Január végén Szaúd-Arábiában és Jemenben is új időszámítás kezdődött. Szanában Abd-Rabbu Maszúr Hadi jemeni elnök bejelentette lemondását, miután az Irán által támogatott huszi lázadók megostromolták az elnöki palotát. Abdullah Bin Abdul Aziz szaúdi király pedig január 23-án 90 éves korában elhunyt, akit életében relatíve reformista elkötelezettség és bátor külpolitikai kezdeményezések jellemeztek, királyságnak azonban egyre több kihívással kell szembenéznie a bel- és külpolitika terén.

Szaúd-Arábiát az utóbbi években a káosz és az instabilitás ördöge tartja rettegésben, mindezek miatt meglehetősen ellentmondásos a szerepe az arab tavasz eseményeiben. Rijád – önjelöltként – magát a stabilitás és a konzervativizmus bástyájának tartja, és célja a regionális status quo fenntartása, mind a politikai struktúrákat, mind a hatalmi egyensúlyt érintő kérdések terén. Az utóbbi évtizedben azonban stratégiai pozícióit tekintve rendkívül megerősödött Irán, és ez a folyamat magában hordozta a két ország, valamint a síita–szunnita ellentét felerősödését, amely a Közel-Keleten egyfajta szaúdi–iráni regionális proxy-háború sorozatot (Bahrein, Szíria, Irak, Libanon, Jemen) indított el.

2011 első felétől Szaúd-Arábia erőteljes Irán-ellenes retorikát alkalmazott, és egyfajta síita-ellenes „forradalom” élére állt, ahol garantálta az Öböl menti monarchiák védelmét, nem csak a külső, hanem a belső megmozdulásokkal szemben is, min tahogy azt láthattuk Bahreinben, vagy Jemenben, ahol szaúdi csapatok harcoltak Száleh elnök csapatai mellett a síita felkelők ellen. A szaúdi vezetés védelmi stratégiájának szerves részét képezi a belső és külső támadások elleni hatékony, amennyiben szükséges fegyveres fellépés, garantálva a belső rendet és a regionális stabilitást.

("Jemen új urai", f: www.bbc.com)

Szaúd-Arábia keleti részén jelentős síita népesség él, akik az arab tavasz során a királyság alkotmányos monarchiává alakítása érdekében tüntettek, amelyek zavargásokig fajultak. Rijád külső erők manipulációját, terrorizmust, és destabilizációt emlegetett, Teherán pedig más országok önrendelkezési jogának és szuverenitásának megsértésével vádolta a szunnita országot. Az arab tavasz eseményei arra késztették az uralkodó dinasztiát, hogy sok milliárd dollárt fordítson a lakosság támogatására, mellyel biztosíthatja lojalitásukat.

Rijád hatalmas olajbevételeinek köszönhetően Jement évekig támogatta jelentékeny pénzösszegekkel, amelyet infrastruktúrára, jóléti intézkedésekre és katonai kiadásokra használt fel a 2011 novemberében távozott Száleh elnök. Ezek a pénzforrások a huszi hatalomátvételt követően azonnal elapadtak, ezzel is jelezve a szaúdi nemtetszést a síita befolyással szemben, valamint a jemeni síita csoportokat arra késztetheti, hogy újragondolják agresszív tevékenységüket.

Jemenben az Al-Kaida helyi szárnya (Al-Kaida az Arab-félszigeten - Al-Qaeda in the Arabian Peninsula) megpróbálja a síita–szunnita ellentétet elmélyíteni, kihasználni, mint ahogyan tette azt az Iszlám Állam Irakban és Szíriában. A fenti problémák közös nevezője Irán, amellyel Haszán Rouhani elnök hivatalba lépése óta Szaúd-Arábia kapcsolatai javultak ugyan, de továbbra is minden fontos regionális kérdésben ellentétes álláspontra helyezkednek: legyen szó Bahreinről, Libanonról, Szíriáról, Irakról vagy éppen Jemenről.

("Ez történik Jemenben", f: www.yemeniamerican.com)

A januári jemeni puccsot nem csak Szaúd-Arábia, hanem az Öböl menti monarchiák is a síita befolyás megerősödéseként értékelik, és ezzel létrejöhet egy olyan Irán által vezetett szövetségi rendszer, amely káoszból és az instabilitásból építkezett. Teherán célja nyilvánvaló, be akarja keríteni a szaúdi királyságot.

Irán igen erőteljes retorikát alkalmaz különös tekintettel a külpolitikára, azonban amikor az ideológia/teológia és a pragmatizmus között kellett választani, Teherán mindig az utóbbi mellett tette le a voksát. Ez természetesen nem akadályozza meg abban, hogy kijátssza a síita-kártyát a szomszédos szunnita többségű államokkal szemben, fenyegetve ezzel a Nyugat-barát rezsimek hatalmát és a jelenlegi közel-keleti hatalmi egyensúlyt.

Bartha Bálint

Vlagyimir Putyin orosz elnök az új Hitler, Orbán Viktor magyar miniszterelnök pedig hű csatlósa, akinek külpolitikai stratégiáját, beszédmódját nagyban befolyásolja a cél, hogy visszaszerezze Magyarország számára a többségében magyarlakta területeket, amelyek az I. világháború végén kerültek elszakításra - sugallja írásában a Political Capital budapesti agytröszt két munkatársa. A független elemzői munkaként tetszelgő anyag, amely egésze pusztán az olvasók szándékos félrevezetésén és felesleges hangulatkeltésen alapul, azonban nem több, mint egy ország és egy teljes szakma arculcsapása. DiploMaci kritika.

A nemzetközi külpolitikai újságírás egyik legismertebb, bár sokszor vitatható minőségű amerikai magazinja, a Foreign Affairs tegnapelőtt megjelentetett egy cikket (The Hungarian Putin? Viktor Orban and the Kremlin's Playbook) részben két magyar belpolitikai elemző, Krekó Péter és Juhász Attila tollából. Írásukban a szerzők arról értekeznek, hogy a magyar kormány külpolitikai tevékenysége, főként a határon túli magyarok vonatkozásában, nem mást szolgál, minthogy revíziós feszültségeket szítson mind a hazai, mind a külföldön élő magyar választók körében. Egyszerűbben: Putyin az új Hitler, aki Orbán Viktor kétkulacsos / szabadságharcos / kurucos külpolitikai ténykedését esetleg azzal honorálja majd – ha Ukrajnát követően például Romániát is megszerzi magának –, hogy területeket enged át Magyarországnak.

A Political Capital agytröszt igazgatója (Krekó Péter) és vezető elemzője (Juhász Attila), legalább is írásukból ez szűrhető le, komolyan gondolják ezt a nézetüket. Olyan kijelentéseket tesznek például, amelyek azt sugallják, hogy a magyar miniszterelnök nem egy egyszerű történelmi tényt állapít meg akkor, miközben arról beszél, hogy a magyar nemzet nem áll meg Magyarország jelenlegi határainál, hanem valamiféle szándékos kettős beszédet alkalmaz, amivel etnikai feszültségeket gerjeszt. Ide sorolható továbbá: 1) A szerzők a magyar kettős állampolgárság intézményének bevezetését egyfajta orosz mintára megvalósított útlevél osztogatásnak fogják fel, bújtatva említve csak a tényt, hogy hazánk és Oroszország mellett mások is élnek ezzel a rendszerrel; például az oroszbarátnak mostanában nehezen nevezhető Egyesült Államok, Egyesült Királyság vagy éppen Svédország. 2) A szerzők kijelentik, hogy a határon túli magyar kisebbségek nem autonómia pártiak, holott Székelyföldön például alig egy éve bő 50 kilométeres élőláncot alkottak a függetlenség mellett kiállok; és itt akkor kár is említeni, hogy szerzők nem tárják az olvasók elé, hogy pontosan milyen kutatásra, milyen tényadatra alapozzák ezen nézetüket. 3) A szerzők az írás folyamán végig azt a látszatot akarják kelteni, hogy a magyar kormány külpolitikája a szomszédos országok viszonylatában, bár egyelőre megtartva a nemzetközi jogrendből fakadó szabályokat, a revízióért cserébe készen áll azt bármikor megszegni, és erre szolgál minden lépésük, amit az elmúlt években a határon túliak ügyében – közvetve vagy közvetlenül – hoztak.

Személy szerint ezt a fajta szándékos csúsztatásokra, a magyar nép sebezhető nemzet- és történelemtudatára építő, a szakmaiság köntösébe bújtatott, ám valójában minden valós tényt nélkülöző, elfogult, kizárólag belpolitikai haszonszerzésre játszó külpolitikai elemzést, amely nyilvánvalóan Orbán Viktor személyének és a magyar kormány külpolitikájának lejáratását célozza a nemzetközi közvélemény előtt, mélyen elítélem. És nem csak azért, mert ebben egy számomra kedves hivatás, a szakszerűség vezérelte külpolitikai elemzés és újságírás minden előírását feketítik be olyanok, akik láthatóan képtelenek tárgyilagosak maradni egy egyébként számukra ismeretlen szakterületen, hanem azért is, mert ezzel rengeteg magyar lelkébe gyalogolnak bele, minden alap nélkül.

Úgy gondolom, hogy a jelenlegi magyar kormány külpolitikáját számos ponton lehet és kell kritizálni. Az IMF, az Európai Unió, vagy mostanság a bevándorlók irányába megfogalmazott, tényeket nélkülöző kommunikációs offenzíva leginkább a néhai (bűnbakkereső) világháborús, majd szocialista propagandát idézi. Az agresszív Keleti Nyitás stratégiája, ami szembe állítja a klasszikus diplomáciát a gazdasági diplomáciával, mondván az előbbi értékelvűsége felesleges úri hóbort a modern világban, ahol csak a maximális pragmatizmus (értsd: elv-mentesség) érhet célt - elhallgatva a tényt, hogy az új megközelítés szinte kimutathatatlan pénzügyi haszonnal járt az ország számára, miközben nemzetközi megítélése rég nem látott mélységekbe süllyedt. A tradicionálisan jó kétoldalú kapcsolataink leépülésének tétlen figyelése, például az Egyesült Államok és a visegrádi országok vonatkozásában. Ezen problémák mindegyike érdemes a szakmai kritikára.

Arra azonban, amit Krekó Péter és Juhász Attila, a Political Capital két belpolitikai elemzője a Foreign Affairs hasábjain megfogalmazott, nincsen semmilyen magyarázat. Azon kívül persze, hogy a szerzőket nem a külföldi újságolvasók pártatlan tájékoztatása vezérelte egy fontos európai konfliktus (EU / Ukrajna kontra Oroszország) idején, hanem a szándékos félrevezetés. Más okot ugyanis nem tudok elképzelni egy magát szakmai műhelynek beállító, diplomás értelmiségieket foglalkoztató agytröszt esetében. Kivéve persze, ha a Political Capital a közeljövőben a politikai elemzések publikálásáról áttér az összeesküvés-elméletek gyártására, mert ha így lesz, akkor az első, Foreign Affairs számára írt munkájuk meglepő igényességről árulkodik.

Németh Áron Attila

Tegnap este óta Ausztrália miniszterelnöke és a kormányzó Liberális Párt vezetője, Tony Abbott, minden percben megélheti azt, amit pár éve még ő maga olvasott az akkori kormányfő, a munkáspárti Julia Gillard fejére, hogy tudniillik milyen érzés úgy vezetni egy országot, hogy az ember nem élvezi képviselőtársainak feltétlen bizalmát. Egyáltalán – fejtette ki Abbott –, hogyan gondolhatja Gillard, hogy valaki ilyen háttérrel Ausztrália miniszterelnök lehet. Ezt a kérdést akkor az ellenzék vezére teljesen jogosan tette fel. A kocka azonban fordult: ma már Abbott az új Gillard, egy kvázi bukott kormányfő.

2013 végén járunk, és a belső viszályoktól szabdalt, Kevin Rudd vezette Munkáspárt éppen most vesztett el egy országos választást a rendkívül egységesnek tűnő Liberális Párttal szemben, amit egy magabiztos ellenzéki politikus, Tony Abbott irányított. Helyi elemzők szerint persze a liberálisok győzelme legalább annyira volt köszönhető saját maguknak, mint a kormánypártot szétszakító belső ellentéteknek. Rudd ugyanis hamisítatlan puccsista volta, ahogy utódja-elődje, Julia Gillard is.

A történet röviden úgy néz ki, hogy Gillard és a párt képviselőinek jelentős része nem gondolta Ruddról, hogy egy újabb választást hozni tud a Munkáspártnak, ezért fogták, és egy belső bizalmatlanságival lényegében még a megmérettetés előtt lemészárolták. A miniszterelnök-helyettesből így lett pártelnök és ezzel párhuzamosan miniszterelnök-jelölt, majd – miután a számítás végül is bejött – miniszterelnök. Az akaratán kívül eltávolított kormányfőt azonban más fából faragták, és a következő három évben mindent egyetlen célnak rendelt alá: Julia Gillard megbuktatásának. És bár a legvégén ő maga is sikerrel járt, a nyilvánosság előtt zajló belső csatározások miatt a párt a választók szemében hiteltelenné vált és megbukott (erről bővebben: itt).

("Lehet, hogy azonos politikai sorson osztoznak", f: www.couriermail.com.au)

Innentől persze következhetne egy habos-babos tündérmese, hogy a Liberális Párt győzelmével visszatért a nyugalom és a kiegyensúlyozottság az ausztrál kormányzati politikába, ennél nagyobbat viszont nem is tévedhetnénk. Tony Abbott ugyanis láthatóan nem tanult semmit elődei politikájából, és ezzel majdnem saját vesztébe rohant – bár könnyen lehet, hogy pár hónap múlva, Abbott vélhetően sikeres megpuccsolása után, a „majdnem” előtag már elhagyható lesz. Az elmúlt napokban az ausztrál politikai kommentátorok rossz döntések végeláthatatlan sorát sorakoztatták fel a miniszterelnökkel szemben, hogy feltárják az okokat, amelyek elvezettek a hétfő estéhez. Anélkül, hogy most elmerülnék az összes létező és lehetséges kiváltó ok felsorolásában, álljon itt talán a három legfontosabb: 1) Tavalyi költségvetés: sokak szerint túlzottan megszorító, nem kellően kidolgozott, az ausztrál gazdaság prioritásait nem szem előtt tartó fókuszú. 2) Fülöp herceg lovaggá ütése: függetlenül attól, hogy a helyiek többsége nem zavartatja magát a ténytől, hogy országuk alkotmányos monarchia, vagy, hogy emiatt II. Erzsébet (a ceremoniális jogkörökkel rendelkező) államfő, a nemesi címek kiadásától, illetve minden egyébtől, ami módosít a polgárok született egyenjogúságán, az ausztrál közvélemény irtózik. 3) Abbott vezetési stílusa: kormányalakítás óta egy szűk csoporttal hozza meg a legfontosabb döntéseit, különösebb párton belüli egyeztetés, vita nélkül.

("Saját maga ellensége", f: www.afr.com)

Tony Abbott tehát miniszterelnöksége alig 1,5 éve alatt véghezvitte azt a bravúrt, hogy megágyazott saját sírjának. Mindezt ráadásul úgy, hogy eleddig semmilyen fajsúlyos belső ellenzékkel nem kellett szembe néznie. Ez a helyzet azonban tegnap este óta gyökeresen megváltozott. Frakción belüli támogatottsága vészesen alacsony (61-39 arányban maradhatott a helyén), lett sokak által kedvelt és hiteles berken belüli kihívója (Malcolm Turnbull kommunikációs miniszter – akit nem mellékesen állítólag Abbott közvetlen helyettese is támogat), a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint pedig már a nép is elfordult tőle. Ezek egyetlen politikai vezető számára sem a legmegnyugtatóbb előjelek. Vélhetően Tony Abbott számára sem. A keselyűk viszont már gyülekeznek. Magának köszönheti.

Németh Áron Attila

Alig több mint egy éve alakult, de máris tömegeket sikerült maga mellé állítania: a Podemos („képesek vagyunk rá”) nevű politikai tömörülés az évtizedek óta tartó kétpártrendszert, és ezzel együtt a spanyol társadalmat igyekszik felébreszteni Csipkerózsika-álmából. Nem is sikertelenül. Négy hónappal zászlóbontásuk után a tavalyi EP-választásokon öt helyet szereztek meg a Spanyolország számára biztosított 54-ből, amivel a negyedik helyen végeztek a pártok versenyében. A hét kövér esztendőnek azonban még közel sincs vége, hiszen május óta meredeken ívelnek felfelé. A legerősebbek Madridban, a leggyengébb eredményüket tavasszal Barcelonában érték el. Dehogy mit hoz a jövő? Éppen ez az, amitől a legjobban félnek riválisaik, a Néppárt (Partido Popular) és a Spanyol Szocialista Munkáspárt (Partido Socialista Obrero Español).

A közös nevezőt a meglehetős apátiába süllyedt választói réteggel olyan ígéretek elhangzása biztosította, mint az, hogy minden felnőtt spanyol állampolgár kapjon egy alapjövedelmet csak pusztán azért mert létezik, ennek fedezetét az adócsalások megszüntetéséből kívánják előteremteni, vagy, hogy a nyugdíjkorhatárt szállítsák le hatvan évre, és heti 35 óra legyen a munkahét. Ezek mellett még szerepelt – az átlag spanyol választópolgár számára addig eléggé idegen – a „trojka” (Európai Bizottság, Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap) elleni harc meghirdetése és a munkaügyi reform szükségessége. A Podemos szerint olyan munkaügyi törvényeket kell hozni, amelyek védik a munkavállalókat és, amelyek a fizetések növekedéséhez vezetnek. A stratégiai ágazatok és a bankok visszaállamosítása, a banktitok eltörlése és az alapélelmiszerek áfájának jelentős mértékű csökkentése, ugyanakkor a luxuscikkekre 35 százalékos áfa kivetése ugyancsak fontos célkitűzései a pártnak. Nem véletlen tehát, hogy tömegek jelentkeztek az elmúlt hónapokban a Podemos soraiba, mára már a második legtöbb párttaggal rendelkező tömörülés az országban megelőzve az ideológiai értelemben hozzá közelebb álló Munkáspártot.

("Spanyolország megmentője?" - Pablo Iglesias, f: www.huffingtonpost.es)

A Podemos élén egy 36 éves fiatal, dinamikus, agilis és kiváló rétori képességekkel megáldott jogi végzettséggel rendelkező, politológiából doktori fokozatot szerzett főtitkár áll: Pablo Iglesias. (A sors furcsa fintora, hogy a Spanyol Szocialista Munkáspártot egy Pablo Iglesias nevű nyomdász alapította 1879-ben – ezzel a kontinens második legöregebb munkáspártját hívta életre a német SPD után – majd vezette negyven évig, egészen 1919-ig). A Podemos vezére tipikus ellentéte Mariano Rajoy néppárti miniszterelnöknek vagy Pedro Sáncheznek, a Munkáspárt tavaly nyáron megválasztott vezetőjének: hosszú hajat visel és egyáltalán nem úgy öltözködik, ahogy azt addig a spanyolok a másik két párt mindenkori vezetőitől megszokhatták. Mielőtt politikai pályára lépett volna televíziós tanfolyamokat szervezett és tartott a III. Károly Egyetemen és a spanyol közszolgálati televízió (TVE) tanodájában. Kiválóan beszél olaszul és angolul, franciául pedig olvas. Iglesias igazán egyszerű életet él, van egy Renault Cliója, de elmondása szerint kismotorral közlekedik mindennap. Ezek után nem meglepő, hogy röpke egy év alatt ilyen mértékű erősödést könyvelhetett el a Podemos és személy szerint Pablo Iglesias a 2010-es évek derekának Spanyolországában, ahol 24 százalékos a munkanélküliség. Ez röviden azt jelenti, hogy minden negyedik spanyol munkanélküli, a 25 év alattiak között pedig még aggasztóbb a helyzet, ott minden második fiatal – legyen az diplomás avagy sem – munka nélkül éli mindennapjait.

A pártnak viszont már most komoly ellenlábasai vannak, lévén, a gyorsan jött népszerűség ellenére a Podemos vezetőjét és rajta keresztül az egész politikai irányzatot igyekszik diszkreditálni – a két nagy párt mellett – a Manos Limpias (Tiszta Kezek) nevű jobboldali szakszervezet, amely a közalkalmazotti jogviszonyban álló munkavállalók egy részét tömöríti. A szervezet nem annyira szakszervezeti tevékenységéről, hanem inkább országos és tartományi szinten tett politikai feljelentéseiről híresült el. A Legfelsőbb Bíróságon jelentették fel Pablo Iglesiast tíz bűncselekmény elkövetésével vádolva meg a Podemos vezetőjét, többek között azzal, hogy bűnszervezet tagja, valamint, hogy átláthatatlan, ellenőrizhetetlen forrásból származó pénzt kapott Venezuelából és Iránból. Ezen felül Iglesiast Hitlerrel, Leninnel, Pol Pottal és Mao Ce-tunggal említették egy lapon; hangsúlyozva, hogy a Podemos és politikusai demokrata álarcba bújva kihasználják a jogállam biztosította szabadságjogokat és belülről verik szét magát a jogállamot. Egyelőre azonban a Podemos fékezhetetlen erővel tör az élre. A Szociológiai Kutatások Központja (Centro de Investigaciones Sociológicas) januári mérése alapján, ha most lennének a (december végén esedékes parlamenti) választások, a spanyolok 23,9 százaléka a Podemost tisztelné meg bizalmával. Ezzel Pablo Iglesias pártja szoros küzdelemben a második helyet foglalja el a most kormányzó Néppárt mögött (a Néppárt 27,3 százalékot kapna), megelőzve a Munkáspártot (utóbbi 22,2 százalékot szerezne). Jócskán lemaradva követi a hármast az Egyesült Baloldal (IU), amely 5,2 százalékot tudhatna magáénak.

