Női miniszterelnök Görögország élén, menekültek a határokon, ukrán robbanó csapdák, diplomáciai krízis Dél-Amerikában, francia terrortámadást meghiúsító tengerészgyalogosok és civilek. Képes összefoglalónk a hét eseményeiről.

Izrael heves tagadása mellett Khaled Mashal, a Gázai övezetet uraló Hamasz politikai szárnyának vezetője bejelentette, hogy kedvező irányba haladnak a tartós tűzszünet kötésére irányuló tárgyalások a zsidó állammal. Miközben a Hamasz látszólag Izraelhez közeledik, ellenlábasa, a Fatah igyekszik megújulni és támogatást szerezni a felemelkedőben lévő Irántól.

A Hamasz Izraellel folytatott háttértárgyalásainak bejelentését követte a nem kevésbé meglepő hír, miszerint a Hamasz politikai szárnya Bejrútba hívta a palesztin frakciók képviselőit, hogy az Izraellel kötendő tíz éves időtartamra szóló tűzszünet feltételeiről tárgyaljanak. A kiszivárgott hírek szerint Tony Blair, korábbi brit miniszterelnök közvetítésével körvonalazódó megegyezés biztosítaná Izrael számára a tartós fegyvernyugvást, cserébe a Hamasz tengeri kijáratot kapna Ciprus felé és enyhítenék a Gázai övezetbe szállítható áruk korlátozását. A hír igazságtartalmát alátámasztja, hogy a héten több rakétát is kilőttek Izraelre a Gázai övezetben székelő, a Hamasszal is szembenálló terrorszervezetek, amelyek természetesen bármilyen megegyezést elleneznek a zsidó állammal. A tűzszüneti terv megértéséhez hozzátartozik, hogy le kell számolni azzal a tévhittel, hogy a Hamasz egy egységes szervezet lenne. A politikai szárnyat képviselő Khaled Mashal abban érdekelt, hogy a Hamasznak stabil bevétele legyen, képes legyen kifizetni a közalkalmazottakat és biztosítani a Gázai övezet lakosságának igényeit. Ezzel szemben a Hamasz katonai szárnyának zsidó állammal szembeni fegyveres konfrontáció a lételeme, ezért a két frakció között is folyamatos és kényes közvetítési kísérletek folynak.

("Háború helyett békét akar" - Khaled Mashal, f: presstv.ir)

Az Izraellel való kiegyezés egyrészről biztosítaná a gázai vezetés jövedelmét a felélénkült kereskedelmi tevékenységből, azonban ennél jóval fontosabb, hogy a mostani politikai taktikázás sokkal inkább szól Szaúd-Arábia regionális érdekeiről, mint a palesztinok vagy az izraeliek sorsáról. A küszöbön álló, Irán és a nagyhatalmak közötti nukleáris megegyezés fényében Rijád egy szunnita arab koalíciót kíván megteremteni, amellyel felveheti a küzdelmet a perzsa állam hatalmi törekvéseivel és az Iszlám Állam terjeszkedésével szemben. Szaúd-Arábia ebbe a szövetségbe kívánja belekényszeríteni és megvásárolni a Hamaszt és kiszorítani Iránt. Ezzel együtt a Hamaszban szerzett befolyás ahhoz is hozzásegíti Szaúd-Arábiát, hogy Izrael és Egyiptom szemében a Közel-Kelet megkérdőjelezhetetlen vezetője legyen, bármilyen, a Hamaszt érintő ügyben Rijádon keresztül vezessen az út. Ehhez azonban vissza kell fognia a Hamaszt, ennek egyik eleme lenne a tíz éves tűzszüneti megállapodás. A Hamasz szempontjából különösen fontos rendezni a viszonyát Egyiptommal és Izraellel, hiszen mind a Gázai övezetben, mind a Sínai-félszigeten komoly fenyegetést jelentenek az Iszlám Államhoz köthető terrorcsoportok, amelyek meglepő kényszerházasságra kényszerítik Egyiptomot, Izraelt és a Hamaszt.

Ennek a folyamatnak a legnagyobb vesztese Irán mellett a Palesztin Hatóságot vezető Fatah palesztin nacionalista politikai erő, és legfőképpen annak idős vezetője, Mahmúd Abbász. A Palesztin Hatóság elnökének reakciója az Izrael és a Hamasz közötti kiegyezés hírére kettős volt, egyrészt szeptemberre rendkívüli közgyűlést hívott össze, amelynek során a Palesztin Nemzeti Tanács megválasztja a Palesztin Felszabadítási Szervezet új végrehajtó bizottságát, amely a remények szerint új, fiatal és dinamikus vezetést fog adni a Ciszjordániában székelő palesztin erőknek. A rossz nyelvek szerint Abbász egyben a visszavonulásra készül, és így kíván méltóságteljesen távozni. Másrészt nagy port kavart a Palesztin Hatóság elnökének eheti kijelentése, miszerint hamarosan Iránba látogat, amelyet testvéri országnak nevezett. Bár Teherán tagadta ezt a hírt, a Hamasz ellenlábasaként nem meglepő, hogy Abbász megpróbál a felemelkedő Irán kegyeibe férkőzni. Kérdéses azonban, hogy Szaúd-Arábia ezt a közeledés szó nélkül hagyná-e, hiszen éppen arra irányul az összes politikai manővere, hogy Iránt megfossza minden lehetséges szövetségesétől.

("A geopolitikai realitás talán végre békét hozhat", f: brookings.edu)

A Hamasszal kötendő tíz éves tűzszünet Izraelnek lehetőséget adna arra, hogy párosulva az iráni nukleáris megállapodás biztosította ugyancsak tíz-tizenöt éves viszonylagos nyugalommal, újrarendezze erőit és kiterjessze regionális szövetségeit. A Gázából periodikusan érkező fenyegetés szünetelése egyben mozgásteret biztosítana ahhoz, hogy az izraeli hadsereg végrehajtsa az idén augusztusban elfogadott új Nemzeti Biztonsági Stratégiában lefektetett ambiciózus haderőreformot és felkészüljön a nukleáris megállapodás lejártával adott esetben újra napirendre kerülő iráni atomfenyegetés akár önerőből történő katonai elhárítására.

Összességében látható, hogy az Iránnal kötendő nukleáris megállapodás teljesen újrarendezi a regionális kapcsolatrendszert és a Közel-Kelet összes szereplője keresi az új, lehetőség szerint a korábbinál előnyösebb helyét a most kialakulóban lévő hatalmi rendben. Ennek során meglepő, de logikus kapcsolatok épülnek ki és ez alól a palesztin erők se jelentenek kivételt.

Csepregi Zsolt

Miközben finiséhez ért a jelöltállítás az október 11-i elnökválasztáshoz kapcsolódóan, egyre erősödnek azok a nyugati hangok, amelyek tiszta választásokat, demokratizálódást és az emberi jogi helyzet rendezését szorgalmazzák Belaruszban. De nézzük meg mindezt a másik szempontból is: vajon mit szeretne a fehérorosz társadalom?

Régóta tartja magát az Európai Unióban az a feltételezés, hogy a belorusz gazdaság fejlődéséhez mindenekelőtt a nyugati típusú demokrácia implementálása szükséges, majd a hatalmi ágak megfelelő szétválasztása révén létrejövő – egymást ellenőrző - intézmények rendszere megvalósítja a teljes politikai és gazdasági rendszerváltást. Azonban ha van olyan ország, ahol félre kell tennünk a „Nyugat majd megmondja” formulát, akkor az éppen Belarusz.

Lukasenko 1994-es hatalomra kerülése óta inkább több, mint kevesebb sikerrel lavíroz a FÁK-térség és a Nyugat között. Sem Moszkva, sem Brüsszel nem tudta tartósan megszelídíteni a fehérorosz elitet, maximum a nagyon nagy kihágások idején tudtak rápirítani Minszkre (lásd orosz-fehérorosz gázvita 2007-ben). A legutóbbi időkben pedig paradox módon éppen Lukasenko válhatott az orosz-ukrán helyzet kapcsán az egyik legfontosabb közvetítővé.

Ami a demokratizálódást illeti, ne felejtsük el, hogy egészen a XX. század elejéig nem is létezett önálló belorusz állam, majd a meglehetősen rövid független időszakokat egy nagyon hosszú Szovjetunió-beli időszak követte. Nemes egyszerűséggel sem a belorusz államnak, sem az ott élő embereknek nem volt lehetősége a nyugat-európai államok által favorizált demokráciatípus megismerésére.

A mai belorusz társadalom (de említhetnénk az orosz vagy éppen kazah társadalmakat is) lényegében hozzászokott ehhez a berendezkedéshez, és a többség számára nem a teljes irányváltás elérése (tehát Lukasenko leváltása) a cél, hanem a saját gazdasági jólét megteremtése. És mivel a viszonylagos jólét és stabilitás megteremtésének ára már a szovjet időkben is az volt, hogy el kellett fogadni a párt és az erős vezető döntéseit, ezért nem meglepő, hogy a hangsúly a fejekben most sem a teljes rendszerváltáson van.

("Választani lehet, győztes azonban csak egy valaki lehet" - f. theguardian.com)

Mik is a fehérorosz társadalom főbb vágyai? Az első és legfontosabb vágy a magasabb életszínvonal elérése. Miközben a központi lakáskiutalások révén az állami szférában elhelyezkedőknek és a nagycsaládosoknak viszonylag könnyű a lakáshoz jutás (kivéve a fővárost, Minszket), a többieknek rendre a meglehetősen alacsony, 3-6 millió belorusz rubeles (50-100 ezer forintos) fizetésükből kell kijönniük, és lakhatásra gyűjteniük. Az alacsony bérek miatt egyre többen kényszerülnek cigaretta- és üzemanyag-csempészetre az EU irányába, azonban ennek előfeltétele a schengeni vízum megszerzése. Ha ez nem sikerül, akkor jellemzően marad a piacozás Ukrajna irányába, vagy valamilyen egyéb ügyeskedés.

A magasabb bérszínvonal elérése kapcsán sokan – köztük az elnök is – abban bíznak, hogy a közel-keleti és kínai tőke bevonása majd mindent megold. Úgy tűnik, hosszú távon a keleti nyitás lehet a tőkebevonás kulcsa az orosz-kazah gazdasági partnerség fenntartása mellett.

A belorusz hitelpiac is meglehetősen vegyes képet mutat. Az elmúlt évek magas inflációi miatt sokan bizalmatlanok a pénzintézetek irányába, és inkább dollárra vagy euróra váltják megtakarításaik egy részét. A vonatkozó közgazdasági összefüggés meglehetősen egyszerű: az olajár esésével jelentősen gyengül az orosz rubel árfolyama, amit aztán a belorusz rubel még jelentősebb gyengülése követ. (Három éve még 10000 belorusz rubelért lehetett eurót venni, ma már 19000 felett jár a hivatalos kurzus.)

A fiatalokban az egyszerűbb vízumhoz jutáson, a fix árszint és a magasabb béreken túlmenően egy sor egyéb vágy is megfogalmazódik. Sokakat akadályoz például az előrejutásban az, hogy az állami finanszírozású felsőoktatási tanulmányaikat követően 2-3 évig a központilag kijelölt helyen kell dolgozniuk, ami sok esetben nagyon alacsony béreket és sokszor nem a képesítésüknek megfelelő elhelyezkedést garantál.

("Demokráciát? Nem! Inkább több McDonald's-et", f: flickr.com - Ferry Vermeer)

Szintén a fiatalok igénye, hogy szeretnének minél több nyugati márkát megismerni. Lukasenko egyik legsikeresebb intézkedése volt még a kilencvenes évek folyamán a McDonald’s beengedése, és most sokan szívesen látnák, ha a Burger King, Starbucks vagy éppen az IKEA is követné. Ugyanakkor nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy Oroszországban ezek a cégek már többször is megégették magukat, emiatt rendre elhalasztják a piacra lépést Belaruszban. (Legutóbb a vilniuszi IKEA nyitása generált vitákat és 10 órás dugókat a belorusz-litván határon.)

Külpolitikai kontextusban helyezve a fentieket, három fő megállapítást tehetünk: 1. A Lukasenko-féle hintapolitika mérsékelt sikerei egyfajta rejtett elismertséget hoztak az országnak. A kritikus hangok azonban fel fognak erősödni a választások közeledtével. 2. Ezek a kívülről bekiabáló hangok sokszor sokkal nagyobb mértékű változásokat követelnek (ld. nyugati típusú demokrácia bevezetése), mint amit maga a belorusz társadalom jelen pillanatban szeretne elérni. 3. Ha Minsznek sikerül külföldről pénzt szerezni, akkor hosszú távon is finanszírozható marad az egész struktúra, továbbá az újonnan piacra lépő külföldi vállalatok javíthatják az átlagos bérszínvonalat is. Külgazdasági vonalon Minszk szinte mindenkivel jóban van, legyen szó az Eurázsiai Unió országairól, az EU-ról vagy éppen a Közel-Kelet államairól, a kapcsolatokat azonban tovább kell élénkíteni.

Az irányvonalak tehát adottak, a kérdés csak az, hogy ezekkel az apró változásokkal és ad hoc gyárnyitásokkal fenntartható-e az ország gazdasági stabilitása a rohamosan romló külső környezet (ld. orosz gazdaság lassulása) ellenére? Ami pedig a politikai stabilitást illeti, valószínűleg az idei elnökválasztás eredményei senkit sem fognak meglepni. A fő kérdés a választások tisztasága és az erre adandó ellenzéki reakció milyensége. Ne legyenek illúzióink.

Hámori Viktor

Alig több mint két hete rendezték az argentin előválasztásokat, amelyen a 32 millió választásra jogosult állampolgár arról dönthetett, hogy kik legyenek azok a jelöltek, akik október 25-én az elnökválasztások első fordulójában egymásnak feszülhetnek. Az ottani választási rendszer előválasztási szinten lehetővé teszi a pártoknak, hogy párhuzamosan akár több jelöltet indítsanak, ám az nem kerül be az első fordulós versenybe, aki nem éri el az előválasztáson az 1,5 százalékot. Pár hónappal ezelőtt még számtalan „elnökképes” jelölt volt, az előválasztások időpontjáig (augusztus 9.) azonban 15-re apadt a Kirchner-adminisztrációt le- és­/vagy felváltani szándékozók száma. Az augusztus eleji előválasztási eredmények ismeretében immáron világossá vált, hogy hatan próbálnak majd a Casa Rosada (Rózsaszín Ház), vagyis az elnöki palota új lakóivá válni.

Cristina Fernández de Kirchner jóval az előválasztások előtt felszólította pártja, a Frente para la Victoria (Front a Győzelemért) politikusait, hogy vegyenek egy gyors és látványos „alázatfürdőt”, hogy még szimpatikusabbnak tűnhessenek a választópolgárok számára. És lám, könnyen lehet, hogy ennek is volt köszönhető a jelenlegi politikai irányvonal folytatójának kikiáltott Daniel Scioli különösebb izgalmaktól mentes győzelme, aki majdnem tíz százalékot vert a második helyezett Mauricio Macrira, a jobbközép Cambiemos (Változtassunk) jelöltjére. A régebben még kirchnerista Sergio Massa, a Frente Renovador (Újító Front) politikusa 20, 57 százalékot szerzett.

("Az őszi választás sötét lova" - Sergio Massa, f: chacohoy.com)

Azt is mondhatom, hogy hármójuk közül kerül ki október végén Argentína következő elnöke, hiszen Margarita Stolbizer (Frente Progresista - Haladó Front), Nicolás del Caño (Frente de Izquierda y de los Trabajadores - Baloldali és Munkásfront) és Adolfo Rodríguez Saá (Compromiso Federal - Szövetségi Kiegyezés) közül egyik sem fog labdába rúgni október 25-én, azonban Buenos Aires tartomány lakóinak választói hajlandósága sorsdöntő lehet, hiszen ez az a tartomány, amely a kirchnerizmus bástyájának tekinthető hosszú évek óta.

