DiploMaci Galéria: A hét legfontosabb sajtófotói

2015. június 13.

Menekültkérdés több szempontból, egy újabb lezuhant magyar Gripen, páncélosok mellett hintázó ukrán kisfiú, politikai siker a kurdoknál, aktív véleménycsere Merkel és Obama között. Minden, amit a héten érdemes volt látni a világpolitikából. 

Nigéria: A valódi munka csak most kezdődik

Két hónappal ezelőtt a nigériai választók hatalmas meglepetésre az ország történetében először egy ellenzéki jelöltet támogattak a hivatalban lévő elnökkel és annak pártjával, a sokak által örökös választási győztesnek hitt PDP-vel szemben. Goodluck Jonathan öt év tulajdonképpeni semmittevés után – dacára a nagy ígéreteknek – simán elbukott a néhai diktátor, Muhammadu Buhari ellenében. Az új elnöknek azonban nincs ideje hátradőlni, hiszen a munka nagyja, a hatalmas problémák megoldásának elvárása igazán csak most, beiktatásával kezdődik.

Június első napjaiban történelmet írt Nigéria egyik volt diktátora és az általa vezetett ellenzéki pártszövetség, hiszen Muhammadu Buhari és az APC először tudta legyőzni az 1999 óta az országot irányító PDP-t, a hivatalban lévő elnök, Goodluck Jonathan pártját. Az esemény előtt sokan úgy gondolták, részben Dél-Afrikára gondolva, ahol a néhai Nelson Mandela alapította ANC az apartheid rendszer bukása óta megdönthetetlenül kormányoz, hogy a katonai diktatúrák időszakát követően négy alkalommal is demokratikusan megválasztott kormánypártot képtelenség legyőzni. És nem csak tisztán, hanem úgy egyáltalán. Ezt gondolták a politikusok, ezt gondolták az újságírók, ezt gondolták a neves külpolitikai elemzők, ezt gondolta a PDP összes tagja és az elnök, sőt, talán valahol a korábban már két választást is elbukó Buhari is. A nigériai választók azonban nem így gondolták. Nagyon nem.

nigeriavalaszt4.jpg

("Most még van minek örülni" - Muhammadu Buhari, f: informationng.com)

Bár a hivatalos választási végeredmény június 9-én lett publikálva, már március 31-én látni lehetett, hogy a PDP simán, durván 3 százalékkal (bő 2,5 millió szavazattal) elbukott. Jonathan szinte azonnal el is ismerte vereségét. Amitől tehát útközben sokan tartottak, hogy zavargások, véres összecsapások lesznek kormánypárti és ellenzéki szimpatizánsok között, mert Jonathan és a PDP esetleg csalást kiállt, és polgári engedetlenségre szólít fel, szerencsére nem igazolódtak be – pedig ezeknek Nigériában, mint sok más afrikai országban, nagy és szomorú hagyománya van. Az, hogy ez mennyiben köszönhető a nigériai demokrácia felnövésének, vagy annak, hogy sok felmérés szerint a kormányt támogatók többsége is kifejezetten pozitívan látta Buharit és az ő céljait, nehéz megmondani. Talán nem is lehet. De nem feltétlenül azért, mert egyiknek vagy másiknak volt fajsúlyosabb szerepe, hanem sokkal inkább azért, mert mindkettő jelentős faktor volt. Előbbire példa lehet az utóbbi választásokon folyamatosan csökkenő csalások és halálesetek száma (tény, volt honnan). Utóbbira pedig Buhari keménykezű, korrupcióellenes imidzse és katonai múltja. Hiszen nagyon úgy tűnik, hogy 2015-re elértek oda a nigériaiak (sok nemcsak afrikai, de európai állam polgáraival szemben is), hogy egy dolog a választási ígéret, és egy másik a politikai hitelesség. Kiről hiszik el a szavazók, hogy teljesít, és kiről gondolják azt, hogy kizárólag csak a száját jártatja.

nigeriavalaszt5.jpg

("Ők készen állnak a harcra" - Boko Haram harcosok, f: ibtimes.co.uk)

Buhariról márpedig, ellentétben a hivatalban lévő elnökkel, láthatóan elhitték, hogy teljesíteni fog. Ehhez persze nem ártott, hogy Jonathan öt teljes éven át ígérte népének, hogy javítani fog a gazdaságon, javítani fog az oktatáson, javítani fog mindenen, miközben még a Boko Haram iszlamista terrorszervezet is visszaszorítja: minden érezhető siker nélkül. Varázslat tehát nincs. A kontinens legnagyobb gazdaságának és legnépesebb országának a lakói elértek arra a szintre, hogy elegük lett a hangzatos ígéretekből, és inkább egy olyan valakinek adtak lehetőséget, aki lehet, hogy múltja alapján nem makulátlan (puccsal hatalomra kerülés, emberi jogok sárba tiprása, stb.), de legalább katonaember, és legalább van története a korrupció elleni fellépésben, még ha elég kétes is. Nigéria számára ugyanis jelenleg a Boko Haram és az ország minden szegletét átszövő korrupció okozza messze a legsúlyosabb problémát, és ezt minden ott élő látja és érzi. Ha ezt a kettőt sikerül érdemben javítani, a fejlődés érezhető lesz és látványos szinten minden szintjén a társadalomnak, a gazdaságnak, a közbiztonságnak. Ha ezt a kettőt sikerül megoldani, az ország fejlődése megállíthatatlan lesz. Kérdés, hogy Buharinak sikerül-e?

Németh Áron Attila

Bréking: A cikk írása után érkezett a hír, hogy Nigéria megállapodott négy további afrikai országgal (Kamerun, Csád, Benin, Niger) egy közös hadtest felállításáról. Az együttműködés célja a Boko Haram elleni harc.

NATO tagállamok: Fogyóban az egymás iránti szolidaritás

Alig egy hónapja írtam le a véleményemet azzal kapcsolatban, hogy Kelet-Európa jelenleg nem bízhat a NATO védelemben, vagy legalábbis nem bízhatja biztonságát kizárólag erre a védelmi hálóra. A régió valós vagy érzékelt fenyegetettsége az elmúlt évek csúcspontjára jutott a kelet-ukrajnai konfliktus okán, a NATO védelemben azonban nem csak az itt élők, hanem Nyugat-Európa is megosztottá vált.

Mint tudjuk, a NATO-szerződés V. cikkelye mondja ki, hogy a szövetség bármelyik tagja elleni támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek, és ennek megfelelően (az ENSZ által szabott feltételek mellett) egyéni és kollektív védelmi intézkedéseket tesznek a konfliktus feloldására. Az orosz határ mentén fekvő országok és NATO tagállamok – látva a Krím-félsziget könnyűszerrel végrehajtott annexióját – jelenleg egyre kevésbé bíznak abban, hogy a nyugati szövetségeseik mindenfajta hezitálás nélkül érkeznének a segítségükre.

nato_merkel.jpg

("A békés megoldás híve - hiszen katonát nem küldenének" - Jens Stoltenberg NATO-főtitkár és Angela Merkel; f.: nato.int)

Főleg akkor, ha az orosz agresszió nem nyílt, hanem a kelet-ukrajnai helyzethez hasonlóan, egyfajta hibrid háborús hatásként lépné át határaikat. Erre a balti államokban a magas orosz kisebbségi arányok miatt meg is van minden elméleti esély, így a nyugati hozzáállás a kérdéshez kardinális fontossággal bír. A legújabb közvélemény-kutatások szerint pedig tényleg érdemesebb lehet egy kis önállóságra készülni, ha védelmi kérdésekről van szó.

A fenti grafikán látható, hogy arra kérdésre, miszerint „Abban az esetben, ha Oroszország komoly katonai konfliktusba keveredne egy vele határos NATO-tagállammal, egyetértene-e azzal, hogy az országa katonai erővel védje meg a megtámadott országot?” igen megosztó válaszok érkeztek. Egyértelműen látszik, hogy a szituációban sokkal inkább középpontban lévő Lengyelország sokkal erősebb támogatója jelenleg az V. cikkelynek, mint például „Európa erős embere”, Németország. És bár a teljes kép mediánját tekintve a helyzet még mindig pozitív, hiszen a válaszadók 48 százaléka a kollektív védelem mellett áll, és csupán 42 százaléka ellenzi azt, ez a megosztottság már érezhetően nem egy hangos kisebbség és egy erős többség között zajlik. A két csoport megoszlása olyan szinten erős tömböket hozott létre, amelyek bár remélhetőleg nem képezik le a valós biztonságpolitikai és védelmi döntéshozók véleményét, azt egyértelműen mutatják, hogy a kérdés valós problémát okozhat egy esetleges konfliktusnál.

A békeidőre pedig még sajnos nem számíthatunk a régióban, ugyanis a múlt héten újra fellángoltak a harcok Donyeck térségében, amely egyre inkább azt mutatja, hogy a II. minszki fegyverszüneti megállapodás alapjaiban véve nem hozta el a várt eredményt. Szemtanúk állítása szerint az orosz-ukrán határon nagy erőkkel folyik a további csapatösszevonás, előrevetítve az orosz-párti szakadár csapatok erősödését. Nem véletlen, hogy az Európai Unió két hét múlva újra döntést hoz a már fennálló Oroszország elleni gazdasági szankciók kiterjesztéséről – bár Vlagyimir Putyin továbbra is minden fórumon próbálja azt a látszatot fenntartani, hogy ezek a lépések nem ártanak országának.

Az orosz elnök épp a tegnapi napon találkozott Matteo Renzi olasz miniszterelnökkel Milánóban, ahol Renzi meleg fogadtatásban részesítette a nyugati vezetők által minden téren kritizált politikust (legutóbb épp a G7 találkozón adtak hangot a putyini agresszió beszüntetésének szükségességéről) – még ha említést is tett a két ország közti ellentmondásokról Ukrajna kapcsán. Az olasz miniszterelnököt tartják például Orbán Viktor mellett Moszkva legnagyobb szövetségesének: ő az egyetlen nyugat-európai vezető, aki a krími annexió óta látogatást tett az orosz fővárosban – ráadásul pont a Nyemcov-gyilkosság után nem sokkal. Érdekes látni, hogy ezzel összefüggésben épp Olaszország az, ahol az előző kutatásra válaszolók 51 százaléka ellenezte a NATO kollektív védelmi stratégiáját.

Egy esetleges kelet-európai konfliktus során úgy tűnik, hogy a kontinens korántsem lesz annyira egységes, mint ahogy azt a NATO vezetői és szóvivői szeretnék láttatni. A fenyegetettség-érzet nyugatra haladva történő csökkenésével felmerülhet a kérdés, hogy adott helyzetben valóban számíthat-e majd a régió a szövetséges csapatok megjelenésére, vagy csupán hasonló szólamokra számíthatunk, mint a Krím-félsziget esetén.

Mészáros Tamás

Erősödő törésvonalak a Balkánon

Európa puskaporos hordója, a hagyományosan fragmentált Balkán időről időre újabb kihívásokkal szembesül. Miközben egyes államok (pl. Bulgária) képes volt a részleges kiemelkedésre (ld. EU-tagság), mások az országhatárokon átnyúló kisebbségi és vallási konfliktusokból fakadó bizonytalanságban élik meg mindennapjaikat, miközben a gazdasági kilátások is elég sötét képet festenek. 

A Boszniai Szerb Köztársaságban található Zvornik város rendőrőrsére idén tavasszal támadt egy 24 éves férfi, aki a délszláv háború idején elüldözött muszlimok (köztük saját édesapja) által elszenvedett sérelmekért akart fegyveres bosszút állni. A támadás utáni napokban tovább mélyült a szerb-bosnyák törésvonal:  Milorad Dodik, a szerb köztársaság elnöke úgy fogalmazott, hogy az ott élő szerbeknek joguk van megvédeni magukat, és saját fegyveres erővel kellene rendelkezniük. Ezzel egyidejűleg Szarajevó próbálta elszigetelt esetként, a vallási radikalizmus ritka példájaként beállítani a történteket. Erre minden oka meg is van a boszniai vezetésnek, hiszen semmi sem hiányzik kevésbé, mint a törékeny etnikai és vallási status quo felrúgása, ami hosszú távon jelentősen gyengíthetné Bosznia-Hercegovina integrációs esélyeit.

Márpedig Bosznia-Hercegovinának a béke megőrzése a legfőbb prioritás. Tavaly írtunk már a tuzlai zavargásokról; akkor azt a végkövetkeztetést tettük, hogy "Bosznia jelenlegi állapotában sehova sem kötődik: nem lett tagja a nyugati integrációs folyamatoknak, nem lett olyan sikeres, mint a szintén háború sújtotta Horvátország, és úgy tűnik, hogy az újra és újra padlóra került Szerbia gazdasága is végleg maga mögött tudja majd hagyni Boszniát."

balkan1.jpg

("Keserű emlék tavalyról" - Egy tuzlai zavargó, f: reuters.com)

Ami a gazdasági helyzetet illeti, Bosznia-Hercegovina továbbra is versenyzik a leggyengébben teljesítő volt jugoszláv tagállam címéért, Macedóniával és Koszovóval vállvetve (link). A fragmentált közigazgatási rendszer önmagában kódolja a korrupció lehetőségét, amit csak súlyosbít a tény, hogy a Jugoszlávia felbomlását követő zavaros időszakban tönkrement ipari kapacitások, azóta sem épültek újra, emiatt az elhelyezkedési lehetőségek száma évről évre stagnál, miközben a gazdaság alacsony hozzáadott értékű tevékenységek révén próbál felszínen maradni.

És, ha már a rossz gazdasági teljesítmény és vallási fragmentáció, nem mehetünk el szó nélkül a közelmúlt eseményei mellett Macedónia vonatkozásában sem. Május elején az albán kisebbség került összetűzésbe a macedón fegyveres erőkkel Kumanovo városában. A konfliktus legalább 18 halálos áldozatot követelt. Amíg tehát Bosznia-Hercegovinában a vallási feszültség robbant, addig Macedóniában a kisebbségi konfliktus fajult el. Ami a lakosság összetételét illeti, Macedóniában a lakosság fele ortodox keresztény (akiket Moszkva jelentős erővel támogat), másik fele szunnita muszlim, miközben etnikailag 55 százalék a macedónok, 30 százalék az albánok, és 5 százalék körüli a törökök aránya. A különböző kisebbségek halmazai nem csak az ország egyes régióban fedik egymást, de országhatárokon átnyúló közösségek is léteznek, akiknek a közös - történelmi - életterét háborúk sora tette tönkre.

Nem csoda, hogy a szkopjei vezetés a sikertelen külpolitikai konszolidációt egy még sikertelenebb belpolitikára próbálja fogni. Macedónia integrációs esélyei az elmúlt években érdemben nem javultak, és az uniós csatlakozásnál sokkal könnyebbnek ígérkező NATO-csatlakozást sem sikerült még megvalósítani (nem kis részben a görögök ellenkezése miatt). Macedónia az eddig elért eredményei alapján az EU mindenkori leggyengébb aspiránsa gazdasági szempontból, és 2007-hez képest még a sajtószabadság terén is sikerült lejjebb küzdeniük magukat (36. helyről a 123. helyre). 

balkan2.jpg

("Nem a nyugodt macedón jövőkép lenyomata", f: bbc.com)

A boszniai és macedón példák tipikus illusztrációi annak a jelenségnek, hogy mi történik a mesterségesen összefércelt államalakulatok (Szovjetunió, Jugoszlávia) felbomlását követően: mivel a korábban elnyomott etnikai és vallási különbözőségek nem követik az országhatárokon alapuló nemzetállami logikát, konfliktusgócok jönnek létre, amiket a központi kormányzat erővel próbál elfojtani, ahelyett, hogy a plurális demokrácia jegyében kiterjesztené ezen csoporton jogait.

