Mintaszerű tüntetések német módra

2010. november 10.

Németországban újra fellángoltak az indulatok az atomenergia körül. Már jóval azelőtt, hogy a radioaktív hulladékot szállító vonat átlépte volna a francia-német határt, az atomellenes aktivisták lendületbe jöttek, és a legapróbb részleteket is megszervezve lehetővé tették több tízezer ember részvételét a tüntetéseken.

 
A megmozdulások az ún. „Castor-vonathoz” köthetőek, melyben 11 különleges konténerben 123 tonna nukleáris hulladékot szállítanak az alsó-szászországi Gorlebenbe tárolás céljából. A hulladék német atomerőművekből származik, melyet a francia Areva csoport üzemében dolgoztak fel újra. A Greenpeace nemzetközi környezetvédő szervezet szerint minden egyes tartály annyi sugárszennyeződést tartalmaz, mint amennyi az 1986-os csernobili katasztrófánál felszabadult. Emellett azt állítják, hogy még soha nem szállítottak ilyen erősen sugárzó szállítmányt. Anne Lauvergnon, az Areva elnöke nevetséges túlzásnak titulálta a Greenpeace állításait. „A szállítmány egy guruló erőd. A konténerek azt is kibírják, ha egy vonat teljes sebességgel a szerelvénybe rohan” - mondta az elnök.
 
Nem maga a tüntetéssorozat a meglepő, hiszen 1995 áprilisától, amikor is útjára indult az első vonat, a 2010 októberéig lezajlott 11 szállítást mindvégig demonstrációk kísérték. A 91 tartálynyi nukleáris hulladék egyike sem ért célba eddig bonyodalmak nélkül. Ami meglepő, az a mostani, 2010. novemberi szállítást kísérő demonstrációk szervezettségi szintje. Úgy tűnik, a több éve szerveződő tüntetések „gyümölcse” beért. Akciócsoportok, civilszervezetek és más egyesületek gondoskodnak arról, hogy akiben csak egy picit is ott van az elszántság, hogy részt vegyen, részt is tudjon venni. Egy-két kattintás a neten, és a tüntetőnek máris van helye egy modern buszon, amely a helyszínre viszi őt. Emellett automatikusan járnak az olyan nélkülözhetetlen kellékek, mint a tüntetés mottójával feliratozott zászlók, pólók és a rendőrök idegeit felemésztő nagyon hangos trombiták.  A helyszíni teljes ellátás és egy biztos alvóhely sem kérdéses. „Demo für Dummies”, vagyis demonstrációk butuskáknak a Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik szerzője szerint.
 
(Az atomvonat ellen tüntetők egy csoportja, forrás: www.fez.net)
 
Az atomhulladékot szállító vonat útvonala mentén mondhatni, tökéletes infrastruktúrával rendelkező táborokat húztak fel a résztvevők. Zuhanyok, mobil illemhelyek, mobil konyhák, rendezvény- és egészségügyi sátrak, wifi hozzáférés: egyiket sem kell nélkülöznie a lelkes tüntetőknek. A rendezvénysátrakban naphosszat programok vannak.   A vezetők tanácskozásától kezdve a jogi tanácsadáson át az „akciótréningig” – melynek során több nyelven is elmagyarázzák (hiszen akad egy-két külföldi résztvevő is), hogy miként is kell tüntetni – minden megtalálható ezekben a sátrakban. Ma már demonstrálni is tudatosan kell. Nem mindegy, hogy állva, ülve, a sínekhez láncolva vagy éppen világítórakétákat kilőve teszik azt. Tim, egy göttingeni, politikatudományt hallgató diák szerint „(…) ezek a tüntetések megnyugtatóak, hiszen egyszerűen csak ülni kell. Mindenféle nyomás és rossz lelkiismeret nélkül, hiszen ezúttal egy társadalmi jó érdekében nem készülök az óráimra.”
 
Ezt nevezem én mintaszerű tüntetésnek német módra. De vajon e nélkül is ilyen kitartóak lennének? Tényleg mindenki a nukleáris hulladék elleni aggályai miatt vesz részt? Ha nem lennének mobil konyhák, mobil illemhelyek, vagy internet hozzáférés, akkor is ennyien eljöttek volna? Én nem vagyok biztos benne...

 

Németh Andrea

Elérhető közelségben van az izraeli-palesztin béke

Soha nem volt még a mostanihoz hasonló lehetőség az izraeli-palesztin béke megteremtésére, hangzott el Jichák Herzog, Izrael szociális ügyekért felelős miniszterének múlt heti jeruzsálemi előadásán. A növekvő iráni fenyegetés hatására összekovácsolódó arab „béketábor” és az Egyesült Államok erőfeszítései hatására elérhető közelségbe került az egymás mellett békésen és biztonságban élő zsidó és palesztin állam. A kérdés már csak az, hogy miben tudnak megegyezni a tárgyalófelek és milyen bátor lépésekhez van elegendő hatalma az izraeli és palesztin vezetőknek.

 
Két évtizeddel ezelőtt ki gondolta volna, hogy egyszer az izraeli jobboldal vezetői lesznek azok, akik a legkomolyabb lépéseket teszik a kétállamos megoldás érdekében, lemondva a Nagy-Izrael álmáról? Az Jichák Herzog mögött álló, hagyományosan békepárti izraeli Munkapárt pedig a kormánykoalícióban biztosítja Benjamin Netanjahu miniszterelnök parlamenti többségét, amíg a vezetés valóban elkötelezett a béke mellett. A palesztinokkal folytatott tárgyalások jelenleg szünetelnek, azonban az Egyesült Államokban tartott időközi választások lezárulása és az izraeli miniszterelnök héten esedékes amerikai látogatása nyomán jó esély van az újraindulásukra.
 
Amennyiben a palesztinokkal folytatott párbeszéd nem folytatódik, a Munkapárt kénytelen lesz kilépni a koalícióból, így az kisebbségbe kerül az izraeli törvényhozásban, ezzel minden bizonnyal maga után vonva a kormány összeomlását. Herzog szerint időt kell adni a feleknek, mivel a közel-keleti térség több döntéshozójával való találkozását követően a miniszter megállapította, hogy az arab államok legnagyobb része is a béke mellett van. Annak ellenére, hogy csak az egyiptomi és jordán vezetőket nevesítette a tájékoztatón, utalt rá, hogy más, jelenleg hivatalosan „ellenséges” államok is (Szaúd-Arábia szinte biztosan ezek között van) biztosították arról, hogy érdekükben áll az izraeli-palesztin konfliktus rendezése, amely katalizátorként jelenleg bármikor lángra lobbanthatja az egész régiót.
 
A nagy sietség mögött az iráni teokratikus rezsim növekvő és egyre agresszívebb befolyása áll, amely igyekszik kihasználni a palesztin nép megoldatlan helyzetét a térnyerésre az arab országokban. A perzsa állam nyílt kihívást intézett az autokratikus arab rezsimek ellen, a Perzsa-öbölben pedig kinyilvánított területi ambíciói vannak. Ebben a küzdelemben az egyre erősödő kliensei vannak a legnagyobb segítségére. Ne felejtsük el, a front nem kizárólag a gázai övezet határánál húzódik, ahol a radikális Hamasz uralkodik. Libanonban bármikor kirobbanhat a síita Hezbollah, valamint a keresztény és szunnita frakciók közötti újabb polgárháború, Irakban naponta követnek el öngyilkos merényleteket, a Jordánia pedig retteghet a keletről rátörő terrorhullámtól. Nem véletlen, hogy a jordán király a békeszerető államok koalíciójáról beszél, e nélkül egy, a mostaninál sokkal véresebb korszak köszönt majd a Közel-Kelet népeire. Az arab rezsimekben (kivéve Szíriát) már rég nem Izrael az elsődleges ellenség, hanem Irán és az általa támogatott radikális muszlim szervezetek. Ez a kedvező arab hátszél (szervezeti formában az Arab Államok Ligája), pedig az izraeliekkel való kiegyezés felé nyomja Palesztin Hatóság mérsékelt vezetőit.
 
 
(Jichák Herzog egy korábbi előadása)
 
A békeszerződés aláírásához azonban stabil izraeli kormánykoalíció szükséges, amely látszólag igen furcsa szövetségekhez vezetett. A jobboldali Likud vezetése mellett a baloldali Munkapárt és a Likudtól még inkább jobbra elhelyezkedő Yisrael Beiteinu („Izrael a Hazánk”) adja a jelenlegi kormánykoalíció három legerősebb pillérét, a vallásos pártokkal kiegészülve. Herzog szerint pártjának fontos ellensúlyozó szerepe van ebben a „jobbra hajló” vezetésben, hiszen a média által sugalltakkal ellentétben eddig a jobbszél minden botrányosnak kikiáltott törvényjavaslatát sikerült megbuktatniuk. Véleménye szerint Izrael kész a békére, amennyiben a megfelelő biztonsági garanciákat megkapja a palesztin vezetéstől. Napokon belül kiderül, hogy miben sikerül a feleknek megállapodnia Netanjahu amerikai útja során és újraindulhatnak-e a béketárgyalások.

 

Csepregi Zsolt

A Budapesti Corvinus Egyetemen járt az amerikai nagykövet

November 4-én Eleni Tsakopoulos Kounalakis amerikai nagykövet asszony “Lisbon and Beyond” címmel előadást tartott a Budapesti Corvinus Egyetemen. Az előadás apropójául a Lisszabonban megrendezésre kerülő novemberi NATO és EU-csúcsok szolgáltak.

