túlról érkezőknek. Csak viszonyítási alapként: az első Németország 202 ezer fővel, a hetedik pedig Magyarország közel 43 ezer fővel. Az észak-afrikai régióból érkező folyamatos menekültáradat hatalmas humanitárius készültséget és feszültséget jelent az ország számára: a tengeri úton érkező „lélekvesztő” bárkák elsődleges célpontjánál, Lampedusa szigeténél menekülttáborok várják a folyamatosan érkező csoportokat – amelyek tagjai között magas arányban képviseltetik magukat a muszlim hívők is.

A muszlim közösségekkel való együttélés minőségének fejlesztésére tehát egyre nagyobb szükség mutatkozik meg az országban. Ennek tökéletes szimbóluma volt még 2009-ben, amikor több mint ezer muszlim hívő imádkozott a milánói dóm előtti téren – jelezve, hogy nincs számukra kialakított mecset. A hiányt hat év alatt sem sikerült betölteni, a közel másfél milliós városban a mai napig sem sikerült lerombolni az ezt megnehezítő bürokratikus korlátokat és a társadalom szembenállását.

("Erőteljes jelzés" - olasz muszlimok a milánói dóm előtt; f.: mondoislam.org)

A januári merényletek hatására azonban az olasz vezetők próbálnak nem a teljes elutasítás és a félelem útjára lépni, hanem egyfajta újabb impulzusnak felhasználni a helyzetet a muszlim hívőkkel való kapcsolat rendszerezésére. Ahogy Milánó szociálpolitikáért felelős irányítója, Pierfrancesco Majorino mondta: „Párizs után minden eddiginél sürgősebb, hogy előremozdítsuk az iszlámmal való dialógust”. Az új szemlélet mögött az a filozófia húzódik meg, hogy sokkal kontrollálhatóbb módon lehet elejét venni a radikális irányzatoknak akkor, ha a vallási csoportok nem eldugott pincékben és garázsokban találkoznak, hanem rendes, államilag is elismert mecsetek falai között. Ez főleg azért lenne fontos, mert bár Olaszországban közel 1,6 millió muszlim él, alig pár mecset található az országban. A milánói vezetők ezért szeretnének az ország gazdasági központjaként is funkcionáló városban példát mutatni ezen a téren – ha minden a terv szerint megy, pár hónapon belül sikerülhet kihirdetni az építkezés kezdetét.

Bár ezek nagyon pozitív kezdeményezések, sajnos nem a teljes olasz társadalom támogatja az egyenrangú bánásmódot a különböző egyházakkal kapcsolatban. Az Északi Liga (Lega Nord - LN) nevű, bevándorlásellenes párt például most is szót emelt az építkezés ellen: „Vagy azonosulnak az értékeinkkel, vagy építhetnek mecsetet a saját hátsó udvarukban” – jelentette ki a párt vezetője Matteo Salvini. Erős szavak, azonban nem mondhatjuk, hogy nem találnak visszhangra az olaszok körében. A radikális irányzatoktól való félelem, a líbiai polgárháború által okozott fenyegetettség érzete egyre erősebb az országban. Jól mutatja ezt az is, hogy mekkora arányban vannak jelen Olaszországban muszlimok valójában, és mekkora arányt saccol a közvélemény (nem meglepő módon, ez a két arány a többi bemutatott országban is markánsan eltér):

Mindezek ellenére a milánói mecset alapkövét hamarosan elhelyezhetik a San Siro stadiontól nem messze eső területen. Felépülésekor egy olyan rég áhított kívánalom teljesülhet a muszlim népesség számára, amire már több évvel ezelőtt sort kellett volna keríteni. És bár mind Olaszországban, mind Magyarországon, és valójában az EU teljes területén még hosszú utat kell megtenni a szociális befogadókészség növeléséért, kétségtelen, hogy az ilyen lépések sokat tehetnek a kontinens kultúráinak békés együttéléséért.

Mészáros Tamás

A jelenlegi katolikus déli elnök egy északi szunnita muszlim politikussal vív egyre kiélezettebb harcot a nigériai választások első fordulójában, aminek a célja, hogy eldőljön, hogy a következő 4 évben melyikük vezetheti az országot. Sokáig úgy tűnt, hogy erre a regnáló elnöknek lesz a nagyobb esélye. Az eddig beérkezett választási eredmények azonban azt mutatják, hogy Jonathan helyett inkább a kihívó, Muhammadu Buhari érezheti magát páholyban. Merre indul Nigéria?

Nigéria függetlensége, vagyis, amióta végleg megszabadult a sorozatos katonai diktatúrák béklyójától, 1999-re tehető. Az azóta eltelt 16 évben 4 országos választást tartottak (1999, 2003, 2007, 2011), aminek azonban szinte mindegyikét zavargások kísérték. Persze ez egy 170 milliós országban, amelyet a gazdasági törésvonalakon kívül törzsi, vallási és földrajzi ellentétek is szabdalnak, nem meglepő. Mindezek ellenére Nigéria, amely manapság nem csak az afrikai kontinens legnépesebb, de egyben legnagyobb gazdaságával rendelkező tagja is, igyekszik példát mutatni. A nemzetközi megfigyelők már legutóbb, 20011-ben is összességében megfelelőnek ítélték a választások lebonyolítását. Véleményük szerint a korábban még rendszeresnek, kiterjedtnek és összehangoltnak nevezhető csalások, szavazat hamisítások elszigeteltek és eseti jellegűekké szelídültek. Ez alapján nyugodt szívvel kijelenthető lenne, hogy az ország nagyot lépett előre. És talán ez igaz is lenne, ha a 4 évvel ezelőtti megmérettetést nem követték volna véres és halálos összetűzések az ellenzéki jelölt támogatói, valamint a kormányerők között. (Bár igaz, és nagyon fontos megjegyezni, hogy a nagyjából 800 emberéletet követelő események nem csak a tüntetések miatt következtek be, hanem a Boko Haram iszlamista terrorszervezet merényletei miatt is.)

("Nigéria következő elnöke?"- Muhammadu Buhari, f: www.panafricanvisions.com)

A mostani helyzet azonban – legalább is egyelőre – valóban más, hiszen komolyabb polgári engedetlenségről vagy a Boko Haram robbantásairól, fegyveres akcióról elvétve érkeznek csak hírek. Nigéria nyugodtan várja a választások végeredményét, dacára annak, hogy minden jel szerint a helyi szabad választások történetének legszorosabb eredményét hozzák majd az adatok. Amit már most tudni lehet az a következő: A jelenlegi elnök, a kormányzó PDP déli katolikus jelöltje, Goodluck Jonathan kb. 6,5 millió szavazattal, míg legfőbb ellenlábasa, az ellenzéki APC északi muszlim jelöltje, Muhammadu Buhari kb. 8,5 millió szavazattal áll. Az adatok 18 állam és a főváros szavazatainak összesítéséből került (már hivatalosan is) megállapításra. Buhari tehát a félidőben simán vezet. Elhamarkodott lenne viszont győztesnek nevezni az ex-diktátort, lévén, az ország pénzügyi központját (Lagosz) is magába foglaló tartomány, illetve még jó néhány másik, olajban gazdag déli, katolikus dominanciájú állam, amely tradicionálisan PDP és Jonathan-hű szavazatát még csak ma számolják össze, vagyis, a ma délelőtti 2 millió plusz estére könnyen 2 millió mínusszá válhat Buhari számára.

("Talán elnök marad" - Goodluck Jonathan, f: www.huffingtonpost.com)

A nemzetközi és a helyi lapokat olvasva, valamint látva a mostani eredményeket, azonban bizonyos következtetéseket már így is le lehet vonni a két jelölt szerepléséből. Az egyik, hogy Buhari mindenhol jól szerepel, ahol várták, szemben Jonathannal, aki ezt közel sem mondhatja el magáról. A második, hogy hiába az erősen véleményes politikai múlt (puccsal hatalomra kerülés, korrupció, emberi jogok sárba tiprása, stb.), Buhari negyedik nekifutásra hiteles jelöltté vált az elnökkel szemben. A harmadik pedig, hogy 5 év kvázi semmittevés – bármennyire is leplezzék azt hatalmas szavak és ígéretek – az ország legfontosabb pozíciójában már Nigériában sem elég egy politikus sima újraválasztáshoz. Úgy látszik, hogy ez a választások előttig Goodluck Jonathan és stábja számára nem volt világos. Most azonban lehet, hogy már a saját bőrükön fogják megtapasztalni, hogy de, igen is az.

Németh Áron Attila

Tavaly márciusban a brazil szövetségi rendőrség által elindított „Lava Jato” (Gyors Tisztítás) művelet alapjaiban rengette meg az eléggé sérülékeny brazil demokráciát, és tette első számú közellenséggé a lakosság egy részének szemében Dilma Rousseff elnököt. A Petrobras olajvállalat Latin-Amerika legnagyobb állami vállalata és – utólag bizton mondhatjuk – pechjére, Rousseff e vállalat igazgatótanácsának volt az elnöke hét évig, egészen 2010-es megválasztásáig. Mindeközben a kontinens korrupció szempontjából szinte makulátlanul tiszta országában, Chilében, Michelle Bachelet elnök fia ellen feljelentés érkezett befolyással üzérkedés miatt, amelyet a jobboldali Renovación Nacional (Nemzeti Megújulás) párt két képviselője jegyez. Kétségtelen, hogy bár nagyságrendjében eltérő ügyekről van szó, a botrány sem Rousseffnek, sem Bacheletnek nem jött jól, és ez még akkor is igaz, ha mindketten második ciklusuk elején járnak.