Az előválasztások eredményének ismeretében az esélyes jelöltek mindannyian győztesnek érezték magukat, és nem is annyira alaptalanul. Daniel Scioli „meggyőzőnek” nevezte első helyezését, melyet Néstor és Cristina Kirchnernek ajánlott, de ez a mostani idill nem volt mindig ilyen meggyőző közte és a Kirchner család között. Az elmúlt évek alatt Scioli igencsak eltávolodott a kirchnerizmustól, főleg Cristinától, aki lenézte Sciolit, hiszen erőteljesen jobbra helyezkedett el az elnöknőhöz képest, azonban szükség törvényt bont alapon a végén mégiscsak összefogtak és megértették, hogy csak így van esély Macri legyőzésére, így aztán mára már Daniel Scioli úgy beszél, mintha világéletében meggyőződéses kirchnerista lett volna. A környezetében lévők azt mondják, ezt azért teszi, hogy minden szavazatot a kormánypárt és maga mögé állítson, és mihelyt elnök lesz, úgy is a saját útját járja majd, és nem feltétlenül folytatja mindenben a Kirchner-vonalat.

("A főpróbát megnyerte, de vajon ez elég lesz-e?" - Scioli és felesége, f: elpais.com)

A másik oldalon, 12 évig a Boca Juniors futballklub elnökeként is tevékenykedő Mauricio Macri, aki jelenleg Buenos Aires polgármestere is győztesnek érezte magát az előválasztásokat követően, hiszen legfőbb célját – azaz, hogy Daniel Scioli ne érje el a 40 százalékot (ennél az eredménynél az argentin választási rendszer értelmében nem lenne második forduló, de ehhez még az is kell, hogy az első és a második helyezett között legalább 10 százalékos különbség legyen) – elérte, és elmondása szerint „egy alternatíva körvonalazódik a mi szeretett Argentínánkban”, amely egyben az eddigi politikai széljárás ellentéte volna az országban. Győztesnek érezhette magát továbbá Macri azért is, mert az őt jelölő szövetségre az argentinok több mint harminc százaléka szavazott, ami minimum kell ahhoz, hogy a kormánypárt ne tudjon már az első fordulóban október végén pontot tenni a küzdelem végére.

Az elmúlt választásokkal ellentétben (2007, 2011), amikor gyakorlatilag Kirchnerék ellenfél nélkül kerültek az ország élére, a mostani előválasztások és a majd sorra kerülő október végi elnökválasztás merőben más. Nem jelenthető ki egyértelműen, hogy az előválasztások eredményei befolyásolnák az elnökválasztást, de abban minden szakértő egyetért, hogy a mostani eredmények kétségkívül hatással vannak a majdani végeredményre. A meggyőző jelző hangoztatása Scioli részéről akár elhamarkodottnak is tűnhet abban az esetben, ha október 25-én nem sikerül eldönteni a versenyt, ugyanis egy esetleges második fordulóban egy ellenzéki összefogás Macri malmára hajthatja a vizet.

("Leszámolna a kirchneri örökséggel" - Mauricio Macri, f: elpais.com)

Argentínát az előválasztások utáni hetekben a jelöltek vagyona izgatja a legjobban, hiszen – ahogy az ellenzéki Radio Mitre egyik műsorában hallottam – az argentin politika valójában nem más, mint a gazdagok csatája. A még hivatalban lévő elnök, Cristina hétmillió dolláros vagyont vallott be, az ellenzéki Mauricio Macri pedig 8,5 millió dolláros vagyonnal rendelkezik. Daniel Scioli, a kormánypárt jelöltje 1, 5 millió dolláros vagyonra tett szert az elmúlt időszakban. Scioli évekig titkolta vagyonát, Buenos Aires tartomány kormányzójaként a törvény erre nem is kötelezte – utoljára 2007-ben tett közzé vagyonnyilatkozatot –, de most, mint elnökjelölt köteles az argentinokkal megismertetni vagyoni helyzetét. Nem véletlen, hogy az FPV jelöltje nem sietett nyilvánosságra hozni millióit, hiszen a helyi politikai közbeszédben a kirchnerizmus hívei Macrit szokták előszeretettel a gazdagok jelöltjének bélyegezni, és nem a hivatalban lévő adminisztráció vezetőit, holott ők sem maradnak sokkal le ebben a versenyben, csupán a kormányzati kommunikáció ezen a területen maximális fokozatra kapcsolva kiválóan teljesített. Az ellenzék és az argentin sajtó most komoly nyomás alá helyezte Sciolit, hogy az elmúlt húsz évben hogyan tudott ilyen mértékben gyarapodni magánvagyona, hiszen ez idő alatt végig a politikából élt. Scioli ezen felül azért is a támadások kereszttűzében van, mert közvetlenül az előválasztások után Olaszországba utazott akkor, amikor Buenos Aires tartományt heves esőzések sújtották, aminek következtében több ezer embert ki kellett költöztetni eredeti lakóhelyéről. Meglepő volt számomra is ez a hatalmas hiba Scioli részéről, hiszen ő eddig éppen arról volt híres, hogy minden lépését kétszer is meggondolta, óvatos, pragmatikus és megfontolt politikus hírében állt, de úgy látszik az előválasztási kampány megviselte őt magát is. Tény azonban, hogy 24 órán belül visszatért Olaszországból, ezzel is enyhítve az ellenzék kritikáit, de kétségtelen, hogy nem tett jót ez a kis kiruccanás politikai megítélésének. Cristina Kirchner és kormánya meglepetten értesült Scioli magánakciójáról, és azzal védekeznek, hogy nem értesítette őket Buenos Aires tartomány kormányzója olaszországi utazásáról. Scioli kiválóan kommunikálja amatőr hibáját azzal magyarázva azt, hogy 25 éve amputált keze miatt – egy motorcsónak balesetben vesztette el egyébként – kellett gyógykezelésre mennie, ezzel is erősítve magáról az örök túlélő képét, háttérbe szorítva a milliomost, aki valójában.

Október végén tehát nemcsak egy korszak ér véget Argentína politikatörténetében, hanem majdnem minden megváltozik: akárki győz is az elnökválasztáson, szinte egyáltalán nem fogja a kirchneri utat folytatni, legyen az Scioli, Macri vagy Massa. Ha Scioli győz, a külpolitikában komoly változások várhatók, az Amerikai Egyesült Államokkal és az Európai Unióval is szorosabb, prosperálóbb kapcsolatokat várok, ha Macri győz, akkor még inkább igaz ez a feltételezésem, ha pedig Massa lesz a befutó, akkor a forgatókönyv nagyon hasonló, ugyanis ő azt vallja, hogy nem szabad sem a kilencvenes évekhez, sem a kirchneri politikához visszatérni, valami merőben újat kell megvalósítani.

("Egy korszak egyik utolsó momentuma" - Kirchner asszony szavaz, f: elpais.com)

Soha nem volt még a mindjárt krisztusi korba lépő argentin demokrácia történetében olyan, hogy három olasz származású jelölt versengjen az elnöki pozícióért. Macri és Massa szülei Olaszországban születtek és később vándoroltak Argentínába, Scioli nagyszülei pedig ugyancsak olasz földön látták meg a napvilágot majd választották második otthonuk gyanánt Argentínát. Ezért aztán októberben a világ számos pontja mellett Olaszország érintettség okán is Argentínára figyel majd.

Erőss Bulcsú

Mához két hónapra ismét egymásnak feszül a két lengyel jobboldali pártóriás, az Ewa Kopacz vezette Polgári Platform (PO), valamint a Jarosław Kaczyński fémjelezte Jog és Igazságosság (PiS), hogy eldöntsék, melyikük vezesse az országot a következő négy évben. Jelenleg a PiS győzelme tűnik biztosnak, ám a májusi elnökválasztási vereség óta a PO is rendezte sorait. Hosszú nap lesz.

Az elmúlt 24 órában egy érdekes hír és egy egész korrekt elemzés látott napvilágot Lengyelországról, melyek mindegyike azt a nagyon is valós forgatókönyvet járja körül, hogy a következő lengyel országgyűlési választásokat nem a már-már örökös bajnoknak hit PO, hanem az elmúlt 8 évben a helyi és európai média által nemegyszer lesajnált PiS nyeri meg. Az NN nemzetközi biztosító vállalat (ING-csoport) feltörekvő piacokért felelős vezető elemzője szerint például kész katasztrófa jöhet a régióban, ha a PiS 2005 után ismételten hatalomra kerül. A Spíler blog szerzője szerint azonban inkább pozitív hozadéka lehet a sikernek, hiszen ezzel – legalábbis érzése szerint – egy kvázi Orbán-hű szövetséges kerülhet egyik legfontosabb uniós szövetségesünk élére.

("Lassan csoda kellene az őszi sikerhez" - Ewa Kopacz, f: premier.gov.pl)

Én a magam részéről egyik fenti nézetet sem osztom: egyfelől, mert érzésem szerint a PiS már korántsem annyira radikális, vagy piacriasztó erő, mint volt a 2000-es évek közepén. Beata Szydło, a PiS miniszterelnök-jelöltje, vagy Andrzej Duda, a PiS által támogatott majd megválasztott köztársasági elnök például a lengyelek nagy része számára vállalható figura. Másfelől pedig a PiS, éppen az előbbiek miatt, már egyáltalán nem a nagyobbik magyar kormánypárt lengyel megfelelője – és itt akkor talán elég a két párt Oroszországhoz fűződő viszonyát említeni, ami bár innen nézve nem tűnik komoly szakadéknak, mégis, egy lengyelnek ez kiemelt vízválasztó.

("Egyre közelebb a miniszterelnöki székhez" - Beata Szydło, f: tokfm.pl)

Mindezek ellenére a legutolsó felmérések szerint a PiS győzelme biztosnak látszik. Persze a szórás nagy, hiszen van olyan felmérés, ahol a PiS „csak” 10 százalékkal vezet, míg van ahol több mint 20-al, de a lényeg az, hogy mindenki szerint magabiztosan vezet, ráadásul már jó ideje. Hiszen sem a valaha elképesztő népszerűségnek örvendő Donald Tusk (ma már az Európai Tanács első embere), sem a 2014 őszén őt váltó jelenlegi miniszterelnök, Ewa Kopacz nem volt képes a PO évek óta tartó mélyrepülését megállítani. Nyilván a tény, hogy a PO még ennek dacára is kvázi kormányzóképes erő, sokat elmond az erejükről – és a PiS gyengeségeiről. Az azonban már erősen kétséges, ha nem egyenesen lehetetlen, hogy ezt végül képesek lesznek-e választási győzelemmé formálni. Meglátásom szerint ugyanis erre a kérdésre a válasz, hogy nem, mert a PO ideje úgy tűnik lejárt.

Lejárt, mert belekényelmesedtek 8 év kormányzásba. Lejárt, mert igazán sem programban, sem arcokban nem tudtak megújulni. Lejárt, mert Ewa Kopacz személyében nincsen igazán határozott, karizmatikus, a közvélemény által széles körben kedvelt vezetőjük – bár a miniszterelnök itt egész jó eredményeket hozott az elmúlt pár hónapban (vonatos országjárás, kihelyezett kabinetülések). Lejárt, mert a múltban működő stratégia, például a PiS radikalizmusával történő riogatásra, és emiatt a nemzetközi közösségen belül történő elszigetelődésre, vagy egy bigott katolikus teokrácia felállítására, már nem használ. És lejárt, mert a mítosz, hogy a PO az egyedüli hiteles gazdasági erő, és a PiS csak osztogatni akar, ezzel gazdasági összeomlásba sodorva Lengyelországot, már szintén nem áll meg – elsősorban amúgy azért, mert az utóbbi időben a PO sem tud pontos hátteret adni gazdasági programjaihoz, a számaik sehogy nem jönnek ki.

("Háttérből, de hamarosan talán ismét Lengyelország élén?" - Kaczyński, f: thenews.pl)

Természetesen a PiS magabiztos győzelme még így is mindössze elméleti. Sok függ majd attól, hogy a miniszterelnök asszony és pártja hogyan zárja az utolsó két hónapot, és legfőképpen a kampányhajrát. Ahogy attól is, hogy ugyanebben az időszakban hogyan teljesít a PiS: az eddigi csöndesebb, visszafogottabb, színfalak mögötti attitűdjét például sutba dobja-e Kaczyński? De attól is, hogy október végén milyen szereplést tudnak felmutatni a törpepártok, mint a PSL (Lengyel Néppárt), az SLD (Demokratikus Baloldali Szövetség), a NowoczesnaPL (Modern Lengyelország Párt), esetleg egy teljes baloldali összefogás, vagy Paweł Kukiz saját magáról elnevezett mozgalma; merthogy utóbbiak is lehetnek királycsinálók, és az igazi izgalmak csak akkor kezdődnek.

Németh Áron Attila

Bár a Demokrata Párt alapvetően reménykedett, hogy az ő szavazói bázisuknak nem kell végigmennie azon a rögös úton, amin a republikánusokénak, úgy tűnik, nem kerülhetik el ezt a végzetet: Hillary Clinton mondhatni szóló-szereplése az elnökválasztáson komolyan megkérdőjeleződött, miután hétvégén Joe Biden, a jelenlegi alelnök neve is felmerült az indulók között.

Míg a Republikánus Párt eddigi elnökjelölti felhozatala egyre színesebb és különbözőbb egyéniségekkel bővült az elmúlt hónapok során, a Demokrata Párt igazi sztárja eddig közel egy személyben Hillary Clinton volt. A volt first lady és külügyminiszter szereplése eddig kifejezetten sikeresnek mondható, azonban kampánya során kibontakozó email-botrány (a külügyminiszteri ténykedése során kormányzati levelezését is magántelefonjáról és fiókjairól végezte – erről bővebben itt írtunk) egyre több híve körében kérdőjelezi meg, hogy ő lenne a megfelelő jelölt a 2016-os amerikai elnökválasztáson.

("Kellemetlen eredmények" - Hillary Clinton eredményei a 3 kulcs-államban; americarising.com)

Ez a fenti számokból is látható, a Quinnipac Állami Egyetem felmérése alapján a legfontosabb három kulcs-nagyállamból (ún.: swing state; Florida, Ohio és Pennsylvania – amelyből az 1960-tól nézve a számokat kettőben nyerni kell, különben nem esélyes az elnöki szék) augusztusra Clinton elégedetlenségi számai először elérték és meghaladták az 50 százalékot is. Ami azonban még érdekesebb, hogy összepárosítva a volt first lady-t a főbb republikánus jelöltekkel (Jeb Bush, Marco Rubio, Donald Trump) az eredmények kevésbé meggyőzőek, mint ha Joe Biden-t tennék a „ringbe” ugyanezen politikusokkal. A százalékok bár csak pár ponttal térnek el, azt érdemes hozzátenni, hogy Biden eddig még nem indított semmilyen kampányt ezért az végkifejletért.

Több fórumon ezért felmerült a kérdés, vajon tényleg Hillary Clinton lenne a legmegfelelőbb illető az Obama-kurzus továbbvitelére az Egyesült Államokban, vagy van erre megfelelőbb jelölt is, például Biden személyében? A hangosodó pletykákat, miszerint a jelenlegi alelnök is beszállhat a versenybe csak tovább szítja, hogy a hétvégén találkozott Elisabeth Warren-el, a Demokrata Párt liberális szárnyának egyik vezető egyéniségével is – felmerülhet tehát a kérdés, nem pont az indulással kapcsolatos esélylatolgatás volt-e a téma kettejük között. Warren (akivel kapcsolatban szintén felmerült az elnökjelölti versenyben való részvétel, azonban ő ezt határozottan tagadta) támogatása kulcsfontosságú lenne a fent említett államokban, és mindeddig Clinton számára nem tett semmiféle pozitív gesztust vagy ajánlási lépést. Feltehető tehát, hogy számára a volt külügyminiszter nem a megfelelő jelölt a demokraták színeiben.

