Múlt hét végén a Konzervatívok hatalmas meglepetésre biztos fölénnyel nyerték meg a 2015-ös brit parlamenti választásokat. A tulajdonképpeni favorit Munkáspárt simán bukott, ahogy elhasaltak, még náluk is csúnyábban, a liberálisok is. Az előző kormány kisebbik koalíciós partnerének megsemmisülése ráadásul azért külön elképesztő, mert konkrétan megszűntek tényezőnek lenni. David Cameron pártja tehát egyedül kormányozhat. Nem lesz könnyű dolga.

Ma nem jó brit közvélemény-kutatónak lenni

A brit közvélemény-kutatók fekete napja volt az idei választás, hiszen ha létezik értékelhetetlen előrejelzés a későbbi végeredményt illetően, akkor azt az összes valamirevaló cég dalolászva szállította. Elég talán annyit mondani, hogy a voksolást megelőző nap a Konzervatívok számára legoptimistább felmérést szolgáltató Elections Etc 289 parlamenti helyet prognosztizált a nagyobbik kormánypártnak. A tévedésük 42 mandátum, mínuszban, ami finoman sem mozog hibahatáron belül. Persze a választások lezárulta óta volt már olyan cég, név szerint a Survation, amely saját állítása szerinte telibe találta az eredményt, csak nem merte azt publikálni, mondván, annyira elütött az összes többi felméréstől, de ugye a gazdasági válság kirobbanása után is több Nouriel Roubini lett, mint amennyi valóban létezett. A közvélemény-kutatók komoly bukását bizonyosan 1-2 év bizalmatlanság követi majd irányukba.

Ma nem jó brit Munkáspárti és liberális politikusnak lenni

Múlt csütörtök reggel Nick Clegg liberális pártelnök, miután maga is szavazott, vélhetően átlapozta a végső mandátumbecsléseket, és ha némi keserűséggel is, de tudomásul vette, hogy pártja lesz az idei választások egyik vesztese, hiszen a kb. 30 mandátumos veszteség elkerülhetetlennek látszik. Clegg azonban, mint a legtöbb rutinos politikus, vélhetően inkább a pozitív dolgokra koncentrált. Például arra, hogy talán a 25-30 képviselői hely is elég lehet ahhoz, hogy pártja ismételten királycsináló legyen az Alsóházban. Helyi idő szerint aznap este 10-ig ennek volt némi esélye.

("Tegnap kormánytag. Ma szimpla képviselő" - Nick Clegg, f: telegraph.co.uk)

Múlt csütörtök reggel Ed Miliband munkáspárti pártelnök, miután maga is szavazott, vélhetően átlapozta a végső mandátumbecsléseket, és visszafogott örömmel vette tudomásul, hogy pártja lesz az idei választások egyik nyertese, hiszen az kb. 260 mandátum, amit 2010 után ismét megszereznek, elég lehet egy koalíciós kormány felállítására. Miliband azonban, mint a legtöbb jó politikus, inkább magabiztos győzelmet remélt, mégpedig, hogy talán sikerül 25-30 képviselői hellyel többet szerezniük, mint az előrejelzések, és később annak tudatában ülhetnek le a skót nacionalistákkal, vagy a brit liberálisokkal, hogy legnagyobb pártként ők keverik a kártyákat. Helyi idő szerint aznap este 10-ig ennek volt némi esélye.

És, hogy mi történt helyi idő szerint aznap este 10-kor? A BBC publikálta ilyenkor szokásos exit poll eredményeit, amely szerint a skót SNP szinte teljes egészében lesöpri a Munkáspártot Skócia választói térképéről, a Konzervatívok majdnem egymagukban szereznek abszolút többséget, a liberálisok pedig hamarosan megsemmisülnek. Értetlenkedés, síri csend, kétségbeesés. A liberális és munkáspárti pártközpontok állítólag így reagáltak a BBC eredményeire. Bár Paddy Ashdown (LibDem) és Alastair Campbell (Munkáspárt) inkább viccesen közelítette meg a helyzetet: előbbi azt mondta, hogyha a BBC eredményei valósak, akkor legközelebb élőadásban eszi meg a kalapját, míg utóbbi, részben szolidarítva Ashdownnal, vállalta, hogy egy ilyen helyzetben mohón befalja skót szoknyáját. A BBC később csokoládéból kiöntve elküldte mindkettőjük kiegészítőjét, lévén, a konzervatívokat és a munkáspártiakat leszámítva (-15 / -7 parlamenti hely), a végeredmény szinte mandátumra pontosan (SNP: -2 / LibDem: -2 / UKIP: -1 / Zöldek: -1) hozta az exit poll által megjósoltakat.

("Álmában még lehet miniszterelnök" - Ed Miliband, f: theguardian.com)

Az egészben ráadásul különösen fájó a legnagyobb ellenzéki, és a kisebbik ex-kormánypárt számára, hogy múlt héten olyan politikai nagyágyúk veszítették el alsóházi széküket, mint Ed Balls, Douglas Alexander, Jim Murphy, Danny Alexander, Vince Cable, Ed Davey, Simon Hughes és Charles Kennedy. Az elkövetkező hetek, hónapok során tehát mindkét párt útkeresésben lesz. Ebből most úgy tűnik, hogy a liberálisok gyorsabban kerülnek ki. Bár tény, mindössze 8 parlamenti helyük tudatában az ő lehetőségeik erősen korlátozottak. A Munkáspártnak cserében van 232. Ám, ellentétben a törpepárttá zsugorodó volt kormánypárttól, ahol megvan, hogy kik szállnak harcba a pártvezetésért (Tim Farron és Norman Lamb), a legnagyobb ellenzéki párt még keresi következő vezetőjét. A helyi média szerint jelenleg amúgy a három legesélyesebb befutó két parlamenti veterán, Andy Burnham és Yvette Cooper, valamint a sokak által csak brit Obamaként emlegetett Chuka Umunna.

Ma nem jó UKIP szimpatizánsnak lenni

Nigel Farage bevetett mindent. A kampány során végig próbálta napirenden tartani a bevándorlás kérdését, az Európai Unió kérdését, valamint a hazafias témákat, vagyis, mindazt, amiben erősek. Sikertelenül. Farage és pártja ugyanis az est harmadik vesztese lett. A korábban várt 2-4 mandátumból (legvalószínűbbnek 3 képviselői helyet tartottak a felmérések) mindössze egyetlen egyet sikerült szerezniük. Ráadásul sem a pártelnök, sem Mark Reckless nem tudta hozni választókerületét; utóbbi különösen fájó, mivel alig néhány hónapja egy időközin hozta a mandátumát. A párt tehát parlamenti vezér nélkül marad, és így Farage-nak újfent marad az EP, valamint az utcai politizálás, ami továbbra is marginális szereplőként tarthatja a sokak által szélsőségesnek tartott pártot.

Ma jó brit Konzervatívnak lenni

Dacára annak, hogy az előzetes becslések bár szintén konzervatív győzelmet jósoltak, a párt idei választási győzelme komoly, rég nem látott siker. Hiszen karcsú többség ellenére is David Cameron végre színtiszta jobboldali kormányt alakíthat a legutóbbi, kompromisszumokkal terhelt koalíciós kabinet után. Egyelőre a fontosabb posztokon nincs jelentős változás. George Osborne (pénzügy), Theresa May (belügy), Philip Hammond (külügy) és Michael Falllon (hadügy) megtarthatta pozícióját. Régi-új belépők, akikre érdemes lesz figyelni az mindenekelőtt Michael Gove (igazságügy), Iain Duncan Smith (munkaügy), Jeremy Hunt (egészségügy) és Nicky Morgan (oktatás). A következő kormány legizgalmasabb / legtöbb vitát kiváltó kérdései pedig vélhetően az alábbiak lesznek: 12 milliárdos megszorítás (segélyezési büdzsé), uniós kapcsolatok és népszavazás, bevándorlás szigorítása, emberi jogi függetlenedés (részben megszüntetni az EJEB hatóságát, részben saját törvénnyel felváltani az emberi jogok európai egyezményét), Skócia, presztízs beruházások.

("Még 5 év" - Samantha és David Cameron, f: news.yahoo.com)

Ma jó skót nacionalistának lenni

("Skócia új ura" - Nicola Sturgeon, f: standard.co.uk)

59-ből 56 megszerzett brit alsóházi mandátum. Ennél a számnál érzésem szerint semmi nem fejezi ki jobban Nicola Sturgeon és pártja kimagasló választási szereplését. Ezzel az SNP nem csak regionális, hanem országos tényezővé vált, amelynek a megkerülése lehetetlen. Kérdés viszont, hogy a kampány során tapasztalt harcias skót hangnem vajon megmarad-e ezt követően is? Persze komoly népszerűségvesztést jelentene amennyiben nem. Ugyanakkor érdekes lesz látni, hogyha a Konzervatívok – korábbi ígéretüket megtartva – valóban közel teljes függetlenséget biztosítanak Skóciának, arra hogyan reagál majd az SNP. Még többet kérnek? Visszafogottabbak lesznek? Újra felvetik a függetlenség kérdését? És, ha igen, a skótok erre hogyan reagálnak majd? Megannyi kérdés. Ma még kevés válasz. Ez a 2015-ös siker azonban már így is-úgy is a törtelem könyvek sajátja.

Németh Áron Attila

A dél-afrikai politikát közelről figyelők – országon kívül-belül egyaránt – sokáig úgy gondolták, hogy három állítás, ha nem is örökre, de még legalább 50 évig egészen biztosan nem fog megdőlni az országban az apartheid-rendszer rémuralmának összeomlása után. Az első ilyen volt, hogy Nelson Mandela pártját, az Afrikai Nemzeti Kongresszust (ANK) legyőzik egy választáson. A második, hogy egy fehér bőrű politikus meghatározó tényezővé válik. A harmadik pedig, hogy az ún. „fehérpárt”, a Demokratikus Szövetség egyszer fekete bőrű vezetőt választ magának. Utóbbi kettő állítás azonban az elmúlt pár nap során megdőlt. Ezzel egyetlen politikai tabu maradt Dél-Afrikában.

Mmusi Maimane a Demokratikus Szövetség (DSZ) frissen megválasztott vezetője egy 34 éves, ereje és népszerűsége teljében lévő politikai vezető, aki nem mellékesen az első nem fehér bőrű vezetője pártjának. 1994-ben, amikor Nelson Mandela az első szabad dél-afrikai választásokon elnök lett, pártja pedig, az Afrikai Nemzeti Kongresszus kormányzó erő a DSZ még nem is létezett. Történelmi elődjét, a Progresszív Pártot a 70-es és 80-as évek apartheid-ellenes mozgalmának fehér prominensei közül ketten, Helen Suzman és Harry Schwarz hozták létre. A DSZ azonban egészen 1999-ig marginális szereplője volt csak a helyi politikai csatározásoknak. Ekkor jött azonban a Demokrata Párt (DSZ közvetlen jogelődje) és Tony Leon pártelnök, aki 9,56 százalékos választási eredményével hivatalosan is az első számú ellenzéki erővé emelte az egy évvel később szövetséggé alakuló formációt. Ez a pozíció ráadásul azóta nemhogy nem változott, hanem az elmúlt 11 év során kizárólag erősödött.

("Dél-Afrika egyik jövője lehet", f: mg.co.za)

A dél-afrikai demokrácia történetében ugyanis egyetlen párt sem volt képes arra, amire a DSZ, vagyis, hogy egy választáson elvigye a voksok több mint 21 százalékát; márpedig a legutóbbi, 2014-es parlamenti választásokon éppen ez történt. Sokáig tartotta magát a mítosz, hogy Mandela pártjának primátusa megkérdőjelezhetetlen, azonban a DSZ választási eredményei erre rácáfolni látszanak. Hiszen, ha végignézzük, hogy a párt milyen utat járt be a ’94-es választástól kezdve, akkor a következő eredménysort láthatjuk: 1994 – 1,73 százalék (7 mandátum), 1999 – 9,56 százalék (38), 2004 – 12,37 százalék (50), 2009 – 16,6 százalék (70), 2014 – 22,23 százalék (89). Ez a folyamatos növekedés is azt bizonyítja, hogy a DSZ-ben hatalmas potenciál rejtőzik. Függetlenül attól a ténytől, hogy fehérek alapították, pár nappal ezelőttig csak fehér vezetője volt, és a párt választói bázisa jelentős részben még mindig az ország tehetősebb, fehér kisebbségéből áll. És, hogy miért nem? Elsősorban a leköszönő pártelnöknek, Hellen Zillének köszönhetően. Az ex-újságíró és ex-politikai aktivista Zille bár már a ’70-es évek óta ismert szereplője volt a dél-afrikai közéletnek (sikeres oknyomozó újságíró volt, aki nem mellékesen a fekete közösségben is mérhető népszerűséggel rendelkezett), klasszikusnak nevezhető politikai szerepvállalást csak a ’90-es évek végén vállalt, Nyugat Cape tartományban. Politika csillaga azonban mégsem ekkor, hanem a 2000-es években ívelt fel igazán, részben polgármesterségének (Cape Town vezetője volt), részben tartományi vezetőségének (2009 óta Nyugat Cape első embere), de még inkább pártelnökségének (2008-2014) köszönhetően. Ez utóbbival vált ugyanis a DSZ arcává, és az ANK, valamint vezetőjének, Jacob Zuma jelenlegi dél-afrikai elnöknek a legfőbb kihívójává. Zille hat éves regnálásnak eredményét sok mindennel lehetne illusztrálni, például pártjának választási eredményeivel, vagy, hogy mind a DSZ vezetőségét, mind annak szavazóbázisát el tudta mozdítani (ráadásul érdemben) a fehér kizárólagosságtól. Számomra azonban a legfontosabb talán mégis az új vezér, Mmusi Maimane megválasztása. Ezzel a lépésével ugyanis a DSZ végre nem csak szintet léphet, hanem egy 5-10 éves időtávon konkrétan olyan demokratikus fordulatot vihet véghez, ami nem hihetetlennek, hanem egyenesen lehetetlennek hatott volna még tavaly is: nevezetesen az ANK letaszítását az ország éléről.

("Dél-Afrika másik jövője lehet", f: ofm.co.za)

Természetesen addig, amíg ez megtörténik, még nagyon hosszú az út. Egyfelől, mert az ANK a sorozatos korrupciós botrányai ellenére is még mindig „A” politikai párt Dél-Afrikában – támogatottsága stabilan 60 százalék felett van. Másfelől, mert a valós és jelentős sikerek ellenére a társadalom fekete többsége számára a DSZ továbbra is inkább a fehérek (vagy mostanában a tehetősebb feketék) képviselője – a párt tagságának és vezetésének további vegyítése tehát elengedhetetlen. Végezetül pedig, mert a renegát ex-ANK ifjúsági vezető, Julius Malema által létrehozott Gazdasági Szabadságharcosok pártja (GSZ) az ANK mellett a DSZ voksait is elszipkázhatja, ha szélsőségesen populista (és sok esetben uszító) beszédével sikerül radikalizálnia az ország szegény- és középrétegeit a fehérek, valamint a fennálló rendszer ellenében. Rögös út vezet Dél-Afrika élére. Ám ezt vélhetően tudja Maimane is, akinek az első jelentős vezetői megmérettetése jövőre, a következő tartományi választások alkalmával jön el. Ha azon a DSZ jobban szerepel, mint eddig bármikor, újabb szeletet hasítva az ANK támogatásából, akkor a pártnak minden esélye meglesz a 2019-es parlamenti választásokon való átütő (értsd: 35-40 százalékra emelni saját támogatottságát, és 60 alá szorítani Jacob Zuma pártjáét) szereplésre. Ha viszont ez elmarad, például a GSZ előretörésével, akkor Maimane mellett a DSZ legitimitása is megkérdőjeleződhet, mint az ország első számú ellenzéki erejének. Esély ma még mindkettőre van.

Németh Áron Attila

A március végén rendezett helyhatósági választásokon jelentős sikereket ért el az ellenzék. Az ország kilenc tartományából kettőben (La Paz és Santa Cruz) legyőzték a kormányzó MAS (Movimiento al Socialismo – Mozgalom a Szocializmusért) jelöltjeit, míg ötben (Cochabamba, Chuquisaca, Potosí, Oruro és Pando) Evo Morales pártja győzedelmeskedett. A maradék két tartományban – Beniben és Tarijában – második fordulót rendeztek. Az ellenzéknek ez a siker úgy kellett, mint egy falat kenyér, miután tavaly októberben súlyos vereséget szenvedtek az elnökválasztáson – akkor Morales 61, 36 százalékkal győzött az ellenzéki Samuel Doria Medina ellenében (24, 23 százalék), aki az Unidad Democrática (Demokratikus Egység) színeiben indult.

A szőlő talán még savanyúbb az elnök és pártja számára, hiszen olyan – eddig tradicionálisan kormánypárti – helyeket veszítettek el, mint El Alto városa vagy La Paz tartomány, ahol a MAS egykori politikusa és egyben Morales előző oktatási minisztere, az elnökhöz hasonlóan aymara indián származású Félix Patzi győzedelmeskedett az ellenzék színeiben. Ennek ellenére mégsem jelenthető ki egyértelműen, hogy a kormánypárt veszített volna támogatottságából, továbbra is az ország első számú politikai formációjának számít, hiszen a városok többségének élén a MAS emberei állnak, az elnök népszerűsége nem szenvedett különösebb csorbát, és ami a legfontosabb, az ellenzék nagymértékben fragmentált, ami erősen megnehezíti, hogy sikeresen felvegyék a harcot a „maszizmussal” (így nevezik az országban a kormánypárti irányzatot).

