Annak ellenére, hogy nem is olyan régen a brit médiával egyetemben mi is arról írtunk, hogy Ed Miliband és az általa vezetett Munkáspárt bántóan csöndes a fiatalabbik Miliband pártelnökké választása óta, az év utolsó két hetében az Egyesült Királyságban mégis szinte minden az ellenzékről szólt. Ehhez elsősorban két ötlet kellett, amelyből az egyik a munkáspárti pártelnöki választás rendszerének megváltoztatása, míg a másik a brit pártoknak adható nem állami támogatások drasztikus csökkentése.
A múlt héten a legtöbb brit napilap teljesen inkompetensnek nevezte a Munkáspárt elnökét, aki – véleményük szerint – újabb súlyos font milliókat akar kivenni az adófizetők zsebéből. Érvelésük szerint ugyanis azoknak a támogatásoknak a jelentős csökkentése, melyeket jelenleg a nem állami szervek bocsátanak az egyes pártok rendelkezésére, azt jelentené, hogy a polgárok lennének kénytelenek fedezni a pártok számára így kieső pénzösszegeket. A másik, lényegében ezzel ellentétes érvelés szerint pedig a „Vörös Ed”-ként is ismert pártelnök – ha úgy tetszik – előre menekül a párttámogatások csökkentésével, hiszen éppen azon van, hogy pártja szakszervezeti függőségét tovább lazítsa. Ezt a „műveletet” amúgy korábban még Tony Blair indította el, azzal a nem titkolt céllal, hogy a Munkáspártot egy modern, balközép pártként definiálja. A döntés azért különösen fontos Ed Miliband számára, hiszen megválasztásának kezdete óta sötét árnyként nehezedik a vállára a szakszervezetek támogatása – azoké, akiknek tulajdonképpen végső győzelmet köszönheti. Bizonyos politikai elemzők ráadásul a munkáspárti elnökválasztás reformját is – a párttámogatásokhoz hasonlóan – a szakszervezetektől történő további szakadásként értékelik.
(Ed Miliband)
Az, hogy ez mit jelent a Munkáspárt számára, egyértelműen kikövetkeztethető: biztos tragédiát. Legalább is addig biztosan, amíg a pártelnök szavai és ötletei nem öltenek világos, tárgyalható formát. Ami ugyanis eddig tudható, az kevés:
1) Ed Miliband 500 fontban szeretné maximalizálni a brit pártoknak adható magántámogatásokat, azzal az egyetlen kitétellel, hogy a végösszegnek – ha a Munkáspárt ötlete nem elfogadható más pártok számára – valahol 500, illetve a koalíciós pártok által szorgalmazott 50 ezer font között kell lennie
2) Minden olyan regisztrált munkáspárti szimpatizáns, aki hivatalosan nem tagja a pártnak, szavazhat a jövőben esedékes pártelnök-választásokon.
A milibandi ötletekből tehát ennyi a konkrétum, de az, hogy a legfontosabb bevételeiktől így eleső pártok honnan és hogyan pótolnák a brutális forrás hiányt – jelenleg például a Munkáspárt költségvetésének 80 százalékát adják a szakszervezetek –, illetve, hogy hogyan és hol regisztrálnának a párt szimpatizánsai, valamint, hogy pontosan milyen feltételek mellett, az szintén ismeretlen.
Ed Milibandnek azonban nemcsak az újságírókkal, a brit lakossággal és a többi párttal kell majd harcolnia azért, hogy elképzelései valóssággá váljanak – melyek közül amúgy bármelyik könnyen elsüllyeszthetné a terveit –, hanem elsősorban a szakszervezetekkel, pártjának pénzügyi gerincével. Az érdekképviseletek már Tony Blair törekvéseit is nehezen viselték, azt, hogy a szakszervezetek politikai/történelmi kötődését leválasszák a pártról, dehogy ennek tetejében még a gazdasági függőséget is feloldják a Munkáspárt új vezetői, ez már túl sok a legtöbb munkás vezetőnek.
A pártelnöki bejelentése után a legnagyobb brit munkás szakszervezet (Unite) főtitkára, Leo McCluskey sietett is kijelenteni, hogy „a szakszervezetek és a párt közötti kötelék elvágását minden körülmények között ellenezni fogjuk (…) ez a mi pártunk (…) amit Ed-nek meg kell értenie az az, hogy a Munkáspártot a munkásmozgalom hozta létre.”
Németh Áron Attila