Az időzítés miatt ugyanakkor a nagykövet asszony sem mulaszthatta el, hogy röviden szóljon az időközi választásokról. A demokraták számára rendkívül kedvezőtlen eredmények ellenére hangsúlyozta, hogy az amerikai rendszer úgy van „kitalálva”, hogy akkor is működőképes legyen, ha a három erőközpont (elnök, Képviselőház, Szenátus) nem egy párt kezében összpontosul. Éppen ezért fokozott együttműködésre lesz majd szükség, de a Képviselőház elvesztése lényegében a következő két évben sem fogja megváltoztatni a külpolitika menetét és az amerikai-európai kapcsolatokat. Az olyan kihívások ugyanis, mint például Afganisztán, a nemzetközi terrorizmus, a klímaváltozás vagy az információs hadviselés egytől egyig globális összefogást igényelnek, ahol Amerika továbbra is nagyon számít európai partnereire.
A NATO-csúccsal kapcsolatban a nagykövet asszony négy kulcsfontosságú területet jelölt meg, melyek mindenképpen megvitatásra kerülnek majd. Először is egy új stratégiai koncepció kidolgozása várható, melyben továbbra is nagy hangsúlyt fektetnek majd az olyan globális kihívásokra, mint a terrorizmus, vagy a nukleáris proliferáció kérdése. Másodszor a régi elemek mellé be kellene emelni olyan, viszonylag új kihívásokat is, mint például az egyre nagyobb gondot okozó kalózkodást vagy információs hadviselést (érdemes itt elsősorban a Stuxnet-vírusra gondolni, mely az elmúlt egy évben komoly fejfájást okozott számos nyugat-európai országnak és Iránnak is). Harmadszor a NATO szervezeti reformjának kérdése is minden bizonnyal elő fog kerülni a csúcson. Negyedszer pedig fontos feladat lesz a NATO további bővítésének megvitatása és a már létező partneri kapcsolatok elmélyítése.
A NATO kapcsán természetesen Afganisztán kérdését sem lehetett kihagyni. E tekintetben a nagykövet asszony elmondta, hogy Obama elnök hivatalba lépése óta az európaiak összesen nagyjából hétezer fővel emelték csapataik számát, és nagyon komoly szerepet vállalnak az afgán erők kiképzésében. Reményét fejezte ki, hogy ez a jövőben sem fog változni, sőt a NATO-csúcsot követően újabb hozzájárulásokat várnak Európától. Afganisztán kapcsán említést tett még Oroszországról is, hangsúlyozva, hogy az orosz-amerikai kapcsolatoknak sikerült megtalálni azokat a közös kihívásokat, melyek mentén képesek együttműködni – ide sorolandó például a terror elleni küzdelem, a drogkereskedelem elleni fellépés, a nukleáris leszerelés, vagy az iráni szankciók szigorítása. Ezek mellett ugyanakkor olykor vitás kérdések árnyékolják be a két ország viszonyát. Az Obama elnök által felfüggesztett európai rakétavédelemmel kapcsolatban a nagykövet asszony hangsúlyozta, hogy ez nem oroszellenes kezdeményezés volt, hanem sokkal inkább az olyan fenyegetésekre volt válasz, mint például Irán. Az új tervek pedig – melyek mobil kilövőállásokkal számolnak – könnyen mozgathatóak lennének egyik országból a másikba, és sokkal nagyobb biztonságot nyújtanának a régió egészének. Az európai országok és keleti szomszédjainak esetében azonban határozottan kijelentette azt is, hogy Amerika a jövőben sem fogja eltűrni ezen államok szuverenitásának megsértését, és erős kézzel fel fog lépni ilyen esetekben.
 

(Kounalakis nagykövet asszony, forrás: www.hungary.usembassy.gov)

Áttérve a szintén Lisszabonban megrendezendő USA-EU csúcsra, a NATO által lefedett kérdések mellett kulcsfontosságúak lesznek a gazdasági és társadalmi kihívások is. A nagykövet asszony szerint a gazdasági növekedés és a fejlődők támogatása rendkívül fontos közös küldetése ennek a két régiónak. Európára vonatkozóan szintén alapvető feladat az energiabiztonság és függetlenség kiépítése, melyben fontos szerepet játszhat a zöld energia fejlesztése. Véleménye szerint az emberi jogok kérdése kapcsán nagy feladat hárul majd a magyar EU elnökségre, melynek igyekeznie kell példát mutatni és megoldásokat keresni a napjainkban akkut problémát jelentő romaintegráció kihívásaira. Másik fontos feladata a magyar elnökségnek a bővítési folyamat előbbre vitele lesz. Amerika ugyanis – Hillary Clintont idézve – nem tekinti befejezettnek az EU bővítését mindaddig, amíg a Balkán országai is be nem csatlakoztak a szervezetbe. Mivel a horvátok felvétele már biztosan nem a magyar elnökség ideje alatt fog megvalósulni, a bővítés kapcsán elsősorban Szerbia felvételének gyorsítása jelenthet majd nagy érdemet a magyar elnökségnek.

Zárásul a nagykövet asszony említést tett még egy harmadik csúcstalálkozóról is, a decemberi EBESZ-csúcsról, melyet Kazahsztánban rendeznek majd meg. A szervezet elsődleges feladatai közé sorolandó az alapvető emberi és szabadságjogok garantálása és a demokrácia illetve jó kormányzás megteremtése és fenntartása. Mindezek elsősorban a keleti és déli szomszédok esetében tekintendőek fontos kihívásnak. Az előadó szerint ugyanakkor optimizmusra adhat okot az, hogy a szervezet tevékenységében a civil társadalom is komoly szerephez jut és az 56 résztvevő ország kormányaival kiegészülve jobb esélyekkel lát neki ezen feladatok megvalósításának.

 

Péczeli Anna

A héten történt.. Franciaország

Négy bombát találtak, hétfőn Athénban, melyek közül az egyiket állítólag Nicolas Sarkozy-nek szánták, derült ki a görög rendőrség beszámolójából. A francia elnök mellett a másik három célpont az athéni mexikói nagykövetség, valamint a belga és a holland képviselet. A robbanószerkezeteket akkor vették észre, mikor a mexikói követségnek szánt bomba felrobbant, ezzel megsebesítve egy, a szállítással megbízott futárszolgálat dolgozóját. A további bombákat két, később letartóztatott görög férfihez erősítve találták meg, a harmadikat pedig a futárszolgálat épületében. Görög militáns csoportok a 2008 végi zavargások óta hajtanak végre ehhez hasonló akciókat, melyeknek gyakran célpontjai külföldi vállalatok, illetve diplomáciai képviseletek. Általában a külföldön folyó demonstrációk iránti szolidaritásból, ez alkalommal vélhetően a francia sztrájkok miatt lendülnek akcióba.

Végre vége? A hétvégén Franciaország mind a 12 olajfinomítójának dolgozói úgy döntöttek véget vetnek a több mint két hete tartó munkabeszűntetésnek. A sztrájkhullám, mely kiürítette a benzinkutakat, ezzel megbénítva az ország életét, a kormány a nyugdíjkorhatár emelését előirányzó reformja elleni tűntetések csúcspontjaként robbant ki még október közepén. A szakszervezetek szavazással döntöttek a sztrájk felfüggesztéséről, de hozzátették, a közben elfogadott reformmal továbbra sem értenek egyet, és a törvényben 2013-ra előirányzott a nyugdíjrendszer teljes felülvizsgálatában bíznak.
 
Újabb terrorcselekmény készülőben? A hét közepénletartóztattak két férfit azzal a gyanúval, hogy terrorista csoportokkal tartanak kapcsolatot és egy Franciaország elleni terrorista támadás előkészítésében vesznek részt - jelentette be Brice Hortefeux, belügyminiszter.
 
Hu Jintao Nicolas Sarkozy-nél: a kínai elnök csütörtökön érkezett Párizsba, azzal a céllal, hogy egyrészt egyeztessen a francia elnök G20-as elnökségi programjáról (melyet november közepétől, a szöuli csúcs után vesz át Franciaország Dél-Koreától), másrészt hogy közösen enyhítsék azt a feszültséget az EU (illetve az Egyesült Államok) és Kína között, melyet a jen mihamarabbi felértékelésére ösztönző európai-amerikai nyomás okoz. Hu Jintao látogatása a kínai-francia kapcsolatok javulására adhat reményt, melyek különösen Sarkozy a száműzetésben élő Dalai Lámánál tett 2008-as látogatása és Kína Tibet-politikájának éles bírálása óta fagyosak. A látogatás diplomáciai jelentősége mellett nem elhanyagolható a mintegy $20 milliárd értékben megkötött különböző üzleti szerződések súlya sem.
 
Kerülő úton: szombat délután átlépte a francia-német határt az a radioaktív hulladékot szállító vonat, mely az eredeti, észak-franciaországi útvonal helyett végül Strasbourg-nál hagyta el az országot, kikerülve az útját elállni készülő tüntetőket. A mintegy 123 tonna radioaktív anyagot szállító 14 vagonból álló vonat áthaladása ellen már napok óta tüntetnek a Sortir du Nucleaire aktivistái, felhívva a figyelmet arra a veszélyre, amit egy esetleges baleset jelentene a környéken élőkre nézve. A német hulladékot az Areva csoport üzemébe feldolgozás céljából szállították Franciaországba és most a németországi Gorleben-ben található hulladék lerakóhelyen helyezik majd el. Környezetvédők szerint azonban az nem megfelelő ekkora mennyiségű radioaktív anyag tárolására, így Németországban is mintegy 30 000 tüntetőből álló tömegre számítanak az elkövetkező napokban.