A Petrobras állami olajóriás évtizedeken keresztül Brazília büszkeségének számított a maga 87 ezer alkalmazottjával, mind „Lula” da Silva volt elnök, mind maga Rousseff Brazília jövőjét vizionálta a vállalattal kapcsolatosan. A cég nevéhez azonban a demokratikus Brazília legnagyobb botránya kötődik, az ügyészség szerint nyolc év alatt (2004-2012) nyolcmilliárd dollár került elsikkasztásra. A rendszer egyszerűen működött: a Petrobras bizonyos brazil tervező és építőipari cégeknek adott munkát, amiért cserébe ezek a megbízások körülbelüli három százalékát üzletembereknek és politikusoknak kenőpénz formájában voltak kénytelenek kifizetni. Utólag a pénz „kifehérítve” különböző benzinkutak és hotelek működtetése folytán került vissza a rendszerbe. Az állítólagos bűnösök hatalmas összegeket utaltak külföldre több mint száz fiktív cégen keresztül több száz bankszámlát használva, amelyek segítségével a pénz Kínába és Hong Kongba vándorolt. A nem létező cégek pedig valós forgalmat mímeltek, miközben csupán pénzösszegeket kaptak és küldtek tovább. A korrupció érinti az egész parlamenti patkót, de hangsúlyosan a kormányzó Munkások Pártját (Partido dos Trabalhadores). Egyelőre hivatalosan még egyetlen politikust sem vádoltak meg, ám Rodrigo Janot Brazília főügyésze kérvényezte a Szövetségi Legfelsőbb Bíróságon az azonnali nyomozás megindítását 54 személy ellenében. A kormányzó Munkások Pártjának pénztárosa, João Vaccari Netolába alatt a legmelegebb a talaj, ő lehet ugyanis az első letartóztatott politikus a Petrobras-ügyben.

("Volt barátság, nincs barátság" - Foster és Rousseff, f: www.epoco.globo.com)

Januárban lemondott Graça Foster, a Petrobras elnöke, aki Rousseff támogatását hosszú ideig élvezte, de az utóbbi időben barátságuk megrendült, lemondásához csatlakozott öt másik igazgató is. Fostert egyébként a cég egyik alkalmazottja azzal vádolja, hogy hat éve tud a céget érintő korrupcióról. Persze a volt elnök mindent tagad. Természetesen a botrány kihatással van a kormányra és Rousseff személyére is, hiszen már a tavalyi kampányban központi téma volt a Petrobras-botrány, és nem sok választotta el a szociáldemokrata (Partido da Social Democracia Brasileira) Aécio Neves ellenzéki jelöltet attól, hogy Rousseff helyébe lépjen, akkor még azonban utóbbi győzni tudott. A közvélemény-kutatások eredményei aggasztóak, ha nem egyenesen riasztóak Rousseff és kormánya számára. A kormány elfogadottsága 10,8 százalékos, míg az elnököt 18,9 százalék támogatja. Ez kétségkívül katasztrofális eredmény, főleg annak fényében, hogy a tavalyi választások második fordulójában 51,6 százalékot szerzett a már említett Aécio Neves ellenében. Ha ma lennének a választások, akkor Rousseff 16,6 százalékot kapna szemben a szociáldemokrata szenátor 55,7 százalékával. És ami talán még szembetűnőbb, hogy a brazilok 59,7 százaléka támogatja az elnök jogi felelősségre vonását a botrány miatt. Ezek után nem véletlen, hogy brazilok százezrei mentek az utcára országszerte a korrupció, a romló gazdasági helyzet, a magas infláció és a munkanélküliség ellen tüntetve. A feszült belpolitikai helyzetben igencsak jól jöttek Rousseffnek a volt elnök, Fernando Henrique Cardoso (1995-2002 között irányította az országot) szavai, aki azt nyilatkozta, hogy „Lula” sokkal nagyobb mértékben felelős a Petrobras-botrányért, mint a jelenlegi elnök és, hogy a harmincéves brazil demokrácia számára pusztító lenne Rousseff elmozdítása alig pár hónappal újraválasztása után. Az ügy talán egyetlen pozitív aspektusa, hogy erősítheti a brazil intézményrendszert, ami némiképp Rousseff hitelességének tehet jót középtávon, hiszen maga az elnök is azt mondta az ügyről sommásan, hogy az örökre megváltoztathatja Brazíliát.

("Ez nem Venezuela" - Korrupcióellenes brazil tüntetők, f: www.meusconteudos.com.br)

Mindeközben Chilében…

Chilében a tavaly megválasztott Michelle Bachelet fia, Sebastián Dávalos és menye, Natalia Compagnon egy ingatlanügy miatt került az újságok címlapjára és az ellenzéki politikusok kereszttűzébe. Dávalos és neje bizonyos területeket szerzett kedvezményes hitel fejében, mely hitelt az egyik legnagyobb chilei bank tulajdonosa biztosította, utóbb ezek a telkek sokkal drágábban kerültek értékesítésre. Persze elintézhetnénk az ügyet azzal, hogy némely európai „sorstársaikhoz” hasonlóan saját lábukon állnak a fiatalok, ám az ügy annál azért bonyolultabb, bárhonnan nézzük is. A hitel pont egy nappal Bachelet megválasztása után (2013. december 15-én) került jóváhagyásra, ebben az időben Dávalos a Caval nevű cég projektigazgatója volt. A botrány Chilében az egyik legnagyobb politikai lavinát eredményezte, amely jelentősen megtépázta Bachelet népszerűségét. Jelenleg 30 százalékos támogatottságot tudhat magáénak 60 százalékos elutasítottság mellett. Amikor február elején kipattant az ügy és az újságok megszellőztették Dávalos érintettségét, Bacheletnek komoly problémái voltak hogyan nézzen szembe a tényekkel. Első körben magánjellegűnek nevezte az üzletet, olajat öntve a tűzre. Természetesen ez rövidtávon tarthatatlanná vált és újítani kellett a kommunikációt. Az elnök fia a botrány kipattanása után csupán egy héttel mondott le betöltött funkciójáról a Caval-társaságnál, amelynek ötven százalékos tulajdonrésze éppen Dávalos feleségének tulajdonában van. Múlt héten maga Bachelet is megszólalt az ügyben mondván, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő. Másik oldalról Bachelet azért is sok kritikát kapott, hogy fiának anyósa, Margarita Soto, aki egy állami szerv, a Nemzeti Óvodák Testületének (Junta Nacional de Jardínes Infantiles – Junji) alkalmazottja, havi 3600 dolláros fizetést kap, amely információt a Junji cáfolt.

("Családi kötelék" - Bachelet és fia, f: www.ntn24.com)

Bachelet egyébként megválasztása után a legfontosabb feladatai közt említette a Chilében erőteljesen jelen lévő társadalmi egyenlőtlenségek mérséklését. Kétségtelen, hogy Bachelet tavalyi győzelmét és egyben visszatérését nagymértékben személyes kvalitásainak és markáns karakterének köszönheti, a végeredmény ennek volt betudható és kevésbé a pártok meggyőző képességének és elvégzett munkájának. Nincs ma Chilében olyan elemző, aki ne értene egyet abban, hogy a választásokon győztes Új Többség (Nueva Mayoría) nevű politikai tömörülés Bachelet nélkül nem egy arculat nélküli politikai versenyző lett volna csupán, de közel sem kormányképes erő, és pláne nem visszatérő formáció, hiszen 2010-ben elvesztették a választásokat. Első elnöksége idején még kellett a pártok segítsége a győzelemhez, de második győzelme esetében éppen fordítva volt: a pártoknak volt jobban szüksége Bachelet támogatására. Ezért és ebben a kontextusban kell nézni az elnök fiának korrupciós ügyét, hiszen az inkább „éghet rá” Bacheletre, mint a pártokra, hiszen a széles közvélemény az elnökkel társítja a történéseket. Az elnök egyetlen problémája azonban nem csupán ez: nemrég kiderült, hogy 2013 szeptemberében annak ellenére, hogy a chilei törvények tiltják külföldiek hazai politikai kampányokhoz való anyagi hozzájárulását, a jelenlegi külügyminiszter Heraldo Muñoz egy luxusjachton New Yorkban fogadást rendezett azzal a céllal, hogy adományokat gyűjtsön Bachelet kampányához. A vacsorán latin-amerikai diplomaták vettek részt, és az angol nyelvű meghívó tanúsága szerint ezer dollár hozzájárulást vártak el a szervezők a résztvevőktől. Az ügyben érintett volt a jelenlegi belügyminiszter, Rodrigo Julián Peñailillo is, aki azokban az időkben Bachelet kampányfőnöke volt.

(Natalia Compagnon, f: www.impresa.lasegunda.com)

Ez az ügy rámutatott, hogy milyen kifinomult kapcsolat van a politikum és az azt támogatók között Chilében, ugyanakkor lerántotta a leplet az ország igen gyenge lábakon álló pártfinanszírozásáról. Bacheletnek vigyáznia kell, ugyanis a választók baloldali programja miatt (is) választották meg, mely program elviekben nélkülözi és markánsan elítéli a korrupciót és a pártfinanszírozás külföldiek általi adományait. Kétségtelen, hogyha az ország reformja sikeres lesz második mandátuma során, akkor a mostani botrányok, ha nem is merülnek feledésbe, ám mindenképpen halványulnak a választók emlékezetében. És ez már egy lehetőség, hogy elkezdje újraépíteni elfogadottságát. A választási program be nem tartása azonban végérvényesen a süllyesztőbe küldheti még akkor is, ha egy éve még minden mutató tekintetében a csúcson volt Chile első embere.

Erőss Bulcsú

Élet egy szeméttelepen, jemeni légitámadások, szíriai életképek és a perzsa újév - ezek és még sok más is látható az eheti fotó összeállításunkban.