(Joe Biden és Barack Obama; f.: politico.com)

Biden viszont az lehet, még ha ez óriási felfordulást is okozna a kampányban. Kezdetnek érdemes megemlíteni, hogy az alelnök indulásával két front közé kerülhet Barack Obama is, hiszen eddig nem kellett egy prominens demokrata (Clinton) és egy jelenlegi kormánytag (Biden) között választania, amikor ajánlásokat tesz a választópolgárok számára. Ez egy csapásra megváltozhat, ha Biden végül úgy dönt, meggyőzőek számára a jelenlegi kutatások eredményei, és lát perspektívát egy erős kampánnyal megtámogatott indulásban.

Akárhogy is, Joe Biden-nek érdemes lehet a hivatalos belépését október előtt, a demokrata párti nyilvános viták előtt bejelentenie, hiszen az ezeken való részvétel szintén kulcsfontosságú mérföldkő lenne a győzelem eléréséhez vezetető úton. Nehéz azonban felmérni, hogy Biden milyen szerepet játszana a versengésben: majdhogynem természetes, hogy a most megkérdezett demokrata politikusok egytől-egyig mély szimpátiát és tiszteletet tanúsítanak személye felé – révén ő az ország alelnöke. Pont ezen pozíciója miatt azonban az elmúlt 6 évben inkább a háttérben kellett politizálnia, valódi reflektorfényt nem igazán kaphatott Obama mellett. Ezt alátámasztja az is, hogy az erős vezetési képességek terén mind Clinton, mind a republikánus jelöltek erősebb pontszámokat értek el a már említett felmérésben. Ezt azonban egy aktív kampányidőszakkal még könnyedén helyre lehet hozni – a kérdés már csak az, belép-e Biden az elnökválasztási versengésbe, avagy sem? A mai napon tartják a heti rendszerességű Obama-Biden ebédet, amin minden bizonnyal felszínre fog kerülni a téma. Kíváncsian várjuk az eredményt.

Mészáros Tamás

Alámerülő Putyin, bangkoki robbantások, tüntető francia földművesek, lélekvesztőkön érkező menekültek. Bár itthonról nézve ez rövid hét volt, most is összeszedtük a legjobb sajtófotókat a világból.

Egy korábbi cikkünkben már foglalkoztunk azzal (itt), hogy Mianmar politikai életében a 2015-ös év döntő fordulatot hozhat. Márciusban ugyanis az ellenzék elindított egy alkotmánymódosításra irányuló kezdeményezését, amelynek elfogadása esetén 2016-ban Ang Szán Szu Csí (NLD-Nemzeti Liga a Demokráciáért) politikusnő is ringbe szállhatott volna az ország vezetéséért. Bár ez a próbálkozás végül elbukott, és az alaptörvény rendelkezései a régiek maradtak, az NLD ettől függetlenül hivatalosan is bejelentette részvételét a november 8-ára kitűzött általános választásokon.

A mianmari alkotmány kimondja, hogy az ország hadseregének feladata nemcsak a háborúban folytatott harc, hanem az emberek érdekeinek teljes mértékű szolgálata is. Ez a kitétel mindmáig a belpolitikában manifesztálódik, így mind a sajátos államépítés, mind az intézmények alakítása militáris jelleget ölt. Ennek következtében a mianmari demokratikus átalakulás vizsgálata során figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy a demokrácia kiépítésének fő alakítója, vagy éppen késleltetője – a parlamenti székek többségének birtoklásával – maga a katonaság.

Ang Szán Szu Csí (NLD), mint első számú ellenzéki politikus, a demokratikus egyenlőség nevében igyekezett kivívni azt, hogy a júniusban megrendezett parlamenti szavazáson eltöröljék az alaptörvény azon kitételét, miszerint olyan jelölt nem válhat az ország vezető emberévé, akinek külföldi nemzetiségű házastársa vagy gyermekei vannak. Angnak mind néhai férje, mind gyermekei brit állampolgárok. Talán korántsem meglepő módon, a katonaság döntő többséggel elutasította a kitétel módosítására vonatkozó indítványt. A további kezdeményezés, miszerint a jövőben 75-ről 70 százalékra csökkentsék alkotmánymódosításhoz szükséges szavazatok elfogadtatási arányát, szintén megbukott. (Ezzel megszűnhetett volna a katonaság vétójoga.) Pozitívumként jelent meg azonban, hogy a parlamenti többség egyetértett abban, hogy a miniszterelnöki jelölteknek számos politikai, gazdasági, adminisztratív és védelmi ügyeket érintő kulcsterületen, kiemelten jó tudással kell rendelkezniük. Az alkotmánymódosítást ellenzők véleménye szerint a mianmari demokratikus átalakulás még olyan gyenge lábakon áll, hogy azt katonai beavatkozásokkal szükséges egyengetni. A valódi demokratikus gyakorlatoknak Tin San Naing dandártábornok szerint egyszerűen még nincs itt az ideje. Ang így a következő kormányzati időszakban sem válhat az ország első számú emberévé.

("Radikális változások hozója" - Ang Szán Szu Csí, f: telegraph.co.uk)

A novemberi választás Mianmar két legnagyobb pártja, a Thein Szein által vezetett USDP (Szövetségi Szolidaritás és Fejlődés Pártja) és az NLD között fog eldőlni, miután az utóbbi hivatalosan is bejelentette az azon való részvételét. Az NLD győzelmének esélye magas, bár valószínűsíthetőnek tartom, hogy a novemberi választások lebonyolítása során bizonyosan tanúi lehetünk a katonaság beavatkozási kísérleteinek. Előrejelzések szerint a legnagyobb választási csatára az ország központi és déli területein lehet számítani, ahol a Bamar etnikai többség él. Itt valószínűleg az NLD szerez győzelmet, de számolni kell a számos etnikai kisebbség által lakott határ menti területekkel is, melyeknél kulcsfontosságú lesz a jelöltek megfelelő kampánya. Az NLD győzelme esetén sem lesz felhőtlen az új kormányzat dolga, hiszen a parlamenti székek 25 százaléka továbbra is – alkotmány által biztosítottan – a katonaságot illeti, és azok vétó joga továbbra is fennáll. A választások sikeres lebonyolítása érdekében kiemelten szükséges a szavazói névjegyzék frissítése, digitalizálása, a civil társadalommal folytatott konzultáció kialakítása, továbbá mind a nemzetközi mind helyi választási megfigyelők megfelelő arányú részvétele.

Sem a Thein Szein által vezetett, jelenleg hatalmon lévő USDP, sem az NLD hivatalosan még nem állított fő jelöltet, de bizonyosra vehető, hogy amíg ez megtörténik, addig is figyelemre méltó hatalmi játszmáknak lehetünk tanúi. Thein Szein minden kétséget kizáróan érdekelt egy második elnöki ciklusban, így nem véletlen, hogy a párton belüli hatalmi harcok másik résztvevőjét, Shwe Mann-t a múlt hét során eltávolította pozíciójából. Shwe fokozatosan eltávolodott a katonaságtól, és Ang Szán Szu Csí számára kedvező programtervet kezdett el követni. A spekulációs elméletek arra engedtek következtetni, hogy a politikus az NLD-vel együttműködve, valamint annak támogatását élvezve hatalomra kerülhet, majd viszonzásképpen Szu Csí számára kedvező alkotmánymódosítások kiharcolását érheti el. Ang és Shwe politikai eszméinek közeledését az USDP nem nézte jó szemmel. A Nemzeti Liga a Demokráciáért jelöltségre esélyeseként jelent meg a médiában Tin Oo, a párt egyik alapító tagja, valamint Win Htein, a politikusnő egyik bizalmasa, korábbi katonatiszt. Szu Csí pártja hivatalosan egyik feltételezést sem erősítette meg.

("A lassabb reformok híve" - Thein Szein, f: scmp.com)

A novemberi szavazás eredménye tehát nemcsak Mianmar belpolitikájára, hanem annak külpolitikájára, így nemzetközi kapcsolataira is kiemelt hatással lesz. A szavazást követően az ország és új/régi vezetői várhatóan rengeteg kihívás elé néznek, a valódi demokráciához vezető út még nagyon hosszú.

Gyuris Klaudia

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök minden igyekezete ellenére az Iránnal kötött nukleáris megállapodás hamarosan életbe lép, így a következő évtizedben Izrael ádáz ellenségének befolyása jelentősen megnövekszik a Közel-Keleten. A zsidó állam vezetőinek be kell látniuk, hogy országuk hosszú távú fennmaradása kizárólag azon fog múlni, hogy a Nyugat és a szunnita arab államok mennyire tartják hasznosnak Izrael létét.

Barack Obama amerikai elnök szerint soha nem avatkozott még bele olyan mértékben az Egyesült Államok belpolitikájába külföldi vezető, mint ahogy azt az elmúlt hónapokban Netanjahu teszi. Az izraeli miniszterelnök kampánya, amellyel igyekszik az amerikai Kongresszusban elérni, hogy leszavazzák a nagyhatalmak és Irán között megszületett nukleáris megállapodást, komoly fejfájást okoz az amerikai elnöknek. Természetesen a Republikánus párt képviselőit nem kell nagyon győzködnie, ők amúgy sem bíznak abban, hogy az Obama által keresztülvert megállapodás képes megakadályozni, hogy Irán idővel atomfegyverhez jusson, azonban a napokban több vezető Demokrata képviselő is bejelentette, hogy nemmel fog szavazni. Komoly presztízsveszteség mellett mindenesetre Obama - minden bizonnyal - képes lesz vétóerejét felhasználva keresztülvinni a megállapodást, ez az azonban az amerikai kormány és a zsidó állam közötti viszonyt évtizedek óta nem tapasztalt mélypontra juttatja majd.

Annak ellenére, hogy a nemzetközi sajtóban kizárólag Netanjahu politikai manővereivel foglalkoznak, Izraelben is komoly kritika éri a miniszterelnök stratégiáját. Mind a parlamenti ellenzék, az értelmiség jelentős része, és ami ennél is fontosabb, a katonai és hírszerzési elit is azt kívánja, hogy a miniszterelnök a szélmalomharc helyett igyekezzen a megállapodás életbelépését követő napra fókuszálni. A Netanjahu politikáját ellenzők szerint a számos sebből vérző megállapodás alkalmat ad arra, hogy a zsidó állam minden korábbinál nagyobb mértékű segítséget kérjen, és kapjon az Egyesült Államok kormányától, amely csúcsminőségű katonai eszközökben és a nemzetközi politikai színtéren, különösen az ENSZ Biztonsági Tanácsában nyújtott amerikai támogatásban nyilvánulhatna meg.

("Mindenhol mindent bevet" - Netanjahu az ENSZ-ben, f: hu.euronews.com)

Az izraeli kritikusok szerint Netanjahu politikája elhibázott, mivel még abban a fiktív esetben is, ha az Egyesült Államok elállna a szerződés megkötésétől, az üzletre és befolyásra éhes európai államok, és különösen Kína és Oroszország már ugrásra készen állnak, hogy lebontsák az Iránt gazdaságilag gúzsba kötő szankciók rendszerét. Magával a nukleáris megállapodással szemben az izraeli közélet egységesen szkeptikus, kétséges az abban lefektetett ellenőrzési mechanizmus hatékonysága, Irán továbbra is fejlesztheti ballisztikus rakétáit és a legnagyobb kérdés, hogy mi fog történni 10-15 év múlva a megállapodás lejártával, amikor Irán újra szabadon végezhet nukleáris tevékenységet, mindenféle kiemelt ellenőrzés nélkül. A szerződés ellenzői egyetlen tényezőt hajlamosak elfelejteni, hogy Irán már jelenleg is csupán karnyújtásnyira, legfeljebb egy évre van az atomfegyver kifejlesztésétől és egy nukleáris létesítményei ellen végrehajtott katonai támadás se vetné vissza programját néhány évnél nagyobb mértékben. Így a bő egy évtizedes nyugalom minden bizonnyal a legtöbb, amire Izrael jelenleg számíthat. Ez a nyugalom természetesen viszonylagos, hiszen Irán, a szankciók lebontásával járó megnövekedett anyagi lehetőségeivel jelentősen növelheti befolyását Libanonban, Szíriában, Irakban és Jemenben, ezzel mind Izraelnek, mind a vele kvázi szövetséges szunnita arab államoknak számolnia kell és a mögöttük álló Nyugatnak is.

A legfontosabb tényező, amely az izraeli közszereplők számára sokszor nem nyilvánvaló, amikor országuk fennmaradását féltik az, hogy Izrael sosem lesz képes szigorúan önerőből katonailag megvédeni magát, akár van Iránnak atomfegyvere, akár nincs. Amikor 120 évvel ezelőtt a budapesti születésű Herzl Tivadar megalkotta a politikai cionizmus ideológiáját a mozgalom lobbi tevékenységének alappillére volt, hogy a zsidó állam létrejötte és fennmaradása attól függ, hogy a külső hatalmak mennyire tartják azt hasznosnak saját érdekeik szempontjából. Ennek megfelelően Herzl egy német, majd angol protektorátusként képzelte el Izraelt, amelyre a Nyugat szövetségesként és a keresztény szent helyek védelmezőjeként jobban lehet számítani, mint az omladozó Oszmán Birodalomra, másrészt felszívja Európa, különösen az Orosz Cárság nem kívánt zsidó tömegeit, harmadrészt anyagi támogatást nyújt a Török Birodalomnak és végezetül az európai zsidósággal együtt beáramló tőke és technológia felvirágoztatja a zsidó állam és az azzal határos területek arab közösségeit.

("Valaki szerinte csak ennyi volt az iráni megállapodás", f: zerohedge.com)

Izrael fennmaradása ma is ugyanezektől a tényezőktől függ, csupán a szereplők változtak meg némileg a térképen. A zsidó állam léte elsődleges fontosságú, mint az Európai Unió délkeleti kapuja, a jelenlegi migrációs nyomás és a Közel-Kelet destabilizáció közepette már jobban értékelhető, hogy a Nyugatnak egy stabil és kellően kiszolgáltatott szövetségese van a Földközi-tenger keleti végén. Obama elnök stratégiája épít is erre a kiszolgáltatottságra, hiszen a zsidó állam éppen az a tényező, amely egyszerre nagyon gyenge a régió másik három hatalmi blokkjához képest (Törökország, a szunnita arab államok és a most felemelkedőben lévő Irán), ugyanakkor katonai képességeit tekintve elég erős ahhoz, hogy bármelyik oldalra állva komoly fenyegetést jelentsen a többiekre. Így válik a hidegháború után Izrael újra az Egyesült Államok közel-keleti hatalmi egyensúly tervében fontos elemmé, ennek a folyamatnak az eredménye a mostani szaúdi-egyiptomi-izraeli közeledés is. Végezetül földrajzi elhelyezkedése, tőkegazdagsága és fejlett technológiája miatt elsőrangú kereskedelmi partnere lehet a szomszédos arab államoknak, ezt láthatjuk napjainkban az izraeli földgázexport külpolitikai szempontok szerinti szabályozásában, hiszen a zsidó állam gazdasági érdekeit félretéve Egyiptom és Jordánia megkerülhetetlen energiabeszállítója kíván lenni 2018-tól kezdődően, emellett a vízgazdálkodás területén is igyekszik összefonódni arab szomszédjaival.

Netanjahu jogosan retteg Irán felemelkedésétől, azonban mint Dore Gold, az Izraeli Külügyminisztérium főigazgatója is elmondta egy nyilatkozatában, bár kormánya az utolsó pillanatig harcolni fog az nukleáris szerződés elfogadásával szemben, amint az valósággá válik, úgy megkezdik az egyeztetést szövetségeseikkel Irán feltartóztatásának garantálásáról, különösen a nukleáris program területén. A mostani válsághelyzet ellenben újra rávilágít Izrael örök dilemmájára, amely független szeretne lenni, azonban külső garantor nélkül képtelen biztosítani fennmaradását. Az izraeli döntéshozóknak ezért az elkövetkezendő évtizedben erősíteniük kell külpolitikájuk azon vonalát, hogy kéretlen-kelletlen eljátsszák a most kialakuló új közel-keleti hatalmi egyensúlyban rájuk szabott szerepet és hasznosságukkal biztosítsák a Nyugat katonai garanciáját és arab szomszédaik jóindulatát.