Ebben a csapdában vergődik régóta ez a két ország is. A fő gond az, hogy nem létezik univerzális megoldás ennek a helyzetnek a feloldására. Bosznia esetében a még nagyobb szerb önállóság a területi elszakadás veszélyét veti fel, míg Macedónia a kisebbségek jogainak kiterjesztésével az éppenhogy többségi macedón nemzetiség önálló államiságát sodorná veszélybe. Mindenesetre, amíg a balkáni országok nem rendezik megnyugtató módon ezeket a belső konfliktusokat, addig hiába várják külső megítélésük jelentős javulását. Más kérdés, hogy az évszázados ellentétek rendezése nem várható el pár év leforgása alatt, de legalább az akaratot látnunk kéne – és nem csak a szavak szintjén.

Hámori Viktor

Törökország: Választások után, ki nevet a végén?

A vasárnap tartott török választásokon elvesztette abszolút többségét az elmúlt tizenhárom évben egymagában kormányzó Igazság és Fejlődés pártja. Törökországra szinte kilátástalan koalíciós tárgyalások, és hamarosan akár előrehozott választások várnak.

Alaposan meglepte az elemzőket a most vasárnap tartott törökországi voksolás. Miközben a török és a nemzetközi sajtóorgánumok azt latolgatták, hogy az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) képes lesz-e megszerezni a kétharmados parlamenti többséget, az AKP még a képviselők felét sem adhatja az új törvényhozásban. A kormányzó párt a szavazatok 41 százalékának elnyerésével ugyan messze a legerősebb parlamenti párt marad, azonban az így megszerzett 258 képviselői hely 19 mandátummal elmarad az abszolút többséget jelentő 267 helytől. Az AKP korábbi elnökének, Recep Tayyip Erdogannak így le kell tennie azon szándékáról, hogy 13 éves miniszterelnökséget követően a tavaly ősz óta általa betöltött, és mindezidáig legfőképpen csupán ceremoniális szerepet játszó államfői poszt váljon Törökország végrehajtó hatalmának fejévé. Pártja gyenge választási eredményéből kifolyólag nem lesz felhatalmazása a parlamentben az ehhez szükséges alkotmánymódosítás keresztülviteléhez.

torokvalaszt5.jpg

("A siker új arca" - Neslihan Demirtas, HDP társelnök, f: vibedoo.com)

A választás nagy nyertese így az ország lakosságának mintegy húsz százalékát kitevő, tizenötmilliós lélekszámú kurd kisebbség, akiknek először sikerült egy parlamenti párt szintjén is képviselni érdekeiket a török törvényhozásban. A Demokrata Néppárt (HDP), felülmúlva szinte az összes várakozást, a szavazatok 13 százalékának megszerzésével átlépte a világ legmagasabb, 10 százalékos bejutási küszöbét. Sikerét az tette lehetővé, hogy a kurdok képviseletén túl az ország összes kisebbségének, illetve elnyomott csoportjának védelmezőjeként tüntette fel magát a párt, fontos kampánytémává emelte például a török nők sanyarú helyzetét. A parlamentbe bejutott másik két párt közül az államalapító Kemal Musztafa Atatürk pártjának, a szociáldemokrata Köztársasági Néppártnak (CHP) nem sikerült jelentős mértékben profitálnia az AKP veszteségéből, hasonlóan a 2011-es választásokhoz a szavazatok 25 százalékát szerezte meg. Ezzel szemben a jobboldali Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) kétmillió új szavazót (16 százalék) szerzett az előző törvényhozási választásokhoz képest.

Az Európai Unió külügyi tisztségviselői üdvözölték az eredményt és a török demokrácia nagy eredményeként igyekeznek beállítani a Nagy Török Nemzetgyűlésben kialakult patthelyzetet, hiszen az AKP mindhárom kihívója kizárta a koalícióalkotást a korrupcióval, és tekintélyuralmi rendszer kiépítésére való törekvéssel vádolt eddigi kormányzó erővel. Az AKP-ra nehéz hetek várnak, hiszen igyekezni fognak meggyőzni valamelyik, vagy akár több ellenzéki szerepre készülő pártot, hogy alakítsanak közösen kormányt. Egy ilyen megállapodás azonban könnyen a kisebbik pártnak állított csapdává válhat, hiszen az elveit feladó politikai erőt a következő választásokon a szavazók keményen megbüntethetik. Márpedig jelenleg egy előrehozott választás igencsak valószínű, akár már idén ősszel sor kerülhet erre, hiszen a parlamentbe bejutott pártok szinte semmilyen fajsúlyos politikai kérdésben nem tudnak közös nevezőt találni, különösen a kurd kérdésben nem.

torokvalaszt4.jpg

("Keserű győzelem" - AKP szimpatizánsok, f: bbc.com)

A választási eredmények tíz napon belüli hivatalos kihirdetését követően negyvenöt nap áll rendelkezésre a kormányalakításra, első körben minden bizonnyal Erdogan elnök az AKP vezetőjének, a jelenlegi miniszterelnöknek, Ahmet Davutoğlunak adja a kormányalakítás jogát. Ha viszont az AKP nem talál koalíciós partnert az előbb említett okokból, úgy három lehetőség adódik: 1) az AKP alakít egy instabil kisebbségi kormányt, 2) a második legerősebb párt, a CHP próbál meg kormányt alakítani, 3) előrehozott választások lesznek. Mindenesetre rendkívül bizonytalan időknek nézünk elébe a török belpolitikában, miközben a közel-keleti hatalmi küzdelem részeként az ország déli határai szomszédságában két szörnyű polgárháború is zajlik, amelyek megkövetelnék egy erős török politikai vezetés létét.

Csepregi Zsolt

Uruguay: Új haza vagy ideiglenes menedék?

Most, amikor Európában hatalmas viták és indulatok kísérik a menekültkérdést, tőlünk nagyon távol, Latin-Amerikában, azon belül is Uruguayban, ez kevésbé okoz feszültséget a társadalomban és a helyi politikai életben; igaz, nem menekültek tízezreinek befogadásáról van szó. A mára már leköszönt José „Pepe” Mujica kezdeményezésére a hivatalos nevén Uruguayi Keleti Köztársaság Szíriából fogadott be menekülteket. Első körben öt családot, amely a Magyarországon megszokottól eltérően 42 főből állt. A szírek 2014. október 9-én érkeztek az országba. Hogyan telt az elmúlt nyolc hónapjuk, sikerült-e beilleszkedniük, és kívánja-e Uruguay még folytatni a tavaly megkezdett – nyugodtan mondhatjuk, hogy a kontinensen egyedülálló – menekültügyi programot, erre keresem az alábbiakban a választ.

Nem lehet azt mondani, hogy a lakosság ne értett volna egyet José Mujica kezdeményezésével, hiszen a megkérdezettek 69 százaléka igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy támogatja-e szíriaiak Uruguay által történő befogadását. Politikai alapon persze érezhető volt a különbség a szavazók között, de európai mércével mérve még így is konszenzusosnak mondható az eredmény. A kormányzó Frente Amplio (Széles Front) támogatóinak 87 százaléka válaszolt igennel a kérdésre, míg a két ellenzéki párt, a Partido Nacional (Nemzeti Párt) és a Partido Colorado (Vörös Párt) szavazóinak 50 százaléka értett egyet az ex-elnök javaslatával. Sőt, még a Semanario Hebreo (Zsidó Hetilap) felelős szerkesztője, az uruguayi születésű, ám Jeruzsálemben élő Ana Jerozolimski is meleg szavakkal köszöntötte a 42 szíriai érkezőt, hangsúlyozván, hogy Uruguay esélyt ad nekik egy új életre.

A uruguayi hatóságok mindenesetre rögtön az elején siettek leszögezni, hogy országuk bár világi állam, és mint olyan minden vallást megtűr, de egyiknek sem biztosít különleges előnyöket – ezzel arra az ellenzéki aggodalomra reagáltak, hogy nem fognak országszerte mecseteket építeni, ugyanis a menekültek szunnita iszlamistáknak vallották magukat. Mujica pozitív tettként értékelte a menekültek befogadását és hangsúlyozta, hogy szorgalmazni fogja, hogy más térségbeli országok is lehetőségeikhez mérten fogadjanak be menekülteket. Ugyanakkor tagadta, hogy azért akarta volna a szíriai menekültek befogadását, mert nemzetközi díjat remélt érte cserébe: „Nagy árat fizettem életemben azért, amit gondolok, akik azt hiszik, hogy díjakért és politikai alkukért hozok döntéseket, azok nem értenek és nem ismertek engem.” – hangoztatta Mujica számos interjújában, amikor ez a kérdés felmerült. Nem lehet tehát azt mondani, hogy ne tett volna meg mindent a kormány, valamint a menekültek szomszédságában élő uruguayiak azért, hogy a távoli földrészről érkező szíriaiak ne szenvedjenek semmiben hiányt, és főleg, hogy feledjék a sok borzalmat, amelyet el kellett szenvedniük a háború alatt.

uruguay_1.jpg

("Egy szír család Uruguayban", f: elpais.com.uy)

Tavaly év végén aztán eggyel bővült a csoport létszáma, hiszen Uruguay területén született az egyik menekült kisfia, akinek édesanyja októberben már terhesen érkezett az országba. A sok igyekezet ellenére mégis kissé furcsának tűnt, amikor december közepén az egyik menekült közölte, hogy szeretné elhagyni az országot és Európába költözni, a hatóságok azonban igyekeztek ezt bagatellizálni, és tudomást sem venni a kérésről. Ez év februárjában várták volna a menekültek második csoportját, de tavaly év végén már Mujica is arról kezdett beszélni, hogy túl sok a kulturális különbözőség a menekültek és az őslakosság között. Beszámolók szerint a szíriai férfiaknak sok olyan szokásuk van, amelyet a helyiek furcsán szemlélnek, és amely megütközést kelt az uruguayi lakosságban. Sok olyan dolgot csinálnak, amelyeket az uruguayiak dédapái tettek annak idején, de most már nem szokványos. Először hivatalosan januárban kezdett arról beszélni a kormány, hogy februárban mégsem érkeznek újabb menekültek Uruguayba „kulturális akadályok” miatt, ez volt a hivatalos megfogalmazás. Előzetesen azzal kalkulált a Mujica-adminisztráció, hogy februárban 72 szíriai érkezik az országba, melyet újabb – ezúttal kisebb létszámú – csoport követ majd ez év szeptemberében. Luis Almagro volt külügyminiszter aztán egy másik magyarázattal is szolgált a februári dátum elnapolásával kapcsolatban: szerinte február egy „bonyolult hónap”, hiszen államfőcsere és kormányváltás lesz az országban, és emiatt érdemes megvárni az új elnököt a menekültkérdés további alakulását illetően.

Az igazság ezzel szemben azonban az, hogy ekkorra már nyilvánosságra kerültek olyan sajtóinformációk, hogy szíriai férfiak bántalmazzák feleségüket, amely komoly megütközést váltott ki az uruguayi társadalomban. Erről beszélt nagyon meglehetősen „polkorrekt” módon Mujica, amikor a férfi menekültek furcsa szokásairól szólt. Természetesen az ellenzék is árgus szemekkel figyelte a menekültek mindennapjait. Pablo Abdala (Partido Nacional) képviselő arról értekezett több ízben, hogy nemcsak nők, hanem iskoláskorú gyerekek is a családon belüli erőszak áldozatai lehettek, ezért értesítette az Emberi Jogok Országos Intézményét (Institución Nacional de Derechos Humanos), hiszen Uruguayban a családon belüli erőszak bűncselekmény, és mint olyan vele szemben a zéró tolerancia elve érvényesül.

Ekkor már Mujica is érezhetően keményebb húrokat pengetett mondván, hogy mindennek van határa, ez pedig egy olyan határ átlépése volt, amit nem hajlandóak ölbe tett kézzel nézni, az ország területén ugyanis nem lehet büntetlenül nőket bántalmazni. Az ellenzék kemény és célzott támadásai azonban arra késztették, hogy mégiscsak védelmébe vegye a menekülteket és kijelentette, hogy ne legyenek az ellenzék soraiban álszentek, Uruguayban „minden társadalmi osztályban vannak olyan ficsúrok, akik verik a nőket”, ne mutogassanak tehát másokra ilyen esetekben. A szóbeli üzengetések ellenére az igazságszolgáltatás malmai elkezdtek őrölni, nyomozás folyik az üggyel kapcsolatban, és ha bebizonyosodik, hogy bűncselekmény történt, alkalmazni fogják a hatályos törvényeket.

uruguay_4.jpg

("A menekültek nagy barátja" - José Mujica, f: elpais.com.uy)

Nyilván nem véletlen, hogy a szíriai menekültek érkezését pár héttel az elnökválasztás első fordulója előttre időzítette a kormány, hiszen tudták, hogy az emberek túlnyomó része támogatja a menekültek befogadását, és akik meg ellenzik, azoknak vissza lehet vágni azzal, hogy lám a kormány jósága, a baloldal szociális érzékenysége mindennél fontosabb. Ez pedig újabb szavazatokat hozhatott – főleg a határozatlanok köréből – a Frente Amplio számára, amivel többséget szereztek a parlamentben. Amire azonban nem számítottak, azaz eltérő kultúrákból fakadó konfliktusok sora, amelyet a társadalom megütközve fogadott. Hosszú hónapok után sem tudtak a menekültek megfelelően beilleszkedni a társadalomba: a gyerekek nem járnak rendszeresen iskolába, és ami talán a legnagyobb probléma, hogy nem tudták elsajátítani még alapfokon sem a spanyol nyelvet, így meglehetősen nehézkes a kommunikáció a menekültek és a helyiek között.

Mandátumának végéhez közeledve Mujica még tett egy „humánus” lépést, megegyezett az Egyesült Államok kormányával, hogy hat volt guantánamói foglyot is befogad Uruguay, akik 2014 decemberében érkeztek az országba. A volt foglyok közül négy szír illetőségű, egy palesztin és egy tunéziai. Itt is, akárcsak a menekültek esetében szállást, teljes ellátást kaptak a volt foglyok és igyekeznek megkönnyíteni beilleszkedésüket. Az ellenzék ez esetben viszont hevesen támadta a kormányt mondván, hogy nem vitték a parlament elé a volt foglyok befogadásának kérdését, erre az ex-külügyminiszter Luis Almagro azzal vágott vissza, hogy mivel egy szóbeli megállapodásról van szó, nem volt szükség a parlament jóváhagyására. Mindenestre az új – márciustól hivatalban lévő – uruguayi kormány külügyminisztere és volt alelnöke, Rodolfo Nin Novoa keményen kritizálta a Mujica idejében hozott megoldásokat mind a menekültek, mind pedig a volt foglyok ügyében. A jelenlegi kormány bejelentette, hogy az év végén – feltehetően az utolsó negyedévben – még egy csoport menekült érkezik, de ez lesz az utolsó, és igyekeznek majd elkerülni az eddig elkövetett hibákat.

uruguay_3.jpg

("Az első otthon Uruguayban", f: elpais.com.uy)

Nem kérdőjelezhető tehát meg a jó szándék a Mujica-adminisztráció esetében, amikor a menekültek befogadásáról döntött, még akkor sem, ha éppen az elnökválasztási kampány kellős közepére időzítette az első csoport érkezését. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a vallási, kulturális, nyelvi különbségek ledönthetetlen falakat emeltek a helyiek és a menekült közé. Pedig még az ellenzék is visszafogott kritikával illette a menekültek befogadását – nem része a helyi politikai kultúrának az idegenekkel szembeni előítélet – én mégis azt mondom az általam gyűjtött információk alapján, hogy nem volt egy sikertörténet a szíriaiak eddigi uruguayi időszaka. Nagy kérdés számomra, hogy miként alakul ennek a 42 embernek, majd az újabb csoportnak a sorsa Latin-Amerikában, de valami azt súgja, hogy nem ott fognak megöregedni. Pedig lehetett volna második hazájuk Uruguay.