Az idei esztendő Mianmar számára a vágyott politikai reformok megvalósulását, a demokrácia kiépülésének kezdetét jelentheti abban az esetben, ha az október végi - november eleji választásokon Ang Szán Szu Csí ellenzéki politikusnő – akinek nagy esélye lenne a győzelemre – elindulhat. Az odáig vezető út azonban küzdelmes, és a siker korántsem biztos. A mianmari társadalmat jelenleg kohéziós problémák, etnikai ellentétek; politikai életét az intézményrendszer reformjának hiánya és a katonaság túlzott hatalma jellemzi.

Mianmar szuverén politikai fejlődésére – brit gyarmatosítóitól való elszakadása után – a legnagyobb hatást a fegyveres erők érdekérvényesítő szerepe, valamint azok túlzott hatalma gyakorolta. Az ország függetlenségének elnyerését követően az úgynevezett Tatmadaw elitje nélkül nem lehetett biztosítani a soknemzetiségű állam területi integritását, valamint annak stabilitását. Az államépítés, az intézmények átalakítása a hadsereg vezénylete mellett zajlott, zajlik mindmáig. A mianmari alkotmány szerint a hadsereg feladata nemcsak a háborúban folytatott harc, hanem ezen felül az emberek érdekének teljes mértékű szolgálata, amely a belpolitikában történő részvétellel teljesedik ki. A parlamenti székek nagy része, valamint kiemelten fontos tárcák, mint a belügyi, a védelmi és a külügyi, illetve a határtérség ügyeivel foglalkozó minisztereknek továbbra is a katonaság tagjainak kell lenniük, így azok az ország demokratikusnak látszó törekvéseiben is meghatározó szerepet töltenek be.

("Tábornokból politikus" - Thein Szein, f: www.vimeo.com)

Erejüket jól bizonyítja, hogy noha a 90-es évek elején tartott választásokat a demokratikus ellenzék fő ereje, az Ang Szán Szu Csí vezette Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) nyerte, a katonák nem engedték át a kormányzást a civileknek. A 2008-ban erősen manipulált népszavazást követően, amellyel a kormányzat megerősítette az alkotmányt, 2010 novemberében sor kerülhetett az első általános törvényhozási választásokra. Nagyobb változást azonban az egy évvel későbbi események hoztak, amikor a katonai tanács feloszlatta magát, és elnökként Thein Szein – katonai pozícióiról lemondva – megfogalmazta a külföld felé nyitás politikáját, valamint az időközi választásokon a házi őrizetéből kiengedett Szu Csí pártja, az NLD is részt vett. A párt 2011 óta folyamatos tárgyalást folytat a kormánnyal a lehetséges együttműködési formákról és az idei választásokról. Thein Szein kormánya (USDP) győzelem esetén a jövőben a hadseregnek a jelenlegihez hasonlóan ugyanolyan fontos politikai szerepet szán, a reformok elsősorban más területeket céloznának. Mindez azt is jelenti, hogy a katonaság továbbra is vétójoggal rendelkezne az alkotmánymódosító határozatok felett, amely jelen esetben meggátolhatja Ang Szán Szu Csí választáson történő indulását is.

Az ellenzéki politikusnő jelenleg azért küzd, hogy a 2008-as alkotmány azon rendelkezése érvénytelen legyen, melynek értelmében olyan jelölt nem válhat az ország vezető emberévé, akinek külföldi nemzetiségű házastársa vagy gyermekei vannak. Angnak mind néhai férje, mind gyermekei brit állampolgárok. Sokak szerint az említett rendelkezés célirányosan a politikusnő ellen irányul, megakadályozva azt, hogy Mianmar vezetője lehessen vagy, hogy egyáltalán elindulhasson a választásokon. Az alkotmánymódosításról szóló népszavazás májusban várható. Az ezzel kapcsolatosan a közelmúltban kirobbant politikai vita óta, amely a szavazati joggal rendelkező csoportok meghatározásáról, a munkavállalásra jogosító fehér kártya tulajdonosainak szavazati jogáról vagy annak hiányáról szólt, arra engednek következtetni, hogy a kormány fogja eldönteni azt, hogy melyik leadott szavazat lesz érvényes, melyik nem. Továbbá az is kétséges, hogy a gazdaságilag nehéz helyzetben levő ország kapacitása finanszírozni tudja-e mindkét szavazás azonos évben történő megtartását.

("Lehet-e majd rá is szavazni?" - Ang Szán Szu Csí, f: www.theguardian.com)

Összegzésképpen elmondható, hogy a választási eredmények hatása mind a mianmari belpolitikára, mind a külpolitikai átalakulás hosszú távú kilátásaira nézve rengeteg kérdést vet fel. Az azonban látható, ha a kormány együttműködne a külföldi szimpátiát élvező NLD-vel, a múlt példáiból kiindulva (pozitív demokrácia irányába mutató lépés esetén mind az USA, mind az EU kifejezte támogatását) elérhető lenne az országgal szemben életben lévő nyugati szankciók legalább részleges feloldása. Ha ez megtörténne, lehetőség nyílna a külföldi beruházások ösztönzésére, a gazdaság élénkítésére, amellyel az ország helyzete hosszú távon bizonyos mértékben stabilizálódhatna. Külpolitikai szemszögből a térség mozgásait vizsgálva látható, hogy Mianmar tulajdonképpen India, valamint az USA és Kína azonos stratégiai érdekeinek metszéspontjába került. Véleményem szerint, a szavazás eredménye főként Mianmar szomszédos nagyhatalmaival fennálló kapcsolatokra lesz nagy hatással, azt figyelembe véve, hogy India a demokratikus mozgalom, valamint Szu Csí mellett elkötelezett, míg Kína érdekében a kemény katonai rezsim fenntartása áll. Mianmar jelenlegi vezetése Thein Szein 1989. októberi látogatásától kezdve Pekingben találta meg a legszilárdabb külső támaszát.

Gyuris Klaudia

Múlt hét vasárnap tartották meg Franciaországban a helyhatósági választások első fordulóját, amelyen az előzetes közvélemény kutatások a Marine Le Pen által vezetett szélsőjobboldali Nemzeti Frontot tették győztes pozícióba. Az erősen nacionalista párt bár végül ezt a helyet nem nyerte el, drasztikus erősödése sokak számára intő jel lehet az európai politikában.

Bár híveik szerették volna azt a látszatot kelteni, úgy tűnik, hogy a jelenleg hatalmon lévő francia szocialisták helyzete korántsem rendelkezik egy főnixmadár jellegű felemelkedéshez elegendő tartalékkal. A tavaly májusban tartott európai parlamenti választásokkor ugyanis François Hollande elnök és Manuel Valls miniszterelnök pártja kemény vereséget szenvedett, és csupán a harmadik helyet sikerült elérnie a győztes Nemzeti Front és a jobbközép, Nicolas Sarkozy vezette Népi Mozgalom Uniója (UMP) mögött.

("Az első lépés megvan" - Sarkozy a bejelentés után; f.: publico.pt)

Az euroszkeptikus pártok előretörése nem mondható francia-specifikusnak, hasonlóval találkozhattunk az Egyesült Királyságban vagy akár Magyarországon is tavaly a brüsszeli képviselők megválasztásakor. Hollande tehát valamilyen szinten még reménykedhetett, hogy Marine Le Pen népszerűsége csupán a hagyományosan kisebb súllyal rendelkező voks kapcsán mutatkozik majd meg, és az idei helyhatósági kapcsán már nem sikerül ilyen erős tábort mobilizálni.

A megyei önkormányzati választások befolyásoló értéke ugyanis kifejezetten magas: 101 megyei önkormányzati szék kerül betöltésre, ezek közül pedig 71 szocialista kézben volt. Mindeddig, ugyanis a múlt vasárnapi első forduló eredményei után látható, hogy az ország politikai térképe végérvényesen megváltozik majd a most vasárnapi (március 29.) második forduló után.

 Úgy tűnik tehát, hogy a szocialisták lejtmenete közel megállíthatatlan, hiába módosítottak több helyen is a választási rendszeren – például a kantonok határainak átszabásával. Ez több tanulsággal is szolgál:

Első körben tényszerű, hogy alig 6 hónappal a visszatérése után Nicolas Sarkozy újra szerepet kaphat a francia nagypolitika porondján, és ha így folytatják, a 2017-es elnökválasztásokon le fogja tudni győzni Hollande-t. Sikerüket erősíti, hogy mostantól az UMP tudja a zászlajára írni, hogy ők azok, akik vissza tudják tartani a szélsőséges politikai elemeket az országban. Mindezek ellenére pártjának sokat kell még harcolnia a bebiztosított helyzetért, hiszen Sarkozy megosztó személyisége és korábbi botrányai miatt sok esetben még a jobboldali választók között sem egyértelmű befutó. Tanácsadóinak és politikai szakértőinek így erőn felül kell majd dolgoznia imázsának újraalkotásáért. A választók kegyei mellett azonban meg kell küzdenie az UMP vezetéséért is: Alain Juppé, az UMP másik prominens személyisége szintén pályázik az elnöki pozícióra. Sokak szerint pedig pont Juppé kevésbé arrogáns és inkább a közép felé húzó politikája volt az, ami miatt az UMP most győzelmet ért el az első fordulóban. Összecsapásuk valószínűleg egyre intenzívebb lesz a közelgő hónapok során.

("Minden szavazat számít" - a Nemzeti Front plakátja; f.: frontnational.fr)

A másik tanulság, hogy a szélsőjobb előretörésével és pozícióival komolyan számolni kell. A Nemzeti Front a második körben is több mint a kantonok felében indít jelöltet és közülük 40-ben első helyen áll a felmérések szerint. Ha ez a papírforma valóra válik, az akár még drasztikusan meg is változtathatja a mostani eredményeket, ami beválthatná az előzetes közvélemény kutatások által lefestett jövőképet. Érdemes figyelembe venni azt is, hogy az UMP a kisebb centrum pártok (UDI és MoDem) támogatása nélkül a Nemzeti Front valószínűleg most első helyen állna a ranglétrán.