Csepregi Zsolt

A magyar belpolitikával foglalkozó Kettős Mérce blog azon kevés és népszerű hazai sajtóorgánumok közé tartozik, amelyek vissza-visszatérően foglalkoznak külpolitikával is. Ez egyfelől remek, hiszen minél több, sokak által olvasott belpolitikai blog ír külügyekről, annál többen ébredhetnek rá itthon is, hogy a határainkon kívül eső világ igenis lebilincselő. Másfelől azonban problémás, hiszen ezek a blogok sokszor önön világképük helyességének igazolására használják fel ezeket az ügyeket, mint például most, a brit Munkáspárt esetében.

A Kettős Mérce blog szombat késő délután közölte Pap Szilárd István, az „Egy kopaszodó, halk szavú volt munkás újítja meg a brit és európai baloldalt?” című írását Jeremy Corbyn munkáspárti pártelnökjelöltről. A szerző cikkének a lényege nagyjából a következő: Margaret Thatcher és a brit konzervatívok (a Tony Balir fémjelezte New Labour mozgalom hathatós közreműködésével) leépítették az 1980-as évek előtt brit jóléti rendszert, a neoliberalizmus irányába tolták a politikai közepet, ezzel megfosztották attól a Munkáspártot, hogy valódi baloldali pártként viselkedjen, de Jeremy Corbyn megválasztásával minden helyreállhat. A szerző ezen meggyőződését nem áll módomban megkérdőjelezni, szíve joga szimpátiát érezni bárki iránt. Akad azonban néhány fontos brit belpolitika tényező, amit nem árt figyelembe venni akkor, amikor valaki ilyen megállapításokat tesz, főleg ha ezeket valaki szándékosan / szándékolatlanul félreértelmezi, netán elhallgatja.

Meggyőződésem ugyanis, hogy a hivatkozott cikk számos ilyen hibát tartalmaz, amelyek nemhogy nem segítik a laikus érdeklődőt e bonyolult kérdés tényleges megértésében, hanem tulajdonképpen nem másra szolgálnak, mint a szerző / blog világképének igazolására egy külföldi példa szelektív bemutatásán keresztül. Természetesen nem állítom, hogy a témában írt saját cikkem mindenre pontos válasz ad. Éppen ezért vitába bocsátkoznék a szerző központi állításaival, hátha így minden érdeklődő számára legalább egy kicsivel tisztább lesz a mostani brit helyzet.

Pap írását azzal kezdi, hogy megállapítja: „Ez a hasonulás (lebutított thatcherizmus = blairizmus) is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy idén májusban a Munkáspárt történelme egyik leggyengébb választási eredményét érte el: a brit választók inkább szavaztak a hitelesebbnek tűnő konzervatívokra, mint a bénácska hasonmásukra (vagy épp a mandátumszerzésre szinte esélytelen, mégis sokkal hitelesebb zöldekre adták a voksukat).” Véleményem szerint a brit választók a gazdasági hitelességre és a szavahihetőségre szavaztak, vagyis minden olyanra, amit az Ed Miliband vezette Munkáspárt képtelen volt az előző ciklus alatt felmutatni. A briteknek ugyanis alternatíva kellett volna, ám ezt a baloldaltól nem kapták meg. Onnan csak bizonytalanság és ’60-as évekbeli szocializmus (államosítás, rezsicsökkentés, adóemelés) jött; ahogyan amúgy a szerző által megsüvegelt zöldek programja is nagyjából arról szólt, hogy ráígértek mindenre, amit a Munkáspárt szedett-vedett programja tartalmazott, közel 200 milliárd fontos többlettel terhelve a költségvetést.

A szerző ez után azzal folytatja, hogy: „Amit azonban nem vesznek figyelembe (a Munkáspárt vezetői), az épp az, hogy a politikai centrum mozgatható, és ahogyan Thatchernek sikerült a második világháború utáni jóléti konszenzust szétvernie, teljesen jobbra tolva a brit politika centrumát, úgy az inga a másik irányba is elmozdítható. A brit Konzervatívok 1979 és 1992 között négy országgyűlési választást nyertek meg, nem egyet meggyőző fölénnyel, tehát az a klasszikus vád, amit baloldali brit (és nem ritkán kontinentális) médiumok évtizedek óta hangoztatnak, miszerint egyetlen miniszterelnök döntötte romba a fejlett, modern, iparosodott Egyesült Királyságot, hazugság. Az 1960-as és 1970-es évek Királyságát ugyanis – sok más negatívum mellett – az alábbiak jellemezték: alacsony ipari termelékenység, szakszervezeti túlhatalom (pl. állandó sztrájkok = „Békétlenség tele”), magas infláció, magas munkanélküliség, túlzott adóelvonás. Margaret Thatcher megválasztása előtt tehát az ország finoman fogalmazva sem volt felfelé ívelő pályán. Természetesen a thatcherizmus hibái tagadhatatlanok. Ám az is, hogy sikerei nélkül az Egyesült Királyság elmúlt 30 éve nem olyan lenne, mint amilyen. Valahol talán nem is véletlen, hogy azokban az években a választók többsége nem az ottani mértékkel keményvonalas szocialisták (Michael Foot vagy Tony Benn) által vezetett Munkáspártot, hanem Thatcher konzervatívjait favorizálta. Vagy a nép tévedett volna?

A cikk írója ezt követően határozottan kijelenti, hogy: „Rengeteg társadalmi folyamat utal arra, hogy a brit polgároknak elegük van a szabályozatlan piacra, a gazdagok adókedvezményeire, a jóléti állam szétverésére és a dolgozó átlagemberek és a szegények démonizálására épülő politikából, amelyet a mainstream brit pártok magukévá tettek az elmúlt két-három évtizedben.” Vajon a szerző szerint a Konzervatívok, lényegében senki által nem várt többségi győzelme ezt a következtetést megerősíti?

Pap végezetül kifejti, hogy: „Jeremy Corbyn programja szintén e megszorításokra, perverz újraelosztásra és szabályozatlan piacokra alapuló gazdasági konszenzus ellen határozza meg magát, ugyanakkor hiányzik belőle bármilyen idegengyűlölet és bevándorlás-ellenesség.” Bár távol álljon tőlem, hogy Corbyn eszméit, gondolkodásmódját rasszizmussal vagy bárminemű idegengyűlölettel hozzam párhuzamba, azért érdekes, és a baloldali médiában ritkán megjelenő tény, hogy a Munkáspárt új vezér aspiránsa egyfelől egységes Írország-párti, aki nem sokkal azután látta vendégül a Sinn Fein vezetőjét a brit Alsóházban, miután egy IRA által végrehajtott terrorcselekményben majdnem meggyilkolták a brit miniszterelnököt. Másfelől pedig, aki rendszeresen lándzsát tör olyanok mellett, mint például Hugo Chávez, néhai venezuelai diktátor, Stephen Sizer anglikán plébános, aki szerint szeptember 11-ért a zsidók a felelősek, vagy a Hamasz palesztin terrorszervezet.

Persze, hogy ne csak a negatívumokról szóljak. A szerzőnek néhány dologban igaza van, például, hogy korántsem biztos Corbyn szeptemberi győzelme, vagy, hogy rámutat, a Munkáspárt parlamenti tagsága egyáltalán nem szimpatizál úgy a jelölttel, mint mondjuk a közvélemény bizonyos részei, a Munkáspártot ősidők óta támogató szakszervezetek vezetői, illetve az utóbbi pár hónapban a párthoz csatlakozó aktivisták tízezrei. Pap Szilárd István írása tehát egyáltalán nem igazságoktól, tényektől, helyes következtetésektől mentes munka, és ezért elismerést érdemel.

Ennek ellenére azonban úgy vélem, egy magára valamit is adó újságíró és blog nem engedheti meg magának a tények szelektív felhasználását, és a szándékos / szándékolatlan csúsztatások sorozatát. Még akkor sem, ha azzal saját igazának akar érvényt szerezni. Elsősorban pedig azért, mert ezzel saját jövőbeli céljait hitelteleníti, ha az általa piedesztálra emelt jelöltről és nézeteiről kiderül, hogy talán nem véletlenül voltak az elmúlt 30 évben (még a saját pártja által is) figyelmen kívül hagyva.

Németh Áron Attila

Japán megemlékezés a második világháborúról, érdekes szaúdi szokások, menekültek földön-vízen-levegőben, újabb fergusoni zavargások és a kínai "komfort hölgyek". A nyári szünet után újra itt van képes összeállításunk a világpolitikából!

Abe Sinzó japán miniszterelnök a mai napon beszédet mond az országa számára a második világháború végét jelentő fegyverletétel hetvenedik évfordulójának alkalmából. Magában persze az, hogy egy kormányfő beszédet mond egy történelmi megemlékezésen, nem nagy esemény. Ezt a beszédet azonban nem csak a helyiek várják, sőt, talán nem is ők várják igazán, hanem Japán több szomszédjának lakosai és politikai vezetői. A kerek évfordulók ugyanis mindig alapot adnak a Távol-Kelet következő évtizedének legfontosabb kétoldalú kapcsolataihoz. Márpedig ezeknek mostanság külön jelentőségük van a térségben, elég a Kínával fennálló jelentős nézeteltérésekre (erről itt írtunk), vagy a Dél-Koreával jó ideje meglévő fagyos viszonyra gondolni (erről meg itt).

Abe Sinzó miniszterelnök az esti órákban fogja megtartani a Távol-Kelet következő évtizedét talán alapjaiban meghatározó beszédét. A jelentőség oka, hogy Japánnak rég volt annyira feszült a viszonya több más globális (Kína) és régiós (Dél-Korea) hatalommal, mint mostanában. És ezt a helyzetet alapvetően az elmúlt évtizedek gyakorlatától némiképp eltérő, retorikájában nacionalistább és militaristább Sinzó-kormányzat idézte elő, lévén a múlt kormányzatai és miniszterelnökei jellemzően érzékenyebben közelítették meg ezeket a kényes viszonyokat. Ezek közül külön említést érdemel Murayama Tomicsi szociáldemokrata kormányfő legendás 1995-ös nyilatkozata, amiben őszinte bánatról, mély lelkiismeret furdalásról és erőszakos gyarmatosításról beszélt országa második világháborús szerepvállalása kapcsán. Ezeket a kijelentéseket ráadásul aztán Koizumi miniszterelnök sem vonta vissza, sőt újra el is ismételte őket 10 évvel később, vagyis, az utolsó két centenáriumi megemlékezés komoly gesztussal élt a szomszédok felé, amit azok emiatt már szinte el is várnak.

("Minden szónak jelentősége lesz" - Abe Sinzó, f: globalpost.com)

Abe Sinzó és kormánya azonban teljes más háttérrel, más felfogással közelíti meg ezt a kérdést: szerintünk nem volt szándékos erőszak, nem volt gyarmatosítás, egyszerűen háború volt, amiben mindenki követett el bűnöket, de ezekért Japánt kiemelten felelőssé tenni nem elehet, és ezért nincs is miért hamut szórni a fejükre. Ebből az alapállásból természetesen világosan az következik, hogy a Murayama és Koizumi beszédekkel szemben, Abe nem kér elnézést a Japán által elkövetett háborús tettekért, sőt kijelenti, hogy nincs miért megbánást vagy sajnálatot érezniük. Ha ez megtörténik, a már egyébként is hűvös dél-koreai-japán és kínai-japán relációk (jó esetben csak) befagyhatnak, ami a régiós ügyekben elképesztő hátrányokkal járhat – nem véletlen, hogy az Egyesült Államok állítólag jó ideje győzködi a japán vezetést, hogy törekedjen a szomszédokkal való jobb viszony kialakítására.

Ez utóbbinak viszont a legfrissebb sajtóhírek szerint lesz foganatja, mivel Abe várhatóan nem fog szembemenni a korábbi miniszterelnöki beszédekkel, és nem vesz fel egy karcosabb stílust. Valamiféle változást azonban mindenki vár, ám ez minden jel szerint a megbánás tanúsításának egy kifinomultabb formája lesz: például beszél majd a tettek felett érzett bánatról, esetleg még elkövetett agresszióról is, de a legutóbbi beszédekben elhangzott nagyon erős kijelentéseket (pl. gyarmatosítás) nem fogja elismételni, azokra maximum csak hivatkozik, hogy a kormány szellemiségében egyetért a korábbi nyilatkozatokkal. Vajon ez elég lesz-e a szomszédoknak? Vélhetően nem. Vajon ez további, hosszú távú elhidegüléshez vezet? Vélhetően nem.

("Dél-Koreában sokak nem kérnek a japánokból" f: ajw.asahi.com)

Látszólag persze a fenti párhuzam nem állhatna meg. Mégpedig azért nem, mert az ész azt diktálja, hogyha a mostani feszült helyzetben, egy egyébként is a korábbi szokásokkal, retorikával szakítani akaró nacionalista kormányfő – aki a múltban már többször nyilatkozta, hogy szerinte nincs miért elnézést kérni, illetve, aki újra aktív japán haderőt szeretne – akár csak minimálisan is eltér az elmúlt két megemlékezésen hallott kormányfői gondolatoktól, az széleskörű nemtetszést vált majd ki a kínai és dél-koreai közvéleményben. És ez amúgy minden bizonnyal így is lesz. A csavart azonban az ilyen diplomáciai helyzetekben most is, mint a legtöbbször, a reálpolitika jelenti. Ez ugyanis a kezdeti felháborodás és semmitmondó fenyegetőzések után asztalhoz kényszeríti majd a feleket, mert más út nincs. Sem Kína, sem Dél-Korea, sem pedig Japán számára.

Németh Áron Attila

Tegnap röppent fel a hír, miszerint a magyar kormány a belföldön beindított bevándorlással kapcsolatos plakátkampányt kiterjesztené a válságzónákba is, tehát azokra az országokra, ahonnan a legtöbb menekült érkezik Magyarországra. A lépés valószínűleg nem sokat fog segíteni a Fidesz-KDNP kommunikációs stratégiájának megítélésen, azt azonban nem mondhatjuk, hogy csak ők próbálkoznak hasonlóval Európában.

Az, hogy a migráció, a bevándorlás és a menekültügy a 2015-ös európai politika egyik legfontosabb toposza lett, mára vitathatatlan. A bevándorlási számok olyan arányban (2015 júniusáig a tavalyi évhez képest 150 százalékkal) nőttek az európai államokban és köztük leginkább Magyarországon, hogy az érintett kormányok látványos lépéseket kellett tenniük, hogy fenn tudják tartani a kompetens vezetési arculatot. Itthon ez legfőképp a totális tematizálásban csúcsosodott ki: Orbán Viktor és kormánya minden területen kulcskérdésként, gyökérproblémaként kezelte a helyzetet, amelyben erőteljes fellépésre van szükség – főleg, mivel Brüsszel véleményük szerint képtelen a válságot központi szinten kezelni.