Ennek ellenére mind a kormányzó Néppártban, mind a Munkáspártban azt gondolják, hogy a Podemos egész évben komoly kihívások elé néz, amely idővel és éppen az év végére ronthatja Iglesias pártjának előzetes várakozásait eredményesség tekintetében. Kezdve a közelgő andalúziai választásokkal, ahol a Podemos halványan szerepelt tavaly is, folytatva a májusi önkormányzati és a tartományi választásokkal, ahol a párt több helyen koalícióban indul vagy egyáltalán nem is méreti meg magát. Ahol meg esetleg győznek – így számolnak az ellenfél pártok szakértői – ott bizony döntéseket kell hozniuk és a populista demagógia már nem segít ez esetben rajtuk, és így akár még a sok évközi választás kifoghatja a szelet Pablo Iglesias pártjának vitorláiból és a másik két rivális malmára hajthatja a vizet a decemberi nagy „ütközet” előtt.

("Podemos - Az elégedetlenek pártja", f: www.vozpopuli.com)

Felmerül persze a kérdés, hogy van-e jövője a Podemos-jelenségnek Spanyolországban? Álláspontom szerint, amíg a korrupció a spanyol politikai közélet meghatározó eleme, addig mindenképpen. A két tradicionális pártnak pedig meg kell újulnia, ha azt szeretné, hogy ne tűnjön el végérvényesen a spanyol politika térképéről. A fiatalabb generációk úgy nőttek fel Spanyolországban, hogy problémáikat, gondjaikat egyetlen politikai pártnak sem sikerült meghallania, ezáltal megoldania sem. Sokkal jobban tenné akár a Néppárt, akár a Munkáspárt, ha kritika helyett inkább tanulna a Podemos egy évéből. Megjelenésük ékes bizonyítéka, hogy Spanyolországban komoly problémák vannak, amelyre a választ nem biztos, hogy éppen a Podemos adja meg, de az egészen bizonyos, hogy a kérdéseket ők maguk fogalmazták és teszik fel folyamatosan. Ugyanakkor az biztosnak látszik, hogy azok a rendszerek, melyeket Iglesiasék követendőnek tartanak (Chávez Venezuelája vagy Correa Ecuadora) egészen biztosan nem működtethetőek Spanyolországban. Ezért, amennyiben decemberben nem sikerül a Podemosnak győznie, a két tradicionális párt valamelyikének az utolsó esély adatik meg, hogy felépítsenek egy új Spanyolországot: egy olyan országot, ahol a Podemos által felvetett problémák megoldásra kerülnek. Ezért úgy gondolom, hogy a maradék tíz hónap a két másik pártnak is vízválasztó: vagy tanulnak a Podemostól és, amit tanulnak azt jobban fogják csinálni náluk, vagy vereséget szenvednek. Ám az valószínűleg egyben Spanyolország veresége is lesz. A politika szabályai ugyanis hosszú ideje megváltoztak: ma már nem a legnagyobb, hanem a leggyorsabb győz.

Erőss Bulcsú

Új sebességbe kapcsoltak a világ nagyhatalmai, hogy végre – csaknem egy év után – megoldást találjanak a Kelet-Ukrajnában zajló háborús helyzetre. A sürgősséget nem csupán a hirtelen politikai eltökéltség szülte: az ukrán államháztartásnak jelenleg körülbelül alig pár hétnyi importra elegendő tartaléka van, az ország a teljes összeomlás szélén táncol.

Meglepetésszerű bejelentés után derült fény arra, hogy Angela Merkel német kancellár és Francois Hollande francia elnök csütörtökön Kijevbe utazik azzal a céllal, hogy egy új, mindenki által elfogadható béketervet mutassanak be Petro Porosenko ukrán elnök számára. Az út másnap – azaz ma – pedig Moszkvában folytatódna, ahol természetesen Vlagyimir Putyin áldását szeretnék megszerezni. A német-francia duó váratlan lépése igazán felkavarta a világsajtót, mivel a lépés nem kifejezetten megszokott a hivatalos, tervezett diplomáciai keretek között, azonban a szándék maga bevallhatóan nem sok újdonságot tartalmaz – legalábbis abban a formájában, amit eddig tudunk róla: merthogy sokat nem tudni róla.

Ami biztos, hogy a nyugati mediáció időszerűsége több szempontból is adott. Első és talán legfontosabb mindjárt Ukrajna gazdasági helyzete: a hrivnya árfolyama csütörtökre közel 30 százalékot esett a dollárhoz képest, miután a központi bank elállt a szokásos devizaaukciótól – amely eddig gyakorlatilag megszabta az ukrán pénznem váltóértékét. Az IMF jelenleg épp Kijevben folytat tárgyalásokat, hogy kiszélesítsék az ország pénzügyi segélyezését, amiről jelenlegi információk szerint sikerült is megegyezniük a szakembereknek. Mindez azonban valós gazdasági termelés és exporttevékenység nélkül csupán a legszükségesebbekre lesz elegendő. A krízis megoldása nélkül az ukrán államháztartás nem fog tudni egyenesbe jönni, ezért is lenne szükséges egy újabb béketerv elfogadtatása.

("Diplomáciai ötletelés" - Hollande, Porosenko, Merkel; f.: reuters.com)

Másodsorban a helyzetet katalizálhatta még az egyes hírek szerint akár jövő héten elfogadott uniós döntés az Oroszország elleni szankciók bővítéséről. Bár a január végi szavazáson csupán az addigi szankciók meghosszabbításáról döntöttek, valószínű, hogy az Unió nagyjai – lévén úgy tűnik, hogy végletekig kitartanak a diplomáciai megoldások mellett – további nyomást kívánnak helyezni Putyinra. Ennek elég egyértelmű előjelzését már Angela Merkeltől is megkaptuk, mikor Budapesten ezzel kapcsolatban nyilatkozott. Ám akármilyen nyíltan is kéri például Németország vagy Franciaország a szankciók tagállami támogatását, valószínűleg tudják, hogy ez korántsem lesz egyszerű menet az egyre inkább vonakodó szövetségesekkel – köztük a jelenleg fekete bárányként kezelt Görögországgal vagy akár velünk, Magyarországgal karöltve.

Merkelék tehát nem véletlen, hogy pont most próbálkoznak egy utolsó-utáni diplomáciai ostrommal, ezzel ugyanis nem csak Ukrajnát, hanem az egész Európai Unió egységét tudnák megmenteni. A fentiekből egyértelműen látszik ugyanis, hogy egy ilyen kérdés, ami eddig is igen sok törést okozott az EU Közös Kül- és Biztonságpolitikájának pajzsán, képes lenne hosszú évekig helyrehozhatatlan szakadékokat kialakítani a szövetség tagjai között – ez pedig korántsem áll az érdekükben. A békés megoldás elérésével azonban visszatérhetne valamelyest az Unió külpolitikai renoméja, ami jelenleg igencsak megtépázott (lásd másik eheti írásunkat).

("Nem hisz már a szavak erejében" - John McCain szenátor; f.: reuters.com)

Nem mindenki gondolja azonban úgy, hogy csupán egy tárgyalóasztal mellől meg lehet oldani a konfliktust: az Egyesült Államokban jelenleg épp nagy belpolitikai vihart kavar az ukrán hadsereg felfegyverzésének kérdése. A Képviselőház ugyanis még decemberben megszavazta a döntést, miszerint engedélyezik a harcászati fegyverek küldését Kijev számára, és bár ezt már maga Barack Obama is aláírta, törvényerőre emelve mindezt, aktív lépéseket még nem tett az elnöki adminisztráció az ügy érdekében. John McCain republikánus szenátor ezért több pártbéli társával és demokrata szenátorral egyetemben ígéretet tett, hogy olyan határozatot fognak elfogadtatni, ami szükségszerűen kötelezi az amerikai államot az ukrán haderő megsegítésére. John Kerry amerikai külügyminiszter is épp Ukrajnában tartózkodik, ottani sajtótájékoztatóján kijelentette, hogy hamarosan elhatározásra fognak jutni a kérdésben – csütörtök este mindenesetre a Fehér Ház szóvivője úgy fogalmazott, hogy jelenleg nincs tervben a fegyverszállítás. Mindez valószínűleg nem véletlen, hiszen valószínűsíthetjük, hogy a német-francia diplomáciának van annyi kapcsolati tőkéje a szövetséges Egyesült Államoknál, hogy az erről szóló döntéssel megvárják a béketervezet alakulását – nem mellékesen a levegőben lógó amerikai fegyverszállítmány még jó hatással is lehet a békés rendezés elfogadtatására Moszkvában.

A mai napon tehát két nagyon más irányt is vehet a kelet-ukrajnai konfliktus: kialakulhat egy újabb (eddig egyszer sem igazán működőképes) status quo az ukrán hadsereg és az oroszbarát szakadár erők között, és elindulhat esetleg végre az ország rendbehozatala – bár kétséges, milyen ötlet lesz az, ami ezt ennyi hasonló próbálkozás után sikerre tudja vinni. Vagy megindulhat egy sokak által várt és mostanra már-már megkésettnek jelzett fegyveres támogatás az Egyesült Államok részéről, amivel valószínűleg csupán véresebb lesz a háborús időszak, rövidebb biztosan nem. Merkelen, Hollande-on és Putyinon a világ szeme.

Mészáros Tamás

Tanulmányok szerint a jövő világgazdaságát az Egyesült Államok-India-Kína trió fogja leginkább meghatározni. Míg a kínai növekedésről (annak pozitív, negatív hatásairól) vagy az amerikai külpolitika fejleményeiről számos értekezés kerül a világsajtó hasábjaira, India és nemzetközi kapcsolatainak alakulása mindeddig kevésbé került reflektorfénybe. Ez a tendencia kezd megváltozni Narendra Modi kormányzásának köszönhetően, aki elődeihez képest sokkal aktívabb külpolitikát folytat. Az ország tartózkodó magatartását a nagyhatalmakkal való kapcsolatkeresés, kapcsolatélénkítés váltotta fel, amelyre Barack Obama január végi látogatása jeles bizonyítékul szolgálhat.

Korábbi elemzésemben (link) én magam is megemlítettem már, hogy India legfontosabb külpolitikai prioritásai között az amerikai kapcsolatok mélyítése, a kínai és a pakisztáni konfliktusok megoldása, valamint az afgán stabilizációban történő közreműködés hangsúlyosan megjelenik. Az Egyesült Államokkal, Japánnal, valamint a Vietnámmal történő szoros együttműködés nem más, mint válasz a Kína felemelkedése által generált stratégiai kihívásra. Amerika ebben pedig kiváló partner, hiszen a nagyhatalmi versenyben Peking féken tartása Washington egyik legelemibb érdeke. Természetesen arra nem sok esély mutatkozik, hogy ezt a kínai tendenciát megakadályozzák. Ellenben Amerika számára jó stratégiának tűnik, ha megpróbál szoros kapcsolatot kialakítani a Kínát körülvevő országokkal, egy új amerikai-ázsiai szövetségi rendszer kiépítésének érdekében.

Obama mostani indiai látogatása azért volt különösen kiemelkedő, mert ő az első olyan amerikai vezető, aki elnöki adminisztrációja alatt két alkalommal látogatott a dél-ázsiai országba. Ráadásul az utóbbi esetben az egyik legfontosabb, ország demokratikus alkotmányának elfogadásáról megemlékező 66. nemzeti ünnep díszvendégeként. Az eseményre történő meghívás érzékelteti India baráti szándékait. Az ünnepséghez kötött találkozó napirendi pontjai között kiemelt fontossággal a kereskedelmi, gazdasági kapcsolatok élénkítésének fontossága szerepelt, valamint szó esett a terrorizmus elleni harc által megkövetelt kooperáció lehetőségéről is. Mindezek mellett azonban a legnagyobb eredménynek az tekinthető, hogy a két vezető sikeresen megállapodott a 2008-ban megkötött atomenergia-együttműködés végrehajtásáról. Ennek valószínűsíthetően az egyik oka, hogy India egyre nagyobb energiaéhséggel küzd, míg a másik, hogy Modi 2014 decemberében Putyinnal tíz atomreaktor építésére kötött szerződést, illetve megállapodott a Rosznyeft (Rosneft) vezető orosz olajvállalattal évi tíz millió tonna kőolaj szállításáról. Oroszország folyamatosan bővíti ázsiai piacait, és erre a kisebb konfliktusok ellenére (Oroszország harci helikoptereket adott el Pakisztánnak, ami a Modi vezetés nemtetszését váltotta ki) India nyitott. Mindezt figyelembe véve talán nem véletlen, hogy Amerika – a befolyása megtartása, valamint az indiai piac kiaknázása érdekében – úgy érezte nem kellene tovább halogatni az atomenergia-együttműködés végrehajtását.

("Fontos partnerség" - Modi és Obama, f: www.mcclatchydc.com)

A Modi és Obama által aláírt közös nyilatkozat továbbá hangsúlyozza a környezetvédelem, a regionális béke és stabilitás megteremtésének, a közös haditengerészeti törekvések előmozdításának, valamint az indiai „Act East Policy” és az amerikai ázsiai külpolitikai törekvések (nagyhatalmi egyensúly elérése) közös pontjaira épülő lehetőségek kiaknázásának fontosságát. Az éghajlatváltozással kapcsolatosan India elkötelezte magát a megújuló energiaforrások használatának kiterjesztésére és kinyilvánította csatlakozási szándékát a káros anyag kibocsájtásról szóló nemzetközi normákhoz.

Gazdasági téren mindkét fél elismerte a februárban ötödik alkalommal megrendezésre kerülő USA-India Gazdasági és Pénzügyi Partnerség Dialógus jelentőségét, és előrebocsátották, hogy a találkozót a makrogazdasági politika, a pénzügyi szektor szabályozása és fejlesztése, a kétoldalú infrastrukturális beruházások, az adópolitika, a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása elleni közös fellépés témakörei fogják uralni.

Természetesen a fentiek mellett az al-Kaida és az Iszlám Állam elleni közös fellépés szükségessége is napirendre került. Ám amíg abban Washington fontos szerepet tulajdonítana Indiának, kritikusok szerint az annál kevésbé nyilvánítja ki támogatását. Mindez azzal magyarázható, hogy Amerika a nemzetbiztonsági aspektusokat helyezi előtérbe, India pedig a saját állampolgárai védelmét, továbbá a Közel-Keletről érkező energiaellátását, valamint a térséghez köthető gazdasági érdekeit tartja szem előtt. Statisztikák szerint több mint hét millió indiai vendégmunkás él a Közel-Keleten, és azzal, ha a Modi vezetés nyilvános hangot adna az Iszlám Állam elítélésének, nyílt támadásnak tehetné ki a térségben élő indiaiakat. Annak ellenére, hogy a tavalyi év során több munkás, és nővér is foglyul esett, Új-Delhi hiszi, hogy a szabadon engedettekhez hasonlóan, a többiek is életben lehetnek. Ha az elmúlt időszak Iszlám Állammal kapcsolatba hozható eseményeit vizsgáljuk, meg kell valljuk, ez a feltevés meglehetős naivitásra vall. Indiának a terrorizmus elleni küzdelemben a jövőben meg kell találnia azt a pontot, mellyel mind a vendégmunkások érdeke, mind a nemzetközi biztonság normái képviselhetőek.

("Egy még fontosabb partnerség" - Xi Jinping és Modi, f: www.rt.com)

Végezetül – a növekvő amerikai-indiai együttműködéssel kapcsolatban – fontosnak tartom kiemelni Kína, mint a jövendőbeli trió harmadik tagjának véleményét. Az első reakciók arról szóltak, hogy Peking aggódik a szomszédságában történő nyilvánvalóan jelentős fordulatokkal teli kapcsolatok alakulása miatt. Azonban, ha jobban górcső alá vesszük a tényeket, nyilvánvalóvá válik, hogy India Kínától való gazdasági függése még mindig sokkal jelentősebb, mint a nyugati országoktól, így annak kiemelt érdeke a Pekinggel történő jó viszony fenntartása. (Összehasonlításképpen: Obama jelenlegi látogatása során 4 milliárd dolláros amerikai befektetésről született megállapodás, míg a 2014-es Xi Jinping látogatás alatt 20 milliárd dolláros kínai beruházásról.) Mindezek következtében, amíg Indiának szüksége van Kínára, addig Peking sem érzékeli az indiai-amerikai kapcsolatok mélyülését kiemelt veszélyforrásként. Úgy gondolom, hogy a növekvő amerikai-indiai partnerség, melyet mind az oroszok és a kínaiak is érdeklődve figyelnek, még okozhat nem várt meglepetéseket. Elsőre azonban az világosan látható, hogy India azon ritka államok közé tartozik, melyek rendkívül kifinomult külpolitikai stratégiát alkalmazva, az érdekek összehangolásával sikeresen tartanak fenn mindhárom nagyhatalommal jó diplomáciai kapcsolatokat.

Gyuris Klaudia

A közelmúlt eseményei rávilágítottak: az Európai Unió önállóan nem képes megoldani a határai mentén kitört fegyveres konfliktusokat. Az európai védelmi képesség jelenlegi állapota komoly kétségeket ébreszt, hogy a nemzetközi rend további eróziója esetén az Unió képes lenne-e akár saját tagállamait megvédelmezni.

1991-ben egész Európa ünnepelte a hidegháborús világrend összeomlását, politikai gondolkodóink többsége a béke és jólét páratlan korszakának beköszöntét jósolták. A poszt-bipoláris korszak első bő tizenöt éve, amennyiben átfogóan nézzük, valóban a fantasztikus gyorsasággal lezajlott európai politikai, gazdasági és az észak-atlanti katonai integráció időszakának tűnt. A szörnyűséges délszláv háború pusztán anomáliának, egy letűnt kor maradványaként lettek elkönyvelve. Az Európai Unió biztonsági helyzetének rohamos romlása két irányból indult meg a huszonegyedik század első évtizedének végén: egyrészt a 2008-as orosz-grúz háború bizonyította be, hogy az országok közötti fegyveres konfliktusok továbbra is fenyegető tényezők, majd a 2011-es arab tavasz eseményei nyomán kibontakozó véres polgárháborúk jelezték, hogy megbukott az Unió déli szomszédságát stabilizálni célzó európai szomszédságpolitika. A 2014-es ukrán válság pedig végleg ráébresztette az Európai Uniót, hogy a kontinensen csupán folyamatos politikai és katonai erőfeszítések árán tartható fenn a béke.

A XXI. század hajnalán, az utolsó utáni pillanatban jött a húsba vágó figyelmeztetés, miszerint az Európai Unió nem fordulhat befelé, bármilyen gazdasági válság is sújtsa politikai közösségünket. A világ államainak döntő többsége, tőlünk eltérő módon továbbra is a geopolitika szemüvegén keresztül nézi a világpolitika történéseit, realista, nem pedig idealista elvek mentén dönt kül- és biztonságpolitikai kérdésekben. Különösen igaz ez azokra az államokra, amelyek napjainkban vagy a jövőben az Európai Unión kihívói lehetnek, mint Oroszország vagy Kína.

("EUFOR: Szükséges, de nem elégséges", f: www.europeangeostrategy.com)

Az Európai Unió jelenlegi katonai gyengesége mellett le kell szögezni, hogy a szervezet kiváló adottságokkal rendelkezik, hogy egyszerre garantálja polgárai biztonságát, miközben értékeinek megfelelően pozitív hatást gyakorol szomszédjaira, legyen az a gazdasági integráció, a jogállamiság előmozdítása, vagy akár a béketeremtés a konfliktuszónákban. Az Európai Unió tagállamainak együttes gazdasági teljesítménye meghaladja az Egyesült Államokét, népessége pedig túlszárnyalja az 500 millió főt, továbbá nemzetközi szinten irigylésre méltó demokratikus politikai berendezkedéssel és társadalmi stabilitással büszkélkedhet, minden pillanatnyi gyengesége ellenére. A kérdés nem az, hogy az Unió képes-e megvédeni polgárait, hanem, hogy meg van-e a kellő politikai akarat az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája (KKBP) részét képező közös biztonság- és védelmi politika (KBVP) átalakítására, és így az összesítve igen figyelemreméltó nemzeti katonai költségvetések és képességek harmonizációjára és hatékonyságának növelésére.

A hidegháború lezárulásával adottnak vettük Európa békéjét, amely egyenesen vezetett annak leértékelődéséhez az európai politikai és intellektuális elit, és így a választópolgárok szemében. A hangsúly szinte teljes mértékben áttevődött az Unió létezésének másik alapvető céljára, a gazdasági prosperitás előmozdítására. Miután a 2008-as gazdasági válság megsemmisítette azt az illúziót, hogy az Unió garantálhatja a szövetség tagállamainak megszakítatlan gazdasági fejlődését, ahol a polgárok joggal számíthatnak arra, hogy évről évre jobban élhetnek anyagi értelemben is, az Európai Unió létjogosultságáról szóló vitákban nem jelent meg a biztonság közös garantálásának szempontja. Az Unió egysége és a közös védelempolitika azonban legalább annyira szolgál a külső hatalmakkal szembeni eszközül (a leghatékonyabb hadsereg az, amelyet be sem kell vetni, mert elegendő elrettentő erővel rendelkezik elsöprő ereje és az éles bevetésre való hajlandósága folytán), mint az évszázadokon át egymás sorsát megkeserítő európai államok egymástól való megvédésére. Minél inkább integráltabb és átláthatóbb az egyes tagállamok hadserege és védelempolitikája, ez annál inkább lehetetlenné teszi a tagállamok közötti konfliktust.

Jelenleg egy hosszú politikai folyamat kezdeti szakaszánál tartunk, hiszen biztató jelzésként az Európai Unió 2015. júniusára új biztonságpolitikai stratégia kidolgozását tűzte ki célul, amely igencsak aktuális, hiszen a 2003-ban született Európai Biztonsági Stratégia teljességgel elavult. Az Európai Unió intézményrendszerét jogosan éri állandó kritika, miszerint a behemót gépezet lassan és rugalmatlanul működik, azonban az érem másik oldala, hogy így a már egy éve tartó ukrajnai konfliktus nyomán beindult gépezet, amely a szövetség védelmi képességeit hivatott fejleszteni, nem is állítható le egykönnyen. Miközben az Egyesült Államok folytatja erőnek átcsoportosítását a Csendes-óceán és az Indiai-óceán térségébe, az európai szomszédságban keletkező hatalmi űrt az előbb említett új biztonsági stratégia által vezérelt külpolitikánknak kell kitöltenie. Fontos szempont szándékaink pontos kommunikálása, hiszen az Európai Unió fegyveres potenciáljának növekedése fegyverkezési versenyt indíthat be, hozzájárulva az Európa keleti felét és déli szomszédságát sújtó instabilitáshoz. Összességében tehát rövidke lehetőségablak nyílt meg az Európai Unió számára, hogy a XXI. századi világrend átalakulásaival összhangban fejlessze katonai képességeit, amelynek segítségével egyszerre biztosíthatja létének mindhárom célját, a prosperáló, demokratikus, békés európai rendet, amely egyben a Földközi-tenger menti régiók stabilitásának is alapfeltétele.