Marine Le Pen így még ha első körben nem is konkrét győzelmet, de a pártja számára hatalmas sikert könyvelhet el. Ennek megfelelően nem is ült sokáig babérjain, tegnap már arról nyilatkozott, hogy elnökként azonnal népszavazást írna ki Franciaország EU-ból való kilépéséről. Véleménye szerint ugyanis "az Európai Unió halott, a mi gazdaságunk, szociális jóléti rendszerünk és identitásunk halála (az EU)". Jelen körülmények között egy ilyen lépés minden valószínűség szerint drasztikus dominó-effektust indíthatna el – látható ugyanis, hogy Görögországban, Spanyolországban, az Egyesült Királyságban és egyre több helyen alakulnak olyan pártok, akik erősen szkeptikusak az Európai Unió pozitív hatásait illetően. Az EU egyik oszlopos tagjának ilyen szintű megingása végérvényesen megingatná a kontinens szerepét a világpolitikában. Most vasárnap este kiderül, erre mekkora a reális esély.

Mészáros Tamás

A múlt heti izraeli választások eredménye egy jobbra tolódó kormány, erősödő amerikai nyomásgyakorlás és egy mindinkább védtelenné váló zsidó állam.

Benjamin „Bibi” Netanjahu izraeli miniszterelnök kampányának utolsó óráiban kiváló taktikai érzékkel ritmust váltott, politikai üzenetének radikalizálásával megszerezte a kritikus előnyt a szavazáson. A balközép, magukat kormányváltóknak kikiáltó Cionista Tábor a várakozásoknak megfelelően jól szerepelt a választásokon, azonban Netanjahunak sikerült a fent említett nyilatkozataival annyi szavazatot elszipkáznia jobboldali pártoktól, ami eldöntötte, hogy Reuven Rivlin izraeli elnök a jelenlegi miniszterelnököt bízza meg újfent kormányalakítással. Ez se valósult meg könnyen, a 120 fős Knesszetben csupán 67 képviselő ajánlatát szerezte meg Netanjahu, ami nem vetít előre könnyű koalíciós tárgyalásokat. A kormányalakítás során Netanjahu mindösszesen a Bajit Jehudi 8, a Kulanu 10, az Iszrael Bejtejnu 6, és a vallásos pártok 13 mandátumára számíthat, ami a Likud 30 képviselőjével együtt is csupán gyenge 7 fős többséget jelentene a Knesszetben. Miközben Netanjahu összes természetes szövetségese is épphogy elegendő a kormányalakításhoz, a leendő szövetségesek már most, a hivatalos koalíciós tárgyalások kezdetét megelőzően is hatalmas harcot folytatnak egyrészt a stratégiai fontosságú minisztériumok vezetéséért, másrészt egyéb pozíciók megszerzéséért pártjaik potentátjai számára. A leginkább keresett pozíciók a védelmi, külügyi és pénzügyi tárca vezetése. Minden egyes miniszterségért számos párt küzd. A védelmi minisztériumot a Likud, a Bajit Jehudi és az Iszrael Bejtejnu is magának követeli. Netanjahu pártjának erős emberei pedig keserűen támadják a régi-új miniszterelnököt, amiért a pénzügyminiszteri pozíciót a Kulanu pártnak ígérte és más területeken is kevés esélye van a tárcavezetői ambíciókat dédelgető mintegy 20 likudos képviselőnek.

("Álmában talán könnyebb a helyzete" - Benjamin Netanjahu, f: www.deonvsearth.com)

Feltételezve, hogy Netanjahu felül tud kerekedni mindezen ellentéteken és vezetése alatt feláll az új izraeli kormány, az sokkal védtelenebb lesz a nemzetközi porondon, mint szinte bármelyik előző adminisztráció. Nem véletlenül voltak arra törekvések, hogy a Likud nagykoalíciót alakítson ki a Cionista Táborral, amely mélyen elkötelezett a kétállamos megoldás mellett, így „lefegyverezve” Netanjahu külső kritikusait. A baloldal azonban nem kívánja eljátszani a villámhárító szerepét, hanem kemény ellenzéki szerepre készül a Knesszetben. Az Egyesült Államok a választásokat követően azonnal kifejezte rosszallását, amiért Netanjahu kampánya során semmissé tette korábbi nyilatkozatait a kétállamos megoldás és független Palesztina támogatása mellett és, hogy Bibi azzal igyekezett további voksokat szerezni a jobbszéltől, hogy kijelentette „az arabok hordákban mennek szavazni”. Az izraeli miniszterelnök a győzelmet követően azonnal igyekezett meg nem történté tenni a fenti két nyilatkozatát, azonban már túl késő volt. Számos amerikai magas rangú politikus kijelentette, hogy nem bíznak Netanjahu elkötelezettségében és felülbírálják Izrael feltétel nélküli védelmét az ENSZ-ben. Obama később elhárította a félelmeket, hogy országa felhagyna a zsidó állam katonai támogatásával, azonban keményebb amerikai nyomásgyakorlást helyezett kilátásba a békefolyamatot illetően. A most felálló izraeli kormányban nem lesz olyan erő, amely szót értene a Nyugat nagyhatalmaival, illetve akit meghallgatnának, mint amelyen szereplő korábban Tzipi Livni vagy Ehud Barak vot. Minden ígérete ellenére, amelyet Bibi a választási hadjárata során a status quo fenntartása mellet fogalmazott meg, éppen ez az új kormánya lesz a legjobban kitéve a külföldi nyomásgyakorlásnak és egy Izrael számára kedvezőtlen, egyoldalúan rákényszerített békének, mely nem az izraeliek és a palesztinok tárgyalása során születik meg.

Nem jött jól Izraelnek a kiváló időzítéssel megszellőztetett botrány, miszerint a Wall Street Journal forrásai szerint Izrael kémkedett az Egyesült Államok ellen az Iránnal folytatott nukleáris és normalizációs tárgyalások során. Kérdés, kinek is kellemetlenebb a hír, amelyet persze mindenki gyorsan cáfolt. Egyrészt senki ne gondolja komolyan, hogy a legfőbb nemzetbiztonsági kockázatával kapcsolatos tárgyalások folyása közben Izrael megvárja a „hivatalos eredményhirdetést”, mielőtt diplomáciai és katonai stratégiákat alakít ki az iráni nukleáris fenyegetés elhárítására. Az igazi kérdés inkább az, feltételezve, hogy a hír igaz, miért nem létezik már egy olyan egyeztetési rendszer az Egyesült Államok és Izrael között, amely az ilyesfajta kémkedést szükségtelenné teszi. A két ország kapcsolatát tovább romboló botrány időzítése mindenesetre érdekesebb, mint akár a kémkedés puszta ténye.

A nyugati sajtó megdöbbenve és mélyen megsértve cikkezik arról, hogy Izrael népe miért is választotta a kampányát félelemkeltésre építő Netanjahut a Cionista Tábor „progresszív” erőivel szemben. A válasz az, hogy az izraeliek többsége nem kíván és nem tud racionálisan választani a Likud által ígért biztonság és a balközép által fő kampánytémává emelt társadalmi-gazdasági problémák között. Az izraeliek elsősorban biztonságban akarnak élni és Bibi ellenfeleinek nem sikerült elmagyaráznia, hogy a kétállamos megoldás az egyetlen lehetőség, hogy Izrael hosszútávon fennmaradjon, mint a zsidó nép nemzeti otthona. Az már a mostani helyzet visszássága, hogy így egy olyan kormányt emelnek hatalomra, amelyiknek egyszerre kell megküzdenie saját ingatagságával, egy erős parlamenti ellenzékkel és az erősödő, egyre türelmetlenebb külső nyomásgyakorlással, összességében gyengítve Izrael általános védettségét.

Csepregi Zsolt

Már több hete érezhető volt a feszültség az Egyesült Államokban jövőre esedékes elnökválasztás kampányának hivatalos indulása kapcsán. A várakozás nem volt hiábavaló, vasárnap ugyanis átesett a „tűzkeresztségen” a 2016-os választás is, bejelentkezett az első jelölt, a republikánus Ted Cruz.

Korunk modern PR eszköztárának kihasználásával, Twitteren értesítette a közvéleményt a nagy hírről a texasi szenátor, miszerint elindul a nagy tengerentúli politikai megmérettetésben. Rövid, egyértelmű üzenete mellé – amelyben követői támogatását kérte – egy 30 másodperces reklámbejátszást is csatolt, amelyet akár Michael Bay is rendezhetett volna: hősies zenéből, lobogó amerikai zászlóból és politikailag korrekten összeválogatott gyerekekből, párokból, családokból nincs benne hiány (megtekinthető a cikk végén). 

("Az új elnöki család? Valószínűtlen." - Cruz-ék a bejelentés fináléjában; f.: politico.com)

Cruz üzenete egyértelmű „énmárkát” mutat, és olyan rést próbál betömni a politikai piacon, amelyre a közvélemény kutatások szerint szükség mutatkozik a választók körében: az igazán konzervatív jobboldali jelölt szerepe. Hangosabb véleményalkotók szerint ugyanis a republikánusok azért nem értek el sikereket az elmúlt két választás során, mert jelöltjeik túlságosan is a középvonal felé húztak, így nem jelentettek valós alternatívát a demokrata jelöltek mellett. Cruz – aki a Republikánus Párt legkonzervatívabb oldalszárnyához, a Tea Party-hoz tartozik – alapvetően jó esélyekkel indul a keresztény konzervatív választók körében, 2012 óta tartó szenátori pályafutása során többször meg tudta mutatni az istenhívőkkel jól rezonáló retorika iránti fogékonyságát. Ezt a meghódítandó alaptábort még inkább segít definiálni az is, hogy a tegnapi napon az indulását formálisan is megerősítendő beszédét a Liberty Egyetemen, egy szigorúan keresztény elvek mentén működő felsőoktatási intézmény falai között tartotta meg.