("A harc megbicsaklott, de a háború még nincs veszve" - Evo Morales, f: infolatom.com)

A MAS számára azonban intő jel a mostani végeredmény, hiszen bebizonyosodott, hogy amikor Evo Morales csak résztvevője és nem központi figurája a kampánynak, akkor bizony komoly hitelességi deficit mutatkozik kormánypárti berkekben. A kampányban – kissé szokatlan módon – az elnök vétette, ha úgy tetszik a legtöbb politikai kommunikációs hibát, amikor is nyíltan kijelentette, hogy ne szavazzanak a bolívok a jobboldalra, mert ő egy esetleges ellenzéki siker esetén nem fog velük együtt dolgozni. Ez a megközelítés azonban igencsak kontraproduktívnak bizonyult, hiszen ezek a kijelentések nagyszámú protest szavazatot jelentettek a végelszámolásnál az ellenzék számára. A választások estéjén Morales nem jelent meg a nyilvánosság előtt, ahogyan azt addig rendszeresen megszokhattuk tőle, helyette alelnöke, Álvaro García Linera lépett a sajtó elé, és – számomra legalábbis – meglepő módon úgy értékelte az eredményt, hogy az emberek támogatják a kormány(párt) törekvéseit, csupán nem értettek egyet a MAS által állított jelöltekkel.

Ugyanakkor súlyos teher nehezedik az ellenzékre is, hiszen nekik immáron bizonyítaniuk kell, hogy nem csupán a győzelemre érettek meg, hanem arra is, hogy alázattal viseljék és sikerrel vegyék a győzelemmel járó kötelezettségeket is. Május 3-án rendezték a második fordulót Beniben és a stratégiai fontosságú – itt található az ország gázkitermelésének legnagyobb része – Tarijában. Utóbbi régióban az ellenzék újabb sikert tudhat magáénak, hiszen Adrían Oliva, az Unidad Departamental Autonomista (Autonomista Tartományi Egység) nevű szervezet jelöltje végzett az élen nagy fölénnyel. (Érdekesség, hogy a frissen megválasztott kormányzó az APDA – Alianza Parlamentaria Democrática de América (Amerikai Demokratikus Parlamenti Szövetség) szervezetének elnöke is egyben, mely szervezetet kilenc latin-amerikai ország képviselői alkotnak, és akik tavaly a Hágai Nemzetközi Bíróságon feljelentették Nicolás Maduro venezuelai elnököt emberi jogok megsértése miatt.) Beniben, mely tartomány tradicionálisan ellenzéki és ahol eddig soha nem győzött kormánypárti politikus – bár az első fordulóban csupán 344 szavazat kellett volna Morales jelöltjének a győzelemhez – már közvetlen urnazárás után ünnepelt az ellenzék – kissé korán – a szavazatok végleges összesítésekor a MAS színeiben induló Álex Ferrier állatorvos 789 szavazatnyi különbséggel megszerezte az első helyet.

("A nap egyik nagy győztese" - Adrían Oliva, f: eldeber.com.bo)

Hat tartományban szerzett győzelmük ellenére, már a második fordulós végeredmények ismerete előtt is érezte az elnök, hogy valamit lépni kell a mostani – számára kedvezőtlen – politikai fordulat után. Május 1-én gyorsan be is jelentette, hogy 8,5 százalékos fizetésemelést kapnak a köz- és magánszférában dolgozók egyaránt. A dolog egyetlen szépséghibája csupán, hogy a miniszterek, az alelnök és Morales is részese a saját maga által bejelentett fizetésemeléseknek. Bolíviában mindenesetre most a közvéleményt a legjobban a Chilével a Hágai Nemzetközi Bíróságon folytatott jogvita érdekli.

A történet előzménye, hogy 2013-ban Bolívia feljelentette Chilét, és tengeri kijáratot követelt maga számára. Az ügy pikantériája, hogy egy olyan területet akar megszerezni Bolívia, amelyet egy XIX. századi háborúban vesztett el a Chile ellen indított fegyveres konfliktusban. Chile álláspontja mindeközben az, hogy a Hágai Bíróság nem kompetens a kérdésben dönteni, a chilei delegáció nevében Felipe Bulnes volt igazságügyi miniszter úgy nyilatkozott, hogy Chile egy működő demokrácia, és ez az ügy már 1904-ben eldőlt, az akkori békeszerződés világosan fogalmaz ebben a kérdésben. Evo Morales kemény szavakkal vágott vissza a chilei delegációnak mondván, hogy amennyiben igaz volna, hogy Chile jogállam, akkor utóbbi nem kérdőjelezné meg a Hágai Bíróság hatáskörét az ügy tisztázására, továbbá nem olyan alkotmánya lenne az országnak, amelyet még Pinochet hagyott rájuk. Morales ráadásul nem állt meg itt, hangsúlyozta, hogy Chilében még az utak is magánkézben vannak, a stratégiai fontosságú szektorok pedig privát irányítás alatt működnek, míg a mapucse indiánok jogai nem érvényesülnek, és nagyrészük börtönben ül. Az ország közvéleménye bizakodva tekint a bolíviai delegáció szereplése elé, és a nemzet régi álmának valóra váltását várja tőlük.

Július 8-10. között Ferenc pápa Bolíviába látogat, ez azért fontos, mert pár éve Morales még ki akarta űzni az egyházat Bolíviából, a gyarmatosítás élő szimbólumának nevezte őket és meg akarta adóztatni. Az utóbbi időben sokat finomított álláspontján, ma már nem hallani egyházellenes kijelentéseket kormányzati körökből. Morales, bar az egyházzal igen, az Egyesült Államokkal már korántsem ennyire békülékeny. Az Amerikai Államok Szervezetének (Cumbre de las Américas) múlt havi, Panamavárosban zajló csúcstalálkozóján ugyanis kemény kritikával illette az USA-t, akit világszerte a katonai diktatúrák és államcsínyek első számú támogatójaként nevezett meg, és aki gyarmatosító birodalomként árgus szemekkel figyel Latin-Amerikára. Hozzászólását azzal fejezte be, hogy nem akarnak több Bush-doktrínát. Való igaz, hogy az USA és Kanada karöltve megakadályozták, hogy a csúcstalálkozó végén a részt vevő országok zárónyilatkozatot fogadjanak el, ami teljességgel érthetetlen, hiszen a szervezetnek 35 ország a tagja, és 33 támogatta volna a szándéknyilatkozatot.

("Az ellenzék bástyája" - Santa Cruz de la Sierra belvárosa, f: elchacoinforma.com)

Kétségtelen viszont, hogy Bolívia jelenlegi elnöke túlnőtte bőven saját pártját, az „evizmus” – az elnökben vakon bízók tábora – ma népszerűbb, mint maga a kormánypárt, de az is biztosnak tűnik, hogy 2020-ban, mandátuma lejártával Evo Morales – eddigi nyilatkozatai alapján legalábbis – átadja helyét valaki másnak. Erre az elnöki bejelentésre a kormányzat szürke eminenciása, Álvaro García Linera alelnök adta meg a sommás viszontválaszt: „Bolíviának még hosszú ideig indián elnöke kell legyen. Ez egy történelmi szükségszerűség. És mindennap jobban és jobban bebizonyosodik, hogy Evo nélkülözhetetlen.” A bolíviai ellenzéknek csupán egy lehetősége maradt: össze kell fognia, és egy tömbként kiállnia a jelenlegi kormányzó baloldallal szemben. A siker persze még ekkor sem garantált, de jóval nagyobb esélyekkel kecsegtet, a márciusi helyhatósági választások legalábbis ezt sejtették. Az első lépést tehát már megtették, hiszen soraikból is számos indián származású politikus került ki, ezzel kifogták Morales vitorlájából a szelet, amely szerint indián jelölt csupán baloldali lehet és szocialista.

Erőss Bulcsú

Lángoló indulatok Macedóniában, fiatalon induló brit választási láz, szerencsésen és szerencsétlenül járt menekültek, a Boko Haram karmaiból megmenekülő anya és lánya. Ez és még sok más érdekes fotó a hét történéseiről.

A kedvező 2014-es magyar gazdasági mutatókra építve ambiciózus konvergencia programot jelentett be Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter. A számok mögé nézve azonban könnyen felismerhető, hogy hazánk esetében hasonlóan ambiciózus külpolitika képes csupán biztosítani a felzárkózásunk Nyugat-Európához: ez azonban jelenleg hiányzik.

A második, illetve kisebb mértékben a harmadik Orbán-kormányra jellemző külpolitikai irányvonalat sokáig értetlenül szemlélte számos hazai és szinte az összes mértékadó külföldi elemző. Ez az értetlenség abból fakadt, hogy sokáig képtelenek voltak felismerni, hogy a Fidesz látszólagos hintapolitikája, amely az Európai Unió ellen szabadságharcot hirdetett, miközben a hazai termékeknek keleti, legújabban déli piacokat keresett, a hidegháborút követő nemzetközi hatalmi renddel szembeni bizalmatlanságból eredt.

("A magyar külpolitika arca" - Szijjártó Péter, f: mno.hu)

Az Európai Unió feltételezett fragmentálódása, akár szétesése esetén egy erős, központosított Magyarországot kívánt létrehozni. Így az jobb esélyekkel vészelheti át a viharos éveket, évtizedeket, miközben újrarendeződik a világrend és a feltörekvő hatalmak nagyobb szeletet szakítanak ki a világgazdaság tortájából. A bizalmatlanságnak alapot adó kérdések, habár az Unió kevésbé van veszélyben, mint öt éve, nem szűntek meg, így érdemes ennek tükrében megvizsgálni az optimista konvergencia programot, amely alacsony olajárat, nemzetközi stabilitást és az Európai Unió fennmaradását, sőt, megerősödését feltételezi. Az optimizmus tiszteletreméltó, azonban a kedvező körülmények fennmaradásáért, vagy inkább azok kialakításáért hazánk is felelősséggel tartozik. Ennek fényében az elkövetkezendő évek magyar külpolitikai prioritásait veszem számba.

Kezdve a kőolaj látszólag tőlünk független világpiaci árával, két stratégiai fontosságú régióban vannak feladataink. Egyrészt a Perzsa-öböl stabilitása elsődleges fontosságú, biztató jel a magyar katonai szerepvállalás az iraki Kurdisztánban, amely elősegítheti, hogy a közel-keleti hatalmi egyensúly Irán, Törökország és a szunnita arab államok között egy viszonylag békés mederbe terelődjön. Magyarországnak így egy aktivista Uniós Közel-Kelet politikát kell támogatnia, amely kitölti az Egyesült Államok részleges kivonulása miatt keletkező űrt.

Ezzel összefüggésben nem lehet figyelmen kívül hagyni a nemzetközi hajózási útvonalak biztonságának kérdését. Az energiahordozók és nyersanyagok világpiaci ára csupán akkor maradhat tartósan alacsony, amennyiben az Európa és Kelet-Ázsia közötti, a világ legforgalmasabb hajózási útvonalait nem éri a néhány évvel ezelőtt Szomália partjainál uralkodó kalóz/terrorista támadásokhoz hasonló, vagy ennél is súlyosabb fenyegetés. Miközben a Szuezi-csatorna déli végén, Jemenben polgárháború zajlik, ez is aktivista közel-keleti, sőt, az Indiai-óceánra kiterjedő kül- és biztonságpolitikát feltételez.

("Déli Nyitás: Vajon van értelme?", f: embamex.sre.gob.mx)

Harmadrészt a legnagyobb kérdőjel a világgazdaság jövőjét illetően Oroszország kérdése. Szemben a jelenleg tapasztalható magyar hintapolitikával, ami ugyanakkor a szövetségesi nyomásgyakorlás miatt jelentősen finomodott az elmúlt hónapokban, Magyarország érdeke egy hosszú távú megállapodás megkötése a legitim félelmektől motivált Oroszország és a Nyugat között. A Szovjetunió bukását követően Oroszország kisemmizett fél lett a nemzetközi hatalmi koncertben, nem csoda, hogy megújult erejét (amely ugyanakkor gyorsan hanyatlik) igyekszik egy tartós ütközőzóna kialakítására felhasználni. Ellentétben a lengyel-litván konfliktusgeneráló politikával, hosszú távú partnerség kereteinek felállítása szükséges Oroszországgal és nem a szovjet periféria „elcsábításával” kell kezdeni. Ez a megegyezést kereső politika ugyanakkor nem jelent megvesztegethetőséget, nem szolgálhatja az oroszok jelenlegi stratégiáját, amely a Nyugat megosztására irányul.

Végezetül, mint említettem, az Unió felett gyülekező sötét fellegek nem tűntek el, a déli tagországok gazdasági csődje továbbra is fenyeget. Az eddig követelt strukturális kiigazítás mellett be kell látni, hogy legalább ugyanekkora gondot okoz az Európai Unióban Németország túlzott exportéhsége, amely egy közös valutába zárt szabadkereskedelmi rendszerben kiszipolyozza a versenyképességben elmaradó déli tagállamokat. Az Unión belüli kereskedelmi mérleg kiigazítása ugyan csak közvetve érinti hazánkat, a mostani optimista külgazdasági várakozásaink mégis megkövetelik ezt a nehezen véghezvihető reformot.

("Varga utat mutatott, Szijjártó követhetné", f: origo.hu)

Ellentétben a Szijjártó-féle külpolitika nézetekkel a tartós gazdasági növekedés nem kampányszerű üzletszerzéssel érhető el, hanem a fent vázolt, az egész világra kiterjedő stabilitáson és céltudatos külpolitikán keresztül. Miközben Magyarország kis nyitott gazdaságként különösen érzékeny a nemzetközi (gazdasági) rendszer felbolydulására, önmagában nincs meg a megfelelő ereje ezeknek a körülményeknek a befolyásolására. Az Európai Unió és a Visegrádi Négyek (amelyet érdemes lenne Romániával és a Balkán több államával kibővíteni a közös érdekeinkre alapozva) tagjaként azonban felelősek vagyunk azért, hogy ne megúszni próbáljuk a nemzetközi rendszer elkerülhetetlen átrendeződését, hanem aktívan alakítani azt szövetségeseinkkel együtt. Magyarország ambiciózus és nagyrészt reális gazdasági keretprogramja immáron adott az elkövetkezendő évekre, „csupán” a külpolitikai stratégiánknak kell felzárkóznia mellé.

Csepregi Zsolt

Az Egyesült Királyság választásra jogosult és választásra regisztrált polgárai 5 órája adhatják le szavazataikat az ország 650 választókerületében. A legutolsó felmérések szerint a mintegy 30 millió brit várható voksai 2010 után ismét patthelyzetet fognak eredményezni, vagyis, sem az előző parlament legnagyobb frakciójával rendelkező Konzervatívok, sem a legfőbb kihívó Munkáspárt nem lesz képes elérni a hőn áhított 326 mandátumos abszolút többséget. Ennek ellenére győztest hirdetni kell, úgyhogy mostani írásomban megvizsgálom a mai nap lehetséges forgatókönyveit. Van ugyanis néhány.

Hivatalosan a címben említett 326 mandátumra van szüksége annak a brit pártnak, amely kormányzó többséget (abszolút többség / biztos többség / stb.) akar szerezni az Egyesült Királyság következő, 56-ik parlamentjében. Annak érdekében, hogy a mai nap legfontosabb kérdését rögtön itt az elején tisztázzuk: az összes valamirevaló felmérés szerint ezt az eredményt egyetlen nagy esélyes sem tudja majd hozni. Ma tehát mind a Konzervatívok, mind a Munkáspárt lenyeli újfent a keserű pirulát, hiszen bármennyire is szeretnék, egyedül egyikük sem alakíthat kormányt. Ez persze azt is jelenti, hogy a 2010-es év nem egy véletlen és megismételhetetlen kivétel volt a brit parlamentarizmus életében (mint azt akkor sokan gondolták), hanem egy minden bizonnyal állandósuló tendencia. A „mainstream” kontinentális politikacsinálás (= koalíciós kormányok) kora beköszöntött a szigeteken. A médiát és a választókat ez láthatóan már nem zavarja, a vezető politikusok azonban (bár már inkább ők is csak megszokásból) még úgy abszolválták a kampányt, mintha reális esélye lenne bármelyiküknek abszolút többséget szerezni. Pedig nincs. Ennek fényében mit hozhat a mai nap? Komoly izgalmakat. Íme a várható koalíciós forgatókönyvek.