 

Baumann Zsófi

A héten történt.. Olaszország

Tovább dagad a Berlusconi körüli prostitúciós botrány: Az olasz miniszterelnököt sorra újabb és újabb prostituáltakkal és sztriptíztáncosnőkkel hozzák kapcsolatba, akikkel privát villájában tartott nagyobb bulikat az elmúlt évek során. A legújabb hölgy – Ruby – például csupán 17 éves, ami tovább rontja a kicsapongó életmódjáról elhíresült és jelenleg korrupcióval is vádolt Silvio Berlusconi népszerűségét.

 
Nápolyban továbbra sem oldódott meg a szeméthelyzet: A Berlusconi által a helyzet megoldására tett ígéretek ellenére újabb összecsapásokra került sor a helyiek és a szemétszállítók, később pedig a rendőrök között, miután egy új szeméttározót nyitottak meg Nápoly környékén. A demonstráció során egy kukásautót felgyújtottak, több elől pedig elállták az utat, ám végül a rendőrség megakadályozta a helyzet komolyabbá fordulását. A nápolyiak több éve elégedetlenek a folyamatosan épülő szemétlerakókkal, mondván, az ország összes szemete ide érkezik, amiből csupán a helyi maffia (a Camorra) profitál. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy már az EU is elmarasztalta,és bírsággal fenyegette meg az olasz államot.
 
Olaszország is a csúcson jár az Európai Uniós pénzek elcsalásában: Az Európai Bizottság elkészítette a „Fight Against Fraud” című jelentését, melyben kijelentik, hogy a tavalyi év során 1,2 milliárd eurót loptak vagy csaltak el a legszegényebb régiókat támogatni hivatott kohéziós alapból. A tettesek legtöbbször korrupt hivatalnokok, akik esetenként nem létező mezőgazdasági projektekre szereztek nagyobb összegeket. A jelentés szerint az ügyek kétharmada a következő hat országban történt: Bulgária, Románia, Görögország, Olaszország, Lengyelország és Spanyolország.
 

A Fiat otthon a legveszteségesebb: A cég vezérigazgatója, Sergio Marchionne elárulta, hogy az idei tervezett profit (közel 2 milliárd euró) túlnyomó része a nem olaszországi autógyáraikból folyik be. Kijelentette, hogy nem vezethetik a végtelenségig veszteségesen az olasz gyárakat és átalakításokra, modernizálásra lenne szükség, melyhez készen áll körülbelül 20 milliárd eurónyi tőke. A kifejezetten erős pozícióban lévő helyi szakszervezetek viszont hallani sem akarnak az új, rugalmasabb munkavégzésről, így egyfajta állóháború alakult ki a cégvezetés és köztük. Bár a gyárak bezárását Marchionne kizárta, ha esetleg mégis így döntene, az hatalmas szociális válságot okozna, főleg az ország déli felén, ahol nagyon sokan dolgoznak a Fiatnál.

 

Mészáros Tamás

Változó V4 szerepvállalás Afganisztánban és Koszovóban

Az elmúlt héten több olyan bejelentés is érkezett a visegrádi államoktól, melyek a külföldön zajló katonai missziók jövőjét érintik. Érdemes tehát áttekintenünk, miképp fog alakulni a helyzet Afganisztánban és Koszovóban, ahol jelenleg a legtöbb régióbeli kontingens található.

 
A V4 államai NATO tagságuknak, valamint biztonságpolitikai érdekeiknek megfelelően a mai napig aktívan részt vesznek a különböző konfliktus zónákban teljesítendő feladatokban. Több nyilatkozat azonban azt mutatja, hogy a földrajzi közelsége miatt sokáig elsőrendű fontossággal bíró koszovói misszió – az afganisztáni műveletek előnyére – hamarosan háttérbe szorul egyes kelet-közép európai államoknál. Mindez persze nem teljesen önkényesen zajlik, hiszen október 29-én a NATO is bejelentette a KFOR alatt szolgálók 16 000-ről 5 000-re való csökkentését, míg az afganisztáni ISAF csapatok jelentős erősítésre számíthatnak (csak Obama elnök 30 000 főt ígért még 2009-ben).
 
Ennek a stratégiának megfelelően Szlovákia és Csehország is bejelentette, hogy hamarosan kivonulnak Koszovóból, és a felszabadult katonai erőforrásokat az ISAF zászlaja alatt vetik be újra. Szlovákia még az év végéig hazarendeli az itt állomásozó 140 katonáját, melynek másik alapvető indoka a fentebb említett NATO tervezet mellett, hogy a pozsonyi kormány (egyedül a Visegrádi Négyek közül) nem ismeri el Koszovó 2008-ban megszerzett függetlenségét. Ennek következtében persze jelenlegi feladataik sem segítették elő az új állam szuverenitásának erősödését, mely jelenleg majdnem az egyetlen feladat a térségben, mióta a biztonsági helyzet normalizálódott. Az afganisztáni szlovák kontingens ezzel ellentétben kibővül, és a jelenlegi 300 fő helyett összesen maximum 348 katona szolgálhat az országban. A tervezet szerint egy tűzszerész csapat, 10 fő a helyi parancsnoksághoz, valamint egy maximum 20 fős speciális alakulat (védelmi és kiképzési célokkal) kerülne az ISAF kötelékébe. Csehország szintén fokozatosan leépíti jelenlegi 321 fős (közülük csupán 90 fő valódi katona) koszovói misszióját, így jövőre mindössze 60, majd 2012-re 15 cseh katonával számolhatnak a KFOR erői. A prágai kormány indoklásként kifejtette, hogy nem menekülnek Koszovóból, egyszerűen a javuló biztonsági feltételek mellett a küldetés alapja már nem katonai jellegű. Afganisztánba viszont ők is több embert küldenének a következő év során, így a mostani 468 fő helyett 720 főt irányítanak a régióba. Ezzel a komoly utánpótlással szeretnék a csehek jelezni, hogy készek a NATO szövetségi rendszerén belül minden rájuk eső felelősséget vállalni.
 
("Változó kilátások - szlovák katona Afganisztánban" - forrás: www.mosr.sk)
 
A Visegrádi Négyek másik két tagja mindeddig nem jelentett be számottevő átalakítást külföldi katonai misszióik terén. Lengyelországban az idén nyáron tartott elnökválasztáskor előtérbe került a lengyel afganisztáni kontingens minél hamarabbi hazarendelése. Bronislaw Komorowski – aki végül győztesen került ki a megmérettetésből – akkor legkésőbbi dátumnak 2012-t ígérte, ennek ellenére most októberben beleegyezett a lengyel misszió meghosszabbításába. A kivonulás viszonylagos kitolásával a kormány akarata érvényesült, amelynek nagyon fontos a jó lengyel-NATO kapcsolat, így a lengyel katonák 2011. április 13-ig a jelenlegi létszámban (2417 fő) állomásozhatnak Afganisztánban.
 
Hasonló lépéseket tett Magyarország is: a Magyar Honvédség Tartományi Újjáépítő Csoportjának (PRT) mandátumát szintén 2011 áprilisáig újították meg (jelenleg 507 fő). Bár volt arról szó, hogy a nyár végén elszenvedett tálib támadások miatt valódi harcoló alakulatokra cserélnék őket, ez végül nem került bele a kormányhatározatokba. Koszovóval kapcsolatban a két ország még nem nyilatkozott, ám valószínű, hogy az elkövetkező napok/hetek szolgálnak majd olyan hírekkel, melyek a lengyel (227 fő) és a magyar (241 fő) kontingens jövőjét tisztázzák.

 

Mészáros Tamás

2012 - Generációváltás Kínában

Nem az Egyesült Államok az egyetlen ország, amely vezetőcserével néz szembe 2012-ben, a kínai alkotmány szerint ugyanis a Kínai Népköztársaság elnökét öt évre választják, s csak egyszer választható újra, Hu Csin-tao pedig 2002 óta van hivatalban. 2012 így „választási év” lesz Kínában is. Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy Hu és társai eltűnnének a politikai porondról.

 
Kínára évtizedekig jellemző volt, hogy a politikai reformok messze elmaradtak a gazdaságiaktól, vagy ha úgy tetszik, a párt megújulása sokáig váratott magára. 2002-ben azonban nagy jelentőségű politikai reformra szánta el magát a pártvezetés: a XVI. pártkongresszuson egyrészt átalakították a párt jellegét, „néppártosítva” azt, másrészt sort kerítettek a felső vezetés cseréjére is. E döntés jegyében lett 2002-ben Hu Csin-tao (Hu Jintao) a Kínai Kommunista Párt (KKP) főtitkára, egyben a Kínai Népköztársaság (KNK) negyedik vezetői generációjának feje, Mao Ce-tung (Mao Zedong), Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) és Csiang Cö-min (Jiang Zemin) után. 2003-ban a KNK, 2004-ben pedig a Központi Katonai Bizottság elnökévé is megválasztották. E három pozíció - államelnök, pártelnök és a Katonai Bizottság elnöke - együttes birtoklása a valódi kínai vezető ismérve.
 