Erőss Bulcsú

Felkészülhetünk az Európai Unió 2.0-ra?

Tegnap jelent meg a The Guardian brit napilap hasábjain a német Sigmar Gabriel és a francia Emmanuel Macron gazdasági miniszterek közös cikke, amelyben alapvetően egy teljesen új, az EU-n belüli mélyebb integráció tervét vázolták fel. A kezdeményezés bár pont az egység megőrzését szeretné elérni, könnyen válhat egy újabb szöggé is annak koporsójában.

A francia-német tandem vezetői pozíciója az Európai Unión belül eddig sem volt kifejezett titok vagy újdonság azoknak, akik követik a kontinensen zajló politikai folyamatokat. Az Angela Merkel és Francois Hollande alkotta páros azonban idén kifejezetten erős lendülettel megy szembe a régió problémáival – legyen szó akár a menekültkérdésről, az orosz-ukrán konfliktusról vagy az eurózóna válságáról. Európai szempontból a Berlin-Párizs tengely egyre inkább felveszi azt a szerepkört, amit az Egyesült Államok tud a magáénak világviszonylatban – retorikailag legalábbis mindenképp. A mindenkori amerikai kormányzati kommunikációban – legyen az akár egy egyszerű évértékelés vagy a legújabb nemzetbiztonsági stratégia – nagyon gyakran találkozhatunk a szófordulattal: „Amerikának vezetnie kell”. A több éve tartó gazdasági és politikai széthúzás nyomán oda jutottunk, hogy ezt már Németország és Franciaország is hasonlóan gondolja.

merkel-hollande.jpg

("Számítanak egymásra" - Angela Merkel és Francois Hollande; f.: nbcnews.com)

Az új elképzelés sarokköveit a következőképpen lehetne összefoglalni: az eurózóna országai közötti gazdasági különbségeket csakis úgy lehet feloldani, ha az együttműködést még jobban elmélyítjük, és létrehozunk egy olyan új politikailag és gazdaságilag is önálló kompetenciával és felelősségkörrel rendelkező szövetséget, ami új motorja lesz a kontinens integrációjának. Ezt külön parlamenttel, önálló költségvetéssel, adókkal és európai pénzügyi alappal (kvázi EU-s IMF-el) együtt képzelik el, ahol összehangolt szociális és gazdasági döntések születnének (pl.: a minimálbér sávokon belüli egységesítése). Jól látható, hogy ez a kezdeményezés a nem eurót használó tagországok számára ilyen formában nem tartogat túl nagy szerepet, ám az is igaz, hogy amennyiben ez megvalósul, a „kimaradó” országok számára bizonyos eddig központosított monetáris elvárások és gazdasági kvóták szabadabban kezelhetőek lennének.

Összességében tehát a terv egy teljesen új hatást hoz be az Európai Unió mai felállásába: míg a fejlettebb államok erősebb, föderatívabb együttműködés felé indulnának el/indítanák el társaikat (pozitív centrifugális erő), addig a gazdaságilag kevésbé integrálódott tagok számára egyfajta lazább elvárás-rendszerrel találkozhatnak (negatív centrifugális erő). Nem szabad ennek ellenére túldimenzionálni a sematikusan ellentétesnek is tűnő hatásokat, hiszen korántsem arról van szó, hogy Berlin vagy Párizs lemondana az eurózónában nem jelenlévő tagokról. A tény viszont adott, miszerint a kontinens valósi kilábalását a válságból – legyen az politikai vagy gazdasági – már nem nagy közös úton képzelik el, hanem egy többszintes újraszerveződés keretén belül.

cameron_tsipras.jpg

("Erősödő ellenvélemény" - David Cameron és Alexis Ciprasz; f.: Reuters)

Ellentétes energiák azonban nem csupán az elméleti felvetés eurózóna-nem eurózóna elválasztása kapcsán merülnek fel, hanem alapvetően a vezetési porondra felhívott országok között is. Tudvalévő, hogy legaktuálisabb kérdésként jelenleg többször felmerül Görögország (ahol az adósságrendezés eddig kifejezett kudarc) vagy az Egyesült Királyság (ahol hamarosan népszavazást tartanak az uniós tagságról) kilépési szándéka az EU-ból. David Cameron választási győzelme után valóságos politikai „road show-ra” indult, hogy meggyőzze az európai vezetőket, teljes reformra van szükség ahhoz, hogy országa továbbra is úgy érezze, szeretne részese lenni a kontinens ilyen irányú együttműködésének. Gondolatai eddig úgy tűnt, hogy hallgató fülekre leltek, mivel legutóbb épp Angela Merkel jelentette ki, hogy akár még az uniós alapszerződést is hajlandó módosítani, hogy benntartsa a briteket.

A most megjelent cikk ennek nem feltétlenül mond ellent – hiszen az Londonnak nem kell ebben az új struktúrában éllovasként szerepelni – azonban egyértelműen mutatja, hogy az EU két legerősebb állama kész megtenni a szervezet evolúciójában a következő lépést, ami leginkább az Európai Egyesült Államok sokszor felmerülő mintáját követné. Kérdéses, hogy lesz-e kellő támogatottsága az új ötletnek, valamint az is, hogy elegendő lenne-e az új motor beindításához egy eleinte csupán német-francia tandemből álló mélyebb integrációs törekvés. Ami biztos, hogy nagyon úgy tűnik, hogy Berlin és Párizs kész a „szent tehenek”, az eddigi tabuk ledöntésére, vagy legalábbis megkérdőjelezésére, ami így vagy úgy, de mindenképp előnyére válhat az Uniónak.

Mészáros Tamás

Hamarosan Izraelt is magába szippanthatja a szír polgárháború

Az izraeli drúz közösség vezetője Sejk Maufak Tarif felszólította hazáját, hogy szálljon harcba a szíriai drúzok lemészárlására készülő Iszlám Állammal szemben. Miközben a zsidó államnak morális kötelessége megvédeni a szíriai drúz kisebbséget, a szír polgárháború hatalmi viszonyai radikálisan megváltoznának Izrael hadba lépése következtében.

Az iraki kurd és jazidi kisebbség után egy újabb nem szunnita muszlim kisebbség került a terjeszkedő Iszlám Állam csapatainak markába. Az Izrael által 1967-ben elfoglalt Golán-fennsík szomszédságában koncentráltan élő szíriai drúzok száma mintegy 700.000 főre tehető, akik a síita iszlámhoz közel álló vallásuk miatt nem számíthatnak kegyelemre a vallási kisebbségeket elpusztítani kívánó Iszlám Állam részéről. Bassár el-Aszad szír elnök stratégiai megfontolásokból és egyben büntetésül, amiért a drúzok igyekeznek kimaradni a polgárháború káoszából, fokozatosan kivonta csapatait az Iszlám Állam által elfoglalt terület és a drúzok által lakott Dzsabal al-Drúz (Drúzok hegye) között elterülő sávból, ezzel egy újabb népirtásnak adva terepet.

izraeldruz1.jpg

(Bibi Netanjahu a drúz közösség vezetőjével, f: aljazeera.com)

Az izraeli kormány a polgárháború kitörésétől kezdve felkészült a drúzok nagyszámú átmenekülésére, azonban szíriai drúzok a héten kinyilvánították, hogy nem kívánják elhagyni otthonukat, felveszik a harcot a radikális szervezettel szemben. A drúz vallás egyik legfontosabb hitelve, hogy nem hagyják el szülőföldjüket, így lettek az 1948-ban megalakuló zsidó állam polgárai, majd 1957-ben követelték, hogy fiaikat a zsidó közösség tagjaihoz hasonlóan sorozzák be az izraeli hadseregbe. Mára a 140.000 lelket számláló izraeli drúz közösség száma a fegyveres erőkben és a politikai elitben jelentősen meghaladja a népességen belüli számarányukat, különösen az északi elit katonai egységekben szolgálnak nagy számban, sokszor magas parancsnoki pozíciókban. Az izraeli és szíriai közösség évtizedek óta intenzív kapcsolatot ápolt egymással, a Golán-fennsíkon békefenntartást végző ENSZ erők közreműködésével házasságokat kezdeményeztek a fiataljaik számára, így számos rokoni szál is összeköti a két közösséget.

Izrael így nehéz döntés elé került, hiszen egyrészt morális kötelessége az ország leghűségesebb arab anyanyelvű polgárainak segíteni szíriai testvéreik megvédésében, miközben sem a szíriai harcoló felek, sem a felkelőket a Nyugattal közösen támogató szunnita arab államok nem néznék jó szemmel a zsidó állam beavatkozását a konfliktusba. Ugyanakkor Izraelnek fel kell készülnie, hogy a jelentős katonai erőt képviselő drúz közössége saját kezébe szíriai rokonaik megvédelmezését, amelynek eredménye végeredményben így is nagyszámú izraeli állampolgár részvétele lenne a szíriai polgárháború forgatagában, miközben ezzel egyszer és mindenkorra megtörne az izraeli zsidóság és a drúz közösség szoros kapcsolata.

izraeldruz2.jpg

(Szíria a francia mandátum idején, f: wiki.com)

Az izraeli drúz vezetés nyilvános nyomásgyakorlása a zsidó állam vezetésére ugyanakkor legalább annyira szól az Iszlám Államnak és az Aszad-rezsimnek, hiszen kedvező esetben egyik harcoló fél sem kívánja magára vonni a régió egyik legerősebb katonai hatalmának haragját és inkább nem kockáztatják meg a drúzok bevonását a polgárháborúba. Nem biztos azonban, hogy az Iszlám Állam a fent vázolt racionális elvek alapján dönt majd a drúzok elleni támadás kapcsán, így Izraelnek heteken vagy akár napokon belül döntenie kell, megkockáztatja-e a szíriai polgárháborúba való közvetlen beavatkozást. Ezzel egy kvázi független drúz állam kialakulását segítené elő, amely már 1921 és 1936 között létezett. Ellenkező esetben Izrael (és a világ) magára hagyná a több mint félmillió szíriai drúzt és ezzel felbontaná az izraeli zsidóság és a drúz közösség között kialakult, az izraeli hadseregben dívó kifejezéssel élve „vérszövetségi kapcsolatot” (héberül: brit damim), amelyre jelenleg mindkét közösség oly büszke.

Csepregi Zsolt

Törökország: A vasárnapi parlamenti választás elé

Most vasárnap 550 parlamenti hely sorsáról, valamint a következő kormány kilétéről dönthetnek a török választók. Az országos választás legnagyobb esélyese – mint 2002 óta mindig – most is a miniszterelnök, Ahmet Davutoğlu, illetve a köztársasági elnök, Recep Tayyip Erdoğan fémjelezte Igazság és Fejlődés pártja (AKP). Hivatalosan az AKP a 13 éve megkezdett, sikeresnek mondott gazdaság-politikai utat akarja folytatni. Erdoğan számára azonban legalább ennyire fontos az elnöki rendszer bevezetése és a katonai alkotmány átírása.

A nyugati sajtó és a helyi ellenzék két hete másról sem beszél, minthogy a most vasárnap megrendezésre kerülő török parlamenti választások végső kimenetele nem kisebb, mint az ország diktatúrába süllyedése kontra európai úton maradása. Kosz, mocsok, Ceausescu-féle elnyomó államrendszer, vagy európai demokrácia, gazdagság, siker. Sok elemző szerint a hét utolsó napján a török választók kizárólag e két irány közül választhatnak. Szerintünk nincs átmenet. Szerintem viszont van. Annál is inkább, mert a végletes politikai konklúziók levonása a legtöbbször kontraproduktív. Soha sincs csak fehér, és soha sincs csak fekete folyamat. És ez igaz a mostani Törökországra is.

torokvalaszt2.jpg

("Rengetegen támogatják" - Recep Tayyip Erdoğan, f: huffpost.com)

Tény, az elmúlt években a kormánypártot ért botrányok (korrupciós ügyek, amelynek szálai Erdoğant is érintették), a civil tüntetésekre adott brutális rendőri válasz (Gezi park, 2013), a közösségi média többszöri blokkolása (pl. Twitter, YouTube), a bírói hatalom befolyásának hangsúlyos visszavágása, és az elnöki rendszer bevezetésének állandó árnya kikezdte az AKP korábban hihetetlen népszerűségét. Ezt a negatív tendenciát pedig az ország utóbbi két évben megbillenő gazdasága, a határain dúló öldöklés és terrorizmus (Szíria, Irak, ISIS megjelenése), valamint az újfent bizonytalanná váló viszony a kurd kisebbséggel tovább erősítette. Röviden tehát sem a gazdasági, sem a külpolitikai, sem a belpolitikai helyzet nem olyan, mint volt mondjuk 2002-ben, amikor az AKP 363 parlamenti mandátumot szerzett, de még csak nem is olyan, mint volt legutóbb 2011-ben (327 mandátum). A kormánypárt népszerűsége hatalomra kerülése óta folyamatosan csökken.

torokvalaszt1.jpg

("Atatürk álmának állítólag búcsút intene", f: lepeuple.be)

Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy demokratikus körülmények között bárkinek is esélye lenne megdönteni. Ha megnézzük a legnagyobb ellenfél, a modern török állam alapítója, Kemal Atatürk által létrehozott és halálig vezetett Köztársasági Néppárt (CHP) eredményeit, akkor azt látjuk, hogy az elmúlt 13 évből messze a legjobb eredményük a még 2002-ben elért 178 mandátumuk volt. Azóta csak zsugorodtak. Legutóbb 135 mandátumot szereztek. Ez az jelenti, hogy dacára a romló gazdasági adatoknak és a bizonytalan politikai helyzetnek (határon belül és kívül), a CHP rendre közel 200 parlamenti hellyel kevesebbet szerez az aktuális választásokon, mint az AKP. Nyilván erre fel lehetne hozni, hogy a török választásokon történő csalás nem ritka. Ez igaz. Ahogy viszont az is, hogy ez egyfelől nem csak az AKP sajátja – a CHP sem az a tapasztalatlan és ártatlan első bálozó ugyanis, aminek sokan szeretik lefesteni bizonyos nyugati médiumokban. Másfelől meg a török választások tisztaságát az ismert nemzetközi szervezetek (pl. EBESZ) összességében sohasem kérdőjelezték meg.