A már említett várakozásokkal teli feszültség az első jelölttel kapcsolatban nem véletlen, hiszen a kampány beindításának időpontja minden szempontból stratégiai döntés az amerikai politikai életben. Ez főleg annak köszönhető, hogy miután a hivatalos bejelentés megtörtént, a jelöltekre érvényesek lesznek a szövetségi választási szabályok, amelyek szigorúan meghatározzák a finanszírozás további menetének lehetőségeit. Ted Cruz tehát egészen vasárnapig-hétfőig szabadon járhatott különböző adományozó gyűlésekre, amelyeken mindenféle akadály nélkül, közvetlenül fogadhatta el az önálló (maximum 2700 USD/fős) pénzügyi donációkat. Ezek az összegek mind az adott politikus kampánykasszáját gazdagítják, amely szabadon együttműködhet az adott „nem-jelölt” támogatására létrejövő politikai akcióbizottságokkal (PAC), melyek megszabott határokon belül támogathatják az adott pártot és jelöltjét.

("Van egy bátor konzervatív álma" - beszéd a Liberty Egyetemen; f.: time.com)

Ezért a szabadságért cserébe ebben a stádiumban a politikusok ki sem ejtik hivatalosan a szájukon azt a szót, hogy „kampányolnának”, ők csupán felmérik a lehetőségeket – és minél több pénzt próbálnak összegyűjteni a hivatalos bejelentésig. Amint ez megtörtént, a szabályok szigorodnak: az elnökjelölt kampánya meg kell, hogy szakítsa a kapcsolatot (és így a közvetlen irányítást) a PAC-okkal, nem egyeztethetik tevékenységüket a választásokig. Valójában ez ekkorra már nem is kifejezetten szükséges, hiszen a több hónapnyi közös, feszített munka során az itt dolgozó aktivisták már olyan szinten egy hullámhosszra kerülnek a jelölt kampánymenedzsereivel, hogy a tevékenységük felsőbb utasítások nélkül is szinkronba kerül. A PAC-eken kívül létezik még egy pártonként felálló szuper PAC is, amely már korlátlanul gyűjthet és támogathatja az elnökjelöltjét a kampány során. Ez a kiskapu olyan szabad kezet ad a politikai pártok kezébe, amely hatalmas, szinte elképesztő összegeket csatornáz a négyévente rendezett megmérettetésbe – 2012-ben közel 2 milliárd dollárt.

I'm running for President and I hope to earn your support! pic.twitter.com/0UTqaIoytP

— Ted Cruz (@tedcruz) 2015. március 23.

Visszatérve Ted Cruz-ra, nem véletlen, hogy mindezek ellenére a jelenlegi texasi szenátor úgy döntött, hogy mindezekről lemond. A Republikánus Párt többi nagynevű „nem-jelöltje”, főleg Jeb Bush ugyanis mostanra kezdte ellopni a reflektorfényt Cruz műsorából – ideje volt előrelépni a sorból, hogy a többiek hivatalos bejelentéséig (április eleje-közepéig) minden, vagy legalábbis több figyelem összpontosuljon rá. Erre pedig minden szüksége meglenne, mivel jelen állás szerint 8. vagy 9. helyen szerepel a republikánus jelöltek között. Cruz ennek megfelelően erős retorikával dolgozó beszéddel indult neki a kihívásnak, amelyben kijelentette, elnökként visszavonná az ObamaCare néven elhíresült egészségügyi reformot, végsőkig kiállna Izrael mellett és határozottan fellépne és legyőzné a radikális iszlám okozta fenyegetést. A retorika mellett azonban valós tartalmat, sok újdonságot a beszéd nem kifejezetten tartalmazott a szokásos republikánus felvetésekhez képest, ez pedig nem sokat fog segíteni a többi jelölt árnyékából való kitörésben.

Akárhogy is, az amerikai elnökválasztás most már hivatalosan is elindult, így valószínűleg tényleg nem kell már sokat várnunk a pártok elsőszámú jelöltjeinek bejelentkezésére sem. A két fő versenyző, Hillary Clinton és Jeb Bush valószínűleg nem alszik álmatlanul Ted Cruz hétfői bejelentése óta, azonban egy dolgot mindenképp számukra is jelez: a rajtvonal melletti sétálgatás idejének hamarosan vége, ideje hivatalosan is kiállni a szavazók elé az eddig összeállított választási programmal.

Mészáros Tamás

Ma hajnalban 91 éves korában elhunyt a független Szingapúr megalapítója, Li Kuan Ju. A sokak által diktátornak, elnyomónak tartott keménykezű politikust a világ vezetői mégis Ázsia legendájának, igazi példaképnek tartották, például Obama amerikai elnök. Lee azonban nincs többé. De vajon nélküle összeomlik-e az általa megálmodott és felépített szingapúri modell vagy fiának, a jelenlegi miniszterelnöknek köszönhetően tovább él? Ma még mindkettőre van esély.

Korabeli visszaemlékezések szerint egy ritka intelligens, gyors észjárású és rendkívül határozott jellemű fiatal csatlakozott a legendás Cambridge-i Egyetem jogi karához az 1940-es években, aki angliai tanulmányait követően azonban szinte azonnal hazaköltözött Szingapúrba. Pedig Li Kuan Ju otthona ekkor még egy volt a rengeteg szegény és jellegtelen ázsiai brit gyarmat közül, amiről ráadásul sokan akkortájt úgy tartották, hogy több moszkitó lakja, mint ember. A városállam története és fejlődése ennek ellenére gyökeres fordulatot vett 1959-ben, miután Li-t miniszterelnökké választották az általa alapított, Népi Akció Párt (PAP) jelöltjeként. A kezdet persze, mint mindig, rettentő nehéz volt. 1963-ban a brit koronától függetlenedő Szingapúrnak két évvel később újabb függetlenségi harcot kellet folytatnia Malajziával (akikkel a britek után önszántukból összebútoroztak), ugyanis a felek szinte minden fajsúlyosabb politikai és gazdasági kérdésben ütköztek. A kenyértörést végül a maláj parlament döntése hozta el, amely egyhangú szavazáson (126 igen – 0 nem) lényegében kidobatta a szingapúriakat a föderációból. A döcögős indulás viszont nem szegte Li kedvét, aki ázsiai mintaállamot képzelt el hazájából. 50 év távlatából kijelenthető, hogy igaza volt, bármennyire is többen voltak azok, hosszú évtizedekig, akik kinevették és lesajnálták ezért. Az idő mindenben őt igazolta.

(Szingapúr az 1950-es években)

Lehet tehát szeretni vagy gyűlölni, átkozni vagy magasztalni Li Kuan Ju-t mindazért, amit és ahogyan tett Szingapúrral. Egy dolgot azonban nem lehet, nem elismerni az eredményeit. Talán Orbán Viktor magyar miniszterelnök is erre gondolt tavaly nyáron, az erdélyi Tusványoson elmondott, és azóta elhíresült beszédében, midőn követendő példakánt hivatkozott az országra. A kis délkelet-ázsiai városállam, amelyet nagyjából 5,4 millióan laknak, ma ugyanis az egy főre jutó GDP tekintetében például a világ harmadik leggazdagabbja; viszonyításként: ez az érték hazánk esetében kb. 20 ezer dollár, míg Szingapúr esetében kb. 80 ezer. De a sort még bőven lehet folytatni, hiszen az ország oktatása, egészségügye, versenyképessége, innovációs potenciálja évtizedek óta stabilan a világ legjobbjai között van. Ahogy korrupciós szintje is közel a nullával egyenlő. Nagybetűs gazdasági sikertörténet, amit tényleg nehéz vitatni. A külföldről érkező tőke egyik állandó lieblingje.

(Szingapúr a 2010-es években)

Szingapúrral kapcsolatban azonban – nem meglepő módon – a legtöbbeknek nem is a pénzügyi eredményei miatt van problémája, hanem sokkal inkább politikai hiányosságai miatt. Kér tagadni, ezekből is akad jó pár. Li Kuan Ju kreálmánya kezdetnek például egyáltalán nem rendelkezik szabad és független médiával. A Riporterek Határok Nélkül nemzetközi civilszervezet legutóbbi felmérése szerint (2015 World Press Freedom Index) Szingapúr médiaszabadsága 139-ik helyen áll az összesen 180 államot listázó indexen. Ez azt jelenti, hogy olyanok is előzik, mint Afganisztán vagy Venezuela, akiket nem szoktunk mintaállamként emlegetni, maximum elrettentő példaként. Nem jobb a helyzet továbbá akkor sem, ha az ember fia helyi ellenzéki politikus vagy aktivista, a jutalma ugyanis könnyen bebörtönzés, pénzügyi ellehetetlenítés lehet, gyakran nevetséges, koholt vádak alapján. De említhetnénk még a Li-féle leplezetlen nepotizmust is, mint aggasztó politikai gyakorlatot, hiszen idősebbik fia a jelenlegi miniszterelnök, a fiatalabbik pedig a helyi légügyi hatóság első embere, míg lánya egy kiemelt finanszírozású állami intézet igazgatója. És, ha ez még nem lenne elég, mindeközben a nagyobbik fiának, a kormányfőnek a felesége a legendás szingapúri befektetési alapnak, a Temasek Holdingnak a mindenható vezetője.