(A KKP négy vezetői generációjának feje, forrás: www.wn.com)
 
Kínában persze semmi sem történik váratlanul, minden fontos döntés, személyi kérdés jó előre el van tervezve. A KKP Központi Bizottságának  (KB) október 15-18-i ülésén deklarálták ezeket, midőn - többek között - kinevezték Hszi Csin-pinget (Xi Jinping) a KKP Központi Katonai Bizottságának alelnökévé, s ezzel tulajdonképpen kijelölték az új, immár ötödik generáció vezetőjét is: ő követheti Hu Csin-taot 2012-ben az államelnöki, majd a pártelnöki székben is.
 
Hszi azonban nem most került elő a semmiből, már évek óta egyre feljebb és feljebb lép a ranglétrán. Apja egyike a KKP alapítóinak, s bár a család a kulturális forradalom idején kegyvesztetté vált, Hszi – kis átnevelést követően - 21 évesen már párttag volt. Töltött be pártfunkciókat vidéken, majd a hadseregben is. 1992-ben már az Országos Népi Gyűlés tagja, 1995-ben pedig a 35 milliós Fucsian tartomány élére kerül, 1997-ben - Csiang Cö-min javaslatára - pedig már a KKP KB póttagja lett. 2002-től a 47 milliós Csöcsiang tartomány pártszervezetének élén áll, 2007-ől sanghaji párttitkár, 2008-tól pedig a KNK egyik alelnöke. Gyors és látványos karrier egy – kínai mértékkel mérve – fiatal, 1953-as születésű pártkatonától. Érdekesség, hogy - szemben Hu Csin-taoval - Hszi a korábbi párttitkár-államelnökhöz, Csiang Cö-minhez tartozó, úgynevezett „Sanghaji Klikknek” a tagja. Korábbi megnyilatkozásai alapján Hszi Csin-ping nacionalista érzelmű, aki - Kína szuperhatalmi státuszát építendő - nagy valószínűséggel keményebben, határozottabban lép majd fel hazája nemzetközi relációiban. 2009-ben, egy mexikói vizit alkalmával például az Egyesült Államokra célozva kijelentette, sajnálatos, hogy egyes jóllakott (szó szerinti fordításban ”teli hasú”) külföldieknek nincs jobb dolga, mint újjal mutogatni másokra. Nagy port vert fel azzal is, hogy Japánban tett látogatásakor minden áron ragaszkodott az uralkodóval történő találkozáshoz, ami egyet jelentett a japán protokoll felrúgásával, eszerint ugyanis az ilyen jellegű szándékot hónapokkal előre jelezni kell.
 


Ami belpolitikai terveit illeti, rossz nyelvek szerint hajlamos a túlzottan konzervatív, már-már maoista jellegű megnyilatkozásokra. Egy, a kínai pártiskola hallgatóinak tartott beszédében például elmondta, szintézisre kell törekedni a marxizmus alapvetései és Kína konkrét realitásai között. A generációváltással kapcsolatban szárnyra kaptak olyan hírek is, mely szerint Hszi személye korántsem örvend osztatlan lelkesedésnek a párt vezetésén belül. Egyes források szerint Hszi nem Hu Csin-tao választottja, sokkal inkább a már említett „Sanghaji Klikk” protezsáltja, míg Hu leginkább Li Ko-csiangot (Li Keqiang) látná szívesen utódjaként. Li-t ugyanakkor jelölték a párt csúcsszervébe, azaz a Politikai Bizottság Állandó Bizottságába, mint Hszi-t, csak alacsonyabb besorolással. Még 2008-ban pedig, mikor Hszi Csin-ping a KNK alelnöke lett, Li Ko-csiang-ot miniszterelnök-helyettessé választották, ami akár azt is jelentheti, hogy ő követi majd Ven Csia-pao jelenlegi miniszterelnököt 2012-ben. Li a pártvezetésen belüli klikkek közül a ”Fiatal Ligához” sorolható, akárcsak Hu Csin-tao. E kvázi-frakciók között jelentős különbségek mutatkoznak. Míg a „Fiatal Liga” legfőbb feladatának a szegények és gazdagok közötti különbségek mérséklését tekintik, s egy szociális háló kiépítését szorgalmazza a gazdaságilag kevésbé fejlődő területek számára, addig a „Sanghaji Klikk”, azaz Csiang Cö-min és Hszi Csin-ping frakciója elsődleges feladatnak tartja a gazdasági fejlődés folytatását, a magas GDP-t és Kína gyors és hatékony világgazdasági integrációját.

 
(Li Ko-csiang és Hszi Csin-ping, forrás: www.telegraph.co.uk)
 
Bár sok a találgatás az utódlás körül, nem valószínű, hogy a mindig megfontolt kínai pártvezetés az utolsó pillanatban visszatáncolna, új jelöltet nevezve meg. 2012-ben minden bizonnyal Hszi Csin-ping veszi át Hu Csin-tao-tól a stafétát. Egy kérdés azonban még nyitott, és tovább árnyalhatja a Kína politikai jövőjéről kialakított képet, nem tudni ugyanis, Hu Csin-tao megtartja-e a Katonai Bizottság elnöki székét 2012-t követően még pár évig (ahogy azt elődje, Csiang is tette annak idején), ez ugyanis egyrészt gátolná Hszi Csin-ping teljes hatalomátvételét, másrészt hagyna némi mozgásteret és döntési potenciált Hu és frakciója számára is.

 

Szunomár Ágnes

A gázai flottilla megállítása - Kontra

Tény, hogy minden országnak joga van az önvédelemhez. Az is vitathatatlan, hogy saját területe, állampolgárai veszélyeztetettsége esetén az adott országnak mindent meg kell tennie a veszély elhárítására. És igen, az önvédelem joga Izraelt is megilleti. De vajon meddig mehet el egy ország önvédelme érdekében?

Először is vegyük a blokád kérdését. Igen, törvényes blokádról beszélünk, ha arról van szó, hogy ezzel Izrael a Hamaszt akarja elvágni a külvilágtól és a további fegyverszállítmányok behozatalát akarja elkerülni. De Gázában nem csak a Hamasz van. Hanem még másfél millió palesztin civil is, akiknek viszont joguk van a minimális életfeltételeket biztosító segélyekhez. Izraelnek, a IV. Genfi Egyezményben (A polgári lakosság háború idején való védelmére vonatkozóan Genfben, 1949. augusztus 2-én kelt egyezmény) tett ígéretei szerint azonban a blokádot csak úgy tarthatja fenn, ha eközben teljes mértékben biztosítja a blokád alatt álló területen élő civilek ellátását, minimális életfeltételeit. Márpedig azzal, hogy a területet elvágták a külvilágtól, több mint 20 000, naponta Izraelbe átjáró gázait és azok családját fosztották meg a mindennapi megélhetés lehetőségétől. Arra pedig, hogy mennyiben legális ez a blokád, arra az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa (UNHRC) által 2010 szeptemberében kiadott jelentése ad választ. Eszerint ugyanis egy blokád illegálisnak minősül, ha annak célja (a) kiéheztetni a civil lakosságot vagy megtagadni tőlük a létfenntartáshoz szükséges eszközöket, vagy (b) olyan mértékű kárt okozni a civil lakosságnak, amely aránytalanul nagy a blokádból származó konkrét és direkt katonai előnyökhöz képest. Ezek alapján az ENSZ a Gázai-övezetet sújtó blokádot illegálisnak minősítette, hiszen „a civil lakosságnak okozott károk” között szerepel a terület gazdaságának teljes ellehetetlenítése, az újjáépítés megakadályozása és a lakosság élelemmel való ellátásának akadályozása is.
De mit is vár tulajdonképpen Izrael ettől az illegális blokádtól? Ha Izrael (és a vele kooperáló Egyiptom) nem enged be több segélyszállítmányt szállító hajót, akkor „maximum” éhen halnak az itt élők, de a Hamasz terroristái attól még fegyverhez fognak jutni. Ahogy eddig is tették – hiszen a fegyverutánpótlás egy része eddig sem a tengeri segélyszállítmányok közé rejtve jutott be Gázába (hiszen 2009 januárja óta tartó blokád előtt mindösszesen öt segélyszállító hajót engedett be Izrael a Gázai övezetbe – nem valószínű, hogy azokon keresztül szerelkezett volna fel a Hamasz fegyverekkel….), hanem pl. az egyiptomi-gázai határnál, Rafah-nál létesített alagutakon keresztül.
Az, hogy Gázában nem jó élni, az egy enyhe kifejezés. Az itt élők több mint 44%-a 14 év alatti (az átlag életkor 17,5 év – a szerk.), 40%-os a munkanélküliség, a lakosság 70%-a pedig a szegénységi küszöb alatt él. Lehet, hogy ez még nem nevezhető humanitárius katasztrófának (bár a korábban említett ENSZ jelentés szerint igenis humanitárius katasztrófa helyzet állt fent 2010. május 31-én), de úgy gondolom, nem szorul magyarázatra, hogy miért is van szükség segítségre. Igen, Izraelből érkeznek segélyek. Szerintem ez a minimum. Az hogy ellentételezés nélküli segélyezésről van szó, az pedig szintén elvárható. Hiszen a segély lényege éppen az, hogy úgy nyújtunk segítséget rászorulóknak, hogy nem várunk cserébe semmit. Hiszen mit is tudnának adni a gázai palesztinok? Vagy a Hamasztól vár Izrael ellentételezést? Egy terrorista csoporttól?
És igen, a Hamasz folyamatosan támadja Gáza területéről Izraelt, ezzel megsértve az ország szuverenitását és területi integritását, veszélyeztetve lakosságát. Az OCHA (az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációjáért felelős szerve) 2010-es jelentése szerint ugyanakkor a Gázai övezetben és Dél-Izraelben idén folytatott összecsapásokban 41 palesztin (köztük 14 civil), három izraeli és egy külföldi vesztette éltét, míg a sebesültek túlnyomó része (a 178 sebesült palesztinból 154) civil volt (a nyolc megsebesült izraeli mind katona). Ezek az adatok is jól mutatják, hogy ezen összecsapások igazi vesztesei nem az izraeliek, nem a Hamasz fegyveresei vagy az izraeli katonák, hanem a palesztin civilek. És ha már szuverenitás és területi integritás megsértéséről beszélünk, akkor érdemes megjegyezni, hogy mindeközben Izrael folyamatosan újabb és újabb telepeket hoz létre a Palesztin Hatóság felügyelete alatt álló Ciszjordániában, amely terület ugyan nem egy szuverén ország része, de nem is Izraelhez tartozik – ha már egymás területének megsértéséről van szó…
De visszatérve a májusi segély-flottilla incidensre: annak szervezése hónapokat vett igénybe, vagyis előre lehetett tudni mikor és hova fognak érkezni a hajók. Ezek az adatok Izrael előtt sem voltak titkosak. Ez számomra két kérdést vet fel. Egyrészt, honnan gondolták az izraeli biztonsági szervek, hogy nem segéllyel, hanem fegyverrel készül ellátni a flottilla Gázát, amíg nem bizonyosodtak meg róla (gondoljunk csak a jóhiszeműség elvére)? És ha valóban nem segélyszállítmányok, hanem fegyverek voltak a hajókon, akkor gondolom az sem az utolsó pillanatban derül ki. Vagyis ha több hónap állt az izraeli biztonsági szervek rendelkezésére felkészülni a hajóraj fogadására, miért nem dolgoztak ki valamilyen stratégiát azok semlegesítésére, ha egyszer meg voltak róla győződve, hogy az fegyvereket szállít?
Végezetül csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy cikkemmel egyáltalán nem az volt a célom, hogy bármiképpen is kisebbítsem a Hamaszt felelősségét a gázai palesztinok borzasztó helyzetének kialakulásában, vagy, hogy Izrael egyedüli felelősségét hangsúlyozzam. Arra az elvre szerettem volna rávilágítani, amit a nemzetközi jogban arányosság elveként említenek. Ellehetetleníteni egy terrorista csoportot nem úgy kellene, hogy közben másfél millió férfi, nő és gyermek életét tesszük kockára nap mint nap. Mint ahogy önvédelmet sem úgy kellene gyakorolni, hogy brutális módon rátámadunk egy aktivistákat szállító hajóra.