("Kiélezett figyelem" - rendőrök és menekültek a magyar-szerb határ menti településen; f.: MTI)

Azt, hogy ez a probléma valóban kardinális jelentőségű ma, tökéletesen bemutatja az Eurobarometer által végzett közvélemény-kutatás is (a magyar eredményekkel összevetett verzió itt elérhető el PDF-ben): a jelenleg legfontosabb probléma, amivel az EU jelenleg szembe kell, hogy nézzen a válaszadók szerint, az a migráció kérdése. Érzékelhető, hogy a társadalmi szociális érzékenység bár egyes szinteken erősnek mutatkozik, a konkrétan érintett csoportok (határ menti városok, menekült táborok melletti országrészek) legtöbbször maximálisan elutasítóak a befogadási politikákkal szemben - lásd például a jelenlegi szlovákiai helyzetet. Nem véletlen, hogy az uniós politikusok is folyamatosan egy olyan új keretrendszer kialakításán dolgoznak, ami megnyugtató hatással lenne a jelenleg inkább szegmentált tagországi politikákra is. A legutóbbi döntés szerint a bevándorlástól leginkább sújtott államok 2020-ig összesen 2,4 milliárd eurónyi támogatást kapnának a helyzet kezelésének elősegítésére. Érdemes azonban megjegyezni, hogy ez az összeg nem jelent extra juttatást: az eredeti költségvetésben szereplő 7 milliárd eurós menekültügyi alapból fizetik majd ezt.

A támogatások elindítása mellett a másik nagy mérföldkő az EU-s stratégiában a menekültek tagországi befogadásának keretrendszere lenne. Azonban jelenleg a kötelező befogadást elutasították a tagországok, jelenleg csupán önkéntes kvóták alakultak ki több tagállam jóvoltából – Magyarország ebben jelenleg még szimbolikusan sem vesz részt. Jelenleg ugyanis az itthoni kormánykommunikáció egyértelműen az „ország megtelt”-gondolatkör mellett tör lándzsát. Ezt a motívumot szeretnék erősíteni azzal is, hogy például Szíriában és Afganisztánban is (helyi nyelvjárásokra lefordított) plakátokkal „informálnák” az ottani lakosságot, nem érdemes Magyarország felé venni az irányt azoknak, aki a kivándorlás mellett dönt. Ennek valódi hatásairól érdemes lenne valós vitát kezdeményezni, mi itt a DiploMaci Blogon első körben Titeket szeretnénk megkérdezni, mi t gondoltok a lépésről – tehát szavazzatok a cikk alján!

(f.: iom.org)

Érdemes azonban látni, hogy európai „erős állama”, a kérdés által szintén erősen érintett Németország is (ahol 19 százalékkal nőtt a bevándorlók száma a tavalyihoz képest) hasonló lépést tervez a jövőben. Thomas de Maiziere belügyminiszter videó üzenetben fog szólni az Albánia, Bosznia és Hercegovina, Koszovó és Macedónia felől érkező migránsokhoz, amelyben ki szeretné hangsúlyozni, hogy ne bízzanak azon ígéretekben, hogy a gazdasági indokkal történő bevándorlók is menekültstátuszt kapnak országában.

Összességében tehát látható, a menekültügyi helyzettel jelenleg minden európai ország kormánya kifejezett prioritással foglalkozik, és ahol tehetik, megpróbálnak belpolitikai tőkét is kovácsolni a problémából. Egyértelmű az is, hogy a tagországok egyre biztosabban érzékelik, a központi megoldások mellett mindenképp szükséges a szituáció önálló kezelése is, hiszen a jelenlegi EU-s szabályozások nem működnek még megfelelően kontinentális szinten, valamint nem is lehetnek elégségesek a helyzet konkrét, határok menti intézésében. Mindezek mellett azonban mindenképp szükséges és időszerű lenne Brüsszel részéről a téma rendezésének felgyorsítása, ugyanis a gazdasági gyengeségek után a menekültügyi helyzetről kialakított válaszok hiányossága újabb lendületet ad az euroszkepticizmus számára.

Mészáros Tamás

A Kurd Munkáspárt hétfőn újabb robbantást követett el Isztambul egyik rendőrőrse ellen, miután Törökország az Iszlám Állam elleni fellépésével párhuzamosan a kurd függetlenségért harcoló terrorszervezetet is igyekszik meggyengíteni. Ankara a nyár folyamán több fronton is offenzívába lendült, az összetett stratégia tétje nem kisebb, minthogy Törökország a Közel-Kelet legerősebb hatalmává váljon.

Augusztus tizedike véres napként vonul be a török történelembe, miután egymást követően a Kurd Munkáspárt (PKK) és a radikális baloldali Forradalmi Népi Felszabadító Párt is terrortámadást követett el Isztambulban egy rendőrőrs, illetve az Egyesült Államok konzulátusa ellen. A két támadás között hivatalosan nem tudtak a hatóságok mindeddig kapcsolatot felmutatni, azonban a két szervezet korábban is működött már együtt a török állammal szemben. Törökországban az elmúlt hónapok során egyre rendszeresebben követnek el terrortámadásokat. Először a kommunista szélsőségesek használták ki a korábban miniszterelnöki tisztséget betöltő Recep Tayyip Erdogan államelnök vezette Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) visszaélései nyomán kialakult elégedetlenséget, és hajtottak végre emberrablást és merényleteket. A helyzetet súlyosbította, hogy a korábbi kivárást követően Ankara keményen lecsapott az Iszlám Állam logisztikai hátterét alkotó törökországi sejtjeire, a kezdeti szakaszban mintegy ezer gyanúsított letartóztatása a PKK-t és a kommunista szélsőségeseket is érintette. A török külpolitika fordulata július végén tetőzött be, miután Ankara az Egyesült Államok rendelkezésére bocsájtotta a szír határhoz közeli İncirlik-i légitámaszpontot, amely jelentősen növeli az amerikai csapásmérő képességet az Iszlám Állammal erőivel szemben. Ezzel egy időben a török légierő, megsértve Irak szuverenitását, légitámadásokat hajtott végre a PKK határon túli állásaival szemben. A stratégia utolsó eleme egy 90 kilométer mély biztonsági zóna kialakítása lenne Szíria északi részén, amelyet török támogatással a Nyugattal együttműködő felkelők foglalnának el.

("A kurdoknak markáns véleménye van az erdogani politikáról", f: theguardian.com)

Természetesen nem véletlenül váltott sebességet a török bel- és külpolitika, amely a kurd kérdésben korábban megegyezésre törekedett a PKK-val, az Iszlám Állammal szemben pedig kivárt, és fontosabbnak tartotta az Aszad rezsim legyőzése nyomán egy szunnita, iszlamista Szíria kialakulásának elősegítését. A hónapok óta érlelődő fordulat oka a nagyhatalmak kiegyezése Iránnal, amely függetlenül attól, hogy az amerikai Kongresszus jóváhagyja-e a nukleáris megállapodást (amúgy pedig minden bizonnyal Obama elnök keresztül tudja vinni akaratát) Iránt évek óta nem tapasztalt kedvező helyzetbe hozza. A perzsa állam gazdaságának talpra állásával és a százmilliárd dollárt meghaladó eddig zárolt vagyonának felhasználásával megerősítheti pozícióit a Libanontól Közép-Ázsiáig terjedő térségben. Török szemszögből ez elfogadhatatlan fejlemény lenne, így megkezdődött Ankara versenyfutása az idővel, hogy bebiztosítsa, hogy a Földközi-tengerig terjedő síita tengely ne jöhessen létre, elvágva ezzel a törökök hatalmának kiterjesztését déli irányba. Egyrészt az İncirlik-i légitámaszpont átadásával Törökország igyekszik visszanyerni az Egyesült Államok jóindulatát, amelyre nagy szüksége lesz a következő években, hiszen az Iránnal kötendő kiegyezés nem jelenti azt, hogy a régióban megszűnne a befolyásért való küzdelem a török-iráni-arab háromszög között. Másodsorban a kurdok előretörését igyekszik visszaverni a török vezetés, ehhez pedig a PKK-t meg kell gyengítenie, egyben a szíriai biztonsági zóna kialakításával ketté akarja vágni az egyre erősödő szíriai kurd erőket. Végezetül az eddigi közvetett szíriai beavatkozással szemben a törökök egyre aktívabban fogják támogatni a szír felkelőket, egyrészt mert az Iszlám Állam immár komoly nemzetbiztonsági fenyegetést jelent Törökországra nézve, másrészt Aszad megbuktatása és így Irán kiszorítása Szíriából nem várathat magára.

("Szükségük van egymásra" - Erdogan és Obama, f: ynetnews.com)

A török külpolitikai fordulat belső mozgatórugói azonban legalább ennyire érdekesek. A legutóbbi választásokon a kormányzó AKP nem szerezte meg az abszolút többséget, így koalíciós kormányzásra kényszerül vagy előrehozott választásokra kerül sor. A két legnagyobb parlamenti párt, az AKP és a Köztársasági Néppárt (CHP) nagykoalíciójáról folytatott tárgyalások ugyanakkor nem haladnak jól, a pártvezetők most csütörtöki találkozója után eldőlhet, hogy visszatér-e a stabilitás a török politikai életbe, amelyre igen nagy szüksége van a külpolitikai fordulatot végrehajtó államnak. Egy novemberi, előrehozott választások után (bár a kiszivárgott információk alapján Erdogan elnök ezt a megoldást támogatja) egyáltalán nem biztos, hogy az AKP tudna javítani mostani pozícióján. Az erősödő terrorveszély, a nyílt beavatkozás a szíriai konfliktusba, a súlyosbodó gazdasági bajok megjósolhatatlan irányba csoportosíthatják át a pártok szavazóbázisát. Belpolitikai stabilitás ide vagy oda, Ankarának komoly leckével szolgálnak majd az elkövetkezendő hónapok, hiszen a regionális nagyhatalmiság kezdeti lépéseivel egyszerre érzékelheti a felelősségvállalás okozta belső nyomást és mindeközben meg kell birkóznia a többfrontos, elemeiben összefüggő konfliktussal a déli határai mentén.

Csepregi Zsolt

Grúziában járva az embernek elsőre két dolog tűnik fel: a kivételes természeti szépség és a feltűnően rossz közlekedési morál. Ha viszont a dolgok mélyére nézünk, láthatjuk a társadalmi széttagoltság jeleit is, amik jellemzően nem belpolitikai, sokkal inkább külpolitikai okokra vezethetők vissza. Grúzia évek óta kényszerpályákon mozog, és egyelőre kevés jel mutat arra, hogy ez érdemben változzon.

Grúzia modern kori függetlensége egyben a területi széttagoltság története is. Abházia fájdalmas elvesztése a kilencvenes évek elején, majd a Dél-Oszétia feletti kontroll megtartásáért vívott szélmalomharc Oroszországgal (aminek 2008-ban fájdalmas vége lett a grúzok számára), mind-mind növelték a lakosság elkeseredettségét, amin a csak lassan javuló gazdasági mutatók sem tudtak segíteni.

A belpolitikai eliteknél pár évente bekövetkezik a teljes paradigmaváltás, amikor is az előző vezetés külpolitikai manővereinek nyilvánvaló kudarcaira rámutatva egy új, lelkes vezetés kerül hatalomra, hogy aztán öt-hat év múlva maga is megbukjon. Emellett - a háborúktól és a nehéz gazdasági helyzettől nem függetlenül - immáron több évtizede folytatódik az a demográfiai lejtmenet, ami hosszú távon talán az egyik legnagyobb kihívás lesz Grúzia számára.  Rengeteg az Európa nyugati részei felé tartó kivándorló, mások pedig Törökországban vagy éppen az arab világ valamely közeli országában keresik a megélhetést. Az országot tartósan elhagyók miatt a születések száma sem éri el a kívánt szintet. Eközben hiába költenek évről évre egyre többet az oktatási intézmények fejlesztésére és a nyelvoktatásra, ha 18-20 évesen a többség elhagyja az országot.

Ami a nyelvoktatást illeti, az angol nyelv széleskörű ismerete egyelőre leginkább csak a fővárosra és a tengerparti sáv népszerű városaira jellemző, egyéb részeken az orosz nyelv ismerete nélkül lehetetlen a boldogulás. Ez az axióma az egész országot jól leírja: miközben Oroszország az átlag grúz fejében legtöbbször összekapcsolódik az elvesztett területek feletti keserűséggel, az orosz nyelv ismerete még így is az egyik legértékesebb tudás az országban, és emiatt számos iskolában az angol helyett is inkább az oroszt tanítják. A polcokon is rendre feltűnnek az orosz élelmiszeripari termékek, miközben a grúz exportot Moszkva minden eszközzel igyekszik korlátozni. Hiába, Grúzia még akkor sem tud szabadulni az orosz behatástól, ha nagyon akarja. (Ahogy Sztálinról is mindenkinek egyből az ugrik be, hogy a mai Grúzia területén, Gori városában született, miközben sok grúz ezt ma már leginkább letagadná.)

("Sztálin építtette. A grúzok használják.", f: ft.com)

Ha az ország külpolitikai megítélését nézzük, Grúzia stratégiai helyzete ellenére sem tudja kiaknázni a lehetőségeket. Ahelyett, hogy a nyugat előretolt bástyájaként érvényesítené a NATO-EU tandem (és saját) geopolitikai érdekeit, Tbiliszi leginkább diplomáciai kényszerpályákon mozog. A modern grúz vezetés legnagyobb adóssága az, hogy nem tudják érvényre juttatni az ország saját érdekeit, és ezt a gyengeséget a partnerek rendre kihasználják.

Grúzia továbbra is képtelen az orosz túlsúly ellensúlyozására, és a külpolitikai repertoár leginkább az offenzív orosz cselekedetek ellen tett harcias nyilatkozatokban merül ki. Pár hete például az orosz erők egy grúziai csővezeték 1,5 km-es szakaszát vonták ellenőrzésük alá, amire a grúz reakció meglehetősen mérsékelt volt.

Mondhatnánk, hogy minden rosszban van valami jó, és a területi viták legalább közelebb hozzák Grúziát például a NATO-hoz. Nos, ez közeledés 1994 óta tart, és sokan a 2008-as grúz-orosz háború után a folyamat felgyorsulását várták. Ezt követően azonban a csatlakozás helyett csak újabb üres ígéreteket (és némi pénzt) kapott a grúz kormány, hogy aztán 2013-ban egy magas szintű találkozón ismét csak az újabb halasztásról kapjanak tájékoztatást.

Márpedig Grúzia nem tudja magát megvédeni az esetleges újabb orosz offenzívától. Mint azt a pekingi olimpia évében is láttuk, az orosz csapatok játszi könnyedséggel jutottak el a grúz főváros határáig, tavaly pedig arról írtunk (itt), hogy az orosz határőrizeti szervek még több jogosítványhoz jutnak a vitatott abház területeken.

(Megbukott Grúziában, kormányzó lett Ukrajnában - Szakaasvili, f: newsweek.com)

A fő gond az, hogy Grúzia csak sodródik az árral, az állítólagos partnerei rendre cserbenhagyják, a gazdaságba pedig nem érkezik annyi friss forrás, mint például az olajban jóval gazdagabb Azerbajdzsánba. Grúzia hagyományosan a szövetségesek kiszolgálója (már a II. világháborúban is egyfajta utolsó mentsvárként funkcionált a szovjet haderők számára); ha már nincs szükség az adott konfliktusban a grúz támogatásra, akkor a partnerek is hirtelen eltűnnek, és csak akkor térnek vissza, ha feltételen szükségük van némi támogatásra a Kaukázuson is.

Grúzia továbbra is kitart a nyugati orientáció mellett, cserébe kap is anyagi támogatást (közlekedés- és oktatásfejlesztésre, vagy éppen a szelektív hulladékgyűjtés népszerűsítésére), de a teljes kép még mindig nagyon rosszul fest. Grúzia gazdasága az egy főre jutó GDP értéke alapján a globális rangsor 115-120. helyén helyezkedik el (többek közt Koszovó és Macedónia mögött), ami nem feltétlen az EU-érettséget mutatja.

Márpedig Grúzia deklarált célja a 2003-as rózsás forradalom óta az uniós csatlakozás megvalósítása, amit az is jelez, hogy számos középületen a grúz lobogó mellett ott van az EU zászlaja is. Azonban elnézve az elmúlt 20-25 év mérsékelt eredményeit, valószínűleg ez a távlati cél leginkább ugyanennyi idő elteltével válhat realitássá.