("Örökre elbúcsúzott Harry Lee" - Li Kuan Ju)

A felvezetőben feltett kérdésre tehát, hogy Li nélkül összeomlik-e az általa felépített és sok, a világpolitikában ma is meghatározó politikus által követendő példaként emlegetett szingapúri modell, nagyon nehéz válaszolni. Hiszen egyfelől igen, lehet, hogy középtávon bedől az egész. A városállam mai lakossága ugyanis, és főleg annak fiataljai, tanultak, külföldet megjártak és tájékozottak. Nem beszélve arról, hogy az új média területein járatosak, melyeket már sokkal nehezebb cenzúrázni, mint a klasszikus napilapokat, tv-csatornákat vagy rádiókat. Ha az ő jövőbeli követeléseik, vágyaik nem lesznek reprezentálva a mindennapokban, a Li-család által irányított politikai elit könnyen súlyos problémák és zavargások elé nézhet, ami akár a végüket is jelentheti. Másfelől azonban könnyen előfordulhat, hogy a modell nem csupán fennmarad, de meg is erősödik alapítójának halála után. Li Kuan Ju fia ugyanis sok elemző szerint sokkal jobban érti már a modern világ folyamatait, és benne a modern szingapúriak elvárásait, mint apja, aki bár nagy idők szemtanúja és nagy tettek végrehajtója volt, a 21. század politikai sikereihez ez már édeskevés. 2011-ben ezt viszont maga Li is felismerte és távozott a hatalomból, még ha csak formálisan is. Ma éjjel viszont már informálisan is. Szingapúr, ennek a 19. században a britek által létrehozott kis városállamnak tehát az igazi ereje és sikere vélhetően csak most, Li Kuan Ju halála után mutatkozik meg igazán.

Németh Áron Attila

Frankfurti tüntetések, Boko Haram, izraeli választások: izgalmas események állnak mögöttünk, heti képgalériánkban ezek közül szemezgetünk számotokra.

Manapság kevés népszerűtlenebb politikai kijelentést lehet tenni Romániában, mint az Országos Korrupcióellenes Ügynökséget (DNA) kritizálni. Ha az átlag romániai reggeli híreket hallgat, akkor a hírek kétharmada jó eséllyel olyan politikusokról fog szólni, akiket épp „elvitt” a DNA, esetleg olyanokról, akiket épp börtönbe csuktak korrupciós ügyek miatt.

Az elmúlt időszakban a DNA által letartóztatottak között találunk volt miniszterelnököt, tábornokokat, bírókat, képviselőket és szenátorokat is. Ma már senki se lepődik meg azon, ha a miniszterelnök sógorát viszik el, és kihallgatják az anyját, meg a testvérét. Ahogy azon se, ha letartóztatnak egy azóta lemondott alkotmánybírát, vagy a volt államelnök pártfogoltját. Sőt, még talán azon se, ha elviszik a többi célzott területen jelentkező bűnözés leküzdésére létrehozott speciális intézmény vezetőjét: a Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) időközben lemondott vezetőjét, és azt megelőzőleg a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) vezetőjét.

("A korrupt politikusok réme" - Laura Codruța Kövesi, a DNA vezetője, f: www.presalibera.net)

Mindeközben az ország - valahogy úgy, mint a középkori kivégzések közönsége -, remegve várja az új neveket, lesi, hogy ki bukik. A tévéállomások állandó stábokat állomásoztatnak az ügyészség székhelye előtt, minden nap folynak a találgatások, hogy még kire terjed ki az éppen elindult nyomozás.

Közkívánatra… meg egy kis európai és amerikai hátszéllel

Az ezen a néven 2004 óta létező DNA-nak két fontos legitimációs bázisa van a működését és hatáskörét szabályozó törvényi keret mellett: a belpolitikai támogatottsága, valamint a külpolitikai szereplők Romániára gyakorolt nyomása.

A belpolitikai népszerűségéről elég annyi mondani talán, hogy Romániában 2004 óta majdnem minden kiélezettebb választási hajrát a korrupcióellenesség mantrájával és ígéretével nyertek meg. A jobboldali Traian Băsescu 2004-ben úgy tudott az államelnök-választás második fordulójában fordítani, és legyőzni Adrian Năstaset, hogy a politikai osztály megtisztítását ígérte. De az elmúlt év őszén ugyanígy tett Klaus Johannis jelenlegi államfő is, aki Băsescuhoz hasonlóan vert helyzetből fordított. A DNA emellett az egyik legnépszerűbb intézménynek számít Romániában. A legfrissebb felmérések szerint februárban 58,9 százalékos bizalmi indexen mérték, ami meglehetősen magasnak számít. Ezzel szemben például a Parlamentben csak a megkérdezettek 17,5 százaléka bízik.

A DNA ugyanakkor hangsúlyos külpolitikai hátszelet is kap. Az uniós Együttműködési és Értékelési Mechanizmus – amely Románia igazságügyi előrelépéseit vizsgálja - jelentésében az ügyészség teljesítményének szánják az egyik legfontosabb szerepet. Van azonban a DNA-nak egy geopolitikai kontextusból fakadó jelentősége is. A térségben érzékelhetően felerősödő orosz titkosszolgálati mozgás következtében, valamint az ukrajnai események eszkalációja után, az Amerikai Egyesült Államok kelet-európai stratégiájában egyre nagyobb szerephez jutnak olyanok, mint a lassan uniós középhatalommá váló Lengyelország, valamint a Fekete-tengerre kijárattal rendelkező, telepített amerikai rakétapajzsot befogadó Románia. Az ország döntéshozóinak köztudott korruptsága az amerikaiak számára – bár a romániaiak számára nem kevésbé - fokozott biztonságpolitikai rizikót jelent, hiszen a korrupt köztisztviselők könnyen zsarolhatóvá válhatnak.

Egy szuperintézmény az egyik legkorruptabb országban

A DNA a nagykorrupciós ügyekben, vagyis azokban az esetekben illetékes eljárni, amelyekben 10 ezer eurónál nagyobb összegű megvesztegetésről vagy 200 ezer eurónál nagyobb kárról van szó, illetve minden olyan esetben, amelyben a gyanúsítottak köztisztviselők.

Megítélésem szerint két meghatározó értelmezés létezik arra, hogy mi a DNA és mit jelent jelenleg a romániai közéletben. Az egyik a „minden politikus bűnös” alapelv szerint értékeli az ügyészség működését. A másik szerint Románia ügyészállammá vált, ahol a DNA-t senki és semmi nem ellenőrzi, éppen ezért visszaél hatalmával.

Az első értelmezés szerint a romániai politikai osztály – történelmi premisszáiból eredően – velejéig korrupt. Minden tisztséget lefizetéssel nyernek el, és minden politikus bűnös legalább egy kisebb vétekben. Ezért abban valójában semmi meglepő nincs, ha valamelyik politikust perbe fogják, és abban még kevesebb, ha bűnösnek találják. A DNA csak keres, és értelemszerűen találni fog. Mindenki sáros. Az esetleges ballépések pedig nem számítanak érdemben, hisz a romániai politikai osztály végső megtisztulása a cél.

("Tényleg a DNA Románia megmentője?, f: www.enational.ro)

A második értelmezés meghatározó eleme az, hogy ha a DNA nem lenne egy „vágóhíd”, akkor nem lenne lehetséges az, hogy az ügyészségnél dolgozó 86 ügyész 2014-ben több mint 900 ügyben nyomozzon, és több mint 1000 vádlottat – köztük 35 bírót és ügyészt - küldjön bíróság elé. Ez a vélemény – miszerint az ország ügyészállammá vált - Romániában, éppen a „vérszomjas” közhangulat miatt nem számít túl népszerűnek, bár néha-néha elhangzik, ahogy egy amerikai politológus, Patrick Basham is megfogalmazta. Ennek az interpretációnak fontos elemei a fent említettek mellett a kiszivárgó/kiszivárogtatott magánbeszélgetések, az előzetes letartóztatás majdnem kivétel nélküli használata, és a korrupciós ügyekre irányuló fokozott médiafigyelem. A kiszivárgó magánbeszélgetések általában a romániai belföldi hírszerzéssel, a Securitate utód SRI-vel való összefonódottságra enged következtetni. Ezek a magánbeszélgetések és a bilincsbe vert politikusok látványa a képernyőkön könnyen a politikai karriere végét jelenthetik bármilyen politikus számára.

Ezt az interpretációt vallók néha arra is hajlamosak, hogy a DNA-t külföldi érdekek képviselőjének lássák: konkrétan az Egyesült Államokénak. Sőt van, aki továbbmegy ennél, mint Patrick Basham, aki kijelentette, hogy szerinte itt valójában egy bizonyítási kényszerrel állunk szemben, amely a romániaiak komplexusaiból fakad.

És persze ebben az értelmezésben szerepel az is, hogy a Traian Băsescu és köre által létrehozott, és egy pontig az ők érdekeiket szolgáló DNA egy adott pillanatban „elszabadult”, és jelenleg gigásszá nőve csapja le a fejeket maga körül, rendet téve még a hozzá hasonló profilú intézmények között is; így a DNA maradhat az egyetlen legitim intézmény az országban, amelyre a gyanú árnyéka sem vetülhet.

Egy sor válasz. Egy kérdés.