Csepregi Zsolt

Angela Merkel német kancellár asszony tegnap Budapesten járt. A rövid látogatásból a honi politikusok, politikai újságírók és véleményformálók zöme levonta saját, legtöbbször pártos és szelektív következtetéseit. A baloldaliak a magyar miniszterelnök rendreutasítását vélik felfedezni Merkel határozott fellépésében, míg a jobboldaliak a „minden rendben a német-magyar viszonyban” klisét mantrázzák, vélhetően saját maguk megnyugtatására. Mindkét csoport téved.

Számomra a külpolitikai érdekérvényesítés négy legfontosabb tényezője az alábbi: 1) földrajzi méret, 2) gazdasági potenciál, 3) nemzetközi kapcsolatok, 4) valamiféle stratégia előny az adott régióban fekvő országokkal szemben. Angela Merkel német kancellár asszony tegnap délelőtt annak tudatában érkezett Magyarországra, hogy hazája mind a négy előbb említett területen remek adottságokkal rendelkezik. Bár a történelem a franciákat és a briteket tartja számon, mint az Egyesült Államok legfőbb európai szövetségesét, teljesen egyértelmű, hogy ezt a szerepet mára átvették a németek. Merkel dönt az euró jövőjéről. Merkel dönt arról, hogy merre induljon az Európai Unió. Merkel dönt a kontinens orosz politikájáról. És Merkel dönt arról is, hogy lesz-e transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodás vagy sem. Az egykorvolt hamburgi fizikus tehát mindig érvényre tudja juttatni akaratát. Ennek fényében azt is mondhatjuk, hogy ami Amerika a világban, az Németország Európában. A kontinens legbefolyásosabb politikusánál ma nincsen fontosabb szereplő az EU életében. Ezt persze tudja Orbán Viktor miniszterelnök, ahogy tudja a magyar újságírói-, véleményformálói kaszt is.

Az utóbbiak által levont tegnapi következtetések azonban szokás szerint – minimum – fárasztóak. Az általam elolvasott néhány (pl. Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszava, Galamus) írás hemzseg a kliséktől, a szelektivitástól, a szerzők számára kedves pártpolitikusok által szajkózott butuska pártos szlogenek mantrázásától. Lényegében az összes a merkeli látogatás neki tetsző, ám alapvetően érdektelen momentumait emeli ki. Feszült volt-e a légkör a nemzetközi sajtótájékoztatón a résztvevő politikusok arckifejezését vizsgálva? Vajon rendreutasította-e Merkel Orbánt a magyar kormány orosz közeledése miatt? A miniszterelnök valóban packázott-e a német kancellárral ukrán kérdésben? Természetesen nem kérdés, hogy mind a szerzők, mind a szerkesztők úgy érzik, hogy lapjuk/portáluk olvasóik ezekre a tartalmakra kíváncsiak; pedig közel sem, a lényeg sokkal fontosabb lenne.

Félretéve tehát a pártos szelektivitást, a kelet-európai miszticizmust és a testbeszédet értelmezni tudó készségeket, amiben a mainstream sajtó munkatársai jó ideje élen járnak, nézzük a tényeket. Magyarország ma egy alig 10 milliós, közepesen fejlett és közepesen tehetős európai demokrácia. Ennek okán sem világpolitikai, sem világgazdasági értelemben nem vagyunk említésre méltóak. Nem vagyunk sem túl kicsik – sem túl nagyok. Nem vagyunk sem túl szegények – sem túl gazdagok. Nem vagyunk sem túl képzetlenek – sem túlképzettek. Röviden: nem vagyunk elég fontosak vagy érdekesek ahhoz, hogy akármennyi vizet is zavarjunk. Az egyedüli dolog, amiért hazánk fontos, az nem más, mint az itthon sokak által (köztük e sorok szerzője által is) szidott Európa Unió és NATO. Ma ugyanis itthon, aki azt gondolja vagy írja, hogy előbbiek nélkül a németek (ide tetszőlegesen behelyettesíthető bármilyen más nagyhatalom) számára érdekesek lennénk: hazudik. Hazánk birtokában nincsen semmi, ami fontos a nagyok sakktábláján. Persze ilyenkor sokan jönnek például a stratégiafekvéssel. Ám, amíg nem válunk szigetté, és nem leszünk függetlenek a velünk egy földrajzi tengelyen mozgó, szintén uniós tagállam Lengyelországtól, Csehországtól, Szlovákiától vagy Horvátországtól, amelyek legalább annyira központiak, mint mi, addig hazánk unikalitása népmesei magasságokat súrol.

A Merkel-Orbán találkozónak és sajtótájékoztatónak ezért igazán rajtunk kívül nincsen senki számára jelentősége. A felek vélhetően nem egyeztek meg, és nem beszéltek semmi olyan eget rengető témáról, amit az elmúlt 4-5 év során már ne beszéltek volna át ezerszer. Orbán Viktor most is, mint mindig, biztosította lojalitásáról Angela Merkelt, és kész. A kormány láthatóan semmivel sem szeretné kockára tenni Németország barátságát, vagyis, amikor a németek mögött fel kell sorakoznia az uniónak, például az oroszok vonatkozásában, hazánk éltanulóként az elsők között érkezik majd. Merkelnek csak ez számít. A szokásos köröket persze megfutja (meggyőződésből és/vagy tanácsadói véleményre hallgatással) kormány és ellenzék közötti normális viszonyról, a kompromisszum fontosságáról és a civilek munkájának jelentőségéről. Ebbe ráadásul bőven belefér az is, hogy hangot adjon tökéletes értetlenségnek az „illiberális demokrácia” fogalmiságával kapcsolatban. Nyilván sokan szeretnék látni szinten mindenben a magyar miniszterelnök külföldi megalázását, vagy épp ellenkezőleg azt, hogy minden kormányzati kurucosság ellenére helyünk van a nagyok asztalánál, mert hazánk furcsa retorikai szabadságharcát minden más ország megértéssel figyeli. A helyzet azonban az, és ez a tegnapi napnak a legnagyobb tanulsága, amíg tettekben azt csináljuk, amit és ahogy kell, addig a magyar politika nem számít Berlinnek. Többet persze el lehetne érni a külpolitikában, csak ahhoz nem ilyen újságírók, és végképp nem ilyen politikusok kellenének.

Németh Áron Attila

Bár csak 2016-ban esedékes, az amerikai elnökválasztás előszele már most elkezdte éreztetni hatását az Egyesült Államokban. Az aktivitás azonban inkább a republikánus oldalon érezhető, ahol már többen készülnek a nyolc éve tartó demokrata vezetés leváltására.

Barack Obama január 20-án tartotta meg szokásos évértékelő beszédét (State of the Union), amelyet a teljes világsajtó kifejezetten pozitívnak és optimistának könyvelt el. Ez nem csoda, hiszen annak ellenére, hogy november elején a félidős választásokon pártja vereséget szenvedett, az elnök szinte kampányszerű frázisokkal és nagy ívű tervezetek megvalósítására tett ígéretet a Kongresszus előtt. Szóba került többek között az adórendszer reformja, és így a középosztály további támogatása; a munkajogi reform a betegszabadságok és szülési eltávozások kapcsán; a terrorizmus elleni harc folytatása; és a további Irán ellenes szankciók megvétózása is. Mivel azonban pont a már említett félidős választások miatt mind a képviselőházban, mind a szenátusban jelenleg a republikánusok vannak többségben, így valószínű, hogy az említett reformok nem fognak egyhamar (vagy egyáltalán) megvalósulni.

Mindezek ellenére a Demokrata Párt soraiban – legalábbis külső szemre – nagy nyugalom honol. A 2016-os elnökválasztás jelenlegi egyértelmű jelölt-favoritja Hillary Clinton, aki minden másik jelöltet (legyen az demokrata vagy republikánus) magasan ver. A helyzettel kapcsolatos magabiztosság érezhető, egyes magas rangú demokrata politikus szerint Clinton egészen a nyárig halasztja kampányának indulási dátumát – fittyet hányva az eredeti tavaszi kezdési dátumra. Időnyomás hiányában ez a lépés kellő felkészülési periódust szolgáltathat a volt külügyminiszter számára.

("Nem hivatalos jelölt, nem hivatalos kampány" - Hillary Clinton; f.: facebook.com)

Ez a harmónia már korántsem tapasztalható a Republikánus Párt tagjai között. A helyzetet alapvetően szimbolizálja, hogy a lehetséges jelöltek száma is igen magas: A Bush-dinasztia újabb tagja, Jeb Bush; a 2012-es elnökválasztást elveszítő Mitt Romney; Rand Paul, aki jelenleg Kentucky szenátora; New Jersey polgármestere, Chris Christie vagy akár Mike Huckabbe, Arkansas polgármestere, hogy csak a legismertebbeket említsük. A nevek sokaságából már most látható, hogy a republikánus jelölteknek sokszor nem is elsősorban a rivális párttal szemben, hanem a belső rivalizálási csatározásokban kell kijönniük győztesként. A támogatók elaprózódása hosszú ideje problémát jelent a konzervatívok körében, akik így sokszor érezhetik úgy, hogy mire a valós elnökválasztási hajrába jutnak, addig a belső pozícióharcok miatt olyan szinten veszítenek politikai renoméjukból, hogy esélytelennek mutatkoznak a végső győzelemre.

Mitt Romney például úgy tűnik, hogy ezt kikerülve most szerdai beszédében már egyenesen Hillary Clintonnal szemben fogalmazott meg kritikát – támadva a politikusnő gazdasági kérdésekhez való hozzáértését és a külpolitikában tett lépéseit, például az Oroszországgal való amerikai viszony romlását. Az utóbbival kapcsolatban valóban lesz mit megmagyaráznia a volt külügyminiszternek, hiszen az ő irányítása alatt sikerült egyfajta újraindítást kezdeményezni a grúziai fiaskó óta megromlott amerikai-orosz viszonyban, aminek eredményeképpen az Egyesült Államok több területen tett engedményt Putyinéknak (például az európai rakétavédelmi pajzs tervének újragondolása). Bár Clinton jelenleg minden fórumon azt hangoztatja, hogy az orosz politikával szemben erős fellépésre van szükség, hivatali ideje alatt ez irányú gyakorlati tevékenység és stratégia nem volt észlelhető.

Visszatérve Romney-ra: a republikánus politikus egyébként még nem jelezte hivatalosan, hogy indul-e a jövő évi megmérettetésen, ám valószínű, hogy erre hamarosan sor fog kerülni. Mindez különösen érdekes, mivel számára ez a harmadik nekifutás a Fehér Ház megszerzésére, mely törekvéseit eddig nem koronázta siker. Nem véletlen, hogy magában a Republikánus Pártban sem fogadta kitörő öröm a jelenleg még csak fél-hivatalos tényt, miszerint újra versenybe szállna. Annak ellenére, hogy nyáron a CNN egy országos közvélemény-kutatásán arra derült fény, hogy Romney akkor megverte volna Obamát – azonban Clinton ellen még így se lenne esélye. Nagy reményeket azonban egy Romney-fanatikus sem fűzhetett az eredményekhez, mivel azok sokkal inkább szimbolizálták az Obama-adminisztrációval szembeni általános elégedetlenséget (ami később a félidős választásokon ki is csúcsosodott), mint kifejezetten Romney pozitív politikai szerepét.

("Amerikáért, harmadszor" - Mitt Romney; f.: theguardian.com)

Romney azonban pénzügyileg elég erős játékos a mezőnyben, hiszen jelenlegi jelölti alapjába egyes információk szerint a támogatóitól már közel 2 millió dollárt sikerült összeszednie, ezzel pedig sok versenytársát jóval megelőzi. Clintonnal szemben ez kevés lesz, de így is megeshet, hogy akármennyire is rossz szájízzel, de őt fogják indítania a republikánusok. És ha ez valóban így lesz, akkor emlékezve Romney eddigi szerepléseit semmi meglepő nincs abban, hogy Hillary Clinton nem érzi az fenyegetést az elnökválasztással kapcsolatban. A kérdés ezek után csak az lenne, hogy sikerül-e leválasztani az Obama-korszakot a demokraták által előrevetítendő jövőképről vagy sem – ugyanis ezen állhat vagy bukhat az, hogy ők uralhatják-e 2016-tól újabb négy évig a Fehér Házat, avagy sem. 

Mészáros Tamás

Január elején Maithripala Sirisena (NDP Új Demokratikus Front) győzelmével ért véget Mahinda Rajapaksa (UPFA Szabadság Párt) tíz éves elnökségi periódusa. Rajapaksa a szavazatok 47,58 százalékát, míg Sirisena azok 51,28 százalékát kapta (link). Ez a Srí Lanka-i választások történetének legszorosabb eredményei közé tartozik. További csavar a történetben, hogy 2014 novemberében Rajapaksa a két évvel korábbra hozott választás kiírását győzelmének biztos tudatában tette. Az események rávilágítottak arra, hogy egy tíz éve hatalmon lévő viszonylag stabil kormánypártnak is okozhatnak nem várt meglepetéseket a szavazópolgárok.

A Srí Lanka-i alkotmány értelmében egy elnökségi periódus hat évet ölel fel, azonban a ciklus negyedik éve után bármikor lehetőség van előrehozott választások kiírására. 2009-ben Rajapaksa ezt meg is tette, majd újbóli győzelme után 2010 novemberében megkezdte második elnöki ciklusát. További korlátozó tényezőként jelent meg az, hogy egy személy csak két alkalommal tölthette be az elnöki pozíciót. Ezt a kitételt módosította az időközben kétharmados parlamenti többséget megszerző Rajapaksa 2010-ben, hogy lehetővé tegye önmaga számára a majdani harmadik ciklus megkezdését. Az említett alkotmánymódosítás érvényessége, vagy annak hiánya körüli egyet nem értés számos bonyodalmat generált, végül azonban a Legfelsőbb Bíróság (melynek politikai függetlensége helyi elemzők szerint szintén megkérdőjelezhető volt) megerősítette Rajapaksa újraválaszthatóságát, valamint az ismételten előrehozott választások kiírásának jogszerűségét, melyet a korábbi elnök – Abe Sinzó japán kormányfőhöz hasonlóan – népszerűségének csökkenésekor jelentett be.

A szigetország lakosságának nagy része Rajapaksa javára írja, hogy 2009-ben az ő vezetésével legyőzték a tamil tigriseket, így véget ért a több tízezer emberéletet követelő polgárháború. (Az ENSZ és a nyugati sajtó mind a háború eszközeit, mind a háború utáni bűnök kivizsgálásának elutasítását élesen bírálta.)

("Azt hitte legyőzhetetlen. Tévedett." - Rajapaksa, f: www.thelondoneveningpost.com)

Ellenfele, a győztes Sirisena, aki a választások előtt egészségügyi miniszteri pozíciót töltött be, kampánya során a fő hangsúlyt a túlságosan megerősödött elnöki hatalom decentralizálására és a parlament szerepének megerősítésére helyezte. Élesen bírálta a korábbi elnököt, azt kiemelve, hogy diktatúra felé vezényli az országot, és számos korrupciós ügye nem teszi lehetővé, hogy ő legyen az ország első embere. A fontos hatalmi pozíciókat családtagjaival töltötte be, mely elmozdította az ország berendezkedését az autokrácia, felé. Sokan támadták amiatt, hogy vezetése alatt az emberi jogok tiszteletben tartása csorbult, valamint szemet hunyt a muszlimokat ért inzultusok felett. (Ez a szavazati eredményen is meglátszott, hiszen a muszlimok többsége Sirisenára voksolt.) Rajapaksa az energiaköltségek csökkentésével próbálta a népszerűségét helyreállítani, de még ezzel sem tudott többséget szerezni.

Sirisena győzelme után bejelentette, hogy áprilisban előrehozott parlamenti választásokat rendeznek, mindaddig pedig egy ideiglenes kormány fogja véghezvinni a kijelölt reformprogramot, melynek legfontosabb eleme a korrupció és visszaélések felszámolása lesz. Az új kormány vezetésével várhatóan nemcsak az ország belső élete fog átalakulni, hanem annak külügyei is. Sirisena elkötelezte magát az állami hatalom decentralizálása, a parlament végrehajtó hatalmának növelése mellett, valamint feloldotta a hírportálokat érintő, elődje által bevezetett tilalmakat. Az információhoz való jog, az emberi jogok tiszteletben tartása, a rendőrség, közszolgálati kar és a bíráskodási rendszer reformja várhatóan mind az elkövetkezendő időszak meghatározó elemeivé válnak.

("Valóban a demokrácia őre?" - Sirisina, f: www.niticentral.com)

Az ország külpolitikáját az elmúlt öt év során a helyi politikusok által befolyásolt rendszertelen egyezségek határozták meg. Srí Lanka két legfontosabb partnerének Új-Delhi és Peking tekinthető. Mindkettőnek stratégiai, gazdasági, továbbá az előbbinek vallási, kulturális érdekeltsége van az országban. A kínai jelenlét számos szektorban vitathatatlan, azonban Sirisena álláspontja Peking felé nem olyan jóindulatú, mint elődjéé volt. Mindezt az is bizonyítja, hogy a napokban elkezdődött a kínai pénzből megvalósuló óriás beruházások felülvizsgálata. Az ország kínai függőségének, valamint a Peking által nyújtott hitelek mértékének növekedését India és az Egyesült Államok aggódva figyelték. A jelenlegi felülvizsgálat azonban azt a benyomást kelti, mintha Sirisena bizonyítani akarná országa függetlenségének meglétét. Az elkövetkezendő hónapok során mindenképp érdemes lesz figyelni a külkapcsolati háló, a szövetségi rendszerek, kimondottan az Új-Delhivel, Pekinggel fennálló bilaterális kapcsolatok alakulását.

Siresena hatalmának biztosítása nem lesz könnyű feladat. Egy olyan koalíció vezetése, mely vegyes összetétele miatt (különböző vallási, etnikai, marxista, valamint jobbközép pártok) potenciálisan alkalmas politikai instabilitásra, bármelyik pillanatban felbomolhat, és ez Rajapaksa visszatértét eredményezheti. Azonban ha a radikális reformok, melyek a demokrácia felé mutatnak, elnyerik a nép támogatását, Sirisena vezetése könnyen megszilárdul, és Srí Lanka a valódi demokrácia útjára léphet.

Gyuris Klaudia

Múlt vasárnap megtörtén az, amire itt Európában sokan számítottak. Legalább is azok közül biztosan, akik követték az elmúlt pár év görög politikáját: a Sziriza radikális baloldali párt magabiztosan megnyerte az előrehozott választásokat. Alexisz Ciprasz egykorvolt kommunista diákvezér ráadásul a szélsőjobboldalinak mondott Független Görögök Pártjával koalíciót alkotva abszolút többséget szerzett a görög törvényhozásban. Merre indul tehát a Sziriza? Mi lesz a nemzetközi mentőöv visszafizetésével? És egyáltalán, mi lesz az EU-val?

A vasárnapi előrehozott választásokat megelőzően a legtöbb mértékadó felmérés a Szirizát 30-33 százalék, míg a kormánypárt Új Demokráciát 25-28 százalék közé várta. Utóbbi esetében ez az eredmény visszaigazolásra is került (27,8 százalék / 76 mandátum). A Sziriza viszont a maga 36,6 százalékával (149 mandátum) majdnem abszolút többséget szerzett a görög parlamentben. Aznap este tehát nagy győzelmet aratott a nemzetközi média által radikális baloldalinak titulált párt. Bár tény, az említett statisztikák fényében a helyi választók döntése nem okozott igazi meglepetést. Az eredmény kvázi papírforma volt. A következmények azonban korántsem lesznek azok.

("A győztes", f: www.theguardian.com)

Ahhoz, hogy érdemben elkezdjük megválaszolni a bevezetőben feltett kérdéseket, először szükség van az új görög kormány megismerésére. Alexisz Ciprasz miniszterelnök az alábbi politikusokat jelölte kabinetjének fontosabb posztjaira: Janisz Varufakisz (pénzügyminiszter, Sziriza), Nikosz Kociasz (külügyminiszter, Sziriza), Nikolaosz Kuntisz (EU ügyekért felelős miniszterhelyettes, Sziriza), Euklid Cakalotosz (nemzetközi pénzügyekért felelős miniszterhelyettes, Sziriza), Panajotisz Nikoludisz (átláthatóságért felelős miniszterhelyettes). A fenti személyek háttere a következő: Varufakisz az Egyesült Királyságban doktorált közgazdaságtanból, tanított az Egyesült Államokban és Ausztráliában, és évek óta meghatározó szereplője a görög közéletnek, állandó szereplője a nemzetközi médiának. Több könyvet, cikket, és egy évek óta rendkívüli népszerűségnek örvendő blogot vezet arról, hogy a nemzetközi mentőöv miért nem megoldás Görögország problémáira és, hogy helyette mire lenne szükség ahhoz, hogy az ország ismételten talpra álljon. Kociasz szintén doktor, politikatudományi diplomáját Németországban szerezte. Tanított a Harvardon és az Oxfordi Egyetemen. Elkötelezett híve az EU-nak, valamint nagy tisztelője – nem nagy meglepetésre – Németországnak. A görög katonai diktatúra idején kétszer is börtönbe került. Kuntisz ex-EP képviselő, aki brüsszeli mandátuma idején harcos EU-ellenes volt. Cakalotosz az elemzők szerint a Sziriza egyik gazdasági agya. A londoni neveltetésű, Oxford végzett athéni közgazdász professzor a párt másik pénzügyi stratégájához, Varufakiszhoz hasonlóan számolatlan cikk és jó néhány könyv szerzője a görög válsággal, annak okaival és megoldásával kapcsolatban. Nikoludisz pedig egy Egyesült Államokat megjárt jogász, akinek a szakterülete a korrupció, a pénzmosás és a szervezett bűnözés.

