A legutóbbi brit parlamenti választáson csúfosan elbukó, ám még így is a legnagyobb ellenzéki erőként megmaradó Munkáspárt újabb jelentős válságot kénytelen átvészelni. A mostani vita azonban nem csak egy diszfunkcionális és ötlettelen vezető (Ed Miliband) helyére kerülő új pártelnökről szól, hanem a brit baloldal legfőbb letéteményesének egyik ideológiai sarokkövéről, a jóléti kiadások rendszeréről, illetve azok jövő héten esedékes reformjáról. A Munkáspárt ideiglenes vezetője ugyanis, ellentétben a párt prominenseinek nagy részével, a konzervatív kormány és annak drasztikus reformtervei mellé állt. A helyzet tehát úgy áll, hogy az eljelentéktelenedés első szellője átkelt a csatornán – ami már több történelmi, saját hazájában meghatározó kontinentális baloldali pártot tett partvonalra –, és elérte a brit Munkáspártot.

Azok a munkáspárti politikusok, szimpatizánsok, helyi politikai elemzők és újságírók, akik azt gondolták, hogy a finoman fogalmazva sikertelen Ed Miliband-i pártelnökség után főnix madárként fog felemelkedni poraiból a brit baloldaliak alfaomega pártja, a Munkáspárt, tévedtek. Még hozzá hatalmasat. És ezt nem elsősorban a nyögvenyelősen haladó pártelnöki verseny illusztrálja, ahol Liz Kendall talán az egyetlen valamirevaló és értékelhető jelölt, akiben mozog valami kreativitás, modernség és változtatni akarás az elmúlt évek kudarcai után, szemben a többi, szürke és ötlettelen veterán politikussal, hanem sokkal inkább a mostani konzervatív jóléti reformtervezet. Ez a vita ugyanis nem csak a felszínt kapargatja, mint a pártvezetésért folytatott küzdelem. Ez a párt DNS-ét, ideológiai esszenciáját érinti. Hiszen egy jóléti reform ellen vagy mellett érvelni maga a politikai meggyőződés kifejeződése, egy világos értékvállalás, ami minket, mint embereket meghatároz és megkülönböztet. Pontosan az ilyen és ehhez hasonló kérdések határozzák meg, egyfelől, hogy kiből lesz baloldali és kiből jobboldali érzelmű választó, másfelől pedig, hogy mit kell, és mit nem kell nyújtania egy államnak a polgárai szerint. A Konzervatívok ezt láthatóan felfogták, és sikeresen ki is használják. A Munkáspárt azonban még nem, és ennek a keserű levét nap, mint nap megisszák.

("Ő változást akar. A többség nem." - Harriet Harman, f: politicshome.com)

A legfőbb brit ellenzéki párt ideiglenes első embere most viszont beleállt ebbe a pártja többsége számára nyilvánvalóan bicskanyitogató ügybe, mivel saját elmondása szerint nem volt más választása, bele kellett állnia. Harriet Harman elmondása alapján ugyanis pártja képtelen szembe nézni az egymást követő két választási bukással (2010, 2015), valamint azzal a ténnyel, hogy a Munkáspártot gazdasági és jóléti kérdésekben a választók már régen nem veszik komolyan. Harman szerint lehet magukat tovább áltatni azzal, hogy a választók valójában tévednek, valójában véletlen volt az elmúlt két bukás, és ha mindent a régiben tartanak és mondanak, visszakerülnek az ország élére, csak ez érzése szerint nem vezet sehova. Új ötletek kellenek, új emberek, akiknek a legfontosabb ismertetőjegye nem a párton belüli népszerűségük, vagy az, hogy mindent a régiben akarnak hagyni, hanem épp ellenkezőleg, változást akarnak, és őszintén meg akarják érteni a választókat. Márpedig ehhez – bizonyos feltételek mellett – támogatni kell a konzervatívok reformterveit, mert nélkülük a brit gazdaság rosszabbul fog teljesíteni, a brit munkavállalók pedig rosszabbul fognak élni. A többség azonban úgy tűnik, nem osztja Harman véleményét, hiszen a párt legtöbb prominense, köztük a pártelnök aspiránsok java (Yvette Cooper, Andy Burnham és Jeremy Corbyn) mind ellenzik a kormány jóléti reformtervét, amely például:

• 12 milliárd fontos megtakarítást ütemezett be a jóléti költségvetésen
• kizárja a 18-21 éveseket a jóléti kiadások rendszeréből („dolgozol vagy tanulsz”)
• csökkenti a segélyek mértékét azoknál, akik visszatérhetnek a munkaerőpiacra
• csökkenti a maximálisan kapható jóléti támogatások legfelső szintjét
• növeli azok bérleti díját, akik magasabb jövedelmük ellenére szociális lakásban laknak
• 2017-től maximum két gyermek után jár csak adókedvezmény és gyermektámogatás

Dehogy kinek lesz igaza, vagy még pontosabban, kire hallgat majd a munkáspárti többség, ma még lehetetlen megmondani. Mindenesetre az tény és látszik, hogy Harman állítólagos magánakciója nem okozott osztatlan sikert a párton belül, sőt. Az első reakciók után így nyugodtan kimondható, hogy a pártelnökjelölt Liz Kendall-on kívül pár ismert, de fiatal képviselőn (pl. Tristram Hunt) kívül semmilyen nagyágyú nem állt Harriet Harman mellé, és így a véleményével valószínűleg egyedül marad majd. Ez viszont már nem neki, hanem sokkal inkább pártjának lesz tragikus, mert a jóléti állam válságával, és sok egyéb, ’45 utáni politikai vívmány elavulásával a politikai ideológiáknak és pártoknak vérfrissítésre van szüksége. Ma úgy tűnik, legalább is az Egyesült Királyságban, hogy ezt a Konzervatívok értik, és igyekeznek élen járni a változásokban. A Munkáspárt azonban Miliband és a párt legutóbbi súlyos választási bukása óta (sem) találja magát, és a változáshoz vezető utat.

Németh Áron Attila

Maratoni csúcsértekezleten egyezett meg egymással az eurózóna vezetése és Görögország az évek óta pénzügyi lélegeztető gépen sínylődő dél-európai államnak biztosítandó újabb mentőcsomagról. A hírek szerint kőkemény, heves szócsatákat is magába foglaló 17 órás tárgyalásról azonban fontos megjegyezni, hogy csak a lehetőségét teremtette meg egy valódi és teljes megállapodásnak. A görög drámának ugyanis nincs még vége, hiszen a mostani egyezségről a görög parlamentnek is szavaznia kell, amely szinte biztosan elutasítja majd az országot tulajdonképpen nemzetközi pénzügyi gyámság alá helyező, vélhetően a mai nap folyamán pontosított megállapodást. A média hisztéria és a hajnalba nyúló brüsszeli egyeztetések végeláthatatlan sora tehát még egy darabig folytatódik.

Az EU, az IMF, az Európai Központi Bank és az eurózóna vezetői láthatólag sikerként könyvelik el a maratoni csúcsértekezleten született görög megállapodást. A többség persze csak visszafogottan örül, hiszen mindenki, aki kicsit is ismeri a görög válság eddigi történetét tudja, hogy minden egyes nappal teljesen új helyzet állhat elő. Hol a görögök, hol pedig Brüsszel miatt. Ettől függetlenül érdemes megvizsgálni, hogy miben egyeztek meg a felek:

1) Egy 50 milliárd eurós pénzügyi alapot kell létrehoznia Athénnak, ami részben a görög bankok feltőkésítését, részben pedig az országnak talán a közeljövőben juttatott újabb nemzetközi hitelek fedezetét szolgálja – a valóságban ez az jelenti, hogy a görög kormánynak jelentős mennyiségű állami tulajdont kell zálogosítania.

2) A hitelezők hajlandóak áthidaló forrásokat biztosítani a görög bankrendszer megmentése és az állami hiteltörlesztések szinten tartásának érdekében, ám ehhez előbb rendeznie kell Athénnak a júliusra, valamint augusztusra esedékes törlesztő részleteit - a valóságban ez az jelenti, hogy a görög kormánynak sürgősen elő kell teremtenie kb. 7 milliárd eurót, különben nincs áthidalás.

3) A mai nap folyamán az eurózóna vezetése által pontosított elvárások teljesítését, amely az újabb mentőcsomag biztosításának alapfeltétele lesz, a görög parlamentnek a következő két napban el kell fogadnia – a valóságban ez az jelenti, hogyha nincs athéni ratifikáció, akkor nincs újabb mentőcsomag.

4) A nemzetközi hitelezők hozzájárulnak a görög adósság átalakításhoz – a valóságban ez az jelenti, hogy ellentétben Ciprasz és Athén korábbi követelésével, nem lesz semmilyen adósság elengedés, maximum a futamidők meghosszabbítására kerül sor.

5) A görög állam mélyreható strukturális reformjának megkezdése, pontos vállalások mentén – a valóságban ez az jelenti, hogy a görög kormánynak minden jel szerint sokkal szigorúbb vállalásokat kell tennie, mint bármikor korábban.

("Görög gazdasági helyreállítás", f: beforeitsnews.com)

A fentiekből – annak fényében persze, hogy minden most elfogadott feltételt és annak teljesítését először a görög, majd az összes többi eurózóna tagnak is el kell fogadnia – meglátásom szerint négy forgatókönyv rajzolódik ki: az első, hogy a megállapodás elbukik a görög parlamentben, Ciprasz lemond, a Sziriza felbomlik, és friss parlamenti választásokat írnak ki, megjósolhatatlan kimenetellel. A második, hogy a megállapodás elfogadásra kerül a görög parlamentben, miután Ciprasz kiteszi a pártból a leghevesebb ellenzőket (állítólag 17 képviselő kizárása, akik a legutóbbi Ciprasz-csomag ellen szavaztak, már előkészületben van), a Sziriza nem bomlik fel, és így Athén által elfogadásra kerül az eddigi legszigorúbb nemzetközi mentőcsomag. A harmadik, és egyben az előző pontból következő, hogy a görög kormány bár rábólint a csomagra, azonban a finnek (és/vagy a lettek, litvánok, szlovákok, osztrákok) elutasítják azt, vagyis, a megállapodás mégis dugába dől – fontos hozzátenni, hogy mindez csak úgy igaz, ha a befolyásosabb zóna tagok nem rendelnek el rendkívüli szavazást az ügyben, mert akkor csak a tagok 85 százalékának szavazata kell az egyezséghez, ergo a finneket, vagy bármelyik másik kisebb tagállamot simán félre állíthatják a nagyok. A negyedik pedig, hogy mindenki elfogadja és ratifikálja az új mentőcsomagot, és a görög dráma csodával határos módon, évek agóniája után végleg megoldódik.

("Megint készülhetnek a görög rohamosztagok" f: hellenicinsider.com)

És, hogy szerintem ezek közül melyikre van a legnagyobb esély? Figyelembe véve Athén elmúlt öt hónapos hozzáállását és taktikáját, valamint az eurózóna vezetőinek eddigi nyilatkozatait, egytől háromig szerintem bármelyik eshetőség bejöhet. Az utolsóra viszont, bármennyire is fontos lenne az európai szolidaritás és az Európai Unió felbomolhatatlanságának nimbusza miatt, szerintem semmi esély. Nincs, mert láthatóan Angela Merkel német kancellár asszony türelme elfogyott – vagy inkább csak a népének, de ezt ki-ki döntse el maga. Nincs, mert sokkal rosszabb elveszteni 4-5 tagállam együttes bizalmát az eurózónában, mint Görögországot egymagában. Nincs, mert Ciprasz és a Sziriza vélhetően nem fogja túlélni a következő két napban esedékes parlamenti szavazást az új, sokak szerint szándékosan brutális mentőcsomagról és annak feltételeiről, amilyet még a korábbi Paszok, vagy Új Demokrácia fémjelezte kormányok sem kaptak.

Ma tehát született egy kvázi megállapodásunk Athén és Brüsszel között, aminek az eredményeként Görögország végre nyugodt szívvel, tényleg távozhat az Európai Unióból. Mindenkinek jobb lenne.

Németh Áron Attila

Srebrenicai megemlékezés, görög és kínai gazdasági válság, palesztin gyerekszínház és a Dalai Láma születésnapja. Képes összefoglalónk a hét eseményeiről.

A Kína-USA-Vietnam relációt jellemző kapcsolatrendszer, továbbá annak változása a két nagyhatalom jövőbeni világpolitikai szerepvállalásának egyik legfontosabb tényezőjét képezi. A háromszögben Vietnam sajátos helyzetben van, hiszen bármelyik oldalhoz történő húzása a másik rosszallását válthatja ki. Így történt ez a napokban is, mikor a vietnami Kommunista Párt főtitkára Nguyen Phu Trong washingtoni látogatása során Barack Obama amerikai elnökkel teljes egyetértésben a dél-kínai-tengeri szigetvitákkal, a térségben történő kínai terjeszkedéssel kapcsolatosan fejezte ki aggodalmát. Mindamellett, hogy az esemény történelmi jelentőséggel bír, hiszen Trong az első olyan vietnami pártfőtitkár, aki az USA-ba látogatott, az elhangzottak arra engednek következtetni, hogy a Vietnam-USA – ellentétektől korántsem mentes relációjában – közeledés figyelhető meg.

Az Obama-Trong párbeszéd legfontosabb elemét – a kétoldalú kereskedelmet, klímaváltozást érintő kérdéskörök mellett – a dél-kínai tengeri Spratly-szigetek körül kialakult külpolitikai góc elemzése adta. Az elmúlt időszakban a vitatott hovatartozású területekről szóló konfliktust Kína mesterséges szigetépítési hulláma, valamint az arra érkező térségi, továbbá amerikai reakciók nagymértékben fokozták.

Vietnam, mint az egyik legfőbb érdekelt és Kína vitája korántsem új keletű. A szigetek kapcsán a két ország között először az 50-es években került sor összecsapásra, mely az előbbi engedményével zárult. Mindezek ellenére a kisebb inzultusok folytatódtak. 1978-ban újabb háborúra került sor, melyből újból Kína került ki győztesként. Tévedünk, ha azt hinnénk, hogy ezzel a kedélyek lecsillapodtak, hiszen Vietnam és Kína máig a saját igazát bizonygatva magáénak követeli az említett területet. Vietnam az ENSZ Tengerjogi Egyezményére hivatkozik, melynek értelmében a tengerparti államok birtokolhatnak olyan, határaikon kívül eső területet is (200 tengeri mérföldig), amelynek elsősorban gazdasági kiaknázásra (mesterséges szigetek építése, olajfúró tornyok létesítése) irányuló joga csakis őket illeti meg. Ezzel szemben Kína azon szerződésekre támaszkodik, melyeket a háború lezárásakor kötöttek, és azok a kizárólagos kínai tulajdont igazolják.

("Új szövetség?" - Nguyen Phu Trong és Barack Obama; f.: reuters.com)

Megfigyelhető, hogy Kína világpolitikai szerepének növekedésével párhuzamosan a dél-tengeri konfliktusok száma is egyenes arányban gyarapszik, hiszen az egyre nyilvánvalóbban fejezi ki területi igényeit. Az áttérés a nyílt tengeri védelem stratégiájára (melyet a legújabban kiadott Fehér Könyvben is megfogalmaztak, (erről korábbi cikkünkben itt olvashattok) Kína növekvő gazdasági és diplomáciai befolyásának a megnyilvánulásaként értelmezhető. A nagyhatalmi verseny másik érdekeltje az USA sem nézi tétlenül az eseményeket, így a héten lezajlott találkozó időzítése korántsem tekinthető véletlennek. Májusban az amerikai légierő egyik felderítőgépe berepült a Spratly-szigetek mesterséges feltöltés alatt álló zátonyai légterébe (melyet a kínaiak területi szuverenitásuk megsértéseként értelmeztek), ami tovább szította a feszültséget a kínai-amerikai relációban, továbbá újra napirendre hozta a sokak szerint 21. század jövőbeni csataterének nevezett területről szóló stratégiai latolgatásokat.

A hivatalos érvek szerint – mellyel mind a kínai, mind a vietnami motivációt magyarázzák – a Dél-kínai-tenger bővelkedik kinyerhető nyersanyagokban, továbbá itt halad át az egyik legforgalmasabb tengeri kereskedelmi útvonal. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy a területi vita nem magyarázható csupán gazdasági érvekkel, melyet az USA fokozódó beavatkozása is bizonyít. A földgázkészletek kiaknázása figyelembe véve annak magas költségeit, valamint a szomszédos országokkal fennálló viszonyokban bekövetkező negatív hatásokat nagy veszteségeket okozna. Katonai szemszögből vizsgálva a térséget megállapíthatjuk, hogy egy esetleges háború esetén az kiemelt stratégiai fontossággal rendelkezik, mellyel mind Washington, mind Peking tisztában van. Kína korábban már a Yongshu szigeten épített egy kifutópályát, továbbá a feltöltött szigeteken tüzérségi egységeket is elhelyezett. Peking az ez ellen irányuló támadásokra azzal reagál, hogy tetteivel csak a szükséges katonai biztonsági intézkedéseknek tesz eleget, mellyel felelős hatalomként kíván fellépni. Kína a szigetfeltöltési stratégiával lassan, de biztosan újabb területeket szerez, hiszen a Tengerjogi Egyezmény szerint ezen szigetek mind gazdasági övezettel rendelkeznek, ami a szárazföldön túl további 200 tengeri mérföldön biztosítja Kína kizárólagos gazdasági kiaknázásra szóló jogát.