Koalíció 1: Munkáspárt – Skót Nemzeti Párt (SNP)

A zseniális May2015 honlap (amely a kampány kezdete óta listázza az egyes felmérések, mandátum kalkulációk eredményeit, összehasonlíthatóvá téve őket) szerint a Munkáspárt várhatóan valahol 257 és 268 mandátum között szerez majd magának képviselői helyet a következő Parlamentben, ami persze köszönőviszonyban sem áll a vágyott 326-tal. De itt jön képbe a maga 51-56 közötti eredményével a skót SNP, valamint a tény, hogy 2010 után a Sinn Féin (2005 óta inaktív hírhedt ír terrorszervezet, az IRA politikai szárnya) képviselői vélhetően megint nem ülnek be Westminsterbe, vagyis, az ő eredményük csökkenti a többséghez szükséges alsó határt, amely 326-ról azonnal 323-ra csökken. A becslések szerint így a legjobb esetben a két párt együtt 324 helyet szerezhet, ami pont elég lehet a kormánytöbbséghez. Ha ez esetleg nem teljesül, és a rosszabb szcenárió érvényesül (kb. 308 mandátum), teljes jogú kormánytagként, vagy külsősként, de a liberális demokraták támogatására – Nick Clegg kijelentései ellenére – talán számíthatnak.

(Az Egyesült Királyság új miniszterelnöki párja? - Justine és Ed Miliband, f: times.com)

Koalíció 2: Konzervatívok – Liberális Demokraták

Az egyik szinte biztosra vehető következménye a mai választásnak az újbóli patthelyzet érvényre jutása, ezt, ahogy fentebb már írtam is, lényegében egyetlen felmérés sem vitatja. Emellett azonban van egy másik fontos és nagy valószínűséggel szintén beigazolódó fejlemény, miszerint a Konzervatívok nyerik a megmérettetést. Dacára tehát annak, hogy az összes ismert és elismert brit közvélemény-kutató cég százalékosan fej-fej melletti eredményt prognosztizál, a brit választási rendszernek köszönhetően mindenki biztosra veszi, hogy a nagyobbik kormánypárt legyőzi első számú kihívóját, a Munkáspártot. A Spectator hetilap online verziójának összesített mandátumbecslője alapján a számszerűsített eredmény úgy nézhet ki (Konzervatívok-Munkáspárt viszonylatban), hogy: +22 (YouGov), +15 (Election Forecast), +7 (Electoral Calculus), +32 (Elections Etc), +15 (Betfair), +14 (Ladbrokes), +17 (Coral). Itt a Betfair adja a maga 278 mandátumával a legkevesebb helyet a konzervatívoknak (érdekes adat: a Guardian felmérése még kevesebbet prognosztizál, szám szerint 273-at), míg a legtöbbet az Elections Etc 289-el. Ha bejön az utóbbi, és a liberálisok is hozzák a maguk 31-ét, amit a YouGov vezetője vetített ma előre (és amit amúgy senki más nem tart valószínűnek, a legtöbben ugyanis 25-29 közé várják őket), a Konzervatívok még ekkor sem kerülhetnek hatalomra, hiszen az így szerzett 320 mandátum nem éri el az abszolút többség legalsó határát. Ebben a helyzetben képbe kerülhet még az észak-ír DUP (Demokratikus Unionista Párt), akiket 7-9 mandátumra várnak a felmérések, és a kontinentális médiában szélsőségesként számon tartott UKIP, akiknek 3 helyet jósolnak a legnagylelkűbb kutatóintézetek. A mostani becslések szerint tehát egy újabb, tisztán konzervatív-liberális koalíciós kormányra az esély pontosan nulla, az csak egy újabb párt tényleges / külsős beemelésével realizálódhat. Felkészül a DUP és/vagy a UKIP.

("Még 5 év?" - Samantha és David Cameron, f: telegraph.co.uk)

Koalíció 3: Baloldali szivárvány koalíció

A jobboldali politikusok, szavazók és médiamunkások rémálma, főleg úgy, hogy van is rá némi esély. Ez a megoldás magába foglalná, legnagyobb pártként, a Munkáspártot (Guardian szerint: 270 mandátum), a skót SNP-t (54 mandátum), a walesi Plaid Cymrut (3 mandátum), az észak-ír SDLP-t (2-3 mandátum) és a Zöldeket (1 mandátum). Az így létrejött koalíció tehát magabiztos többséggel, kb. 330 helyet birtokolna a következő brit Parlamentben. És ebbe ugye még nincs beleszámítva a liberálisok 31 mandátuma, hiszen bár Nick Clegg vállaltan a konzervatívokkal folytatná a kormányzást (ezt hat, azonnal megvalósítandó ígérethez kötve: egészségügyi rendszer extra finanszírozása, oktatás extra finanszírozása, garantált fizetésemelés az állami szektorban, strukturális deficit felszámolása, konzervatív jóléti kiadások lefaragásának megakadályozása, új környezetvédelmi törvények), közel sem biztos, hogy nincs azaz ajánlat, amit egy-két kormánypozícióért ne tudna elfogadni. Persze ez az eshetőség inkább akkor válhat realitássá, ha mind a Munkáspárt, mind a liberálisok valamivel több helyet szereznek a most vártnál, mivel utóbbiak többször kizártak egy SNP-vel közös kormányzást.

A fentiekből jól látszik, hogy a Munkáspártnak (független attól, hogy a megszerzett mandátumok számát tekintve valószínűleg nem ők lesznek a legnagyobb párt) van nagyobb esélye a kormányalakításra. Természetesen az is igaz, hogy ehhez minden jel szerint megkerülhetetlen lesz egy SNP-vel kötött alku, ami később súlyos gondokat okozhat Ed Milibandnek és pártjának (pl. újabb skót népszavazás kiírása az ország elszakadásáról), ám ezt a cél érdekében vélhetően vállalni fogják. Ha azonban valami csoda folytán a Konzervatívok mégis túl nyerik magukat (értsd: 300 mandátumot vagy annál valamivel többet szereznek), akkor egy valamivel gyengébb liberális szereplés is újabb konzervatív-liberális koalíciót hozhat. A legutóbbi kormány számára azonban van még egy további út a hatalomba maradásra, ez pedig a kontinensen szintén nem új keletű kisebbségi kormányzás intézménye.

("Lehet még egyszer királycsináló?" - Nick Clegg, f: huffingtonpost.com)

Ha ugyanis valóban a konzervatívok lesznek a választás győztesei, és ezzel a számok alapján a legnagyobb párt, akkor, egyfelől jogot formálhatnak a kormányalakításra, másfelől illegitimnek bélyegezhetnek egy majdan mégis felálló baloldali kormánykoalíciót. Előbbi esetén május 18-ig kell koalíciós partnert/partnereket találni David Cameronnak. Amennyiben ez sikerül, két út lehetséges: 1) abszolút többsége van a felállni készülő kormánynak, a Munkáspárt és a baloldal többi pártja nem tehet semmit; 2) nincs abszolút többsége a felállni készülő kormánynak, így tehát kisebbségből vezetne Cameron, a Munkáspárt és a baloldal többi pártja nekik eshet. Az igazi csavart ez az alkotmányos húzás adhatja. És nem feltétlenül maga a kisebbségi kormányzás, hiszen ilyen még nagy ritkán az Egyesült Királyságban is volt (legutóbb Skóciában), hanem, hogy egy ilyen helyzetet – országos szinten – hogyan kezelnek az érdekelt felek. Ennek a menete egyébiránt úgy nézhetne ki, hogyha Cameron nem tud komoly alkudozások árán többséget szerezni május 18-ig, akkor május 27-én, a legendás Queen’s Speech alkalmával (az újonnan felállt Parlament itt szavaz a kormányt alakítani kívánó párt vagy pártok programjáról) még megpróbálhat érvényt szerezni kisebbségi kormányának, de mivel ehhez már baloldali képviselői szavazatok is kellenének, a lehetetlen szó nem írná le igazán a konzervatívok ebbéli esélyeit.

Nem beszélve arról, hogy ezzel már bele is csúsztunk a varázsgömbbe nézés minősített esetébe, úgyhogy összességében szerintem egyszerűbb megvárni, hogy kit választanak ma a britek, aztán a további esélylatolgatást majd folytatom legközelebb. Higgyétek el, jó lesz. A mai nap ugyanis – 2010-ből okulva – még szinte semmiről nem fog dönteni. Sőt.

Németh Áron Attila

Az európai porondon az elmúlt három évtizedben számtalanszor hangzott el (pl. a német újraegyesítés vagy éppen az EU és a NATO bővítések alkalmával), hogy Európa végre kellően egységes és felkészült arra, hogy mind politikailag, mind gazdaságilag, mind katonailag képes legyen az önálló érdekérvényesítésre.  Jelen cikk fő mondanivalója az, hogy ez utóbbi kitétel továbbra sem teljesül: katonai és biztonságpolitikai szempontból Európa többségi része továbbra is kényszerpályán mozog – Oroszország miatt.

Oroszország hagyományosan az egyik legfőbb destabilizáló erő az összeurópai színtéren, akár a cári vagy a szovjet időkre, akár a közelmúlt eseményeire gondolunk. És mindez nem csak katonai síkon igaz: ott volt a délszláv konfliktus politikai rendezésénél az orosz vétó ügye, a szíriai beavatkozás körüli bizonytalanság gerjesztése, vagy vehetjük a Nabucco-Déli Áramlat versenyfutást (amit végül mindkét fél sikeresen kisiklatott).

Miközben az EU-NATO tandem sikerrel ragadta el a Szovjetunió felbomlását követő zavaros időszakban a balti államokat, valamint a V4 országokat, azt mégsem sikerült elérni, hogy az orosz befolyás alól mentesüljön a kontinens. Pedig egy összeroppant gazdaságú, a nagyhatalmiság illúzióját tévutakon üldöző Oroszország állt szemben egy fokozatosan erősödő többségi Európával. 

Ehhez képest mit látunk most, több mint húsz év elteltével? Európa lohol Putyin döntéseinek nyomában, és próbál érdemben reagálni azokra. Azt a látszatot továbbra is igyekeznek fenntartani Brüsszelben, hogy az Unió területi integritását nem fenyegeti senki, ahogy ahhoz sem férhet kétség - elméletileg -, hogy a többségi Európa kész megvédeni a hozzá lojális partnereit. Amikor azonban konkrét fenyegetés érkezik (pl. Krím vagy Kelet-Ukrajna esete), akkor a szavak helyébe nem lépnek tettek, vagy ha mégis, akkor azok a károk utólagos minimalizálására irányulnak, nem pedig az eredeti status quo helyreállítására. 

Három dolog, amire Oroszország ukrajnai akciói rámutattak az elmúlt másfél évben:

1) A nemzetközi jog normáinak betartását nem képes sem Európa, sem a tágabb nemzetközi közösség kikényszeríteni. Mindez odáig vezethet, hogy az oroszok által létrehozott "törvényen kívüli" konfliktus rendezése is jó eséllyel csak a normák áthágása révén lesz elérhető (hiszen ha nincs háború, akkor beszélhetünk-e békekötésről vagy fegyverszünetről?). 

2) Az európai biztonságpolitika csak sodródik az árral, és ezen nem segít  az a tény sem, hogy egy-egy esetleges beavatkozásnál nem csak a nagyobb uniós államok konszenzusa kell, de az USA beleegyezése is szükséges. Kevés az önálló gondolat, ami szükségszerűen oda vezet, hogy a demokratizálódás igényével fellépő szomszédait az EU-NATO páros nem tudja megvédeni.

("Mindig ő lép elsőnek" - Vlagyimir Putyin, f: telegraph.co.uk)

3) Sokszor emlegetett érv, hogy az orosz agresszió mögött konkrét területszerzési motivációk bújnak meg. Tehát az orosz területi igényektől félünk, miközben ezek szerintem nem létező igények (mint arról írtunk már korábban is: link).  Oroszország alapvetően a befolyását félti. Az orosz erőtér védelmét pedig az újabb bizonytalan konfliktusok létrehozásától reméli, azonban ez nem párosul konkrét területi igényekkel.

A fentiek fényében tehát úgy vélem, hogy napjainkban elsősorban Oroszország lépései határozzák meg, hogy hogyan is alakul majd az európai biztonságpolitika (ami ugyebár a mai napig nem közös biztonságpolitika).

Ennek persze van egy pozitív vetülete, nevezetesen az, hogy az oroszok jelentette kihívás ösztönzi az uniós tagállamokat arra, hogy próbáljanak meg közös biztonságpolitikát csinálni. Másrészt azonban tény, hogy a tagállamok eltérő érdekeiből fakadó széthúzás gátolja ezt a folyamatot, és ha Európa tető alá is hoz egy közös kompromisszumot (ami sokszor egy végtelenül leegyszerűsített megoldás), annak megvalósítása a többi nagyhatalom (USA, Kína) jóváhagyásának is függvénye. 

A fenti okok miatt úgy vélem, Európa jelenlegi biztonságpolitikája a putyini külpolitika szélárnyékában fogalmazódik meg. Miközben a többségi Európa aggódva figyeli az újabb manővereket (akár Ukrajna, akár a Baltikum, akár a Kaukázus vonatkozásában), továbbra sem látjuk azokat a heroikus erőfeszítéseket, amelyek révén ez a helyzet rövidtávon megváltozhatna. Ráadásul tetézi a gondokat, hogy Oroszország csak egy a potenciális veszélyforrások közül. És ha Európa ezzel a direkt kihívással sem tud mit kezdeni, akkor előre borítékolható, hogy hasonlóan sikertelen lesz az európai biztonságpolitika más relációkban is, gondoljunk például az Iszlám Államra vagy a menekültkérdésre.

Hámori Viktor

Hóvári János, volt tel-avivi nagykövetünk részletesen bemutatta az izraeli kormányalakítási procedúrát a Messzelátó blogon április 30-án megjelent, "Quo Vadis, Israel? A negyedik Netanjahu-kormány elé" című bejegyzésében. Legfőbb állításait, miszerint a kialakult közel-keleti hatalmi rendszer kedvezőtlen Izrael számára, ezért Izraelnek hasznosabb lenne egy egységkormány, vitatom. Izrael ugyanis soha nem volt nagyobb biztonságban, szerves része a Közel-Keletnek, és a zsidó államnak most van leginkább szüksége egy belpolitikai válságra.

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnöknek mindössze egy napja maradt, hogy tető alá hozza a negyedik kormányát megteremtő koalíciós megállapodást. A 120 fős Knesszetben a jelenlegi állás szerint mindösszesen 61 mandátum megszerzésére van esélye, amely így azt jelentené, hogy egy renegát képviselő is megbéníthatja a kormány törvényhozói munkáját. Azt szinte biztosra vehetjük, hogy Netanjahu egy ilyen bizonytalan kormánnyal is nekivág a következő négy évnek, hiszen semmilyen garancia nincs arra, hogy a megismételt választásokon jobban szerepelne, mint március 17-én. A kialakult helyzet jó eséllyel egy instabil kormányhoz vezet majd, folyamatos koalíciós válságok és botrányok tüzében fog elbukni, amire viszont véleményem szerint hatalmas szükség van.

Hóvári János elemzésében rámutat, hogy az eszkalálódó közel-keleti helyzet Izrael kárára van, amellyel szemben az egységkormány, azaz a Likud és a Cionista Tábor nagykoalíciója adhatna erős támaszt. Véleményem szerint azonban éppen Izraelnek válik hasznára az Egyesült Államok globális stratégiájában történt változás, miszerint kivonul regionális válságok közvetlen rendezéséből, támogatja a regionális hatalmi egyensúlyt, így nyomás alá helyezve szövetségeseit, hogy nagyobb részt vállaljanak saját biztonságuk szavatolásából és ne az Egyesült Államok erőforrásait szipolyozzák aránytalan mértékben. Ez a vád persze sokkal inkább megállja a helyét a NATO európai tagállamai tekintetében (lásd hazánk), mint Izrael esetében, azonban ne feledjük, hogy a közel-keleti hatalmi egyensúlyban Izrael egy kevésbé jelentős tényező. A fő kérdés a szunnita-síita ellentét, Irán és Szaúd-Arábia hatalmi harca kiegészülve Törökország visszaszivárgásával hajdani birodalmának déli területeire. Ennek az átfogó konfliktusnak lett így része Izrael, amely sokkal többet közeledett a szunnita arab világhoz az elmúlt két évben (közös konferenciák és kereskedelmi megállapodások bizonyítják ezt), mint a kilencvenes évek békefolyamata óta bármikor, a „kényszer nagy úr” szabály alapján.

("Merre tovább Izrael?" - Benjamin Netanjahu, f: haaretz.com)

Miközben a zsidó állam a közel-keleti hatalmi egyensúly egészséges részévé válik szunnita szövetségesei oldalán és jelenleg nincs (!) a zsidó államot létében fenyegető biztonsági kihívás, ez a helyzet egyedülálló esélyt ad Izraelnek, hogy rendezze belső törésvonalait, amelyek hosszútávon fenyegetik az újkori zsidó állam fennmaradását. Az egységkormány, miközben ugyanúgy koalíciós válságok tépáznák, ezeket a vitákat csak elfednék. Idén lesz 120 éve, hogy a pesti születésű Herzl Tivadar megírta „A zsidó állam” című politikai kiáltványát, amelyben megteremti a politikai cionizmus ideológiáját és a multikulturális, demokratikus, szociálisan érzékeny kapitalista nemzetállam szükségességét a zsidó nép esetében is. Izrael, mint minden fiatal állam számos alapvető kérdésben nem jutott egyezségre vagy konszenzusra, amelyet bizonyít, hogy hiányos az Alaptörvény, számos, az izraeli nemzet (azaz zsidók, arabok és más kisebbségek együttvéve) alapvető közjogi formáiról nincs egyetértés a társadalomban. A március 17-én tartott választások sem ezekről a kérdésekről szóltak, hanem az ország biztonságáról és jóléti helyzetéről. Az igazi kérdések azonban, mint a vallásosok szerepe, jogai és kötelezettségei a társadalomban, a palesztin kérdés megoldása, az új, hátrányos helyzetű bevándorlók integrációja nem valódi vitatémaként, csupán közhelyes programpontokként kerültek elő. A töredezett izraeli politikai életben sokkal inkább érezhető a status quo erők harca a progresszívakkal, nem véletlen, hogy az Avigdor Lieberman külügyminiszter vezette Izrael a Hazánk párt nem kívánt belépni a vallásos pártok „örökjogait” fenntartani kívánó kormánykoalícióba és a szintén erősen jobboldali és számos vitatott javaslattal rendelkező Izrael az Otthonunk a cikk írásának pillanatáig nem kötött megállapodást a Likuddal.