Mi következik ezekből, illetve abból, hogy a kabinet további tagjai között egyaránt megtalálhatóak EU-párti és EU-ellenes politikusok, valamint a megszokott jogász-közgazdász végzettek mellett emberjogi aktivisták és újságírók is? Leginkább talán az, hogy Ciprasz meglepően erős kormányt alakított, kiszolgálva mind a választók, mind az EU vezetőinek és a nemzetközi befektetőknek az elvárásait. Mindenki kapott valamit, amibe kapaszkodhat. De mi lesz, akkor a politikai irányvonal? A most látható tervek szerint a Sziriza: 1) Le akar ülni a trojkával (EU Bizottság, IMF, Európai Központi Bank) a mentőcsomag részleteinek újratárgyalásáról; 2) Fel akarja függeszteni a közigazgatási leépítéseket; 3) A minimálbér szintjét (legalább) vissza akarja emelni a válság előtti szintre; 4) 5 milliárd eurós munkahelyteremtő programot akar indítani a munkanélküliség csökkentésére; 5) Több válság óta bevezetett „büntetőadót” ki akar vezetni a rendszerből; 6) Számtalan intézkedést akar hozni a szegények megsegítésére (pl. élelmiszerjegyek osztása, fűtőolaj árának csökkentése).

Az előbb felsorolt intézkedések pénzügyi alapját részben a gazdagok és adócsalók elleni harc eredményeiből, részben pedig a nemzetközi hitelek részleges/teljes elhagyásából, valamint azok átütemezéséből kívánja elérni a Sziriza. A térséggel foglalkozó közgazdászok megosztottak a baloldali megoldási javaslattal kapcsolatban – leginkább azért, mert Cipraszék stratégiájában egyelőre a kiadási oldal sokkal kidolgozottabb, mint a bevételi –, de a lehetőségét nem zárják ki, hogy akár kivitelezhető lehet. Ezzel szemben az ország hitelezői és a nemzetközi befektetők nagyon negatívan látják a formálódó helyzetet. Persze ezt valahol hivatalból teszik. Ám tény, a Sziriza programjában még több a populista, alap nélküli ígéret, mint a valóságra lefordítható pont.

("Baloldali fordulat előtt Európa?", f: www.businessinsider.com.au)

Az azonban már így is látszik, hogy a hitelezőknek konstruktívnak kell lenniük, mert Ciprasz ragaszkodik az újratárgyaláshoz, függetlenül attól, hogy ettől egyelőre több uniós tagállam (Németország, Hollandia, Belgium, skandináv országok) és az EU vezetése mereven elzárkózik. Van viszont olyan ütőkártya az új athéni vezetés kezében, amivel kényszeríthető lesz a leülés; sőt, akár még valamiféle megállapodás kisajtolása is. Ez pedig nem más, mint az orosz-uniós viszony. Oroszország ugyanis az elmúlt napokban újfent felpörgette az ukrán eseményeket (egyes hírek szerint orosz csapatok harcolnak a kelet-ukrajnai szakadárok oldalán), ami odavezetett, hogy az EU újabb gazdasági szankciók kivetését helyezte kilátásba. Ehhez azonban Brüsszelnek szüksége lesz minden tagállam beleegyezésére. Beszédes fejlemény, hogy a legfrissebb oroszellenes uniós felhívás kiadásához, amiben az ukrán belügyekbe történő beavatkozás azonnali beszüntetésére hívják fel a tagállamok a Putyin rezsimet, nem kérték a frissen megválasztott görög miniszterelnök belegyezését. Nem véletlenül. Ciprasz és a Sziriza – ahogy Görögország mindig is – erősen oroszbarátnak tekinthető. Ez viszont nem indok arra, hogy a véleményétől eltekintsenek. Ezt állítólag Ciprasz már szóvá is tette az unió külügyi főbiztosának, illetve a Bizottság és a Tanács elnökének. A szankciók bevezetése tehát, főleg ezek fényében, lehetetlen lesz Görögország nélkül.

Ez azt eredményezheti, hogy: 1) Görögország minden oroszellenes uniós szankciót megvétóz, ezzel ellehetetlenítve az EU orosz politikáját; 2) Görögország cserébe támogatásáért, leül tárgyalni a nemzetközi mentőöv újragondolásáról, amiben komoly engedményeket kaphat. Ebben a történetben pedig a csavar, legalább is szerintem, hogy az első forgatókönyv esetén az EU (újból) nevetség tárgyává válik a nemzetközi politikai színtéren, amit nem engedhet meg magának. A második esetet viszont megint csak nem engedheti megtörténni, hiszen az unió szerte lavinát indíthat el. Az olyan a Szirizához hasonló radikális pártok, mint a francia Front National, a brit UKIP vagy a spanyol Podemos – akik könnyen lehet, hogy idén szintén meghatározó erővé válnak saját országaikban –, a jövőben saját követelések egész sorával állhatnak elő, alapul véve az athéni mintát. Az esetleges görög zsarolásnak ennek ellenére valószínűleg engedni kell. Főleg annak tudatában, hogyha nem, nemcsak az egységes oroszellenes fellépés és az unió nemzetközi megítélése kerülhet veszélybe, hanem az európai projekt jövője is, lévén, újratárgyalás nélkül Görögország akár ki is léphet az EU-ból.

Az EU vezető politikusai számára tehát ma a görög kérdés rendezése rossz és szörnyű forgatókönyveket tartogat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a kilátások az átlag európai polgárok és az EU, mint szervezet számára is negatívak lennének. Egyszerűen azért, mert az EU az elmúlt 15-20 évben lényegében megállt fejlődni, és láthatóan ötlete sincs arra, hogy hogyan tovább. Sem politikailag, sem gazdaságilag, sem társadalmilag, sem sehogyan. Szükség van egy mindent felforgató (pozitív) változásra. Hogy ezt most elhozza-e a Sziriza vagy sem, nehéz megmondani. Az azonban lassan már tény, hogy Európa átalakulása múlt vasárnap végérvényesen elkezdődött.

Németh Áron Attila

Abdullah szaúdi király halála hosszú időre befelé fordítja az arab világ vezető hatalmának figyelmét miközben a régióban évtizedek óta nem látott hatalmi átrendeződés zajlik. A most kialakuló hatalmi vákuum lehetőséget nyújt Irán számára a geopolitikailag kulcsfontosságú helyet elfoglaló Jemen destabilizálására ezzel sarokba szorítva Szaúd-Arábiát és közvetve a Nyugatot.

Senkit nem ért váratlanul a kilencven éves Abdullah bin Abdul-Aziz szaúdi uralkodó halála, január 23-án az előre megtervezett forgatókönyv szerint a király féltestvére Salman ült a trónra.  Az igazi kihívás azonban csak most következik, hiszen miközben a nyolcvanéves, a hírek szerint számos öregkori betegségben szenvedő új uralkodó megszilárdítani készül hatalmát, gondoskodni kell a további örökösödési rendről és a legfontosabb politikai és katonai pozíciók elosztásáról. Abdullah és Salman apja, az államalapító Abdulaziz király élő fiai már mind hetven év fölött járnak, így egyre sürgősebb a harmadik generáció tagjai közötti hatalmi és így öröklési rend szabályozása. Ez jóval összetettebb feladat, mint az európai monarchiáknál, hiszen az iszlám vallás szaúdi értelmezése szerint a szaúdi uralkodóház férfitagjainak számos, sokszor tíznél is több felesége van, így a harmadik generáció tagjainak száma több százra rúg, nem beszélve az így kialakuló klánokról, amelyek mind harcban állnak egymással az uralomért. Hatalmi átmenetek során, természetes módon minden állam egy időre befelé fordul, amíg az elkerülhetetlen küzdelmek első hulláma le nem zajlik, Szaúd-Arábia azonban nincs olyan helyzetben, hogy ezt büntetlenül megtehesse. Az ország rendjét és létét számos belső és külső kihívás fenyegeti, amelyek mind egy erős vezetőt igényelnek, egy az alkotmányos rendet csupán felületes ismerő államban, ahol a politikai döntések mind a mai napig informális alkuk nyomán születnek meg, az uralkodói ház belső vitáin és más, törzsi, gazdasági és egyházi befolyási csoportokkal kötött tárgyalásokon keresztül.

("Temetési szertartás"; f.: reuters.com)

Szaúd-Arábia vezető szerepe az arab világban csupán a többi állammal összehasonlítva értelmezhető. Szaúd-Arábia erős, mivel az összes többi arab állam gyenge. Az ország kölcsönvett időből gazdálkodik, hiszen ereje kizárólag hatalmas olajtartalékaira épül, amelyek hasznossága hosszú távon csökkenni fog, belső stabilitását pedig az óriási munkanélküliség, a társadalmi konszenzus hiánya és az említett, könnyen előrelátható örökösödési harcok téphetik szét. Miközben látszólag a szaúdiaknak kedvez leginkább a kőolaj alacsony világpiaci ára, ez megint csak viszonylagos, inkább azt mondhatjuk nekik árt legkevésbé, de a kincstáruk és így mozgásterük is apad. A kőolajexportból származó bevétel a fennálló politikai rendszer legfontosabb pillére, a királyi család (itt egy több tízezer emberből álló törzsi rendszerre kell gondolni) és az iszlám szélsőségesen konzervatív értelmezését valló és az  abszolút monarchiát legitimizáló vahabizmus mellett. Az oktatásra bőkezűen költő állam az utóbbi években egyre inkább szembetalálta magát a következő logikus kihívással, miszerint mihez is kezd ennyi tanult fiatallal? A válasz az, hogy különböző juttatásokkal mesterségesen fenntartotta a fiatalok politikai inaktivitását, amely legfeljebb addig tarthat, ameddig a törékeny jóléti rendszert életben tudják tartani az olajbevételek. A politikai rendszer fejlődése jelenleg kizárólag forradalmi iszlamista (iráni modell) vagy populáris iszlamista (Muszlim Testvérek) irányba képzelhető el, mindkettő súlyos veszélybe sodorná az ország békéjét. A monarchia mindeddig, néhány óvatos reformkísérlet kivételével (például, hogy nők is vezethetnek gépkocsit, de szavazati jogról szó sincs) semmilyen érdemi választ nem tudott nyújtani az ország hosszú távú fennmaradására.

A szaúdi átmenetet árgus szemekkel követi Irán, hiszen a monarchia vált a perzsa állam által vezetett, Libanontól Közép-Ázsiáig terjedő síita tengely megszilárdításának legelkötelezettebb ellenlábasává.  Szaúd-Arábia legfőbb támogatója, a közel-keleti stabilitásban érdekelt Egyesült Államok mára a perzsa állammal való kiegyezés mellett döntött, egy olyan közel-keleti hatalmi struktúra rendszer híve, ahol a térségi szereplők képesek egymást ellensúlyozni és így a lehető legkevesebb közvetlen amerikai beavatkozást igényli a régió. A szaúdiak legújabb rémálma, hogy déli határaik mentén a polgárháborúba süllyedő Jemenben (bár Jemen történelme folyamán a megosztottság és a polgárháború jelenti a normalitást) a fővárost is uralmuk alatt tartó síita al-Houthi mozgalom destabilizálhatja Szaúd-Arábia délkeleti részét is, amely egyben ország legsűrűbben lakott része. A szaúdiak bekerítéstől való félelme akkor válhat teljessé, ha Irán egy harmadik frontot is nyit, kihasználva Salman király kezdeti erőtlenségét, az ország keleti, a síita többségű Bahreinnel határos ugyancsak síiták lakta részén, amely egyben a szaúdi kőolajtartalékok döntő részét is rejti. Az irániak által támogatott al-Houthi mozgalom egyelőre nem akarja és nem is lenne képes Jemen teljes területét elfoglalni, azonban érdekelt az ország föderális átalakításában. Szemben a szunnita jemeni kormány terveivel, nem az új alkotmány által kialakítandó hat régió egyikét, hanem az ország teljes északi felét akarja kormányozni, kettévágva így az államot. A terv második lépése, hogy Jemen maradék felét széttépik az egyre erősödő jemeni al-Kaida, a déli lázadók és a Saana-i kormány harcai, a legyengült ellenfeleket pedig így az északon kiharapott tartományában megerősödő síita klán és törzsi koalíció hajthatja uralma alá.

("Polgárháborús helyzet" - síita fegyveresek Jemenben; f.: reuters.com)

Szaúd-Arábia minden bizonnyal át fogja vészelni a következő hónapok és évek örökösödési küzdelmeit, az uralkodóház minden egyes tagja tudja, hogy a monarchia bukása nem csupán politikai befolyásukat, de vagyonukat és életüket is veszélyeztetné. Az átmenet azonban rövid távon legyengíti az államot, amelynek az elmúlt években végig kellett néznie, hogy ősellenségének sikerült a síitákat kormányzó erővé tenni Irakban, Szíriában csúfos kudarcot vallott a szunnita felkelők támogatása, az elmúlt hónapokban a jemeni kvázi-polgárháborúval harapófogóba került és már az Egyesült Államokra se számíthat feltételek nélkül. Szaúd-Arábia sorsa azonban nem csupán a szaúdiak ugye, az ország gyengesége veszélybe sodorná a Vörös-tenger és az Arab-öböl hajózási útvonalait, amelyek már csak az áthaladó szénhidrogén szállítmányok miatt is világgazdaság ütőereinek számítanak. Könnyedén ébredhetünk olyan mértékű kalózkodásra, tengeri terrorizmusra ezeken a területeken, amelyhez képest a néhány évvel ezelőtti szomáliai helyzet gyerekes csínytevésnek tűnne. Mi pedig nem lehetünk biztosak benne, hogy az Egyesült Államok, pláne nem az Európai Unió idejében be tudna avatkozni, ha az Arab-félszigeten megismétlődne a szíriai forgatókönyv és amikor beavatkozunk se szoktak úgy elsülni a dolgok, mint ahogy terveztük, lásd Afganisztán, Irak, Líbia. Szaúd-Arábia messze nem egy tökéletes állam (hogy finoman fogalmazzak), azonban a jelenlegi uralkodóház az egyetlen olyan aktor, amely a Közel-Kelet hatalmi egyensúlyát garantálhatja szunnita oldalról.

Csepregi Zsolt

2004-ben Néstor Kirchner, a jelenlegi elnök férje kérte fel Alberto Nisman államügyészt, hogy folytassa a már elkezdett vizsgálatokat az 1994. július 18-án 85 halálos áldozattal és 300 sebesülttel járó – az Argentínai Zsidó Közösség Segélyegylete (AMIA) székháza ellen elkövetett – merénylet ügyében. Az ügyész komoly munkát végzett, január közepén bejelentette, hogy az elnök, Cristina Fernández de Kirchner valamint Héctor Timerman külügyminiszter azzal gyanúsíthatóak, hogy megpróbálták fedezni a feltételezett bűnösöket (magas rangú volt iráni vezetőket). Az államügyésznek állításait hétfőn, január 19-én kellett volna ismertetnie a képviselőház különbizottsága előtt. Vasárnap azonban Alberto Nisman meghalt...

Agatha Christie számára is fejtörést okozott volna, hogy egy ilyen szövevényes, napról napra újabb és újabb kérdéseket felvető gyilkosságot kitaláljon. Egy hete azonban Argentínát egy valóban megtörtént haláleset foglalkoztatja, maga Cristina Fernández de Kirchner múlt hétfő este az egyik közösségi portálon még kérdésként elmélkedett, hogy mi késztet egy embert arra, hogy eldobja magától az életét, míg csütörtök reggel már azt írta ugyanott, hogy meggyőződése, hogy az ügyészt megölték. De mi történt az elmúlt egy héten Argentínában, ami alapjaiban forgatta fel az amúgy sem csendes politikai hétköznapokat?

(Alberto Nisman; f.: ynetnews.com)

Alberto Nisman államügyész január elején nagyobbik kislányával Európában tartózkodott, majd 12-én visszatért Argentínába és másnap meggyanúsította az elnököt és néhány befolyásos politikust, hogy titkos tárgyalásokat folytattak Iránnal azért, hogy a feltételezett bűnösök felmentéséért cserébe gazdasági előnyökhöz juttassák az országot. Az ellenzék természetesen hamar lecsapott az ügyre és hétfőre behívták Nismant, hogy a közel háromszáz oldalas dokumentumot a képviselőház különbizottságával ismertesse. (Az államügyész két éve került összetűzésbe az elnökkel, miután Argentína – Héctor Timerman külügyminiszter személyében – aláírta Iránnal a „Megértés Memorandumát”, mely az 1994-es terrorcselekményt volt hivatott kivizsgálni. A memorandumot az államügyész nyíltan ellenezte és alkotmányellenesnek tartotta). Alberto Nisman azonban soha nem ért oda bizottsági meghallgatására, mert múlt vasárnap – az igazságügyi orvosszakértő számításai alapján argentin idő szerint délután kettő és négy között – meghalt. Aznap este a fürdőszobájában talált rá édesanyja, Sara Garfunkel és testőrei. Egy Bersa Thunder típusú pisztolyt találtak mellette, mely egyben a gyilkos fegyver is volt, halántékán érte a lövés. Első körben a hivatalos vizsgálatok öngyilkosságra utaltak, de egyre több nyom cáfolja az eredeti feltételezést, így elképzelhető, hogy Nisman gyilkosság áldozata lett, de az sem zárható ki, hogy öngyilkosságba kergették.

Kérdőjelek sokasága merül fel az üggyel kapcsolatban, nézzük a legfontosabbakat:

1. Nem találtak lőpornyomokat az áldozat jobb kezén az ügyön dolgozó nyomozó ügyész Viviana Fein szerint, aki elrendelte, hogy használják újra a fegyvert ellenőrizendő a lőpor maradványát a kézen.

2. A fegyvert, amivel később a halálos lövést leadták Nisman kölcsönkérte egy volt munkatársától, Diego Lagomarsinótól, akit évekkel azelőtt maga hívott az ügyészségre dolgozni. Utóbbi látta utoljára életben az államügyészt, szombaton, 17-én este nyolc óra tájban. Érthetetlen, miért kérte kölcsön a fegyvert Nisman, hiszen volt neki két másik, legálisan tartott fegyvere. Lagomarsino elmondása szerint az államügyész azzal indokolta a pisztoly kölcsönkérését, hogy egy nappal azelőtt felhívta őt Antonio Stiusso (az argentin titkosszolgálat műveleti részlegének mindenható vezetője, akit az elnök decemberben váltott le pozíciójából), és figyelmeztette, hogy ne bízzon testőreiben és vigyázzon a lányaira. Jelenleg a nyomozó ügyész és az ügyet vizsgáló bíró, Fabiana Palmaghini azt fontolgatják, hogy Lagomarsinót vádlottként hallgatják ki, egyelőre azonban csak az ország elhagyását tiltották meg neki.

3. Érthetetlen, hogyan érkezett a tett helyszínére (a Le Parc toronyház 13. emelete, Buenos Aires egyik legszebb és legmodernebb negyede, Puerto Madero) a bírónál és az ügyésznél is hamarabb Sergio Berni, a Biztonsági Minisztérium második embere, Kirchner elnök bizalmasa. Elmondása szerint jelenléte az átláthatóságot garantálta.

4. Találtak egy folyosót az államügyész lakása és a szomszéd lakás között, amelyen át elméletileg bejuthatott valaki Nisman lakásába. Ezen a helyen a légkondicionáló berendezés található, itt rögzítettek nyomokat is, de még nem tudni, hogy idegentől származnak, vagy a szerelők hagyták javítás közben. A szomszéd lakásban egy kínai állampolgár lakik albérlőként.

5. Az Argentínai Zsidó Szervezetek Szövetsége (DAIA) volt alelnökének, Jorge Kirschenbaum elmondása szerint a családtól tudja, hogy a lakásban találtak egy feljegyzést, amely a hétfői bevásárlási listát tartalmazza, Nisman maga készítette, ez is bizonyítja sokak szerint, hogy nem lehetett öngyilkos.

6. A DAIA alelnökének, Waldo Wolffnak szombaton (január 17-én) este hat óra körül Nisman WhatsApp-on (mobilos üzenetküldő alkalmazás) keresztül küldött egy képet az íróasztalán lévő dokumentumokról, jól látható, hogy készült a hétfői meghallgatására, ez volt az államügyész utolsó üzenete.

("Az utolsó fotó" - Nisman íróasztala; f.: clarin.com)

7. Nisman volt felesége Sandra Arroyo Salgado, aki bíróként dolgozik és két közös gyermekük édesanyja határozottan azt állította, hogy nem hisz volt férje öngyilkosságában.

8. Az elmúlt hat évben tíz rendőr ügyelt a nap 24 órájában Nismanra, de szombaton, halála előtt egy nappal senki sem volt mellette, a rendőrök azt állítják az államügyész maga kérte, hogy vasárnap 11:30-ig hagyják egyedül.

9. A szakértői vizsgálatok kiderítették, hogy a pisztoly a fejtől számítva 15 cm-nél távolabbról sült el, ami majdhogynem lehetetlenné teszi az öngyilkosság lehetőségét.

Múlt kedden a Management&Fit közvélemény-kutató intézet által elvégzett mérések azt mutatják, hogy tíz argentinból hét nem bízik az igazságszolgáltatásban és így abban sem, hogy az államügyész halálának körülményei tisztázódnak. Arra a kérdésre, hogy mit gondolnak Nisman az ország elnöke és más vezető politikusok elleni állításairól 61 százalékuk azt mondta, hogy igazak, és csupán 12 százalékuk gondolta, hogy ezek hamis állítások. Ugyan a kormány sem hisz már az öngyilkosságban, azt azonban továbbra is fenntartják, hogy Nisman állításai nem felelnek meg a valóságnak, és valójában őt Antonio Stiusso leváltott titkosszolgálati vezető irányította és vezette félre, aki így akart bosszút állni – állítják az elnök környezetéből – Cristina Fernández de Kirchneren a decemberi leváltásért. Stiusso egyébként eltűnt, egyes információk szerint Uruguayban van, mások szerint Miamiban. Környezete azt nyilatkozta, hogy fél és családjának is védelmet kért. Üzent, hogy amennyiben szavatolják a személyi biztonságát, kész beszélni Nisman haláláról és az államügyész állításairól.