Míg a szomszédos országok gazdasági hátránytól tartva nem, vagy csak ritkán, az USA annál erőteljesebben lép fel a kínai stratégiával szemben. Az említett májusi konfliktus során (mely sokak szerint kölcsönös erőfitogtatás, amerikai provokáció volt) az USA azt kívánta kifejezni, hogy minden szigetépítési folyamat ellenére a területet nemzetközi víznek tartja, ahol korlátozás nélkül jogában áll mind az amerikai, mind a többi nemzet hajóinak áthaladnia. Washington azzal érvel, hogy a térség stabilizálása, a biztonságos tengeri hajózás érdekében, továbbá a Kínával szomszédos államok védelme érdekében szükséges a térségben történő beavatkozása.

("Kívánatos egyensúly" - John Kerry amerikai és Vang Ji kínai külügyminiszter; f.: AFP)

Mind Washington, mind Peking igyekszik a szomszédos országokkal történő jó viszony kialakítására, így a bilaterális találkozók során minden esetben tárgyalóasztalra kerül a szigetvita kérdésköre. Így történt ez a vietnami találkozón is, ahol a felek egyaránt aggodalmukat fejezték ki a kialakult helyzettel kapcsolatban.

Összegzésképpen elmondható, hogy mind az Amerikai Egyesült Államok, mind a Kína által képviselt stratégia, a szomszédos országok szövetségesként történő megnyerése érdekes folyamat, miközben a kettejük között fennálló tipikus macska egér játéknak lehetünk tanúi. Vietnam és az USA kapcsolata az utóbbi évtizedben látványos javuláson ment keresztül, melyet a közös érdekek tovább erősítenek. Az előbbi a status quo legfőbb védelmezőjeként tekint az USA-ra, de ennek ellenére Pekinggel a gazdasági érdekek mentén ugyanúgy igyekszik stabilizálni kapcsolatát. Sem politikailag, sem gazdaságilag nem engedheti meg azt, hogy hátat fordítson szomszédjának, akiről Trong Pekingben történt áprilisi látogatása során testvéri, elvtársi viszonyban beszélt. Azt megállapíthatjuk, hogy a háromszög szereplői érdekesen közelednek, távolodnak egymástól, és abban az esetben, ha az USA és Vietnam tovább mélyíti szövetségét (miután már Japán és a Fülöp-szigetek amerikai védelmet élveznek) egy kirobbanó konfliktus nem kevés biztonságpolitikai veszéllyel járna, így mindenképpen fontos a térség békés úton történő stabilizálása, a felek provokatív lépéseinek elkerülése.

Gyuris Klaudia

Számtalan határidő elmulasztása árán ugyan, de július nyolcadikán áttörésről szóló információk szivárogtak ki az Irán és a hat nagyhatalom közötti bécsi tárgyalásokról. A közel-keleti rendet alapjaiban felforgató maratoni diplomáciai folyamat sikeres lezárása azonban a mai nap fejleményein múlik.

Az évekkel ezelőtt az iráni nukleáris fegyverkezés megakadályozására indított tárgyalások, melyekben a perzsa állam mellett az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja és Németország vesz részt, mára Irán nemzetközi közösségbe való visszaemeléséről és a közel-keleti hatalmi rend újradefiniálásról legalább annyira szólnak, mint az eredeti kérdésről. A tárgyalófelek idén áprilisban megállapodtak, hogy június 30-ig megalkotják a megállapodás végső változatát, amely garantálná, hogy Irán nem lesz képes a békés célú nukleáris program mellett atombombát építeni, ezzel párhuzamosan pedig lebontanák a perzsa államot időközben szinte megnyomorító gazdasági embargót. Az eredeti határidőt előbb egy héttel, majd július hetedikén újabb 72 órával hosszabbították meg, mivel a külügyi vezetők állítása szerint soha nem voltak még közelebb a megállapodáshoz, csupán néhány vitás pont maradt. Az európai vezetők szerint a csütörtöki nap lesz a mindent eldöntő fordulópont, amennyiben Irán nem képes garanciát adni, hogy atomprogramja hatékony nemzetközi ellenőrzés alá kerül, úgy a Nyugat immáron hajlandó lesz egyszerűen otthagyni a bécsi tárgyalásokat.

("Mindjárt vége?" - John Kerry amerikai külügyminiszter a bécsi megbeszélésen; f.: theguardian.com)

Irán geopolitikai helyzete szélsőséges hullámzásokon ment keresztül az 1979-ben lezajlott iszlamista forradalmat követő évtizedekben. Először a páriaállam megvédte magát Szaddám Husszein Irakja által indított invázióval szemben, majd legfőbb ellenlábasa 2003-mas szétzilálása nyitotta meg az utat a Földközi-tenger keleti medencéjéig elnyúló iráni érdekszféra kialakítása előtt. Az arab tavasz azonban nem várt fordulatot hozott, hiszen Irán kliensei, így a bagdadi kormány, Aszad elnök Szíriája és a libanoni Hezbollah terrorszervezete jelenleg élethalál harcot vívnak a szunnita felkelőkkel. Az Iszlám Állam tavalyi felemelkedése szorította végleg sarokba a perzsa államot és vetett véget regionális nagyhatalmi ambícióinak. Megérett tehát az idő az Egyesült Államokkal való kiegyezésre, a konfrontatív politika mérséklésére és a hazai erőgyűjtésre, gazdasági konszolidációra, aminek az ára a nukleáris program kapcsán valamiféle egyességre jutás a Nyugattal, hiszen soha nem Kína vagy Oroszország érezte Irán által fenyegetve érdekeit (ez persze nem azt jelenti, hogy Oroszország időnként ne akadályozta volna a tárgyalásokat, hogy borsot törjön az amerikai vezetők orra alá).

Annak ellenére, hogy hivatalos nyilatkozataikban a nyugati hatalmak külügyérei azt hangoztatják, hogy hajlandóak felállni a tárgyalóasztaltól, amennyiben Irán a mai napon nem képes kompromisszumos megoldással előrukkolni a nukleáris program és az ehhez kapcsolódó fegyverkezés ellenőrizhetősége érdekében, látnunk kell, hogy a kiegyezés elkerülhetetlen. Európából nézve jelenleg egy vassorompó hullott le az öreg kontinens és az energiahordozókban gazdag közép-ázsiai régió között az orosz viszony elmérgesedésével és Irán egyszerűen egy könnyebben megoldható probléma. A kiegyezés nyomán megnyílhatnak olyan gazdasági lehetőségek és az oroszok ellenőrzésétől független kőolaj és földgázforrások, amelyekre a számtalan válság sújtotta Európai Uniónak égető szüksége van. Az Egyesült Államok emellett érdekelt egy hárompólusú közel-keleti hatalmi rendszerben, ahol Törökország, Irán és a szunnita arab államok képesek a regionális stabilitást nagyrészt önerőből biztosítani, ehhez azonban megegyezésre kell jutni Iránnal is. Végül pedig a perzsa állam fenntarthatatlan külföldi intervenciókba bocsátkozott, számára a nukleáris kérdés felfüggesztése a most tárgyalt megállapodás szerinti tíz-húszéves időtartamra logikus lépés, így képes lenne konszolidálni szövetségesi hálóját és gazdaságilag felkészülni a hatalmi harcok következő fordulóira.

("A teljes tárgyalóbizottság" - f.: wsj.com)

Belpolitikai korlátok azonban mind az amerikai, mind az iráni pragmatikus vezetést igencsak szorongatják, így arcvesztést egyikük sem engedhet meg magának. A mai határidő elmulasztásával az amerikai Kongresszus jut harminc helyett hatvan naphoz, hogy felülvizsgálja a megállapodást, ezzel megnehezítve Obama elnök dolgát, felmorzsolva presztízsét. A perzsa állam pedig választásokra készül, ahol a Hasszán Rohani elnöknek kell megvédenie a tárgyalások eredményét a keményvonalas iráni politikusok és katonai vezetőkkel szemben. Összefoglalva tehát jó eséllyel születhet megállapodás a mai napon, azonban ha ez nem történne meg, a kiegyezés ettől függetlenül mindegyik tárgyalófél érdeke (annál kevésbé a partvonalról elégedetlenkedő szunnita arab államoknak és Izraelnek), így az középtávon elkerülhetetlennek látszik. A belpolitikai viszonyok miatt azonban lehetséges, hogy a maratoni tárgyalások végén, amely a világ nagyhatalmainak külügyi vezetését teljesen lefoglalta az elmúlt hetekben, az igazán nehéz szakasz még csak most fog eljönni. A kialkudott megállapodás hazai elfogadtatása és annak konfliktusmentes végrehajtása, gondolva itt az ellenőrzési mechanizmus gyakorlatba való átültetése és ezzel párhuzamosan az Iránt béklyóba kötő bonyolult szankcióháló lebontása még számos akadályt fog gördíteni az ambíciós tervek elé.

Csepregi Zsolt

Maroš Šefčovič, az Európai Bizottság energiaunióért felelős alelnöke június közepén járt Budapesten, hogy bemutassa az uniós energiastratégia előnyeit, valamint jelezze magyar tárgyalópartnerei felé, hol is tart Magyarország az Unió többi tagállamához képest az energetika területén Brüsszelből nézve.

A kapcsolódó összefoglaló alapján a részeredményeink kifejezetten jók: az EU egyik legfőbb célkitűzésének, az integrált belső piac megvalósításának terén Magyarország az egyik legeminensebb tagállam, amely már ma teljesíti a 2020-as interkonnekciós célokat (tehát az országhatárokon átívelő hálózati kapcsolatok kiépítésével kifejezetten jól haladtunk).

Az összefoglaló emellett megemlíti még az energia-nagykereskedelmi felületek fejlettségét, amelyek révén akár regionális szinten is növelhető az energia-felhasználás hatékonysága. Magyarország jól áll továbbá az emissziós célok teljesítésével, valamint a megújuló energiaforrások használatának bővítésével is. Ami a kapcsolódó kutatás-fejlesztésre fordított összegeket illeti, az állami támogatás mértéke az uniós átlag felett helyezkedik el, ami szintén elismerést érdemel.

Természetesen számos ponton további fejlődést vár el tőlünk az Európai Unió: egyrészt a földgáz-importból eredő egyoldalú függésünk mint energiabiztonsági kockázat továbbra is jelen van (ez a téma állandóan napirenden van a kétezres évek nagy gázvitái óta). Itt a probléma gyökere az, hogy a hazai földgáz-felhasználás 80 százaléka egyetlen forrásra, Oroszországra támaszkodik,  amit csak ront az a tény, hogy továbbra sincs megfelelő alternatíva ennél az energiahordozónál. Politikusaink szerint adottság, hogy sem a keleti, sem a nyugati piacokon nem lehet az oroszokénál jobb árakat elérni; így nem érvényesülhet a piaci logika sem (nincs árverseny, nincsenek átlátható tenderek), sokkal inkább ad hoc politikai alkukat látunk, ki tudja, milyen egyéb kondíciók (ld. Paks-2 ügye) mellé csomagolva. Az Unió itt egy finom kritikával utal arra, hogy a hálózatok összekötése révén a földgáz-függésünk mértéke „házon belül” csökkenthető. Arról azonban már nem szól a fáma, hogyan lehetne mindezt egyik évről a másikra a gyakorlatba is átültetni.

Hasonló függési viszony jellemzi a nukleáris energia felhasználását is, ahol orosz segítség nélkül Magyarország képtelen lenne a technológia üzemeltetésére, illetve fejlesztésére. Mondhatnánk azt, hogy a technológia természetes öröksége a szocialista rendszernek, azonban a lényegen ez nem változtat: ma a honi ellátás jelentős részét biztosító paksi atomerőmű üzemeltetése az oroszok jóindulata és gazdasági érdekeltsége nélkül nehezen biztosítható.

 ("Magyarország az élmezőnyben. Áldás vagy átok?" - f.: economist.com)

Tágabb kontextusba helyezve a fentieket, két út áll előttünk: vagy továbbra is fenn kell tartanunk a korrekt politikai kapcsolatot Moszkvával, cserébe mind a földgázszerződéseken, mind a Paks-2 projekten keresztül vállaljuk a további függés anyagi és politikai következményeit, vagy 25 évvel a rendszerváltás után a sarkunkra állunk, és megpróbáljuk az alternatív források szélesebb körű bevonása révén minimalizálni az orosz befolyást (ami a földgáz esetében még csak-csak kivitelezhető vállalás, azonban Paks esetében komoly kérdéseket vet fel).

A fő dilemma az, hogy képes-e hazánk saját atomerőmű nélkül létezni? És ha igen, akkor az évek során fokozatosan kieső paksi kapacitás helyére mekkora költséggel lehetne új forrásokat bevonni? Lehetséges az, hogy az átláthatatlan Paks-2-projekt tetemes költségei mindent összeadva még mindig alacsonyabb számot adnak ki, mintha Magyarország elkezdené kiépíteni a saját – alternatív hordozókra építő – hálózatát?

A kérdések jogosak és mindenképp fajsúlyosak. A gond az, hogy pár szakértőn és ellenzéki politikuson kívül mások nem teszik fel ezeket a kérdéseket, miközben a paksi bővítés megvalósítása (és újabb több évtizedes orosz függés) felé sodródik az ország.

Az is kérdés, hogy kinek van joga beleszólni ebbe a kérdésbe. Ami egy súlyos belpolitikai konfliktusnak és magyar-orosz paktumnak indult, az pár hónap alatt az európai politikai színtér egyik legvitatottabb projektévé vált. Vajon a magyar kormánynak jogában áll-e egy ekkora horderejű döntést egyedül meghoznia, vagy elvárható lett volna az egyeztetés  a többi uniós tagállammal?

Az Unió ajánlata lényegében a hatékonyság és az átláthatóság növelésére korlátozódik, és egy szót sem szól arról, hogy esetleg ők is tudnák támogatni Magyarországot a paksi bővítés során. Azt pedig sem az energiaügyekért felelős uniós szakemberek, sem a vezető brüsszeli diplomaták nem tudják felvállalni, hogy valamelyik tagállam energiapolitikájával szemben végtelenül súlyos kritikákat fogalmazzanak meg. Egyrészt nincs is erre felhatalmazásuk, másrészt kevés olyan tagállamot találhatunk az EU-ban, akik példaértékűen teljesítenének ebben a szegmensben.

(Paks 2.0; f.: valasz.hu)

Amíg tehát ajánlásokkal és jóindulatú figyelmeztetésekkel tele a padlás, konkrét intézkedési terveket csak a magyar kormánytól várhatunk. A mindenkori vezetés konklúziója évek (évtizedek) óta ugyanaz: szeretnénk minél zöldebb és minél olcsóbb energiát, de a teljes struktúraváltás túl sokba kerülne, ezért inkább maradjunk az orosz forrásoknál. A kérdés az, hogy nem kellene-e valamikor legalább a piaci logikát előtérbe tolni, és a politikai alkuk szerepét minimalizálni? Ez nem feltétlen jelentené az oroszok pozícióvesztését, de hátha a földgáz- és atomerőmű-tenderek révén olcsóbb lesz a végösszeg. Egy próbát megér.

Hámori Viktor

Valószínűleg mindenkinek feltűnt, hogy jelenleg minden Görögországról és az ország az EU-ból és/vagy az eurózónából való kilépéséről szól. A gazdasági és politikai hatások mellett azonban van egy terület, amiről sokkalta kevesebb szó esik: vajon miképp is befolyásolná a kontinens és a régió biztonságpolitikáját Athén esetleges kiválása?

Görögország már csak elhelyezkedése miatt is egyértelműen stratégiai helyet foglal el az európai kontinens védelmi hálózatában. Az ország a második hullámban, az alapításához nagyon közel, 1952-ben csatlakozott a NATO-hoz (Törökországgal együtt), számos, lokációjában kardinális pozíciójú katonai bázis helyezkedik el a területén. A SIPRI kimutatásai szerint – adósságválság ide vagy oda – továbbra is kifejezetten sokat költ katonai kiadásokra – 2013-ban 2,5 százalék, 2014-ben kb. 2,2 százalék az éves GDP-ből. Ez az érték, összevetve a többi NATO tagállam költségvetésével, magasabb mint például Olaszország, Franciaország vagy akár Németország hasonló számai. Mindezek mellett azonban ez a hatalmas összeg korántsem arról árulkodik, hogy a görög hozzájárulás milyen nélkülözhetetlen lenne az észak-atlanti szövetség szempontjából: ugyanazoknak a pazarló, belső elégedettségi mutatók javítását szolgáló lépéseknek vagyunk tanúi, mint máshol a görög gazdaságban.