Baumann Zsófi

 

A sárga-fekete koalíció egy éve

„Ez egy olyan összefogás, melyet a közös célok ihlettek”
 
„Bátorság és elhatározás: értékek, melyekkel Németországot egy lépéssel előrébb visszük”
 
Ilyen és ehhez hasonló magasztos mondatok közepette, írták alá a kereszténypárti-liberális (CDU/CSU –FDP) koalíciós szerződést. A koalíció egyéves jubileumán viszont csend veszi körül a kormányzati negyedet. Az Angela Merkel vezetésével hatalomra jutott „sárga-fekete” kormány erejét megalakulása óta a belső ellenségeskedések folyamatosan emésztik. Így nem csoda, hogy nincsenek magasztos mondatok, de még csak összegzés sincs az eddigi teljesítményről.
 
 
Az eredeti ígéretek szerint a koalíció tényleg növelte az úgynevezett „gyerekpénzt” 20 euróval, és véghezvitte a honvédelem, az-az a szövetségi hadsereg átszervezését. Emellett sikereket ért el a közigazgatási bürokrácia leépítésében, és az ellenzék általi heves bírálatok ellenére véghezvitte az atomerőművek élettartamának meghosszabbítását (ezzel jócskán felhergelve a lakosság egy részét is).
 
De mi történt a Guido Westerwelle, az FDP elnöke által hangsúlyozott alacsonyabb, igazságosabb és egyszerűbb adórendszerrel? A német politikát rendszeresen követők még emlékezhetnek rá, hogy az alkancellári és külügyminiszteri posztot is betöltő Westerwelle a „sárga-feketék” felállása előtt nem győzte hangsúlyozni, hogy csak és kizárólag akkor írja alá a koalíciós szerződést, ha abba belekerül az adórendszer fent nevezett kritériumok mentén történő átalakítása. Így belekerült hát. Kevesebb lett az örökösödési adó, és csökkentették a szállodaiparra kirótt terheket, egy szép kis adóajándékot szolgáltatva ezzel az iparágnak. De mi lett a „több nettót a bruttóból” ígérettel, és az átfogó adóreformmal?
 
Ami biztos, hogy előkerül a koalíció megítélésekor, az a jelenlegi egészségügyi miniszter, Phillipp Rösler által ígért alacsonyabb gyógyszerárak, és a rendszer átszervezése által biztosított igazságosabb ellátás mindenki számára. Az év elején még úgy tűnt, hogy Rösler tényleg szembeszáll például a gyógyszer gyártókkal, ám ami a lendületből maradt, az-az egészségügy olyan átalakítása, hogy annak terheit a munkavállalók fizessék. Emellett pedig a nyugdíjkorhatár 67 évre tervezett emelése sem nyerte el az emberek tetszését.
 
(Westerwelle és Merkel, forrás: www.morgenpost.de)
 
És mi a helyzet a sokat hangoztatott gazdasági növekedéssel, ami a koalíció zászlóvivő célkitűzése volt? Itt elvileg nem lehetne oka panaszra a lakosságnak, hiszen szinte csak jó híreket hallani a német gazdaságról. Idén a német GDP majdnem 2 százalékkal fog nőni, és ezzel párhuzamosan csökkenő tendenciát mutat a munkanélküliség, más szóval gyarapodásban és foglalkoztatottságban látszólag nincs probléma. A baj csak az, hogy a lakosság ezt sem a koalíció érdemének tartja. Sokkal inkább elterjedt nézet, hogy a fellendülés a kedvező világgazdasági környezetnek és a német gazdaság abban való mély beágyazódásának tulajdonítható, mint sem a kormánynak. Így hát egy év után ez sem tekinthető „sárga-fekete” sikertörténetnek.
 
Minek köszönhető ez a negatív hangulat?
 
Az ok valószínűleg abban keresendő, hogy amióta csak Angela Merkel vezetésével hatalomra jutott a kereszténypárti-liberális koalíció, a lakosság megállás nélkül azt látja, hogy a kormány erejét az ígéretek véghezvitele helyett a folyamatos belső viták emésztik fel. A „semmittevés” pedig rettentően bosszantja a szorgalmáról és fegyelméről híres német népet. Emellett pedig az embernek az-az érzése támad, hogy a Guido Westerwelle alkancellár által vezetett FDP „valósággal sportot csinál abból”, hogy a koalíciós partnerétől (CDU) eltérő nézeteket és politikákat népszerűsítsen.
A különbözni akarásnak ez a szorgos igyekezete egyszerűen felemészti a lakosság türelmét. Nyilvánvaló, hogy a kormányzást az eddigi modorban nem lehet folytatni. Már a nyár folyamán maga Angela Merkel is elismerte: „lehet ugyan egyet nem érteni ebben vagy abban a kérdésben, de az a mód, ahogyan ütköztünk, elfogadhatatlan volt”.

Egy olyan társadalom esetén, mint a német, amely kiváltképpen érzékeny az igazságtalanságokra és a „semmittevésre”, ideje összeszednie magát a sárga-fekete színekben „tündöklő” koalíciónak. Ha belátható időn belül nem tesznek le kézzelfogható eredményeket az asztalra, nem csak hogy ünneplés, de jubileum sem biztos, hogy lesz a kormány életében jövőre.

 

Németh Andrea

A gázai flottilla megállítása - Pro

Izrael sok szempontból különleges ország. Ami számunkra most érdekes, hogy nincs még egy olyan állam a földkerekségen, amelynek folyamatosan megkérdőjeleznék az önvédelemhez való jogát. A gázai flottilla ügye is erről szól, ködösíthet bárki a humanitárius segítségnyújtással. Ne tévesszen ez meg bennünket, a blokád áttörésének kísérlete háborús cselekmény volt, de ezek a csoportok nem fegyverekkel, hanem a közvélemény erejével igyekeznek meggyengíteni és végül elpusztítani Izraelt. Egyelőre úgy tűnik maximális sikerrel járt az akciójuk.

 
A gázai blokád jogosságának kérdését és így annak fenntartására tett izraeli erőfeszítéseket lehetetlen megítélni a konfliktus kicsit mélyebb megismerése nélkül. Milyen terület is ez, amelyet Izrael látszólag elzár a külvilágtól? Azt mindenki tudja, hogy a Hamasz palesztin politikai erő demokratikus választásokon elsöpörte a korábbi legerősebb pártot a Fatahot, azt viszont kevesen tudják, hogy a Hamasz gázai egyeduralma a Fatahhoz hű palesztinok lemészárlásával valósult meg – akit akkor nem értek el, az elmenekült. Ezután a területre becsempészett rakétákkal folyamatosan (a mai napig) támadják az izraeli településeket. Ezt egy szuverén állam sem hagyhatja szó nélkül, ezért Izrael is elsősorban a fegyverek bekerülését igyekszik megakadályozni, teljes egyiptomi egyetértéssel. Ennek része a tengeri blokád is.
 