("Én vagyok Nisman" - utcai demonstráció az argentin utcákon; f.: hirado.hu)

Az ellenzéki balközép Polgári Koalíció képviselője, Elisa Carrió hihetetlenül erősen fogalmazott, amikor azt mondta: „tudtam, hogy lopnak (Kirchner elnök és kormánya), hogy szisztematikusan hazudnak, de nem gondoltam volna, hogy ölnek is”. A tét nem kicsi Argentína számára: a Nisman-ügy alapos, politikamentes kivizsgálása jelenti az ország jogbiztonságának és hitelességének a fokmérőjét. Már az államügyész halála előtt is vitatott volt a köz- és jogbiztonság az országban, ezt kellene ennek az ügynek a mihamarabbi és megnyugtató megoldásával egyszer s mindenkorra rendezni. Meggyőződésem, hogy Nisman államügyész roppant kellemetlen volt a kormány számára, de afelől sincs kétségem, hogy halála sokkal többet ártott Cristina Fernández de Kirchnernek.

Erőss Bulcsú

Mario Draghi csütörtök délután várakozásokkal teli sajtótájékoztatón jelentette be az Európai Központi Bank új stratégiáját a kontinens gazdaságának felemelésére. A döntés értelmében az EKB hatalmas összegeket tervez pumpálni az Európai Unió minden jóindulattal is csupán döcögő motorjába.

Történelmi lépésre határozta el magát a sajtó által sokszor csak „Super Marionak” nevezett Draghi és így az EKB: kiterjeszti az eddig működő programokat és márciustól egészen 2016. szeptemberig havi 60 milliárd eurós keretösszegű eszközvásárlásokba kezd, amely államkötvényeket is tartalmazni fog. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy az Európai Központi Bank körülbelül havi 19 ezer milliárd forintnyi pénzből fog euróban jegyzett és befektetésre ajánlott kötvényeket venni az európai piacon. A befektetők számára pedig megnyugtató hatású lehet egy ilyen nagy pénzügyi háttérrel rendelkező vevő biztosított beruházása, elősegítve így az egyre inkább süllyedő, de legalábbis stagnáló kontinentális gazdasági folyamatokat.

("Vörös jelzés a gazdaságnak" - Mario Draghi a tegnapi frankfurti bejelentésen; f.: japantimes.co.jp)

Erre pedig minden szükség megvolna, hiszen a defláció már el is érte az EU-t: decemberben mínusz 0,2 százalékos inflációt mértek az uniós országok körében. Ez pedig igen messze van az EKB által idealizált és tervezett 2 százalék alattitól. A csökkenő infláció ellen eddig következetes kamatcsökkentéssel próbáltak harcolni (ez jelenleg is nulla közeli szinten marad), azonban láthatóan ez nem járt sikerrel. A jelenség okozta veszélyek azonban – főleg a reálkamatlábak emiatti emelkedése miatt – egy drasztikusabb lépésre ösztökélte a Draghit és az EKB kormányzótanácsát. A most bejelentett mennyiségi lazítás – quantitative easing: a jegybank a saját számlájára eszközöket (jellemzően állampapírokat) vásárol, amivel közvetlenül felhajtja bizonyos eszközök árfolyamait, illetve ezáltal is pénzt ad a befektetők számára –  pont ilyen lehet.

Bár hat évvel ezelőtt az amerikai központi bank (FED) hasonló módon tudott sikeresen fellépni a gazdasági világválság ellen, Draghi bejelentése után nem minden fél volt maradéktalanul boldog. Több elemző már a sajtótájékoztató után kijelentette, hogy a lépés túl későn érkezett ahhoz, hogy hathatós segítséget nyújtson a vergődő EU-tagok (például Görögország vagy Olaszország) számára. Angela Merkel pedig, aki hosszú ideje hangos ellenzője a mennyiségi lazítás politikájának, szintén egyből elítélte a stratégiát. Ez valahol nem meglepő, a német gazdaság a jelenlegi gazdasági körülmények mellett is igen jól teljesít, így nem érdekük a monetáris lazítás elterjesztése. Főleg akkor nem, amikor a német társadalom egyik legnagyobb félelme, hogy ők fogják megfizetni a déli EU tagállamok gazdasági felemelését – ennyire pedig jelenleg még nem jelent erős kapcsot az uniós állampolgári szellem. Másik oldalról persze megjegyzendő, hogy bár a német hozzájárulás mértéke magasnak mondható, a havi 60 milliárd eurót elméletben olyan arányban költik a különböző országok államkötvényeire, amilyen arányban az adott ország hozzájárul az EKB alaptőkéjéhez – ez pedig azt jelenti, hogy a legnagyobb szeletet (27,1 százalék) pont Németországba forgatják vissza. A tény viszont ettől még tény marad: ez a beavatkozás nem miattuk jött létre, az olaszok, a görögök és a spanyolok sokkal jobban örülhetnek a hozzájuk érkező pénzeknek.

Draghi mindenesetre a szokásos magabiztosságával kommunikálta a döntést, és valószínű, hogy az elkövetkező hetekben is meg kell tartania ezt a hozzáállását, hogy a stratégia kiállja az érkező kritikákat. A piacok ennek ellenére igen pozitívan fogadták a bejelentést, az euró a vártnak megfelelően gyengült a dollárral szemben (1,147 alá). Mindezek ellenére azonban kijelenthető, hogy egy ilyen lépés egyértelműen jelzi, milyen vészterhes állapotban van jelenleg az Európai Unió és annak gazdasága. A lépés bár ideig-óráig segít abban, hogy megnyugodjanak a befektetői kedélyek a kontinensen, azonban az egyáltalán nem garantált (sőt), hogy csupán a pénznyomda hatására beindulna az alacsony szinten stagnáló európai versenyképesség. Strukturális reformokról pedig tegnap újfent egy szó sem esett, pedig világosan látható, hogy időszerű (vagy ha őszinték akarunk lenni, inkább már most is megkésett) lenne végre ebbe az irányba terelni a pénzügyi gondolkodást az uniós tagországokban. Kíváncsian várjuk, hogy az elkövetkező jelentős európai választásokat miképp befolyásolják majd a tegnap bejelentettek – ám véleményem szerint ez kevés lesz az eddig is a lényeges reformokat hiányoló euroszkepticizmus megdöntéséhez.

Mészáros Tamás

A tavalyi év orosz szemszögből Ukrajna és - áttételesen - a nyugat megleckéztetéséről, valamint ezzel párhuzamosan saját geopolitikai érdekeinek ádáz védelméről szólt. Idén a kiharcolt pozíciók megtartása, a törésvonalak bebetonozása lehet a cél. Azonban ennek eléréséhez egy sor akadályt kell Moszkvának leküzdenie.

Miközben Oroszország igyekszik megingathatatlanul erősnek és magabiztosnak mutatkozni, a nyugat egyre kisebb hangsúlyt fektet az ukrajnai helyzet rendezésére. A nemzetközi jog normáit félresöprő orosz elit azonban nem érezheti magát nyeregben, hiszen a harcok folytatódnak Ukrajnában, a régi dilemmák pedig újakkal egészültek ki.

1. Republikánus többség az amerikai szenátusban

Az év elejétől a szövetségi törvényhozás mindkét kamarája a republikánusok ellenőrzése alá került. Emiatt elképzelhető, hogy Barack Obama kénytelen lesz egy sor kérdésben engedni, és ismerve a republikánusok külpolitikai  elképzeléseit, nem lenne váratlan fordulat, ha Washington sokkal keményebb hangot ütne meg a kelet-ukrajnai helyzet kapcsán Oroszországgal szemben.

("Pedig már a demokratákkal sem találta a hangot" - Obama és Putyin találkozója még 2013-ban; f.: themoscowtimes.com)

Nyilvánvaló, hogy ez a váltás leginkább Barack Obama számára jelent majd direkt kihívást, azonban az orosz külügy sem tétlenkedhet, ha a republikánus többség úgy dönt, hogy az amerikai érdekszféra határait nem Lengyelországban, hanem attól keletebbre kell meghúzni. Ne felejtsük el, hogy Reagan és George H. W. Bush idején ment végbe a Szovjetunió kivéreztetése is - igaz, hogy az összeomlást közvetlenül nem a republikánus elnökök idézték elő, de olyan külpolitikai konfliktusokba és versenyhelyzetbe hajszolták a szovjeteket, amibe az gazdaságilag beleroppant.

2. Az európai egység

Az EU jelenleg sem saját magával, sem az ukrajnai helyzet kezelésével nem tud mit kezdeni. Kétségtelen, hogy a belső válság egy tétova uniós külpolitikát eredményezett 2014-ben. Az Unió lényegében végignézte, ahogy Oroszország közelebb tolja határait, közben a válaszok sorra elmaradtak vagy legalábbis megrekedtek a politikai retorika szintjén.

Oroszországnak szerencséje volt, hiszen amikor megszállt egyes ukrán területeket, sem a NATO, sem az EU nem tudott idő beavatkozni; a belső széthúzás sokkal erősebb volt, mint a külső veszélyeztetettségből eredő félelem. 

Ez a helyzet előbb-utóbb jelentősen meg fog változni, a kérdés leginkább az, hogy pontosan mikor? Ha az EU-nak sikerül legalább a külpolitika terén rendeznie a belső konfliktusait, akkor az orosz agresszió elhúzódása esetén sokkal rugalmasabb (és határozottabb) válasz várható majd uniós részről.  

3. Gazdasági válság és a szankciók

Oroszországnak a külpolitikai orientációját nagyban meg fogja határozni az, hogy kitől remélhet valós gazdasági segítséget. (Erről már írtunk itt) Oroszország koncentrikus körök mentén keresi a megoldást: a legszűkebb halmazt az idei évtől Eurázsiai Uniónak hívják, azonban nehezen hihető, hogy pont Belarusz vagy Örményország fogja kirángatni Oroszországot a gödörből. 

A következő kör a Sanghaji Együttműködés Szervezete (SCO), ami lényegében (egy sor posztszovjet állam mellett) Kínát jelenti. Azt a Kínát, amelyik saját maga is gazdasági kihívásokkal küzd, és nem biztos, hogy az orosz kapcsolatok fejlesztésével kívánja ezeket orvosolni. (ld. 4. pont)

A harmadik körbe az Európai Unió és az USA is beletartozna, csakhogy Oroszország saját maga szakította el ezeket a kötelékeket, amikor a krími agressziót követően emelte a tétet, és Kelet-Ukrajnába is bevonult. A jelenlegi válság nem kis részben betudható a nyugati szankcióknak és a nyugatra irányuló tőkemenekülésnek.  

A putyini külpolitika építkezési fázisát a kétezres évek folyamán  pont ennek a folyamatnak az ellenkezője jellemezte: a közelkülföld országait ignorálva Putyin igyekezett minél jobb kapcsolatokat kiépíteni az EU-val és a NATO-val, elsősorban természetesen a feltartóztatás jegyében. Ami akkor közel tíz évbe telt, most szűk másfél esztendő alatt omlott össze, és Moszkva ismét kénytelen - ha csak ideiglenesen is - a posztszovjet blokk országaira hagyatkozni. 

4. Az Iszlám Állam

Az Iszlám Állam megalakulása és rendezetlen helyzete várhatóan éveken keresztül tematizálni fogja a közel-keleti rendezésről szóló tárgyalásokat. Oroszország alapvetően érdekelt a bizonytalanság gerjesztésében (lásd Ukrajna), a nyugat megosztásában (lásd a Szíriáról szóló párbeszéd), de csak addig a mértékig, amíg Moszkva osztja a lapokat.

("Kemény szavak" - az ISIS az oroszokat sem kímélné; f.: youtube.com)

Az új dzsihádista államalakulat képe már Oroszországot is veszélyezteti. Egyrészt az ISIS-re jellemző destabilizációs szerep az amúgy is labilis régióban nem tesz majd jót sem az orosz gazdasági érdekeknek, másrészt még 2014 szeptemberében direkt fenyegetést kapott Moszkva az ISIS részéről, miszerint az orosz muszlimok is részesülnek majd az új államalakulat segítségéből.

5. Kína-dilemma

A Kína-dilemma az idei évre éleződött ki igazán. Kézenfekvő volna, hogy Putyin Kínával fűzi szorosabbra a viszonyt, azonban úgy tűnik, Hszi Csin-ping a korábban megromlott kapcsolatainak helyreállításán dolgozik, és ebbe a képbe nem feltétlenül fér bele a nyugat szemében háborús bűnös Oroszországgal történő barátkozás. 

Ugyanakkor egyes elemzések pont arra mutatnak rá, hogy ha Peking mégis a nyílt gazdasági segítségnyújtás mellett dönt, akkor az a globális világrendben végbemenő egyik legjelentősebb változás lenne az idei év során, hiszen az egyfajta egyensúly-szerepre törekvő Kína ily módon nyíltan szembemenne a szankciókat kivető nyugattal.  

Valószínűbb azonban, hogy Kína mérsékletességet fog tanúsítani, és nem vállalja magára a teljes orosz gazdasági mentőcsomag terheit, inkább csak gesztusok útján nyújt segítséget szomszédjának.

Összefoglalva a fentieket, annyi mindenképp elmondható, hogy a 2014-ben többfrontos offenzívát elindító Oroszországnak idén legalább annyi új kihívással kell majd szembe néznie, mint tavaly. Akkor Moszkva a nemzetközi jogot és Ukrajnát is felülmúlta – a kérdés az, hogy meg tud-e birkózni az új dilemmákkal is?

Hámori Viktor

Január 25-én újfent az urnákhoz vonul Görögország. A helyi szavazók pedig minden jel szerint nem kisebb dologról döntenek aznap, mint a szebb napokat látott Európai Unió jövőjéről. Természetesen a gazdasági válság kirobbanása óta sokan keltették már az EU halálhírét, ám a mostani választás abból a szempontból valóban sorsdöntő lehet, hogy olyan politikai változást indíthat el a kontinensen, ami könnyen magával sodorhatja az uniót, ahogy ma ismerjük.

Most vasárnap egyetlen igazán fontos kérdés lesz terítéken Görögországban, méghozzá, hogy a mérsékelt konzervatívnak tartott, jelenleg kormányon lévő Új Demokrácia párt, vagy a szélsőbaloldali-populista Sziriza párt nyeri-e meg az előrehozott országgyűlési választásokat. A legutolsó felmérések szerint a két formáció fej-fej halad egymás mellett. Elnézve viszont Alexisz Ciprasz, a Sziriza vezetőjének karizmáját és befolyását a jelenlegi miniszterelnök, Antonisz Szamarasz szürkébb fellépésével szemben, a szélsőbaloldal győzelme közel sem lehetetlen.

("Vasárnap is ünnepelhet?" - Alexisz Ciprasz)

Izgalmas kérdés persze – nem véletlen, hogy a legtöbbeket ez foglalkoztatja –, hogy mit hozhat a valóságban Ciprasz és pártja? Sokak szerint semmit. E tábor véleménye szerint amint hatalomra kerül a Sziriza, fülét-farkát behúzza majd és visszavonulót fúj. A korábbi demagóg és populista ígéretekből - és még inkább fenyegetésekből (pl. Görögország kiléptetése az EU-ból) - egyetlen egyet sem fog betartani a párt. Szépen végrehajtják a trojka (EU Bizottság, IMF, Európai Központi Bank) által előírt feltételeket, amit a közel 250 milliárd eurós nemzetközi pénzügyi mentőcsomagért cserébe vállalt az akkori görög kormány, és kész. Az első két évük rámegy erre, meg a brutális népszerűségvesztésre, de utána populistáskodhatnak, legalább is a szavak szintjén biztosan. Egy másik népszerű vélekedés szerint a Sziriza nem lesz szégyenlős, egy esetleges választási győzelem után azonnal felrúg minden korábbi nemzetközi megállapodást. Követelni fogja a mentőcsomag teljes felülvizsgálatát, ami magával vonná bizonyos adósságok újratárgyalását, illetve megint mások teljes elhagyását, és még jó néhány további könnyítést. Amennyiben ebbe nem megy bele a trojka és persze Németország, az EU pénzügyi őre, akkor Görögország megkezdi a kilépést a szövetségből. A harmadik csoport feltételezése szerint pedig inkább az előbbi kettő eshetőség elegye valószínű. Ez a gyakorlatban kicsit olyan lenne, mint az elmúlt 5 év magyar külpolitikája, vagyis, a Sziriza vállalja, hogy a mentőcsomag legfontosabb vállalásai teljesülni fognak, cserébe viszont a trojka és Németország szemet huny majd Ciprasz stabilan kakaskodó, szabadságharcos attitűdje felett. Talán néhány kevésbé kardinális kérdésben még engedni is fognak a görög politikusnak, hogy véres kardként legyen mit körbevinnie Athén utcáin, hogy igen, ő ezt is el tudta intézni Brüsszelben.

A jövő hét hétfő ráadásul azért még izgalmasabb, mert a Sziriza esetleges választási győzelmének esetére felvázolt népszerű elemzői forgatókönyvek bármelyike teljesülhet. Lehet, hogy nyernek, de mégsem csinálnak semmi radikálisat. Lehet, hogy nyernek és borítják az asztalt. De az is lehet, hogy nyernek, de csak szavakban lesznek kemények, mert a színfalak mögött teszik, amit elvárnak tőlük. Sőt, még az is a pakliban van - hiszen az Új Demokrácia alig valamivel van lemaradva a közvélemény-kutatásokon -, hogy minden marad a régiben, és nem lesz politikai forradalom színhelye Platón hazája. Éppen ezért én nem is bocsátkoznék esélylatolgatásba, hogy milyen eredmény születhet: azon kívül persze, hogy vélhetően elképesztően szoros, tehát adott esetben még az is előfordulhat, hogy bár a választásokat a Sziriza nyeri, koalíciós partner hiányában az Új Demokrácia alakít újra kormányt.

Azt viszont fontosnak tartom aláhúzni, hogyha valóban a Sziriza nyer január 25-én, és kormányt alakít, akkor egy olyan, az EU egészére nézve veszélyes politikai folyamat indulhat be, amit nem biztos, hogy a mostani beteges állapotában a szervezet ki tud majd védeni. Amire itt gondolok a következő: az idén a görögök mellett még urnákhoz járulnak a britek, a franciák, a spanyolok, a lengyelek és az összes skandináv uniós tagállam is. Ezen államok mindegyikében olyan, a Szirizához hasonló népszerű pártok várják a megmérettetéseket, akiknek vagy az unióból, vagy a németek által erőltetett európai gazdasági válságkezelésből (megszorítások, kiegyensúlyozott költségvetés, stb.), vagy akár mindkettőből elegük van. Ők nem kérnek sem Brüsszelből, sem Angela Merkelből. A saját útjukat akarják járni, és ha ez azzal jár, hogy ki kell lépniük az EU-ból, megtennék. UKIP (Egyesült Királyság), Nemzeti Front (Franciaország), Podemos (Spanyolország) és még sorolhatnánk. És ha ezek a formációk az idén meghatározó erővé válnak a saját tagállamaikban, valamint hangjuk kiegészül olyan európai vezetőkével, mint Matteo Renzi olasz miniszterelnök, vagy Francois Hollande francia elnök, akik évek óta ágálnak a németek forszírozta, ám a dél-európai országok számára láthatóan kíméletlen gazdaságpolitikával szemben, nem nehéz belátni, hogy az EU célja és léte megkérdőjeleződik. Persze könnyen lehet, hogy még egy ilyen folyamat miatt sem szűnne meg. Talán az is lehet, hogy nem is lépne ki belőle senki. Érzésem szerint azonban az majdhogynem biztosra vehető egy ilyen forgatókönyv teljesülése esetén, hogy Európa örökre megváltozna. Hogy jobb vagy rosszabb irányba, azt ki-ki döntse el maga, de hogy radikális kanyart venne a szövetség, az biztos.

Németh Áron Attila

A miniszterelnök január elején tett nyilatkozata, miszerint „a gazdasági bevándorlás nagyon rossz dolog”, heves közéleti reakciókat váltott ki. A bevándorlás és a menekültek kérdésével kapcsolatban azonban elmondható, hogy az emberek fejében rengeteg tévképzet él, amelyek függetlenek attól, hogy adott egyének hol élnek, vagy milyen a társadalmi státusuk.

Tegnapi cikkemben már igyekeztem rávilágítani arra, hogy amikor bevándorlókról beszélünk – nagyon fontos aláhúzni –, nem egy homogén csoportra kell gondolnunk, hanem különféle kultúrákból érkező, különböző szocio- ökonómiai státuszú és életkorú emberekre. Természetesen, mint más uniós tagállamokban, Franciaországban is rettegnek a bevándorlók áradatától. A felmérések azonban azt mutatják, hogy bár a számuk növekszik, a növekedés üteme távol áll a „robbanástól”: az elmúlt 30 év során évente 1,2 százalékponttal nőtt, vagyis, a lakosság nagyjából 11-12 százaléka bevándorló. Ez megfelel az európai átlagnak.

De akkor mi a helyzet azzal állítással, hogy elveszik a munkát az „hazaiaktól”? Ezt is nehezen tehetnék meg. Sokak külföldön szerzett végzettségét ugyanis nem ismerik el az új otthonukban. Nemzetközi jelenség, hogy számos bevándorlót képzettségükhöz képest alul foglalkoztatnak. Sokszor végeznek képzettséget nem igénylő, alacsony fizetéssel járó munkát (pl. takarítás, utcaseprés, konyhán kisegítés, stb.). És nem, nem mindegyik szegény és képzetlen. Az ún. humanitárius esetek körülbelül 9 százalékát képezik a teljes bevándorló populációnak. Rengetegen jönnek Franciaországba tanulni, illetve családegyesítés keretében.

("Régen átvágtuk a kerítéseket...")

Mi a helyzet Magyarországgal? Érdekes módon ide sem akarnak „tömegek” bevándorolni. A KSH adatai alapján számuk az elmúlt 10 évben körülbelül 18.000 és 35.000 között ingadozott. Az országban tartózkodó külföldiek száma magasabb, a 2010-es (a KSH által publikált legfrissebb) adatok szerint 197.900. Emellett fontos megemlíteni – ha már a miniszterelnök ilyen sokszor hangsúlyozza, hogy Magyarországot szeretné Magyarországnak megtartani –, hogy a bevándorlók két harmada nem afgán, nem bolíviai, de még csak nem is benini, hanem magyar nemzetiségű.