Az új izraeli kormány így elhanyagolható többséggel, a jobboldali és vallásos pártok törékeny koalíciójában fog felállni bő teret adva egy elsöprő erejű politikai csatározásnak mind a kormányon belül, mind a többi parlamenti párttal szemben. Miközben az izraeli hadsereg a megosztott térségben teljes mértékben képes megvédeni az államot, az elkövetkezendő néhány év talán az utolsó lehetőséget nyújtja az izraeli politikai elit és társadalom számára, hogy 67 évvel az állam megalapítását követően megegyezzenek a nemzeti minimum sarokköveiben, amelyre alapozva már valóban fölállhat egy nagykoalíció, nem csupán a hullámokban érkező külső fenyegetésből eredően, hanem az izraeli nemzet szilárd értékrendszerére építkezve.

Csepregi Zsolt

Farkas Réka az UNHCR genfi központjának munkatársa. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága a világ összes éhínség, háborúk és egyéb tragédiák sújtotta területein aktív terepmunkát folytat, lévén, legfőbb feladata földünk menekülthelyzetének javítása. A szervezet tagjai nagyjából 120, súlyos humanitárius gondokkal küzdő országban vannak jelen, így például Szíriától kezdve Szomálián át egészen Szudánig. Réka ez utóbbiban töltött jó másfél hetet. Közben pedig, akivel tudott, beszélt az ország jelenéről és jövőjéről.

Kartúm, a főváros, meglehetősen furcsa hely. Kicsit skizofrénnek mondanám. Magában a városban ugyanis biztonság van. Fehér bőrű európai nőként is végig lehet sétálni az utcán minden probléma nélkül. Ugyanezt este egyedül már nem tenném meg, bár ezt csak a józan ész mondatja velem, mivel a helyiek, valamint a hivatalos biztonsági adatok szerint a biztonsági helyzettel ilyenkor sincsen gond. Kollégákkal például többször voltunk kint este 10 után is, mindenféle atrocitás nélkül. Az ott élők számára adott egy viszonylagos kényelem, folyamatosan van víz, van áram. Megkockáztatnám, hogy egy vékony, de azért nem elenyésző réteg megközelítőleg középosztálybeli jólétben él, ami a Szahara alatti Afrikában sajnos elég ritka. Sok különböző népcsoportot látni együtt élni. Sokfajta öltözet, arc ül egymás mellett a teázónak kikiáltott útszéleken. A nők viszonylag konzervatívan öltöznek. Alkoholt pedig – ellentétben sok másik muszlim országgal – tényleg sehol sem kapni.

Mindezek mellett azonban kicsit olyan érzés a fővárosban lenni, mint egy szépen megépített videojátékban, ahol bizonyos terek mögé nem látsz. Erőd hangulatú az egész. A város tulajdonképpen egy enklávé egy háború közepén. Minden sarkon állig felfegyverzett katonával, besúgókkal, lehallgatással, időnként melletted elhaladó tankkal. A reptéren leszállásnál látod a repülőgép-elhárító fegyverzetet a pálya mellett. Omar al-Bashir szudáni elnök palotája szinte közvetlenül a reptér mellett van, a menekülési útvonalak biztosítását nem bízza a véletlenre.

("Szudán örökös ura?" - Omar al-Bashir, f: bbc.com)

A 2011-ben függetlenedett Dél-Szudán fővárosa, Dzsúba, ezzel szemben nagyjából megfelelt az előzetes elvárásaimnak. Ott nem tapasztaltam olyasmit, ami nagyon kilógott volna az információim alapján a fejemben összeállt képből. Az ENSZ és a nagy nemzetközi nem kormányzati szervek munkatársai este 9-ig tartózkodhatnak a városban, utána vissza kell vonulni a szállásokra. Rengeteg fiatal sétál AK 47-essel az út szélén, vezetékes víz a városban sok helyen van, áram viszont szinte mindenhol csak generátorról működik. Az utcakép Kartúmhoz képest sokkal egységesebb. Nincsenek luxushotelek és irodaépületek a lerobbant lakóházak mellett, és a tapasztalatlan szem az emberek között is kevesebb különbséget lát. A helyiek közvetlenek, értékelik az életet, és rendkívül büszkék az új országukra.

A szudáni / dél-szudáni felvezető után azonban most áttérnék a kérdésekre, amikkel részben a blog szerkesztőinek köszönhetően érkeztem, részben pedig itt utazva-dolgozva adták magukat:

Belülről, hogy látják a helyiek az al-Bashir rendszert (pl. csak az erőszak miatt marad fenn)?

Minden kisebb civil megmozdulásra, tüntetésre ellentmondást nem tűrő a hatalom fellépése. Ráadásul az azonnali beavatkozásokat nem ritkán komoly megtorlások követik. Legutóbb egy ilyen akció 280 ember életét oltotta ki. Talán nem meglepő, hogy éppen ezért a fővárosban folyamatos a legmagasabb szintű rendőri készültség – ez természetesen abból is fakadhat, hogy az ország többi részét valójában nem, vagy csak nehezen tudják állandó kontroll alatt tartani. A fennálló rendszerrel kapcsolatban a legtöbb ember véleménye az, hogy eddig még nem kaptak „jobb” alternatívát. Persze tény, ez nehéz is lenne, hiszen az elnöki propaganda olyan erős, hogy az ellenzéknek, vagy bármilyen más megoldáson gondolkodó szereplőnek kínkeserves dolga van. A vezetés mindent kontroll alatt tart, a nemzetközi közösség képviselőinek szinte mindenhez engedélyt kell kérniük. Az országon belül dolgozó külföldiek nem kapnak beutazási engedélyt a „problémás” területekre. Bizonyos területeken a segélyszállítmányok kiosztásán kívül szinte semmilyen tevékenységet nem végezhetnek külföldi szervezetek. A helyiek közül sokan megszokták már a rendszert, és örülnek annak, hogy a fővárosban viszonylagos biztonságban élhetnek. A rezsimet alapvetően szerintük is elsősorban az erőszak tartja össze, de árnyalja a képet, hogy nem igazán látnak más – békésebb – megoldási lehetőséget az állam irányítására.

("Ez nem játék", f: telegraph.co.uk)

Milyen jövőt látnak a helyiek az országuk számára? Megbukhat al-Bashir rendszere? Ha igen, szerintük minek köszönhetően?

A bukást senki nem tartja igazán valószínűnek. A rezsim jól fel van fegyverezve, és bármilyen kritikára azonnal intézkednek. Al-Bashir ráadásul az Afrikai Uniót (AU) is kiválóan sakkban tartja (lásd: a választásokkor például mindent rendben találtak, hiteles választói részvételi adatokat jeleztek, stb.). Az egyik, huszonéves sofőröm szerint: „Persze hogy az AU mindent rendben talál. Ha nem találnának, al-Bashir aktivizálná a megfelelő országokban működő terrorista csoportokat”. A jövőt azonban bizonytalannak ítélik, mivel al-Bashir már 70 felett jár, és a helyiek véleménye szerint egyértelmű, hogy nélküle nem működik majd a rezsim, mert senkit nem enged eléggé megerősödni. A lakók így arra számítanak, hogy az elnök halála után felerősödnek a polgárháborús állapotok. Érdekes viszont, hogy a helyben élő és dolgozó külföldiek ezzel szemben úgy látják, hogy a rezsim nagyon is „szilárd lábakon áll”, vagyis, lesz valaki, aki gyorsan és hatékonyan átveszi al-Bashir székét.

Mennyire valószínű, hogy újabb tartományok szakadnak el, és ennek milyen hatása lehet? 

Minden, a nemzetközi sajtóban felmerült tartomány (Dél-Kordofán, Darfúr és Fehér-Nílus) esélyes az elszakadásra a helyiek és az expatok szerint is. Természetesen a kormány ezt a problémát is erőszakkal igyekszik megoldani, folyamatosan próbálják kiszűrni és feltartóztatni a tartományokban az elszakadást aktívan propagáló szervezeteket. A visszamaradott helyi politikai és infrastrukturális kapacitás azonban a kormány malmára hajtja a vizet. Ennek ellenére általános vélekedés, hogy Darfúr elszakadására valóban lehet számítani a következő néhány éven belül. Az UNAMID (ENSZ-Afrikai Unió Közös Darfúri békefenntartó csapatai) távozása hamarosan elkerülhetetlen lesz, ami pedig a konfliktus kiéleződését, és egyben egy hosszabb távú megoldás kialakulását hozhatja magával. A helyiek nagy esélyét látják továbbá annak, hogy a „protocol areas” (Abdzsei, Dél-Kordofán és a Kék-Nílus tartományok), amennyiben egyszer véglegesedik a státuszuk, nem Kartúm irányítása alá fognak kerülni. A nem túl acélos vezetői / politikai rétegen kívül az ország egészében hatalmas a szegénység, és a nemzetközi segélyszállítmányoktól való függés. Bármilyen autonómia vagy elszakadás esetén az új állam akkora infrastrukturális és politikai vákuummal kellene, hogy szembenézzen, amit nagyon nehezen lehet majd kezelni, még akkor is, ha a véleményét – fegyveres úton – bármelyik szervezet érvényre tudná juttatni.

("Függetlenség Napja", f: frontpagemag.com)

Hogy látják, a helyiek szerint mi vezetett Dél-Szudán elszakadásához, illetve, hogyan értékelik az önálló ország első pár évét? 

• A déli területek sohasem alkottak egységet az északiakkal
• Etnikailag rendkívül éles törésvonal jellemezte a két régiót
• Az olajkészletek miatt Dél-Szudánnak van/volt esélye épkézláb állammá válni
• A helyiek közül ennek ellenére sokan meglepőnek tartották, hogy tényleg végbement a különválás. Az viszont, hogy a polgárháború tulajdonképpen kisebb területekre visszavonva, és változó intenzitással, de folytatódik, nem jelentett akkora meglepetést.
• A dél-szudániak rendkívül büszkék saját államukra, a fővárosban élők szerint hatalmas eredményt értek el az önállósodással. Sok vidéki kis közösség életében viszont alig hozott változást az elszakadás – továbbra is helyi (had)urak irányítják az életet, habár megváltozott a fizetőeszköz, és kevesebb helyen van aktív háború. Számos távoli diaszpórába menekült fiatal próbál erősebb kapcsolatokat ápolni az új anyaországgal. Sok új üzleti lehetőséget látnak, de látható, hogy lassú folyamat lesz, mire ezek a beruházások és ötletek valósággá válnak, miközben az infláció amúgy elképesztő magas.

Vallási vagy inkább etnikai törésvonalak szabdaljak Szudánt? Sokat hallani mindkettőről.

Az országon belül nagyon erős az etnikai megosztottság. Kartúmban az életet a muszlim értékrend határozza meg, ám számos különböző etnikum (és vallás) él együtt, egymás mellett. Szudán és Dél-Szudán között egyértelműen látszik a vallási különbözőség is. Az ott töltött rövid idő alatt azonban úgy éreztem, bár a vallás az első megkülönböztető jellemző, sokkal fontosabb tényező, hogy ki melyik etnikumhoz tartozik. Ez Kartúmban mutatkozott meg leginkább, hiszen ott láttam több etnikumot együtt élni. Dzsúbában, akikkel az utcán vagy éttermekben találkoztam, azok túlnyomórészt a bari és dinka etnikumhoz tartoztak. A fővárosban viszont a nemzetközi szervezetek dolgozói között ügyelnek a viszonylagos egyensúlyra, így a helyi társadalomban megszokott arányokhoz képest nagyobb számban is alkalmaznak „kisebbségeket”. Ugyanakkor az egyik külső területeken lévő kolléga mesélte, hogy az ő régiójukban egyetlen nemzetközi szervezet vezetője sem szívesen alkalmaz olyan kollégát, aki nem a helyi többségi etnikumhoz tartozik. Egyszerűen azért, mert akkor napi munkájával a saját és kollégái életét is kockáztatná.

Mesterséges kínai szigetek, gördeszkázó afgán lányok, David Cameron selfie, közelgő győzelem napi rendezvény Moszkvában, szörnyűséges nepáli földrengés. Minden, amit érdemes látni a heti világpolitikából.

Az utóbbi időben sok szó esik a balti államok félelmeiről Oroszországot illetően, azonban vannak más területek is, amelyek az orosz medve karmai közé kerülhetnek. Észtország, Lettország vagy Litvánia mellett olyan „egzotikus” területekre is kiterjedhet Oroszország figyelme, mint az ebben az írásban tárgyalt Transznisztria és Budzsák.

A Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság, a Moldova és Ukrajna közé ékelődő szakadár terület, melyet egyetlen állam sem ismer el önállóként, hathatós orosz segítséggel vívta ki függetlenségét Moldovától 1992-ben. Az önállóságát kinyilvánító területet a moldáv hadsereg támadását követően a 14. orosz hadsereg segítette státuszának megőrzésében – jelenleg is körülbelül 2.000 orosz békefenntartó katona állomásozik Transznisztriában, biztosítandó a status quo-t. Moldovával értelemszerűen rossz a viszony (Kisinyov nem ismeri el a szakadár terület függetlenségét, és továbbra is Moldova részének tekinti a Dnyeszteren túli földsávot), Ukrajnával azonban jó kapcsolatok alakultak ki az 1990-es években. Ez a 2004-es kijevi narancsos forradalmat követően változott meg, hiszen a kis „állam” első elnöke, Igor Szmirnov, Viktor Janukovicsot támogatta. Az ukrán kapcsolat azonban csak rövid időre romlott meg, és a következő elnök, Jevgenyij Sevcsuk már volt annyira óvatos, hogy az EuroMajdan idején nem fejezte ki Janukovics iránti szimpátiáját.

(f: antiwar.com)

A Krím orosz elfoglalásával azonban a helyzet nagyot változott: a Transznisztriában állomásozó orosz békefenntartókban Kijev potenciális fenyegetést lát délnyugati területeire, elsősorban Odessza körzetére nézve. Ezzel szemben Tiraszpol ukrán megszállástól való félelmét hangoztatja, aminek egyébként valószínűleg nincs valós alapja. A vélemények persze megoszlanak arról, melyik félnek és mennyiben lehet igaza. Egyesek szerint a szakadár állam a területén lévő orosz egységekkel (amelyek létszáma könnyedén a két-háromszorosára növelhető), és a transznisztriai biztonsági erőkkel kiegészülve 10-12.000 fős haderőt adhat ki, komoly fenyegetést jelentve Ukrajnára. Mások azt hangsúlyozzák, a kis állam eddig nem jelentett veszélyt senkire, haderejét kizárólag védekezésre használta, és inkább Ukrajna fenyegeti területi integritását, mint fordítva. Mindemellett Ukrajna, ha nem is épít ki formális kapcsolatokat a Dnyeszter Menti Moldáv Köztársasággal, nem hivatalos kapcsolatok léteznek, elsősorban a transznisztriai és az Odessza megyei politikai és gazdasági elit szintjén, és láthatólag mindkét félnek megfelel a jelenlegi helyzet.

("Az ország, ahol megállt az idő", f: thenational.ae)

Budzsák neve nem valószínű, hogy sokaknak ismerős lenne. Ukrajna leginkább délnyugaton fekvő – Moldovával és Romániával határos – területéről van szó, amely Odessza megye része. A kevert etnikumú területen a 2001-es ukrajnai népszámlálás adatai szerint 35,8 százalék ukrán, 24,8 százalék bolgár, 17,7 százalék orosz, 15,2 százalék román és 4,6 százaléknyi moldáv lakosság él. Majdnem mindenki beszél ugyanakkor oroszul, de a lakosság megosztott: egy részük inkább Ukrajna, másik részük inkább Oroszország pártján áll a konfliktusban. Egyes elemzők már tavaly ősszel a Besszarábiai Népköztársaság létrejöttét jósolták, ami köszönhető egyrészt a terület stratégiai helyzetének (elég a következő térképre pillantani: ha Oroszország elfoglalná a területet, Odessza harapófogóba kerülne), másrészt pedig annak, hogy a helyi politikai elit is inkább húz Oroszország és az Eurázsiai Unió, mint Kijev felé. Ennek ellenére nem jött létre újabb népköztársaság a területen, és véleményem szerint nem is fog.