A fentiek alapján kimondható, hogy a regionálisan és országosan legjobban szervezett és legjobban kommunikáló párt, amely kivezette a 2001-es pénzügyi válságból Törökországot és komoly gazdaság-politikai tényezővé tette az elmúlt bő évtized során Európa egykorvolt beteg emberét, még mindig számíthat a választók többségének bizalmára. Ez a realitás. A törökök számára – csak úgy, mint bárhol máshol Európában – a gazdaság kérdése ugyanis előbbre való bármi másnál. Ez persze nem az jelenti, hogy az elnöki rendszerre való átállással, a ’82-es katonai alkotmány teljes újraírásával, a sajtószabadság kezelésével, vagy a kurdkérdés rendezésével mindenki egyetért, akár az AKP széles bázisán belül, mert nem.

torokvalaszt3.jpg

("Hangos kisebbség", f: blogs.sacbee.com)

Az AKP népszerűsége és támogatottság 2002 óta láthatóan csökkent. Ennek a folyamatnak azonban a vége még nem a kormányváltás. Nem is lehetne. Részben, mert sem a CHP, sem a többi ellenzéki pártnak nincs világos és széles választói támogatásnak örvendő programja, szervezettsége, hiteles arcai ahhoz, hogy kormányra kerüljenek. Részben pedig, mert a választást Törökországban sem a nyugati lapok, az Európai Unió, vagy egy az AKP-tól, valamint annak törzsszavazóitól balra álló hangos kisebbség dönti el, hanem a többség. És ennek a csoportnak a bizalma bár láthatóan és teljes joggal megtört a kormányban és vezetőiben, a tömeges kihátrálás ideje (a legfrissebb felmérések szerint) még nem jött el.

Németh Áron Attila

DiploMaci interjú: A Juncker-pofon egy nemzetközi protokoll szakértő szemével

A múlt héten nagy sajtóvisszhangot váltott ki Jean-Claude Juncker rigai „fellépése”, amely során a magyar miniszterelnök például gazdagabb lett egy diktátori megszólítással és egy „baráti” taslival. Kíváncsiak voltunk, mit gondol a szituációról Görög Ibolya, akinek a nevét valószínűleg nem kell bemutatni a protokoll iránt érdeklődőknek: 1987-1999 között a Miniszterelnöki Hivatal protokollért felelős munkatársa, majd protokollfőnöke volt, tapasztalata ezen a téren tehát megkérdőjelezhetetlen. 1999 óta több egyetemen és főiskolán is oktat, számos könyve jelent meg a témában.

 

Jean-Claude Juncker az Európai Bizottság elnöke az Európai Unió „Keleti Partnerség” találkozóján kifejezetten szabad stílusban köszöntötte az érkező állam- és kormányfőket. Protokolláris értelemben véve Ön hogyan értékelné ezt a szituációt?

Jean-Claude Juncker nem először produkálta magát. Híres arról, hogy szerinte vicces, játékos formában fejezi ki a véleményét bizonyos politikai vezetőkről. Korábban volt, hogy Silvio Berlusconi (korábbi olasz miniszterelnök – szerk.) fejét paskolta, vagy, hogy a spanyol pénzügyminisztert fojtogatta. Legutóbb a német kancellár, Merkel asszony két karját fogta meg és hajolt hozzá olyan közel, ami már szinte szexuális közeledésnek tekinthető. Ezek a gesztusok, természetesen beleértve egy ország miniszterelnökének adott taslit, nem férnek bele a protokollba, de még az egyszerű, hétköznapi viselkedéskultúrába sem. Feltehetően a Bizottság elnöke nagyon okos, hogy ismerve ezt a devianciáját, mégis megválasztották ilyen magas posztra. Ennek ellenére én nem lennék a protokollosa, ezt nyíltan bevallom.

Ami azonban izgalmasabb kérdés, hogyan reagálnak erre a sértett felek? A protokoll, pláne a diplomáciai protokoll, azért „született”, hogy a konfliktusokat békés eszközökkel igyekezzenek rendezni. Tehát – mint eddig mindig – a Juncker által inzultált politikusok kis vigyorral azonnal továbbléptek. Ugyanis mihelyt reagálnak rá, az egész esetből politikai, diplomáciai aktus lenne, ami nyilván nem tenne jót senkinek.

juncker_vicc3.jpg

Volt már hasonlóra példa az Európai Unió történetében?

Nem, ilyesmire még soha nem került sor – legalábbis nem kamerák előtt. Ami viszont eszembe jutott, hogy annak idején Borisz Jelcin orosz elnök alkoholos befolyásoltság állapotában tudott hasonlókat produkálni.

Milyen üzenete van egy ilyen fellépésnek?

Mivel nem protokoll aktus, üzenete csupán annyi van, hogy Jean-Claude Juncker sokszor nem kelti egy beszámítható európai államférfi benyomását. De azért, mert senki nem reagál rá komolyan, át lehet lépni az eseten. Egyébiránt szerintem minden politikus és EU vezető reszketve közeleg már hozzá.

juncker_vicc4.jpg

(Képek egy európai államférfi életéből_1)

Sok oldalról hallhatjuk, hogy a Bizottság elnöke túllőtt a célon, átlépett egy határt. Igaz ez? Érdemes ezt a szituációt ilyen komolyan venni?

Természetes, hogy a sajtó felkapta az esetet, hiszen a médiának nem az a hír, ha a kutya megharapja a postást, hanem ha a postás a kutyát, ahogy mondják. Nyilván egy-egy ilyen eset címlapra kerül, vezető hír lesz belőle – két napig. De komolyan nem szabad venni.

Orbán Viktor magyar miniszterelnök egy taslit és diktátori megszólítást kapott az elnök úrtól, míg mások „csupán” baráti csókot kaptak, vagy egy kellemetlen megjegyzést a külsejükre. Erről mi a véleménye?

A „diktátor” megszólítás volt az egész „eseménysorban” a legjelentősebb. A verbális inzultus ugyanis már jelent valamit. Én, személy szerint, úgy gondolom, hogy Juncker diktátornak tartja Orbán Viktort, és nem bírta megállni, hogy ne mondja ki – végül is a röpke pofonnal „tréfásan” a verbális élet akarta tompítani.

juncker_vicc5.jpg

(Képek egy európai államférfi életéből_2)

Minderre Orbán Viktor „Üdv, Nagyherceg” köszöntéssel reagált – utalva Juncker luxembourgi származására és miniszterelnöki múltjára. Ön szerint megfelelően reagálta erre a szituációra a magyar miniszterelnök?

A „Nagyherceg” megszólítás akkor poénos, ha valaki ismeri a Lehár operettet, abban kapott kissé ironikus értelmet ez a megszólítási forma. Egyébként meg kissé értelmetlen. Verbálisan nem volt jó reakció, de Orbán Viktor dicséretére legyen mondva, hogy a taslira nem reagált.

gorogibolya.jpg

(Görög Ibolya, f: businessandcafe.blog.hu)

Jean-Claude Juncker szóvivője szerint az üdvözlési ceremóniák hosszúak és unalmasak, az EB-elnök csak ezt próbálta meg feldobni szabadabb stílusával. A nemzetközi protokoll bár egy szigorú keretrendszer, látható-e esetleg bármilyen új trend, ami valóban fel szeretné oldani ezeket a szabályokat és szokásokat – vagy csak Juncker egyéni „magánakciójáról” van itt szó?

Egyértelmű, hogy magánakcióról van szó. A nemzetközi protokoll nem enged meg ilyen lazaságot. Persze, hogy unalmas egy ilyen sort végigállni, de ez a dolguk. Biztos, hogy a fogadósorban állók igyekeznek maguk között oldani a fáradtságot, de ez nem „hallatszódhat” ki. És semmiképp nem szabad az érkezőre ráborítani az ilyen bugyuta humort. A szóvivőnek meg az a dolga, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant is.

juncker_pofon.png

(Képek egy európai államférfi életéből_3)

Jean-Claude Juncker szokásait azóta természetesen sokkal nagyobb figyelem övezi – a legutóbb közismertté vált felvételen a horvát elnökkel tartott közös sajtótájékoztatón kezdett mobilon beszélni. Ön szerint lehetséges, hogy az EB elnöke ezek után inkább „beáll a sorba”, és komolyabban veszi a protokollt, vagy egyfajta politikai márkaként/brandként fogja használni a szabadabb stílust? Ön mit ajánlana Jean-Claude Junckernek?

Ez a mobiltelefonálás túlment minden határon. Ugyanis ez nem csak egy tíz másodperces, találkozási ceremóniát oldó vicc volt, hanem a partner komoly megsértése. Még magánéletben is nagy neveletlenség, ha egy beszélgetést megszakít valaki mobilozással, hiszen a másik van jelen, vele van szemkontaktus. Ha mégis a mobilt választja, azzal azt fejezi ki, hogy „te nem vagy fontos, bezzeg majd a mobilom”. Ezt nemzetközi protokollban egyszerűen elképzelhetetlennek tartom. A mobil telefonkészüléket a politikus ilyenkor átadja a titkárának. És ahogy már az interjú elején is mondtam, semmi pénzért és semmilyen magas beosztásért nem vállalnám a protokollos állást Juncker mellett.

Érezhető egyfajta kettős mérce a kérdésben? Vajon ugyanilyen fogadtatásban lenne része egy hasonló köszöntésnek, ha például a magyar vagy a román miniszterelnök csinálta volna?

Ez logikus kérdés. Azt hiszem, egyértelmű, hogy a nemzetközi sajtó még jobban ráment volna az esetre és sokkal komolyabb következtetéseket vontak volna le, ha egy kelet-európai állna a helyzet középpontjában. Előkerülnének a „balkáni”, „iskolázatlan” vagy „bunkó” jelzők, meg ami belefér.

Egyesült Államok: Jelentősen növelik Izrael katonai támogatását

A két ország közötti védelmi paktum megújításával példátlan magasságokba emelkedik a zsidó államnak nyújtott katonai támogatás. Miközben számos elemző szerint az izraeliek lecsendesítését kívánja elérni a most megkötendő megegyezés, valójában ez sokkal inkább szól az Egyesült Államok új közel-keleti stratégiájának teljes átalakításáról.

Az elmúlt hónapokban látszólag nagymértékű nézeteltérés alakult ki az Egyesült Államok és Izrael kormányzata között az iráni nukleáris program békés természetének ellenőrizhetősége kapcsán. Ennek csúcspontja Netanjahu izraeli miniszterelnök amerikai Kongresszusban elmondott beszéde volt, melyben keményebb feltételeket javasolt a perzsa állammal megkötendő kiegyezésben. Miközben az amerikai Republikánus Párt Izrael elárulásával vádolta meg az Obama-adminisztrációt, érdemes emlékeztetni, hogy többek között Ehúd Barak volt izraeli védelmi miniszter is kifejtette, hogy az Obama-kormányzat elkötelezettsége Izrael biztonságát illetően kétségbevonhatatlan, a miniszter szavaival élve, ahol valóban számít, „vasban”, azaz katonai eszközök tekintetében, soha nem látott együttműködést élvez a két állam.

izraelustam2.jpg

("A látszat sokszor csal" - Obama és Netanjahu, f: latimes.com)

A 2017-ben lejáró tíz éves védelmi paktum, amelynek keretében Izrael 30 milliárd dolláros katonai támogatásban részesült, jelenleg újratárgyalás alatt van. A kiszivárgott információk szerint a következő tíz évre szóló megállapodásban az Egyesült Államok 40-45 milliárd dollárra növelné a katonai segítségnyújtást. A katonai eszközök, amelyek beszerzésében, illetve kifejlesztésében Amerika támogatást nyújt, kiterjednek a legmodernebb F-35-ös lopakodó vadászbombázók beszerzésére, illetve különböző védelmi rakétarendszerekre. Az Egyesült Államok elkötelezett az Izraeli Védelmi Erők úgynevezett minőségbeli fölényének megőrzésében a közel-keleti hatalmi egyensúly katonai vetületében.

Barack Obama elnök legfontosabb külpolitikai öröksége az Iránnal megkötendő kiegyezés lenne, amelynek legfontosabb eleme a perzsa állam nukleáris programjának nemzetközi ellenőrzése és a katonai célú nukleáris fegyverkezés ellehetetlenítése. Az izraeliekkel felé történő eddiginél is bőkezűbb anyagi elköteleződést így sok elemző úgy értékeli, hogy így kívánja az amerikai vezetés letörni Izrael ellenállását az iráni paktummal szemben, párhuzamosan a szunnita arab államok megnyerésével, amelyek az elkövetkezendő években ugyancsak jelentősen kibővített katonai segítséget kapnak az Egyesült Államoktól. A jelenlegi amerikai stratégia azonban ennél jóval összetettebb. Izrael katonai képességeinek növelésével felkészítik azt a regionális hatalmi egyensúly fenntartásában rá háruló szerepre, hogy képes legyen a szunnita arab államokkal hallgatólagos szövetségben ellensúlyozni Iránt. Az Európai Unió érdekeit figyelembe véve érdemes szem előtt tartani, hogy a zsidó állam látja el a Földközi-tenger medencéjének keleti bejáratának őrzését, ennek megfelelően az EU-s tagországok közül például Németország látja el Izraelt az ehhez szükséges haditengerészeti eszközökkel, mint a fejlett tengeralattjáró és hadihajó arzenállal.

izraelustam1.jpg

("Hamarosan Izraelben")

A tévhitekkel ellentétben az Egyesült Államok katonai támogatása sosem volt feltételek nélküli, a zsidó állam megalakulását követően tizennégy évig fegyverembargót tartott érvényben Izraellel szemben, és csupán a hatvanas évektől kezdve, fokozatosan növekedett az amerikai katonai segítségnyújtás, a Nyugat hidegháborús érdekeinek megfelelően. A jelenleg tárgyalás alatt lévő paktum tehát egyértelműen az új amerikai Közel-Kelet stratégia része, szemben a kétezres években jellemző nagyarányú közvetlen beavatkozással a regionális szereplőkre bízná a stabilitás fenntartását. A nála jóval népesebb államok közé szorított Izrael, habár örömmel fogadja a megnövelt amerikai támogatást, ez természetes módon fenntartja a politikai függőségét a biztonságát garantáló Egyesült Államok irányában.

Csepregi Zsolt

Kína: Új védelmi stratégiával fokozódik a keleti helyzet

Kedden került nyilvánosságra a Kínai Népköztársaság Fehér könyve, amelyben részletezi az ország védelmi politikáját a megújult globális kihívásokkal szemben. Bár a legtöbb médium a nukleáris ellencsapással kapcsolatos részeket fogja kiemelni, a dokumentum ennél sokkal fontosabb részeket is tartalmaz.