("Komor hangulat" - Merkel és Hollande a tegnapi sajtótájékoztatón; f.: liberation.fr)

Athén ugyanis nem kifejezetten aktív a különböző missziókban: az afganisztáni küldetés során még a kezdetekben is csupán 170 katonával vett részt és ez folyamatosan csökkent: jelenleg 5 katonájuk van az országban (csak összehasonlításul: Magyarország 180 katonával kezdett, ami folyamatosan nőtt. Jelenleg 97-en teljesítenek ott szolgálatot).  Az országban található számos katonai bázis létrejötte és folyamatos fenntartása kritikusai szerint korántsem annak köszönhető, hogy a katonai szövetség olyan mértékben kihasználta volna őket – sokkal inkább a folyamatos infrastrukturális befektetések és a munkanélküliség leszorítása volt a cél. Görögország pozíciója már csak azért sem kifejezetten erős a NATO-n belül, mert a ciprusi helyzet okán (erről korábban itt írtunk) jelenleg is fennálló konfliktusa van egy másik NATO-tagállammal, Törökországgal, amely hozzájárulása a jelenlegi közel-keleti katonai műveletekhez sokkal nagyobb, mint Athénnak (vagy más nagyobb NATO országénak).

Másrészről azonban egyértelmű, hogy a görög részvétel kifejezetten fontos az Európai Unió mentési és megfigyelési missziójában a Földközi-tengeren. A jelenlegi menekültáradat során az olasz és görög haditengerészet oszlopos tagjai a Frontex (EU határvédelmi ügynökség) által irányított együttműködéseknek, ami jelenleg főleg a Triton misszióban ölt testet. Ez elsősorban olasz irányítás alatt áll, a múltban azonban az ehhez hasonló küldetést, a Poseidon-t a görögök vezették – ez azonban 2015 elején lezárult. A migrációs hullámok egyik közkedvelt útvonala a görög szigetvilágon keresztül vezet, így a jelenlegi menekültügyi helyzet biztonságpolitikai oldalát nehezen lehetne Athén hathatós közreműködése nélkül kezelni vagy megoldani a későbbiekben. Az Európai Unió szempontjából tehát Görögország „megtartása” már csak emiatt is kiemelt fontosságú lehet.

("Spártai tradíciók? Korántsem."; f.: network54.com)

Christos Manolas, a görög vezérkar korábbi vezetője szerint Európa fel sem méri jelenleg, hogy milyen fontos a biztonsága szempontjából országának tagsága az EU-ban és a NATO-ban. Interjújában elmondta, hogy a közel-keleti, észak-afrikai polgárháborúk miatt Görögország geostratégiai pozíciója elengedhetetlen a megfelelő védelem és reakcióidő fenntartása miatt. Ezzel kapcsolatban azt érdemes megjegyezni, hogy bár a görög válság – amelynek megoldása továbbra is bizonytalan lábakon áll – bár elhozhatja Athén kilépését az EU-ból vagy az eurózónából, ez korántsem jelenti azt, hogy a NATO-ból is ki kellene lépnie. A NATO-ban jelenleg is több tagország van, amely nem tagja az EU-nak, így ez a fejlemény az észak-atlanti védelmi hálóra nem feltétlenül lenne hatással.

A görög válság láthatóan tehát minden tekintetben meghatározza az európai kontinens jövőjét. Az eurózónában vetett hit megrendülése, a brit EU-tagságról szóló népszavazásra való hatás, a kontinens általános politikai egységében létrejött rés és a régió biztonságpolitikai kockázatainak növekedése mind az adósságválság számlájára írhatóak. Ezek közül jelenleg a biztonságpolitikai vetületről esik a legkevesebb szó, hiszen, mint láthattuk, ennek hatásai nem rendítenék meg komolyan a kontinens védelmi kapacitásait, sem annak stratégiai helyzetét. Azonban a jelenleg kulcsfontosságú menekültkérdésre Athén nélkül nehezen tudna megfelelően válaszolni Brüsszel, így Görögország kilépése az EU-ból vagy az eurózónából nem kis csapás lenne a szervezetnek. Hatalmas tétje van tehát az EU-s vezetők eheti tárgyalásainak, amelyek során csak bízhatunk benne, hogy sikerül elfogadható kompromisszumot kialakítani a kérdésben.

Mészáros Tamás

Az 1898-as spanyol-amerikai háború új fejezetet nyitott Puerto Rico amúgy is gazdag történelmében, hiszen a spanyolok vereségének következményeként a sziget az Amerikai Egyesült Államok fennhatósága alá került. Rá alig húsz évre a sziget lakói amerikai állampolgárságot kaptak, az amerikai elnökválasztásokon azonban nem vehetnek részt, egyetlen – szavazati joggal nem rendelkező – képviselőjük van a Kongresszusban. Szociális, diplomáciai és védelmi kérdésekben az Egyesült Államok az illetékes Puerto Rico ügyeiben eljárni. A sziget lakóinak többsége azt szeretné, ha az Amerikai Egyesült Államok 51. tagállamává válna Puerto Rico, ez talán most aktuálisabb, mint bármikor, mert komoly gazdasági válságba került az ország, hatalmas adósságot halmoztak fel, amelynek következtében az emberek egyre kilátástalanabbnak látják helyzetüket. Puerto Ricóból tömeges kivándorlás indult az USA felé, nagy kérdés, hogy miként alakulnak a dolgok az elkövetkező időszakban.

Mára már az a nem túl szerencsés helyzet alakult ki, hogy több Puerto Rico-i él az Egyesült Államokban, mint a szigeten. Míg az USA-ban alig magasabb mint hét százalék a  munkanélküliség, addig a szigeten meghaladja a 15 % - ot, 2000 és 2010 között háromszázezer ember hagyta el a szigetet, ez az ötvenes évek óta a legnagyobb arány, akkor félmillióan hagyták ott Puerto Ricót és választották második hazájuknak az USA különböző államait, leginkább Floridát, 2010 után pedig évente 48 ezer ember emigrált az Amerikai Egyesült Államokba. A pénzpiaci válság a sziget gazdaságát nagyon meggyengítette, és hatásai sajnos ma is érződnek a mindennapokban. 2012-ben, a legutóbbi népszavazáson arról döntöttek a sziget lakói, hogy Puerto Rico az USA tagállama lehessen, de a referendum nem volt kötelező érvényű, és az is igaz, hogy Washington sem sietett azt komolyan venni, pedig Barack Obama elnök a népszavazást megelőzően kijelentette, hogy tiszteletben fogja tartani annak eredményét, márpedig akkor a többség amellett voksolt, hogy teljes jogú tagállama legyen Puerto Rico az Egyesült Államoknak.

("A sziget kormányzója - Alejandro García Padilla"; f.: fortaleza.pr.gov)

Szinte sokkolta a nemzetközi közvéleményt, amikor pár napja Alejandro García Padilla, Puerto Rico kormányzója bejelentette, hogy a 73 milliárd dollárnyi adósság, amivel a sziget a hitelezőinek tartozik, egész egyszerűen kifizethetetlen. Sietett hozzátenni, hogy nem az ijesztgetés vezérli, de ez egyáltalán nem politikai kérdés szerinte, hanem egyszerű matematikai számítás eredménye. Az teljesen bizonyos, hogy amennyiben a sziget hitelezői nem lesznek hajlandóak tárgyalni a kormánnyal, még nehezebb helyzetbe kerülhetnek, hiszen szinte biztos, hogy nem kapják meg pénzüket. Sokan abban reménykednek, hogy az USA nem nézi tétlenül, hogy Puerto Rico a fizetésképtelenség szélére jusson, és a 24. órában mentőövet dobnak majd nekik. Ezt kissé árnyalja a Fehér Ház szóvivőjének, Josh Earnestnek a nyilatkozata, aki világossá tette, hogy az Egyesült Államok kormánya nem tervezi pénzügyi segítség nyújtását Puerto Rico számára. Nem sok lehetősége maradt a Puerto Rico-i kormánynak, első körben el kell tudnia érni – a pillanatnyi levegőhöz jutás végett – hogy fizetési halasztást kapjon hitelezőitől, legalább öt éves időtartamra, miközben meg kell próbálnia úgymond felpörgetnie a jelen helyzetben recesszióban lévő gazdaságot.

Az USA számára sem mindegy, hogy hogyan alakulnak a dolgok, saját befektetései miatt sem érdeke, hogy bedőljön a sziget, ugyanakkor egyértelmű pénzügyi segítséget sem szeretne adni Puerto Ricónak, hiszen 2013-ban, amikor Detroit városa is fizetésképtelenné vált egy 20 milliárd dolláros adósság miatt, akkor sem volt kormányzati segítség, és vélhetően ezt a gyakorlatot szeretné folytatni az Obama-adminisztráció. Ráadásul most amúgy is nagyon kényes időszakban van az USA, hiszen közeledik az elnökválasztási kampány, s ott pedig egy társult állam számára nyújtott gazdasági-pénzügyi mentőöv bizony szavazatokat vihet el a végelszámolásnál a majdani demokrata jelölttől. Sokan párhuzamot vonnak Puerto Rico és Görögország között, és van is a két helyzet között némi hasonlóság. Ugyanakkor álláspontom szerint előbbinek hasonló potenciáljai vannak a kilábalást tekintve, mint az európai országnak, hiszen a turizmusból még ezután is hatalmasat profitálhat a sziget, mint ahogyan eddig is igyekezett kihasználni az ebben rejlő hatalmas lehetőségeket. Ezen felül Puerto Rico előnyösebb helyzetben van geopolitikai értelemben Görögországnál: a sziget kétnyelvűsége miatt, hiszen spanyol és az angol is hivatalos nyelv a szigeten, összekötő kapocs lehet Észak- és Dél-Amerika között. Az is nagy kérdés, hogy a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által jól ismert forgatókönyvek kérése (strukturális reformok, minimálbér csökkentése, kiadások lefaragása, stb.) mennyire tudják az évek óta stagnáló gazdaságot felívelő pályára állítani, és a már említett elvándorlást megállítani - a munkanélküliség csökkentéséről nem is beszélve.

(Májusi egyetemi tüntetések a fővárosban, San Juan-ban a tervezett megszorítások ellen; f.: ibtimes.com)

Jól látszik, hogy García Padilla elmúlt két évének kormányzása nem tudta megoldani az addigra már ördögi körbe került Puerto Rico-i gazdasági gondokat, de ennek ellenére sem kérdőjelezhetőek meg a kormány erőfeszítései, ahogyan kezelni akarták a válságot. A jelenlegi kormányzó egyébként a 117 éve fennálló status quo fenntartásában érdekelt, nem támogatja a sziget teljes jogú tagállamként az USA területéhez való csatlakozását. Egyelőre tehát az a nagy kérdés, hogy a hitelezők tudnak-e várni, és ha igen, meddig? A másik oldalon pedig, hogy a gazdasági növekedést sikerül-e beindítani vagy sem? Vélhetőleg mindkét kérdésre igennel válaszolhatunk, de ettől még nem biztos, hogy az átlag Puerto Rico-i nem gondolja úgy, hogy az USA-ban próbáljon szerencsét, és ezzel együtt tudását, tapasztalatát ott kamatoztassa. Ez pedig hosszú távon még súlyosabb problémákat generálhat a sziget munkaerőpiaci helyzetét tekintve, és azt már pénzzel sem lehet megnyugtatóan rendezni.

Erőss Bulcsú

Kubai-amerikai kibékülés, afgán merénylet, csőd Görögországban, Magyarországra érkező menekültek és kiscserkészek a Fehér Ház kertjében. Képes összefoglalónk a hét eseményeiről.

A 17. EU–Kína kétoldalú csúcstalálkozóra – Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke, Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, valamint Li Ko-csiang kínai miniszterelnök részvételével – június 29-én Brüsszelben került sor. A korábbi alkalmakhoz hasonlóan a fő napirendi pontok a gazdasági kérdések köré csoportosultak, de emellett szó esett más globális és regionális problémákról is. Nem meglepő módon az utóbbiak közül kiemelendő a görög pénzügyi válság megoldását érintő útkeresés. A krízis megoldása, az európai integráció megőrzése, az erős közös valuta használata nemcsak Európa, hanem az egész világ, köztük Kína kiemelt fontosságú érdeke.

Az EU-Kína csúcstalálkozón elért eredmények kétségkívül pozitívan jelennek meg az utóbbi időben korántsem békés európai gazdasági, politikai történések tükrében. Kína bejelentette, hogy aktívan szerepet kíván vállalni az Európai Stratégiai Beruházási Alapban (ESBA), mely alappillére annak az európai beruházási tervnek, amely az unió hosszú távú gazdasági fejlődését kívánja elősegíteni. Az európai infrastrukturális fejlesztésekben Kína kimondottan érdekelt, hiszen Peking 2013-ban jelentette be az “út és az övezet” külpolitikai irányvonalát, melynek célja Kína és az eurázsiai kontinensen futó kereskedelmi utak összekötése. A stratégia mindazonáltal, hogy elősegíti Peking befolyását a világpolitikában és gazdaságban, hozzájárul a régió infrastruktúrájának fejlődéséhez, továbbá erősíti a kétoldalú kereskedelmet. Mindezek érdekében a találkozó során a felek egy olyan platformot hoztak létre, mely Juncker szerint nemcsak a szakértelem export/importjának, hanem a közös erők egyesítésének is kiváló alapot nyújthat a jövőben.

("Teljes összetartás?" - Juncker, Li Ko-csiang és Donald Tusk; f.: thetibetpost.com)

Az Európai Unió és Kína egymástól való gazdasági függése megköveteli a kölcsönös segítségnyújtást, együttműködést, hiszen az euró zóna válsága olyan negatív hullámot indíthat el a világ második legnagyobb hatalmában, (melynek gazdasági növekedése egyébként is lassuló tendenciát mutat a hanyatló ingatlanpiac, a csökkenő kivitel és a befektetések lassulása miatt) mely akár világgazdasági válsággá is gyűrűzhet. Számos külföldi sajtóorgánumban megjelentek olyan hírek, miszerint a valós fenyegetést nem is a görög csőd jelentheti, hanem az, ha az euró válságának hatására a kínai piac nagymértékben veszteségessé válik. A görög részleges államcsődöt megelőzően a kínai központi bank gazdaságélénkítés céljából – tavaly november óta most negyedszer – csökkentette a banki alapkamatot, továbbá mérsékelte a kereskedelmi bankok kötelező tartalékrátáját.

Kínának az Európai Unió a legnagyobb, az EU-nak pedig az Egyesült Államokat követően Kína a legnagyobb kereskedelmi partnere. A tavalyi év során a kétoldalú kereskedelem mértéke meghaladta a 600 milliárd dollárt. Az Eurostat további adatai szerint a Millennium óta a kínai cégek EU tagállamaiba több mint 15 milliárd eurót fektettek be, továbbá 2013-ban és 2014-ben is az EU 28 tagországába importált áruk legfontosabb szállítójának Kína volt tekinthető. Az EU kivitelét is növekedő tendencia jellemezte. Mindezeket figyelembe véve nem meglepő, hogy Peking aggódva figyeli az európai eseményeket. A görög krízis hatására a tőzsdéken világszerte visszaesés figyelhető meg, amely alól Kína sem kivétel.

("Gyors segítségre szorulnak" - Jannisz Varoufakisz görög pénzügyminiszter riporterek körében; f.: Reuters)

Li Ko-csiang az EU- Kína csúcson elmondta, hogy Peking azt kívánja, hogy Görögország mindenképpen maradjon az euró övezetben, valamint a nemzetközi hitelintézmények sürgősen állapodjanak meg az athéni kormánnyal. Peking egy olyan európai partnerben érdekelt, ahol az integráció erős, az országok közösen alkotnak egységet, és ehhez szükség van a közös valutára.

Feltehetjük azonban a kérdést, hogy ha az EU és Kína gazdaságilag ily mértékben függ egymástól, Peking miért nem segíti közvetlenül (pl.: állampapírok vásárlásával, hitelek nyújtásával) a görög adósság visszafizetését? A kínai miniszterelnök nyilatkozata szerint „Kína megtette saját erőfeszítéseit az ügy érdekében, továbbá valós lépésekkel válaszolt a görög kormány kéréseire”. Valójában, hogy ez mit takar, csak találgathatjuk. Valószínűsíthetően Li kijelentésével nem hivatalos kölcsön tervezetre utalt, hanem egyéb alternatív gazdaságélénkítő formákra, melyekkel a kínaiak hozzájárulhatnak a válság rendezéséhez. Ellenkező megközelítés szerint Kínának nem érdeke veszteséges területre befektetéseket irányoznia, így azzal nem is fog rögtön igyekezni. 2009-ben a legutóbbi válság során a kínai és görög befektetők közötti bizalmat a Cosco vállalat körüli emlékezetes egyet nem értés nagymértékben csökkentette. Ekkor Kína hatalmas összegeket fektetett a görög infrastruktúra fejlesztésébe, így a kínai Cosco vállalat megszerezte a pireuszi kikötő nagy részét. Ciprasz kormánya később a privatizáció ellen lépett fel, melynek értelmében a kínaiak nem szerezhettek több tulajdonrészt. Ezt a korlátozást végül januárban oldották fel Kína számára. Hua Chunying kínai külügyi szóvivő az EU-Kína csúcsot megelőzően még úgy nyilatkozott, hogy Peking azért nem fog kiemelten aktív szerepet játszani a görög válság rendezésében, mert azt Európa belügyének tartja, továbbá Peking hiszi, hogy az euró zóna tagjai elég bölcsek ahhoz, hogy önmaguk oldják meg a problémát. Mint ahogyan azt láthatjuk, már maga a találkozó is változást hozott a kínai retorikában, így biztosak lehetünk abban, hogy a vasárnapra kiírt görög népszavazás eredményétől függően még rengeteg forgatókönyv lehetséges a végkimenetelt illetően.