Egyfelől – bár két Dnyeszter-híd elfoglalásával gyakorlatilag el lehetne szakítani a területet Ukrajnától – Oroszországot éppen eléggé lefoglalják a másik két „népköztársaságban” történő események, emellett – Putyin hiába tagadja – a szankciók jelentős károkat okoznak az országnak, amit az alacsony olajárak csak tetéznek. Mindezeken felül a terület nem határos Oroszországgal (így egy itt létrejövő „népköztársaság” utánpótlását legfeljebb a Fekete-tengeren keresztül lehetne megoldani), annál inkább a NATO-tag Romániával, és így az Európai Unióval. Másfelől a terület mégoly oroszbarát politikai vezetői sem vágynak egy olyan véres harcokkal járó szcenárióra, mint ami Kelet-Ukrajnában ment végbe az elmúlt évben. Ráadásul a területen élő bolgár és gagauz nemzetiségű lakosságra sincs komolyabb hatással a szomszéd Moldovában folyamatosan szeparatista húrokat pengető nemzettársaik tevékenysége – márpedig ha valahonnan, akkor Gagauziából indulhat el esetleg egy elszakadási törekvés. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ebben az esetben Odesszát is magában foglalná az önálló „állam”, ami viszont a különböző nemzetiségek súlyát csökkentené, ami máris kevéssé vonzóvá teheti az önállóságra irányuló terveket. Az Ukrajnai Gagauzok Szövetsége vezetője szerint egyébként a nemzetiség tagjai elutasítanak bármiféle szeparatista törekvést, bár időről-időre felmerül az 1954-ig létezett Izmail megye visszaállításának kérdése, de ez is leginkább azért, mert az ötlet támogatói jobb pénzügyi feltételeket (több kormányzati támogatást) remélnének az Odesszától elkülönülő régiónak.

("Budzsák bekebelezésével Románia is kapna egy orosz határt", f: russia-insider.com)

Véleményem szerint tehát nincs alapja azoknak a félelmeknek, hogy Budzsák önszántából szeparatista törekvéseket indítana, vagy, hogy Oroszország megszállná a területet. A Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaságra is igaz, hogy megfelel a jelenlegi helyzet: egy oroszok által a területről indított akció Ukrajna ellen nem áll érdekében a kvázi államnak. Ukrajna délnyugati határai így nem valószínű, hogy megváltoznának akár kívülről jövő (orosz), akár belülről jövő (szeparatista) törekvések eredményeképpen.

Abelovszky Tamás

A Freedom House idén is publikálta a világ országaiban mért sajtószabadság-index eredményeit. Magyarország idén is a 71. helyet érte el a listán (bár két hibaponttal többet kapott, mint tavaly), pontszáma alapján továbbra is a "részben szabad" besorolást tudhatja magáénak. Ez alapján Olaszország és Bulgária között pozicionálhatjuk magunkat ebben a kérdésben. Érdemes megjegyezni, hogy Orbán Viktor miniszterelnök külön említésre került a riportban, ahogy az Origo körüli elbocsátások is. A lenti infografikán megtekinthetitek, milyen eredményt ért el a kontinens többi országa.

Bár az Európai Unióról jelszavak szintjén legtöbbször az egység és szövetség kifejezés juthat eszünkbe, ezt a képzetet hamar képes megcáfolni az egyik tagállam, Ciprus helyzete. A szigetország több mint 40 éve él teljes politikai és társadalmi megosztottságban, azonban a múlt vasárnapi választások eredménye fényt jelenthet az alagút végén.

Erős többséggel, 60,4 százalékos eredménnyel nyerte meg vasárnap az Észak-ciprusi Török Köztársaságban rendezett elnökválasztásokat Musztafa Akinci. Nagy meglepetés ez a független, politikájában mérsékelt baloldali jelölt számára – aki 14 évig töltötte be az északi állam fővárosának, Nikosiának polgármesteri pozícióját – mivel a két héttel ezelőtti első fordulóban még alulmaradt kihívójával, a keményebb hozzáállásáról ismert Dervis Erogluval szemben. 

("Olajágat nyújt majd?" - Musztafa Akinci a győzelme kihirdetésekor; f.: theguardian.com)

Akinci győzelme új lendületet adhat a megosztott sziget két országa közti kiegyezési tárgyalásoknak, amelyek tavaly októberben sokadszorra szakadtak meg a görög és török ciprióták között, akkor épp a régió földgázának felhasználása és elosztása kapcsán. Ciprus déli partjainál 2011-ben fedeztek fel nagyobb mennyiségű gázlelőhelyeket, amelyek eleinte a kibékülés lehetőségét hordozták magukban, azonban később egyértelműen látszott, a feleknek nem sikerül megegyezni a bevételek megosztásáról. A jövő hónapban tervezik a tárgyalások újraindítását, amelyeken Akinci szerint van esély, hogy sikerülhet áttörni a jeget a görög és török ciprióta felek között. Ehhez valószínűleg kölcsönös felajánlásokra és protokoll gesztusokra lesz szükség, amelyekre az elmúlt időkben egyre ritkábban volt példa.

Nikosz Anasztasziadisz, a déli Ciprusi Köztársaság elnöke (aki nemrég azért lett igen felkapott név a világsajtóban, mert ő egyike azon keveseknek, akik elfogadták Vlagyimir Putyin moszkvai meghívását a győzelem napi ünnepségre) hamar gratulációját fejezte ki új partnerének, aki reméli, hogy a továbbiakban is folytatja az egységre épülő politikáját. Valószínű, hogy a most megválasztott elnök színrelépésével újra előkerülhet a görög-fél által gyakran emlegetett Varosha kísértetvárosának ügye is. Varosha az 1974-es török invázió óta katonailag lezárt terület, lakosait akkoriban pár nap alatt evakuálták, területét fallal vették körbe. Anasztasziadisz, és így a nemzetközileg is elismert ciprusi kormány már többször felvetette, hogy a város újbóli megnyitásáért cserébe hajlandóak lennének közvetlen repülőforgalmat engedélyezni az északi területekre, valamint megnyitnák Famaguszta kikötőjét a nemzetközi kereskedelem előtt. Mind a két lépés elképesztő fontossággal bírna a török ciprióta társadalomnak és gazdaságnak, amely a sziget kettészakadása óta teljes izolációban kell, hogy túléljen – ha Ankara támogatását nem számítjuk.

(Ciprus megosztottságának története - az oldalsó nyilakkal lapozhattok az események között)

Akinci megválasztása pont ennek az elmúlt több mint 40 év nemzetközi háttérbeszorulásának az eredménye. A körülbelül 120 ezer fős török ciprióta közösség óriási szegénységben él a határok zártsága és a jelenleg is érvényben lévő gazdasági szankciók miatt, ráadásul kifejezetten nem örülnek annak, hogy a jelenleg egyetlen fenntartójuk, Törökország a gazdasági segítségért cserébe identitásbeli változásokat is elvárna tőlük. A Recep Tayyip Erdoğan által vezetett török állam ugyanis láthatóan egyre erőteljesebb lépésekkel halad egy kifejezetten antidemokratikus berendezkedés irányába, amely náluk is felerősíti a nemzetközi kirekesztettség esélyeit. A vasárnapi választás így két lehetséges jövőképet tudott felmutatni a helyiek számára: az egyre több kritikával illetett és inkább keleti irányba nyitó Ankara, vagy a bár sok gazdasági problémával küzdő, de végeredményben jobb lehetőségeket mutató EU mintája között dönthetnek.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a két terület anyaországai szövetséges pozícióban vannak a NATO keretein belül, valamint hogy hivatalosan Törökország még jelenleg is aspirál az Európai unió tagországává válni. A több évtizede húzódó ciprusi helyzet megoldása ezen oldalági problémák feloldásában is hatalmas előrelépés lehetne – kérdés, hogy egy új elnök személye elegendő lesz-e a folyamatok újraindításához? Mert bár Musztafa Akinci valóban közös megoldást ígér a ciprusiaknak, ehhez valószínűleg Ankarának is lesz pár szava.

Mészáros Tamás

Ötven éve, hogy a FARC (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia – Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) az ország területének jelentős részén – a harminckét kolumbiai megyéből huszonnégyben, főleg Kolumbia déli és keleti felében – háborút folytat a központi kormányzat hadseregével. Céljuk, hogy kommunista állammá formálják Kolumbiát, ennek megfelelően a Kolumbiai Kommunista Párt (Partido Comunista Colombiano – amely jelenleg nem létezik önálló politikai formációként) katonai szárnyaként jöttek létre. A FARC-ot több országban terrorszervezetként tartják nyilván. Az utóbbi időszakban tagjainak száma jelentősen megcsappant (kb. 7800 fő). Anyagi fedezetüket az emberrablásokból szerzett váltságdíjak és a kábítószer-kereskedelemből származó illegális pénzek adják. 2012 októberében nagyszabású béketárgyalások kezdődtek a kolumbiai kormány és a FARC között, amely mind a mai napig tart, és amely olyannyira megosztja az ország politikai elitjét és társadalmát, hogy sokan vannak, akik erőszakkal számolnák fel a gerillaszervezetet. A tavaly újraválasztott Juan Manuel Santos elnök azonban nem tartozik az utóbbiak közé.

A béketárgyalások ötlete nem Juan Manuel Santos fejéből pattant ki, Kolumbia politikatörténetéhez ugyanis szervesen hozzátartozik a megegyezésre való törekvés. Mindezidáig azonban az összes erre való kísérlet kudarcot vallott. Tizenhét éve, amikor a FARC talán erejének és népszerűségének – ha beszélhetünk ilyenről egy gerillaszervezet esetében – csúcsán volt. A kolumbiai társadalom erősen igényelte a konfliktusos időszak végleges lezárását, de Andrés Pastrana és kormánya számára a célkitűzés nem sikerült, és ez a kudarc eléggé bizalmatlanná tette a kolumbiai embereket, akik nem hitték, hogy eljöhet egy új lehetőség a békére. Az is igaz azonban, hogy a majd másfél évtizeddel ezelőtti béketárgyalások zsákutcába jutása miatt nem csupán az akkori kormány okolható, hanem maga a FARC is, hiszen a fegyverszünet alatt is folytatták az emberrablásokat és a kábítószer-kereskedelmet.

("Vajon békés véget érnek a tárgyalások?", f: semana.com)

Santos FARC-kal kapcsolatos politikájára a kettős kommunikáció volt jellemző: 2010-es kampányában még úgy hirdette magát, mint Álvaro Uribe kőkemény, a konfliktust katonai eszközökkel rendező utódja. Uribe elnökségének nyolc éve alatt a terrorszervezet totális megsemmisítését tűzte ki célul, hathatós amerikai segítséggel. Santos hivatalba lépését követően azonban finomabb húrokat kezdett pengetni, a fegyveres konfliktus áldozatainak kárpótlásáról beszélt, és a FARC által eltulajdonított földek visszaadását is szorgalmazta. A jelenlegi béketárgyalásokat nem követte automatikus tűzszünet, az csak azok Havannában történő megkezdése után két évvel, 2014. december 20-án kerültek egyoldalú kihirdetésre a FARC részéről. Számos egyéb ponton is eltérőek a jelenlegi béketárgyalások az eddigiektől, lévén mindkét fél olyan gesztusokat tett, amely a megegyezés szempontjából komoly szándékot tükröz.

("Képmutató vagy Santos, Castro pártján állsz", f: elnuevoherald.com)

Ehelyütt elég megemlíteni a FARC által fogva tartott katonák szabadon engedését és az emberrablások felfüggesztését, míg a másik oldalon a kormány szünetelteti a FARC-állások bombázását. Öt fő téma mentén haladnak a mostani, Havannában zajló tárgyalások: 1) a békefolyamat nyomán születő új politikai mozgalmak bekapcsolása a kolumbiai politikai közélet vérkeringésébe; 2) a kábítószer-kereskedelem visszaszorítása, 3) a FARC gerilláinak fegyveres leszerelése és a társadalomba történő integrálása; 4) kárpótlás a konfliktus áldozatainak; valamint 5) az agrárkérdés, azaz a gerillaháború alatt kolumbiaiak tömegei által elvesztett földek visszaszolgáltatása.

Érezhető azonban, hogy a FARC az eddigi béketárgyalásokhoz képest jelentősen engedett követeléseiből, hiszen az alkotmány kérdésköre nem került be a megtárgyalandó témák közé, bár tény, az országot már nem kívánják a kommunizmus felé lavírozni. Persze ez – mármint a szelídebb hangnem – érthető is, hiszen a mai FARC szinte árnyéka húsz-harminc évvel ezelőtti önmagának. Egy minden tekintetben gyengébb FARC tárgyal most a kolumbiai kormánnyal, amely elsősorban Uribe kőkemény fellépésnek köszönhetően kétségkívül elveszítette forradalmi hadsereg jellegét. Az előző elnök eredeti célját – a FARC megsemmisítését – nem sikerült elérnie, ám komoly veszteségeket okozott a szervezetnek, elég, ha a FARC-vezér Luis Édgar Devia Silva likvidálására utalok, akit a kolumbiai hadsereg Ecuador területén rajtaütésszerűen végzett ki még 2008-ban. Ez egyébként Ecuador és Kolumbia között diplomáciai feszültséget is eredményezett, amelyben Uribe – George W. Busht retorikáját használva – a terrorizmus elleni harcra hivatkozott. Komoly nemzetközi elismerést szerzett továbbá Uribe, amikor a több mint hat éves fogságból kiszabadította a volt elnökjelöltet, a baloldali Íngrid Betancourt ugyancsak 2008-ban. Ugyanakkor a sors furcsa fintora, hogy Santos, a jelenlegi elnök, Uribe kormányában védelmi miniszter volt és ő irányította a Betancourt kiszabadítására irányuló hadműveletet.

A közelmúltban, egészen pontosan április 14-én újabb komoly veszteség érte a kolumbiai hadsereget: Cauca megyében, Buenos Aires városhoz közel a FARC tizenegy katonát mészárolt le és további 18-at megsebesített. Ez olaj volt a tűzre a békekötést ellenző Álvaro Uribe szenátor számára, aki a Kubában zajló béketárgyalások átmeneti beszüntetését követelte. Az egyik elhunyt katona édesapja – mintegy bizonyításképpen és meggyőzendő, hogy az erőszak folytatása zsákutca – arra kérte videóüzenetben Uribét, hogy vegyen részt fia temetési szertartásán, amelyre el is ment az ex-elnök. Kolumbiában óriási felháborodást keltett a FARC váratlan támadása, amit ráadásul csak tetézett, hogy az NTN 24 nevű hírtelevízió képeket közölt Havannából, amint a merénylet előtti éjszakán a FARC tárgyalódelegációjának tagjai a patinás Gato Tuerto (Félszemű Macska) éjjeli klubból távoztak.

("Santos mögött áll a hadsereg", f: semana.com)

Az újabb véres merényletek után maga Santos is keményebb hangot ütött meg. Kijelentette, hogy itt az ideje, hogy a FARC is bizonyítsa a kolumbiai népnek, hogy a béke az ő érdekük is, ugyanakkor azt hangsúlyozta, hogy azért került megválasztásra Kolumbia élére, hogy békét teremtsen, de nem minden áron. Kolumbiában arra készülnek, hogy egy népszavazás keretében különleges jogkörökkel ruházzák fel Santost a FARC-kal kapcsolatos béketárgyalások ügyében, az elnöknek pedig az alkotmány által megengedett keretek között kell majd biztosítania a tárgyalások sikerességét. Ez a lépés inkább arra szolgál, hogy a Kongresszus – ezzel együtt az ellenzék – megkerülése is járható út lehessen a jövőben. Azonban a béketárgyalások ellenzőinek aggodalmai is jogosnak tűnnek: a FARC vezetőinek, de még a jelenlegi tárgyalódelegáció tagjainak a számlájára is több súlyos bűncselekmény írható, akiknek csak és kizárólag akkor érdeke a fegyverletétel, ha cserébe büntetlenséget és politikai részvételt is szavatolnak számukra. Ha ez teljesül – valljuk be – veszélyes precedenst teremthet a világ más pontjain is. Bár fontos megjegyezni, hogy Kolumbia – mivel aláírta – a hatályos nemzetközi szerződések értelmében nem menthet fel egyetlen olyan gerillát sem, akik ellen emberiesség elleni bűncselekmény elkövetése miatt van elfogatóparancs, és a FARC első soraiban túlnyomórészt ilyen embereket találunk. Ugyanakkor azonban az is igaz, hogy a háborúskodás senkinek nem tett jót, és a béke eljövetele Kolumbia számára a fejlődés és a külföldi beruházások kezdetét jelenthetné az érintett térségekben. A FARC-kal való megegyezés kétségkívül nem az egyetlen gondja az országnak, ám siker esetén talán könnyebb és gyorsabb megoldás kínálkozik a többi – nem kevésbé kisebb – problémára. Ha így lesz, és remélem igen, akkor Kolumbia számára minden feltétel adott ahhoz, hogy a kontinens leggyorsabban fejlődő országa legyen.

Erőss Bulcsú

Az örmény népirtásra, valamint a csernobili katasztrófára emlékezünk, miközben továbbra is zajlanak a harcok Jemenben és Irakban egyaránt. Kim Dzsung Un-t láthatóan nem rázzák meg az események, továbbra is ő a legmosolygósabb diktátor a világon. Képes válogatásunk a hét eseményeiből.