Az új védelmi stratégia nem is jöhetett volna ki időszerűbben: Kína bár korábban sem volt kifejezetten passzív a déli tengeri régiókban való dominancia elnyerésében, a Japánnal és a Fülöp-szigetekkel szembeni tartós konfliktust (amelyről mi is többször írtunk például itt és itt) az utóbbi időkben a kínai fél mesterséges szigetek létrehozásával mélyítette tovább. A stratégiai pontokon létrehozott katonai bázisok természetesen Japán fő szövetségesének, az Egyesült Államoknak sem tetszenek: nem véletlen, hogy május óta a Pentagon a legfejlettebb felderítő repülőgépeket repteti a szigetek felett. A konfliktus tehát adott, Kína pedig egyértelmű jelzést akar adni, hogy nem adja fel tengeri érdekeit a régióban. Erre (is) érkezett válaszul az új védelmi stratégiát taglaló Fehér könyv - amely az első alkalommal taglalja részletesen a kínai hadsereg létszámát és stratégiai felosztását.

colonel-yang_2537838b.jpg

("Egyszerű külcsín, fontos belbecs" - A Kínai Védelmi Minisztérium szóvivője mutatja be a Fehér könyvet; f.: telegraph.co.uk)

A dokumentum sokat merít az eddigi stratégiákból, így továbbra is megtalálható benne az „aktív védelem” doktrínája. Ennek értelmében Kína továbbra sem akar agresszorként fellépni a globális világban (tehát a nukleáris fegyverek bevetését is ellenzi), azonban támadás esetén természetesen teljes erejével válaszolna. Ami viszont újdonság, hogy szakítva az eddigi szárazföldi védelmi kereteket jellemző túlsúlyával, előtérbe kerültek a fentiek okán a tengerészeti biztosítékok erősítései is. Ez, összekötve a Fehér könyv azon pontjával, amely mostantól sokkal nagyobb hangsúlyt fektetne a kínai tengerentúli érdekek védelmére, egyértelműen jelzik, hogy a kínai biztonságpolitika új szintre lépett. Míg eddig egy inkább a háttérben munkálkodó hatalom képe jelent meg előttünk, addig most egy sokkal aktívabb politikát követő országé. Alapvetően ez nem lenne egy feltétlenül problémás helyzet: a nemzetközi hatalmak már többször jelezték Pekingnek, hogy erejének és érdekeinek megfelelően neki is részt kellene vennie a globális kérdések megoldásában, nem csupán passzívan értékelni és maximum kommunikációs csatornákon elítélni vagy támogatni azokat. Nem valószínű azonban, hogy könnyű lesz integrálódni a mostani nemzetközi missziók tagjai közé a tengeri hadviselés (és így a területi konfliktusok) további előtérbe helyezésével. Sőt, valószínű, hogy a május 21-én befejezett első közös kínai-orosz haditengerészeti gyakorlat a Földközi-tengeren további ellenérzéseket szül a globális szereplők körében.

A tengeri hadviselés fókuszba helyezése és az erősebb érdekérvényesítési stratégiák ezzel szemben nem jelentik egyértelműen azt, hogy Kína háborúra készülne. A dokumentum alapvetően kijelenti, hogy újabb nagy háborús időszak nem várható a közeljövőben, azonban a „neo-kolonializmus” kifejezett kockázatokat rejt az ország számára. Az amerikai jelenlét, a Japán béke-alkotmány leépítése mind olyan tényezők, amelyek hatással vannak a kínai veszélyérzetre, és így közvetlenül befolyásolják annak biztonságpolitikai irányultságát is. A tengeri fókusz előtérbe helyezése valószínűsíti, hogy az eddig sem békés Dél-kínai- és Kelet-kínai-tenger vidéke egyre több konfrontációnak és konfliktusnak ad majd otthont.

chinese-artificial-island-landing-strip.jpg

("Újfajta terjeszkedés" - Mesterséges leszállópálya építés közben; f.: breakingdefense.com)

Japán és a Fülöp-szigetek természetesen azonnal reagáltak az aktív lépéseket előrevetítő dokumentumra. A fülöp-szigeteki elnök, Benigno Aquino a jövő héten találkozik Sinzó Abéval Tokióban, hogy egyeztessenek a jövőbeli együttműködések megerősítéséről. Aquino a maláj miniszterelnököt, Najib Razak-ot követi a japán fővárosban, aki szintén stratégiai kapcsolatokat épít ezen a héten a szigetországban. Érezhető tehát, hogy a kelet-ázsiai régióban erőteljes blokkok kezdenek kialakulni az eddig is ellentétes érdekekkel rendelkező államok között, ami egyfajta új fegyverkezési versenynek is táptalajul szolgál.

A helyzetet bonyolítja, hogy a régió biztonságpolitikai kereteit tovább feszítik az észak-koreai nukleáris programjával kapcsolatos kérdések is – ez azonban kifejezetten hasznára válhat a Kínai Népköztársaságnak. Phenjan ugyanis továbbra sem hajlandó tárgyalni az atomstratégiájának részleteiről, miközben egyre több rakétakísérletnek lehetünk szemtanúi. Kína pedig ezen a téren kardinális szerepkörben helyezkedik el, nem véletlen, hogy az Egyesült Államok, Japán és Dél-Korea is Pekingben bízik, hogy sikerült visszaültetnie Kim Dzsong Un-t a tárgyalóasztalhoz. Ameddig ez nem történik meg, további szankciókat vezethetnek be a diktatórikus állammal szemben.

Kína tehát új területen, a tengeren kezd – most már hivatalosan is – terjeszkedési stratégiába a közeljövőben. Bár úgy tűnik, hogy a régió többi állama, valamint a tradicionális kínai ellenpontként működő Egyesült Államok semmiképp sem fog engedni az eddigi status quo-ból, Peking hatalmi pozíciója kellő mozgásteret ad a népköztársaság vezetőinek, hogy nekik tetsző kompromisszumot érhessenek el a kérdésben.

Mészáros Tamás

Spanyolország: Új idők, új szelek

Múlt vasárnap helyhatósági választásokat rendeztek az ország 13 autonóm közösségében, amely során 8.122 polgármester és 67.640 önkormányzati képviselő került megválasztásra több mint 35 millió szavazásra jogosult spanyol állampolgár által. Első olvasatra a kormányzó Néppárt (Partido Popular – PP) győzedelmeskedett a választásokon. Ez azonban kínkeserves győzelem, hiszen abszolút többségüket mindenhol elveszítették. A spanyol mérce szerinti öt „stratégiai” központ közül – Madrid, Barcelona, Sevilla, Valencia és Málaga – csupán egyben (Málaga) sikerült győzniük, de valójában ez a győzelem is könnyek közt fogant, hiszen Costa del Sol fővárosában is hat helyet veszítettek 2011–hez képest. Ezzel ott is odalett az abszolút többségük. A Ciudadanos (Polgárok) nélkül sok helyen – többek között Málagában – nem tudnak majd kormányozni, és igaz ez az autonóm közösségekre is. A választások legnagyobb vesztesei mindenesetre nem a PP, hanem az Izquierda Unida (Egyesült Baloldal) és az Unión Progreso y Democracia (Fejlődés és Demokrácia Uniója) voltak.

Mondhatni fenekestül borult fel a spanyol politikai közélet május 24-én. Érzésem szerint nem állok túl messze az igazságtól, ha ezt mondom, hiszen egy új politikai forgatókönyv van születőben az Ibériai-félsziget legnagyobb államában: a Néppárt (PP) ugyan a legtöbb szavazatot kapta – mintegy 26,7 százalékot –, ám amennyiben a baloldal erőt vesz magán, és koalícióképes oldalát is megmutatja, akkor ez a mostani néppárti győzelem hosszútávon fabatkát sem ér majd.

spanyolorszag_1.jpg

("Új erő_1" - Ada Colau, Barcelona friss megválasztott polgármestere, f: elpais.com)

És ez a megállapítás még úgyis igaz, hogy Barcelonában, az ország második legnagyobb városában, Katalónia fővárosában nemcsak a Néppárt, hanem a PSOE (Spanyol Szocialista Munkáspárt) is hatalmasat bukott. Utóbbiak ráadásul az eddigi második helyről az ötödikre kerültek, hét képviselői helyet veszítve. Győzött a Barcelona en Comú (Közösen Barcelonáért) jelöltje, Ada Colau, és ezzel azt is kijelenthetjük, hogy a szeparatista törekvések ellen foglaltak állást a helyiek, hiszen a két nagy párt mellett Artur Mas Convergència i Unió (Konvergencia és Unió) nevű – közismerten függetlenségpárti – tömörülése is vereséget szenvedett. Ők a mostani választást az őszi katalán parlamenti választások első fordulójaként emlegették a kampányban – mint utóbb kiderült nem kellett volna. Colau mögött baloldali pártok – többek között a Podemos (Képesek vagyunk rá) – és civil szervezetek álltak, 11 helyet szereztek meg a közgyűlésben. Ez azonban még így is édeskevés az abszolút többséghez (21), tehát nagyon kemény tárgyalások várhatóak a közeljövőben. 1979 óta egyébiránt a Barcelona en Comú sikere a maga 11 helyével a leggyengébb többséget jelenti a város politikatörténetében. Említésre érdemes még a Ciudadanos harmadik helye. Ők öt képviselőt juttattak be a közgyűlésbe, és polgármesterjelöltjük, Carina Mejías győzelemként értékelte a párt harmadik helyét mondván, hogy a „függetlenségpártiak kemény vereséget szenvedtek” a katalán fővárosban.

spanyolorszag_5.jpg

("Új erő_2" - Begoña Villacís, a Ciudadanos egyik madridi jelöltje, f: elpais.com)

Madridban, Mariano Rajoy miniszterelnök és a néppártiak titkos favoritja, Esperanza Aguirre szerezte ugyan a legtöbb szavazatot, ám amennyiben az Ahora Madrid (Madrid Most) és a PSOE koalícióra lépnek, a Néppárt 24 év után búcsút mondhat Madridnak. Ez annak fényében is különösen fájó lenne számukra, hogy négy éve még 50 százalékkal győztek a fővárosban. Az Ahora Madrid – melyet a Podemos is támogatott – 20 helyet szerzett a madridi közgyűlésben, szemben a Néppárt 21 helyével, de mint utaltam rá, a PSOE a maga kilenc helyével kiütheti a legtöbb szavazatot elért Esperanza Aguirrét, az abszolút többséghez ugyanis éppen 29 képviselői hely szükségeltetik. A Néppárt ezzel szemben még akkor sem reménykedhet, ha a Ciudadanos hét képviselője őket fogja támogatni, mert még ez esetben sem lesz meg Madridban az abszolút többsége a jobboldalnak.

Az autonóm közösségeket tekintve vasárnap a 17 közösségből 13-ban rendeztek választásokat, ebből kilencben a Néppárt kapta a legtöbb szavazatot, kettőben a PSOE diadalmaskodott, egyben – Kanári-szigetek – a Kanári-szigeteki Koalíció – CCa (Coalición Canaria) végzett az élen, de nem tud egyedül kormányozni, míg Navarrában az Unión del Pueblo Navarro – UPN (Navarrai Népi Unió) futott be elsőként, de ők sem tudnak kormányt alakítani, több párt koalíciójára van szükség itt is.

spanyolorszag_4.jpg

("Talán még van visszaút" - a PSOE madridi polgármester-jelöltje, f: elpais.com)

Annak ellenére tehát, hogy csupán két autonóm közösségben győztek, a PSOE a Podemos segítségével akár nyolc autonóm közösségben is kormányozhat, míg annak ellenére, hogy a legtöbb szavazatot kapta, a Néppártnak csupán négy helyen teremhet babér. Navarrában sem a PSOE, sem a Néppárt nem rúghat labdába. Nem véletlen, hogy Pedro Sánchez a párt főtitkára a vasárnapi eredményeket első lépésként értékelte az őszi – véleménye szerint számukra győztes – parlamenti választások előtt, amely pontot tesz majd Mariano Rajoy kormányzásának végére. Másik oldalon a Néppártnak csupán az jutott, hogy elmondhatja magáról, ők a legtöbb szavazatot szerzett párt, de támogatottságuk gyengülése szinte önmagáért beszél: két és félmillió szavazót vesztettek 2011 óta.

A két új párt, a Podemos és a Ciudadanos egyértelmű győztese és haszonélvezője a május 24-ei választásoknak: a semmiből jöttek és mára mindenhol megkerülhetetlen erővé nőtték ki magukat, akik nélkül nem lehet kormányozni sem a Néppártnak, sem a Munkáspártnak. Akik eddig a legjobban ellenezték létezésüket, azok vannak most totálisan rájuk utalva. A két új közül a Podemos van kényelmesebb helyzetben, hiszen a Munkáspárttal szövetkezve nagy dolgokat vihetnek még végbe az országban. Ha a vasárnapi – az autonóm közösségekben elért – eredményeket átültetnénk egy parlamenti választás végeredményébe, akkor a Néppárt 120 mandátumot szerzett volna (66-al kevesebbet, mint az előző parlamenti választásokon), míg a Munkáspárt 108 helyet tudhatna magáénak, ez csupán kettővel kevesebb, mint ahány helyük most van, a Podemos 37, a Ciudadanos pedig 18 helyet szerzett volna a 350 fős parlamentben – Congreso de los Diputados (Képviselői Kongresszus). Ez alapján kormányozhatatlan lenne az ország, senkinek nem lenne abszolút többsége. Azoknak volt egyébként igazuk, akik azt mondták a választások előtt, hogy a régi kétpártrendszer tovább fog élni, de nagyon „súlyos sérüléseket szerez menet közben”. És lám, a spanyolok ugyan annyira még sem Pablo Iglesiásban, sem Albert Riverában nem bíznak, hogy bármelyik pártját egymagában felhatalmazzák egy város, vagy egy autonóm közösség vezetésére, azonban a két régi politikai szereplő – a PP és a PSOE – is eljátszotta mára hitelét a választók előtt.

spanyolorszag_3.jpg

("Az est egyik nagy győztese" - Pablo Iglesias, a Podemos vezére, f: elpais.com)

Azt teljes bizonyossággal mondhatom, hogy az év végén esedékes parlamenti választások leszámolnak a két nagy párt dominanciájával, ám a mostani eredmények alapján az is biztos, hogy a spanyolok nem fordítanak végérvényesen hátat e két pártnak. Fontos kiemelni, hogy a Néppárt és kisebb mértékben a Munkáspárt által alkalmazott negatív kampány az újak irányába nem járt sikerrel, sőt, sokkal inkább kontraproduktívnak bizonyult. A Néppártnak a következő pár hónapban el kell döntenie, hogy véghezviszi a generációváltást a párton belül, vagy pedig beletörődik a borítékolható vereségbe. Mariano Rajoy közvetlen ellenfeleihez képest – Pablo Iglesias, Albert Rivera, Pedro Sánchez – más világnézetű és korú politikus, ismert jelöltjei, mint például Esperanza Aguirre, Luisa Fernanda Rudi, Teófila Martínez, Rita Barberá vagy Javier León de la Riva a hatvanas éveikben járnak, mindegyikük már José María Aznar (1996-2004) idejében is aktív volt, nem olyan Spanyolországot képzelnek el, mint amilyent a fiatalabb generációhoz tartozó politikusok szeretnének, vagy – és ez a legfontosabb – fiatal spanyolok milliói akarnak, egyszóval eljárt felettük az idő. Jól látszik, hogy nem kapják a közös hangot a saját választóikkal sem, ilyen helyzetben pedig majdnem lehetetlen küldetés újabb szavazókat megszólítani. Vagy megújulnak, vagy hagyják, hogy megújítsák őket kívülről, ez utóbbi azonban hosszú, ellenzékben eltöltött időt jelent majd számukra.

Erőss Bulcsú

Lengyelország: Új időszámítás kezdődik?

Andrzej Duda nyerte a vasárnapi lengyelországi elnökválasztást. Két-három hónappal ezelőtt még nem sokan fogadtak volna a Jog és Igazságosság párt (PiS) jelöltjének győzelmére, sokkal inkább az eddigi elnök, a kormányzó Polgári Platform (PO) tagja, Bronislaw Komorowski tűnt esélyesnek. Ennek ellenére a május 24-i második fordulóban az ellenzéki jelölt szerezte meg a voksok 53 százalékát.

