David Venterrel Nelson Mandela kommunikációs tanácsadójával, kríziskommunikációs és tárgyalástechnikai szakértőjével beszélgettem a dél-afrikai eseményekről és az apartheid utáni időszakról. Bár óvatosságra int az országgal kapcsolatos várakozásokat illetően, a jövőt optimistán látja. David Venter több neves egyetemen is oktat, Magyarországon minden évben a Mathias Corvinus Collegiumban ad órákat.
Az előző részek tartalmából: Tavaly októberben vált biztossá, hogy Jacob Zuma helyére Cyril Ramaphosát akarja a kormányzó párt, az ANC, majd decemberben a két jelöltet támogató tábor a párt küldöttgyűlésén feszült egymásnak. Ramaphosa hajszállal ugyan, de többséget szerzett Zuma ellen, idén februárban Zuma távozásra kényszerült, Ramaphosa pedig Dél-Afrika új elnöke lett.
Nelson Mandelára a béke embereként emlékszünk. A dél-afrikai átmenet az apartheidből a demokráciába pedig - kisebb atrocitásoktól eltekintve - valóban egy békés folyamat volt. Mi volt ehhez a kulcs?
Mandela egy nagyon okos ember volt. Megértette, hogy ha a béke a cél, akkor a két ellentétes oldalnak egyet kell értenie abban, hogy a béke kölcsönösen előnyös számukra, és hogy nem lesz megtorlás. Mandela világossá tette az Afrikaanereknek (főleg holland telepesek leszármazottai), hogy az alapvető érdekeik nem fognak sérülni. A 80-as évek elejétől már az Afrikaanerek értelmiségi csoportjai kezdtek eltávolodni az apartheidtől, és elkezdték kimondani, hogy ez a politika fenntarthatatlan, hogy eredendően rasszista és többé nem támogatják. A 80-as évek elejétől egyre több befolyásos ember is azt hangoztatta, hogy amennyiben Dél-Afrika nem alakul át radikálisan, akkor a sorsa hosszú távon meg van pecsételve. Mandela pedig határozottan biztosította az Afrikaanereket, hogy a számukra legfontosabb három dolgot nem fogják támadni: az afrikaans (hollandhoz nagyon hasonló) nyelvet, az oktatásukat és a vallásukat. A fekete népcsoportokat szintén védte az új alkotmány. Az országnak 11 hivatalos nyelve lett, így pl. ma mindenki fordulhat a bíróságokhoz a saját nyelvén, az országban bárhol. Ez a három dolog tehát szent volt. Ahogy a tárgyalások haladtak, Mandela lassan, de biztosan hiteles személlyé vált a szemükben, és meggyőzte őket, hogy ugyanazt akarják. Ő azt mondta, hogy arra kell koncentrálni, ami összeköt, nem arra, ami elválaszt.
Mennyire tudta követni az elnököt ebben a megbocsátó politikában az elnyomott többség?
A feketék és fehérek viszonya semmilyen jelentős szempontból nem feszült. Persze minden közösségben vannak nehézfejűek és különcök, de nem állítható, hogy lennének olyan csoportok, akik nem akarnak mondjuk fehéreket a társadalomban. Ahol én tanítok, ott egy átlagos osztályban 65-70% a feketék aránya. Nekem soha nem mondták, hogy le kéne cserélni mert fehér vagyok, éppen ellenkezőleg, ha szabadon kimondok valamit, azt jól fogadják. Persze mondhatod azt, hogy iskolázott embereknek papolok, ez igaz, de én vidéken nőttem fel, feketék között és ott sem volt problémám soha.
Szóval nem érzékelek mélyen meggyökeresedett feszültséget. Amit viszont érzékelek – és ezt az osztályaimnak is mondogatom -, hogy nehezen értem meg a feketék megbocsátó természetét. Pedig több mint 300 évig elnyomta és alacsonyabb rendűnek bélyegezte őket egy fehér kisebbség. A feketéknek az egész oktatási rendszer úgy volt megalkotva, hogy megakadályozza őket a társadalmi mobilitásban. A képzettséget igénylő állások elérhetetlenek voltak, pl. fekete nem lehetett ellenőr egy vonaton, de nem is mozoghattak szabadon, mert egyfajta útlevél kellett nekik, amivel igazolhatták, hogy miért tartózkodnak a fehéreknek kijelölt területen. Ha nem tudták igazolni magukat, rögtön bűnözőként kezelték őket. Ennek ellenére hihetetlenül megbocsátóak és összetartáspártiak.
Milyenek voltak elnökként Mandela utódai: Mbeki, Zuma és most Ramaphosa? Mit gondolt Mandela, és mit gondol Ön ezekről a politikusokról?
Mikor letelt Mandela 5 éves ciklusa (1999), nem indult újra, önszántából. Azt mondta, hogy az országnak egy menedzserre van szüksége. „Én békéltető vagyok, én meggyógyítottam a sebeket, de menedzselni nem tudok” – mondta. Őszinte típus volt. Ő egyébként már akkor Ramaphosát akarta.