A héten két nemzetközileg ismert és elismert, konzervatívnak nehezen bélyegezhető amerikai napilap is Hillary Clinton demokrata elnökjelölt pénzügyeivel foglalkozott. Pontosabban, hogy azok mennyire függnek össze a férje, a volt elnök Bill Clinton által vezetett Clinton Alapítvánnyal. A The New York Times és a Washington Post cikkei alapján úgy tűnik, hogy talán igen. Milliós támogatások homályos hátterű vállalatoktól és közép-ázsiai diktatúráktól, a családi alapítvány vagyona sok esetben hol átláthatatlan, hol bevallatlan forrásokból duzzadt hatalmasra. Hillary Clinton tehát újra bajban van. De ez vajon már tényleg elég ahhoz, hogy elúsztassa a hőn vágyott posztot?

Az angolszász lapok és internetes portálok két napja szinte megállás nélkül vagy a Times és a Post tényfeltáró cikkeit szemlézi, vagy Peter Schweizer kutató hamarosan megjelenő, a Clinton Alapítvány pénzügyeivel foglalkozó könyvének, a „Clinton Cash”-nek a nyers változatát bújják és közölnek belőle részleteket. Hillary Clinton ugyanis alig indult neki – meglehetősen visszafogottan – elnökjelölti kampányának, gyors egymásutánban máris elérte két komoly botrány. Az elsőről már korábban írtunk (Elbukóban az amerikai demokraták reménysége?), és az sem tartogat sok jót a választói megítélése kapcsán. A mostani ügy azonban talán még egy fokkal kínosabb, mint amilyen a márciusi „emailgate” volt.

("Mrs. Clinton, jöhet még egy kínos kérdés", f: usatoday.com)

Az eddig információk alapján a történet úgy néz ki, hogy leköszönésekor Bill Clinton elnöknek és feleségének milliós adósságai voltak. Az elmúlt 12 év során azonban ezt a terhet nemhogy levetették magukról, hanem egyenesen olyan vagyonfelhalmozást hajtottak végre, ami sokak becsületére válna. Az elérhető adatok szerint a 2001-2013 közötti időszakban a Clinton Alapítvány kb. 250 millió dolláros vagyonra tett szert, ami mellé nem árt odatenni, hogy eközben Bill és Hillary együttes bankszámlája is elérte a kb. 100-150 milliós értéket. Persze vitathatatlan, leköszönésük után sok egykor volt politikus tesz szert hasonlóan komoly, nem ritkán dollármilliós összegekre; ilyen ex-vezető például Tony Blair volt brit miniszterelnök is, akinek szintén nincsenek filléres gondjai. Ahogy az is teljesen jogos, amit az alapítvány sajtósai erre magyarázatként nagyon gyakran felhoznak, vagyis, hogy a Clinton vagyon nagy része könyvdíjakból, illetve belföldi és külföldi előadások honoráriumából áll össze.

Lehetséges ez? Teljes mértékében. Főleg, hogy az alapvető problémát nem is ez okozza, hanem ezeknek a pénzeknek a pontos, hiteles forrása. Ezeknek a feltárásában ugyanis már sokkal kevésbé együttműködő és lelkes a Clinton Alapítvány. Ma persze azt megmondani, hogy ez az attitűd szándékos-e, és valóban van a párnak takargatnivalója, nehéz. Nagyon nehéz. Függetlenül attól viszont, hogy mi mozog a háttérben, tény, hogy Hillary Clinton mindig is tartózkodott attól, hogy neve összekapcsolásra kerüljön a férje által fémjelzett szervezettel. Hiszen ha valakinek tudnia kellett, hogy az alapítvány nem csak feddhetetlen milliárdosok és vállalatok pénzét fogadja el különböző előadásokért, tanácsokért, rendezvényekért, hanem lényegében akárkiét, az ő maga. És a botrányt, egyelőre éppen ez okozza, valamint az, mint kiderült, hogy a demokrata elnökjelölt több esetben elfelejtett nyilatkozni bizonyos összegekről, nevekről, amelyek hogy-hogy nem, a családi alapítványhoz voltak köthetők. Holott, 2009-ben Barack Obama jelenlegi elnök kizárólag úgy volt hajlandó megadni Clinton külügyminiszteri kinevezését, ha a politikus rendszeresen nyilvánosságra hozza, hogy a férjével közös alapítványuk kitől mennyit pénzt kapott.

("Ami az egyiknek sikerült, a másiknak nem?" - Bill és Hillary Clinton, f: dcclothesline.com)

Ez a direkt / indirekt hiba pedig akár a kampányába is kerülhet. Lévén, amíg az „emailgate” vádjait – időlegesen – el lehetett ütni azzal, hogy mindenki ezt csinálja és csinálta (pl. elődje, a republikánus Colin Powell), tehát ebben nincs semmi meglepő, addig a mostani botrány könnyen ráéghet Clintonra, és ez jobb esetben boríthatja az esetleges Fehér Ház-i költözését, rosszabb esetben pedig már a jelöltségét is. Ez utóbbi veszély kifejezetten akkor válhat valóssággá, ha egyértelmű kapocs lesz kimutatható Hillary Clinton külügyminisztersége és férje útjai, ügyei között. Ugyanis addig, amíg a támogatóinak és kritikusainak „csak” Wall Street-i forrásokat (a Clinton Alapítvány bőkezű támogatói között találhatók olyan befektetési bankok, mint a Goldman Sachs, a Citi és a Barclays), vagy kizárólag a férjéhez köthető homályos üzleteléseket (pl. Roszatom támogatás, kazah uránbányászati jogok érdekében közbenjárás) kell magyarázniuk, addig Hillary kampányát súlyos sérülés nem érheti. Annál is inkább, hiszen eddig még komoly riválisa sincsen a demokraták jelöltjének, ergo a későbbi választók nem tudnak más mögé állni, csak Clinton mögé. Ha azonban ez változik, és egyfelől lesz hazai pályán végre hiteles ellenjelölt (fajsúlyosabb, mint Martin O’Malley vagy Jim Webb – mondjuk Elizabeth Warren), másfelől pedig lesz valamilyen alapítványi ügy, ami hozzá is köthető, akkor Hillary Clinton politikai karrierjének napjai meg vannak számlálva. Ráadásul nem csak országosan, hanem a saját politikai közösségében is.

Németh Áron Attila

Hszi Csin-ping kínai államfő és Navaz Saríf pakisztáni miniszterelnök hét eleji találkozója kivételes eredményekkel zárult. A két ország közötti gazdasági folyosó megvalósításának érdekében létrejött 46 milliárd dolláros kínai óriásbefektetés értéke háromszor akkora, mint a 2008 óta Pakisztánba érkezett közvetlen tőkebefektetések teljes összege. Kína és Pakisztán bilaterális kapcsolatát korábban Saríf úgy jellemezte, hogy az „magasabb a legnagyobb hegyeknél, mélyebb az óceánnál, erősebb az acélnál, valamint édesebb a méznél”. Peking és Iszlámábád szövetsége erősebb, mint valaha.

A Pakisztán és Kína közötti gazdasági, katonai, politikai kapcsolatok hagyományosan kedvező képet mutatnak, azonban jelentőségük az elmúlt évek során mind geopolitikailag, mind „geogazdaságilag” kimondottan felértékelődött. Különféle felmérések azt bizonyítják, hogy a pakisztáni többség szemében Kína, a kínai felemelkedés pozitív jelenségként tűnik fel, amely ezen felül Saríf kormányának kiemelt támogatását is élvezi. A Pekinggel kialakított kedvező kapcsolat fenntartása Iszlámábád egyik külpolitikai prioritásának feleltethető meg, melyet a hétfőihez hasonló, magas szintű politikai látogatások alkalmával a vezetők is ismételten kifejeznek.

A találkozón aláírt energetikai és infrastrukturális gigaberuházásról szóló kínai-pakisztáni egyezmény, valamint a tény, hogy Saríf és Hszi Csin-ping államfő az elkövetkező három év során húsz milliárd dollár értékű kétoldalú kereskedelem elérését tűzte célul, továbbá az Ázsiai Infrastruktrurális Befektetési Bank körüli találgatások, arra engednek következtetni, hogy Kína egy okosan átgondolt pénzpolitikával igyekszik mélyíteni a már meglévő szövetségi rendszerét, valamint újakat létrehozni. Ezzel a feltevéssel nehéz vitatkozni, azonban jelen esetben Pakisztán kapcsán érdemes feltárni a relációhoz köthető további kölcsönös érdekeket is. Mindezekkel kiegészítve a beruházásról szóló híreket, teljesebb képet kaphatunk az események hátteréről, Iszlámábád kínai elkötelezettségéről, valamint Kína pakisztáni terjeszkedésének okairól.

("Mit. Hova. Mennyiért.", f: wsj.com)

Kínai oldalról fontos, hogy a fenn említett történéseket egy nagy kép részeiként, és ne egymástól független kezeljük. Peking jelenlegi külpolitikáját sokkal inkább a jószomszédi viszonyok kiépítése, mint a nagyhatalmi kapcsolatok fejlesztése határozza meg. (Az ország diplomáciai prioritásait gyakran az alábbi mondással jellemzik a kínai vezetők: „Jobb egy közeli szomszéd, mint egy távoli unokatestvér.”) A szomszédos országokkal fennálló relációk stabilizálása megfelelő alapot nyújthat a Selyemút Gazdasági Övezet és a 21. századi tengeri Selyemút megvalósításához, amelyek egyben a Kína 2016-tól 2020-ig tartó 13. ötéves tervének legfontosabb célkitűzései. Pakisztán és Kína – Hszi szavaival élve – „időtálló stratégiai együttműködése” kiemelten fontos szereppel bír, hiszen Peking „Egy öv és egy út” kezdeményezése (amelynek egyik részét a kínai-pakisztáni gazdasági folyosó adja), a kínai, közel-keleti és európai piacokat kötné össze a jövőben.

E terv szerint a gazdasági folyosó Kína elmaradottabb nyugati határától kezdődően a pakisztáni Gwadar kikötőjéig futna. Ha a kínai áruk megfelelő módon eljutnak a kikötőbe, azzal nemcsak lerövidül az út a globális és a kínai piac között, hanem Peking új tengeri logisztikai alternatívához is jut. Malajziával vagy Indonéziával kirobbanó konfliktus esetén a Malaka-szoros lezárásra kerülhet, amely gyengítheti Kína esélyeit. A gwadari kikötőt azonban kínai tengeralattjárók is használhatják, amelyekből maga Pakisztán is – India rosszallását kiváltva – vásárolt. Iszlámábád nem csak hidat képez az iszlám világ és Kína között, de a kétoldalú együttműködés mélyítése gyengítheti India regionális befolyását, amely Peking érdekeit segíti. A kínai-pakisztáni folyosó kiindulópontjaként meghatározott nyugat-kínai Hszincsiang tartomány, valamint Kasgar az iszlamista terrorizmus központja. Ezen felül, a kiépítendő közúti és vasúti hálózatok, vezetékek a pakisztáni Baludzsisztán tartományon is áthaladnának, mely szintén nem biztonságos övezet, így az említett területek közös erővel történő stabilizálása a Selyemút sikeres működésének előfeltétele. A terrorizmus leküzdése, a térség biztosítása nem lehetséges Iszlámábád segítsége nélkül.

("Kulcsemberek" - Husszein pakisztáni elnök / Hszi Csin-ping / Navaz Saríf, f: ibtimes.co.uk)

Pakisztán számára Peking szövetsége ugyanolyan fontos, hiszen az ország jelentős infrastrukturális hiányosságokkal, energiahiánnyal küzd, melyeken a kínai befektetések rohamosan javíthatnak. A kínai-pakisztáni szabadkereskedelmi megállapodások, a kétoldalú kereskedelmi mérleg megfelelő módon történő alakítása mind nagyban hozzájárulhat Pakisztán modernizációjához. Mindamellett, hogy Kína Pakisztán legfontosabb gazdasági partnere, a terrorizmus leküzdéséért folytatott közös harc Iszlámábád számára ugyanolyan elengedhetetlen, mint Pekingnek.

A mélyülő kínai-pakisztáni kapcsolatot azonban sem India, sem az USA nem nézi jó szemmel. Washington befolyását Pakisztán felett a gazdasági projekt csökkenti, hiszen a kínai beruházások mértéke jóval meghaladja az USA által pakisztáni területfejlesztés érdekében biztosított forrásokat. Iszlámábád elkötelezett a térségben történő nagyhatalmi politika kiegyensúlyozásában, így üdvözli a kínai befolyás növekedését.

Gyuris Klaudia

Hosszú idő után ismét „Olvasók a DiploMaci ellen” cikkel jelentkezünk, amiben egy-egy szerzőnk markáns véleményének ad hangot bizonyos aktuális külpolitikai kérdésekben. Ezzel az egésszel a mai napig nem titkolt célunk, hogy részben szavazásra, részben klaviatúra ragadásra késztessünk benneteket, hogy értelmes vitára keljetek velünk, kérdőjelezzétek meg érvelésünket, adott esetben pontosítsátok, hiszen gondolkodni és véleményezni ér, főleg itt nálunk.

Mai témánk a Földközi-tenger felől érkező menekültek helyzetének rendezése.

A legfrissebb Földközi-tengeri menekült tragédia, amely a hivatalos információk szerint 800 emberéletet követelt az olasz partoktól nem messze, eszembe juttatta Tony Abbott ausztrál miniszterelnök hírhedt kampányígéretét a tengeren érkező, vízum (és sok esetben minden más hivatalos papír) nélkül érkező Délkelet-ázsiai nincstelenekről. Abbott ugyanis akkor zéró toleranciát hirdetett velük szemben, ám sok politikussal ellentétben ígéretét megválasztása után is betartotta. Az eredmény, legalább is a számokat elnézve, őt igazolják (1 év alatt 90 százalékkal csökkent a tengeren érkező menekültek száma). Ausztrália – csak úgy, mint Európa – éveken keresztül ki volt téve a tengeri menekültek áradatának, és sajnálatos módon, értelmetlen haláluknak. Minden évben sok száz, nem ritkán ezer gyermek, fiatal, felnőtt és idős veszett a habokba. És miért? Szerintem erre minimum két narratíva létezik: Az első, hogy egy jobb élet reményében, ahol dolgos munkával az embernek lehet normális fizetése, lehet nyugdíja, lehet korrekt egészségügyi ellátása, és ahol különböző okok miatt nem üldöznek senkit. A másik, hogy szegénysorban élő (ám közel sem éhező, üldözött, boldogtalan) embereket embercsempészek megvezetnek egy jobb élet délibábjával, amihez csak annyit kell tenniük, hogy busásan megfizetik őket, hogy hajóra szállhassanak Ausztrália felé, mert ott minden tökéletes.

("Nem megoldás", f: yournz.org)

A fenti lehetőségek közötti súlyozásba most nem szeretnék belemenni, még hozzá azért, mert szinte lehetetlen megmondani, hogy a tengeren érkezők közül pontosan kinek mi a motivációja: ki érkezik saját és családja védelmében, és ki pusztán a pénz, a segélyek miatt. Elvitathatatlan azonban, hogy sokan vannak olyanok, akik nem háború, börtön vagy politikai/vallási/társadalmi meghurcoltatás miatt érkeznek a tengerek felől. Ezeket az embereket pedig ki kell szűrni, és ebben úgy gondolom, Abbottnak maradéktalanul igaza van. Az ausztrál állam legfőbb feladata ugyanis a saját állampolgárainak a védelme, valamint nyugodt és sikeres életük biztosítása. Ausztráliának tehát nem alapvető kötelessége az indonézek, etiópok, szomáliaiak, jemeniek vagy éppen malájok megóvása. De ha már itt tartunk, ahogy az ausztráloknak, úgy semmilyen uniós tagállamnak sem feladata tárt karokkal várnia az afrikai és közel-keleti menekülteket. Persze ezt a fontos kérdést is, mint sok másikat, lehet mételyező politikailag korrektséggel megközelíteni, meg a „minden szegény, fejlődő országból érkező menekültet be kell fogadnunk, mert ez erkölcsi kötelességünk” szemellenzőjével kezelni, csak káros. Káros, mert a korlátlan befogadás társadalmi feszültségeket gerjeszt. Káros, mert a tényleg háborúk, népirtás elöl menekülőket a befogadó társadalmak nagyobb eséllyel bélyegzik meg, rontva elfogadásukat. Káros, mert sok esetben súlyos, indokolatlan gazdasági terheket ró a célországokra. És káros, mert ok nélkül vesznek a habokba ártatlan emberek ezrei.