A lengyel szavazók ötévente, közvetlenül választanak államfőt. A kétfordulós voksolás első fordulója idén május 10-ére esett, a választópolgárok összesen 11 jelölt nevét olvashatták a szavazólapokon. A fordulót megelőzően a hivatalban lévő elnök, Bronislaw Komorowski elsőségét jelezték előre a közvélemény-kutatások, mögötte Andrzej Dudát és Pawel Kukizt sejtve. Az egykori rockzenész Kukiz leginkább a protestszavazatokra, 12-15 százalék körüli eredményre számíthatott. A negyedik-ötödik helyre az euroszkeptikus KORWIN párt elnöke, Janusz Korwin-Mikke, illetve a meglehetősen gyenge baloldal jelöltje, Magdalena Ogórek befutását várták.

lengyelelnok1.jpg

("Kettős győzelemmel az elnöki székbe" - Andrzej Duda és felesége, f: se.pl)

A várakozásokra jócskán rácáfolva a korábban a szmolenszki repülőgép-balesetben elhunyt elnök, Lech Kaczynski hivatalában államtitkár-helyettesi posztot betöltő Andrzej Duda már az alacsony részvétel (48,96 százalék) mellett lezajlott első fordulót is megnyerte, a szavazatok 34,8 százalékával, mögötte alig lemaradva 33,8 százalékot szerzett Komorowski, és nagy meglepetést okozva Pawel Kukiz a szavazatok ötödét (20,3 százalék) gyűjtötte be. Az eredménynek legkevésbé a hivatalban lévő elnök örülhetett. Komorowski népszerű elnöknek számított, ám a mögötte álló Polgári Platform vonzereje nyolcévnyi kormányzást követően fakulni látszik. Hiába volt folytonos a lengyel gazdaság növekedése még a válság évei idején is, illetve hiába folytatódik várhatóan 2015-ben és 2016-ban is ez a trend, az átlagos lengyel ebből nem sokat érez (ahogy az egyébként 25 éve majdnem szakadatlan növekedésből sem). A lengyel fiatalok munkanélküliségi rátája meglehetősen magas, ráadásul Németországban, vagy épp az Egyesült Királyságban sokkal többet kereshetnek a szerencsét próbáló lengyelek, mint hazájukban. A kormánypártot érzékenyen érintette előző miniszterelnöke, Donald Tusk távozása az Európai Unió élére, továbbá az utóbbi idők korrupciós botrányai is jócskán rontottak renoméján – ráadásul unalmas, semmitmondó kampányt folytatott. Ezzel szemben Duda (és természetesen Kukiz is) friss erőt mutatott – még akkor is, ha pártja, a PiS kormányzására sokan nem szívesen emlékeznek. A PiS jelöltje megígérte a választóknak a nyugdíjkorhatár visszaállítását (korábbi ígéretét megszegve a PO 67 évre emelte azt), magasabb adókat követelt a bankoknak és a jobbára külföldi kézben lévő szupermarket-láncoknak, és azt hangoztatta, vissza akarja venni Lengyelország vezetését a bankoktól. Kukiz ezzel szemben lényegében egyetlen konkrét ötlettel állt elő, mégpedig azzal, hogy egymandátumos (azaz egyéni képviselői) választási körzeteket iktatna a választási rendszerbe (jelenleg a lengyelek a vajdaságokban csak pártlistákra szavazhatnak). Ezzel a teljesítménnyel leginkább protesztszavazatokra számíthatott – minden bizonnyal sokan megelégelték már a két vezető jobboldali erő évtizedes párharcát.

A második forduló ennek megfelelően meglehetősen izgalmasnak ígérkezett, a legnagyobb kérdés az volt, Kukiz szavazói melyik jelölt mellé állnak pünkösdvasárnap. Nagy valószínűséggel inkább Duda szavazatainak számát növelték, így az ellenzéki kihívó mintegy 650.000 szavazatot és 5 százalékpontot verve Komorowskira, a voksok 52,46 százalékát megszerezve nyerte meg a választást, 56,1 százalékos részvétel mellett. A hivatalban lévő elnök azonnal elismerte vereségét, és gratulált utódjának, sok sikert kívánva pozíciójához.

lengyelelnok3.jpg

("Lengyelország új arca", f: rp.pl)

Vajon mennyiben változik meg Lengyelország a hétvégi választásoknak köszönhetően? Egyfelől, mivel a köztársasági elnöknek jobbára ceremoniális funkciói vannak, nem várhatunk lényeges változásokat. Másfelől azonban az elnökválasztás végeredménye előrevetítheti az ősszel esedékes parlamenti választások eredményeit is, a PiS győzelmét, vagy legalábbis vezető szerepét jósolva. Ebben az esetben Lengyelország, Európa hatodik legnagyobb gazdasága Donald Tusk vezetésével igazi középhatalomként egyre nagyobb szerepet játszott az utóbbi években a kontinens életének alakításában. A PO és a PiS egyaránt támogatják az ország EU- és NATO-tagságát, és elítélik például Putyin orosz elnök politikáját. Ezzel együtt azonban a PiS hatalomra kerülésétől befelé fordulást, a regionális kapcsolatok erősítését (Litvánia és Ukrajna felé, egyidejűleg a német és francia reláció gyengülésével), és az EU-tól való nagyobb távolság tartását várják az elemzők. Duda – akit sokan a PiS vezére, Jaroslaw Kaczynski bábjának tartanak – az orosz fenyegetésére válaszul agresszívabb nyugati fellépést sürget, kiegészítve ezt állandó NATO-bázisok létesítésével Lengyelországban: a jelenleg Németországban lévő bázisokat telepítené keletebbre.

lengyelelnok2.jpg

("Mester és tanítványa?" Duda és Kaczynski, f: se.pl)

Ami a belpolitikát illeti, az elemzők nagy része jelentős átrendeződéseket vár, elsősorban a két nagy jobboldali párton belül. A Polgári Platformon belül egy ideje jelen lévő törésvonalak kerülhetnek felszínre a vereségnek és az őszi választások közeledtével éleződő feszültségeknek köszönhetően. A PiS-ben Duda győzelmével talán megindulhat egy nemzedékváltás, ennek első jele lehet, ha az új elnök hivatalát nem (csak) Kaczynski pártelnök embereivel tölti fel. Annyi bizonyos, hogy a lengyel választók változást várnak, így forró ősz elé néznek a lengyel politikai élet szereplői.

Abelovszky Tamás

DiploMaci Galéria: A hét legfontosabb sajtófotói

Obama az új James Bond, szárnyaló kínai katonák, befogadott menekültek Indonéziában, történelmi kézfogás Károly hercegtől, történelmi pofon Jean-Claude Junckertől - minden, amit a héten a világpolitikából érdemes volt látni.

Az európai szomszédságpolitika válsága: Keleti Partnerség

Május 21-22. között Rigában tartják az Európai Unió és a Keleti Partnerség államai közötti csúcstalálkozót. Az elmúlt években az oroszokkal szembeni zéró összegű játékká silányult kezdeményezés elérte a célját, így új alapokra kell helyezni keleti politikánkat.

Nem várható komolyabb áttörés a napokban megrendezett rigai tárgyalásokon, hiszen a 2013 novemberében tartott harmadik csúcstalálkozó következtében Ukrajna egyértelműen a Nyugat mellett köteleződött el, 2014 nyarára sikerült három célországgal (Ukrajna, Moldova, Georgia) megegyezésre jutni a Társulási Szerződések kapcsán. Rigában leginkább a finomabb részletekre érdemes figyelni, azaz milyen mértékben lehet Fehéroroszországot közelebb hozni az Unióhoz, illetve biztosítani, hogy Azerbajdzsán megbízható partnerünk legyen a Közép-Ázsia felé irányuló európai gazdasági nyitásnak.

putyin3.jpg

A csúcstalálkozóról látványosan hiányzik legnagyobb keleti szomszédunk, Oroszország, amely a Szovjetunió szétesését követően aggódva, de jobbára tehetetlenül figyelte, ahogy a Nyugat stratégiai pozíciókat foglal el olyan területeken, amelyek korábban Moszkva egyértelmű fennhatósága alá tartoztak. Kényelmes elfeledkezni róla, hogy huszonöt évvel ezelőtt az orosz biztonsági zóna nyugati határa a Tallinn-Lübeck-Sopron-Szófia tengely mentén futott, ma pedig etnikailag orosz területeken halad keresztül. Orosz szemszögből nézve a Nyugat, kihasználva az oroszok gyengeségét, negyed évszázad alatt, diplomáciai, gazdasági eszközökkel közelebb tolta határait Moszkvához, mint akár Napóleon vagy Hitler tette. Az oroszok tragikus történelmét figyelembe véve nehéz számukra elmagyarázni, hogy az EU keleti terjeszkedésének nem Oroszország legyőzése a célja, hanem a stabilitás és demokrácia terjesztése. A világ összes államának külpolitikája a politikai elitet legfőképpen foglalkoztató kérdéseket tükrözi, így az orosz külpolitika szinte kizárólag biztonságpolitika kategóriáiban gondolkodik. Nem meglepő módon a három korábbi szovjet tagállamban, amely hitet tett az Európai Uniós társulás mellett, olyan szakadár, oroszbarát erők jelentek meg, amelyek kiszakítva területeket az országból, megakadályozzák a kapcsolatok további elmélyítését a Nyugattal, elbátortalanítva a további érdeklődőket, mint Örményország, Azerbajdzsán és Közép-Ázsia nyersanyagokban gazdag államait.

A Keleti Partnerség csúcstalálkozója így egy olyan fórummá alakult át, ahol éppen a legnagyobb kihívásról, egy tartós EU-Oroszország paktumról nem esik szó. A jelenlegi patthelyzetben az Európai Unió az ukrajnai szakadárok támogatásának befejezését várja Oroszországtól, miközben az említett orosz percepció miatt éppen ez lenne az utolsó eleme a kiegyezésnek. A 2008-as orosz-georgiai háborút követően, és különösen az ukrán „polgárháború” kitörésétől számítva a két fél teljesen más ponton közelíti meg a kérdést, miközben a Nyugat látványosan meg van sértődve a feltámadt orosz asszertivitás miatt. A tanulságnak egyértelműnek kell lennie: az Európai Unió keleti határvidékének békéje nem az egyes európai fővárosok orosz politikája nyomán, hanem egy átfogó megegyezés eredményeként jöhet csak el, amely Brüsszel, Washington és Moszkva között köttetik meg.

normandia2.jpg

A legfontosabb kérdés orosz szemszögből, hogy milyen biztonsági garanciákat képes nyújtani a Nyugat, miközben nekik el kell felejteniük mostani hozzáállásunkat, hogy a volt szovjet periférián kizárólag zéró összegű hatalmi harc folytatható. Oroszország fokozatosan gyengül, fenntarthatatlan gazdasági, társadalmi modellt követ, a belső válság kiteljesedését megelőzően pedig ki kell építenie a minimális biztonsági zónáját. Amint azonban megkezdődik Oroszország kényszerű átalakulása, amely további szétforgácsolódással és fegyveres konfliktusokkal fenyeget, az EU egy olyan válsághelyzettel találkozhat keleti határvidékén, amely mellett eltörpül a közel-keleti és észak-afrikai fegyveres konfliktusok súlyossága. A lengyelek által kezdeményezett Keleti Partnerség elérte, hogy Oroszország tárgyalásra van kényszerítve, most azonban a rigai csúcstalálkozóhoz képest nagyobb ívű diplomáciai kezdeményezésre van szükség, amelynek fókuszában immár Moszkva és nem a volt szovjet periféria áll.

Csepregi Zsolt

Egyesült Királyság: Rekord bevándorlás és Brüsszel

Nem csillapodnak a kedélyek a csatornán túl sem a bevándorlás és az Európai Unió kérdéseiben. Sőt, a mai napon napvilágra került, legfrissebb bevándorlási adatokat látva ez minden bizonnyal még eszkalálódni is fog. A magyarázat egyszerű: 2014-ben az Egyesült Királyságba irányuló nettó bevándorlás (bevándorlók és kivándorlók különbsége) mértéke elérte a 318 ezer főt. Ez a szám pedig majdnem eléri az eddigi rekorder 2005-ös, 320 ezres értéket. Sokan mondták, hogy az abszolút többséggel újraválasztott Konzervatívok dolga nem lesz könnyű. Ám ennyire nehéznek talán ők sem gondolták a kormány dolgát, hiszen a cél: 100 ezer fő alá menni, közben pedig megegyezni az EU reformjáról.

David Cameron konzervatív brit miniszterelnök meglehetősen izgalmas és intenzív két nap elé néz. A hírek szerint ugyanis ma a közvélemény elé tárja a kormány, illegális bevándorlásra, valamint nettó bevándorlás visszaszorítására vonatkozó terveit. Előbbi minden jel szerint tartalmazni fog olyan passzusokat, miszerint lebukás esetén az illegális bevándorlók fizetése elkobozhatóvá válik a rendőri szervek által, továbbá, hogy az érintett személyeket azonnal őrizetbe lehet venni, illetve, hogy a rájuk kiszabható bírság mértéke nem lesz előre meghatározott, azokat eseti jelleggel állapítják majd meg. Az előbbiek mellett ráadásul szó van még gyorsított eljárásban lefolytatott kitoloncolásról is. Az új törvény tehát jól láthatóan szigorúbb lesz, mint az összes ezt megelőző, bár látva a bevándorlási adatokat, valamint Cameron korábbi ígéreteit, ezt a szavazóik nagy többsége el is várja a kormánytól.

cameron-eu3.jpg

("Komoly harcok várnak rá" - David Cameron, f: telegraph.co.uk)

Kifejezetten a számok aggaszthatják a konzervatív kormányfőt, lévén, 2010-es első megválasztásakor ő maga tett (ma már láthatóan elhamarkodott) kijelentést, miszerint a bevándorlást az új kormány drasztikusan vissza fogja szorítani, és ha mégsem, nyugodtan le lehet őt és pártját váltani. Ma látszik, végül egyikre sem került sor. Hiszen a Királyságba irányuló bevándorlás bár 2005 óta a második legmagasabb – dacára minden múltbéli, „néhány tízezerben maximalizáljuk a bevándorlást” cameroni kijelentésre –, a konzervatívokat mégis abszolút többséggel választották újra. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a 2019-ben vagy 2020-ban Cameront váltó, következő konzervatív pártelnök-miniszterelnökjelöltnek nem kell elszámolnia a jelenlegi kormány ígéretével a bevándorlás 100 ezer fő alá csökkentésével. Mert el kell majd, ez biztos.

Fontos azonban hozzátenni, hogy a bevándorlás kérdésének rendezése természetesen szorosan összefügg az Európai Unióval történő, manapság nem éppen kielégítő kapcsolat normalizálásával. Ennek első lépése lehet a holnap Rigában tartandó uniós Keleti Partnerségi csúcs, amin a hírek szerint – még ha csak röviden is – a brit miniszterelnök felvázolja európai kollégái számára, hogy az Egyesült Királyság mit is akar elérni a legkésőbb 2017-ben (vagy talán már 2016-ban) megrendezésre kerülő helyi uniós népszavazás előtt. A brit sajtó a következő pontok felvetését tartja valószínűnek:

1) Minden munkanélküli uniós bevándorló számára négy évig elérhetetlenné kell tenni a befogadó országok jóléti támogatásait – például nincs lakhatási támogatás, nincs adókedvezmény; 2) A minél szorosabb egységre (=integráció) vonatkozó uniós elvet az Egyesült Királyság nem köteles magára nézve irányadónak tekinteni; 3) Garanciákat akar arra vonatkozóan, hogy a jövőben semmilyen, eurozóna tagok által kezdeményezett (egységes piacot és annak szabályait érintő) módosítás nem lesz kötelező érvényű Londonra; 4) Biztosítani annak a lehetőségét, hogy bizonyos új uniós jogszabályok elfogadását tagállamok egy csoportja megakadályozhatja.

orbaneu2.jpg

("Talán most visszatalálnak a többiek asztalához")

A fenti pontokat állítólag a brit uniós maradás mellett leginkább elkötelezett Németország vezetői már látták, és nem is zárkóznak el ezek tárgyalásától. Az igazi kérdés tehát az lesz, nem is most, sokkal inkább a június végén esedékes nagy EU-csúcson, ahol David Cameron A-tól Z-ig kiteríti uniós reformra vonatkozó lapjait, hogy mennyi brit változtatási kérelmet lehet a jelenlegi keretek között elintézni, és mennyihez kell a hatályos jogszabályok változtatása. Ez utóbbit ugyanis a német külügy és kancellária egyaránt kizárta. Legalábbis a brit uniós népszavazásig biztosan. Utána viszont, ha a Királyság a maradás mellett dönt, Németország sugalmazása szerint minden asztalra kerülhet, akár még a jelenleg hatályos szabályok átírása is.