Gyuris Klaudia

Az elmúlt napokban több forrás szerint a török Nemzetbiztonsági Tanács napirendre vette a szíriai beavatkozás kérdését. A terv látszólag egyszerre szolgálhatja Erdogan török elnök belpolitikai érdekeit és a kurdok előretörésének megakadályozását, megvalósulása azonban számos kényes kérdést felvet.

Nem kérdéses, hogy a szír nép után Törökország volt az egyik legnagyobb vesztese a szíriai polgárháborúnak. Egyrészről megbukott az AKP kormány kritikusok szerint neo-ottomán külpolitikai stratégiája, melynek keretében Ankarának korábban sikerült jelentősen növelnie déli befolyását és Erdogan, akkor még miniszterelnökként szívélyes viszonyt ápolt Bassár el-Aszad szír elnökkel. Másrészről a szíriai kurdok iraki testvéreik mintájára először megvédték magukat az Iszlám Állam támadásaival szemben, majd az utóbbi hetekben offenzívájuk során sikerült is növelniük az uralmuk alatt álló területeket. Az egyre növekvő szíriai kurd autonómia és katonai asszertivitást a török kormány a legfontosabb nemzetbiztonsági veszélyként értékeli, hiszen az elősegítheti a hazai kurd kisebbség elszakadási törekvéseit és a független Kurdisztán megalakulását. Harmadrészt, a szíriai polgárháború tovább fokozta Törökország eltávolodását a Nyugattól, mivel az eddig hitelt érdemlően nem bizonyított vádak szerint az Iszlám Állam utánpótlási vonalaival szemben finoman szólva is elnéző volt a török kormány és hadsereg.

(Török tankok a februári mentőakció során Szíriában; f.: muslimpress.com)

Nem először merült fel a közvetlen török beavatkozás terve, hiszen Ankara érdeke a polgárháború gyors befejezése, Aszad elnök uralmának teljes felszámolása és egy mérsékelten iszlamista kormány hatalomra juttatása Szíriában, amely nem engedné az alavita és kurd kisebbségek függetlenedését. A hatalmi egyensúly politikája, amelyet az összes többi külső fél játszik, ezzel szemben Szíria lassú felmorzsolódásában érdekelt, és tágabb geopolitikai érdekeiket nem teszik kockára a polgárháború törökök számára kedvező megoldásáért. A most kiszivárgott terv értelmében a török hadsereg szárazföldi erőkkel, erőteljes légi támogatással benyomulna Észak-Szíria Dzsarabulusz és Azaz városa között elterülő mintegy 110 km szélességű területére, 33 km mélységben, így egy biztonsági zónát hozva ott létre. Ez a terület a kurdok által uralt két északi régió közé esik, tehát nem egy ellenük irányuló támadásról van szó, hanem éppen az Iszlám Állam erőit verné ki onnan a török offenzíva.

A terv első ránézésre számos kedvező hatással bírna. Egyrészt lezárná az Iszlám Állam legfontosabb utánpótlási vonalát, ezzel tehermentesítve a felkelőket, kurdokat, de Aszad kormányához hű erőket is. Biztos hátországot biztosíthatna a törökök által támogatott szír felkelőknek, akik így átcsoportosíthatnák erőiket az Aszad-rezsim által ellenőrzött területek elfoglalására, továbbá egyszerűbb lenne a támogatás eljuttatása számukra. Ugyanakkor különböző okokból mindenki ellene van a közvetlen török beavatkozásnak és maga a terv is számos sebből vérzik. Egyrészt a kurdok egy ellenük való támadásként értékelnék török offenzívát még ha objektív szempontok szerint látható, hogy nincs erejük a kérdéses határsávot önerőből elfoglalni. A hatalmi egyensúly fenntartásában érdekelt arab államok és Irán retteg Törökország déli befolyásának előretörésétől, és maga az Egyesült Államok se akarja, hogy az ő megkerülésével tegyenek rendet a törökök. Katonai szempontból ugyanakkor ez egy igen veszélyes vállalkozás, nem csupán az Iszlám Állam ellenállna teljes erővel a törökökkel szemben, de az Aszadhoz hű fegyveres erők is megzavarhatnák az offenzívát, akár légitámadások, akár ballisztikus rakéták segítségével. A török haderő, bár több mint képes a kiszivárgott hadműveleti tervet sikeresen végrehajtani, azért nagy árat fizetne, nem is beszélve a Törökországon belül várható megtorló terrortámadásoktól, amelyeket az Iszlám Állam alvó ügynökei és szimpatizánsai hajtanának végre.

(Kurd fegyveres lő aknát az Iszlám Állam állásai ellen; f.: Reuters)

Összegezve valószínűsíthető, hogy nem várható azonnal a közvetlen török beavatkozás, a terv megszellőztetése és a kormány magas rangú tisztviselőinek a terv melletti kiállása inkább szolgálja a nyomásgyakorlást NATO-n belüli szövetségeseire, hogy azok lépjenek fel keményebben a szíriai polgárháborúban és fogják vissza a kurd előrenyomulást. Belpolitikai téren Erdogan elnök pártjának, az AKP és a nacionalista Nemzeti Mozgalom Párt közötti esetleges kormányalakítási tárgyalások előmozdítására is alkalmas a mostani harcias retorika. Amennyiben azonban a déli határon a helyzet tovább súlyosbodik, úgy nem zárható ki a nyár folyamán a közvetlen török beavatkozás, viszont a fent említett okok miatt annak súlyos katonai és politikai ára lesz.

Csepregi Zsolt

Amikor év elején arról írtunk, hogy az orosz gazdaság hatalmas kihívásokkal néz szembe 2015-ben, akkor nem csak a strukturális gyengeségekből és az alacsony olajárakból fakadó nehézségekre gondoltunk, hanem a nyugati szankciók kedvezőtlen hatásaira is. Vannak azonban arra mutató jelek is, hogy a szankciók visszafelé sülhetnek el Európa számára.

Vlagyimir Putyin a kezdetektől  magabiztosan nyilatkozott a szankciók hatásairól. Szerinte az orosz gazdaság globális beágyazottsága immunissá teszik az országot a korlátozó intézkedésekkel szemben, helyette inkább a belső gondok leküzdésére kell helyeznie a hangsúlyt Moszkvának.

Kétségtelen, hogy nem jelentkeztek azonnal a szankciók negatív hatásai, az orosz gazdaság és a vezető energiaipari vállalatok csak hónapokkal később érezték meg a külföldi technológiához és tőkéhez való hozzáférés korlátozását. Az eredmény? A nyugatról érkező tőkebeáramlás nagy mértékben lecsökkent az energetikai szektorban, ami egyből egy 40 milliárd dolláros lyukat ütött az éves büdzsén. Azonban a pénznél még jobban fog hiányozni a szektorból a nyugati technológia, amit vagy egyáltalán nem, vagy csak kerülő úton - tehát jóval drágábban - tudnak megszerezni az orosz cégek; a fő gond az, hogy a jövőbeni fejlesztések így a korábban tervezettnél jóval magasabb költségszinten valósulhatnak majd meg.

További problémát jelenthet, hogy egyes olajmezőkön a kitermelés már elérte az elérhető mennyiség 70-80 százalékát. (Ezek jellemzően az Európához közeli olajmezők.) Mivel az új mezők feltárása elsősorban a földrajzilag távolabbi részeken lehetséges, ennek költségei alapból jóval magasabbak. 

("Vajon ez lesz az utolsó orosz kőolaj szállítmány Európába?", f: gazprom-neft.com)

Itt jön be egy olyan aspektus, ami mindenképpen az oroszok malmára hajthatja a vizet: mi van akkor, ha az új mezők és vezetékek kiépítése során a korábbinál jóval kevesebb hangsúlyt kap az európai piac, és inkább az ázsiai szállítások válnak a legfőbb prioritássá? Oroszországnak minden oka megvan arra, hogy megsértődjön Európára, és a jövőben a kevésbé vegye figyelembe az európai igényeket. Lesznek ennek többletköltségei? Nyilván. Megéri-e Oroszországnak az állandó vesződség az EU-val? Egyre kevésbé.

Ha az oroszok el akarják kezdeni azoknak a nagy kapacitású mezőknek a feltárását, amiktől a következő évtizedek bevételeit remélik (mélytengeri, északi sarki és palaolaj projektek), akkor az amúgy is rendkívül drága beruházások finanszírozásához a szankciók miatt kieső nyugati partnerek helyett új üzlettársak kellenek.

Tavaly került aláírásra az az orosz-kínai megállapodás, amiben a felek vállalják a Szibéria Ereje nevű földgáz-csővezeték megépítését 2019-ig. Ez az üzlet valószínűleg csak a kezdet, amit további kínai vezetékek követhetnek. Ezzel párhuzamosan zajlanak a tárgyalások Dél-Koreával, Japánnal és Indiával is a szénhidrogén-export volumenének növeléséről. Mivel egytől egyig olyan országokról beszélünk, ahol a technológiai fejlődés és/vagy a népességszám gyarapodása új energiaforrások bevonását igényli, Moszkva esélyei kifejezetten jónak tűnnek. 

Más kérdés, hogy Oroszországnak minden korábbinál jobban kell fáradoznia a korrekt politikai viszony kiépítésén (pl. Kína vagy Japán relációjában), hiszen az energiaexport diverzifikálása elsősorban az oroszok érdeke. Japán bármikor megállapodhat más országokkal is az energiahordozók importjáról, ha úgy érzi, nem sikerül konfliktusmentes kapcsolatot kialakítani az orosz vezetéssel. 

("Szibéria ereje = Putyin ereje", f: gazprom.com)

Mik tehát a tanulságok? Oroszországnak katonai és politikai értelemben vissza kell fognia magát az ázsiai porondon, miközben Európát továbbra is szabadon ostorozhatja. Európának viszont itt egy újabb lecke arról, hogy változnak az idők - a szankciók ugyan önmagunkban megfelelő válaszlépésnek tűntek, de vannak nem kívánt hatásai Európára nézve is: 1) a szankciók révén egy sor nyugat-európai vállalat oroszországi bevételei is elapadtak, ami szükségszerűen tovább gyengíti a szankciók melletti érveket; 2) változnak a globális energetikai erőviszonyok is, így Európa végleg elveszítheti egyik legfőbb beszállítójának a bizalmát.

Lehet, hogy Európa ezúttal túl messzire ment?

Hámori Viktor

Nem mondhatjuk, hogy a 2015-ös év kifejezetten az Európai Unió kényelmes, nyugodt építkezésével telik. A kontinentális szövetség az elmúlt hónapok során konstans tűzoltásban vesz részt, legyen szó biztonságpolitikai (ukrán válság), gazdaságpolitikai (görög adósságválság) vagy humanitárius/társadalompolitikai (menekültválság) kérdésekről. A később csatlakozó közép-kelet-európai országoknak pedig ki kell ezt használniuk – még ha erről nem is illik nyíltan beszélni.

Amikor a rendszerváltást követően 1991-ben létrejött az először még Visegrádi Hármak, majd 1993-től (Csehszlovákia kettéválásától számítva) Visegrádi Négyek csoportja, a cél egyértelműen az volt, hogy a tagok közös erővel dolgozzanak azért, hogy a kívánt nyugati integráció minél gyorsabban és sikeresebben menjen végbe. Ez a terv pedig igen hamar elérte célját: Csehország, Szlovákia, Magyarország és Lengyelország a 2000-es évek elejére mind az EU-nak és mind a NATO-nak egyenértékű tagjaivá váltak.

(Orbán Viktor a Globsec biztonságpolitikai fórumon; f.: MTI)

A V4 szerepe és fénye ennek okán kissé megkopott a 21. századra. Az eredeti célkitűzések megvalósulása után látszólagosan az országok vezetői nem érezték szükségét annak, hogy továbbra is közös tömbként lépjenek fel bizonyos kérdések kapcsán – főleg, mivel sokszor ezekben a kérdésekben már korántsem értettek olyan mértékbe egyet, mint a kezdeti időkben. Az Unió masszív és merev kereteit az áhított bekerülés után egyikük sem gondolta alapjaiban megváltoztathatónak, az esetleges módosítás késztetése még csupán egy naiv gondolatként fogalmazódhatott meg. Az eltelt évek során azonban ezek a tagországok kellő tapasztalatot, önbizalmat és beágyazottságot szereztek Brüsszelben, és rájöhettek, hogy van lehetőség szembemenni az általános véleménnyel a szervezeten belül. Természetesen nem lesz egy szlovák vagy magyar ellenkezésnek akkora hatása, mint egy németnek vagy franciának, de hatása mindenesetre van.

Szinte magától értetődőnek látszik, hogy amennyiben ezek az országok közös erővel lépnének fel adott kérdések kapcsán, akkor nagyobb sikereket érhetnének el az Unión belül. Ez a politikai matematika a valóságban persze nem ennyire egyszerű: egy kelet-európai blokk nem minden körülmény között tud megfelelő hatást elérni, hiába az összefogás. Ezek a körülmények azonban – ahogy azt már az elején említettem – mostanra végérvényesen megváltoztak a kontinensen. Ahhoz, hogy Brüsszel továbbra is a megfelelő kohézióval és politikai súllyal rendelkező szervezet képét tudja kifelé (és sokszor befelé) mutatni, jobban szüksége van az összes tagország egységére, mint talán bármikor máskor valaha. Ez pedig azt jelenti, hogy a „keleti blokk” értéke és ereje felerősödhetne – amennyiben ezt sikerülne összehangolni a V4-es felek között. (Erre pedig annak fényében is nagy szükség lenne, mivel nemrég olyan tervek is felszínre kerültek, amelyek az eurózóna tagjai közötti együttműködést emelnék magasabb szintre, ebből pedig a visegrádiak túlnyomó része kimaradna.)

("Különböző irányok" - Orbán Viktor, Robert Fico és a díszvendég Francois Hollande a legutóbbi V4-es találkozón Pozsonyban; f.: seattlepi.com )

Jelenleg ugyanis a Visegrádi Négyek kooperációja igencsak szegényes szinten mozog. A kelet-ukrajnai konfliktus kapcsán Lengyelország hangos oroszellenes politikája miatt nem sikerült sem a biztonságpolitikai kérdésekben, sem a gazdasági szankciók terén. A Déli Áramlat az összes többi földgázvezeték terve kapcsán szintén megoszlottak a felek között a geopolitikai érdekek, közös vélemény itt sem alakult ki. A görög adósságválság kapcsán egyedül Szlovákia az, akinek bármiféle konkrét beleszólása volt a tárgyalásokba (mint az egyike az eurós országoknak). A sokszor emlegetett közös V4 hadtest felállítása bár papíron és részleges közös hadgyakorlatok keretében elméletileg jól működik, valós értéke és ereje azonban még korántsem olyan hatalmas.

A V4 tagjai a közelmúltban összesen egy kérdésben tudtak valós közös döntést és hatást elérni az Unión belül: a Brüsszel által felállított menekültügyi befogadási kvóták elutasítása kapcsán. Ez volt mondhatni az egyetlen olyan nagy horderejű döntés, amely során a négy állam olyan kollektív platformra állt, amire az Európai Uniónak valós mértékben kellett reagálnia – ez esetben úgy, hogy Magyarország különleges státuszt kapott, valamint, hogy a menekültek áthelyezése és áttelepítése jogilag nem lesz kötelező, csupán önkéntes jellegű. Attól a ténytől, hogy ezzel bár hatást értünk el, és demonstrálhattuk a régió erejét, teljesen lehetetlen helyzetbe hoztuk a közös európai megoldást, jelen helyzetben tekintsünk el. Már csak azért is, mert még ha nem is mindenki ért a döntéssel egyet (például Olaszország, ahol azért nálunknál sokkal nagyobb a menekültügyi katasztrófa), azt mindenesetre bizonyítja, hogy a visegrádi országok kohéziójából olyan akciók születhetnek, amelyek az itteni politikai vezetés érdekei mentén mozdítják meg az Uniót. Ezt pedig sokkal többször kellene alkalmazni a jövőben – ha már a múltban valahogy eddig elfelejtettük.