("Elég világos információk", f: australia.gov.au)

Éppen emiatt az én személyes véleményem egybe cseng az ausztrál kormány megközelítésével, és csak támogatni tudom Tony Abbott kormányfő, EU vezetőkhöz és tagállamokhoz intézet felszólítását, hogy Európa is kezdje el végre alkalmazni az ausztrál határvédelmi rendszert, és fordítsa vissza a hajókat. Ezt én három ok miatt tartom szükségesnek: az egyik, hogy felelősen gondolkodó politikai szervezetek / országok vezetői nem nézhetik tétlenül emberek szörnyű, de még inkább, elkerülhető halálát; és ebben a kérdésben mindegy, hogy valaki az életéért vagy pusztán segélyekért ül hajóra. A másik, hogy a nemzetközi emberkereskedelmet minden eszközzel vissza kell szorítani, és tetszik vagy nem, ennek egyik eklatáns példája a tengeri menekültek ügye. Végezetül pedig le kell számolni azzal a nézettel, hogy Európa, vagy bármilyen más fejlett régió határai nyitva állnak minden menekült számára, mert nem lenne szabad nyitva állniuk. A szegénységre, a súlyos gazdasági nehézségekre és a társadalmi problémákra ugyanis ezen országok sem immunisak. Először jó lenne ezeket rendbe tenni, mielőtt vízum nélküli, más kultúrából érkező, a helyi nyelvet nem beszélő, írni és olvasni nem tudók ezreit engedjük határainkon belülre. Érzéketlen populizmus? Közel sem.

Egyetlen percig nem gondolom ugyanis, hogy egy jobb élet reményében ne folyamodhatna ausztrál vagy német vízumért egy szomáliai és fogadhatná be őket a célország. Ahogy azt sem, hogy háborús övezetek lakói, akiket üldöznek, akiket börtönnel és kínzással fenyegetnek, ne menekülhetnének a védelem reményében olyan országokba, ahol ezekkel a szörnyűségekkel nem kell nap, mint nap szembesülniük. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan azt is gondolom, hogy a vízum nélkül érkező menekülteket minden államnak joga van feltartóztatni, helyzetüket alaposan megvizsgálni, és adott esetben visszafordítani származási országukba, ha kiderül róluk, hogy menekültségük forrása nem kellően megalapozott. Persze lehet a szuverén nemzetállamok ezen jogát vitatni, csak nem érdemes. Cselekvés híján ugyanis ebben kizárólag veszíteni tudunk.

Nem csak Olaszország. Nem csak Németország. Hanem egész Európa.

Németh Áron Attila

Tegnapi cikkünkben már kitértünk az Európai Unió jelenlegi menekültügyi stratégiájának problémáira. A Földközi-tengeren keresztül érkezők napokban történt katasztrófái és balesetei újra reflektorfénybe helyezték a helyzet súlyosságát, így érdemes megnézni, mégis melyik országokba indulnak és honnan érkeznek a legtöbben a kontinensre.

Sötét napokat él meg a Földközi-tenger és a rajta áthajózni vágyó menekültek hada: a hétvégén az olasz partoktól 210 kilométerre süllyedt el egy hajó, fedélzetén 827 utassal, hétfőn pedig újabb három útja során bajba került hajóról érkeztek hírek. Bár az Európai Unió vezetősége azonnali intézkedésekről beszél, valószínű, hogy most sem fognak túljutni a protokolláris lépések szintjén.

Sok helyzetben általános alapvetés, hogy nagy katasztrófák tudják csak valóban katalizálni a szükséges változásokat. Nagyon úgy tűnik, hogy ez alól az európai kontinens sem kivétel: államainak közössége sokszor csak szörnyű események árnyékában tud valós válaszokat adni. A hétvégi események pedig újra rávilágítottak egy régóta húzódó és megoldatlan kérdésre, a menekültügyi helyzet reformjának szükségességére. A több száz halálos áldozattal járó balesetek egyértelműen mutatják, hogy a jelenlegi rendszer – már ha lehet ezt annak nevezni – korántsem működőképes.

("Utólagos kontroll" - Katonák hozzák partra a megfulladt menekültek holttesteit az olasz partiőrség hajójáról; f.: theguardian.com)

Milyen téglákból is építkezik jelenleg az EU migrációs stratégiája? A szervezet migrációs alapszabályait a Közös Európai Menekültügyi Rendszer foglalja össze. Ezek segítenék elő többek között a menekültügyi eljárások gyors és jó minőségű meghozatalát, a menekültek befogadásának anyagi minimum feltételeit és a beérkezők nemzetközi védelem alá esésének felülvizsgálati kritériumait. Azonban, mint ahogy az sok EU-s szabályzattal lenni szokott, gyakorlati életbeléptetésük a tagállamokban kifejezetten nehézkes. Főleg, mivel a migrációs hullámok sokkal erőteljesebben befolyásolják a görögök és az olaszok életét, mint például a csehekét vagy a románokét. Egy másik fontos alapköve az EU-nak a Dublini Rendelet, amely célja, hogy elősegítse a menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam lehető legrövidebb időn belül történő meghatározását, és megelőzze a menekültügyi eljárásokkal való visszaélést. Gyakorlatilag a kérelem megvizsgálását legtöbbször az első ország végzi, ahol a menekült eléri az EU határát – a rendelet kritikusai szerint pedig pont emiatt túl nagy nyomást helyez az ilyen szempontból elérhetőbb országokra.

("Tengernyi felelősség" - az olasz partiőrség egyik központja; f.: nbcnews.com)

Ám hiába vannak kialakítva a legszélesebb körben szabályok, ha a gyakorlatban az Unió egyre kevesebbet tud vagy akar tenni a migrációs katasztrófák kezeléséért. Természetesen itt nem a segélyezésről és annak különböző fajtáiról van szó – mert a kontinens abban még mindig élen jár – hanem a valós lépések meghozatalán. Ezekkel pedig pont szembe megy például az olasz haditengerészet tengeri kutató- és mentőmissziója, a Mare Nostrum tavaly novemberi megszüntetése, amely helyett jelenleg harmad akkora költségvetéssel rendelkező, limitált program van csak életben. A jelenlegi uniós program, a Triton már nem végez széleskörű átfésüléseket a Földközi-tengeren, csupán az olasz partok 30 tengeri mérföldnyi területét ellenőrzi csupán – kevés esélyt adva a valódi mentőakciókra. Brüsszel nem különösebben fordít figyelmet az olasz és görög szigeteken kényszeresen létrejövő menekülttáborokra sem: egyre több beszámoló érkezik az ott tapasztalható szörnyű körülményekről és bánásmódról. Így ami a szavak szintjén jól működik, az a valóságban meglehetősen kiforratlannak tűnik.

(DiploMaci szavazás: Mondd el a véleményedet, mit tegyen az EU?)

Változásra tehát szükség van, ez egyértelmű. A hétvégi katasztrófák árnyékában hirtelen természetesen minden európai politikus próbálja menteni a becsületét, és bebizonyítani, hogy ő már hetek, hónapok vagy évek óta hangoztatja, sürgősen cselekedni kell az európai közösségnek. Láthatóan a kezdeményezés motorja a mediterrán országok vezetői: Matteo Renzi olasz miniszterelnök már vasárnap az EU hathatósabb tevékenységét kérte számon, Federica Mogherini, az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője pedig szintén azt hangoztatta, hogy csak közös fellépéssel lehet az embercsempészek által okozott katasztrófákat megelőzni a jövőben. Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke is felvetette, hogy hány embernek kell még meghalnia, hogy Európa cselekedjen? Szavaik sikerrel jártak, mivel Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke rendkívüli uniós csúcsot hívott össze csütörtökre, hogy megvitassák a helyzetet a tagállamok állam- és kormányfőivel.

Bár a líbiai polgárháború egyértelműen erőteljes faktor a jelenlegi migrációs hullámban, sajnos nem mondhatjuk, hogy az idei menekültügyileg vészesebb év lenne a tavalyinál: míg idén eddig körülbelül 1800 ember lelte halálát a Földközi-tengeren és 21000 fő ért sikeresen partot, addig tavaly ez a szám 100 és 26000. Nem érzékelhető tehát kimagasló migrációs hullám az előző évhez képest (az viszont tény, hogy 2014-ban kimagaslóan sokan érkeztek a kontinensre). Szomorú látni, hogy a tényleges reformokhoz valóban katasztrófák szükségesek – reméljük, hogy Európa számára ez a hétvége elegendő katalizátorként szolgál egy átgondolt, a hétköznapokban is működőképes rendszer kialakításához.

Mészáros Tamás

2012 előtt Juha Sipilä nevét a családján, barátain, volt munkatársain és néhány elvetemült helyi politikamániáson kívül alig ismerte valaki. Egyes hírek szerint még saját pártjában is sokan csak azok után tudták meg, hogy bő egy éve az ő képviselőtársuk a parlamentben, hogy abban az évben bejelentkezett a Centrum Párt elnöki pozíciójára. A megválasztása óta eltelt három év bár segítette Sipilä országos megismertetését, a multimilliomos üzletemberből politikussá lett pártvezér mégis inkább annak köszönheti tegnapi választási győzelmét, hogy neve nem használódott el az elmúlt évek politikai csatározásiban. De vajon merre indul most Finnország, Európa Japánja?

A média, ahogy az átlagember, szeret általánosítani. Skandinávia például a világ legtöbb lakója számára a nyugalmat, békét, liberalizmust és prosperitást szimbolizálja. Magas adók, de hihetetlenül magas életszínvonal és állami szolgáltatási kör. IKEA, Volvo, Anthon Berg’s, Statoil, Angry Birds. Szinte mindenki ismeri őket. Manapság, ha valamire azt mondják, hogy skandináv, az Londontól Berlinen át egészen Budapestig a magas minőséggel, igényességgel és egyetemes trendiséggel jelent egyet. Ez a kép azonban gyakran elrejti azokat az árnyalatokat, amik valóban fontosak például a nemzetközi politikai elemzés terén, hogy jobban megértsük ezeket az országokat. Norvégia ugyanis nem Svédország, ahogy Dánia sem Finnország. Bármennyire közel vannak egymáshoz, bármennyire átfedéseket mutat történelmük, sok minden különböznek ők maguk is. Itt van rögtön Finnország.

("Finnország csendes megmentője lehet" - Juha Sipilä, f: politikka.blog.hu)

A régiós átlagnál magasabb, 10 százalék körüli munkanélküliség. Folyamatosan lassuló belsőfogyasztás és export (az orosz gazdaság problémai kifejezetten durván érintik az országot). Növekvő államadósság (2019-re 70 százalék körül lehet). Nullához közelítő gazdasági növekedés (idén +0,5 százalék a prognózis). Rohamosan idősödő társadalom. A sort pedig bőven lehetne folytatni. Finnország tehát egy ideje – legalább is a valóságban – már nem Észak-Európa büszkesége, inkább csak egy szelet Japán az Európai Unió területén. A következő 5-10 évben még jó lesz ott élni, de 2030 körül, amikor a lakosság közel fele már 60 felett lesz, a kedvező finn nyugdíjrendszer és kiterjedt szociális háló végleg bedönti az így is omladozó helyi gazdaságot. Persze csak akkor, ha a Juha Sipilä vezette liberális Centrum Párt és a minden bizonnyal általa felállított koalíciós kormány nem tud megálljt parancsolni a zuhanásnak. Az esélyek jók, hiszen azt a bénázást, amit sok helyi elemző szerint az elmúlt 4 évben a jobbközép Nemzeti Koalíció Pártja saját szivárvány koalíciója élén összehozott, nehéz lenne meghaladni. Persze nem is lehetetlen. Sipilä kampányígéreteit és pártjának terveit látva azonban egyértelmű: a liberálisok tisztában vannak az ország előtt tornyosuló nehézségekkel. Átlátható és egyszerűsödő adórendszerről, új munkahelyek teremtéséről, nyugdíj- és egészségügyi reformról beszélnek, valamint átgondolt gazdasági megszorításokról – – DiploMaci tény: a finn választásokon a vezető pártok közül mindegyik jelentős megszorításokkal kampányolt, egyedül az ütemezésben és az érintett területekben volt köztük eltérés.

("Finnország hangos radikalizálója lehet" - Timo Soini, f: yle.fi)

Mi várható tehát a tegnapi választások után? A legfontosabb minden kétséget kizáróan a koalíciós tárgyalások levezénylése. Sipilä számára a következő pár hét erről fog szólni. Legfőbb esélyes a második helyen végzett, az európai médiában sokszor radikális jobboldalinak vagy szélsőséges populistának bélyegzett, Timo Soini vezette Finnek pártja (korábban: Igaz Finnek), illetve a negyedik helyen végzett, legutóbb is kormányon lévő, Antti Rinne elnökölte szociáldemokraták. Előbbi 38, utóbbi 34 mandátumot szerzett a Centrum 49-e mellett. Az egyeztetéseket nehezítheti, hogy a Finnek bevándorlás-ellenesek és erősen EU-szkeptikusok (pl. a görögök pénzügyi kimentését legutóbb leszavazták – bár tény, ezt a Centrum Párt is megtette), míg a szocdemek például közel sem olyan lelkesek a nyugdíjrendszer változtatásait illetően. A legtöbb elemző amúgy Centrum-Finnek koalíciót vár, mondván, Soini akár a „nagyanyját is eladná a kormányra kerülésért”. Hamarosan kiderül. És a fejleményeket érdemes lesz figyelni, mert lassan mindannyian finnek leszünk.

Németh Áron Attila

Békés és harcias tüntetések, újabb elnökjelöltek, Putyin-selfie, holokauszt emléknap. Heti világpolitika - képekben.

Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország, Ausztrália mellett további 52 ország csatlakozásával akár már az év végén megkezdheti működését az USA által befolyásolt Világbank, valamint az Ázsiai Fejlesztési Bank vetélytársaként emlegetett Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank (AIIB). Az a tény, hogy Washington fő szövetségesei is részt kívánnak venni a kínai alapítású szervezet működésében – annak ellenére, hogy az Obama adminisztráció kifejezett ellenkampányt folytatott azok csatlakozása érdekében – alaposan felbolygatta a nemzetközi közvéleményt. Kína egyértelmű nagyhatalommá válásáról, új korszak kezdetéről, amerikai politikai vereségről szóltak a hírek. Ahhoz azonban, hogy megtudjuk valóban egy nemzetközi hatalmi átrendeződés kezdetéhez értünk-e, érdemes közelebbről megvizsgálni az eseményeket.

A multilaterális fejlesztési bank – mely az első Kína által kezdeményezett nemzetközi pénzügyi szervezet – elsődleges célja a feltörekvő ázsiai országok infrastruktúra-fejlesztéseihez szükséges tőkeigény kielégítése, valamint az ehhez szükséges hitelek nyújtása. Az új, pekingi központú intézmény alapításának ötlete már 2013-ban felmerült, azonban a komolyabb előkészületek csak a tavalyi év során kezdődtek el. 2014 októberében 21 ázsiai ország írta alá az alapításról szóló szándéknyilatkozatot. A további csatlakozási kérelmek beadásának határidejeként március 31-ét jelölte ki a kínai vezetés, melynek eredményeképpen számos ország, köztük Magyarország is kifejezte a szervezetbe történő belépési szándékát.

("Történelmi pillanat: létrejött az AIIB", f: jesiwagle.wordpress.com)

A hivatalos közlések szerint az AIIB létrehozására azért van szükség, mert az ázsiai régió fejlesztéséhez, a gazdasági színvonal emeléséhez szükséges pénzügyi erőforrásokat önmagában a Világbank és az Ázsiai Fejlesztési Bank nem lenne képes finanszírozni. Azonban fontos kiemelni azt is, hogy az említett két szervezetben Kína részvételének súlya, amellyel befolyásolhatja azok működését, jóval alulmarad az USA-hoz és Japánhoz viszonyítva. A múltban ezzel kapcsolatban Peking többször hangot adott nemtetszésének, azonban a helyzet változatlan maradt. Egyes vélemények szerint pontosan emiatt, kifejezetten válaszlépés célzattal született meg az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank terve. Úgy gondolom, hogy a kérdést nem lehet ilyen mértékben leegyszerűsíteni, hiszen ennél sokkal összetettebb folyamatról van szó, nem csak egy válaszreakcióról, egy rivális intézmény létrehozásáról.

Az utóbbi évtizedben mind a kínai külpolitikát, mind a belpolitikát egyre nagyobb változások jellemezték. Kína a világgazdaságba történő integrációjának gyorsítását, az ország exportorientáltságának csökkentését, a belső kereslet élénkítését, a foglalkoztatás javítását és az ipart érintő többletkapacitásra történő megoldások keresését tűzte ki célul. Ezzel párhuzamosan ráadásul az ázsiai régióval és a világ többi részével történő külpolitikai kapcsolatok élénkítése, a nyugati nyitás is egyre intenzívebbé vált. Az „Út és az Övezet” stratégia megvalósítása, a 21. századi tengeri Selyemút és az Új Selyemút gazdasági övezet kiépítése a kínai politika meghatározó eleme lett. Ennek következtében nem meglepő, sőt, logikus lépésnek tekinthető az AIIB pénzintézet létrehozása, melynek kezdőtőkéjét 50 milliárd dollárban határozták meg - ezt később a duplájára kívánják emelni.