Elég komoly önreflexió volt ez részéről.
Önreflexió és önlebecsülés. Gyakran utalt magára mint „hasztalan vénemberre”. Ma nem gyakori ez egy politikustól, inkább pont az ellenkezője. Ramaphosának megvoltak a képességei, hogy előrébb vigye az országot. Meg volt benne a békülékenységre és a teljesítményorientáltságra, valamint a szabadság ígéreteinek beváltására való törekvés közti egyensúly. Az ANC viszont nemet mondott, mert Thabo Mbekit akarták, akinek az apja az ANC egyik alapítója volt. Szóval rákényszerítették Mandelát, hogy elfogadja őt. Így hát Mbeki lett az elnök, de ő rendkívül más volt.
Igazán intelligens ember volt, de egyben a fekete öntudat vezetője is. A tettei mögött csak a fekete nézőpont állt. Szemben mindazzal a kemény munkával, amit Mandela végzett egy igazságosabb társadalomért. Elkezdte újra kihangsúlyozni a bőrszín jelentőségét, méghozzá sikeresen. Épphogy sikerült eltávolodni a bőrszín jelentőségétől, vissza is tért. Mbeki intelligens volt, de nem bírta a párt széles körű támogatását. Őt a pártja kvázi “felkente”, de valójában nem “választották”. Így rengeteget aggódott a párton belüli támogatottsága miatt, és elkezdett gyenge akaratú embereket kinevezni miniszteri helyekre, akik a hátát ugyan megvédték, de amúgy inkompetensek voltak. A szabadság ígéreteit pedig nem váltotta be, végül pedig a második ciklusa közepén, Mbekit eltávolította a párt Zumához hű része. A ciklus maradékát Kgalema Motlanthe töltötte ki, de a következő választás után Zuma lett az elnök.
Zuma pedig megint teljesen más ember volt. Alacsonyan iskolázott, politikai stratégaként talán agyafúrt, de keveset értett abból, hogy mi is kell ahhoz, hogy egy országot sikeresen vezessen. Rendkívül fogékony volt a korrupcióra, konkrétan mielőtt még elnök lett volna, már több korrupciós üggyel és nemi erőszakkal is vádolták. A bíróságon szembesítették a ténnyel, hogy a hölgy, akivel lefeküdt HIV-fertőzött volt, mire ő azt mondta, hogy tudta, de nem gond, mert utána lezuhanyozott. Fájdalmas ez a naivitás.
Zuma egyszerűen csak ki akarta rabolni az országot, hogy még több hatalma legyen. Ebben segített neki a Gupta család, akik Indiából települtek át és most state capture-rel vádolják őket. Az állam számára előnytelen szerződéseket kötöttek, manipuláció révén bányászati cégekhez jutottak, egy adott időszakban olyan hatalomra tettek szert, hogy miniszterek kinevezését is befolyásolták. Szóval egy elképesztően pusztító 10 év van Dél-Afrika mögött. A gazdaság legyengült, egyes becslések alapján 400 milliárd Rand (8500 milliárd forint) tűnt el és került Zuma közeli csoportokhoz ezalatt a 10 év alatt.
Ramaphosa viszont más, ő éles eszű. Amikor nem lett elnök, az ANC a gazdasági életbe küldte, ahol helyt állt.
Most pedig elnök lett. Viszont ugyanaz az ANC tette elnökké amelyik hagyta, hogy Zuma törzsfőnököt játsszon és megkárosítsa az országot. Vajon új erkölcsi alapokat találtak, vagy a parlamenti helyeket akarják megőrizni? Hogy látja Ramaphosa esélyeit?
Nem célszerű túlértékelni azt, ami az ANC-ben történt. Rákényszerültek a felismerésre, hogy ha a Zuma-féle utat követik, akkor nagy eséllyel veszítenek, vagy nagyon rosszul szerepelnek majd a 2019-es választáson. A párt vezetése észrevette, hogy fontos ponthoz értek. Ha visszatekintünk az ANC nemzeti végrehajtó konferenciájára, láthatjuk, hogy a Zumát támogatók és a Ramaphosát támogatók közti verseny borzasztóan szoros volt. Tényleg bárhogy alakulhatott volna, de szerencsére végül Ramaphosa tábora nyert.
Zuma helye azonban még nem gyengült meg véglegesen az ANC-ben. Ez bizonyos mértékben megköti Ramaphosa kezét, mivel figyelnie kell a pártegységre, így nem rúghat ki embereket és tehet a helyükre bizalmasokat. Ez lázadáshoz vezethetne és visszafordítana mindent, amit sikerült elérni. Vannak olyan arcok a kormányban, akiket Ramaphosa ott akar látni és olyanok is akiket nem, viszont a legrosszabb dolgokért felelős embereket már eltávolította. Okosan választotta ki azokat is akiket megtartott, mert közülük többre is perek várnak majd, és talán a bíróság fogja eltávolítani őket. Így lehet, hogy Ramaphosának nem kell majd vállalni a konfliktusok költségeit. Zumának pl. a bíróságon 780 csalással kapcsolatos ügyben kell megvédenie magát. Valószínűleg élete hátra levő részét rács mögött fogja tölteni.