Hámori Viktor

A jövő évi elnökválasztás egyik nagy kérdése, hogy a több mint ötvenmilliós spanyolajkú közösséget melyik végső jelöltnek sikerül maga mögé állítani, s ezáltal elnyerni az Amerikai Egyesült Államok második számú kisebbségének támogatását. Republikánus oldalon eddig tizenhatan „szálltak be” a versenybe, köztük olyanok, akik spanyol anyanyelvű szülőktől származnak vagy élettársuk spanyol. Akad azonban olyan is, aki nagyon erős – és nyugodtan kijelenthetem – sértő, lekezelő stílusban nyilatkozik a spanyolajkúakról, nagyobbrészt a mexikói bevándorlókról. A következő időszak eldönti, hogy közülük ki lesz a republikánusok elnökjelöltje a 2016-os választásokon. Alábbiakban az ismertebb és esélyes republikánus jelöltekről ejtek néhány szót.

Kétségtelen tény, hogy Ted Cruz és Marco Rubio neve talán még azok számára is ismertek Amerikában, akik amúgy sokkal kevesebbet foglalkoznak a politikával, mint az amerikaiak azon része, akiket érdekel a közélet. Előbbi Kanadában született, 44 éves, édesapja kubai származású, Texas állam főügyésze volt öt évig, és republikánus oldalon még márciusban ő jelentette be elsőnek, hogy indul az előválasztáson. Egyébként ő Texas állam első spanyolajkú szenátora, valamint az Obama-adminisztráció egyik legkeményebb kritikusa. Cruz egy agresszívebb külpolitikának a híve, kiélezve azt a terrorizmus elleni harcra és szem előtt tartva az USA érdekeit. Esélyeit közepesnek ítélik a közvélemény-kutatók, és attól teszik függővé, hogy mennyire tudja magát eltávolítani a Tea Party mozgalomtól, a Republikánus Párt populista és konzervatív szárnyától, akik támogatták jelölését szenátorként.

Marco Rubio mindkét részről kubai származású, Florida állam szenátora. Cruzhoz hasonlóan Rubio is a Tea Party támogatásával lett szenátor. Spanyol származása ellenére kategorikusan elutasítja a Kubához való közeledést, határozott és beavatkozás-párti külpolitika híve, amely biztosítja az Amerikai Egyesült Államok vezető világhatalmi szerepét. Bevándorláspolitika terén ingadozó álláspontot képvisel, első körben támogatta Obama elnök azon elképzelését, hogy a bevándorlók gyerekei hivatalos dokumentumokat kapjanak az országban, de emiatt kemény kritikát kapott saját pártjától és ennek nyomán revideálta álláspontját. Ennek ellenére a közvélemény-kutatók legutóbbi mérései első helyre teszik személyét a többi republikánus jelölt ellenében, de ezen a listán nem szerepelt Bush és Wisconsin állam kormányzója, Scott Walker.

("Ma még a legnagyobb esélyes" - Marco Rubio, f: cubasi.cu)

Jeb Bush ismert és elismert politikus dinasztia sarja, Texas állam volt kormányzója, felesége mexikói és amerikai létére jól beszéli a spanyolt. Kiváló kapcsolatot ápol a spanyolajkú közösséggel, és támogat egy olyan bevándorlási reformot, amely minden spanyolajkú számára egyenlő esélyeket garantál. Gazdaságpolitikáját tekintve konzervatív vonalat képvisel. Az egyik legesélyesebb az előválasztásokon a Republikánus Párt részéről, meggyőződésem, hogy a spanyol közösség vele járna a legjobban, amennyiben ő lehetne a párt elnökjelöltje.

("A név sokat számít" - Jeb Bush, f: 247.mx)

Donald Trump neve ma egyet jelent a mexikóiak, de nyugodtan mondhatom egész Latin-Amerika viszonylatában az első számú közellenséggel. Amerika egész eddigi történetében nem volt még olyan elnökjelölt-aspiráns, aki úgy szeretett volna esélyesebb pozíciót elérni, hogy egy egész nemzetet gyaláz és rekeszt ki a becsületes és dolgos nemzetek sorából. "Mexikóból nem éppen a legjobbak jönnek. Azok jönnek, akikkel probléma van, mert velük együtt bűnözés és drog érkezik az országba. Ezek bűnözők." Trump kijelentette továbbá, hogy falat építtetne a 3000 kilométer hosszú amerikai-mexikói határon, és ennek költségét Mexikóval fizettetné ki. "Ezt jól jegyezzék meg!" – nyomatékosította. "A mexikóiak gúnyt űznek velünk, mulatnak az ostobaságunkon. Nem barátaink nekünk, higgyék el! És közben megvernek minket gazdasági téren" – tette hozzá Trump. Sértései, megalapozatlan kijelentései azért is abszurdak, mert a mexikóiak nagyon keményen kivették és kiveszik részüket az Amerikai Egyesült Államok építéséből. Miguel Ángel Osorio Chong mexikói belügyminiszter szerint súlyos károkat okoznak a televíziós személyiség és ingatlanmogul Trump szavai, de rajta kívül Latin-Amerika egésze visszautasította az elnökjelölt-aspiráns kijelentéseit. Trumpot egyébként botrányos kijelentései ellenére jó esélyekkel mérik a közvélemény-kutatók, bár én ezzel együtt is kizártnak tartom, hogy ő legyen az előválasztás győztese. Donald Trump neve világszerte akkor vált ismerté, amikor az előző elnökválasztási kampányban Obama elnök születési helyét kérdőjelezte meg, és többször felszólította az elnököt, hogy tegye igazságügyi szakértők számára elérhetővé születési anyakönyvi kivonatát.

Scott Walker nevét tartom érdemesnek a jelöltek hosszú sorából még kiragadni, aki Wisconsin állam jelenlegi kormányzója. Átlagos családból származik, édesanyja könyvtáros, édesapja lelkész. Walker a republikánusok legkonzervatívabb csoportjához tartozik. Wisconsinban abortuszellenes törvényt terjesztett be, ellene van a fogamzásgátló tablettáknak, a homoszexuálisok házasságát élből elutasítja, valamint a szakszervezetek jogait igyekszik csökkenteni. Walker esélyei kifejezetten jók, a legutóbbi mérések szerint a második helyet foglalja el a versenyben, de Iowában, az első olyan államban, ahol előválasztásokat tartanak, hatalmas támogatottságnak örvend és az élen helyezkedik el. Scott Walker legnagyobb problémája, hogy kevésbé jártas a külpolitikában, ha azonban ismereteit ezen a téren is javítja, esélyesebbé válik álláspontom szerint.

("A titkos favorit" - Scott Walker, f: prensacristiana.org)

George Patakiról egyáltalán nem gondolom, hogy esélyes lenne, de magyar származása miatt illik róla is szólni. New York állam kormányzója volt, politikai pályafutását szülővárosa, Peekskill polgármestereként kezdte. Hatalmas tapasztalatokkal rendelkező politikus, és komoly erőfeszítéseket tesz, hogy a spanyolajkúak (és az ázsiaiak) köréből szavazatokat seperjen be. Kis létszámú kormányban és hatékony államban gondolkodik, Irakba küldene katonákat, hogy megállítsa az Iszlám Állam előretörését. Pataki saját pártjában a konzervatívokat azzal szembesíti minduntalan, hogy nem tudnak lépést tartani a jelenlegi társadalmi elvárásokkal, New York állambeli kormányzósága pedig a republikánusok között a konzervatív oldalnak lehet jó alap Pataki kritizálására, hiszen New York állam a haladás híve volt mindig, viszonylag gyorsan és könnyedén lépést tartott a kor kihívásaival.

A jövő évi elnökválasztásról biztosan el lehet mondani, hogy az eddigi választások történetében most lesz a legnagyobb szerepe és jelentősége annak, hogy a „latinók” kit támogatnak, hiszen nagyságukat tekintve ők a második népcsoport az USA területén. Az előválasztások első helyszínein (Iowa és New Hampshire) még nem lesz fontos a jelölteknek a spanyolajkúakra figyelni, hiszen előbbi két államban elenyésző számban élnek „latinók”, de a későbbi helyszíneken, mint Új Mexikó, ahol majdnem a fele lakosság spanyolajkú, vagy Florida, Arizona, Colorado és Nevada, ahol húsz százalék körüli a spanyol anyanyelvű lakosság száma nem lehet majd megkerülni egyetlen jelöltnek sem őket. Míg 1990-ben 17 millió amerikai beszélte a spanyolt anyanyelvként, addig mára számuk meghaladja az ötvenmilliót. És teljesen egyértelmű, hogy az a jelölt, aki ismeri a nyelvüket, kultúrájukat, annak nagyobb esélye van elnyerni bizalmukat is. 1980-ig visszamenőleg minden eddigi elnökválasztáson a spanyol nyelvet beszélők szavazata elsöprő fölényben a demokratákhoz vándorolt, a republikánusok legjobb eredményüket (2004) George W. Bush második mandátumakor érték el a „latinók” között, ez 40 százalék volt, de még ez is nagyon gyenge a demokraták legnagyobb sikeréhez képest, amely 1996-ra datálódik Bill Clinton második mandátumához, amikor is 72 százaléka a spanyol nyelvet beszélők közül a demokratáknak szavazott bizalmat.

("Az első számú közellenség", f: laopinion.com)

A másik oldalon, a demokrata Hillary Clinton is nagy energiákat fektet a spanyolajkúak megnyerésébe, hivatalos honlapja spanyolul is elérhető, és első kampányvideójában egy spanyolajkú testvérpár is szerepel, akik anyanyelvükön szólalnak meg a felvételen. A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a „latinók” 68 százaléka Clintont favorizálja, míg csupán 36 százalék Jeb Busht. Érdekes adat, hogy azok közül a spanyolajkúak közül, akik magukat republikánus választóknak tartják, csupán 7 százalék szavazna Trumpra, 59 százalékuk pedig elégedett Obama eddigi tevékenységével. Az elkövetkező tizenhat hónap eldönti, hogy a spanyol anyanyelvű kisebbség ki mellett teszi majd le a voksát, hiszen Amerikában is érvényes az a „történelmi” kijelentés, hogy nem a közvélemény-kutatásokat kell megnyerni, hanem a választásokat. Meglátjuk kinek sikerül.

Erőss Bulcsú

Játszótér a bombák árnyékában, smink igazítás a kínai díszőrségnél, kenyai Obama az Obama általános iskolában, fehérorosz diktátorral kaszáló Depardieu. Minden, amit érdemes volt látni a heti világpolitikából.

A brit Portland stratégiai elemző cég górcső alá véve a nemzetek kormányzati rendszerének működését, kulturális terjeszkedését, oktatási rendszerét, a globális szerepvállalás mértékét, a digitális terjeszkedést és a vállalati szféra működését vizsgálta azok „puha erejének” mértékét. A Soft Power 30 című felmérés (teljes anyag: itt) rámutat arra, hogy a gazdasági növekedés nem minden esetben jár a „puha hatalom” azonos szintű jelenlétével, így például az ázsiai országok (köztük Kína) gazdasági növekedésük ellenére soft power tekintetében jócskán lemaradnak a nyugati listavezető társaiktól.

Miután a 1990-es évek elején Joseph Nye amerikai professzor kifejtette a soft power, avagy „gyenge erő vagy hatalom” fogalmának lényegét, az elmúlt több mint két évtizedben a kormányok egyre tudatosabban, és egyre nagyobb mértékben kezdték erősíteni azon erőforrásaikat, melyek birtokában az agressziónál, gazdasági túlerőnél nagyobb hatást lehet kifejteni mind a világpolitikára, mind az egymáshoz fűződő viszonyok alakítására. A „gyenge erő” alkalmazásának célja, hogy egy adott ország intézkedéseit a kívülállók elismerjék, követendő példának tartsák, egyszóval ugyanazokat az eredményeket kívánják elérni katonai fenyegetés és gazdasági szankciók bevezetése nélkül. Megfigyelhetjük, hogy a jelenleg fennálló multi poláris világrendben a „kemény erő” használata a „puha erőhöz” képest kétségkívül csökkenő tendenciát mutat.

A Portland által készített felmérés első három helyén Nagy-Britannia, Németország és az Egyesült Államok szerepel. Meglepő módon annak ellenére, hogy Kínát a világ második legnagyobb gazdaságaként jegyezzük, továbbá külpolitikai retorikája többnyire a soft power alkalmazásának szándéka köré épül, csak a harmincadik helyet szerezte meg.

("Mintaállam")

A jelentés Nagy-Britannia esetében a „gyenge erő” kategóriáinak erős kombinációjáról számol be, kiemelt fontossággal az ország globális szerepvállalására, továbbá a digitális és kulturális terjeszkedésére, kapcsolataira. Kiterjedt diplomáciai hálózata, nemzetközi kulturális eseményei, a külföldiek számára vonzó oktatási intézményei, valamint a brit média ismertsége és elérése szintén erősíti az ország befolyását. Míg Németország annak külügyi döntései felé irányuló nemzetközi közösségi bizalom által került második helyre, addig az Amerikai Egyesült Államok helyezését az említett tényező rontotta.

Kínának – a gazdasági aspektust kivéve – az USA-tól való lemaradása még nyilvánvaló (pl.: kutatás-fejlesztés, életszínvonal), továbbá Peking külpolitikai retorikáját átható békés felemelkedés gondolata hiába valós, regionális szintű fellépése ennek az eszmének sok esetben nem felel meg. Kína azonban felismerte a soft power alkalmazásának szükségét, és erre 2007 óta hatalmas összegeket irányoz elő. A kínai típusú soft power egyik fő ismérve, hogy a kormány jellemzően nagy volumenű gesztusokkal igyekszik csábítóvá tenni a keleti alternatívát. (Erre kiemelt példa Kína Afrikában történő szerepvállalása.) A kulturális aspektust tekintve a külföldiek számára létrehozott ösztöndíjas képzések nagy száma, továbbá a világszerte megtalálható Konfuciusz Intézetek erősítik Peking befolyását.

("Soft Power kontra Hard Power", f: FT.com)

A digitális forradalom és az internet hálózat fejlődése folyamatosan alakítja a globális viszonyokat. Egyre több szereplőnek (ország mérettől függetlenül), számos új fórumon nyílik lehetősége mind befolyásának növelésére, mind érdekeinek kifejezésére. Egy ország vonzóvá tétele esetében, azaz a soft power sikeres alkalmazása érdekében véleményem szerint nem szerencsés, ha a vezetés úgy gondolja, hogy az kizárólagosan központi irányítás alá tartozik. A kormányzati propagandák számos esetben nem adnak hiteles képet. Egy ország befolyásának növelése a civil társadalomtól, a privát szektortól, továbbá az egyénektől is függ. A sikeresség érdekében fontos az önkritikusság, a tudáscsere, továbbá a civil társadalom tehetségeinek felemelése, támogatása.

Gyuris Klaudia

A kelet-ukrajnai konfliktus során bebizonyosodott, hogy a küzdelem nem csak hogy nem nyíltan – tehát nem konkrét orosz és ukrán katonák között – hanem jelentős része egyenesen a harcmezőktől távol, az információs fronton zajlik. Ez nem kifejezett újdonság a modern háborúk kapcsán, az EU viszont úgy döntött, itt az ideje aktívan fellépni az orosz kommunikációs hadjárat ellen.

„Arszenyij Jacenyuk ukrán miniszterelnök a szélsőjobboldali Jobb Szektor pártjára állt a kárpátaljai konfliktusban”, „John McCain amerikai szenátor sértegette az ukrán hatóságokat egy interjúban”, „az Oroszország szó használatért börtön jár Ukrajnában”: csak pár példa a közelmúltból arra, milyen híreket terjesztenek orosz nyelvű hírportálok a kelet-európai régióban élő orosz kisebbség és persze az oroszországi olvasók számára. Bár ezek a torzítások részleteiben talán elhanyagolhatónak és alacsony hatásfokú akciónak tekinthetők Moszkva részéről, az EU korántsem szeretné félvállról venni a problémát.