Németh Áron Attila

Vélemény: Orbán Viktor csak az EU-ban szereti a multikulturalizmust

Tegnap este zajlott Strasbourgban a komoly előzetes várakozásokat tápláló európai parlamenti szócsata Magyarország aktuális helyzetéről. Orbán Viktor miniszterelnök a tőle jól megszokott lendületével nem a kispadról kívánta végignézni az eseményeket, hanem személyesen is megszólalt a vitán. Jelenléte és felszólalása pedig újfent megmutatta, hogy a magyar kormány valószínűleg célzottan soha nem akar az európai fősodorhoz csatlakozni – még akkor sem, ha a véleménye részben egyezik is az EU nagyhatalmaival.

Orbán Viktor nem új keletű vendég az EP-ben, hiszen több alkalommal is aktív szereplője volt az itteni, Magyarországgal kapcsolatos programpontoknak (például a magyar EU-elnökség kapcsán). Az, hogy a mostani vitán is úgy érezte, jelen kell lennie, számomra igen kettős képet mutat: első körben politikailag valamilyen szinten érthető, hogy egy nemzetközi szervezet előtt az éppen hatalmon lévő kormány- vagy államfő szeretné megvédeni országának álláspontját. Második körben azonban felettébb visszás üzenete van annak, hogy Orbán (aki eddig is számos oldalról kapta meg az autoriter vezetési stílus melletti elköteleződés kritikáját) úgy döntött, nem bízza ezt a szituációt a magyar választópolgárok által kiválasztott, a magyar pártok által létrehozott EP-képviselői listákról bekerülő politikus honfitársaira – akik többségében ugye a Fidesz-KDNP soraiból valók –, hanem ő maga, mint a nemzet egyszemélyes védelmezője kell a vita feloldásához.

 orbanep.jpg

("Ismert kérdések, ismert válaszok" - Orbán Strasbourgban; f.: nol.hu)

Lényegében ez csak elméleti kérdés, hiszen a gyakorlatban az eredmény közel hasonló volt, mint bármikor, amikor az elmúlt pár évben Magyarországgal kapcsolatos kérdések kerültek terítékre: egy-két politikai témapont köré csavart vagdalkozás és kritikaözön hangzott el a képviselőktől, amelyekre a magyar miniszterelnök a már eddig is ismert logikai háló mentén válaszolt. Mindenki nyugodtan nyugovóra térhet: az EP újra kifejtette ellenérzését bizonyos magyar gyakorlatokkal szemben, Orbán Viktor pedig újra úgy utazhat haza, hogy megvédte a magyar érdekeket. Nincs új a Nap alatt.

Egy kérdés azonban mégiscsak felmerül: a magyar diplomáciának valóban egyáltalán nem fontos, hogy milyen a megítélése külföldön/nemzetközi szervezeteknél/a világban? Felmerül, mert ha kifejezetten feketén vagy fehéren akarjuk értékelni a politikai kommunikációt, akkor két alapvető stratégia létezik: az egyik szerint a külföldi megítélés alapvetően befolyásolja egy ország gazdasági és politikai mozgásterét, így kis- és középhatalmaknak (de akár még nagyhatalmaknak is adott kérdésekben) érdemes egyfajta pozitív képet és együttműködési hajlandóságot mutatniuk magukról. Csapatjátékos-szemlélet. A másik stratégia szerint viszont mindaddig, amíg az ország/választópolgárok többségének érdekeit tartom szem előtt, és azok előremozdításán tevékenykedem, teljesen mindegy, mit szólnak mások, sőt, ez csak még jobban erősíti azt a képet, hogy a politikai elit a köz javáért dolgozik. Bármi áron.

A Fidesz-KDNP kormány eddig kifejezetten az utóbbi személetet vallotta a gyakorlatban és retorikában is magáénak. A sokszor „szabadságharcos” szemléletnek titulált, a Brüsszellel végletekig szembemenő kommunikáció sokszor helyezte Magyarországot az (Orbán Viktor által tegnap este „nem kellemesnek” mondott) fekete bárány státuszba. Ilyen volt (és mai napig az) az Oroszországgal kapcsolatos szankciók kérdése, Ukrajna támogatása vagy a Keleti Áramlat építésének terve. A kérdés csak az, hogy egy olyan helyzetben, amikor a magyar kormány és annak külügyi stratégiája kivételes összhangban lehetne a francia, brit és spanyol véleménnyel, miért választják mégis ezt a második, „szabadságharcos” szemléletet?

francois-hollande_1.jpg

("Van még min gondolkodni" - Hollande és Merkel közös sajtótájékoztatója a menekültügy kapcsán; f.: europe1.fr)

Francois Hollande francia államfő, David Cameron brit miniszterelnök és José Manuel García-Margallo spanyol külügyminiszter már mind jelezték, hogy országuk elfogadhatatlannak tartja az EU által elővetített menekültügyi kvótarendszert – amelyben központilag szabnák meg, melyik tagállam hány menekültet köteles befogadni. Orbán Viktor és kormánya szintén hangosan ellenzi a lépést. Valószínűleg hamarosan többen csatlakoznak majd a vétóhoz, amit az is jelez, hogy Angela Merkel német kancellár már közös állásponton dolgozik Hollande-al.

Ezt látva tehát felmerül az előzőleg feltett kérdés: a magyar diplomáciának valóban egyáltalán nem fontos, hogy milyen a megítélése külföldön/nemzetközi szervezeteknél/a világban? Amikor végre közösen, egy népesebb blokk tagjaként harcolhatna saját érdekeiért, akkor sem vetődik fel, hogy részt vegyenek egy kis kontinentális csapatjátékban? Amikor „közös európai megoldáson” szeretnének gondolkodni a menekültügy kapcsán, akkor miért kell az aktív részvételünk esélyeit egy már előre láthatóan minden fronton támadható, irányított kérdésekkel operáló és kvázi-értelmetlen nemzeti konzultációval elrontani?

Orbán Viktor tegnap este azt mondta, hogy „mi (magyarok – a szerk.) sohasem voltunk multikulturális társadalom”, és hogy „értéknek tekintjük azt, hogy Magyarország egy homogén ország, kultúrájában, gondolkodásmódjában, civilizációs szokásaiban meglehetősen homogén képet mutat. Szerintünk ez egy érték, és nem is szeretnénk ezt föláldozni.” Továbbra is megdöbbentő számomra azt látni, hogy a magyar kormány ezeket az elveket pont fordítva szeretné a gyakorlatban látni az Európai Unióban: ahol is mindenki fogadja el, hogy Magyarország mindig más véleményen van, mint a többi tagország. Ha pedig nem, akkor is. Mert hát mi ez, ha nem multikulturalizmus, nem igaz? Az, hogy közben az ország gyakorlati külpolitikai érdekei sérülnek egy amúgy is kifejezetten megosztott diplomáciai időszakban, csupán mellékes zaj, ami úgy tűnik, senkit sem zavar a magyar kormányban.

Mészáros Tamás

Oroszország: A következő országos választást már Putyin fiókái döntik el

Miközben a világháló tele van az X, Y és Z generációkról szóló hírekkel és elemzésekkel, napjaink Oroszországában egy másik különös réteg szocializálódását figyelhetjük meg – ők a P (Putyin-) generáció tagjai. Egyszerre jellemzők rájuk a nacionalista érzelmek és az erős vezető iránti vágy keveredése a nyugati fogyasztási minták másolásának igényével. A közelgő választások miatt valószínűleg a politikusok szemében is felértékelődnek majd.

A P generáció azokból a harminc év alatti fiatalokból áll, akik gyerekkorukból aligha emlékeznek a gorbacsovi időszak öt-hat, vagy éppen a Jelcin-éra nyolc évére. Amikor azonban a tágabb világ történéseire fogékonyabbá váltak, egyből a határozott irányvonalat követő Putyin-rezsim irányítása alatt találták magukat, és immáron több mint tizenöt éve ebben a közegben élnek. Ha csak a számokat nézzük, egyértelműen kitűnik, hogy a P generáció tagjai életük nagyobb részét töltötték eddig úgy, hogy az ország vezetője Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin volt.

Ennek megfelelően átélték a sikeres gazdasági konszolidáció időszakát, a posztszovjet térség gázvitáit, a határ menti konfliktusok sorát, és még sorolhatnánk. A legtöbb orosz fiatal ismeri ugyan a nyugati demokráciák működését, de ennek ellenére sokakban nem alakult ki az igény egy merőben új elnöki rendszer kialakítására, mivel ezekből a konfliktusos helyzetekből rendre megerősödve jött ki a moszkvai vezetés. Miközben tehát a P generáció tagjai a fogyasztási cikkek terén a nyugati értékeket követik, demokrácia-felfogásukban a despotikus, erős vezető imidzsére épülő keleti típusú demokráciát támogatják. Továbbá jellemző a mai fiatal szavazókra a tágan értelmezett konformizmus, a mindennapok biztonsága iránti igény, amit az erős központi vezetés biztosít számukra. Emellett ne felejtsük el, hogy a putyini időszakra nem jellemzőek a tömegtüntetések (ennek okait hosszan lehetne sorolni), így a P generáció maga sem termel ki igazságkereső, lázadozó rétegeket.

putyinfiatal1.jpg

("Számunkra nem kérdés, hogy kire kell szavazni", f: kp.ru)

Ennek következményeként ezen generáció tipikus tagja sok kérdésre csak kitérő választ ad. Ha arról van szó, hogy Amerika vagy az EU szankciók révén próbálja letörni az orosz érdek védelmezőjeként fellépő Vlagyimir Putyint, akkor készek véleményt nyilvánítani. Igaz nem az elnökük mellett, hanem inkább Washington és Brüsszel ellen, mondván, az orosz belügyekbe senki se szóljon bele kívülről.

Ugyanez igaz az ukrajnai helyzet megítélésére: ha elfogadják a fiatalok azt a feltételezést, hogy az orosz kisebbség érdekei sérülnek az új kijevi elit döntései miatt (és miért ne tennék, amikor a televízió, a rádió, sőt még az orosz közösségi oldalak is ezt sugallják) akkor Oroszországnak szerintük kötelessége beavatkozni.

Szergej Medvegyev orosz újságíró szerint több tízmillió olyan huszonéves orosz fiatal van, akik életkoruknál fogva nem is emlékezhetnek más vezetőre, csak Putyinra, így ők alkotják ennek az új generációnak a gerincét: a VKontakte közösségi oldal felmérése szerint a 13 és 24 év közötti oroszok 69 százaléka számára Putyin az egyetlen alternatíva.

Más kérdés, hogy ennél pontosabban nehéz számszerűsíteni a P generáció, mint szavazóbázis értékét. Sokan közülük előbb-utóbb külföldön próbálnak majd szerencsét, így elképzelhető, hogy a 2018-as választások már Kínában, Dél-Koreában, az USA-ban vagy éppen Európában érik majd őket. Megint mások fokozatosan radikalizálódhatnak, és a most is viszonylag erős nacionalista táborhoz nyergelnek át, miközben középen csak a legkonformistább szavazók maradnak, akik –  egyéb alternatíva és kötődés híján – be fogják húzni a X-et Putyin neve mellé.

Putyinnak kell a középre húzó tömegek támogatása, hiszen a 2018-as választásokon lesz kihívója bőven. Egyelőre ugyan nem körvonalazódik olyan jelölt, aki komoly veszélyt jelentene Putyinra, viszont azt se felejtsük el, hogy a P generáció szavazataira csak addig számíthat a jelenlegi elnök, amíg garantálja számukra a mostani életszínvonalat; ha ebben törés következik be, akkor egy kellően populista politikus könnyedén átcsatornázhatja a fiatalok szavazatait a saját tábora felé.

putyinfiatal2.jpg

("Nem Putyin-párti fiatalok", f: blogs.voanews.com)

Itt jön be az a kritikus faktor, miszerint a P generáció alapvetően pozitív szemléletét az táplálja leginkább, hogy igazán erős gazdasági sokkhelyzettel eddigi életük során nem kerültek szembe. Az 1998-as gazdasági összeomlás következményeit addigra sikerült felszámolni, amikorra ezek a fiatalok elindultak az önállósulás útján, és a pályakezdők lehetőségeit kibővítő kormányzati programok áldásos hatásai is náluk csapódtak le a kétezres évek közepétől. Amennyiben Putyinék képesek a jelenlegi életszínvonalat biztosítani a szavazóik számára, és sikeresen leküzdik a jelenlegi gazdasági lassulás tüneteit, akkor a radikalizmust visszautasító fiatalok igen nagy százaléka a mostani vezetésnek szavaz majd ismét bizalmat.

Két nyitott kérdés van: egyrészt, hogy lesz-e olyan karizmatikus jelölt, aki fel tudja rázni az  „alternatíva-nélküliségbe” belefásult fiatalokat (az elmúlt tíz évben nem igazán volt ilyen személy), másrészt, hogy tud-e Putyin akkorát hibázni a gazdaságpolitikában, ami gyökeres változást indukál majd az orosz belpolitikában. Mivel sem előbbire, sem utóbbira nem volt példa a Putyin-rezsim megerősödése óta, ezért nem lenne meglepő, ha 2018-ban – nem kis részben a P generációnak köszönhetően – Putyin ismét csak besétálna a célba.

Hámori Viktor

Kanada: Hamarosan talán újra napirendre kerül Quebec függetlensége?

A kanadai Quebec-i Párt (Parti Québécois - PQ) tavaly csúfos választási kudarcot szenvedett. Ráadásul nem elég, hogy az általuk kezdeményezett előrehozott megmérettetésen elveszítették kormányzati pozíciójukat, még történetük egyik legsúlyosabb vereségét is el kellett könyvelniük. A pártelnök természetesen aznap lemondott. Új vezetőt azonban csak múlt pénteken választott a PQ, Pierre Karl Péladeau médiacézár személyében. Színre lépett a kanadai Berlusconi?