Félreértés ne essék, korántsem azt szeretném ezzel mondani, hogy a Visegrádi Négyek legyenek majd azok, akik az utolsó szöget verik be az EU koporsójába. Az, hogy közös hangon kommunikál vagy politizál a négy ország, még korántsem jelenti azt, hogy feltétlenül csak euroszkeptikus véleményeket kellene formálniuk. A cél az lenne, hogy végre felismerjük: ez a négy ország csak akkor tud igazán profitálni abból a sok brüsszeli háttéregyeztetésből és tárgyalásból, ha egyesült erővel teszi ezt, amikor csak lehet. Ha pedig ezt az egyesülést más, „történelmibb” EU tagokkal együtt viszi véghez, azzal végre a gyakorlatba is áthelyezhetnénk az eddig legtöbbször csupán hangzatos elvet, miszerint közös tervek és jövőkép mellett, közös úton szeretnénk haladni – és hogy ezzel a közösséggel mindenkinek érdemes számolni.

Mészáros Tamás

Tavaly november óta napirenden van egy új, a mainál sokkal szigorúbb terrorizmus ellenes törvény Parlament elé terjesztése az Egyesült Királyságban. A radikálisokkal szembeni harcot azonban nem csak a britek, de volt koronagyarmatuk, az ausztrálok is rendkívül komolyan veszik, főleg a múlt decemberi Sydney-i terrorcselekmény óta. Útlevél elkobzás, állampolgárság felfüggesztése, kitoloncolás, hazatérés megtagadása: Tony Abbott koalíciós kormánya jelentősen átalakítaná a helyi állampolgársági törvényt.

Pontosan még nem lehet tudni, hogy a Tony Abbott vezette liberális-konzervatív koalíciós kormány milyen változásokat tud majd végrehajtani a jelenleg hatályos állampolgársági törvényen, hiszen a módosításokhoz szüksége lesz a kormánynak a vezető ellenzéki erő, a Munkáspárt támogatására is. Kétsége viszont nem lehet senkinek, hogy lesznek változások, méghozzá jelentősek, mert az ellenzék eddig szinte minden abbotti szigorítás mögé odaállt. Ez persze annak fényében nem meglepő, hogy a tavaly decemberben két halálos áldozattal járó Sydney-i fegyveres merénylet (Man Haron Monis iráni származású ausztrál terrorista, aki magát IS szimpatizánsként definiálta, elfoglalt egy ismert és forgalmas kávézót a város üzleti negyedében – a hatóságok a rajtaütésben a két ártatlant meggyilkoló férfit is lelőttek) óta a közvélemény mellett a politikai elit is a szigorítás pártján áll. Utóbbi esetében nyilván a tényleges területekről, a módosítások mélységről lehet eltérés, lehet komoly vita, ám maga a szigorítás, mint cél, semmilyen politikai szereplő számára nem kérdéses.

("A Sydney-i merénylet áldozataira emlékezve", f: abc.net.au)

De mégis milyen változások körvonalazódnak? Az első és legfontosabb, hogy a kormányzati tervek lesújtanának mind a kizárólag ausztrál állampolgársággal bíró, mind pedig a kettős állampolgársággal bíró ausztrál civilekre, akik terrorizmus gyanújába keverednek. Előbbiek esetében szó van például az állampolgárságukkal járó előjogok átmeneti felfüggesztéséről (pl. állami juttatások elvesztése), míg utóbbiaknál a hazatérés megtagadásáról, és – jogerős bírósági ítélet kiszabása után – a kitoloncolásról. A kettős állampolgárok vonatkozásában ráadásul az is felmerült, hogy a jogszabályi változások visszamenőleges hatállyal is rendelkezzenek, vagyis, a jövőben nem csak a frissen terrorgyanúba keveredett, majd ezen vádakban bűnösnek talált polgárokat lehet kitoloncolni, hanem a korábban elítélt, büntetésüket már letöltött személyeket is. További ötlet még, szintén a kettős állampolgárok esetében, hogy a terrorizmus vádjában bűnösnek talált egyének elveszhetnék ausztrál állampolgárságukat – ez felmerült a csak ausztrál papírokkal bíró személyekkel összefüggésben is, ám ezt alkotmányossági aggályok miatt egyelőre elvetették, hiszen ez az eljárás lényegében hontalanná tenné őket, ami szakértők szerint sem alkotmányilag, sem emberi jogilag nem áll meg.

A módosított jogszabály által érintett állampolgárok számát pontosan amúgy nehéz megmondani, hiszen az ausztrál és nemzetközi sajtóban hol néhány tucat, hol ötven (esetleg hatvan), hol pedig száznál is több érintettről beszélnek. A kormány egyik legutóbbi becslése mindenesetre a vonatkozó számot valahova 60 körülire teszi, kiemelve, hogy ez azért az esetleges visszamenőleges hatállyal tovább, akár a duplájára is emelkedhetne. Fontos viszont aláhúzni, hogy ez az emelkedés könnyen ellentétes irányba is végbemehet, vagyis, csökkenés állhat be. Hiszen a kormány szavai szerint a szigorított törvény rendelkezései nem azonnali, hanem feltételes hatállyal bírnak majd; tehát nem arról lesz szó, hogy a terrorgyanúba keveredett polgárok rögtön kitoloncolásra kerülnek, vagy az ítélethirdetéssel párhuzamosan elveszítik állampolgárságukat, hanem módjukban áll majd bíróságon megtámadni a rájuk kiszabott büntetést és védekezni. Persze, hogy ezzel a lehetőséggel az érintettek valóban élni tudnak-e, és ha igen, hányan lesznek olyanok, akik nyernek is az állammal szemben, megmondhatatlan.

("Keménységet várnak, keménységet kapnak" - Tony Abbott, f: thenewdaily.com.au)

Egy azonban biztos, terrorfronton az Egyesült Királyság mellett Ausztrália is bekeményít. És a friss tunéziai, francia, valamint kuvaiti merényletek árnyékában minden jel szerint további országok sora követi majd az ő példájukat: vélhetően a helyi közvélemény támogatásával.

Németh Áron Attila

Tunéziai terrortámadás, miniszterelnök vezette jógaoktatás, újabb Juncker-pofon, életkép az ukrán frontról és újabb összecsapás az Iszlám Állammal Szíriában. Minden, amit a héten érdemes volt látni a világpolitikából.

Kína és az Egyesült Államok nagyhatalmi státuszért folytatott versenye a világpolitikai és gazdasági átrendeződésekről szóló értekezések egyik visszatérő momentuma. A június 23-24-én Washingtonban megrendezésre került éves kínai-amerikai stratégiai és gazdasági párbeszéd így korántsem meglepő módon ismételten reflektorfénybe állította a két hatalom egymáshoz, és a világhoz fűződő viszonyát.

Amikor 2014 decemberében az IMF világgazdaságról összeállított jelentése alapján Kína a vásárlóerő-paritáson számolt GDP adataival – az USA-t megelőzve – a rangsor első helyére került, sokan azt az amerikai nagyhatalmiság végeként determinálták. (A GDP számok mögött valójában ekkor az állt, hogy az IMF vásárlóerő-paritáson számolva adta meg az adatokat, és nem kizárólag a valutaárfolyamokat figyelembe véve. Kína lakosságszámát tekintve érthető a kibocsátás növekedésének a mértéke, azonban ettől még fejlettségi szintben nem előzte/előzi meg az USA-t.) Később, a kínai kezdeményezésre létrejövő Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank (AIIB) megalapítását övező páratlanul pozitív nemzetközi visszajelzések, valamint az arra érkező amerikai ellenállás tovább erősítette azt a köztudatban kialakult képet, hogy Kína pár évtizeden belül a világ vezető nagyhatalmává léphet elő.

Az országokat jellemző gazdasági mutatók eltéréseiről, politikai berendezkedésük különbözőségéről már számos tanulmány, előrejelzés született. Mindezek kiegészítéseként az éves találkozót megelőzően készítette el az amerikai Pew kutatóintézet azt a negyven országra kiterjedő felmérést, amelyben a megkérdezettek az amerikai politikai lépések értékelése mellett arról nyilatkoztak, hogy miként látják Washington és Peking viszonyát, azok világpolitikai szerepét. Az eredmény szerint az előbbi népszerűsége növekvő tendenciát mutat, a negyven országot felölelő célcsoportból jelenleg harmincban egyöntetűen az USA-t tartják a világ vezető gazdasági hatalmának. Több mint a fele azonban hisz abban, hogy Kína előbb utóbb átveszi annak helyét a nemzetközi porondon (Pew-tanulmány: link). Peking a békés felemelkedés elvét hangoztatja, elutasítja a nagyhatalmi jelzőt, elsődleges célként a regionális szerep megerősítése szerepel a kínai külpolitika asztalán.

("Érdekek. Mindenek felett." - f: politico.com)

A találkozót megelőző hónapokat tekintve Washington és Peking kapcsolata korántsem volt felhőtlen. A tárgyalásokat mindkét fél szükségszerűnek tartotta, továbbá a dialógus elindulásakor kölcsönösen leszögezték azt, hogy a bilaterális relációt tarkító konfliktusok megoldása nemcsak kínai és amerikai érdek, hanem az egész világot érintő kérdéskör. Célként szerepelt az, hogy a két hatalom felelősségteljesen, racionális módon a szoros gazdasági kapcsolataikra tekintettel rendezze a problémás ügyeket, melyek közül az egyik legfontosabbként a Dél-kínai-tengeren található vitatott hovatartozású Spartly-szigetek miatt kialakult konfliktus említhető. A területet, ahol Kína mesterséges szigetek, katonai bázisok építkezésébe kezdett, Tajvan, a Fülöp- szigetek, Vietnám, Malajzia és Brunei is a magáénak tartja. Az igaz, hogy az Egyesült Államoknak közvetlen területi érdekeltsége nincs a térségben, de biztonságpolitikai okokra hivatkozva Washington sorozatosan aggodalmát fejezte ki Peking felé, hiszen a szigetek az egyik legfontosabb tengeri hajózási útvonalon fekszenek, így a területi viták rendezése elengedhetetlen a térség stabilizálása érdekében.

A vitatott hovatartozású területeken felül a dialógus érzékeny témáinak körét gazdagította az a Kínai Központi Bizottság által nemzetbiztonsági célból alkotott új törvénytervezet, amely a külföldi nem kormányzati szervezetek (NGO- k) működésének korlátozását, szigorítását célozza az országban. A találkozó során természetesen az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank működéséről is szó esett, (erről korábbi cikkünkben itt olvashattok: link), amelyhez Washington és Tokió továbbra sem kíván csatlakozni. Gazdasági téren továbbá kiemelten fontos programként határozták meg, hogy a jövőben mind Amerikának, mind Kínának kölcsönösen javítania kell a befektetői környezeten, a piacokhoz való közvetlen hozzáférésen. Ennek alapját az úgynevezett Kétoldalú Beruházási Szerződés (BIT) adja, melynek részletes kidolgozását az amerikai Csendes-óceáni Partnerség (TTP) tárgyalások lezárta után tervezik. Az amerikai OPM (Személyzeti Menedzsment Hivatal) elleni, vélhetően kínai hackertámadás miatt, mely során több millió volt és jelenlegi kormánytisztviselő adatai váltak hozzáférhetővé, a kibernetikai biztonság, a gazdasági kémkedés témaköre a megszokottnál is feszültebb keretek között zajlott.

Összegzésképpen elmondható, hogy a reláció érzékeny pontjait érintő kérdések – amelyek rendezése valójában még a találkozó elteltével is váratnak magukra – enyhítik az olyan globális kihívásokban elért közös amerikai-kínai megegyezések, amelyek a klímaváltozás megfékezésével, a környezetvédelemmel, a militáns iszlámizmussal szembeni közös fellépéssel kapcsolatosak. Kína és az Egyesült Államok összefogása – azok különböző ideológiai, kulturális, politikai háttere ellenére – napjaink globális kihívásokkal teli világában elengedhetetlen.

Gyuris Klaudia

A szerb-magyar határra tervezett, hazánkat a hivatalos statisztikák szerint a kiugróan magas illegális bevándorlástól megvédeni akaró kerítésrendszert a szükség és a kapkodás szüli, és mint ilyen, sikertelenségre van ítélve. Ez a kudarc azonban nem minket, hanem az Uniót minősíti. Ettől viszont még a kerítés, mint szimbólum, ránk, magyarokra fog égni, ezért nem szabad megépíteni.

Nincs egy hete, hogy a kerítés körüli indulatok és viták megindultak. A magát baloldalinak tartó értelmiség és politika berlini falról, elnyomásról, kiszolgáltatott emberek kivéreztetéséről, diktatúráról, álproblémáról, szovjet időkről, 56-ról, Rákosiról meg Honeckerről beszél. A magát jobboldalinak tartó értelmiség és politika ezzel szemben nyugati árulásról, szükséges és jogos intézkedésről, az ország védelméről és elkerülhetetlenségről beszél. Kinek van igaza? Senkinek.

A kerítés (vagy fal, ahogy tetszik) ugyanis soha sehol nem volt jó megoldás. A számok szintjén egy rövid ideig talán, de morálisan semmiképp. Persze a politika soha sem az erkölcs elsődlegességéről szólt. Én mégis azt gondolom, hogy egy magát keresztény-konzervatívnak valló kormány részéről egy a szerb-magyar határra tervezett, az illegális bevándorlást megfékezni igyekvő kerítés ötlete – nem beszélve arról, ha fel is épül – mélyen immorális. Részben, mert szembe megy alapvető keresztény értékekkel. Részben pedig, mert a kormány jelenlegi tervei nem oldják meg a nyugat-balkáni bevándorlás kérdését, maximum kreálnak belőle egy szárazföldi Lampedusát. És ez, nem lehet érdeke semmilyen felelősen gondolkodó magyar kormánynak. A rövid távú politikai haszon ugyanis minden bizonnyal sokkalta kisebb lesz, ha egyáltalán lesz, mint a hosszú távú hatalmas megítélésbeli veszteség.

("Akadály, amin át lehet mászni", f: telegraph.co.uk)

Mi támaszthatja alá ezt a nézetet? Az első, hogy a szerb határon életét vesztett illegális bevándorlók száma a kezdeti időkben vélhetően növekedni fog – de még ha nem is lenne növekedés, csak egy relatíve stabilnak nevezhető szám, az is sokkal több lesz, mint a mostani nulla érték (média visszhanggal bíró eseteket számítva). Ez tehát azt jelenti, hogy azok a halálesetek, amelyek a kerítés felállítása után történnek majd, könnyen a kormány, és ezáltal az ország számlájára írhatók.

A második, hogy hiába a kezdeti, vagy akár tartós siker, onnantól kezdve, hogy a 4 méter magas és 175 kilométer hosszú határrendszer állni fog, úton-útfélen megkaphatjuk a nemzetközi sajtótól, hogy megcsúfoltuk a saját múltunkat, és újra építettük a berlini fal kicsinyített mását.

A harmadik, hogy a fal önmagában nem old meg semmit. De nem is feltétlenül azért, mert ki lehet kerülni, mint mondják sokan, hanem sokkal inkább azért, mert át lehet rajta mászni és át lehet vágni. Több ismert példa bizonyítja, hogy az Egyesült Államokban csak azok a kerítés/fal részek bírnak jelentős feltartoztató erővel, amelyek mentén folyamatos és megerősített a fegyveres határőri jelenlét. Az ehhez hasonló védelmi rendszerek esetében tehát a kezdeti 15-20 milliárdos anyag- és építési költség mindössze a kezdetet jelenti, az igazán nagy összegek csak később jönnek: fenntartás, megerősített határőrség (mind állományilag, mind felszerelésben és gépparkban), környezeti károk helyreállítása.

A negyedik, hogy külpolitikai offenzíva helyett, amely hazánk nem különösebben kedvező nemzetközi megítélését is részben célozhatta volna, beleállunk egy újabb olyan konfliktusba, ami tartósan rosszat tesz nekünk. Pedig lehetett volna ez az egész számukra pozitív is: például az olaszokkal, spanyolokkal, britekkel karöltve hónapok óta a nyugati média címoldalain szerepelve ostorozhattuk volna Brüsszelt, hogy találjon végre megoldást az illegális bevándorlás kérdésére, mert ha nem, kerítést leszünk kénytelenek emelni, holott, semmit sem szeretnénk kevésbé. Meglehetett volna tenni? Igen, meg. Sikeres lett volna? Annyiban biztosan, hogy a nemzetközi közvélemény előtt most úgy állnánk, mint áldozat. Egy szokás szerint inkompetens és döntésképtelen Brüsszel áldozata, amely a tengeri bevándorlást kezelni akarja, mert látványos, és mert Olaszország révén fajsúlyos tagállamot érint, a magyar problémákat viszont nem, mert szárazföldi utakat érint és a Nyugat-Balkánt. Utólag persze elindult valami hasonló mártírtánc Budapest részéről, ám a kerítés elkészülte után erre már senki sem lesz kíváncsi. Ott és akkor ugyanis csak egy dolog fog számítani, hogy minden előzetes konzultáció nélkül megépítettük az egészet, ellenségképet kreálva sok ezer elesettből.