("A csapból is ő?" - Vlagyimir Putyin interjúja az orosz Rosszija 1-es csatornán; f.: buzzfeed.com)

Ez nem is meglepő, tekintve, hogy az orosz propaganda-gépezet működése olyan szervezetten és központi politikai irányítás mellett folyik, ami komoly kockázatokat jelenthet a jövőben. Főleg látva az ukrajnai helyzet kapcsán kialakult helyettesítő háborút (amelyben hivatalosan az orosz egységek nem vesznek részt a konfliktusban, csupán az orosz párti szeparatisták), ami bár nem nevezhető Putyin számára teljes sikernek, a metódus más kelet-európai országban is felhasználható lehet. Ehhez pedig hatalmas segítséget nyújt a helyi erők feltüzelésében a fals információkkal szított indulatok hulláma.

Ezt ismerte fel Brüsszel is, amikor a márciusi előzetes megbeszélések után június végén előterjesztett és megtárgyalt egy stratégiát a kommunikációs válaszlépések kapcsán. A terv szerint szeptemberben létrejön egy öt európai országból toborzott vezetők irányítása alatt álló kommunikációs egység az EU-n belül, East StratCom néven. Ennek lenne a feladata a jövőben, hogy leleplezze a hamis és téves információkat, amelyek negatívan befolyásolnák a közvéleményt, emellett elő kell segíteniük az uniós gazdasági, politikai és társadalmi reformok előnyeinek bemutatását közvetlen (tehát aktív kommunikációs) és közvetett (pl.: civil szervezetekkel való együttműködés) módszerek segítségével.

Többek szemében azonban a lépés túl későn és túl lassan jön. Az Egyesült Királyság például már idén áprilisban létrehozott egy 1500 fős egységet (a 77. Brigád) a hadsereg keretin belül, hogy felvegye a harcot az pszichológiai hadviselés ellen – legfőképp az orosz és az Iszlám Állam által generált közösségi média tartalmakra fókuszálva. Hollandia és Lengyelország sem bíznak feltétlenül egy közös EU-s kezdeményezésben, így jövőre saját hírügynökséget állítanak fel, hogy ellensúlyt nyújtson az orosz propagandával szemben. A televíziós, rádiós és online felületen terjesztett objektív információk orosz nyelven fognak megjelenni a kelet-európai államokban, hogy bemutassák, milyen más álláspont is létezik még Moszkváén kívül. A projekt természetesen nem az EU-s East StratCom ellenében, inkább a mellett jön létre, az azonban látható, hogy az önálló kezdeményezés értékében még mindig sokszor jobban bíznak a tagállamok, mint egy teljesen átfogó megoldásban.

("Éles választóvonal" - orosz plakát a krími népszavazás kapcsán; f.: telegraph.co.uk)

Az viszont egyértelmű, hogy a probléma és annak hatásától való félelem jelentős erőket mozgat meg a kontinensen. A digitális információs korszakban a gyors reagálás, a megfelelő csatornák használata és a lokális társadalmi folyamatok aktív lekövetése jelenthet biztosítékot arra, hogy az Európai Unió sikeresen fel tudja venni a harcot az orosz propagandával szemben. Teljes bizonyossággal azonban nehéz kijelenteni, hogy pár új hírügynökséggel sikerülhet minden szinten leépíteni a fals információkból épített, Moszkvából irányított információs hálózatot, hiszen belátható, hogy a téves adatok és összefüggések egyszerű köztudatba hozása sokkalta egyszerűbb, mint az objektív cikkek és anyagok elkészítése. Ahogy a hatásuk és terjedésük is teljesen más: egy direkt helytelenül interpretált videó, kép vagy hír, amely akár csak egy főcímmel terjed a közösségi médiában sokkal rövidebb idő alatt fejt ki érzelmeket, mint egy hosszasabb elemzés a helyzet mélyebb hátteréről. Azonban akármilyen szélmalomharcnak is tűnhet mindez, a kezdeményezés mindenképp fontos és stratégiailag helyes válaszlépés az EU részéről.

Mészáros Tamás

A legfrissebb felmérések szerint a brit Munkáspárt következő vezetője egy, a szélesebb európai politikai elit, média és közvélemény által alig ismert politikus, Jeremy Corbyn lehet. Bár a meggyőződéses szocialista Corbyn – aki évek óta szimpatizál Venezuelával, magasabb adók kivetésével a tehetősebbekre és bizonyos stratégia iparágak újraállamosításával – kezdetben a munkáspárti elnökjelölti verseny meglepetés résztvevője volt, a számok alapján ma már egyértelmű esélyes. Lesz-e Corbyn pártelnök? Mi lesz a Munkáspárttal, ha igen? És mit jelentene a megválasztása az európai baloldal számára? Írásomban ezekre a kérdésekre kerestem a választ.

Jeremy Corbyn igazi westminsteri veterán, hiszen már 1983 óta tagja a brit parlamentnek. Észak-Islington képviselője azonban – dacára az elmúlt 32 évnek – jelentős szerepet eleddig nem töltött be pártjában. De vezetői múlt ide vagy oda, most mégis mindenki Corbyn esetleges választási győzelméről beszél a szeptemberben esedékes munkáspárti pártelnöki versenyben, akit a legfrissebb Times/YouGov felmérés 53 százalékon mért – Andy Burnham, a jelenlegi második helyezett, ugyanitt 47 százalékon áll. Bár ezt a lehetőséget nem csak a jelölése után közvetlenül tartották nagyon sokan lehetetlennek, hanem még jó egy hónapja is. Corbynt ugyanis a legtöbben, beleértve az ellenzéki és a baráti sajtót egyaránt, a nulladik naptól kezdve egy lelkes, de esélytelen radikál baloldali aspirásként tartotta számon; nagyjából úgy, mint a 2010-es pártelnöki választásokon Diane Abbottot. A veterán politikus most viszont cáfolni látszik minden korábbi, neki tulajdonított esélyt azzal, hogy ma már senki nem nevet azon, hogy nyerhet-e, mert a számok azt mutatják, hogy igen is van esélye.

("Megmentő vagy végső romba döntő?" - Jeremy Corbyn, f: telegraph.co.uk)

Még úgy is, hogy ez elsőre szabályos csodaként hathat, hiszen ismerve a Munkáspárt 1997 és 2010 közötti kormányzati időszakát, amit a Blair-Brown tandem féle „New Labour” mozgalom (neoliberális gazdaságpolitika és a modern szociáldemokrácia házasításából létrejött politika – szerző.) fémjelzett, a legutóbbi elnök Ed Miliband és Jeremy Corbyn retorikája, céljai, háttere meglehetősen szokatlanul hat a Munkáspárt vezetőinek / vezetőjelöltjeinek soraiban. Miliband és Corbyn számára ugyanis a szakítás a különféle szakszervezetekkel, a magas adók rendszerével, bizonyos iparágak államosításával egyáltalán nem volt soha követendő példa, mint volt például Tony Blair számára. (A kisebbik Miliband persze Gordon Brown volt miniszterelnök mellett kevésbé volt akkora szocialista, mint pártelnökként, ám tény, azért azt sem lehetett rá sohasem mondani, hogy olyan elkötelezett lenne a New Labour tanok iránt, mint testvére, a volt külügyminiszter David Miliband.)

Jeremy Corbyn azonban talán még ezen az Ed Miliband-i origón is a balra helyezkedik el Venezuela szimpátiájával, a palesztinok és egy egységes Írország ügyének támogatásával, a bankok, nagyvállalatok és gazdagok állandó verbális vegzálásával, valamint több stratégia iparág újraállamosításával (pl. vasutak). Corbyn tehát pártelnökként minden jel szerint nem egy Miliband 2.0, hanem egyenesen egy Tony Benn 2.0 lenne, vagyis, valaki olyan, aki brit mércével mérve valóban radikál baloldalinak tekinthető. Egy ilyen váltás természetesen a Munkáspárt legutóbbi kormányzati időszakát nézve minimum szokatlan, hogy durvább jelzőt ne használjak. Ed Miliband vezetését alapul véve viszont inkább már folytonosságról, vagy még inkább, jogos következményről kell beszélni.

("Madarat tolláról, embert barátjáról" - Corbyn és a néhai Hugo Chávez, f: sunnation.co.uk)

De hogyan lehet nagyjából 5 év leforgása alatt egy neoliberális gazdasági intézkedéseket hirdető, a szakszervezeti múltjával leszámolni akaró baloldali szervezet ismét tradicionális szocialista párt? Az okok persze most is, mint mindig, sok rétűek. Ám a következő tényezőknek nyilvánvalóan fontos szerepük van ebben a folyamatban: 1) Mind a 2010-es, mind a 2015-ös parlamenti választásokon bekerülő új munkáspárti képviselők meghatározó része markánsan baloldali érzelmű. 2) Az elmúlt években a párthoz csatlakozó, egyes források szerint több mint 60 ezer új párttag jelentős része szintén markánsan baloldali érzelmű. 3) A pártnak évek óta nincsen koherens, világos gazdasági programja, ami akár a Konzervatívok, akár a többi kisebb, baloldali párt által támasztott kihívásra, kérdésre választ tudna adni.

A fentieket tehát összegezve: először is igen, a mai felmérések alapján és a Munkáspárt jelenlegi belső dinamikáját ismerve könnyen elképzelhető, hogy Jeremy Corbyn lesz a következő pártelnök. Másodszor, ez a választás a Munkáspárt számára, ha nem is katasztrofális, de súlyos gondokat okozhat a közeljövőre nézve. Részben, mert a Corbyn-i szocializmus és politika a szélesebb brit választói tömegek számára (finoman fogalmazva) inkább megmosolyogtató, mint komolyan vehető alternatíva. Részben meg, mert a párt jelenlegi vezetése, és tagságának legalább a fele, egyáltalán nem újraállamosítás, Venezuela és hasonló párti, vagyis, Corbyn megválasztásával brutális törésvonalak keletkezhetnek a pártban, amely ezen a téren amúgy sem áll jól. Végezetül pedig, Jeremy Corbyn megválasztása akár láncreakciót okozhat a kontinentális, történelmi nagy baloldali pártok vezetésében is, hiszen a tagságok számára sok helyen pozitív jel lehet, hogy a brit Munkáspárt elnökké mert választani egy régimódi szocialistát, vagyis, nem kell feltétlen olyan feltörekvő pártok mellé állni, mint a Podemos, mert változást lehet generálni a nagyoknál is. Persze, hogy ez az európai baloldal számára végül hosszútávon üdvös változás lenne-e, nehéz megmondani. Szerintem nem. De ezt eldöntik majd a tagságok, ha Jeremy Corbyn szeptemberben valóban a Munkáspárt első embere lesz.

Németh Áron Attila

A német kancellár vasárnapi nyilatkozatában adósságkönnyítést helyezett kilátásba Görögország számára, azonban kizárta, hogy annak akár egyetlen eurócentjét is elengednék. A német rugalmasság hangsúlyozása egyszerre szolgálja a görögök gyors lefegyverzését a harmadik mentőcsomagról szóló tárgyalásokon, és a görög válság kezelése kapcsán Németország és Franciaország között kialakult feszültség enyhítését.

Hiábavaló volt az idén januárban megválasztott, radikális baloldali pártnak tartott Sziriza által vezetett görög kormány európai hitelezőivel szembeni küzdelme. A fél éves kálvária végére egy megalázó parlamenti szavazás tett pontot, ahol a görög törvényhozók, szembemenve a nép július 5-én kinyilvánított akaratával, elfogadták a nagyrészt hitelezői diktátumot. Az ellenzéki pártok segítségével átvitt gazdasági reformcsomag-javaslattal sikerült elkerülni, hogy az Európai Központi Bank beszüntesse a görögök euróval való ellátását és gyakorlatilag bekövetkezzen a görög államcsőd. Nem lélegezhet azonban még fel az EU, hiszen a korábbi hetek harcias tárgyalásai csupán a Görögországnak nyújtott harmadik mentőcsomagról szóló tárgyalások nyitányát képezték. Ennek a most induló tárgyalási körnek az alaphangját kívánta most megadni Angela Merkel vasárnapi kijelentése, amely továbbra is megfosztja a görögöket attól a reménytől, hogy a gazdaságuk zsugorodása miatt folyamatosan duzzadó adósságrátájukból levághassanak. Ugyanakkor a német vezetés rádöbbent, hogy túl messzire mentek a görög népszavazás után Athén megtörésében, és hatalmas politikai árat kellene fizetniük, amennyiben az adósságkönnyítés pártján álló Franciaországot és a Nemzetközi Valutaalapot elidegenítik.

("Rajtuk áll vagy bukik minden")

A görög válság sokkal inkább szól az Európai Unió jövőjéről, mint egyetlen tagország sorsáról. A több mint fél évtizede húzódó európai gazdasági krízis számtalan eddig lappangó törésvonalat hozott felszínre az EU-n belül. Ezek között a legfontosabb a fiskális szigort alkalmazó Németország vezette északi államok és a Földközi-tenger mentén elhelyezkedő, gyenge hatékonyságú tagországok között feszül. Az Unió jövőjét azonban legfőképpen a Berlin-Párizs kapcsolat határozza meg, míg Németország gigászi exporttöbbletét kívánja fenntartani az Unió egyben tartásával, addig Franciaország számára azonban sokkal inkább politikai, mint gazdasági szempontból létfontosságú az EU. A második világháborút követően egyedül ez a szupranacionális szervezet képes megőrizni az európai nagyhatalmak globális befolyásának maradékát és megelőzni, hogy azok újra egymás ellen forduljanak, magukkal rántva a kisebb szomszédjaikat. Franciaország éppen ezért nem hagyhatja, hogy a déli tagállamokat Németország kedvére megfegyelmezze, és adott esetben kirúgja a monetáris unióból csak azért, hogy ne jöjjön létre precedens az északi hitelezők követeléseinek semmibevételére, a politikai racionalitás elé helyezve a szűklátókörű gazdasági érdekeket és a német lakosság populizmusba hajló igényeinek kielégítését.

Németország azonban pontosan tudja, hogy nem mehet közvetlenül szembe Párizzsal, így minden bizonnyal teret fog engedni némi könnyítésnek a görögöknek nyújtott harmadik mentőcsomag odaítélése feltételét képező gazdasági reformok terén. Az északi hitelezők által erőltetett megszorítási politika Görögország esetében egyáltalán nem vált be, a nemzeti össztermék idén akár négy százalékkal is csökkenhet. Ezzel gyakorlatilag lehetetlenné vált a görög államadósság „kinövése”. A görögök talpra állásának egyetlen esélye, hogy az adósságszolgálatukat átütemezik, időt adva Görögországnak, hogy nemzetgazdaságát újraépítse, versenyképességét növelje, majd pedig egy erősebb pénzügyi pozícióból fizesse vissza a hiteleket. Angela Merkel vasárnapi nyilatkozata ennek a mindenki számára kedvező megoldás előtt nyitotta meg az utat, azonban igen szűk mozgástere marad a német vezetésnek a fiskális szigort követelő német közvélemény, a görög teherbíró képesség és a francia nyomásgyakorlás között.

Csepregi Zsolt

Lezárt iráni atomvita, konfliktus a japán békealkotmány körül, görög tüntetések és börtönbe látogató Obama. Ezek, és még sok más fontos esemény a hétről - képekben.

A Moszkva vezette Eurázsiai Gazdasági Unió (EaU) alig féléves fennállása alatt értelemszerűen még nem tudott jelentős eredményeket felmutatni, azonban a kezdetektől jelen levő stratégiai dilemmák tovább kumulálódtak: merre nyisson az új közösség? Átterelhető-e a politikai alapú csoportosulás egy valódi gazdasági unió vágányára? Ki fog tárgyalni az oroszokkal és partnereivel?