Nem szabad azonban abba a tévedésbe esnünk, hogy bármelyik eddig vázolt interpretációnak végérvényesen helyt adjunk, főleg, hogy mindkettő csak részigazságokat tartalmaz a DNA jelenlegi helyzetét illetően. Egyfelől nem valószínű az az elmélet, miszerint a DNA politikai megrendelésre dolgozik, ahogy az sem, hogy egyetlen politikai csoport érdekeit elégítené ki – elég megnézni az eddig letartóztatott személyek névsorát, politikai elköteleződését. Csekély az esély továbbá arra is, hogy az ott dolgozók inkompetensek, hiszen komoly versenyvizsga és nagyon eredményes munka révén lehet bekerülni a DNA-hoz. Másfelől tény, hogy az Ügyészség számtalan gazdagsági és politikai érdeket sért tevékenységével, éppen ezért nagyon fontos támasz számára a közvélemény támogatása. Ugyanebben a kontextusban válik érthetővé a média viselkedése – melyik hírügynökség nem követné a hasonló eseményeket, főleg, hogy azok legtöbbször közpénzek elsikkasztásáról szólnak?

("Politikus rendőrkézen: mindennapos kép Bukarestben", f: www.nineoclock.ro)

Annak a veszélyével is egyet kell valamilyen szinten értenünk, hogy egy ilyen demokratikus hagyományokat nélkülöző államban, mint Románia egy minden demokratikus kontrollt nélkülöző intézmény megnövekedett hatalma káros lehet az társadalom demokratizálódásának a szempontjából. Főleg akkor, ha ennek az intézménynek a számon kérhetősége minimális, tekintve a téma kapcsán hiszterizált közbeszédet. Továbbá gyanítható, hogy a visszaélések előfordulása esetén inkább a szőnyeg alá söprik az ügyeket, mint hogy elismerjék a hibát, ami megkérdőjelezhetné az egész korrupcióellenes harcot.

A kérdés tehát mindezek után annyi, hogy – miközben úgy tűnik, hogy a bizonyítottan korruptak is csak fél szájjal merik megkérdőjelezni a határozott korrupcióellenes fellépések szükségességét – biztos-e, hogy ez a legjobb módja annak, hogy Románia leszámoljon a korrupt vezetőivel?

Főcze János

Miközben az Európai Uniót közel minden oldalról folyamatosan érik gazdasági, politikai és katonai kihívások, az európai egység eszméje egyre gyengébb erővel hatja át a kontinens közéletét. Bár egyfajta aranyszabálynak tekinthető, hogy a közösen megélt krízishelyzetek összekovácsolják a résztvevő feleket, úgy tűnik, ez a brüsszeli tárgyalótermek szereplőire nem, vagy csak kevéssé igaz. 

Amikor tavaly nyáron Németh Áron Attilával írtunk egy kvázi pro és kontra cikket Jean-Claude Junckerről és az EU jövőjéről, az ott kialakult ellentét se nem volt kreált, se nemvolt egyfajta feladatszerűen kiosztott véleménykülönbség. Áron komolyan kételkedett abban, hogy az Európának szükséges lendületet a „régi EU-ban” szocializálódott Juncker képes lesz szállítani, én pedig komolyan hittem abban, hogy a sokkal mélyebb integrációban hívő új EB-elnök el tudja majd fogadtatni a szorosabb együttműködés szükségességét a tagállamokkal. Ha az elmúlt időszakot áttekintjük, egyértelmű: Áronnak lett igaza.

Európa ugyanis jelenleg beteg. Már-már klisésen elhasználódott ez a kifejezés, amelyet előszeretettel használnak mind politikusok, mind elemzők. Európára mindettől függetlenül azonban most nincs jobb, mint a fenti jelző. Félreértés ne essék, nem Jean-Claude Juncker tette beteggé, már az volt jóval azelőtt, mielőtt az új Európai Bizottság felállt. Juncker csupán semmilyen orvosságot nem tett le az asztalra azok közül, amelyeket előzetesen megígért.Mert hogy is áll a jelenlegi diagnózis?

Európa gazdasága beteg. A görög adósságrendezés, az ezzel kapcsolatos korántsem nyugodt tárgyalások és az így felerősödő vádaskodás a tehetősebb és a szegényebb EU tagállamok között egy tökéletes példája annak, milyen hajszálvékony is az integráció ereje a kontinensen, valamint, hogy milyen keveset is jelent a közös európai eszme akkor, amikor valós gazdasági káosz kopogtat az ajtókon. Mindezen vajmi keveset segít az, hogy létezik több terv is az európai teljesítmény fellendítésére: az Európai Stratégiai Beruházási Alap (EFSI) és az Európai Központi Bank által kihirdetett eszközvásárlás (erről bővebben itt írtunk). Az előbbi 315 milliárd, az utóbbi pedig 2016 szeptemberéig körülbelül 60 milliárd eurós program, mind arra irányítva, hogy biztos terepet teremtsen a befektetők számára, akik az utóbbi évek euróválsága miatt igencsak elpártoltak az öreg kontinenstől. Ráadásul egyik kezdeményezés sem tűnik fogadtatásában problémamentesnek – míg az EFSI-t november óta nem sikerült Junckernek megszavaztatnia az Európai Parlamenttel, az utóbbi fő szereplőjét, az Európai Központi Bankot (és vele együtt a mostani európai monetáris politikát) kemény tüntetések hulláma támadta például tegnap Frankfurtban is, ahol közel 10 ezren demonstráltak a megszorításokkal járó pénzügyi döntések ellen.

 ("Lángoló indulatok" - harcias demonstráció Frankfurt utcáin; f.: AFP)

Európa biztonságpolitikája beteg. Annak ellenére, hogy a kelet-ukrajnai krízis és az abból fakadó, mostanra konstans orosz katonai atrocitások (légtérsértések; balti államok határainál és az északi tengernél történő akciók) konkrétan az EU határait súrolják, semmilyen valós közösséget nem kovácsoltak az uniós tagállamok között. Sőt, azt mondhatjuk, hogy a konfliktus okán egyre mélyülő ellentét alakul ki az országok között (erről is írtunk előzőleg). Ez főleg az eltérő veszélyfelfogások miatt adódik: különböző államok különböző módon érzékelik a helyzet okozta veszélyeket – míg a Baltikum teljes pánikkal, a spanyolok például felettébb nyugalommal reagálnak a történtekre. Az Európai Unió tagjai ennek megfelelően semmilyen esetleges katonai/fegyveres támogatási lépésben sem tudnak egyezségre jutni, azonban még az ennél egy fokkal talán könnyedebb, gazdasági szankciók kérdésében is teljes megosztottság bénítja meg az elméletileg Közös Kül- és Biztonságpolitikát (CFSP) hirdető kontinenst. Az ezért felelő Federica Mogherini hozzáadott értéke a háborús helyzet feloldásához eddig közel egyenlő a nullával – mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a második minszki egyezményt még protokolláris szempontból sem hagyták az ő vagy bármilyen EU-s szerv kezében, inkább külön nemzetállamok kezdeményezéseként (Németország és Franciaország) kezelték hivatalosan is.

Európa hadereje beteg. Közös hadereje jelenleg különböző békemissziókban való részvételben nyilvánul meg, emellett persze létezik az EU Harccsoport is, amelybe a tagállamok ajánlanak fel zászlóaljakat. Létszáma igen minimális (kb. 30 ezer fős), azonnali bevethető egységei csupán pár ezer fősek. Egyértelmű, hogy jelenléte maximum kiegészíteni tudná a NATO védelmet, azonban jelen formájában még ez is igen kétséges. A mostani felállásban minden résztvevő sokkal inkább bízik (és költ) a különálló, nem összehangolt nemzeti hadseregekre – ami mondjuk a fent említett különböző veszélypercepciók miatt talán nem is csoda. Ahogy az sem, hogy Juncker – kezdeti ígéreteinek megfelelően – megpróbálja a katonai téren való további integráció útjára terelni a tagállamokat. Véleménye szerint egy valódi közös európai hadsereg segítene abban, hogy a szervezet külpolitikája valós talajon álljon.

("Marketingre már van pénz" - Federica Mogherini látogatása az EUFOR főhadiszállásán; f.: eufor.org)

Végezetül pedig, Európa politikai integrációja szintén beteg. Az EU valójában sosem tudott túllépni a közösség gazdasági(piacteremtő) érdemein, annak politikai megnyilvánulásai inkább szimbolikus jellegűek, mint valós érdemekkel felvértezettek. A fenti problémák mentén pedig igen kétséges, hogy ebben az ütemben és hozzáállásban lehet-e életszerű politikai egységet kovácsolni a tagállamok között. Több éve érzik Brüsszelben, hogy az Unió valós értéke, világpolitikai súlya egyre csökken, ezen pedig csakis további integráció segítségével lehet segíteni. Jean-Claude Juncker eddig láthatóan képtelen volt ebbe az irányba terelni a kontinens vezetőit, és – ellentétben például a NATO-val – képtelen volt az Oroszország képében kialakuló régi-új közös ellenségképet politikai tőkévé kovácsolni. Ezt talán még pótolhatja a következő hónapok során, de a hátrányt valószínűleg már sosem tudja ledolgozni. Ennek pedig az egész Unió és annak lehetséges gyors gyógyulása látja kárát.

Mészáros Tamás

Izrael polgárai két éven belül másodszorra járultak a szavazóurnákhoz. A tegnapi választáson az előzetes eredmények alapján a regnáló miniszterelnök nagy győzelmet aratott legfőbb kihívója a balközép Cionista Tábor fölött, a harmadik legerősebb izraeli politikai erő az arab egységpárt lett.