("Akadály, amit át lehet vágni", f: nyugat.hu)

A fentiek alapján úgy gondolom, hogy a szerb-magyar határra tervezett kerítés sem morális, sem gazdasági, sem politikai szempontból nem állja meg a helyét. Szövetségeseket kellett volna inkább keresnünk az illegális bevándorlás által sújtott más uniós tagállamok közül, akikkel együttesen fellépve tematizálhattuk volna nekünk tetsző és hasznos módon a párbeszédet. Például, hogy a magyar kormány nem a levegőbe beszél, amikor azt állítja, hogy a nyugat-balkáni illegális határátlépők számban legalább annyian vannak, ha nem többen, mint a tengeren érkező sorstársaik, hanem ez a szomorú valóság, még a Frontex (EU határvédelmi ügynöksége) szerint is. Addig pedig meg kellett volna erősíteni a határellenőrzést minden szabad felhasználású forinttal és uniós forrással, és közben minden nap, minden percben verni kellett volna az asztalt, hogy Brüsszel egyfelől találjon ki valami átfogó megoldást, ami nem szelektál a tagállamok között, hanem egységesen kezeli a blokkot, mert a probléma mindenkit érint. Másfelől pedig, biztosítson nagyobb pénzügyi keretet azon tagok számára, akiket méretüknél, gazdasági fejlettségüknél és erőforrásaikhoz mérten sokkalta komolyabb és veszélyesebb leterheltségnek vannak kitéve, mint a többiek. Hazánk ugyanis nem csak a saját területét védi, hanem az Európai Unió egészét is.

Ezt a stratégiát azonban a kormányzati meggondolatlanság, kapkodás és a hosszú távú (valójában átmeneti) népszerűségi vágy a radikálisokkal szemben felülírta, és a kerítés ennek állít majd csúfos emléket.

Németh Áron Attila

Hatalmas belpolitikai vihart kavart a magyar kormány döntése, miszerint kerítést épít a magyar-szerb határon az illegális bevándorlók feltartóztatására. Ismerve a fenyegetés mértékét, könnyen eldönthető, hogy ez a szándék nem csupán helyes, hanem egyenesen Magyarország kötelessége.

Messze mögöttünk vannak már a hidegháború lezárulását követő önelégült optimizmus évei, mikor a hajdani Jugoszlávia felbomlását követő háborúk és népirtások csupán átmeneti rendellenességeknek tűntek a történelem haladásának szükségszerűnek látott irányába, amelyet a demokrácia és a piacgazdaság világszintű és rohamszerű elterjedése jelentett. A kivételekből azonban az elmúlt két és fél évtized során még a legidealistább európai polgár számára is kitűnt a nyilvánvaló tény, hogy az emberiség döntő részének sorsát továbbra is a polgárháborúk, vallási villongások és kisszerű törzsi torzsalkodások fogják jellemezni. A legtöbbeknek így esélyük sincs arra, hogy hazájukban maradva életszínvonaluk megközelítse akár Európa peremvidékének jólétét. Az emberek által adott válasz ezekre a kérdésekre logikus, menekülni kell a kilátástalanság helyzetéből és szinte bármi áron eljutni oda, ahol esély adódhat az újrakezdésre. Ez az „Ígéret Földje” azonban nem az óceánok által védett Egyesült Államok, se nem Japán, egyedül Európának és az ide vezető úton elterülő államoknak kell viselnie mindazt a terhet, amit a kilátástalanságban élők egyre csak sokasodó százmilliói jelentenek.

("Ma", f: hataretkelo.com)

A magyar kormány döntése erre a kihívásra ad egy tökéletlen, de szükségszerű választ, egy olyan helyzetben, amelyben csak rossz és rosszabb megoldás létezik, mert mindenekelőtt alapvető kötelességünk és nemzeti érdekünk megvédeni határainkat az illegális bevándorlóktól, és az ide érkező valódi menekültek befogadását törvényes keretek közé terelni. Hazánk a schengeni övezet teljes jogú tagja, amely kötelez minket, hogy az Európai Unió délkeleti határát minden szükséges eszközzel megvédjük az illegális beszivárgás ellen. Ennek a kötelezettségnek az elmulasztása akár Magyarország kizárását is eredményezheti a schengeni övezetből, márpedig az Uniós polgárok szabad mozgása a kontinentális blokkon belül az európai történelem egyik legnagyobb vívmánya, egyben szimbóluma annak, hogy nagy erőfeszítések árán a korábbi ősellenségek össze tudtak fogni egy közös eszmény érdekében. Az illegális migráció által okozott káosz, éppen ezt a törékeny egységet veszélyezteti. A polgárok szabad mozgásának beszüntetését követné a tőkeáramlás korlátozása, ezzel pedig ütne az Európai Unió végórája.

Magyarország újra a civilizált Nyugat délkeleti végvárában találta magát, és míg Románia és Horvátország remélhetőleg képes határait ellenőrizni, ugyanez nem mondható el a Balkán-félsziget többi országáról. Szerbián keresztül mind a jobb életet kereső albán népesség, mind a széteső, az Unióból való kirúgás által fenyegetett Görögországon át érkező migránsok szabad utat találhatnak egészen hazánkig. A világ összes konfliktusát és nyomorát képtelenek lennénk megoldani, és az Európába vágyó százmilliókat se vagyunk képesek befogadni, egyet azonban szavatolhatunk: határaink biztonságát.

("Holnap", f: penzcentrum.hu)

Az európai „Ígéret Földje” porózus határainak ködös látomását, amely már idén is százezreket buzdított arra, hogy életveszélyes körülmények között tegye meg az utat Afrikából vagy a Közel-Keletről az Európai Unióba, az „Európa Erőd” szilárd képének kell felváltania. A tüneti kezelés, azaz a naiv befogadás helyett, az illegális migráció és a menekültkérdés okait kell felszámolnunk közép és hosszú távon, vagyis, elő kell segíteni, hogy a fejlődő országokban a lakosság megtalálja boldogulását, és hozzá kell járulni a terrorizmus elleni harchoz a Közel-Keleten. Ameddig azonban a nemzetközi helyzet nem változik, országhatárunk lehető legteljesebb védelme határozza meg bármely megválasztott magyar kormány nemzeti, egyben Európai Uniós elsőrendű kötelezettségét.

Csepregi Zsolt

Múlt hét szerdán (június 17-én) a 21 éves Dylann Roof besétált a dél-karolinai Charleston egyik, főleg afroamerikaiak által látogatott templomába, és az esti szertartás közben lelőtt kilenc embert a gyülekezet tagjaiból, köztük a lelkészt is. Az eset, főleg Roof azóta bizonyított rasszista múltját tekintve, újra felkavarta a fegyvertartással kapcsolatos közbeszéd állóvizét az Egyesült Államokban – azonban már most látható, hogy semmilyen valós hatása nem lesz az ezzel kapcsolatos törvényekre.

Barack Obama elnöki sajtótájékoztatóján sajnálattal jelentette ki, hogy túl gyakorta kell ehhez hasonló esetek után nyilatkoznia. Az Egyesült Államoknak idővel szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy más, hozzá hasonló fejlettségű országban egyszerűen nem (vagy nem ilyen gyakorisággal) történnek fegyveres leszámolások. A már-már közhelyszerű megállapítás igazságát nehéz lenne tagadni – a sztereotípia, miszerint az amerikaiak életében mindennapos a fegyverhasználat, a fegyvertartás, a „lelőlek, ha a kertembe lépsz” magatartás itthon is egyértelműen elterjedt nézet.

("Gyászolók gyülekeznek a mészárlás másnapján a templom előtt"; f.: Reuters)

Bár sok tekintetben ez a kép túlságosan is leegyszerűsíti és így torzítja a teljes helyzetet, azonban az sajnos tény, hogy az Egyesült Államokban a lakosságra vetített fegyveres erőszakos cselekmények száma sokkal magasabb, mint máshol a fejlett világban. Ha Svédországgal, Németországgal, Franciaországgal egy lapra helyezzük a számokat, az eredmény kifejezetten lesújtó.

Mint ezekből (a 2007-es adatokból) látható, mind a halálos áldozatok, mind a fegyverbirtoklási arányok tekintetében magasan az Egyesült Államok vezeti a statisztikákat. Bár a két érték nem tekinthető feltétlenül minden tekintetben összefonódó értéknek – elég csak megnézni mondjuk az olasz és a svéd számokat, ahol látszik, hogy Olaszországban sokkal kevesebb a fegyver az állampolgároknál, mégis több az ebből adódó halálos áldozat – korreláció könnyen felfedezhető közöttük. Egyszerű logikát követve a nagy számok törvénye alapján, ha több lőfegyver van az utcákon, több hozzájuk kötődő erőszakos esemény is következik be. De biztos, hogy ez valóban így van? Nem meglepő, hogy az amerikai fegyverlobbi szerint korántsem.

A Nemzeti Fegyverszövetség (National Rifle Association – NRA) az amerikai politikai és közéleti színpad egyik legerősebb érdekérvényesítő szervezete. Véleményük és hangjuk erősen átjárja a Republikánus Párt és a konzervatív média teljes egészét, alapjaiban határozza meg a fegyverkezési kérdésről szóló diskurzust az országban. Az Egyesült Államokban a fegyvertartás jogát az alkotmány második kiegészítésében/módosításában fektették le: „Mivel egy jól szervezett milícia szükséges a szabad állam biztonsága szempontjából, nem lehet a népnek a fegyverek birtoklásához és viseléséhez való jogát csorbítani.” Az NRA és a republikánus szószólók ennek megfelelően elképzelhetetlennek tartanák ennek a jogszabadságnak a csorbulását, az erőszakos bűneseteket pedig inkább egy másik diskurzus irányába terelik: a mészárlásokért nem a fegyverek, hanem a mentálisan labilis és beteg emberek a felelősek. Sőt, ehhez szorosan kapcsolódva (legutóbb épp a charlestoni lövöldözés után) merül fel a kérdés az NRA vezetői részéről, hogy miért nem lazítják a fegyvertartási szabályokat még jobban? Hiszen látható, hogy a veszélyes elemek számára a jogszabályok nem okoznak akadályt, a becsületes állampolgárok viszont nem tudják magukat kellőképpen megvédeni. Mindez odáig fajult, hogy egyenesen a templomban lelőtt Clementa Pinckney lelkészt (és demokrata politikust) vádolják, hogy miért szavazott 2011-ben az ellen, hogy a templomokban is legalizálják a fegyvertartást.

("Érkeznek az első istentiszteletre az események után újranyitott charlestoni templomba"; f.: Reuters)

A logikai buktatóit a fenti érvelésnek véleményem szerint nem is kell részletesen kifejteni. Végtelenül visszás helyzetet teremt az, ha egy ilyen mértékű problémának nem a gyökerét, hanem a felszíni (ugyanolyan erőszakos) megoldását próbáljuk csak előtérbe helyezni a közvéleményben. Azonban majdnem biztos, hogy a múlt szerdai események hatására semmilyen törvénymódosítás nem fog születni az Egyesült Államokban – erre a jelenlegi republikánus többségű Kongresszusban semmi esély sincs. Nem mintha a helyzet felelősségét egyértelműen a Republikánus Pártra lehetne vagy szabadna tolni: a 2012  decemberében történt Newtown-i mészárlás után (amikor egy szintén fiatal férfi 20 gyereket és 6 tanárt lőtt le egy általános iskolában) sem mozdult a törvényhozás a módosítás irányába, és akkoriban még korántsem voltak kisebbségben a demokraták.

Az Egyesült Államok úgy tűnik, még nem hajlandó szembenézni a liberális fegyvertartás okozta sebekkel – hogy a rasszizmus továbbra is fenyegető jelenlétéről ne is beszéljünk (bár ez egyre több alkalommal határozza meg az ottani mindennapokat). Azonban amíg a politikai vezetők nem hajlandók a témát gyakorlatias módon, a politikai lövészárkokból kibújva szemlélni és feltárni, addig ez nem is várható el. Ennek a szörnyű charlestoni esetnek viszont esélye van annak a pontnak lenni az amerikai történelemben, ami meghatározó témát ad a 2016-os amerikai elnökválasztásnak, és így elindítja a diskurzust a helyes úton.

Mészáros Tamás

Néhány órával ezelőtt az Afganisztánt az 1990-es évek közepétől egészen a 2001-es amerikai beavatkozásig uraló tálibok támadást intéztek az ország parlamentje ellen. A legfrissebb információk szerint a terrorakcióban 18-an sérültek meg, dacára annak, hogy a gépkocsiba rejtett pokolgép felrobbantása után tálib fegyveresek még az épületet is megrohamozták. Komoly problémát azonban nem csak a fővárosi események okoznak az afgán biztonsági erők számára, hanem a tény, hogy hamarosan elveszíthetik irányításukat az egyik fontos északi tartomány, Kunduz felett is. Ez a vereség ugyanis zavartalan utat jelenthetne a tálibok számára Kabul felé.

Miközben a nemzetközi sajtó külpolitikai szalagcímeit jó ideje az iráni atomprogram lehetséges kilátásai, a szíriai polgárháború és az IS szunnita terrorszervezet véres régiós hódításai uralják, az olyan szintén akkut konfliktusokról, mint például a líbiai polgárháború, vagy még inkább az afgán kormány és a tálibok között évek óta dúló harc, alig hallani. Néhányszor azért egy-egy robbantásos merénylet, amiben jellemzően 40-50 ember életét veszti, bekerül a hírekbe. Összességében azonban azt lehet mondani, hogy utóbbiról majdhogynem elfelejtkeztek a Nyugat fővárosaiban.

(Közvetlenül a merénylet után, f: citifmonline.com)

A negligálás ténye persze valahol érthető, hiszen a hivatalos koalíciós hadműveletek 2014 végén befejeződtek, vagyis, mind a brit, mind az amerikai, mind a NATO harcoló alakulatai kivonultak az országból. Jogosnak viszont nem nevezhető: egyfelől, mert a nyugati katonai jelenlét nem szűnt meg Afganisztánban (jelenleg is kb. 10 ezer amerikai katonai állomásozik az országban); másfelől pedig, mert a szóbeli próbálkozások ellenére a tálibokkal továbbra sincs semmilyen átfogó megállapodás, amely szavatolná, hogy a fundamentalisták végre felhagynak az ország destabilizálásával.

Röviden ez az jelenti, hogy a Nyugat, és ezen belül leginkább az Egyesült Államok, bár nagyon szeretne, képtelen kilépni a saját maga által generált konfliktusból. Ha ugyanis holnap Barack Obama amerikai elnök úgy döntene, hogy országa egyoldalúan kiszáll a történetből, áthárítva minden felelősséget a helyiekre, Afganisztán teljes összeomlása és polgárháborúba süllyedése (á la Líbia), majd a tálibok hatalomba való visszatérése elkerülhetetlenné válna – közel 15 év háború végeredménye így a változatlanság lenne, egy tragikus katonai kudarccal egyetemben. Ezt sem Obama, sem az őt követő adminisztráció nem kockáztathatja meg, vagyis, a tálibokkal valahogy ki kell egyezni, mert a szimpla erő láthatóan nem vezet ellenük semmire. Sem rövid-, sem közép-, sem hosszú távon.

Annál is inkább ennek kell lennie a legfőbb stratégiai célnak, mert a mai kabuli merénylet mellett küszöbön áll Kunduz tartomány eleste is. Függetlenül attól, hogy a hivatalos kormányzati források, valamint a tálibok közlései egymásnak ellent mondanak. Előbbi szerint ugyanis a tálib katonai akciók egytől egyig vissza lettek verve, míg utóbbi már Kunduz megszerzéséről beszél. De bármi is legyen az igazság, az vitathatatlan, hogy a fővárostól és tartományától északra fekvő terület hónapok óta a tálibok támadásai alatt áll. Ráadásul nem elég, hogy a fundamentalisták már nincsenek messze Kabultól, az általuk már eddig is uralt országrészeket (főleg Afganisztán Pakisztánnal határos keleti területei) az afgán hadsereg képtelen ellenőrzése alá vonni.

(Utcakép pokolgép robbanása után, f: indianexpress.com)

Adva van tehát: egy szűnni nem akaró radikális kihívás, amely hatalmat és befolyást akar; egy központi kormányzat és állami intézményrendszer, amely úgy, ahogy van, diszfunkcionális; egy törzsi szembenállásoktól szabdalt ország, amely képtelen a kiegyezésre; és egy nem kellően ütőképes hadsereg, amely képtelen biztonságot szavatolni. Milyenek így az ország kilátásai? Semmilyenek. Milyenek lehetnek egy tálibokkal történő megegyezéssel? Talán jobbak. Afganisztán mindenesetre padlón van. Változatlanul.

Németh Áron Attila

Kezdődő Ramadán, charlestoni mészárlás, menekültek több határon, új amerikai elnökjelölt és nem szűnő görög adósságválság. Képes összefoglalónk a hét eseményeiről. 

Dror Morag, az izraeli Meretz parlamenti párt főtitkára a múlt héten az Európai Szocialisták Pártjának Budapesten zajlott kongresszusán vett részt. A DiploMaci Blog az izraeli belpolitikáról, az izraeli-palesztin békéről, és a baloldal helyzetéről kérdezte.

A Meretz párt 1992-ben alakult, miért volt szükség egy új baloldali pártra Izraelben, és miben más a Meretz, mint az izraeli „régi baloldal”?