A kérdések mindenképp aktuálisak, hiszen az EaU hosszú távon határozhatja meg az eurázsiai kontinens geopolitikai viszonyait, amennyiben a tagok közötti mélyebb együttműködés létrejön. A jelenleg gazdasági unióként aposztrofált (valójában az orosz primátust egy gazdasági együttműködés képébe csomagoló politikai kooperáció) EaU létrehozását még a Jelcin-érában kezdték el (ekkor egy orosz-fehérorosz unió létrehozása volt a cél), majd Putyin 15 éves munkája kellett ahhoz, hogy az orosz közel-külföld leglojálisabb államait sikerüljön egy helyre terelni. Mint láttuk, ez bizonyos esetekben nem sikerült (ld. Ukrajna példája).

("Még lehet nagy siker az EaU")

Az eddigi eredmények lényegében a vámhatárok lebontásában, a határellenőrzés egyszerűsítésében és a hangzatos nyilatkozatokban merülnek ki. A zavaros időket megélő orosz gazdaság egyfajta utolsó mentsvárként tekint a többi tagra (Kazahsztán, Belarusz, Örményország és hamarosan Kirgizisztán), miközben próbálja kibővíteni a kapcsolatokat az ázsiai kontinens nagyágyúival (Indiától kezdve Kínán át egészen Japánig). Az ukrajnai helyzet miatt sok helyen nem teljesen szalonképes orosz vezetés időről időre az EaU-ra hivatkozva próbál teret nyerni magának, mondván, Moszkva nem csak a saját, hanem egy teljes gazdasági unió kapacitását tudja felajánlani. Más kérdés, hogy a tagországok egytől egyig a nyugati demokráciákban kevésbé elfogadott értékeket képviselő politikai eliteket vonultatnak fel.

Oroszországnak jelenleg kettős feladata van: egyrészt meg kell próbálnia levetnie a politikai mázat az EaU-ról, ezáltal elfogadottabbá válna az egész tömörülés a globális piacokon. Ha sikerül tisztán gazdasági tömörülésként eladni a projektet, abból hosszú távon Moszkva csak profitálna. Másrészt az új gazdasági unió révén piacokat kell szereznie nem csak keleten, hanem nyugaton is. Itt jön be az a motívum, hogy az EU tagállamai a szankciók miatt sok területen nem is üzletelhetnek az oroszokkal közvetlenül. Azonban ha sikerül bizonyos tranzakciókat átcsatornázni a többi EaU-tagállamon keresztül, akkor Moszkva továbbra is hozzájuthatna azokhoz a tiltott árukhoz, amelynek közvetlen behozatalát jelenleg a szankciók megtiltják.

Az elmúlt évtizedek globális trendjeit elemezve azt látjuk, hogy a nemzetállami együttműködések egy sor új intézményt és csoportosulást hoztak létre. Ebbe a képbe szervesen illik az Eurázsiai Unió koncepciója is; ami az időzítést illeti, a dolog meglehetősen kétélű: egyik oldalról egy roskadozó orosz gazdaságot terhel az unió létrehozásának és elindításának minden költsége, ami nyilvánvalóan nagy teher. Másrészt azonban a gazdasági csapdahelyzet miatt lehetséges, hogy ennél jobbkor nem is jöhetett volna ez az új lehetőség, és az Eau felépítése lehet a jövőbeni növekedés kulcsa.

("Tagok. Tagok lesznek. Soha nem lesznek tagok", f: thenews.com.pk)

Másképp fogalmazva: az oroszoknak most amúgy sem könnyű a helyzete, de az EaU-val járó plusz terhet érdemes vállalni, mivel így újabb évtizedekre bebetonozhatja magát Oroszország az eurázsiai piacokon. (És például nem nő még jobban a Kreml fejére az olaj-nagyhatalom Kazahsztán.)

Hogyan lehet sikeres ez a putyini projekt? 1. El kell rejteni a politikai színezetet, és tisztán piaci alapú megállapodásokat kell kötni a többi gazdasági tömörüléssel (pl. az EU-val vagy az SCO tagjaival.) 2. Fenn kell tartani a párbeszédet mind Európával, mind az ázsiai nagyokkal. 3. Oroszországnak diverzifikálnia kell az exportját. A jelenlegi monokultúrás kivitel nagyon sérülékennyé teszi az orosz gazdaságot. Az EaU révén talán új termékszegmensekben is meg tud majd jelenni az orosz kivitel (a többi tagállammal együttműködve). 4. Tilos az EU-nak végleg hátat fordítani. A politikai csatározástól függetlenül kell építeni az európai gazdasági kapcsolatokat (ha már eddig nem sikerült). 5. Hivatkozási alap lehet, hogy az Oroszország elleni szankciók éppúgy sújtják az európai nagyvállalatokat, mind magát az orosz gazdaságot, hiszen számos termék oroszországi exportját betiltották, emiatt az EU-s vállalatok bevétele is csökkent.

A legfőbb gondot az jelenti, hogy jelenleg nincs az EaU és az EU között semmilyen hivatalos érintkezési felület. Mivel a kooperáció beindításához szükséges tárgyalások megkezdése a Putyin-Lavrov tengely jóváhagyása (tehát politikai döntés) nélkül nem lehetséges, ezért az Eurázsiai Unió európai tapogatózásai egyelőre csak a képzeletünkben léteznek. Azonban ha megérkezik a zöld jelzés, akkor elképzelhető, hogy tudathasadásos állapotot fogunk tapasztalni: miközben Putyin kemény szólamokkal ostorozza az EU-t az egyik csatornán, a másikon az uniók vegyes bizottságai éppen hosszú távú gazdasági megállapodásokat írnak alá

A kérdés az, hogy mindez mikorra következhet be – ne feledjük, hogy láttunk már hasonló nagy próbálkozást a régióban, ez volt a Független Államok Közössége. Ott is nagy volt a kezdeti szólamok lendülete, az eredmények viszont messze elmaradtak a várttól. Vajon a történelem ismétli-e önmagát?

Hámori Viktor

Az elkövetkező időkben végérvényesen pozitívvá válhat Kuba nemzetközi megítélése: Barack Obama 2014 végén tett egyértelmű diplomáciai gesztust Havanna felé, az EU pedig szintén tavaly április óta kezdett újabb tárgyalásokba a szigetország és az európai kontinens kapcsolatainak javítása érdekében. A teljes nyitás lehetőségére azonban több kérdés is árnyékot vet.

A kubai válság hosszú távú hatásairól és a konfliktus történelmi mérföldköveiről már korábban is írtunk (például itt), a szigetország totális elszigeteltsége az 1960-as évektől kezdve óriási károkat okozott az ottani társadalmi és gazdasági fejlődés számára. Barack Obama és Raúl Castro december 17-i bejelentése, a kölcsönös fogolycsere már egyértelmű jelzés volt arra, hogy a hidegháborús konfliktus a végéhez közeledik a két állam között. Alig pár hete, július 1-jén pedig eljött az a nyilatkozat, ami valódi változást hirdetett a diplomáciai kapcsolatok terén: kölcsönösen újra megnyitják a több mint 50 éve bezárt amerikai és kubai nagykövetségeket egymás fővárosában.

("Kézfogásban a jövő?" - Raúl Castro és Obama 2015 áprilisában; f.: AFP)

A külügyi kapcsolatok hivatalos felélesztése Washington és Havanna között hatalmas lépés, és ez a sajtónak adott interjúkban is meglátszik: Raúl Castro szerdán úgy fogalmazott, Kuba kész szakítani a múltbéli vitákkal, és békében élni az Egyesült Államok mellett. A hétfői (július 20.) napon nyíló nagykövetségek azonban csak egy szelete a kapcsolat teljes reformjának, és ezt már most lehet érezni. A két legfontosabb kérdés a gazdasági embargó felszámolása és a Guantánamói-öböl hovatartozása. Egyik pirulát sem lenne azonban könnyű elfogadtatni a Republikánus Párt abszolút többségének irányítása alatt álló amerikai Kongresszussal. A konzervatív oldal ugyanis a már eddig tett engedményeket is túlzásnak éli meg, amivel Obama és a demokraták szinte elismerik a diktatórikus rezsim létezését és jogosultságát.

Kétségtelen, hogy az enyhülési politika sarokpontjai markánsan elő fognak kerülni a 2016-os amerikai elnökválasztási viták során is. A jelenlegi floridai szenátor és republikánus elnökjelölt Marco Rubio szerint például addig szó sem lehet pozitív hozzáállásról, amíg Kuba nem hajlandó maga is kemény lépéseket tenni a múltbéli tettek visszafordításának érdekében. Ilyenek lennének például az elkobzott amerikai vagyonok rendezése vagy a kubai állampolgárok szabadságjogainak kiterjesztése. A demokraták szerint azonban ez a nyitás nem hogy elhamarkodott, hanem éppen hogy így is túl késői: a nagykövetségek megújításával a két ország kormánya sokkal közvetlenebbül tud majd egyeztetni és tárgyalni a jövőbeli kérdésekről, amivel pont elősegítik a diktatúra lebontását. John Kerry valószínűleg hamarosan Havannába látogat (1945 óta nem tett amerikai külügyminiszter ilyet) – főleg, miután most kedden sikeresen lezárták Bécsben az iráni atomvitát.

("Európai közeledés" - Frank-Walter Steinmeier és Bruno Rodríguez külügyminiszterek; f.: wsj.com)

Azonban nem csupán az Egyesült Államok kezdett új közeledési politikát a szigetországgal: Brüsszel tavaly április óta tárgyalásokat folytat az EU-Kuba viszony rendezése okán. Ennek egyik igazán látványos eleme, hogy a mai napon indult két napos látogatásra Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter - célja természetesen az uniós országok és Havanna közötti kapcsolat javításának elősegítése. A vizit érdekessége, hogy német külügyér nem járt Castro-éknál, amióta Németország újraegyesült. Bár a két nap során a hiavatlos programban most sem szerepel találkozó Raúl Castro-val, csupán a kubai külügyminiszterrel Bruno Rodríguezzel és a kormány több másik tagjával fog elméletben találkozni. Ez szimbolikusan még továbbra is a kapcsolat hűvösségét, az EU fenntartásait jelzi a diktatórikus állammal szemben.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a hidegháború egyik utolsó nagy konfliktusa mára egyértelműen elindult a megoldására kikövezett úton. Raúl Castro jelenleg úgy tűnik, hogy elkötelezte magát a nyitás mellett, ami valószínűleg a rezsim keretein további töréseket fog okozni, és előrevetíti a kubai társadalom jövőbeli szabadságának képét. Az azonban, hogy ehhez mennyi időre lesz szükség, és hogy Brüsszel és Washington enyhülési politikája mikorra érik be a szigetországban, még továbbra is kérdéses.

Mészáros Tamás

Kedd reggel megszületett a történelminek is nevezhető döntés az iráni atomprogrammal kapcsolatban. A megállapodás korai megítélése igen változó, a tárgyalóasztalnál ülő nagyhatalmak vezetőinek több országban kell még harcolniuk a helyi parlamentek és kongresszusok porondján, hogy elfogadtassák azt a politikusokkal. Azonban pozitív visszhangban sincs hiány: Kína úgy tűnik, alkalmazná az elért eredményeket Észak-Korea kapcsán is.

Most, hogy előreláthatólag úgy tűnk, a 13 éve zajló iráni atomvita a végéhez ért a világ, érdemes lehet a nukleáris fegyverkezés és a non-proliferációs figyelmet a másik hasonló helyzetben járó országra, Észak-Koreára fordítani. Észak-Korea 2005-ben jelentette be hivatalos csatornákon, hogy rendelkezik atomfegyverrel, az ötök (akik ebben az esetben Kína, az Egyesült Államok, Dél-Korea, Japán és Oroszország) pedig ettől kezdve azon dolgoztak, hogy sikerüljön diplomatikus úton egyezségre jutni a leszerelési lépésekről. Észak-Korea azonban nem bizonyult könnyű tárgyalópartnernek: azóta három nukleáris tesztet hajtott végre (2006, 2009 és 2013-ban), 2009 óta pedig már a NAÜ (Nemzetközi Atomenergia-ügynökség) véleménye szerint is teljes értékű atomhatalomnak számít a diktatórikus ország.

("Egy felvonuláshoz már mindenképp elegendő" - észak-koreai atomfegyver Phenjanban; f.: thecommentator.com)

A tárgyalások több körben zajlottak, 2009 során azonban falnak ütközött az egyeztetés, mivel az előzőleg kialkudott feltételeket (nukleáris létesítmények leépítése, a megmaradók nemzetközi ellenőrzése, az atomfegyverek leszerelése) nem sikerült elfogadtatni és érvényesíteni. Azóta a feleknek képtelen voltak érdemben folytatni a megbeszéléseket, az Észak-Koreával szembeni szankciók (amelyek hasonlatosak az épp most leépülő irániakhoz – tehát pénzügyi, gazdasági és katonai területeket érintettek) pedig továbbra is érvényben vannak. Tavaly februárban John Kerry amerikai külügyminiszter pekingi látogatásakor megpróbált hatást gyakorolni Kínára, hogy vezesse vissza szomszédját a tárgyalóasztalhoz, azonban ez nem járt sikerrel.

Ez alapvetően jelzi, hogy a konfliktus egyik főszereplője, Kína az évek során elvesztette azt a kardinális pozícióját a kérdésben, amit az elején tulajdonítottak neki. Peking bár a mai napig a legszorosabb partnere és mondhatni közel az egyetlen létfenntartója az észak-koreai rezsiminek, a két ország közti kapcsolatok romlását jól jelzi, hogy a Phenjan nem konzultált előzetesen a kínai kormánnyal Csang Szongthek, a kínai kapcsolatokért felelős politikus és egyben Kim Dzsongun nagybátyjának 2013-as kivégzéséről, valamint hogy elutasították Peking kéréseit a 2013-as nukleáris teszt kapcsán is.

Kína azonban egyértelműen nem szeretné elengedni se nem feladni a több fronton is hátrányban lévő kisállamot. Kínai diplomaták továbbra is azon munkálkodnak, hogy sikerüljön újra tárgyalásos útra terelni a kérdést, ehhez pedig nagy lendületet adhat az iráni atomvita lezárása. A közel-keleti konfliktus lezárásával valószínűleg az Obama-adminisztráció is nagyobb figyelmet tud fordítani a távol-keleti helyzetre, amelynek előrehaladása szintén szépen mutatna az elnök hagyatékai között. Kína szintén erős motivációt lát a helyzetben, hiszen az egyik, a kommunista párt hivatalos szócsőjének tartott újságban szóltak arról, hogy ebből a döntésből is látszik: a konzultáció, és nem a szankciók és az erő a helyes út az ilyen szituációk feloldására. Kína az iráni tárgyalóasztalnál is aktív szerepet vállalt, és ezen a téren szerzett további tapasztalatai igazán sokat segíthetnek az észak-koreai helyzet megoldásában is.

("Irán kapcsán egymás mellett" - Nagyhatalmi delegációk az iráni atomvitánál; f.: reuters.com)

Látható tehát, hogy a Távol-Kelet nukleáris fiaskójában továbbra is Kína kell, hogy legyen a haladás fő motorja. Nem lesz könnyű azonban összeegyeztetni az ötök és Észak-Korea igényeit és elvárásait, főleg, ha azt nézzük, hogy a tárgyalások befagyása óta olyan világpolitikai események zajlottak le, amelyek majdnem minden a kerekasztal körüli fél közé éket vertek. Az ukrajnai konfliktus, a Japán békealkotmány lebontása, a dél-kínai-tengeren épülő mesterséges kínai szigetek mind-mind olyan ellentéteket szültek, amelyek még egyértelműen visszaköszönhetnek az észak-koreai atomvita kapcsán is. Már ha egyszer sikerül Kim Dzsongun-t leültetni egy asztalhoz, hogy beszéljenek a kérdésről – ez pedig előreláthatóan nem holnap fog megtörténni.

Mészáros Tamás