Ez egy kihívásokkal teli időszak. Most fog kiderülni, hogy Ramaphosa politikája mennyire tud sikeres lenni azok szemében, akik úgy érzik, hogy a demokrácia ellenére nem sikerült learatni a szabadság gyümölcseit. A szabadság csak akkor élvezhető, ha vannak munkahelyek, tisztes megélhetés és van értelme az életnek.
Az üzleti élet óvatos, de optimista. Az üzleti bizalom tízéves csúcson van, a tőzsde pozitívan reagált, a rand is erősödött egy keveset. Mindent összevetve egyelőre jól állnak a dolgok, a fő kérdés az, hogy lesznek-e kompenzáció nélküli kisajátítások. 1948 és 1988 között sok embert kilakoltattak a tulajdonából, mert a területet fehéreknek jelölték ki, pedig sokan generációk óta ott laktak. A hatóságok viszont kényszerítették őket a kiköltözésre. Én úgy látom, hogy teljesen igazolt az, ha a kitelepítettek helyére települőknek azt mondjuk, hogy két lehetőséged van. Az egyik lehetőség, hogy eladod a tulajdont. A kormány nem elvesz pl. egy farmot (mint Zimbabwében), hanem kötelezi a tulajdonost, hogy adja el. Amikor megvan az új fekete tulajdonos, akkor megkapják a pénzüket az érintettek. A másik lehetőség, ha nem akarják eladni, akkor az állam kisajátítja, kompenzáció nélkül. Az utóbbi eljárást viszont feltehetően, csak minimális esetben kellene alkalmazni.
Létezik egyfajta törésvonal az apartheid után felemelkedő feketék, pl. az új elnök, Ramaphosa és a szegények között?
Azok a feketék, akik sikeresek lettek, szerették Ramaphosát. Őket viszont a többi fekete Kókuszdiónak hívja, mondván, hogy kívül feketék, belül fehérek. A dél-afrikai társadalom nem ünnepli a kiválóságot, inkább a középszerűséget preferálja. A japán mondás szerint: Ha egy szög kiáll azt beütik. Sajnos, ez a régi filozófia még nagyrészt jelen van és problémát jelent, amikor az ország a következő szintre lépne. Komoly kihívások vannak például az oktatás minőségével kapcsolatban, ami azért nem teljesen az utóbbi kormányok hibája, mert az oktatás soha nem volt prioritás az országban.
Zuma politikai kommunikációs stratégiája és a sikere világosan jelezte, hogy a rasszok közti törésvonalra építve, a mai nehézségek okát az apartheidben keresve és minden kritikát elutasítva, szavazatokat hozott. Rezonálnak az apartheid utáni generációk erre az üzenetre?
Egyre kevésbé. Nem lehet a múltunkból egy csapat, pöffeszkedő embert felelőssé tenni a korrupcióért és a vagyon elherdálásáért. Ez a generáció képzett, őket nem lehet megvezetni, ők szókimondók. Az apartheid után születő fehérek részéről sincs semmivel komolyabb viszonyulás a dologhoz.
Ön szerint születnek majd még könyvek és filmek az apartheidről, vagy ezt sikerült feldolgozni és lezárni?
Nem hinném, hogy áradni fognak ezek a művek. De mindig lesz a múltnak pár olyan eleme, amihez hozzá lehet nyúlni és sikeres regénnyé vagy filmmé alakítani. Ez egy jó dolog és szerintem folytatódni fog. Néha – ahogy egy híres költőnk mondta – eljön az idő, hogy be kell vinni egy kis trágyát a nappaliba, az emberek orra elé kell tolni és azt mondani, hogy szagoljátok csak meg. Mert tudniuk kell az embereknek, hogy honnan jövünk, különben könnyedén újra elkövethetjük ugyanazokat a hibákat.
Amellett, hogy kommunikációt tanít, vállalkozó és pszichológus is. Ha Dél-Afrika lenne a páciense, mi lenne a diagnózis?
Azt mondanám, hogy hosszú terápiára van szükség. Ott van a fény az alagút végén, de a terapeuta beavatkozásaira szükség lenne még pár évig, hogy az országot egy felelősségteljesebb kormány felé terelje. Mindazonáltal optimista lennék. Azt nem mondanám, hogy Dél-Afrika pszichózisban szenved, és csak a gyógyszeres kezelés segíthet. Most inkább a neurózist kell kezelni, az viszont könnyen kezelhető. Ha a megfelelő emberek kerülnek a megfelelő pozíciókba, akkor kibírjuk a vihart.
Az interjút készítette: Bejan Ervin