Kellemetlenül hangzik a „blokád” kifejezés, azonban a nemzetközi jogban bevett fogalomról van szó, amely része többet között a brit és amerikai haditengerészeti stratégiának is. Ennek törvényességét az 1994-es San Remo-i Tengerjogi Kézikönyv szabályozza (93. cikkelytől), amelynek az izraeli fél mindenben eleget tett. A blokád jogos, mivel Izrael a gázai kivonulás óta harcban áll a területet uraló Hamasszal (amely alapokmányában a zsidó állam elpusztítását tűzi ki célul), illetve a területen a Hamasz hallgatólagos engedélyével működő kisebb terrorista csoportokkal.
 
Egyetlen kérdés marad hátra: a „humanitárius katasztrófa” vádja. Gázában nem jó élni, ez nyilvánvaló. Azt kevesen tudják, hogy naponta több konvoj megy Izraelből Gázába, hogy ellássa az említésre méltó gazdasággal nem rendelkező terület lakosságát alapvető fogyasztási cikkekkel. A fűtőolaj, elektromos áram, ivóvíz mind Izraelből érkezik, palesztin ellentételezésről nem beszélhetünk. Az éhezés Gázában nem létező fogalom. Összehasonlítva a Fatah által uralt területekkel, Gázában azért nehéz élni, mert a Hamasz nem kíván tartósan és békében együtt élni egy zsidó állammal, éppen ezért a gázai prosperitás sem érdeke, a nép elégedetlenségét, és az álszent külföldi közvéleményt igyekszik Izrael ellen fordítani azzal, hogy áldozatnak mutatja be az uralma alatt álló palesztin népességet. A gázaiak valóban áldozatok, csak éppen a Hamasz vezetés nyomja el őket, nem pedig Izrael.
 
Magáról a flottilláról annyit kell csak elmondani, hogy amennyiben valóban a gázai emberek megsegítése lett volna a cél, akkor a szervezők elfogadták volna a zsidó állam ajánlatát, hogy szállítsák az árukat Asdód kikötőjébe, ahonnan az ENSZ teherautói vitték volna a rakományt Gázába. Ez már csak azért is logikus, mivel Gázában nincs alkalmas kikötő akkora hajók fogadására, mint amekkora hajókból a flottilla állt.
 
Az izraeli hadsereg egységei úgy léptek fel, ahogy bármelyik, támadás alatt lévő állam katonái eljártak volna: határozottan és keményen. Képzeljük el, hogy Ukrajnából maffiózók néhány kamionnal igyekeznének áttörni a magyar határt, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy szétverjék a határvédelmünket és előkészítsék a terepet a fegyvereket szállító konvojoknak, amelyek aztán Szabolcsból lőnék Budapestet. A magyar államnak teljes jogában állna fegyveres erővel megakadályozni a határsértést, ha nem tenné, azzal minket magyarokat hagyna cserben és ítélne halálra. A halálos áldozatok természetesen sajnálatosak voltak, de erre csak egy hajón volt példa: azon, amelyiken erőszakosan ellenálltak az izraeli kommandósoknak és amelyiken egy grammnyi segélyszállítmány nem volt. Nem meglepő módon ez az a török Mavi Marmara hajó volt, amely miatt Törökország hátat fordított Izraelnek és helyette Iránnal fonja szorosabbra barátságát. Csak, hogy lássuk kinek is állt érdekében az egész botrány.
 
Látni kell, hogy a gázai flottilla a legkevésbé sem a palesztinok megsegítéséről szólt, hanem Izrael biztonsága és léte ellen irányult. Ami talán még aljasabb az egész történetben, hogy szemben a teljesen nyilvánvaló felhívással a zsidó állam elpusztítására, amelyet az iráni elnöktől vagy a Hamasz vezetőitől hallhatunk, a naiv és/vagy ostoba európai „emberjogi aktivisták” még ideológiát is kreálnak a blokád áttörésének kísérlete mögé. Amennyiben Izrael hagyja magát, pusztulásra van ítélve, ha megvédi magát, akkor szövetségesei fordítanak hátat neki. Az izraeli kormány csak a kisebbik rosszat választhatta: nem hagyta, hogy a blokádot áttörjék, és ezzel előkészítsék a terepet azoknak a rakétáknak a becsempészéséhez, amellyel a Hamasz az izraeli lakosság megtizedelését akarja véghezvinni, miközben saját népét kiteszi a konfliktus minden szenvedésének. Mert ma talán nem illik ilyet mondani, de Izraelnek is joga van az önvédelemhez.
 
 
Csepregi Zsolt

 

A héten történt.. Egyesült Királyság

Tony Blair sógornője áttért az iszlám vallásra: Lauren Booth, a volt miniszterelnök feleségének (Cherie Both) testvére úgy nyilatkozott a héten, hogy a közelmúltban tett iráni látogatása arra késztette, hogy áttérjen az iszlám vallásra. Az újságíró hozzátette, hogy reméli, döntése hozzájárul majd Tony Blair meggyőzéséhez, hogy az iszlám nem egy agresszív, hanem épp ellenkezőleg, egy békeszerető vallás.

 

George Osborne talán megmenekül a népharagtól: A brit pénzügyminiszter múlt héten bejelentett drasztikus megszorító csomagja kevés támogatót szerzett, olyannyira, hogy több vezető pénzügyi elemző jelezte, a Királyság ismét könnyen recesszióba csúszhat. Osborne azonban egy időre megnyugodhat, hiszen a héten mind a Standard & Poor’s hitelminősítő, mind pedig a pénzügyminisztérium kedvező gazdasági kilátásokról számolt be.

 

David Cameron megszegte előzetes ígéretét: A brit miniszterelnök annak ellenére, hogy választási ígérete után még a közelmúltban is az EU költségvetés érezhető lefaragása vagy befagyasztása mellett tört lándzsát a héten úgy döntött, hogy mégis jóváhagyja az EU költségvetés növelését - még ha csak a lehető legkisebb mértékben is - ezzel kb. 435 millió fontra duzzasztva a brit hozzájárulást. A döntés komoly törést okozhat az összességében anti-EU Konzervatív Párt tagjai között.

 

Újból dagad a képviselői költségtérítési botrány: Sokáig úgy tűnt, hogy az idei választások és egy új, ráadásul koalíciós kormány felállása végleg elsimítja majd a lakosság elképesztő felháborodását a képviselői költségtérítési ügyek felett. Ezzel szemben a héten a nagy múltú konzervatív napilap, a Daily Telepgraph hasábjain közölt, korábban nem látott információk szerint a leköszönő képviselők átlag 46 ezer fontos „végkielégítést” kaptak a frissen felálló parlamenttől.

 

Minden bizonnyal Vince Cable ütötte bele az első szöget a koalíciós kormány koporsójába: A vállalkozásokért felelős államtitkár a héten üzleti vezetőknek tartott beszédében azzal vádolta meg a konzervatívokat, hogy ők is támogatták, még ha nem is közvetlenül, a Gordon Brown féle elhibázott gazdasági politikát, hiszen David Cameron pártja is a volt kormánypárthoz hasonló terveket népszerűsített a gazdasági válság kirobbanása előtti időkben. A Konzervatív Párt egyelőre hivatalosan nem kommentálta az esetet.

 

Németh Áron Attila

 

Argentína talán végleg felszabadult

Szerda éjjel váratlan szívroham következtében elhunyt Argentína erősembere, a volt elnök és regionális kormányzó, Néstor Kirchner. A politikus halála vélhetően nem csak érzelmileg, de politikai értelemben is tragikusan érinti a jelenlegi argentin elnök és egyben feleség, Cristina Fernández hatalmát és jövőbeli kilátásait. Szakértők szerint ugyanis ennek következtében a jövő évi elnökválasztás ismét nyílttá vált, hiszen gyakorlatilag teljességgel kizárható, hogy ezek után Fernández megpróbálja az egyébként férjének szánt elnöki pozíciót megtartani.

 
Néstor Kirchner 2003-ban alig három évvel az argentin gazdaság 2000-es összeomlása után lett az ország elnöke, elhanyagolható nagypolitikai tapasztattal. A gazdaság még akkor is tragikus állapotban volt, de részben a szerencsére, részben pedig gazdasági minisztere, Eduardo Duhalde remek munkájának köszönhetően az ország relatíve gyorsan talpra állt a brutális sokk után. A kezdeti visszafogott elnöki fellépést és kompromisszumkereső politikát azonban a gazdasági fellendüléssel egyetemben Kirchner gyorsan levetkőzte. Ahogy a neves brit gazdaság-politikai szaklap az Economist írója fogalmaz, Néstor Kirchner a legnemesebb peroni hagyományoknak megfelelően hatalma erősödésével, azonnal hozzákezdett az állami jogosítványok központosításába. Az új elnök nem tisztelt semmit és senkit, aki nem állt be a sorba azzal csúnyán elbánt (Duhalde így lett kiszorítva nem csak a kormányból, de egyenesen az argentin politikai élet első vonalából is – szerk.) megbízni pedig csak és kizárólag saját, belső embereiben bízott. Itt érdemes megjegyezni, hogy Latin-Amerikában az ilyen típusú vezetőnknek külön nevük van, ők az ún. caudillok, akik központosítják a hatalmukat és egy kis csapat élén irányítják egymaguk az állam ügyeit, kizárva mindenki mást.
 