Tavaly májusban még a HVG.hu hasábjain írtam (Felborul a világrend: kik jönnek a krími oroszok után?) a Quebec-i Párt hatalmas bukásáról, amit ráadásul a párt és vezetője, Pauline Marois saját magának okozott. A tartomány függetlenedési hajlandósága ugyanis évtizedek óta ismert, ahogy persze az is, hogy a párt már két esetben elbukott egy részben/egészben általa facilitált elszakadási kezdeményezést: 1980-ban simán elveszítették az ezzel kapcsolatban kiírt népszavazást, 1995-ben viszont csak éppen hogy. Marois mindenesetre úgy gondolta, hogy a 2012-es megválasztása óta egyre nagyobb választói támogatással rendelkező kisebbségi kormányzata képes lehet végre megugrani a régóta vágyott küszöböt: egy már biztos többséggel történő újraválasztása automatikusan elszakadást is jelenthet francia ajkú tartományának. Ez a gondolat amellett, hogy kivitelezhetőnek tűnt, hiszen a PQ népszerűsége az azt megelőző két évben valóban folyamatosan növekedett (egyes felmérések szerint már elérve a parlamenti többséghez szükséges szintet), tartogatott egy hatalmas buktatót, méghozzá azt, hogy ehhez kampányolnia is kellett. És ezt, ahogy pártjai szélsőségeseit sem, Marois láthatóan nem vette figyelembe. A kezdetektől hangoztatott agresszív elszakadáspárti narratíva, valamint a vissza-visszatérő muszlimellenes kirohanások néhány hét alatt összeomlasztották a PQ bázisát. Ennek az eredmény pedig a vágyott győzelem helyett egy 1970 óta nem tapasztalat csúfos választási kudarc lett (a szavazatok mindössze 25 százalékát szerezték meg), amely akkor úgy tűnt, minimum egy újabb évtizedre elásta a függetlenség ügyét, és vele együtt Marois politikai karrierjét. Ez azonban változhat.

quebec1.jpg

("A Quebec-i Párt sikertelen múltja" - Pauline Marois, f: awesomecanada.ca)

Hiszen dacára annak, hogy az elmúlt egy év - nem meglepő módon - a PQ számára a sebek nyalogatásával telt, amit egy átmeneti vezető, Stéphane Bédard felügyelt, új vezetőjének múlt pénteki megválasztásával a kétségbeesés kora talán lezárult. A már teljes jogú pártelnök, Pierre Karl Péladeau vezetésével így végre új időszámítás kezdődhet a pártban. Építkezés, új program, majd jó esetben sikeres visszatérés a kanadai politikai élet elitjébe a következő, három év múlva esedékes tartományi választásokon. Legalábbis papíron lehet egy ilyen forgatókönyve is a történetnek. Érdemes azonban látni, hogy ez az út kétféleképpen történhet. Az egyik a jól ismert, hangsúlyosan elszakadáspárti megközelítés, míg a másik ennek a szinte teljes háttérbeszorítása; mert az új elnököt bár részben előbbinek köszönhetően választották meg (57 százalékkal), utóbbi állítólag közelebb áll valós személyiségéhez és privát tapasztalatához.

Péladeau ugyanis egy gazdag és sikeres médiacézár, aki történetesen a tartományi média közel felét birtokolja. (Az üzletember-politikus édesapja alapította a Quebecor Inc. vállalatot, amely nem csak tartományi szinten, de országosan is a legnagyobbak között van. Éves árbevétele 10 milliárd kanadai dollár környékén mozog, munkát pedig több mint 10 ezer embernek ad.) A PQ vezetőjével kapcsolatban azonban nem is ez az igazán izgalmas, hanem sokkal inkább az, hogy soha nem volt ismert elszakadáspárti. Persze elnökválasztási kampányában sűrűn hangoztatta, hogy Quebec ország lesz, és, hogy a tartományi szuverenitás mindenekfelett áll, ám sok elemző szerint ez csak a tagságnak, és a párt veteránjainak szólt. A hatalom megszerzésével Péladeau folyamatosan elhagyja majd szeparatista énjét, átalakítja a párt vezetését, és az egész PQ-t eltolja egy társadalmilag liberálisabb, gazdaságilag pedig konzervatívabb irányba; a legtöbb szavazatot korábban ugyanis éppen akkor kapta a párt, amikor ilyen utak felé orientálódott.

quebec2.jpg

("A Quebec-i Párt sikeres jövője... is lehet" - Pierre Karl Péladeau, f: huffingtonpost.ca)

A párt számára sikeres (és megvalósuló) irányt tehát kívülről ma még nehéz kijelölni. Helyi újságírók szerint ráadásul az is könnyen előfordulhat, hogy a pártelnök előbb az egyik, aztán valamivel később a másik, végül pedig valami teljesen új utat fog választani, mivel Pierre Karl Péladeau alapvetően nem egy világos ideológia, vagy meggyőződés vezérelte politikus, hanem egy sikeres üzletember. Kicsit olyan, mondják sokan, mint az olasz Silvio Berlusconi. Talán valamivel kevesebb korrupcióval és örömlánnyal. A politikai ígéreteit azonban jobb neki is a helyén kezelni, mert gyorsan cseréli őket. Ettől még viszont a pártja, egy darabig lehet sikeres.

Németh Áron Attila

Olvasók a DiploMaci ellen: Kelet-Európa jelenleg nem bízhat a NATO védelemben

A héten két olyan találkozó is lezajlott, amelyek eredményei alapjaiban fogják befolyásolni az európai biztonságpolitikát, valamint az éppen javában zajló fegyveres konfliktusokat: kedden John Kerry amerikai külügyminiszter találkozott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, csütörtökön pedig a NATO tagországok külügyminiszterei gyűltek össze, hogy megvitassák a legfontosabb kérdéseket. Az eredmény cinikusan fogalmazva: a hibrid hadviselés mélységesen elítélendő, de ha ilyen támadás ér, akkor csak magadra számíthatsz.

Az amerikai diplomácia megtörte a 2013 májusa óta tartó jeget, és külügyminisztere személyesen tett látogatást a mostanában egyértelműen agresszornak bélyegzett Oroszországban. A hivatalos vélemények szerint kifejezetten jó hangulatúra sikeredett a találkozó Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel és Vlagyimir Putyinnal, így nem véletlen, hogy hamar széles körben elterjedt a nézet: végre megkezdődhet az enyhülés a kelet-ukrajnai konfliktus okozta helyzet kapcsán. Kerry természetesen azért nem nyújtott egyből békejobbot az orosz félnek, azonban kijelentette, amennyiben Moszkva kész betartani a minszki megállapodás feltételeit, mind az EU és mind az Egyesült Államok kész enyhíteni, végső soron pedig eltörölni az országot sújtó gazdasági szankciókat. Egy pontról viszont lényegében egyáltalán nem esett szó: a Krím-félsziget elfoglalásáról.

us-russia-talks-london-ukraine-crimea-invasion.jpg

("Megértő fülekre talált?" - John Kerry és Szergej Lavrov; f.: ibtimes.co.uk)

Pedig akármennyire is már-már a közelmúlt ködébe vész ez az esemény, mégiscsak ez jelentette az Ukrajnában zajló háború kezdőpontját, egy olyan mérföldkövet, amely a hibrid háborúk új korszakát jelezte. Olyan háborúkét, amelyekben egy olyan egyszerű tény, hogy egy adott ország katonái nem viselnek reguláris egyenruhát és jelzéseket, kényszerű megtorpanásra készteti a nemzetközi jogot és így a nemzetközi szervezeteket. Olyannyira, hogy jelenleg ott tartunk, nem is akarunk és valójában nem is tudunk mit tenni a krími annexió ellen. Ezt az irreguláris inváziót – ha kéretlenül is, de – lenyelték az európai kontinens és a világ nagyhatalmai. Nem nehéz sajnos a jelenlegi helyzetet párhuzamba állítani az 1938-as müncheni konferencia (amely során a megbékéltetési politika eredményeképp a náci Németország magához csatolhatta a németajkú csehszlovákiai Szudéta-vidéket, abban a reményben, hogy ezzel elkerülhető egy nagy háború) által létrehozott állapottal – még ha egyértelmű is, hogy Vlagyimir Putyin összehasonlítása Hitlerrel mérhetetlenül túlzó is. A Krím elesett, de nem most esett el: a NATO és az EU az első pillanattól kezdve felkészületlenül állt az elvesztése előtt.

Ezt a helyzetet szerette volna orvosolni a Törökországban tartott két napos NATO külügyminiszteri csúcstalálkozó. Jens Stoltenberg főtitkár és Federica Mogherini, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője kijelentették, aktívabban kell együttműködniük a jövőben, hogy szembe tudjanak szállni a hibrid hadviselés által okozott kockázatokkal. Jelen pillanatban nem egyértelmű, hogy ez valós katonai szempontból mit jelent, de az már biztos, hogy a kibervédelem és az információs (propaganda elleni) stratégiák és lépések erősítése erős fókusz alá kerül. Arra azonban, hogy minek kell követnie egy esetleges észtországi orosz kisebbségi csoport támadását mondjuk Võru vagy Haanja városa ellen, még mindig nincs válasz.

dragoon-ride-20150330-161004-242.jpg

("Vajon békeidőn kívül is jönnének?" - Amerikai katonai felvonulás Észtországban; f.: yahoo.com)

Nem véletlen, hogy a Baltikum államai és például Lengyelország sokkal inkább számítanak egymásra egy ilyen helyzet során, mint a NATO V. cikkelyére. Persze ha reálisabbak akarunk lenni, akkor ez az állítás inkább úgy szól, hogy a Baltikum számít Lengyelországra és annak (a régióban legnagyobb méretű) haderejére. Ez természetesen nem jelenti a nyugati szövetségi szálak kifejezett megromlását, csupán azt mutatja, hogy bizonyos tekintetben több tagország kezd ráébredni, hogy a NATO képtelen volt eddig megfelelően adaptálódni a megújult konfliktustípusokhoz. Jelenleg egyértelmű, hogy egy esetleges oroszországi támogatással rendelkező baltikumi konfliktus esetén a katonai szövetség ugyanolyan tehetetlenül állna, mint ahogy tette azt a Krím kapcsán.

Pontosan ezért véleményem szerint nehezen lehetett volna kétszínűbb vagy nagyképűbb helyzetet teremteni a csütörtöki NATO találkozón annál, hogy a jelenlévők széles mosollyal az arcukon elénekelték a „We Are The World” című számot. 

Egy olyan időszakban ugyanis, amikor mind a katonai szövetség mind a politikai-gazdasági szövetség láthatóan képtelen egyként értékelni, egyként kommunikálni és egyként cselekedni ilyen súlyos, minden tekintetben fenyegető helyzetek során, akkor egy ilyen demagóg lépés azt gondolom, csak még jobban rámutat arra, mi is jelenleg a közös európai biztonságpolitika: a régi számok szövegét még mindig ismerjük, ha nagyon kell még el is énekeljük kéz a kézben, azonban ha valaki nem a mi lejátszási listánkból választ zenét, az egységnek hamar vége. Ideje lenne komolyan elgondolkodni, mire is lenne szükség ahhoz, hogy ez az összetartás ne csak retorikai szinten tudjon jól működni a XXI. század kihívásaival való szembenézéskor.

Mészáros Tamás

Közel-Kelet: Arab vezetők bojkottálják Obamát?

Szalman szaúdi király az utolsó pillanatban mondta le részvételét a pénteken Camp Davidben megrendezendő találkozón, melyet éppen az arab uralkodókkal való megegyezés végett hívott össze Barack Obama amerikai elnök. A szaúdi példát követve (Kuvait és Katar kivételével) az uralkodónál alacsonyabb rangú tisztviselők küldésével jelzik az Öböl menti arab államok, hogy az Egyesült Államoknak változtatnia kell közel-keleti politikáján.

Jókora arculcsapásként érte az Egyesült Államok kormányzatát és személyesen Barack Obama amerikai elnököt, hogy a május 15-én, pénteken megrendezendő Camp David-i csúcstalálkozón, az Öböl menti Együttműködés Tanács hat tagállamából négyen is az uralkodónál alacsonyabb rangú tisztségviselővel képviseltetik magukat. Különösen komoly üzenetet hordozott a szaúdi király távolmaradása, hiszen azt éppen egy nappal azután közölték, hogy Washington bejelentette: az amerikai elnök és a szaúdi király négyszemközti megbeszéléseket is folytat majd Camp Davidben. Az Egyesült Államok reményei szerint a találkozó során eloszlathatja az Öböl menti arab monarchiák az Iránnal kötendő nukleáris kiegyezéssel kapcsolatos aggályait, de legalább csillapíthatja tiltakozásukat. Az új amerikai stratégiát, amely közvetlenül, a regionális hatalmi egyensúly támogatásával és nem közvetlen, elsöprő erejű katonai fellépés segítségével stabilizálná a Közel-Keletet, a konzervatív szunnita arab államok árulásnak fogják fel. Az iráni nukleáris program kapcsán folytatott tárgyalások mellékágán kialakulóban lévő amerikai-iráni kiegyezést, amely ennek az új stratégiának a legfontosabb eleme, a lehető legsúlyosabb biztonsági fenyegetésként fogják fel az Öböl menti arab államok.

obama-szaud.jpg

("A régi királlyal még minden rendben ment", f: telegraph.co.uk)

A szaúdi király diplomáciai manőverével két legyet üt egy csapásra, hiszen amellett, hogy kemény üzenetet küldött az amerikaiaknak, hogy mennyire mélyponton van országaik kapcsolata, a találkozó során bemutatkozhat fia és unokaöccse, mint a királyság de facto vezetői. A szaúdi öröklési rendet az elmúlt hetekben alaposan felforgató, saját szövetségeseit vezető pozícióba emelő Szalman ezzel elejét veheti a fiát, Mohamedet érő kritikának, miszerint nincsen nemzetközi diplomáciában szerzett tapasztalata. Az uralkodó korára való tekintettel Szalman kénytelen erőltetett tempóban elrendezni a királyság vezetésében elkerülhetetlen generációváltást. Annak ellenére, hogy bár a találkozót lezáró közös fotó nem lesz egy különösebben impresszív mozzanata a diplomáciatörténetnek, nem reménytelen a holnapi napon tartandó találkozó amerikai szempontból, hiszen az arab monarchiák is érdekeltek a megegyezésben. Két területen várnak válaszokat az amerikai vezetéstől, egyrészt az iráni nukleáris program kapcsán akarnak keményebb amerikai tárgyalási pozíciót, másrészt sziklaszilárd biztonsági garanciákat várnak az Egyesült Államoktól arra az esetre felkészülve, ha támadás éri őket Irán vagy síita szövetségesei részéről. Ezek a biztonsági garanciák akár formális katonai szövetség megkötését is jelenthetik, amely azonban jelenleg nem áll az amerikaiak érdekében, hiszen az megakaszthatná a jóval fontosabb tárgyalásokat Iránnal, amely éppen az amerikai viszonylagos távolmaradását szolgálná a Közel-Kelet válságaitól.

A Camp Davidben megrendezendő tárgyalások mellett érdemes azt is megfigyelni, hogy hol keresnek ezek az arab államok új szövetségeseket. A szaúdi küldöttek útban Camp Davidbe Párizsban tárgyaltak, az Iránnal folytatott tárgyalások során kemény álláspontot képviselő Franciaország újabb és újabb fegyverszállításokat bonyolít le az Egyesült Államok kissé magára hagyott szövetségeseivel. Párizs jelentősen felélénkítette diplomáciai tevékenységét a Közel-Keleten, bár kérdéses milyen komoly szerepet játszhat a térségben a gazdasági bajoktól sújtott európai középhatalom. A franciák mellett a kényszertől vezérelve úgy tűnik Törökországgal is sikerült valamifajta együttműködést kialakítani a szaúdiaknak Aszad szír elnök elmozdítása érdekében. Összességében tehát, függetlenül a pénteki Camp David-i találkozó eredményétől, úgy tűnik az új amerikai Közel-Kelet stratégia sikeres, hiszen több terhet ró európai szövetségeseire és a közel-keleti térség legerősebb államaira a régió problémáinak megoldásában.

Csepregi Zsolt

süti beállítások módosítása