Mi a helyzet a menekültekkel? 2012-ben 2.157-en, 2013-ban már 18.900-an, 2014-ben pedig (december elejéig) több mint 30 ezer ember adott be menedékkérelmet. A menedékkérők száma tehát valóban nagy ütemben nő. Ehhez képest azonban az elismert menekültek, vagy oltalmazottak száma (akik bármilyen védelmet, ezáltal papírokat kaptak a magyar államtól) stagnál, vagy csökken a státusz formájától függően (462, 419, 350). Ezek a számok jól tükrözik Magyarország hozzáállását az idegenekhez és a befogadási kedvhez.

Fontos megemlíteni, hogy országunk földrajzi helyzete speciális: az EU keleti határa mentén, a közép-európai migrációs útvonalak kereszteződésében helyezkedik el. Magyarország mindezek ellenére máig nem dolgozott ki hivatalos migrációs politikát. Magyarország és a politikusaink nagy része szereti hazánkat tranzit országként definiálni, ami a felelősséghárításon túl, az integráció során felbukkanó hiányosságokkal való szembenézést is nagyban nehezíti, hiszen a jó öreg „Magyarország csak tranzit ország” kártyát elő lehet húzni és azt gondolják, hogy ezzel le is tudták a problémát.

("...ma inkább építjük a kerítéseket")

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának 2012-es jelentése megjegyzi, hogy „a menedékjoggal és külföldiekkel foglalkozó jogszabályok módosításai, valamint a kapcsolódó intézkedések arról tanúskodnak, hogy a kormány a menekültek és menedékkérők emberi jogainál és védelmi szükségleteinél előbbre valónak tartja a biztonsággal és a rendfenntartással kapcsolatos célokat.” A kormány a legtöbb forrást az adminisztratív fogva tartás növekvő infrastruktúrájának felújítására és fenntartására különíti el. A jelenlegi menekültügyi rendszerünk tehát nem teszi lehetővé a maradást azoknak sem, akik státuszt kapnak, és szívesen letelepednének nálunk. Magyarország nem egy tipikus célország a menekülteknek, sokan nem is tudják, hogy ez a kis ország egyáltalán létezik, amikor a háborúk, kínzások, politikai bebörtönzések, üldözések vagy az elviselhetetlen nyomor és éhezés miatt elmenekülni kényszerülnek. Legtöbbjüknek az a vágya, hogy egy biztonságos, demokratikus országban tudjanak élni, ahol nem kell nap, mint nap rettegésben élniük, a saját vagy családtagjaik életét veszélyben tudniuk. Sokan megelégednének Magyarországgal, de a rendszer minden irányból arra kényszeríti őket, hogy tovább menjenek, és valahol Nyugat-Európában próbáljanak meg véglegesen letelepedni. Pontosan milyen jelenségek miatt tranzit ország Magyarország?

1) Magyarországon sokszor élnek azzal az Európa szerte is gyakorolt lehetőséggel, hogy az illegálisan (papír nélkül vagy hamis papírokkal) érkezőket féléves menekültügyi őrizetbe vegyék. Ez az egyébként is traumatizált emberek későbbi maradása és integrációja szempontjából borzasztóan káros, az alapvető bizalom rendül meg bennük, sokan már a menekültügyi eljárás végét sem várják meg. Nem akarnak egy olyan országban letelepedni, mely az üldözöttekre bűnözőként tekint. Természetesen lehetőség van óvadékot fizetni, amire azonban a menedékkérők nagy részének nincs pénze, hiszen ez az összeg akár több ezer eurót is jelenthet. A Helsinki Bizottság arról is beszámolt, hogy fiatalkorúak és családok is kerültek már menekültügyi őrizetbe, pedig ennek nem szabadna megtörténnie. Ausztráliában egy időben megpróbálták bevezetni, hogy a börtönre emlékeztető menekültügyi őrizet helyett az emberek közösségben maradhassanak, együtt lakjanak. Persze az őrizet itt is fennállt és a rendszer közel sem volt tökéletes, de a menedékkérők önállóbb életet élhettek és a közösség megtartó ereje is segítette őket a nehéz időszak átvészelésében. Egy ország sem képes arra, hogy minden menedékkérőt befogadjon, ám nem mindegy, hogy az emberekkel hogyan bánunk. Abban a helyzetben, amikor a menedékkérők emberinek nevezhető körülmények között tartózkodhatnak, pontos és alapos felvilágosítást kapnak a menedékkérelmük elbírálásának menetéről, sokkal jobban kezelik a hosszas procedúrából adódó stresszt, felkészülnek az esetleges elutasításra és nyitottabbá válnak más lehetőségek irányába is. Röviden tehát, ha az embereket emberként kezeljük, akkor úgy látszik, arra jól reagálnak.

2) Akik maradnak és a rendszer is elismeri őket, tehát valamilyen védelmet, ezáltal papírokat kapnak, azoknak rengeteg, a mindennapi életet alapvetően hátráltató és nehezítő tényezővel kell szembesülniük. Az integráció szinte minden ponton súlyos problémákkal küzd. A lakáskeresés és munkakeresés mind a nyelv ismeretének hiányában, mind pedig az idegenek ellen irányuló nagyfokú bizalmatlanság miatt még azoknak is komoly kihívást jelent, akik például tudnak angolul. A nyelvoktatás nem megoldott, pedig ez a menekültek itt maradásának és boldogulásának egyik fontos feltétele lenne. Ingyenes, intenzív magyar nyelvtanfolyamra van tehát szükség. A kerületi családgondozókkal való kötelező kapcsolattartás tolmács hiányában rendkívül alacsony hatásfokú. A tolmács drága, mondhatnák sokan, de az az igazság, hogy akár az egyetemeken (ritkának számító) nyelveket tanuló diákok is sokat segíthetnének. A lakhatási problémákat az üresen álló szociális bérlakásokkal lehetne enyhíteni. A külföldieket foglalkoztató cégek/vállalkozások adókedvezményt kaphatnának, mely pozitívan segítené a menekültek elhelyezkedését, akik közül szintén sokan végzettséggel rendelkeznek. Ezek elismertetésére, illetve képzésekre, oktatásra szinte alig van lehetőség. Pedig a külföldön szerzett szakemberekből Magyarország is profitálhatna. Nehezíti a menekültek helyzetét az is, hogy nem nagyon vannak igazi, nagyobb, már kialakult közösségek, melyek szociális hálót jelenthetnének az újonnan érkezőknek. És ha már a közösség védelmező szerepénél tartunk, akkor a családegyesítés fontosságát is ki kell emelni, ebben is nagyon fontos segíteni a státuszt kapott menekülteket.

("Egy jobb élet reményében érkeztek")

Befejezésül pedig a kulturális különbségekről: vannak, de ezek orvosolhatóak, főként, ha képesek lennénk arra az álláspontra helyezkedni, hogy ezek segítségével kölcsönösen tanulhatunk egymástól. Ehhez azonban nem úgy kellene tekinteni a „tőlünk különböző kulturális tulajdonsággal és háttérrel rendelkező” emberekre, mint potenciális veszélyforrásra.

A cikk megírásában és a helyzet alapos megértésében rengeteg segítséget kaptam a területen dolgozó otthoni szakemberektől. Köszönet érte.

Tarafás Laura

A DiploMaci blog a mai nappal új sorozatot indít "Fókusz" címmel, amely a külpolitikához szervesen kapcsolódó, a mindennapi embereket is érdeklő folyamatokat kívánja közérthetően bemutatni. A sorozat első néhány darabja talán a legaktuálisabb ilyen problematikát járja majd körül: a bevándorlás és a menekültek kérdését. A "Fókusz" minden egyes darabját a területen dolgozó vagy kutató szakemberek jegyzik.

A párizsi terrortámadásokat követően számos muszlim adott hangot annak a korántsem irracionális félelmének, hogy sokan összemossák majd a terrort és a radikalizmust az iszlám vallással. Miközben megpróbálunk válaszokat keresni 17 ember halálára, újra a figyelem középpontjába került egy bevándorló csoport, az országban már régóta jelenlevő muszlimok. 

Röviden és egyszerűen írni a bevándorlókról, illetve magáról a bevándorlásról lehetetlen. Lehetetlen, mert egy távolról sem homogén csoportról beszélünk, még egy adott „alcsoporton” belül sem. Bevándorló például az az amerikai család, ahol a szülőknek munkát ajánlottak és gyereküket egy elit kéttannyelvű iskolába járatják Párizsban. Második generációs bevándorló és egyben francia az a kisgyerek, akinek szülei a jobb megélhetés reményében települtek át Tunéziából Franciaországba, és bevándorló egy milliárdos algír üzletember is. És bevándorló vagyok persze én is, aki diplomás pályakezdőként jöttem ide egy uniós országból. A párizsi Bevándorlási Múzeum szerint amúgy minden harmadik francia betelepülők leszármazottja. A „bevándorlás kérdése” tehát nem egyetlen kérdés, hanem kérdések tömkelege.

("Franciának születtek")

Térjünk vissza azonban a médiát mostanság legjobban érdeklő bevándorló csoportra, a muszlimokra. Nem mennék vissza egészen a kezdetekig bevándorlásuk történetében, pedig valószínű, hogy a jelenlegi szituáció teljes megértéséhez ez is hasznos lenne. A Franciaországban ma élő muszlimok legnagyobb része Algériából és Marokkóból, kisebb része pedig Tunéziából származik, ezeket együttesen „Maghreb-országoknak” nevezik. Mennyien vannak? Pontos értéket nehéz mondani, egyesek szerint természetesen túl sokan. Az Ipsos-Mori 2014-es felmérése alapján a franciák 31 százalékra becsülték az országukban élő muszlimok számát, míg valójában ez a szám 8 százalék körül mozog, körülbelül 4,7 millióan vannak. Az iszlám Franciaország második legnagyobb vallása, a bevándorlók összességének 45 százaléka muszlim. A fentebb említett országok mind különböző kapcsolatot ápoltak/ápolnak Franciaországgal. Fontos említést tenni a meglehetősen bonyolult francia-algír kapcsolatról, melynek hátterében nagyrészt az áll, hogy a függetlenségi háború eseményei sok szempontból máig feldolgozatlanok.

A XX.-ik századot jellemző bevándorlási hullámokkal kapcsolatos attitűdöket úgy lehetne a legjobban jellemezni, hogy amikor olcsó munkaerőre volt szükség – például az első és a második világháború végén – akkor a társadalomtól kissé távol tartva ugyan, de szívesen látták a bevándorlókat. A francia kormány mindig is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a külföldről érkezett munkaerő jó kapcsolatot ápoljon az anyaországgal, mert a hivatalos állásfoglalás szerint a munka végeztével hazaküldték volna őket. Ez az elképzelés, illetve a bevándorlás alacsonyabb kontrollja jellemezte a második világháborút követő „Dicsőséges 30 évet” (Les Trentes Glorieuses), amikor a francia gazdaság erősen fellendülőben volt. A gazdasági válságok idején azonban a bevándorlók gyakran váltak (és válnak) xenofób megnyilvánulások és bűnbakképzés áldozatává. A nyolcvanas évekre teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy sokan nem akarnak hazamenni, ekkor a kormány az „integrációs” álláspontra helyezkedett.

De mi is az az integráció, és főként, hogyan valósul meg az emberek mindennapi életében? Bár a migránsok gyerekei ugyanúgy iskolába járnak, mint a francia gyerekek, mégis nagyobb valószínűséggel hagyják félbe tanulmányaikat. Történik ez annak ellenére, hogy ezekben a családokban a legfontosabb érték a tanulás, mint a kitörés egyetlen lehetősége. A gyermekvédelem látókörébe kerülő gyerekek közt is felülreprezentált a migráns hátterű gyerekek aránya. Nagyobb valószínűséggel emelik ki őket a családból abban az esetben is, ha a problémák a család nehéz anyagi helyzetéből következnek. Mondanom sem kell, hogy ezek a szülők tartanak a gyerekvédelemtől, hezitálnak segítséget kérni. A külvárosi fiataloknak sokkal kisebb az esélyük arra, hogy állást kapjanak, mint a Párizs belvárosában élőknek, ezért sokan az önéletrajzukon a belvárosban élő ismerősük címét tüntetik fel sajátjukként.

("Ez is Párizs")

És vajon hogyan történik a bűvös integrációra, főleg „franciára” történő nevelés? Ez a legnehezebb kérdés, mert semelyik szülő sem tudja előre, hogy milyen lesz majd egy másik országban, nyelvben, kultúrában, és főként értékrendszerben gyereket nevelni, hányszor ütköznek majd egymásnak nyíltan ki nem mondott értékek és gondolatok. A mindennapi konfliktusokat sokszor messziről hozott félelmek, több generáción keresztül hordozott szorongás hatja át, melynek hátterében akár mélyen eltemetett, de a személyiségbe integrálatlan traumák is állhatnak. Természetesen az ilyen rejtélyek előtt a francia szociális munkás, nevelő, sőt, pszichológus is értetlenül áll, a kommunikáció pedig egyre nehezebb, feszültebb lesz, majd elakad, miközben mindkét fél - a saját meggyőződése szerint - a legjobbat akarja a gyermeknek.

Az ehhez hasonló, minden esetben egyedi és összetett történeteket kibogozni nem egyszerű feladat, de nem is lehetetlen. Csodák azonban nincsenek: ha a szépen megírt, megható és politikailag hiperkorrekt beszédeket nem követik tettek, ha továbbra is csökkentik az iskolapszichológusok, pályatanácsadók számát, ha folytatódik a külvárosok és főként az iskolák elgettósodása, ha a közvetlenül beavatkozni, segíteni tudó és akaró alapítványokat, valamint a lokális civil szervezeteket anyagilag ellehetetlenítik, akkor vajon milyen változásra számítanak? Pszichológusi munkám során azt látom, hogy a bevándorlás, illetve a társadalmi feszültségek kezelésének terve minden kormány kampányának szerves része, de a terveket ritkán követi konkrét, az illetékes szakemberek által javasolt változás. A legutóbbi elnökválasztáson Sárközy bevándorlásellenes, a „francia szociális modellt védelmezni hivatott” beszédében a szélső jobb oldal szavazóit igyekezte magához édesgetni, ami nem működött, mert Marine Le Pen, a Front National vezére türelmes és kivár. Az ő diplomatikus – így sokaknak imponáló – nyilatkozataiban finoman ott bujkál az a gondolat, hogy a származás egyenlő a sorssal, főként amennyiben muszlimokról van szó. Ez ellen emeli fel a szavát sok külváros, köztük Aulnay-sous-Bois polgármestere is, aki arra kért mindenkit, hogy „ne tekintsenek úgy a külvárosi gyerekekre, mint a terrorista archetípusára”.

("Mindent a sikerért" - Marine Le Pen)

Az elmúlt hetek tragédiáira a franciák példamutatóan reagáltak, pedig mélyen megrázta őket az eset: a kivégzett karikatúristák sokaknak nem (csak) Charlie Hebdot jelentették, hanem a nemzet számára emblematikus képregényeket, sokak kamaszkorát, 1968 májusát. A francia muszlimok egybehangzóan ítélték el a terroristákat, minden rendezvény békésen zajlott. Manuel Valls miniszterelnök január 13-i beszédében az iszlamofób reakcióktól rettegő muszlim honfitársaik védelmére szólította fel a franciákat. Feszültségek azonban továbbra is vannak. A muszlimokkal és az iszlámmal kapcsolatos attitűdök hátterében W. Doyle amerikai professzor szerint jelentős különbség van az angolszász és francia kultúrák közt, mely a szekularizáció eltérő értelmezésével áll összefüggésben. A szekularizáció a franciáknál az állam és az egyház éles szétválasztását jelenti, a vallás teljesen a privát szférára tartozik. Az angolszász kultúrában ezzel szemben fontos a közösségek nyilvánosság előtti tiszteletben tartása, például ami a médiát illeti.

Idővel az is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy bár mindenki szolidáris, ugyanakkor nem mindenki Charlie. Van, aki Ahmed a rendőr, akit a terroristák brutálisan kivégeztek annak ellenére, hogy algír muszlim volt, és a Vincennes-i kóserboltban történt lövöldözések áldozataira emlékezve sokan „Je suis juif „(zsidó vagyok) feliratokkal érkeztek. Az első sokkhatást követően úgy látszik, egyre nagyobb hévvel kezdjük el keresni, hogy kik vagyunk, ha nem lehetünk mind Charlie. Bár a viták újabb és újabb kérdéseket vetnek fel, abban egyetértés látszódik, hogy a terrorizmusnak vajmi kevés köze van az iszlám valláshoz és a radikalizálódás nem csak a muszlimokat veszélyezteti. Egy tavaly szeptemberi adat szerint az elmúlt két évben 942-en hagyták el Franciaország területét, hogy Törökországon keresztül Szíriába jussanak, és ott harcoljanak. Egyre több fiatal, eredetileg nem iszlamista francia lány dönt úgy, hogy egy rövid Facebookos ismerkedés, vagy az iszlám vallással asszociált hamis kliséket bemutató YouTube videó után Szíria felé veszi az irányt, ahol egy szinte ismeretlen dzsihádista férfihoz adják hozzá. Ez a jelenség mellesleg európai szintű, Angliában és Ausztriában is volt rá példa. Nemzetközi felmérések, valamint pszichiáterek véleménye szerint az európai kamaszokért sem árt eközben aggódni: a 12-18 éves franciák korosztályában 28 százalékuk eljátszott már a halál gondolatával. Ám, ami még ennél is aggasztóbb, hogy 11 százalékuk konkrét kísérletet is tett rá. Sok kamasz tehát nincsen jól, a szakemberek szerint azért sem, mert nem vonzó számukra a felnőttek világa. Az iskola szorongással tölti el őket, a társas kapcsolatok elszegényesednek. Felmerül tehát a kérdés, hogy ugyanúgy, ahogy Charlie egyik napról a másikra a szólásszabadság, a bátorság és a terrorizmus elleni összefogás jelképévé vált, úgy a terrorista identitást, a gyilkolást és biztos halált választó fiatal is szimbolizál valamit. De mit?

Tarafás Laura

Laura Párizsban élő és dolgozó, főképp bevándorlókkal foglalkozó klinikai pszichológus. Diplomáit az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, valamint a Sorbonne-Paris XIII-on szerezte. Jelenlegi munkája mellett doktori tanulmányokat folytat.

Az elmúlt hét során Franciaországban elkövetett merényletek megrázták az európai közvéleményt és szinte példa nélküli egységbe forrasztották a kontinens politikai vezetőit, melynek csúcsa a vasárnapi szolidaritási menet volt Párizsban. A közbeszéd azóta a bevándorlás és a szólásszabadság határain vagy éppen határok nélküliségén vitázik, miközben véleményem szerint a legkevésbé erről a két kérdésről szól a támadássorozat. Az igazi kérdés, hogy az Európai Unió milyen irányban változtatja meg külpolitikai magatartását és képes-e elviselni, de nem megtűrni a jövőbeni terrortámadásokat.

Az európai közvéleménynek el kell fogadnia a fájdalmas tényt, hogy miközben itthon kötelességünk megerősíteni a terrorelhárításunkat, és mindent meg kell tennünk a franciaországihoz hasonló merényletek megelőzéséért, teljes mértékben soha nem leszünk képesek megvédeni az olyan puha célpontokat, mint a szerkesztőségek, vagy a kóser boltok. Az Iszlám Állam és az Al-Kaida éppen azért szólította fel európai és észak-amerikai híveit a magányos támadásokra, mert ezek sokkal nehezebben védhetőek, mint a hosszadalmas tervezést, nagyszabású információ, pénz és emberáramlást igénylő merényletek, mint 2001. szeptember 11. volt, utóbbiakhoz persze jelenleg nincs is kellő kapacitásuk. Miközben az emberi veszteségek és az értékeinkkel szembeni támadások hihetetlenül fájóak, ezek nem veszélyeztetik az európai államok létét, ellenben alapvetően befolyásolhatják azok kül- és belpolitikai magatartását. Egyrészről megerősödnek a bevándorlásellenes és euroszkeptikus pártok, amelyek erőink szétforgácsolása révén közép és hosszútávon hoznak helyzetbe, illetve nem semmisítenek meg olyan erőket déli és délkeleti határainkon, amelyek már képesek lehetnek létükben fenyegetni. Első körben a Nyugattal szövetségben álló közel-keleti rezsimeket, majd átvenni a hatalmat a legyengített észak-afrikai és a földközi tenger keleti medencéje mentén elhelyezkedő ütközőállamokban és onnan fenyegetni Európát.

("Egységben Európa. De vajon meddig?", f: www.washingtontimes.com)

Az Európai Unió tragédiája, hogy jelenleg nem tudja definiálni miért is létezik. Mi, az európai unió nemzetei egyetlen dologban értünk egyet: nem érdemes fegyveresen egymásnak menni holmi nemzeti érdekek miatt, minden konfliktust képesek vagyunk tárgyalásos úton rendezni. Az erőszakról való lemondással biztosítanánk a békés és folyamatos gazdasági fejlődést, azt ígérve polgárainknak, hogy jövőre több kenyér kerülhet az asztalra, gyermekeik jobb anyagi körülmények között élnek majd, mint szüleik. Ez az ígéret, párosulva a liberális demokrácia politikai kereteivel egy elvileg nyugodt életet biztosít, ahol minden polgár a munkájára, családjára fókuszálhat, szabadon kifejezheti önmagát, amíg azzal nem árt (fizikailag, anyagilag, de nem szellemileg) másoknak. Könnyű belátni, hogy az európai modell 2008-ban megbukott. Nem garantálhatjuk a biztos anyagi gyarapodást, amelyre a történelmi mércével mérve nem különösebben megrázó európai gazdasági válság rámutatott. Miközben mi úgy gondoltuk, hogy a történelem fukuyamai értelemben véget ért, csupán idő kérdése a liberális demokrácia globális győzelme, a világ országainak és politikai erőinek többsége továbbra is a hagyományos nullaösszegű hatalmi harcban gondolkodik.