(Fernández és Kirchner, forrás: www. telegraph.co.uk)
 
Kirchner amúgy négy éves elnöki ciklusa alatt nem csak a hatolom központosítására, de anyagi javainak gyarapítására is komoly figyelmet fordított. Máig nem tisztázott például, hogy hogyan többszörözte meg vagyonát az elnöki család az elmúlt években. Az állami vezetők fizetése ugyanis Argentínában is nyilvános volt mindvégig, de abból aligha telt volna mindenre, amit építettek, illetve vásároltak. A kritikus hangokkal egyébként sem nagyon foglalkozó volt elnöknek és feleségének állítólag dédelgetett álma volt, hogy egymás között váltogatják a hatalmat, ameddig bírjak, majd visszalépve a háttérből irányítanak tovább. Az elképzelés lényegében nem volt sikertelen, sőt, inkább kifejezetten sikeres volt, hiszen a Kirchnerek a sajtót sakkban tartották, a független jegybank vezetőjét leváltották, az IMF-t elzavarták az országból, összevesztek az Egyesült Királysággal és előszeretettel barátkoztak olyan vezetőkkel, akiket a nyugat nem igazán szívelt (Chavez vagy éppen Morales – szerk.). Ráadásul az elnöki pár hatalmát még a folyamatosan leszálló ágban lévő közvélemény kutatási adatok sem rengették meg. Tehát egészen szerdáig úgy tűnt, hogy Argentína egyhamar képtelen lesz megszabadulni a Kirchnerektől.
 
(Daniel Scioli, forrás: www.urgente24.com)
 

A kocka azonban aznap éjjel tragikus körülmények között fordult egy hatalmasat, Néstor Kirchner elhunyt, Cristina Fernández elnöki és dinasztikus reményei pedig elúszni látszanak. Hű társának és elsőszámú tanácsadójának elvesztése szinte biztosan megpecsételte az elnök asszony sorsát, a kérdés már csak az, hogy ki következik az elnöki székben. Sok elemző szerint Fernández lényegében vagy megpróbálja átmenteni hatalmát a család barátján és belsőkörös tagján, Hugo Moyanon keresztül, vagy udvariasan távozik és eltűnik a közéletből. Ha ez utóbbi forgatókönyv érvényesülne, akkor vélhetően Daniel Scioli, befolyásos buenos airesi kormányzó követhetné az elnök asszonyt az állam élén. Bár könnyen előfordulhat mindkét eset, a legvalószínűbb eshetőség mégis talán az, hogy bár Fernández megpróbálja majd a szinte lehetetlent Moyano hatalomba juttatásával, Scioli mégsem fogja annyiban hagyni a befolyás átmentést és felveszi a kesztyűt az eddig az országot irányító erőkkel.

 

Németh Áron Attila

Nem csak a pártoké a figyelem Kaliforniában

November 2-án Kalifornia államban nem csak az időközi választások eredményeire kell majd figyelni, hanem érdemes lesz követni a szintén aznapra esedékes 19-es indítványról szóló népszavazás kimenetelét is. Az elmúlt évek trendjei ugyanis azt mutatják, hogy a kaliforniai törvényhozás gyakran mintául szolgál számos más államnak is. Ezért amennyiben jóváhagynák az indítványban szereplő javaslatot a marihuána élvezeti célú használatáról, előbb-utóbb más államok esetén is hasonló indítványokra kellene számítani.

Maga a törvényjavaslat alapvetően arról szól, hogy Kalifornia államban minden 21. életévét betöltött személynek jogában állna 1 uncia (28,5 gramm) marihuánát magánál tartania; ezt nem nyilvános területeken fogyasztania; sőt saját lakhelyen belül, saját célra egy 2,3 négyzetméteres területen még marihuánát is lehetne termeszteni. Kalifornia 1996-ban már úttörő volt abban a tekintetben, hogy először itt legalizálták a marihuána orvosi célokra való alkalmazását – amit később 14 másik állam is követett. Nem csoda hát, hogy Washington ismét egy hasonló folyamat kezdetét látja a kaliforniai előterjesztésben.
A kaliforniaiak elsősorban arra hivatkoznak, hogy a könnyű drogok legalizálása belföldön és külföldön egyaránt visszaszorítaná a drogkereskedők és kartellek hatalmát, ezáltal pedig csökkentené a droghoz köthető bűnözés mértékét. Másik fontos érvük a legalizálás mellett a hatalmas költségvetési hiány enyhítése. Amennyiben ugyanis legalizálnák a marihuánát, jelentős adókat lehetne kivetni rá, mely fontos bevételi forrás lehetne az állam számára. A tervek szerint 1 uncia marihuánára 50 dollárnyi adó esne, ami 1,4 milliárd dollár bevételt hozna éves szinten – figyelembe véve a jelenlegi fogyasztási statisztikákat, melyek szerint az ország teljes marihuána-fogyasztásának egy hetede Kaliforniához köthető.
(forrás: www.sanfranciscosentinel.com)
Washington ugyanakkor határozottan ellenzi a kaliforniai javaslatot. Ennek legfőbb oka, hogy egészen Nixon elnök óta elszánt drogellenes háborút vív, melyben komoly visszalépést jelentene az indítvány elfogadása. Éppen ezért Eric Holder, szövetségi főügyész már most arra hívta fel a figyelmet, hogy a törvény esetleges elfogadása ellenére szövetségi szinten a droghasználat továbbra is tilos marad, így az FBI ezután is felléphet majd a droghasználattal és kereskedelemmel szemben. Ráadásul az ellenzők megkérdőjelezik azt is, hogy valóban olyan komoly előrelépést jelentene-e az indítvány elfogadása a bűnözés és a mexikói drogháború szempontjából. Véleményük szerint ugyanis eltúlzottak azok az állítások, melyek drasztikus csökkenést várnak a mexikói kartellek hatalmában. Ezt alátámasztja a RAND Corporation legújabb tanulmánya is, mely szerint a kartellek számára mindössze bevételeik 15-26%-át jelenti a marihuána-kereskedelem, hiszen az amerikai fogyasztási igények nagyjából felét alapvetően hazai termesztésű források elégítik ki. Mindezek tükrében pedig összesen 2-4%-os visszaesésre számítanak a kartellek éves jövedelmében, ami valószínűleg nem csökkentené számottevően sem hatalmukat, sem pedig az erőszak szintjét.
A washingtoni vezetés mellett Mexikó is erősen ellenzi a javaslatot. A jelenlegi elnök, Felipe Calderón 2006-ban hirdetett háborút a droghasználat és kereskedelem ellen, melynek eredményeképpen az elmúlt 4 évben 28 ezer ember vesztette életét a kartellek és a kormány közti csatározásokban. Az amerikai javaslat hírére azonban Mexikóban is elindult egyfajta társadalmi diskurzus a könnyű drogok legalizálását illetően, melynek egyik nagy támogatója a korábbi elnök, Vicente Fox. Mindezek ellenére Calderón nemrégiben egyértelműen kijelentette, hogy mélyen elítéli a kaliforniai kezdeményezést és nem áll szándékában felhagyni a drogellenes háborúval.
Akárcsak az időközi választások esetén, a 19-es indítvánnyal kapcsolatban is elkészült számos közvélemény-kutatás, melyek megpróbálják prognosztizálni a várható eredményeket. Érdekes látni, hogy annak ellenére, hogy Kalifornia állam jelenlegi kormányzója (Arnold Schwarzenegger), mindkét demokrata szenátora (Dianne Feinstein és Barbara Boxer) illetve a két párt kormányzójelöltjei is egyaránt ellenzik az indítványt; a lakosság mégis egyre inkább támogatólag lép fel a javaslat mellett. A 2010 áprilisában megjelent, Associated Press és CNBC által készített közvélemény-kutatásokban az amerikaiaknak még mindössze 33%-a támogatta a könnyű drogok legalizálását. Ezzel szemben a Gallup 2010. októberi eredményei szerint már az amerikaiak 44%-a támogatná a marihuána legalizálását. Figyelemre méltó azonban a szavatok politikai irányultság szerinti megoszlása is. A felmérés szerint ugyanis a magukat liberálisnak valló megkérdezettek között 78% támogatta a javaslatot, míg a magukat konzervatívnak vallók között 72% ellenezte azt. Ebből azonban éppen Kalifornia esetében nehéz hosszú távú következtetéseket levonni, az állam ugyanis se nem egyértelműen demokrata, se nem republikánus – hiszen jelenleg is republikánus kormányzója van, de demokrata szenátorai. Éppen ezért annak ellenére, hogy a legújabb felmérések egy nagyon szoros versenyben csekély többségű demokrata győzelmet jósolnak, november 2-án a 19-es indítvány elfogadásával kapcsolatban is rendívül kiélezett szavazásra kell számítani Kaliforniában.
 
Péczeli Anna

 

Európa beteg embere úgy tűnik, hogy végleg meggyógyult

Sokáig biztosak voltunk benne, hogy ha egy ország demokratikusabb lesz, az így közelebb is kerül Európához és az USA-hoz. Ez a hit, a Hamasz választási győzelmét követően már a másodszor Törökországban látszik megdőlni, ráadásul éppen az Európai Unió által kikényszerített reformok miatt. A „mérsékelt” iszlamista török kormány fokozatosan távolodik korábbi szövetségeseitől és szorosabbra fonja kapcsolatait a Közel-Kelet legproblémásabb rezsimjeivel.