Az izraeli választási törvények szerint három munkanappal a szavazást megelőzően már nem lehet friss közvélemény-kutatási eredményeket közzétenni, így a szavazók abban a tudatban járultak tegnap az urnákhoz, hogy a Cionista Tábor balközép formációja magabiztosan vezet a jobboldali Likud előtt. A következő, 120 fős izraeli törvényhozásban 26 mandátumot jósoltak az ellenzék legerősebb pártjának és 22-t a kormány vezető erejének. Tegnap magyar idő szerint este 9 órakor zárult le a szavazás, és míg az előzetes adatok holtversenyt jósoltak a két nagy párt között, a legfrissebb adatok szerint Benjamin Netanjahu miniszterelnök pártja 30, míg kihívója 24 mandátumot szerzett. A miniszterelnök, látva a kampány utolsó hetében egyre rosszabbodó eredményeket igyekezett a szétforgácsolt jobboldaltól szavazatokat visszaszipkázni, amely a jelek szerint sikerült is neki. Természetes szövetségese a Habajit Hajehudi (Zsidó Otthon) párt szinte egy az egyben elveszítette mindazt a mandátumot, amelyet a Likud pénteki álláshoz képest megnyert, így Naftali Bennett gazdasági miniszter pártja lett a választás legnagyobb vesztese .

("Sokáig úgy tűnt, hogy korai a Likud-pártiak öröme. Ma már nem az.", f: www.ynetnews.com)

Netanjahu hétfő este visszavonta korábbi kijelentését, hogy támogatja a palesztin állam megszületését és kijelentette, hogy mindent meg fog tenni, hogy megakadályozza Jeruzsálem megosztását. A jobboldali szavazók további mozgósítása érdekében a választás napján már az „amerikai pénzek”-nek tulajdonította az arab szavazók állítása szerint nagymértékű mozgósítását, amely ezzel szemben az arab egységpárt megjelenése ellenére se ugrott meg jelentős mértékben. Netanjahu ugyancsak beavatkozással vádolta az európai „balliberális” erőket, amelyek az izraeli „nemzeti oldal” megbuktatására törnek, bizonyítva, hogy a jobboldali populizmus nyugaton megszokott ideológiai reflexei Izraelben is szépen kirajzolódnak.

("Netanjahu félelemkeltő stratégiája bejött", f: www.time.com)

A miniszterelnök pártja mellett a választás legnagyobb nyertese az Egységes (Arab) Lista, amely a korábbi iszlamista, kommunista és arab nacionalista formációkból jött létre, lemondva az ideológiai meghatározottságról, cserébe a parlamenti helyek több mint 10 százalékát tudhatják majd magukénak a 20. Knesszetben.

Reuven Rivlin, az izraeli államfő közelében lévő források úgy nyilatkoztak az előzetes adatok nyilvánosságra kerülését követően, hogy az elnök egy nemzeti egységkormány híve, a két nagy politikai erőt kiegyezésre fogja felszólítani az ország stabil kormányozhatósága érdekében. Ez a forgatókönyv minden bizonnyal megbukott, hiszen a reggeli információk szerint Netanjahu már meg is kezdte a jobboldali és a vallásos pártokkal a koalíciós tárgyalásokat. A következő izraeli kormánynak 61 mandátumot kell összegyűjtenie a 120 fős törvényhozásban, Netanjahu álomkoalíciójának jelenlegi állás szerint 67 helye lenne a most felálló Knesszetben.

("A tegnapi nap vitathatatlan győztese", f: www.timesofisrael.com)

Netanjahu a választási kampányban olyan ígéreteket tett, illetve vont vissza, amely Izraelt igen nehéz helyzetbe hozzák a nemzetközi porondon, amennyiben ő alakíthat kormányt. Persze a kampányidőszak kijelentéseit is a helyükön kell kezelni, hiszen esti győzelmi beszédében már igyekezett békülékeny hangot megütni. Összességében egy nemzeti-vallásos kormánykoalíció erősen kérdéses, hogy visszanyerheti az Egyesült Államok és az Európai Unió jóindulatát és egyre nehezebb évek következhetnek a zsidó állam modern történelmében.

Csepregi Zsolt

Viktor Janukovics ukrán elnök tavaly februári megbuktatásával úgy tűnt, új időszámítás kezdődik az ország történetében. Azonban míg az Euromajdan résztvevői egy prosperáló államot vizionáltak, a valóság ennek pontosan az ellenkezője lett: ma egy mind területileg, mind társadalmilag szétszabdalt Ukrajnát látunk. Milyen folyamatokat indított el a krími annexió?

Az elmúlt hetekben számos hírportál számolt be arról, hogy Moszkvának már Janukovics távozása előtt is voltak olyan kész tervei, amelyek a Krím megszállására vonatkoztak. Ezen dokumentumok alapján már nem is áll olyan biztos lábakon az a feltételezés, miszerint a Krím annektálása kizárólag a Janukovics elmozdítása miatti bosszú volt – valószínűleg Putyin előbb-utóbb amúgy is lépett volna a Krímmel kapcsolatban, egyedül az időzítést befolyásolták a 2014. februári események.

("Még Krím előtt" - Janukovics és Putyin, f: www.us-russia.org)

Mivel is magyarázható tehát Oroszország offenzív fellépése Krím kapcsán, ha nem a kijevi elit megbüntetésével? Egyrészt azonosíthatók történelmi okok; sokat emlegetett hivatkozási alap, hogy az 1783-tól a cári birodalom részeként funkcionáló területet 1954-ben a Szovjetunió vezetői csak egyfajta gesztusként adták át az Ukrán SZSZK-nak, és ennek az átadásnak az államalakulat egészére nézve semmilyen komolyabb jelentősége nem volt. A manőver csak most, hatvan évvel később kapott igazán nagy jelentőséget – Oroszország ugyan a Szovjetunió felbomlása után ki tudott alkudni a maga számára különleges jogokat (ld. a fekete-tengeri flotta különleges státusza), ez azonban messze nem jelentette azt, amit Putyin a valóságban is szeretett volna. Putyinnak a tengeri kijárat növelése mellett reális célja lehetett a katonai jelenlét növelése a Fekete-tenger térségében, valamint ezzel párhuzamosan a parti tenger és a csatlakozó övezet feletti rendelkezés megszerzése. Ezek a jogok a jövőben bármikor jól jöhetnek, ha Oroszország éppen új csővezetékek kiépítésére adná a fejét akár Románia, akár Törökország irányába.

Másrészt ne felejtsük el, hogy a terület évtizedek óta vitatott hovatartozását - többek között - az 1994-es Budapesti Memorandum is rendezni kívánta, kimondva azt, hogy Ukrajna területi integritását mindegyik aláíró fél (beleértve Oroszországot is) garantálja. Oroszország szemszögéből a krími annexió lehetett a főpróbája annak, amibe később Kelet-Ukrajnában teljes erővel belekezdett: viszonylag kis kockázattal járó vállalkozás révén megtudhatta Putyin, hogy mekkora a nemzetközi közösség tűrőképessége, és hogy a nemzetközi jog egyes szabályainak felrúgása milyen következményekkel járhat. Utólag látjuk, hogy Moszkva egészen jól mérte fel a helyzetet, és amikor a Krím annektálása mellett döntött, nem vállalt túlzott kockázatot. Oroszország ugyanis hiába szegte meg nemzetközi szerződéses kötelezettségeit, hiába hivatkozott egy senki által nem elismert népszavazás eredményeire, a külső (nyugati) beavatkozás elmaradt. Még az ENSZ Közgyűlésnek is csak egy határozat meghozatalára volt ereje, az ENSZ BT-ben vétójoggal bíró oroszokat itt sem lehetett megfogni.

Mi a fő tanulság mindebből? Talán az, hogy továbbra is adódhatnak olyan helyzetek, ahol a nemzetközi jog normáinak áthágása ellen továbbra is tehetetlen a nemzetközi közösség. Tagadhatatlan, hogy az ENSZ 1945-ös megalakulása óta számos jól működő garancia épült be a nemzetközi külpolitikai körforgásba, de - mint azt az orosz-ukrán példa is mutatja - ezek messze nem nyújtanak 100 százalékos biztonságot. A Krím de facto elvesztését mára már mind a nyugat, mind Ukrajna elfogadta. A kijevi elit azonban egyelőre nem vállalja fel a beismeréssel járó politikai kockázatot, továbbra is az ukrán állam részeként hivatkoznak arra az országrészre, amit jó eséllyel végleg elvesztettek. A gond az, hogy sem Ukrajna, sem a NATO nem tudott érdemben reagálni erre a hirtelen kialakuló, területi szuverenitást sértő helyzetre. Az uniós szankciók bevezetése egy megkésett, a probléma gyökerére hatni nem tudó eszköz. És ha mindez nem lenne elég tanulság, akkor vegyük ide a kelet-ukrajnai területek kirobbant árnyékháború káros következményeit, ami a nemzetközi jog perspektívájából egy még nehezebben megfogható konfliktus.

("Nazdarovje Európa")

Visszatérve a cikk elején feltett kérdésre: mit is eredményezett a krími példa? Egyrészt megértette mindenkivel, hogy a nemzetközi jog továbbra is korlátozott eszköztárral bír, ha területi konfliktusokról van szó. Továbbá rámutatott az ENSZ működésének gyenge pontjaira, amelyek a délszláv háború óta (köz)ismertek. És akkor vegyük ebbe a kalapba az EU-NATO tandemet is, akik csak a távolból kiabáltak át az oroszoknak, hogy aztán Brüsszel közel fél év elteltével tudta megtenni az első konkrét lépést a szankciók bevezetésével. 

A krími példa azonban bizonyította azt is, hogy a nyugat elmaradt reakcióinak távolabbi vonatkozásai is vannak - Ukrajna egy helyben toporogva várja a megváltást az Európai Uniótól, miközben az új kijevi elit saját belső harcai is feszültséget gerjesztenek. A kör bezárult, Ukrajna nem jut előre, az EU leszerepelt, Oroszországnak pedig volt egy sikeres éve. Egy dolog biztosnak tűnik: a folytatás már nem lesz diadalmenet Moszkva számára sem.

Hámori Viktor