A párizsi támadások valódi gyökere nem a bevándorlók által lakott, kvázi gettókban található, hanem a Közel-Kelet és Észak-Afrika káoszában, ahogy a hidegháború során a nyugat-európai kommunista terroristák is a kínai és szovjet totalitárius rendszerek messzire nyúló csápjai voltak. A bevándorlók elégedetlensége, frusztrációi csupán eszközt biztosítanak az ellenséges közel-keleti politikai erők számára, hogy megfélemlítsék az európai államokat, hogy megvonják támogatásukat a mérsékelt arab rezsimektől, így a radikális muszlim terrorszervezetek kialakíthassák emirátusaikat és, ahogy az Iszlám Állam tette, a kalifátust.

A valódi hadszíntér tehát nem Párizs vagy Berlin bevándorló negyedei, hanem a teljes Földközi-tenger medencéje, amelyre az Európai Uniónak összetett stratégiát kell kidolgoznia. Ebben a stratégiában egyesíteni kell a bevándorláspolitikát, a kőolaj és földgázlelőhelyek biztosítását és, ami a legfontosabb, egy közel-keleti szövetségi rendszert, de minimum egy hézagmentes ütközőzóna kialakítását az Atlanti-óceántól az iráni határig. Amennyiben az itt elhelyezkedő muszlim többségű államok stabilizálódnak, úgy az elégedetlen bevándorlók lelkét beszippantó szélsőséges iszlamista terrorszervezetek is olyan mértékben le fognak gyengülni, hogy nem jelentenének már fenyegetést se ránk, se közel-keleti szomszédainkra nézve.

("Szörnyű kivétel, vagy állandó kép a jövőből")

A támadásokra adható lehető legrosszabb európai válaszlépés így a politikai spektrum két szélsőségének megerősödése lehet. A szélsőjobb szétforgácsolja erőinket és összeurópai szinten meggyengít, ha pedig megadjuk magunkat a képmutató pacifista késztetésnek, hogy ugyancsak szándékosan, meghunyászkodva beszüntessük a közel-keleten a velünk szemben nem ellenséges államok katonai, gazdasági és politikai támogatását, az eredmény ugyanaz, lehetőséget biztosítunk egy közel-keleti hegemón felemelkedésére, amely viszont már valóban létünket fenyegetné. Tágabb geopolitikai kontextusba elhelyezve a kérdést fel kell ismernünk, hogy az Egyesült Államok az Indiai-óceán és a Csendes-óceán térségében látja XXI. század legnagyobb kihívásainak gyökerét és képtelen egymagában a teljes világ csendőre lenni. Amennyiben Európa továbbra is belső, saját maga által kreált problémái miatt nem tudja önerőből, minimális amerikai támogatással ellensúlyozni az orosz hatalmi ambíciókat, a közel-keleti stabilitást garantálni, úgy elkerülhetetlen középtávon a tragédia.

Összességében tehát a következtetésnek az alábbiaknak kell lennie az európai szinten: a hit és politikai nézetek már nem magánügyek, amennyiben az a társadalomra ilyen veszélyes elemeket termelnek ki. Mivel jelenleg egyedül a szélsőjobboldali és iszlamista terrorizmus fenyeget Európában, ezért nemzetbiztonsági erőinknek az újfasiszta csoportosulásokat és a mecseteket ellenőrzés alatt kell tartaniuk, megakadályozva, hogy ott erőszak alkalmazására felbátorító gondolatok jelenjenek meg. Másodsorban be kell látnunk, hogy az Európai Unió létét nem az anyagi gyarapodásunk igazolja, hanem polgárainak fizikai biztonságának szavatolása egy olyan kialakuló új világrendben, ahol az európai nemzetállamok egyike sem képes egyedül felvenni a versenyt sem a többi nagyhatalommal, sem az aszimmetrikus kihívásokkal, vagy potenciálisan felemelkedő hegemónokkal a szomszédságunkban, mint egy tovább terjeszkedő Iszlám Állam. Emellett ne legyünk félősek észben tartani, hogy a minket egybeforrasztó Unió évszázadok európai belháborúinak szabott gátat és legalább annyira tart távol egy mostaninál is ellenségesebb Oroszországot, vagy közel-keleti hegemónt, mint a német csapatokat Párizstól, vagy magyarokat Pozsonytól és fordítva. Végezetül pedig be kell látnunk, hogy megéri a demokratikus és nemzeteinket összeforrasztó Európai Unióért anyagi és katonai áldozatokat vállalni, elviselni, de nem megtűrni a terrortámadásokat. Jobb eszközt mi, nemzetközi mércével kicsiny európai országok, értékeink és polgáraink megvédésére ellenséges hatalmaktól és saját magunktól (mert a merényletet elkövető terroristák is végső soron a mi kategóriájába tartoznak) a XXI. század történelmének viharai közepette nem fogunk találni.

Csepregi Zsolt

Matteo Renzi kedden jelentette be Giorgio Napolitano idő előtti lemondását, utat nyitva így a politikai találgatások időszakának. Kérdéses ugyanis, hogy a jelenlegi megosztott olasz belpolitikai helyzetben képesek lesznek-e olyan jelöltet találni, aki mögé a parlament kétharmados többsége felsorakozik.

Giorgio Napolitano, aki 2006-ban költözött be az elnöki Quirinale-palotába, szerdán délelőtt írta alá a lemondásáról szóló dokumentumot. A kommunista háttérrel rendelkező 89 éves politikus valójában már 2013-ban, első mandátuma lejártakor szeretett volna korára hivatkozva szabadulni a (főleg ceremoniális) felelősségtől, azonban a folyamatosan zsákutcába jutó utódkeresés negatív hatásait csökkentendő végül engedett a rábeszélésnek, és elvállalta második ciklusát is.

A politikai porondról való távozása ennek ellenére most is ugyanazokat a kockázatokat tartogatja az Olasz Köztársaság számára, mint 2 évvel ezelőtt: az ország politikai és gazdasági megítélése – hasonlóan a többi mediterrán országéhoz – kifejezetten negatív, a befektetői bizalom nem, vagy csak lassan erősödik a gazdasági válság óta. Az elmúlt években zajló folyamatos belpolitikai viharok, előrehozott választások (2013-ban és 2014-ben is) csak tovább rontottak az országról kialakult képen. És bár az elnök szerepköre főképp protokolláris feladatokra szorítkozik, az látható, hogy például a parlament feloszlatása, vagy az új választások kiírása elég kardinális funkcióvá vált Olaszországban.

("Arrivederci" - Giorgio Napolitano; f.: reuters.com)

Matteo Renzi miniszterelnök számára minden bizonnyal nem lesz egyszerű közös platformra terelni a parlamentet. Egyes források szerint amennyiben nem sikerül közös jelöltet állítani a törvényhozás két háza és a régiós választóbizottság tagjai elé, akár előrehozott választások is következhetnek az országban – amire a fent leírtak miatt kifejezetten nem lenne ajánlatos az olaszoknak. A keddi bejelentés óta természetesen beindult a politikai kirakós, hogy vajon ki követheti Napolitanot az elnöki székben. A nevek között felbukkant Romano Prodi (korábbi miniszterelnök), Mario Draghi (az Európai Központi Bank elnöke – bár ő egy interjúban cáfolta, hogy vállalná a szerepet), Ignazio Visco (az Olasz Nemzeti Bank elnöke) és Pier Carlo Padoan (jelenlegi gazdasági és pénzügyminiszter) is. A lehetséges jelöltek profiljából látható, hogy az új elnöknek mindenféleképpen bizalmat és stabilitást kell majd mutatnia az Európai Unió irányába, bizonyítandó azt, hogy Olaszország nem vehető egy kalap alá például Görögországgal – ahol jelenleg épp szintén (elég problémás) elnökválasztások zajlanak.

A voksolás valószínűleg január végén kezdődik, a sikeres végeredményhez pedig az első három körben kétharmados, az utolsó, negyedik körben viszont már egyszerű többség is elegendő lenne. Ennek megfelelően szinte biztos, hogy Renzi nem fog azon dolgozni, hogy széleskörű szövetségeket kössön a most egymással szemben álló pártok között. Ebben a kérdésben vélhetően inkább megpróbál közös nevezőre jutni az örök túlélővel, Silvio Berlusconival és pártjával, már csak azért is, mert a többi párttal ilyen partneri viszonyra esélye se lenne; bár tény, az adócsalásért közmunkára ítélt „Lovaggal” sem lesz egyszerű dolga.

Napolitano félreállása azonban már most több területen érezteti hatását: az Öt Csillag Mozgalom (M5S), a Baloldal-Ökológia-Szabadság (SEL), a Hajrá Olaszország (FI) és az Északi Liga (LN) már a lemondó nyilatkozat aláírása után egyből felvetették, hogy az alkotmányügyi reformokat szüneteltessék mindaddig, míg nem sikerül megválasztani az utódot. Minden bizonnyal pontosan ezt szerette volna a végső pontig elhúzott lemondásával elkerülni Napolitano, azonban láthatóan a helyzet semmivel sem kecsegtetőbb, mint amikor először felmerült a lemondása 2013-ban.

(Egy Renzi-ellenes tüntetés maradványai Milánóban; f.: szerkesztői fotó)

Sajnos a reformok elodázása, sőt, már az ezekről szóló híresztelések is igen negatívan hatnak a továbbra is recesszióban lévő Olaszország megítélésére. A helyzeten az sem segített sokat, hogy a 2014 decemberében lejárt olasz EU-elnökség programja sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket sem gyakorlati, sem politikai-PR szempontból – csökkentve a nagy elvárások elé állított olasz miniszterelnök kezdeti renoméját.  Renzi harcát az elnökségi jelölt megtalálásáért így szorosan fogják követni mind a befektetők, mind az EU főbb döntéshozói. Hiszen a tét ugyanaz, mint az elmúlt két évben mindig: sikerül-e az új elit tagjainak lendületet adniuk az olasz gazdasági és politikai reformoknak? Amennyiben a korai népszerűségéből mára sokat vesztő Matteo Renzi képes lesz egy többeknek elfogadható és közben őt támogató alternatívát felajánlani a parlamentnek, akkor még minderre meglehet az esély.

Mészáros Tamás

Tavaly december 17-én véget ért a hidegháború Amerikában: Kuba és az Egyesült Államok megtették az első lépést a megbékélés felé, ezáltal reális esély mutatkozik arra, hogy a világhatalom egyik utolsó külpolitikai anomáliája – a szankciók bevezetése – a végéhez közeledjék. A blokád – ahogyan Kubában nevezik – 1961 óta volt érvényben, ugyanakkor nem teljesítette küldetését, a Castro-rezsim megbuktatása több mint öt évtizede várat magára. Hogy fogadták a hírt a kubaiak és miként viszonyultak az új időkhöz a diaszpórában élők Floridában? Cikkemben ezekre a kérdésekre is kerestem a választ.

A történelminek mondható bejelentésre mindkét oldalon azután került sor, hogy az Egyesült Államok szabadon engedett három kubai ügynököt, cserébe pedig Kuba elengedte Alan Grosst, egy öt éve bebörtönzött segélymunkást, valamint egy kubai nemzetiségű kémet, aki az Egyesült Államoknak dolgozott, és immáron húsz éve ült börtönben. Az Obama-adminisztráció évek óta hangsúlyozta, hogy Gross szabadlábra helyezése az előfeltétele a párbeszéd megindításának. (Fontos megjegyezni, hogy Ferenc pápa szerepe óriási volt a kétoldalú párbeszéd megkezdésében, hiszen 2014 őszén a Vatikán adott otthont a döntő kulcsfontosságú titkos tárgyalásnak a két fél megbízottjai között.)

("Visszatértek!, f: www.granma.cu")

A december 17-i bejelentést megelőzően Barack Obama és Raúl Castro kedden, december 16-án egyórás telefonbeszélgetést folytatott egymással, ahol még egy kis tréfa is szerepet kapott. Miután Obama majd negyed órán át beszélt kubai kollégájával a hívás megkezdése óta, elnézést kért, hogy megszakítás nélkül közölte mondandóját, mire Castro így válaszolt: „Ne zavartassa magát, elnök úr. Ön még fiatal és van ideje megdönteni Fidel rekordját, aki egy alkalommal hét órán át beszélt folyamatosan.” Ezt követően Raúl Castro fél órán keresztül ismertette álláspontját amerikai kollégájával, mire Obama megállapította, hogy a hosszas beszéd családi vonás a Castro testvéreknél.

Felmerül azonban a kérdés, hogy miért pont most döntött úgy a két ország, hogy felújítja kapcsolatait egymással? Obamának gyakorlatilag ez az időszak ígérkezett a legmegfelelőbbnek arra, hogy az ősi ellenségnek kezet nyújtson, hiszen a novemberi félidei választásokon a törvényhozás mindkét háza a republikánusok kezébe került és így az utolsó két év fölöttébb nehéznek ígérkezik az elnök számára. Egy Kuba felé tett gesztus a félidei választási kampány hajrájában, vagy akár a közelgő elnökválasztási kampány hajnalán lehetetlen lett volna. Sokszor hangsúlyozta Obama, hogy prioritás számára a paradigmaváltás a latin-amerikai országok tekintetében, de Kuba minden fórumról való elszigetelése eléggé megkérdőjelezte az Egyesült Államok jó szándékát a többi dél-amerikai ország szemében. Nincs ma olyan ország a régióban, amely ne ítélné el Kuba elszigetelését. Ezzel a gesztussal Obama hitelessége kétségkívül erősödik a világban, és ami talán még fontosabb, javul az elnök megítélése Dél-Amerikában. Nem elhanyagolható természetesen az üzleti lehetőségek kiaknázása sem, amely ugyancsak komoly szerepet játszott a kapcsolatok felvételének megindításában, a mezőgazdasági termelők már rég lobbiznak a szankciók feloldása mellett. A turizmusból is számtalan amerikai cég profitálhat a közeljövőben, hiszen nagyon sokan látogatják a felkapott kubai üdülőhelyeket (Varadero, Los Cayos).

(A Castro testvérek azt mondják - "Tovább, Előre", f: www.elpais.com)

Másik oldalról Kubának is elkerülhetetlen volt a párbeszéd felvétele az amerikaiakkal, hiszen Venezuela gazdasága egyre gyengébben teljesít az olajárak zuhanása miatt, és ez az ország volt Kuba legnagyobb barátja és segítője az elmúlt két évtizedben. Elmondható az is, hogy a térségben Venezuela immár egyedül maradt Amerika-ellenes retorikájával, hiszen a venézek mellett a másik két jelentős USA-kritikus, Bolívia és Ecuador is finomabb húrokat penget mostanság Amerikával kapcsolatos nyilatkozataiban. A Floridai Nemzetközi Egyetem Kubai Kutatóintézetének tavaly nyáron végzett felmérése szerint a Miamiban élő kubaiak 52 százaléka a blokád további fenntartása ellen foglalt állást. 2011-ben még csupán 44 százalékuk gondolkodott hasonlóan. A kutatók szerint élesen elválasztható azok véleménye, akik 1994 előtt menekültek el a szigetről, és azoké, akik utána tették ugyanezt. Az idősebb generáció Castro-ellenes, elutasító és szankciópárti, míg a fiatalabb nemzedék sokkal békülékenyebb pozíciót képvisel, ők teszik ki egyébként az emigrációban élő kubaiak egyharmadát. Érdekes, hogy a republikánus szavazók között nagyobb az embargó fenntartásának a támogatása, ugyanakkor a 2012-es elnökválasztáson Obama a kubai emigráció szavazataival győzött Mitt Romney republikánus ellenfele felett Floridában.

A bejelentést Miami kubaiak lakta negyedében, Kis Havannában nyugalom követte. Csekély létszámú tüntetés volt csak a Nyolcadik utcában, az 1971-ben nyitott Versailles étterem előtt (a világ legismertebb kubai étterme, valamint az emigráció Castro-ellenes megmozdulásainak tradicionális helyszíne). A kapcsolatok felvételét ellenzők minden reménye a Kongresszus spanyolajkú szenátoraiban van, a republikánus Marco Rubióban és a demokrata Bob Menéndezben. Abban mindannyian megegyeznek, hogy Obama lépése a világ elnyomó, diktatórikus kormányainak győzelme, és összhang van köztük abban is, hogy harcolni fognak a végsőkig a Havannában megnyitandó amerikai nagykövetség ellen.

("Az enyhülés ellenzői", f: www.miamidiario.com)

Eközben a szigetországban élő kubaiak túlnyomó többsége – Harold Cárdenas Lema, Kuba legismertebb bloggerének jelentése szerint – örömmel és reménykedve fogadta a békülés első lépéseit országaik között, ugyanakkor ebbe a felfokozott hangulatba keveredik egy kis szkepticizmus is. December 17-e Kubában az örömujjongás napja volt, amelyet szinte el sem akartak hinni az 55 éve elszigeteltségben élő kubaiak. Az ott élő emberek számára a politikai különbségek nem elsődlegesek, és megkönnyebbülten lélegeztek fel a szigetlakók látván, hogy maga a politika, amely eltávolított évtizedekre két szomszédos országot, kezdi a békülés jeleit mutatni. A kezdeti felfokozott hangulat után az élet visszatért a normális kerékvágásba, ugyanakkor a szkepticizmus jelen van a kubaiak lelkében, hiszen több mint fél évszázadon keresztül minden kísérlet a békülésre kudarcot vallott valamelyik fél szabotálása miatt, ezért óvatosak a szigetországban élők, sokan azt gondolják, hogy mindez túl szép, hogy igaz legyen.

Összességében elmondható, hogy Kuba és az Egyesült Államok között sokkal több a közös, mint csupán a földrajzi helyzetükből adódó szomszédság, ezért mindkét ország érdeke, hogy egészséges és normális kapcsolatokat tartsanak fenn egymással. Az idő bebizonyította, hogy az embargó egyik félnek sem tett jót, nem beszélve arról, hogy családok százezreit szakította szét. December 17-e újdonsága abban áll, hogy nem egy alá- fölérendeltségi viszonyrendszerben közelítettek a felek egymáshoz, hanem egyenrangú félként próbálnak a nemzetközi jog keretein belül tárgyalni. A teljes konszolidáció még kétségtelenül messze van, de mindkét ország az egymáshoz vezető útra lépett és idő kérdése csupán a találkozás.

Erőss Bulcsú

A cikk megírásában és a bonyolult kubai helyzet minél jobb megismerésében szerzőnknek jelentős segítséget nyújtott Harold Cárdenas Lema, a szigetország egyik leghíresebb bloggere.

Horvátország elnökválasztással kezdte az idei évet. Január 11-én rendkívül szoros versenyben a konzervatív jelölt nyerte meg a voksolást, így Kolinda Grabar Kitarović lehet az első nő az államfői székben szomszédunknál. Bár az államfőnek jobbára ceremoniális jogkörei vannak Zágrábban, a jelöltek kampányuk fókuszába a hat éve tartó recesszió megállítását helyezték, kilábalást ígérve a gazdasági válságból.

A december 28-án megtartott első fordulóban négy jelölt indult, a január 11-i második körbe Ivo Josipović jelenlegi szociáldemokrata államfő és Kolinda Grabar Kitarović a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) jelöltje jutott tovább a szavazatok 38,46, illetve 37,22 százalékával. A maradék szavazatokon Ivan Vilibor Sinčić, az Élő Fal (16,42%) és Milan Kujundžić (6,3%), a Szövetség Horvátországért formáció jelöltjei osztoztak. Utóbbi két jelölt leginkább a protestszavazatokra számíthatott. A 24 éves Sinčić a budapesti “A Város Mindenkié” csoporthoz hasonló szervezetet vezet a horvát fővárosban, több kilakoltatást megelőztek élőláncot alkotva. A fiatal jelölt a kampány során ostorozta a bankok a társadalom felett gyakorolt uralma, az uzsorakamatra adott hitelek, a hitelcsapdák és más, az átlagpolgárok fülének jó hívószónak számító (és kétségkívül létező, megoldatlan) problémák miatt. A második fordulóban nem támogatott senkit, szavazóit érvénytelen voks leadására biztatta. A gyermekorvosként praktizáló Kujundžić erősen nacionalista alapokról támadta a kormányt, amely szerinte kiárusítja a hazát a liberálisoknak, a kommunistáknak – és persze a szerbeknek.

(Kolinda Grabar Kitarović; f.: vecernji.hr)

A fenti előzményeket követően vasárnap a második forduló rendkívül szoros versenyt hozott. Végül a konzervatív jelölt, Kolinda Grabar Kitarović nyert, a szavazatok 50,73 százalékát megszerezve 59 százalékos részvétel mellett. Bár a horvát államfő jobbára ceremoniális szereppel bír, a közvetlen választás adta erősebb legitimitás, és az első elnök, Franjo Tuđman működése emlékének okán sokan a nemzet atyjaként (illetve immáron anyjaként) tekintenek rá. Ennek megfelelően a kampányban a második fordulóban versengő jelöltek nemzeti összefogást, a nemzeti egység megteremtését ígérték többek között. A vesztes jelölt, Josipović alkotmányos reformokat ígért, egy decentralizáltabb és demokratikusabb országot vizionálva, amely segíthet a horvát gazdaságnak kilábalni a hat éve tartó recesszióból. Kihívója – aki korábban hazája külügyminisztereként, a washingtoni nagyköveti poszton és a NATO-főtitkár tanácsadójaként is helytállt – is középpontba helyezte a gazdasági válság megoldását, és „egy jobb Horvátországért” kampányolt. Nem véletlenül.

A Világbank rövid országismertetője szerint a 2008-ban kezdődött válság előtt a horvát gazdaság évi 4-5 százalékos növekedést produkált, azonban a hat éve tartó krízis 12 százalékkal vetette vissza az ország gazdasági teljesítményét, a tavalyi évben 0,8 százalékos visszaesést mutatva – azaz az EU-csatlakozás a gazdaságra nézve nem járt rövid távon jelentősebb pozitív hatással. A munkanélküliség a hivatalos adatok szerint 17 százalékos, a fiatalok körében ennek több mint kétszeresére, legalább 40 százalékra tehető azoknak az aránya, akiknek nincs munkájuk. Ezzel párhuzamosan a szegénységi küszöb alatt élők aránya 10-ről 18 százalékra nőtt, ráadásul újabban a jobban iskolázott, gazdaságilag aktív városi fiatalok rétegét is fenyegeti a szegénység – a 15-24 éves korosztályt tekintve Görögország és Spanyolország után a harmadik legmagasabb a munkanélküliségi ráta. A válság megoldását biztosan nem segíti az egész országot átszövő korrupció: tavaly júniusban a volt kormányfő, Ivo Sanader kapott nyolc és fél évnyi börtönbüntetést háborús nyerészkedés, hivatali visszaélés és vesztegetés bűntette miatt, többek között az INA-Mol ügyben betöltött szerepe miatt. Bár az egykori kormányfő a Horvát Demokratikus Közösség színeiben politizált, a másik oldalt, a Szociáldemokrata Pártot sem kerülték el a botrányok: nyáron a pénzügyminisztert menesztették egy földügylet kapcsán, legutóbb pedig a zágrábi főpolgármester került börtönbe.