Nem hiszem, hogy Izraelnek kifejezetten egy új pártra lett volna szüksége, azonban volt három kisebb párt, amelyek igen hasonlóak voltak, és rájöttünk, hogy együtt jóval több szavazatot szerezhetünk. Egyenként két-három parlamenti mandátumot kaptak ezek a pártok, együttesen tizenkét helyet szereztünk a Knesszetben (izraeli parlament, összesen 120 képviselőnek ad helyet - szerk.). Az egyik párt igen liberális volt, mind gazdasági, mind társadalmi kérdésekkel kapcsolatban, a másik az emberi jogokért harcolt, a harmadik pedig szocialista párt volt. A pártok összeolvadása egy olyan uniót eredményezett, amely átfogóan, holisztikusan kezelte ezeket a politikai kérdéseket. Ez 1992-ben volt, ma teljesen mások a társadalmi viszonyok. A kilencvenes években megmaradt a tíz mandátum fölötti eredményünk, azonban a kétezres években ez csökkenni kezdett és mára beállt az öt-hat parlamenti mandátumra, amely nem elegendő, ezen javítanunk kell.

(Dror Morag - a Meretz párt főtitkára)

Hogyan foglalná össze a Meretz politikai programját a magyar olvasóknak?

A Meretz egy egyedülálló jelenség, mivel mi vagyunk az egyetlen párt, amelynek holisztikus módon, az élet minden területe kapcsán van egységes üzenete. Az izraeli Munkapárt van, hogy kizárólag a szociális kérdésekre fókuszál, aztán jön egy másik pártelnök, aki kizárólag a palesztin kérdést emeli zászlajára. Mi egyszerre képviseljük a környezetvédelmet, szociális kérdéseket, az LGBT közösség érdekeit, nők jogait, az arab és palesztin ügyet. Mi mindig a társadalmi egyenlőség mellett kampányolunk és a korrupció ellen. Mi vagyunk az egyetlen párt, amely nem volt érintett ilyen botrányokban. A Meretz-et egy igen tiszta, ideologikus pártként ismerik Izraelben. Persze ezek nem mindig azok a tényezők, amik miatt egy adott pártra az izraeli szavazók leadják a voksukat. Az emberek biztonságot keresnek, a napi fenyegetéssel vannak elfoglalva már a Holokauszt óta és a Meretz-et sokan nem tekintik egy olyan pártnak, amely ezzel igazán foglalkozna. A szavazók arra adják le a voksukat, aki szerintük képes megvédeni őket. A Meretz-ről sokaknak nem ez a véleménye, miközben mi biztosak vagyunk benne, hogy mi nyújtjuk a legjobb válaszokat a tartós biztonság megteremtése érdekében. Az átlagos szavazó könnyebben azonosul a jobboldallal, mivel agresszívabbnak tűnik a nemzet biztonságát érintő kérdésekben, sokak szerint egyedül Bibi (Benjamin Netanjahu miniszterelnök) képes megvédeni őket. Ez persze csupán egy illúzió, mi úgy gondoljuk, hogy az ő politikája véget vetne a cionista álomnak. A korrupció sem igazán téma Izraelben, hiszen amíg a politikus „egy közülünk” és gondoskodik rólunk, addig ez rendben van.

Ön szerint a napokban Oran Hazan, a Likud párt parlamenti képviselője körül kirobbant korrupciós botránnyal változhat ez a helyzet?

A valóság persze az, hogy számos korrupciós ügy eljut a bírósági tárgyalásig, volt államfő, miniszterelnök és más vezetők is börtönben ülnek, ami azt jelenti, hogy az ügyészeink nem ismerik a hatalomtól való félelmet. A demokráciának három alappillére van, a Knesszet, amely törvénykezik, a kormány, amely végrehajt, és az igazságszolgáltatás, amelynek ezektől függetlennek kell lennie. Mindeddig ez a függetlensége fennmaradt, azonban a jobboldal mindig megpróbál beleavatkozni. A közvélemény jelentős része nem érzi ezt súlyos gondnak, és nem hiszem, hogy a következő pár évben ez megváltozna.

(A párt plakátja; f.: meretz.org.il)

Két nagyon fontos dolgot említett, az egyik a cionizmus, sokszor nevezik a Meretz-et Izrael legbaloldalibb cionista pártjának. Igaz ez a megállapítás?

Ez még a jobbik eset, vannak, akik anticionistának bélyegeznek minket…

A másik tényező a biztonság, a Meretz álláspontja szerint hogyan teremthető meg Izrael tartós biztonsága?

Egyedül a diplomácia eszközeivel teremthető meg a tartós biztonság. Nem hisszük, hogy erővel meg lehet oldani a(z izraeli-palesztin) konfliktust. Ma már a jobboldal se állítja ezt, új paradigmájuk van, nem azt mondják, hogy erővel megoldják a konfliktust, hanem egy alacsony intenzitású viszállyá változtatják. Szerintük ez a realitás, erősek vagyunk, és együtt kell élnünk a konfliktussal. Nem hiszem, hogy ez egy helyes hozzáállás lenne, mivel így az erőszak ciklusaiba vagyunk bezárva. Sose próbáltunk meg egy hosszú távú békeszerződést megkötni és megtapasztalni, vajon az működne-e. Még amikor erre kísérletet is tettünk 1993-ban, a miniszterelnökünket megölték és a folyamat leállt. Az a két év, amíg az oslói békefolyamat tartott 1993 és 1995 között, ezek voltak Izrael legjobb évei, láttuk a növekedést, a prosperitást mind az izraeli, mind a palesztin oldalon. Láttuk a béke gyümölcseit még azelőtt, hogy a harmadik fázis, a végső megállapodás a független palesztin államról megvalósulhatott volna. Nem lehet az emberek szívét egy nap alatt megváltoztatni. A jobboldal azt mondja, hogy a palesztinok erőszakra nevelik a gyermekeiket. Persze, ez egy oktatási folyamat, meg kell változtatni a tankönyveket és ez a folyamat eltarthat húsz, harminc, akár negyven évig is. Mi igyekszünk találkozni a palesztinokkal, hiszen az izraeli átlagpolgár nem lát palesztint, legfeljebb az ellenőrzőpontoknál és a palesztinok se találkoznak izraeliekkel, maximum katonákkal. El kell kezdenünk a megbékélési folyamatot, mint ahogy Dél-Afrikában vagy Észak-Írországban tették, és ez egy hosszú folyamat lesz. Egyszerre kell fentről lefelé és lentről felfelé elindítani a megbékélést. Egy formális megállapodással kell kezdenünk a legfelsőbb szinten és ezzel egy időben az emberekkel együttműködve elősegíteni, hogy találkozzanak, beszéljenek egymással és megbékéljenek. Ezt nehéz a polgároknak elmagyarázni, és egyelőre nem is sikerült, hiszen ez egy hosszú procedúra és szavazók gyors megoldásokat akarnak látni, ilyen a mai világunk.

Izrael szomszédjairól áttérve Európára, a Meretz az Európai Szocialisták Pártjának (PES) megfigyelő tagja, milyen üzeneteket kap európai szocialista társaitól, találkozik-e Izrael-ellenességgel?

A PES az egyik ilyen nemzetközi platform, a másik a Szocialista Internacionálé, amelyben szintén tagok vagyunk, több mint 150 másik párttal együtt a világ minden országából. Ezek nagyon fontos kereteket adnak a párbeszédnek, az üzeneteket, döntéseket pedig tolmácsoljuk otthon döntéshozóinknak, minisztereinknek. Számos partnerünk van az európai baloldalon. Miközben az izraeli jobboldal azt állítja, hogy Európában mindenki utálja Izraelt, ez nincs így, az európai baloldal sokszor kritizálja az izraeli kormányt, mint ahogyan én is. Meg kell különböztetni egy választott kormány tetteinek bírálatát és egy ország léthez való jogának megtagadását. Az európai baloldali pártok igyekeznek semlegesek maradni azokban a kérdésekben, amelyek minket és a palesztinokat érintik, és számos lehetőséget biztosítanak a párbeszéd számára. Például kizárólag ezek a szocialista találkozók adnak lehetőséget az izraeliek és libanoniak közötti tárgyalásra, ilyen párbeszéd nem létezik más keretek között. Persze ezek nem egyszerű tárgyalások, nem sörözgetünk együtt. Sokszor nem is hajlandóak egy szobában leülni velünk, de amikor igen, akkor sok mindent el tudunk érni a párbeszéddel. Így tudunk kiegyensúlyozott határozatokat hozni és ezekért lobbizni. Mi mindig igyekszünk ellensúlyozni és köszönetet kell mondanom európai partnereinknek, hogy igyekeznek semlegesek maradni. Nem érzem, hogy az európai baloldal Izrael-ellenes lenne, persze sok kritikájuk van a jobboldali izraeli kormány lépéseivel szemben és ez rendben is van. Nem érzékelem, hogy akkora lenne az antiszemitizmus, mint ahogy azt az izraeli jobboldal állítja, nem mondom, hogy nem létezik, de nem minden kritika antiszemitizmus.

("Aktív politizálás"; f.: timesofisrael.com)

A szociáldemokrácia válságban van Európában, mit kell ahhoz a baloldalnak tennie, hogy megfordítsa ezt a trendet?

Beszéltünk arról a PES kongresszuson, hogy 2019-ig hogyan térhet vissza a baloldal az elvesztett országokban. Ugyanakkor nem igaz, hogy a baloldal egységesen válságban lenne, hiszen mi kormányzunk Görögországban, Franciaországban és Olaszországban is, nem minden fekete. Azt hiszem, hogy a baloldal sokszor nem tud választ adni az emberek félelmeire, ez a mi esetünkben palesztin kérdés, Európában a bevándorlás ügye. A baloldal nem tudott elég jó megoldást felmutatni arra, hogy nem kell félni attól, ami más. Azonban az emberek sokszor a félelmeik alapján szavaznak, nem a racionális belátás alapján.

A Diplomaci Blog számára fontos vitatéma az Európai Unió jövője, és bár Izrael nem az Európai Unió tagja…

Bárcsak azok lennénk!

Tehát ez lett volna a kérdés, lát-e esélyt arra, hogy Izrael belépjen az Unióba, illetve, milyennek értékeli a kapcsolatokat?

Először is az izraeli gazdaság viszonylag jó állapotban van. A jobboldal azt állítja, hogy azért, mert jól kezelik a gazdaságot. Szerintem ellenkezőleg, azzal együtt, amilyen rosszul kezelik, viszonylag erős az izraeli gazdaság. Szerintem számos kritériumot teljesítünk, ami az Uniós csatlakozás feltétele lenne, persze az emberi jogi kérdések meggátolnak minket a belépésben. Szerintem egy helyes lépés lenne számunkra, hogy csatlakozzunk az Európai Unióhoz. Nem is feltétlenül kellene a monetáris unióhoz csatlakozni, pontosan úgy, ahogy Magyarország is teszi. Azt gondolom fontos lépés lenne számunkra, de ehhez változnia kell a palesztin, arab és a tágabb közel-keleti helyzetnek. Meg kell említenem az Arab Kezdeményezést, vagy más néven a Szaúdi Kezdeményezést, amely egy fantasztikus diplomáciai lehetőség és sokan Izraelben nem is tudnak róla. Az Arab Liga felajánlotta, hogy békét kötnek velünk és elismerik Izraelt, ha megoldjuk a konfliktust.

Összefoglalva mindaz, amiről ma beszéltünk abból ered, hogy mi elkötelezett cionistáknak tartjuk magunkat. Biztosítani akarjuk, hogy Izrael száz, kétszáz, háromszáz évig fennmaradjon, amely csak úgy működhet, hogy zsidó többségű országban kell élnünk a palesztinok mellett, akik a saját államukban élhetnek. Csakis így őrizhető meg a cionista álom, amelynek alapja egyik részről az országunk zsidó mivolta, másik részről a demokratikus berendezkedése, mindkettőt meg kell megőrizni. Amennyiben nem változtatunk a politikánkon, Izrael meg fog szűnni húsz, harminc, negyven éven belül és ezt nem akarom látni. Tehát minden, amit teszünk, úgy hisszük, a cionista állam fennmaradását szolgálja.

Az interjút Csepregi Zsolt készítette.

A CNN június 12-i cikke szerint nemrégiben több magas rangú diplomata is megerősítette, hogy az EU-USA tandem nem csak kilátásba helyezte az Oroszország elleni szankciók körének kibővítését, hanem már a konkrét tervek is a fiókban vannak. A kérdés az, hogy ki lép előbb: Oroszország hív lapot a 19-re, vagy Európa jelent be újabb korlátozásokat Moszkva ellenében?

2014-ben a többségi Európa előbb tétlenül végignézte a krími annexiót és a kelet-ukrajnai harcok kirobbanását, hogy aztán több hónapon keresztül szemlélje a kontinensen a délszláv háború óta példátlan, határokon átnyúló fegyveres konfliktust. Ezzel egyidejűleg Putyin sikert sikerre halmozott: az orosz nép megvédőjeként hazai népszerűsége új csúcsokat ért el, az, még erősebb fekete-tengeri jelenlétet biztosított magának, valamint az újonnan gerjesztett fegyveres konfliktus révén el tudta terelni otthon a figyelmet az ország egyéb – jellemzően gazdasági – strukturális problémákról.

A jószerencse egyelőre nem hagyta el az orosz elnököt, azonban 2014 vége óta érződik a fordulat. Az Oroszország ellen bevezetett gazdasági szankciók hatásai ekkortól érződnek igazán, és egyre nehezebb fenntartani azt a látszatot az orosz lakosság körében, hogy a moszkvai vezetés képes lesz a felborult gazdasági egyensúly okozta gondokon felülkerekedni. A külföldi tőkepiacokra kifejezetten rászoruló orosz kormány finanszírozási lehetőségei számottevően beszűkültek, arról nem is beszélve, hogy a korlátozó intézkedések miatt távol maradó külföldi befektetők mellett további gondot okoznak azok az orosz nagytőkések, akik alig burkolt formában próbálják tőkéjüket különböző külföldi  – jellemzően svájci és távol-keleti – számlákra kimenteni.

("Ki nevet a végén?" - Vlagyimir Putyin orosz elnök; f.: reuters.com)

Moszkva egyelőre saját tartalékait felhasználva próbálja elejét venni a teljes gazdasági összeomlásnak, azonban a végesnek tűnő olajdollárok helyébe nem érkezik új forrás. Az orosz rubel árfolyama hónapok óta nem talál magára, a kőolaj világpiaci ára pedig csak hosszú évek múlva érheti el a 2013-as szintet. Mivel az orosz export (és rajta keresztül az egész gazdaság) a végtelenségig a szénhidrogén-kivitelre van kihegyezve, az olajár visszarendeződésig a válságjelenségek további mélyülése várható. 

Az EU-USA páros kifejezetten a szakadárok támogatásának megszüntetését követeli Moszkvától, és az aktuális helyzet szerint kész bármikor a még határozottabb fellépésre. Ez még mindig nem a katonai erő általános alkalmazását jelenti, sokkal inkább a meglévő szankciók körének jelentős kibővítését. Várhatóan ennek formája a következő lesz: újabb oroszországi cégek és magánszemélyek kerülnek tiltólistára, tovább szűkítik azon tőkepiaci szereplők körét, akik nem nyújthatnak pénzügyi segítséget az orosz kormányzat és állami cégek részére, továbbá az orosz energia- és védelmi ipar szereplőit is megpróbálják külföldön (pl. tendereken, felvásárlások során) ellehetetleníteni.

Washington egyre erősebb nyomást gyakorol az európai vezetőkre, hogy tegyék meg a következő lépést.Amerikából nézve a konfliktus már egy évvel ezelőtt túlhaladta a kritikus határt (egy territoriális konfliktus az amerikai demokrácia-felfogásban sokkal súlyosabb vétség annál, mintsem válasz nélkül maradjon), ezzel szemben a megosztott Európa a kivárásos taktika mellett tett hitet. A kérdés jelenleg az, enged-e az EU az amerikaiak nyomásának, és megszavazza az újabb szankciókat? A forgatókönyv ugyanaz, mint 2014-ben: az EU még sodródik az eseményekkel, nem provokálja Moszkvát újabb szankciók bevezetésével, azonban ennek megvan az a kockázata, hogy még véresebb harcok újulnak ki, és Európának majd utólag kell magyaráznia a bizonyítványt. Ugyanakkor érvelhetünk úgy is, hogy Európa ad egy utolsó utáni esélyt Oroszországnak a békés rendezésre, és nem kívánja feleslegesen tovább terhelni az amúgy is feszült viszonyt.

Az eddigiek alapján azonban valós annak a veszélye, hogy Oroszország a szakadár erők támogatása révén megpróbálja még jobban bebiztosítani magát Kelet-Ukrajnában, még annak árán is, hogy újabb gazdasági szankciókat léptet életbe a nyugat. Putyin eddigi stratégiája elsősorban az erőre épült: a nyers katonai erőre, amelyet semmilyen gazdasági szankció nem győzhet le, és amiben az orosz vezetés töretlenül hisz. Kétséges, hogy kizárólag az újabb szankciók miatt Moszkva felhagyjon a fegyveres konfliktus támogatásával.