("Amerika ellen vagy Amerikával közösen?", f: ibtimes.com)

Korábbi tapasztalatokra hivatkozva, amelyek azt mutatják, hogy a kínai beruházások nem minden alkalommal voltak megfelelően átgondoltak, valamint sokszor átláthatatlanokká váltak, az USA kritikusan szemléli a folyamatot. Japánnal, valamint Kanadával karöltve elutasította a csatlakozás lehetőségét. Ezen felül 2014 októbere óta Barack Obama aktívan igyekezett távol tartani szövetségeseit a szervezethez történő csatlakozástól, végül azonban számos ország kezdeti távol maradását élénk érdeklődés váltotta fel. Washington számára a legnagyobb döfést először Ausztrália, mint regionális szövetséges csatlakozási szándéka, majd az európai nagyhatalmak hasonló magatartása jelentette. A közvélemény úgy fogalmazott, hogy Amerika számára az AIIB létrejötte, szövetségeseinek elfordulása egyenlő az évszázad politikai vereségével, hatalmas diplomáciai fiaskó, továbbá ázsiai befolyásának csökkenését jelenti. Véleményem szerint ezen kijelentések egy eltúlzott kép részei, amelyért tulajdonképpen az amerikai reakció tehető felelőssé. Washington ázsiai regionális befolyásának csökkenése által generált aggodalma miatt folyamatosan igyekezett meggyőzni szövetségeseit a csatlakozás mellőzéséről, amelynek következtében azok eltérő döntése az USA-t egy politikai játszma vesztesének színeiben tüntették fel, miközben valójából nem beszélhetünk szövetségesei elfordulásáról.

A kialakult helyzetről Wei Zongyou professzort, a sanghaji székhelyű Fudan Egyetem Amerika Tanulmányok Központjának tagját, a The Diplomat vendégszerzőjét is megkérdeztem. Felvetésemre, miszerint lehetségesnek tartja-e az USA által dominált világkép Peking általi megdöntését elmondta, hogy ezt a legkevésbé sem tartja reális folyamatnak, hiszen Kínának nem célja a meglévő pénzintézetekkel történő rivalizálás, továbbá egyáltalán nem áll a vezetés szándékában a világ vezető nagyhatalmi pozíciójának felvétele, amelyre nem is állna még készen. A multilaterális pénzügyi intézmény annak ellenére, hogy a GDP eloszlás alapján biztosítja a részvételi jog mértékét, nem kimondottan Kína érdekében jön létre (bár Peking szava a döntő), hanem a globális infrastruktúra, a regionális fejlesztés kiemelt céljával, mely a tagok kölcsönösen hasznos együttműködését helyezi előtérbe. A tagok kölcsönösen jutnak a pénzintézet általi gazdasági előnyökhöz, mind világpolitikai láthatóságuk növelésének esélyéhez. Wei Zongyou szerint az USA elsődleges reakciója nem is lehetett volna más, hiszen a regionális befolyásának megőrzése kiemelt fontossággal bír. Azonban úgy látja, hogy miután Washington kivárja az intézmény működésének sikerességét, vagy annak esetleges problematikáját, újra határoz annak érdekében, hogy csatlakozzon-e a szervezethez. Ha az a jövőben jól, a nemzetközi normáknak megfelelően működik, akkor a kívülről történő megfigyelést jó eséllyel felválthatja a csatlakozás, hiszen így Washington is előnyökhöz juthat. Az USA-val való szövetséges országok társulása nem egy választást reprezentál a keleti és a nyugati világ között, hanem a felek politikai döntéseinek önállóságát, a nemzetek gazdasági haszon maximalizálásának érdekét.

("A világgazdasága új vezetői", f: telegraph.co.uk)

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy jelen esetben semmi nem mutat arra, hogy a szervezet működése sikertelen lenne, hiszen az ázsiai országok számára fontosak az infrastrukturális fejlesztések, a gazdasági felzárkózás. Kína számára pedig az, hogy az olyan elmaradottabb régiókban, mint például Xinjiang, a lakosságot elégedetten tartsa, megelőzve a terület ismétlődő autonóm elszakadási kísérleteit, valamint a környező országokkal jószomszédi viszonyt ápoljon. A nyugati országok részvétele, a megfelelő szakértelem bevonása, az AIIB működési stratégiájának együttes kidolgozása is a sikeres működés garanciája. A világ országainak ily mértékű támogatása mindenképpen politikai sikerként könyvelhető el a kínai vezetés számára. Azt mutatja, hogy Kína növekedését, világgazdaságban betöltött szerepét a nyugati hatalmak is elismerik. Azonban fontos különbséget tenni, és érzékeltetni azt, hogy a jelenség nem könyvelhető el úgy, mintha Peking elnyerte volna a világ vezető hatalmának szerepét. A jövőre vonatkozóan érdekes folyamat lesz, hogy például miként fogják meghatározni a szervezet fizető eszközét, ugyanis Kína nem titkolt szándéka a yuan nemzetközi fizetőeszközzé válásának elősegítése. Magyarország csatlakozási szándéka pozitív jelenség, de azon távlati elképzeléseket, melyek a magyar exportlehetőségek ugrásszerű növekedéséről, valamint vállalkozások lehetőségeinek széles körű gyarapodásáról szólnak, mindenképpen óvatosan kell kezelni, hiszen még maga a szervezet működésének részletei sem ismertek.

Gyuris Klaudia

Wei Zongyou interjúját kínai nyelven készítettük.

A május 7-i parlamenti választásokra készülő brit pártok a héten egytől egyig bemutatták programjaikat. Az anyagok azonban nem tartogattak komoly meglepetést. A bizonytalanoknak így tehát maradnak a televíziós viták, illetve az utolsó bő két hét történései, hogy eldöntsék, kire szavaznak az idén. A végkimenetelről ugyanis ők fognak dönti. Nem lesz könnyű dolguk.

Az elmúlt három napban szép egymásutánban bemutatta saját, hivatalos választási programját az öt legfontosabb (Munkáspárt, Konzervatívok, Zöldek, Liberális Demokraták, brit Függetlenség Párt – utóbbi hivatalosan: Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja) brit parlamenti párt. A jellemzően 60-70 oldalas, színes-szagos anyagok hivatottak – legalább is papíron – bemutatni azt, hogy a választók mire is számíthatnak az egyes pártoktól azok kormányra kerülése esetén. A rövid válasz erre persze az, hogy semmi olyanra, amit a legutóbbi parlamenti ciklusból ne lehetett volna már eleve sejteni.

Elbaltáztuk, de most jók vagyunk – Munkáspárt

Az Ed Miliband vezette Munkáspártról – amely a legendás Tony Blair vezetésével hosszú téli álmából ébredve nyert választást a 90-es évék végén, majd maradt a hatalomban egészen 2010-ig – sokáig úgy tűnt, hogy nem lesz kormányzóképes erő 2015-re. Ezzel szemben ma mégis annak kell tekinteni őket, hiszen minden friss kutatási adat azt mutatja, hogy támogatottságuk a nagyobbik kormánypártéval, a Konzervatívokéval egyenlő. Lehetne most azon lamentálni, hogy ez a „siker” mennyire köszönhető a pártelnöknek és pártjának, illetve mennyire a kormánynak, de a tény ettől még tény marad, a Munkáspárt jó ideje esélyes a választási győzelemre. (Persze ha ehhez hozzávesszük, hogy a ciklusban közben volt – nem egyszer – 10 százalékos előnye is a pártnak a Konzervatívokkal szemben, és ebből nem maradt semmi, az azért a politikai sikerre nézve beszédes.)

Dehogy ezt milyen fontosabb intézkedésekkel szeretnék elérni, íme:

• Nincs EU kilépés és EU népszavazás
• Nincs felső határa a bevándorlásnak
• Minimálbéremelés (8 font per órával)
• Évente 200.000 új lakóház építése (2020-ig)
• Jóléti kiadások rendszerének felülvizsgálata
• Ingatlanadó (2 millió font feletti ingatlanokra)
• 2017-ig az energiaárak befagyasztása (= brit rezsicsökkentés)
• Egészségügyi rendszer finanszírozásának bővítése (évente +2,5 milliárd font)

Érzésem szerint a milibandi stratégia látható a fentiekből: kevés hamut szórni a fejünkre a múltban elkövetett hibákért (gazdaságpolitika), kiállni az EU mellett, kiállni az ország multikulturalizmusa mellett, kezelni a (főleg fiatalokat érintő) lakhatási problémákat, a minden brit által imádott egészségügyi rendszert (NHS) védelmezni és fejleszteni, adókat emelni, és egy kicsit populistáskodni például az energiaárakkal. Választási győzelmet hozhat ez? Igen. Fölényeset? Nem.

("Miniszterelnök lesz?" - Ed Miliband, f: publictechnology.net)

A dolgozó kisemberek pártja – Konzervatívok

Margaret Thatcher óta szenvednek a brit konzervatívok attól, hogy őket az átlagpolgár egy a nagyvállalatok kegyeit kereső, elitista és pénzéhes pártnak látja. Nyilván ezen a képen egy olyan nemesi vérvonallal is rendelkező, magániskolát és Oxfordot megjárt miniszterelnök, mint David Cameron, nem fog segíteni. Ezt azonban tudják a párt vezetői és stratégái – ha nem másból, hát abból, hogy a jól látható gazdasági sikerek ellenére sem tudtak a Munkáspárt fölé kerekedni a ciklus közbeni közvélemény-kutatásokon –, és talán nem véletlen, hogy egy jól bevált régi ígérethez nyúltak vissza választási programjuk központi elemeként, a szociális bérlakások bérlői megvásárlásának lehetőségéhez. Nem nehéz belátni, hogy ezzel a Konzervatívok a Munkáspárt szavazóira vetették ki hálójukat, mint jó néhány másik fontosabb vállalásukkal:

• Adóelkerülés visszaszorítása
• NHS költségvetésének bővítése
• Nyugdíjemelés (évente min. 2,5 százalékos)
• 100 milliárd fontos állami beruházási program
• Örökösödési adó mértékének felemelése (1 millió font)
• SZJA adóalap szintjének emelése (minimálbér szintjére)
• Iskolai hallgatók állami fejkvóta támogatásának befagyasztása (2020-ig)

("Miniszterelnök marad?" - David Cameron, f: independent.co.uk)

A párt programját olvasva egyértelmű, hogy a szokásos, tradicionális konzervatív vonal (pl. védelmi kiadások szinten tartása, EU népszavazási garancia) mellett Cameron további két narratívát próbál eljuttatni az anyagon keresztül a saját, és még inkább a bizonytalan szavazókhoz. Az egyik, hogy a gazdasági adatok őket igazolják (pl. növekedés), ezért a felelős, az ország érdekeit szem előtt tartó pénzügypolitikájukat folytatják – arról persze kevesebb vagy egyáltalán semmilyen szó nem esik, hogy a jövőben milyen megszorítások várhatók. A másik pedig, hogy a múlt gyakorlatával szemben erőteljesen nyitnak a munkáshátterű, valamint alsóbb, leszakadtabb rétegek felé, akik hagyományosan inkább balos szavazók. Választási győzelmet hozhat ez? Igen. Fölényeset? Nem.

("Lehet királycsináló?" - Nigel Farage, f: mirror.co.uk)

A két nagy párt mellett, távirati stílusban a másik három párt programjáról azt lehet elmondani, hogy a liberálisok újfent próbálnak a fiatalok védelmezőiként tetszelegni (pl. lakásépítési boom), illetve igyekeznek eltolni maguktól a kormányzat megszorításait (bár ez 5 koalícióban töltött év után láthatóan nehezen megy). A zöldek duplán ígérik szinte mindazt, amit a Munkáspárt, kiegészítve a növekedés és megszorítás vezérelt állami gazdaságpolitika eltörlésével. A brit Függetlenség Párt pedig hozza azt, amit ígértek, vagyis, a hangsúlyosan EU és bevándorlás-ellenes politikát, megfűszerezve nagyfokú nacionalizmussal és egy elsőre egészen elképesztőnek tűnő, 18 milliárd fontos adócsökkentési programmal. Választási győzelmet hozhatnak-e ezek bármelyiküknek is? Nem. Kormányra kerülhetnek? Talán a liberálisok.

Németh Áron Attila

Bár a februári minszki egyezmény korlátozott ideig bizonyos szintű nyugalmat hozott a kelet-ukrán régiónak, egyre inkább úgy tűnik, azoknak lesz igazuk, akik a békefolyamat sikertelenségét prognosztizálták. Az előző hétvége óta ugyanis újra fellángoltak az összecsapások a kijevi erők és a helyi szeparatisták között, súlyos árnyékot vetve a folytatódó béketárgyalásokra.

Az elmúlt hetek-hónapok valamelyest csendesebb ukrajnai frontvonala már-már elérte, hogy az országban zajló konfliktus háttérbe szorulhasson a közvélemény kollektív emlékezetében. A februári ismételt minszki egyezmény Kijev és Moszkva között úgy tűnt, hogy ha lassan is, de hosszú távú eredményeket fog hozni – ha nem is a szembenállás totális feloldásában, de Kijev és a szeparatisták együttélésének egyfajta gyakorlati keretének létrehozásában. (A kialakult helyzettel mi is többször foglalkoztunk, itt, itt és itt tudtok többet olvasni a háttérről) „Élni és élni hagyni” lehetett volna mindennek a jelszava, azonban ezt a koncepciót újfent felülírta a felek szembenállása.

("Folyamatosan harcra készen", f: avtonom.org)

Hétfőn és kedden ugyanis újrakezdődtek az ágyúzások a front két oldalán. Eddig 6 halottról számolt be az ukrán hadsereg, ez pedig február óta a legmagasabb napi áldozati arány. A fejlemény kifejezetten fontos kérdést feszeget, mégpedig, hogy teljesítette-e bármelyik fél is a minszki megállapodásban foglaltakat, konkrétan a nehézfegyverek kivonását a régióból. Az egyezmény alapján ugyanis minden 100 milliméternél nagyobb kaliberű fegyverzetet kötelesek voltak eltávolítani a területről, ennek ellenére Olekszandr Motuzjanik, az elnöki hivatal hadműveleti ügyekben illetékes képviselője úgy informálta a sajtót, hogy a szakadárok 120 és 122 milliméteres aknavetőkkel és tüzérségi fegyverekkel lőtték az elmúlt napokban a kormányállásokat. Emellett azt tapasztalják, hogy továbbra is folyamatosan szállítják Donyeck és Luhanszk megye front közeli településeibe az orosz fegyvereket és katonai eszközöket.

Mindemellett úgy tűnik, hogy a kijevi oldal sem tesz eleget minden téren a fegyverkivonási megállapodásnak: Alekszandr Zaharcsenko, a Donyecki Népköztársaság vezetője szintén arról panaszkodott, hogy az ukrán hadsereg egyre több nehézfegyvert halmoz fel például Debalceve környékén – ahol a februári egyezmény megkötése után kifejezetten heves harcok zajlottak, és végül az ukrán erőknek vissza kellett vonulniuk.

("Ezek valószínűleg nem a Kalasnyikovba kellenek", f: japantimes.co.jp)

A szembenállás felerősödésének időzítése kifejezetten pikáns, mivel hétfőn Berlinben ültek össze Németország, Franciaország, Ukrajna és Oroszország képviselői, hogy tovább folytassák a minszki folyamatot. A tárgyaló felek hivatalosan sikerrel elmélyítették a békefeltételeket, mivel sikerült orosz-ukrán egyetértést elérni arról, hogy a kisebb kaliberű fegyverek kivonását is meg kell kezdeni a régióban. Ez – látva a valós fegyverzeti látképet a térségben – mostanra azonban inkább tekinthető üres frázisnak, mint valós eredménynek. Ezt a tényt erősíti az is, hogy a megújuló harcok okán a felek újra szükségesnek látták a nehézfegyverek tilalmának kiemelését, sőt, beemelték az összes típusú páncélozott harci jármű kivonásának igényét is. Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter elmondta, hogy a tűzszünetet átfogóan szükséges betartani, hogy sikeresen fel tudják oldani a konfliktust.

A szituációt lokálisan jelenleg az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) felügyeli közel 400 megfigyelővel. A szervezet szerint a tűzszünetet mind a két fél megsérti a frontvonal több pontján, valamint mind a kijevi erők, mind a szeparatisták korlátozzák az embereik szabad mozgását a régióban. A helyzetre reagálva az EBESZ parlamenti közgyűlésének elnöke, Ilkka Kanerva kijelentette: meggyőződése, hogy komolyan meg kell fontolni egy nemzetközi békefenntartó missziót a konfliktuszónában – ezt Kijev már többször kérvényezte, azonban Moszkva eddig minden téren ellenezte a kezdeményezést.

("A szavak régen nem számítanak" - Frank-Walter Steinmeier, f: kyivpost.com)

Összességében tehát a kelet-ukrajnai békefolyamat gyakorlatilag korántsem halad olyan ütemben és irányba, amiről a hivatalos nyilatkozatok szólnak. Bár a francia és német külügyminiszterek – akik továbbra is aktív motorjai a megállapodásoknak – továbbra is hangoztatják, hogy sürgősen szükséges elérni az orosz és ukrán fél közötti gazdasági, humanitárius és politikai együttműködés növelését a térségben lakók érdekében, a valóságban még a legalapvetőbb feltételek sem teljesülnek átfogóan. És bár a kérdés továbbra is az Európai Unió Közös Kül- és Biztonságpolitikájának nagy vizsgájának tekinthető, Federica Mogherini láthatóan továbbra sem tud megfelelő gyakorlati szerepet teremteni az Unió számára a konfliktus rendezésében. A békefolyamat előremozdítását így a ma záródó G7 találkozótól várhatjuk még – ám valószínű, hogy nagy előrelépésre itt sem fognak jutni a vezetők. Ukrajna tehát továbbra is háborús övezet – hiába kerül ritkábban a sajtó reflektorfényébe mostanság.

Mészáros Tamás