A botrányoknak (és persze a gazdasági helyzetnek, a megoldatlan problémáknak) köszönhetően az ellenzéki HDZ támogatása egyre nő, míg az SDP szavazói mind nagyobb számban pártolnak el a kormánypárttól. Ez nyáron is megmutatkozott az EP-választáson: májusban a HDZ vezette jobboldali koalíció a szavazatok 41,43, míg az SPD 29,92 százalékát szerezte meg. A jobboldali párt vezetője, Tomislav Karamarko az eredmények láttán már előrehozott választások lehetőségét emlegette. Ugyanezt tette a frissen megválasztott elnöknő is a Večernji List című lapnak adott hétfői interjújában is: Grabar Kitarović elsődleges prioritásnak nevezte egy kormányülés összehívását, amelyen a gazdasági és szociális helyzetet és a lehetséges megoldásokat tekintenék át a résztvevők. Az elnök asszony szavai szerint amennyiben a kormány nem tud megoldást kínálni, tovább kell menni, akár az előrehozott választások kiírásáig is, nyilvánvalóan abban bízva, hogy a HDZ alakíthat új kormányt, új utakat keresve a válságból való kilábaláshoz. A belpolitika mellett az új államfő a külpolitika alakításában is aktív szerepet játszana, olyan felelős külpolitikát folytatva, amely elsősorban a nemzeti érdekeket veszi figyelembe. 

A horvát választók szavazatainak köszönhetően tehát a novemberi román elnökválasztáshoz hasonló forgatókönyv látszik érvényesülni. Míg Romániában a hivatalban lévő szociáldemokrata kormányfőt győzte le kihívója, Horvátországban a regnáló SDP-s államfőt jobboldali ellenfele váltja, ami nyilván újabb szavazókat csábít a HDZ-hez, tovább erodálva a jelenlegi kormánypárt támogatottságát – az elnök asszony pedig, kihasználva győzelmét, azonnal a belpolitika aktív alakításába kezdett, meglebegtetve az előrehozott választások lehetőségét. Érdekes év elébe néz tehát déli szomszédunk is – az eseményekre mi is figyelni fogunk.

Abelovszky Tamás

A decemberi japán előrehozott választásokon elsöprő fölénnyel nyert a konzervatív irányultságú, de nevében Liberális Demokrata Párt (LDP) buddhista-pacifista Új Komeitóval alkotott koalíciója. Hiába a második világháború óta legalacsonyabb, csupán 52 százalékos részvételi arány, Abe Sinzó és kormánya újabb négy év hatalmat szerzett, valamint esélyt arra, hogy olyan gazdasági, politikai intézkedéseket foganatosítson, melyek segítségével Japán kilábalhat a recesszióból.

Abe Sinzó japán kormányfő 2014 novemberének végén feloszlatta a parlament alsóházát, majd decemberre előrehozott választásokat írt ki. (A következő választási időszak eredetileg 2016-ban lett volna esedékes). A bejelentés mind a japán lakosságot, mind az ellenzéket meglepte, így kellő felkészültség hiányában számos ellenzéki jelölt nem indult el a választáson, továbbá a lezajlott kampányok minősége sem érte el az elmúlt időszakok színvonalát. Az ellenzéki pártok egymást felülmúlva igyekeztek minél több támogatót, szavazót megnyerni, és megdönteni Abe uralmát. Valljuk be, erre a legtöbbnek jól kidolgozott, négy évre szóló kormányzati program hiányában esélye sem volt. Interjúk és felmérések szerint a japán lakosság nagy része nem ért egyet Abe vezetésével, viszont megfelelő alternatíva hiányában mégis az LDP-re voksoltak, vagy a szavazástól való távolmaradást választották, mely magyarázatul szolgálhat az alacsony részvételi számokra.

 ("Bebástyázott pozíciók" - Abe Sinzó; f.: reuters.com)

Abe Sinzó a szavazás előrehozását további gazdasági reformjainak bevezetését megelőző, választói felhatalmazás szükségességével indokolta. A 2013-ban meghirdetett, valamint a kormányfőről elnevezett "Abenomics" nevezetű gazdasági csomagnak három pillérét a fiskális élénkítés; az egészségügyet, mezőgazdaságot, energia szektort érintő strukturális átalakítás; valamint a monetáris lazítás adja.

Valójában a szavazás előrehozása egy jól megfontolt kormányfői taktikai döntésként, önbiztosítási folyamat részeként könyvelhető el, melyet a japán kormány fokozatos népszerűség csökkenése idézett elő. A tendencia folytatódásával Sinzó alatt a 2016-os választások során, mikor a tervezett reformok többsége elindul, nem állt volna biztos talaj. Japán ugyanis nehéz helyzetben van.

Abe Sinzó kezdeti sikerei után, melyet a jegybanki könnyítésekből adódó gazdaságélénkítéssel szerzett, a 2014-es év végére újabb visszaesést jeleztek a gazdasági mutatók. A világ harmadik legnagyobb gazdaságának növekedése nemcsak lassulni kezdett, hanem recesszióba is csúszott. Az államadósság az ország GDP-jének 227 százalékát teszi ki, mellyel Japán a világelsők sorában áll. A gazdasági élénkítő csomag részeként Sinzó mindezt a fogyasztási adó 5 százalékról 8-ra történő felemelésével igyekezett kezelni. A reform második lépcsőjében 2015-ben ez az érték várhatóan 10 százalékra nő. Persze, ha a magyar 27 százalékot vesszük alapul, a japán példa nem tűnik elrettentőnek, ahhoz viszont éppen elég volt, hogy a lakosság újból a megtakarítási életmód felé forduljon, és csökkenjen a belső kereslet. A jen leértékelése sem érte el a kívánt hatást, hiszen a lakosság kereskedelemmel nem foglalkozó rétegét negatívan érintette.

Az elmúlt időszakot figyelve a közgazdaságtani manőverek nagyon nehezen hoznak megoldást, ráadásul csökkentik a kormány népszerűségét.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy a probléma fő gyökere a japán társadalom struktúrájában keresendő. Magyarországéhoz hasonlóan az szintén öregedő képet mutat, azzal a különbséggel, hogy Japánban a munkaerő pótlása sokkal nehezebb. Ez egyrészt a társadalom bevándorlás ellenességének, valamint a nők munkaerő-piaci problémájának tudható be. Sokan gyermekvállalás előtt már nem dolgoznak, majd a gyermekvállalás után nem térnek vissza a mindennapi gépezetbe. Mielőtt ítélkeznénk, azt kell látni, hogy a japán társadalom erősen férfi centrikus, az üzletemberek munka utáni közös mulatozása szinte kötelességszerű, melybe egy gyermekes anya kevésbé találja meg a helyét, továbbá a munkavállalás területén a nőkkel szembeni diszkrimináció foka is magasabb.

Nagy kihívás előtt áll tehát a japán kormány, aki a szavazás eredményét a gazdaságpolitikája jóváhagyásaként értelmezi. Az adókulcs mértékének újbóli felemelése, az atomerőművek újraindítása, a pacifista alkotmány módosításának terve, az ország geopolitikai szerepének erősítése (Japán a világban betöltött szerepéről szóló 2015-re tervezett közlemény kiadása), a nacionalizmus erősítése, ezzel összefüggésben a szomszédsági viszonyok átalakulásának lehetősége (Kína, Dél-Korea) olyan újabb problémás területekként jelennek meg, mellyel a régi-új vezetésnek az elkövetkezendő években a gazdaság stabilizációja mellett meg kell küzdenie.

Érdekes párhuzam lehet, hogy ma Magyarország a novemberi Japán cipőjében jár. A helyi kormány népszerűsége csökken, a nemtetszést kiváltó reformok száma nő, a politikai többség a japán modellhez hasonlóan hazánkban is egy párt kezében összpontosul. Feltehetjük a kérdést, hogy egy megfelelő időben megtartott előrehozott választás Magyarországon vajon milyen eredményt hozna?

Gyuris Klaudia

Noha még korai lenne kijelenteni, hogy tartós válság kezdődött az orosz gazdaságban, a negatív piaci hangulat, a romló makrogazdasági mutatók és az ellentmondásos moszkvai nyilatkozatok arra engednek következtetni, hogy 2015 vízválasztó lesz az orosz gazdaság számára. Ez azonban nem feltétlen jelenti azt, hogy gyengülnének Putyin külpolitikai pozíciói és véget érnének az orosz nagyhatalmi törekvések.

Az orosz gazdaság kifulladásának számos, évek óta jól ismert jele van. Az ország túlzott mértékben függ a szénhidrogén-exportból származó bevételektől, miközben az egyik legfőbb felvevőpiacnak számító Európai Unió energiamixének átalakításán, valamint a források diverzifikációján keresztül igyekszik fokozatosan erodálni az orosz export jelentőségét. A nyersanyagból származó bevételek jelentős része azonban elvész az orosz gazdaságban, és most az olajár zuhanásával tovább mérséklődtek Moszkva bevételei. Emellett gondot okoz, hogy a külföldi befektetők sokszor csak magas belépési korlátok mellett érvényesülhetnek, ami sem a gazdaság átláthatóságának, sem a tőke hatékony kihelyezésének nem tesz jót. Évről évre fokozódik a tőkemenekítés üteme, aminek Putyin egyelőre nem tudott megálljt parancsolni.

Az orosz ipari termelés 2012 eleje óta stagnál, ami azért rossz hír, mert pont ebben az időszakban (2011 és 2014 között) stabilizálódott tartósan a 100 dollár feletti szinten a kőolaj világpiaci ára, és a világgazdaság is fokozatosan bővült. Márpedig Oroszországnak a magas olajárak időszakában nem sikerült sem az ipari termelést tovább bővíteni, sem a jelentős tartalékok felhalmozása nem valósult meg. Félő, hogy az ebben az időszakban keletkezett extraprofitból csak a rések betömésére futotta, és az olajárak tartós esésével párhuzamosan már nincs elegendő tartalék a súlyos problémák feltárására és kijavítására.

(Az orosz gazdaság termelési adatai és az olaj árfolyam változása; f.: nasdaq.com, stloiusfed.org)

Az orosz gazdasági struktúrák hatékonysága a többi fejlett gazdaságétól továbbra is elmarad (például az egy munkavállalóra jutó teljesítmény vagy az egységnyi termékhez felhasznált erőforrások tekintetében), így a globális gazdasági bővülésből az orosz gazdaság nem tud ugyanolyan mértékben részesülni, mint például az EU legfejlettebb (leghatékonyabb) gazdaságai. Arról nem is beszélve, hogy a tavaly bevezetett szankciók miatt az orosz államadósság finanszírozása is megdrágult, ami szintén érezteti hatását a büdzsében.

Fokozza a helyzetet, hogy Oroszország válsága az országhatárokon átgyűrűzve már most kihat a szomszédos államok teljesítményére is. Ezt jól példázza Belarusz esete, ahol Lukasenko elnök az év végén számos miniszterrel egyidejűleg menesztette magát a miniszterelnököt és a központi bank vezetőjét is. A határozott cselekvésre elsősorban a romló gazdasági mutatók miatt volt szükség, hiszen a belorusz kivitel nagyjából fele irányul Oroszország felé, és onnan – minden korábbi igyekezet ellenére – a mai napig rubelben érkezik a kivitt áru ellenértéke.

Mi lehet a megoldás Putyin (és szövetségesei) számára? Az egyik lehetséges menekülő útvonal az ukrajnai intervenció feladása lehetne, amit a Nyugat olyan gesztusként értékelhetne, amelynek köszönhetően a Krím kapcsán bevezetett szankciók újratárgyalása sem volna elképzelhetetlen. Ez azonban Putyin számára belföldön nehezen vállalható lépés, hiszen népszerűsége csúcsára éppen ukrajnai akcióival ért fel. Arról nem is beszélve, hogy a szankciókból eredő nyomás gyengülése még nem billentené helyre az orosz költségvetés egyensúlyát, sőt a dollárban/euróban meghatározott exportárak átváltása során realizált jelentős veszteség sem csökkenne ily módon. Ukrajna túl sokba került Putyinnak ahhoz, hogy kizárólag a gazdasági nehézségek miatt feladja a megszerzett pozícióit.

Egy másik kiutat az olajárak visszarendeződése kínálna, amire az előrejelzések alapján van is reális esély. Azonban látni kell azt is, hogy a világpiaci árak emelkedése nem jelentené automatikusan az orosz gazdaságban meglévő strukturális problémák megoldását, arról nem is beszélve, hogy a rubel árfolyamának visszatérése az eredeti szintre pár hónap intenzív lejtmenet után akár évekbe is telhet.

A harmadik, egyben legvalószínűbb szcenárió az, hogy minden marad a régiben. Az alacsony olajárak és a gyenge árfolyam mellett az orosz gazdaság képes lesz ázsiai partnerei segítségével talpon maradni, és szükség esetén csak minimális engedményeket tesz majd az USA és az EU felé (például csökkenti a nyomást az új kijevi eliten). Ezáltal Putyinnak sem kell meghátrálnia, a belső finanszírozási gondokat pedig ideig-óráig még el lehet tussolni. Az EU hiába próbálja pótolhatatlannak beállítani saját piacait: az orosz energiahordozók meg fogják találni azokat a vevőket, akik hajlandóak politikai feltételek nélkül megvenni az orosz kőolajat és földgázt.

("Korántsem lejátszott sakkjátszma" - Vlagyimir Putyin; f.: telegraph.co.uk)

Ami a külpolitikát illeti, az ukrajnai kalandozások katonai költségei továbbra is halmozódnak. Azonban ne felejtsük el, hogy Oroszország még a sokkal súlyosabb 1998-as rubelválság idején is képes volt katonai pozícióinak megtartására, és ha Putyin elszántságát vesszük alapul, akkor valószínűleg a mostani recesszió sem vezet majd az orosz erőtér összeomlásához. Az Eurázsiai Unió idén már teljes gőzzel megkezdi működését, a katonai erőforrásokban mindig is bővelkedő orosz hadsereg pedig az összes fronton tartja magát. Talán annyi változás várható, hogy Moszkva idén nem bocsátkozik újabb harcokba, és nem növeli tovább katonai konfliktusainak számát (mint tette azt 2014-ben).

Miután Oroszország soha nem elsősorban gazdasági teljesítményével, sokkal inkább az energiahordozókkal és katonai erejével határozta meg saját nagyhatalmiságát, úgy vélem, Oroszország számára minden adott ahhoz, hogy továbbra is a világpolitika befolyásos szereplője maradjon. Amíg az orosz kőolajnak és földgáznak van piaca (és Kína révén még sokáig lesz), addig Moszkva megkerülhetetlen játékos maradhat az eurázsiai porondon. Nyilvánvaló, hogy a mostani gazdasági lassulás részben majd befelé fordulásra kényszeríti Putyint, de látva az orosz elnök hidegháborús logikáját és elszántságát, a tavaly elért eredményeit nem fogja könnyen veszni hagyni. 

Hámori Viktor

A Kouachi fivérek és egy harmadik személy által elkövetett párizsi mészárlás, melynek tegnap a hírhedt szatirikus lap, a Charlie Hebdo több munkatársa is áldozatul esett, felfoghatatlan és undorító. De ugyanilyenek voltak a londoni és madridi terrorcselekmények is. A radikális iszlamizmus újfent elérte Európát, az otthonunkat. A probléma azonban nem egy vallással van, hanem a kontinensünket és a nyugati világot mérgező polkorrektséggel és zeitgeisttal.

Tegnap késő délelőtt két csuklyás, tetőtől talpig felfegyverzett muszlim testvér, Said és Chérif Kouachi besétált az ismert párizsi szatirikus lap, a Charlie Hebdo szerkesztőségébe – miután a belépésért megfenyegettek egy alkalmazottat –, és kivégeztek szinte mindenkit, akit az éppen folyó szerkesztőségi megbeszélésen, vagy annak környékén találtak. 15 perc és több legendás francia karikaturista, mint például Charb, Cabu, Tignous és Wolinski, valamint két rendőr, Franck Brinsolaro és Ahmed Merabat halott volt. A nap végső mérlege 12 halott, további 11 sebesült. Tragédia.

("Senkit sem kíméltek", f: www.blogs.ft.com)

Az igazi szörnyűség azonban e megmagyarázhatatlan tett mellett, a mészárlásra érkezett politikai és társadalmi válasz. Itthon és külföldön egyaránt. Az elmúlt 24 órában ugyanis voltak például olyan gyomorforgató vélemények, miszerint a Charlie Hebdo kvázi magának kereste a bajt (Szőnyi Szilárd: Válasz.hu), ahogy persze megérkeztek a szokásos PC nyilatkozatok is vezető politikusoktól (Obama és Hollande közleménye), melyek egyetlen egyszer sem ejtették ki a muszlim, vagy iszlám szavakat. Szerencsére azért voltak olyanok, amik szerintem már közelebb állnak a valósághoz (Stefano Bottoni: Mandiner.hu, Megadja Gábor: Mozgástér blog), bár ezek hangulatkeltő volta sokat ront az összképen, hogy ti. a jelen helyzetben az Iszlám és a poszt 68-as balos polkorrekt megközelítés és politika – kb. mindenhez: bevándorláshoz, abortuszhoz, eutanáziához, stb. – együttesen vezetett a tegnap késő délelőtthöz. Szerintem ez tévedés. Nem egy vallás okozta Charlie Hebdot, hanem három zavart, megvezetett, radikális iszlamista fiatal. Könnyű válasz és megoldás persze nincsen a kialakult tragédiára, hogy is lehetne. Néhány dolgot ellenben fontos lenne megfontolniuk, mind politikusainknak, mind véleményvezéreinknek az elkövetkező felfokozott hónapok során:

1) Korlátlan bevándorlás eltörlése: Minden uniós országnak (pl. ausztrál mintára) szigorú pontrendszert kellene bevezetnie, hogy valóban azok a bevándorlók érkezzenek az egyes országokba, akik dolgozni és tanulni akarnak, egy jobb életet biztosítva maguknak és családjuknak egy olyan államban, amely befogadja őket, és amely szabályait ők maguk is elfogadják. Békés egymás mellett élés. Ez az, ami ma sok kisebbségből hiányzik.

2) Leszámolás a polkorrekt beszéddel: Ha egy elkövető muszlim származású, mint a mostani esetben, az világosan legyen kimondva. Kerüljenek megbélyegzésre azok az emberek és szélsőséges csoportok, akik az ehhez hasonló tettek mögött állnak. Ám ezzel párhuzamosan határozottan el kell ítélni minden általánosító, leegyszerűsítő véleményt, például a szélsőjobb részéről, ami megpróbálja összemosni egy közösség békés és törvénytisztelő többségét egy elhanyagolható kisebbségével. Nem beszélve arról, amikor egy vallás egészét sejtetik nyíltan vagy burkoltan gusztustalan gyilkosságok mögött.

3) Zérotolerancia a radikálisokkal szemben: Az egyik tegnapi támadó, Chérif Kouachi, évek óta a hatóságok látókörében volt. Börtönben is ült. Tudható volt róla, hogy megjárta Szíriát, korábban toborzott fiatalokat Irakba, hogy harcoljanak a szélsőségesek oldalán és, hogy radikális iszlamista tanokat vall és hirdet. A hozzá hasonló személyeket a jövőben sokkal komolyabb nyomás alá kell helyezni. Nagyjából úgy, ahogy a múlt év végén bemutatott brit terrorizmus ellenes törvény teszi majd a jövőben: pl. hontalanná tétel, állandó megfigyelés, kiutazás megtagadása.

4) Árnyaltabb beszéd a szélsőségek gyökereiről: Maradva a szomorú példánál, az iszlamista fiatalok radikalizálódása (EU-n belül és kívül) nem csak a szélsőséges imámok műve, akik a Korán egy kiforgatott verzióját használják, hanem az elmúlt 100 év nyugati politikájának is köszönhető. Természetesen ez egyetlen percig nem magyarázza a Charlie Hebdo merénylőinek tettét, de ezektől nem is elvonatkoztathatóak. Az iraki beavatkozás és Abu Ghraib, Kadhafi, bin-Laden és Pahlavi sokáig feltétlen támogatása, illetve sok további beavatkozás a nyugat részéről a helyi törzsek, felekezeti csoportok életébe részben elindították, vagy ráerősítették bizonyos mélyen gyökerező ellentétekre. Emellett a radikalizálódás egy másik eleme a Nyugaton a poszt 68-as „virágozzék száz virág” balos ideológiai megközelítése, ami egyfelől hagyta, hogy a szélsőséges iszlám táptalajra leljen a kontinensen (szigorú szabályozás elvetésén keresztül), illetve, amely az elmúlt évtizedekben a szélsőséges európai pártok irányába tolta a többségi társadalom jelentős százalékát és a közbeszédet, mert nem volt hajlandó túllépni a mételyező polkorrektségen.

Összefoglalva elmondható, hogyha a nyugati világ nem hajlandó végre szigorú szabályokat hozni és betartatni a korlátlan bevándorlás, illetve a radikálisok által állított társadalmi kihívásokkal szemben. Ha nem hajlandó meghaladni a 68-as zeitgeistot, továbbá az általánosítás és leegyszerűsítés gyakorlatát – ahol például egy Charlie Hebdo féle tragédiában nem a radikális iszlamistákat teszik sokan felelőssé, hanem a szólásszabadságban hívő újságírókat, mert ma nem PC nevén nevezni a dolgokat – akkor a jövőben a tegnap nem szomorú kivétel, hanem az állandó gyakorlat eleme lesz.

Nem kellene megvárni.

Németh Áron Attila