Sokkal inkább valós forgatókönyv, hogy a „levegőben lógó” szankciók miatt ismét sikerül tárgyalóasztalhoz ültetni a feleket (ahogy azt tették már két ízben Minszkben), és az USA-EU tengely számára megfelelő kiindulási alap lehet a szankciókkal történő fenyegetés. Abban az esetben, ha Putyin gesztusokat tesz (megfelelő garanciák mellett), akkor egyelőre a mostani intézkedések is elégségesek lehetnek. Ha viszont az orosz elnök tovább mérgezi a viszonyt, akkor lesz a nyugati hatalmak kezében egy újabb ütőkártya, amit akár már másnap kijátszhatnak.

("Egy véleményen vannak" - Angela Merkel, Francois Hollande és Donald Tusk; f.: euobserver.com)

Utóbbi esetben a legfőbb kérdés a "hogyan tovább?" – több szankciós kör után valószínűleg nem marad más hátra, mint a katonai beavatkozás előkészítése, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Oroszország gazdasága lehet, hogy térdre kényszerül, azonban a katonai potenciál továbbra is segítené Moszkva alkupozícióit.

Ezért is lenne kívánatos az újabb korlátozó intézkedések előtt egy újabb tárgyalási forduló, hátha sikerül valamilyen köztes megoldást találni. Olyat, amire a többségi Európa már egy éve vár, és ami elhozza a tartós fegyverszünetet. Ezt követhetnék majd az oroszok által átrajzolt határvonalakról szóló tárgyalások, de ez már egy másik történet.

Hámori Viktor

A június 7-i törvényhozói és helyhatósági választások tétje igazából nem is annyira Enrique Peña Nieto elnökségének és a kormányzó Partido Revolucionario Institucional (PRI – Intézményes Forradalmi Párt) teljesítményének megítélése volt, hanem inkább annak egyértelművé tétele, hogy ki a meghatározó erő a baloldalon. A „ringben” egy 26 éves – a Partido de la Revolución Democrática (PRD – Demokratikus Forradalom Pártja) – alakulat, és egy tavaly párttá alakult civil szervezet – a MORENA – Movimiento Regeneración Nacional (Nemzeti Újjászületési Mozgalom) – néztek egymással farkasszemet. 1988-ban az Intézményes Forradalmi Pártból (PRI) kivált baloldal, amelyet először Cuauhtémoc Cárdenas, majd a MORENA alapítója és a PRD kétszeres elnökjelöltje, Andrés Manuel López Obrador, vagy ahogy a helyiek becézik, AMLO vezetett, rendre dobogós helyeket ért el a választásokon: 16 százalékot 1994-ben és 2000-ben, 35 százalékot 2006-ban, és 31 százalékot 2012-ben. Utóbbi két választáson második helyezettek voltak. Ezen felül Mexikóváros polgármesterét 2000 óta folyamatosan a baloldal adja. A PRD és a MORENA mostani szereplése arról döntött tehát, hogy ki lesz a baloldalon a kormányzó Intézményes Forradalmi Párt (PRI) kihívója 2018-ban, amikor elnökválasztást rendeznek Mexikóban.

A jobboldali Partido Acción Nacional (PAN – Nemzeti Akció Pártja) pártjának nem sikerült az apátiából felocsúdnia immáron harmadik éve, amióta 2012-ben 12 év kormányzás után elvesztették a választásokat: előbb Vicente Fox (2000-2006), majd Felipe Calderón (2006-2012) volt az ország elnöke. A „rossz közérzet” mellett a pártnak mostanság két nagy problémája van: elsőként a belviszályt említeném, hiszen Felipe Calderón hívei nem tudnak szót érteni a pártelnök Gustavo Madero követőivel. A jelenlegi választásokat megelőzően a „calderónisták” azzal vádolták a Madero-gépezetet, hogy nem támogatja teljes mellszélességgel jelöltjeiket. Azonban csak a vak nem látja, hogy Calderón kidolgozott politikai tervvel rendelkezik 2018-ra: a Los Pinos (Mexikó elnökének rezidenciája) falai közé szeretné küldeni Margarita Zavalát, aki történetesen a felesége. A másik nagy gondja meglátásom szerint a mexikói jobboldalnak, hogy nem tudta maga mellé állítani a kormányzó Intézményes Forradalmi Pártból (PRI) és az elnök Enrique Peña Nietóból kiábrándult mexikóiakat.

("Három év nyugalom következhet" - Nieto és családja szavaz, f: eleconomista.mx)

A június 7-i választásokon 500 alsóházi képviselőt, kilenc kormányzót, 641 helyi képviselőt és 993 polgármestert választott a 83 és félmillió választásra jogosult mexikói. Az eredmények ismeretében elmondható, hogy a kormányzó Intézményes Forradalmi Párt (PRI) végzett az első helyen, bár – ahogy a jobboldali Nemzeti Akció Pártjának (PAN) elnöke, Gustavo Madero nyilatkozta – ez volt a kormánypárt legrosszabb eredménye, ha nem számítjuk 2006-ot, amikor még a mostaninál is gyengébben szerepeltek. Meglátásom szerint tehát Enrique Peña Nieto pártja azért győzhetett, mert az ellenzék még náluk is gyengébben szerepelt. A baloldal megosztottsága, kétpólusúvá válása kapóra is jött a PRI-nek. A képviselőházban a kormánypárt kb. 200 képviselőt juttatott be, és ha a „zöldek”, valamint a Nueva Alianza (Új Szövetség) támogatását továbbra is élvezi a PRI, akkor meglesz az alsóházban az abszolút többsége a kormánykoalíciónak. A jobboldali PAN 105-116 közötti, míg a PRD 51-60 körüli képviselőt küldhet az alsóházba. AMLO pártja, a MORENA 34 és 40 közötti képviselőhelyet tudhat magáénak.

("A mexikói politika nagy öregje" - Cuauhtémoc Cárdenas, f: lademichoacan.com.mx)

Sajnos a választásokat néhány helyen – főleg a szegények és indiánok lakta területeken, mint Guerrero, Oaxaca és Chiapas államok – összecsapások kísérték. A Guerrero állambeli Tixtla városában a tavaly szeptemberben kivégzett 43 diák szülei és hozzátartozói összecsaptak a szavazati jogukkal élni kívánó mexikóiakkal, mivel előbbiek megakadályozták a szavazói urnák felállítását. Oaxaca állam fővárosában, Oaxacában sztrájkoló tanárok néhány szavazókörzetet lángba borítottak, de a rendőrség helyreállította a rendet és 120 embert őrizetbe is vettek. Ennek ellenére elmondható, hogy az esetek többségében rendben és a vártnak megfelelően zajlottak az események.

A választások legnagyobb meglepetését kétségkívül Nuevo León állam produkálta, ahol a függetlenként induló Jaime Rodríguez „El Bronco” („A Morcos”) győzött, így ő lett az első független kormányzó az ország történetében. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 33 évig a PRI színeiben politizált, és ezalatt közszereplőként hatalmas ismertségre tett szert szűkebb pátriájában, García városában, amely Nuevo León fővárosának, Monterreynek egy külvárosi kerülete. Győzelme után sommásan úgy fogalmazott, hogy hat év vakációt adnak a kormánypártoknak Nuevo Leónban.

("A belharcok nem adnak okot mosolyra" - Gustavo Madero, f: radiza.com)

A kormányon lévő PRI hat államban szerezte meg a kormányzói helyet, míg a fővárosban a MORENA sok szavazót édesgetett magához, akik azelőtt a PRD-ben bíztak, hiszen Mexikóváros vitathatatlanul a legerősebb bástyája volt a pártnak. A PRD a fővárosban ugyan első helyen végzett, de korábbi teljesítményéhez képest csak árnyéka önmagának, hiszen a 16 kerületből eddig 14-et ők vezettek most örülhetnek, hogy meg tudtak hatot nyerni a MORENA öt győzelmével szemben. Az országot kormányzó PRI három kerületben győzött és ezzel 1997 óta, amióta helyhatósági választásokat rendeznek az országban, a legjobb eredményét érte el, míg a jobboldali Nemzeti Akció Pártja (PAN) kettőt tudott elvinni. „El Bronco” első helye azt jelentheti szerintem, hogy innentől kezdve más játékszabályok érvényesülhetnek a pártok által dominált mexikói politikai életben: a mexikóiak egy része – kétségkívül kisebbik része – megunta a pártokat és hátat fordított nekik, csupán az a kérdés, hogy ideiglenesen vagy véglegesen? Nuevo León után kérdőjelek sokasága merülhet fel: hogyan reagálnak közép- és hosszútávon a pártok a független jelölt győzelmére? Változtatnak a mostani rendszeren vagy ellenkezőleg, szigorítják azt elkerülve a további lehetséges független győzelmet? Hogyan alakul a jelöltek finanszírozása, ugyanis ha nem lesz változás e téren, akkor már három év múlva azzal szembesül a mexikói választópolgár, hogy lesznek pártok által támogatott jelöltek közpénzből, és független jelöltek a magánszektor támogatásával.

Ezek a választások mindent összevetve azt mutatták meg, hogy a mexikóiak többsége számára a közélet irányítói továbbra is a pártok, és egyetlen újdonság az „étlapon” a 2012-ben a PRD-ét elhagyó AMLO pártja volt, a MORENA. Első választási megmérettetésük kétségkívül pozitívnak mondható, ám azt a céljukat, hogy ők legyenek a baloldalon a vezető erő nem sikerült elérniük, hiszen túlnyomórészt Mexikóvárosban szerepeltek kimagaslóan. A jövőt illetően az a kérdés, és ezt mindkét pártnak el kell döntenie, hogy mi a legfőbb céljuk? Külön-külön önmagukhoz képest a legjobb eredményt elérni, vagy pedig a kormányzó PRI leváltása, mert ha az utóbbi, akkor valamiféle alkut kötniük kell 2018-ra, máskülönben – akár akaratukon kívül is – Enrique Peña Nieto elnök és pártja malmára hajtják a vizet. A független jelöltek győzelme óriási fegyvertény, de „El Bronco” pártbéli múltja arra enged következtetni, hogy maga a kivétel erősíti a szabályt, és Mexikóban a legtámogatottabb pártok – a PRI, a PRD és a PAN – még jó sokáig a politikai közéletet meghatározó formációi maradnak. Úgyhogy, aki a függetlenektől, vagy a legfiatalabb politikai formáció, a MORENA alakulatától várja a rendszer megváltoztatását az hatalmasat téved.

("Politikai bolygóhollandi" - Andrés Manuel López Obrador, f: lopezobrador.org.mx)

Múlt vasárnap félidei választásokhoz képest minden idők legnagyobb választási részvétele volt az országban, 36,6 millió mexikói tartotta fontosnak kinyilvánítani véleményét, ami ékes bizonyítéka annak, hogy Mexikóban működik a demokrácia, és az emberek hisznek is benne. A jobboldali PAN második helye talán annak is volt köszönhető, hogy a baloldalon két „versenyző” mérkőzött meg egymással. Nekik – ha nem rendezik belső vitáikat – még a harmadik hely is nagy bravúr lehet a három év múlva esedékes elnökválasztáson. Mindent összevetve Enrique Peña Nieto személyes győzelme is a mostani választás, hiszen összességében erőszakmentesen, nagyobb rendbontás nélkül zajlottak a választások sokak előzetes „jóslata” ellenére, és a maradék három évben politikailag nyugodt korszak következhet a PRI és az elnök számára, mivel a politikai ellenfelek komoly problémákkal küszködnek, és ha ezt a kormánypárt és szövetségesei jól kihasználják, független jelöltek ide, új párt megjelenése oda, nem állíthatja őket meg senki újabb győzelmük elérésében. És immáron paktumra sem lesz szükségük.

Erőss Bulcsú

A mai nappal egy lépéssel közelebb kerültek a helyi választók, valamint a világ közvéleménye, hogy a média a következő, 2016-os amerikai elnökválasztást nyugodt szívvel, mint a „Titánok a Harca” igyekezzen eladni számukra. Hosszas kivárás után ugyanis ma végre a legkisebb Bush, Jeb is beszállt a Fehér Házért folytatott küzdelembe. Ezzel tehát előfordulhat, hogy a jövő évi megmérettetés 1992 után akár újabb Bush-Clinton párharcot hozhat.

Jeb Bush sok elemző szerint egy pragmatikus, vagy ha úgy tetszik, mérsékelt konzervatív politikus, szemben apjával, a 41. elnök George H.W. Bush-sal, és bátyjával, a 43. elnök George W. Bush-sal, akiket a közvélemény egyaránt a keményebb vonalasokhoz sorol. Tény, ha visszatekintünk a legifjabb (aktívan politizáló) Bush politikai pályafutására, amely valamikor a 80-as évek közepén kezdődött, és még inkább legnagyobb sikerére, az 1998-ban elnyert floridai kormányzóságára, azt láthatjuk, hogy hivatalát alapvetően demokrata vállalásokkal, célokkal nyerte el. Városfejlesztés, állami iskolák színvonalának javítása, Medicaid (legszegényebbek egészségbiztosítási rendszere – szerző) finanszírozásának rendezése, és még egy jó adag társadalmi probléma megoldásának ígérete. Természetesen ez a politikai program annak a fényében nem meglepő, hogy Florida közel sem az a konzervatív mintaállam, mint mondjuk Texas, ahol a testvér, George W. volt kormányzó. Sőt, ha például (pártkötődés szerint) megvizsgáljuk az állam regisztrált szavazóit, akkor enyhe demokrata túlsúly érezhető, függetlenül attól, hogy Rick Scott személyében republikánus kormányzója van.

("Nem a bátyja, de nem is az apja" - Jeb Bush, f: time.com)

Jeb Bush számára tehát papíron nem fog gondot okozni az apjától és a fivérétől eltérő platformon politizálni. Kérdés azonban, hogy lesz-e rá lehetősége, hogy így tegyen? Minden jel szerint ugyanis a 2016-os amerikai elnökválasztást megelőző republikánus előválasztás hosszú évek óta az egyik legerősebb és legkiélezettebb lesz, ahol olyan politikusok, mint Ben Carson, Mike Huckabee, Ted Cruz, vagy éppen Rick Santorum könnyen a szélsőségek irányába vihetik a vállalásokat. És ez, mint látható volt Romney 2012-es kampányánál, később súlyosan visszaüthet, hiszen a választók nem szeretik a hol ezt - hol azt ígérő politikusokat, főleg országosan. A legtöbb jobboldali jelölt számára így minden előválasztás komoly dilemmát jelent: ha túlságosan mérsékelt álláspontot képviselnek bizonyos tradicionális konzervatív kérdésekben (adók, fegyvertartás, abortusz, stb.), akkor bár lehet, hogy a későbbi elnökválasztáson jól szerepelhetnének, az előválasztást szinte biztosan elbukják. Illetve, ezt megfordítva, ha kemény álláspontot vesznek fel tradicionális ügyekben nyerhetik az előválasztást, de szinte biztosan elbukják a 2016-os választást. Ez volt korábban (részben) Romney egyik nagy veszte.

A kisebbik Bush problémája viszont nem csak az, hogy sok kérdésben mérsékeltebb, mint a legtöbb konzervatív szavazó, hanem, hogy lesz-e államférfiúi fellépése, hogy vajon el tudja-e hitetni a választók nagy többségével, hogy nem az apja, a testvére, vagyis, csak a neve miatt van versenyben, hanem azért is, mert valóban a feladatra termett. Én azt gondolom nem. Elsőként, mert a Bush által képviseltek minden bizonnyal megjelennek majd a floridai szenátor, a mérsékelt konzervatívok első számú reménységének tartott, Marco Rubio programjában is, vélhetően szinte A-tól Z-ig. Másfelől, mert a jelenlegi mezőnyben több, Bushnál lényegesebben jobb és meggyőzőbb szónok van, akár ha Ted Cruzt, a már említett Marco Rubiot, vagy Rand Pault vesszük alapul. Harmadrészben pedig, mert Jeb Bush előválasztói megítélésen vélhetően kormányzósága sem segít, a fentebb tárgyalt demokratabarátság miatt.

("Sokban hasonlítanak" - Jeb Bush és Mitt Romney, f: huffpost.com)

Összefoglalva tehát bár úgy gondolom, hogy a kisebbik Bush neve és pénze képes lehet arra, hogy megszorongassa, sőt, akár le is győzze Hillary Clintont egy elnökválasztáson (ha az nem bukik bele valamelyik korábban kirobbant botrányába – ezekről bővebben itt és itt írtam), az utóbbi évtizedek egyik legerősebb mezőnyével rendelkező republikánus előválasztása sok lesz a volt kormányzónak. Egyelőre ugyanis sem átütő szónoki képességekkel, sem egy világos programmal, sem semmi olyan lényeges adottsággal nem rendelkezik Bush a fenti kettőt leszámítva, amely kiemelné őt a mezőnyből. Természetesen előfordulhat, hogy útközben belejön az egészbe, és elsöprő fellépése, valamint meggyőző programja lesz, de erre most még kevés esély mutatkozik.

Németh Áron Attila