 
Nehéz helyzetben van Törökország, hiszen ahogy földrajzilag, úgy kulturálisan és politikailag is Európa és Ázsia között kell egyensúlyoznia. Az atatürki reformokat követően úgy tűnt, a hangsúly egyértelműen a Nyugathoz való közeledésen van. Előbb NATO taggá vált az ország és szolgált a Szovjetunióval szembeni első frontként, később szinte mindent megtett, hogy az Európai Közösséghez, illetve az Európai Unióhoz csatlakozhasson. Európa mindig újabb feltételt támasztott, a hadsereget, amely a szekuláris török politika őre a nyomásunkra kiszorították a politikából, de ez se volt elég. Törökország mostanra rájött, hogy nem érdemes futnia az Uniós tagság után. A Közel-Keleten sokkal többre értékelik az egyre befolyásosabbá váló középhatalmat.
 
Jelenleg a török bel- és külpolitika teljes újraértelmezés alatt áll. Az iszlám fokozatosan visszaszivárog a magánéletből a közéletbe, évtizedes tabukat dönt meg a kormány. Megjelent a diplomáciájukban a „volt ottomán területek” kifejezés, amitől nekünk, magyaroknak is feláll a szőr a hátunkon és jogosan. Török diplomaták és politikusok intenzíven építik a kapcsolatokat Iránnal, Szíriával, Libanonnal, de a népirtásért felelős szudáni elnök is szívesen látott vendég Erdogan török miniszterelnöknél. Ami talán a legnagyobb aggodalommal tölthet el minket, az a török védőernyő, amely az iráni atomprogram fölött lebeg. Törökország gyengíti a nagyhatalmak által kivetett gazdasági szankciók hatását és segít a perzsa államnak az időhúzásban, miközben ezekben a pillanatokban „fűtik fel” az első iráni reaktort. Logikus, hogy ezt teszi, hiszen szót követel magának a tárgyalásokban, amelyet a „Hatok” (ENSZ BT öt állandó tagja és Németország) nem akar megadni neki.
 
 
(forrás: news.peka.net)
 
Ezeknek az új szövetségeknek persze komoly ára van. A Nyugattal nem maradhat meg az a jó kapcsolat, amely eddig volt, ha közben Törökország igyekszik külön utas politikát vinni a Közel-Keleten. Az Iránnal való fraternizálás önmagában is folyamatosan rontja a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, de a „vezéráldozat” az Izraellel kötött véd- és dacszövetség felrúgása volt. A látszólagos érvként a gázai flottilla ügye szolgált (amelyről hamarosan Pro/Kontra cikkel jelentkezünk - szerk.), azonban valójában ez volt az ár, amelyet meg kellett fizetnie a török kormánynak, hogy az arab utcákon befolyást szerezzen, átnyúlva a diktatórikus rezsimek feje fölött. Nem mindenkinek tetszik persze a zsidó állammal való szakítás, főleg a török hadseregnek nem, amely az atatürki örökség védelmezője és egyáltalán nem nézi jó szemmel az iszlamista fordulatot, amelynek egyelőre nem látszik a végpontja. A másik indok, hogy Izrael a legmodernebb fegyverrendszerekkel látta el Törökországot, ettől most természetesen elesett a katonaság.
 
Ezért az ellenséges fordulatért senki mást nem indokolhatunk, mint saját magunkat. Az Európai Unió bölcs javaslatai kiszorították a hadsereget a politikából, amely a demokrácia és a szekuláris berendezkedés garanciája volt. Saját modellünk univerzalitásába vetett megalapozatlan hitéért azonban nagy árat kell fizetnünk, és még nem is látjuk mekkorát. Egy biztos, jó időre elvesztettünk egy hetvenmilliós, rohamosan fejlődő országot, amely a világ egyik legerősebb hadseregével rendelkezik. Törökország új csapatban játszik és a labda az ő térfelükön van.

 

Csepregi Zsolt

Sohasem lesz vége? Drogháború Mexikóban

Annak ellenére, hogy országos átlagát tekintve a mexikói drogháború kevesebb áldozatot követel, mint az elmúlt években bármikor, az amerikai határ menti államok közbiztonsága soha nem látott mértékben romlott le. Bár a hírek főleg Ciuadad Juárezt emelik ki, ahol csak a tavalyi év folyamán kb. 2600 embert gyilkoltak meg, néhány napja Tijuana is felkerült a képzeletbeli feketelistára.

 
Nincs egy hónapja, hogy egy két hetes konferencia keretében a mexikói elnök, Felipe Calderon büszkén mondta Tijuana lakosainak, hogy a néhány éve még mindennapos borzalmak (a város még két éve is a legveszélyesebbek között volt az országban – szerk.) már örökre a múlté. Az elnök szavait ráadásul kevesen is kérdőjelezték meg, hiszen 2008 óta a város gyilkossági mutatói a határozott katonai és rendőrségi beavatkozásoknak köszönhetően folyamatosan és érezhetően esett vissza. Sőt, múlt héten az állami szervek a történelem legnagyobb marijuana szállítmányát foglalták le (kb. 134 tonna került lefoglalásra, ami piaci értéken nagyjából 400 millió dollárt ér – szerk.) és égették el a város mellett. Voltak azonban jó néhányan, főleg helyi újságírók és volt drogbanda tagok, akik azt mondták, hogy egy ilyen esetet nem fognak megtorlatlanul hagyni a kartellek. Nem is hagyták.
 
(Mexikói banda tagok előállítása, forrás: www.wizbangblue.com)
 
Vasárnap éjjel ugyanis ismeretlen fegyveresek tizenhárom embert gyilkoltak meg brutálisan egy drogrehabilitációs központban. A gyilkosságok különösen rosszul érintik a helyieket, hiszen amellett, hogy Calderon elnök a korábban említett konferencián Tijuanát hozta fel példaként, mint egy olyan várost, ahol a helyiek biztonságát érő veszélyek ellen érdemben lehet harcolni, alig néhány hete lefejezett testek függtek egy központi helyen fekvő hídról. Biztonságpolitikai szakértők véleménye szerint a mexikói kormányzat vélhetően előre ivott a sikerre, hiszen Tijuana nem lett semmivel sem biztonságosabb mint 2008-ban volt, egyszerűen csak a kartellek figyelme más városokra terelődött át. De azzal, hogy a rekord mennyiségű marijuana lefoglalásával a kormány súlyos sebet ejtett a bandák testén, maga ellen hívta ki a sorsot. Persze azt az elemzők is megjegyzik, hogy bizonyos államokban a közbiztonság hiánya már olyan méreteket öltött, hogy semmilyen ár nem sok ahhoz, hogy valamilyen javulást elérjenek, de a nyilvánosság előtt lefoglalt drogot égetni és a drogbandák legyőzéséről beszélni úgy, hogy erről valójában nincs szó, rendkívül káros, ahogy ezt maga Tijuana esete is fényesen bizonyította.
 

Természetesen a kormány reakciója érthető, hiszen nemcsak saját maguk, hanem a szomszédos Egyesült Államok is évek óta komoly összegeket fektet be a kartellek legyőzésébe és a drog elleni védekezésbe, ám kevés sikerrel. Olyan mexikói tartományok, mint például Chihuahua (Ciudad Juarez), Baja California (Tijuana), Sinaola (Culiacán), Tamaulipas (Reynosa), Nuevo León (Monterrey) vagy Michoacán, mind szenvednek legalább egy nagyhatalmú bűnszervezet befolyásától. Azt, hogy ezen bandáktól hogyan lehetne megtisztítani az országot nehéz megmondani, főleg annak tudatában, hogyha egyet fel is számolnak közölük rögtön ott van másik öt vagy tíz, aki könnyedén átveszi a megüresedett helyet.

A közelmúlt elnökei Vicente Fox, majd mostanság Felipe Calderon vezetésével soha nem látott offenzívába kezdtek a kartellek ellen, de nagy valószínűséggel, amíg országuk általános jólétét képtelenek növelni és ezzel visszaszorítani az állami és regionális korrupciót, addig sajnos Mexikóban igazi, tartós áttörésre nem lehet számítani. 

Németh Áron Attila

Európai Uniós nyomás alatt a szlovák nyelvtörvény

Egyre több sebből vérzik mostani formájában a szlovákiai nyelvtörvény: a tavalyi bevezetést követő egyértelmű magyar elutasítás után mára már a jelenlegi szlovák kormány is a jogszabály reformja mellett foglalt állást. Ám ami talán még ennél is fontosabb az-az, hogy már az Európa Tanács Velencei Bizottságának októberi jelentése is elítéli a kisebbségi nyelveket – legfőképp a magyart – háttérbe szorító törvényt.

 
A Bizottság véleményét még tavaly szeptemberben kérte ki Robert Fico, akkori szlovák miniszterelnök, mivel reménye szerint annak segítségével – a folyamatos politikai csatározásokat mellőzve – sokkal inkább objektív és szakmai szemmel lehetett volna áttekinteni a törvényt. Legtöbben már akkor is úgy vélték, hogy ezzel a lépésével Szlovákia saját maga ellen hívja ki az Európai Uniót, amely bár addig nem kívánt aktívan beavatkozni a szituációba, ez után várható volt, hogy a szlovák rendelet ellen fog felszólalni. A Velencei Bizottság jelentése hivatalosan csak most, az október 15-16-i ülésen született meg. Ez a Bizottság hivatalos honlapján olvasható (link).
 
Röviden összefoglalva, a Bizottság véleménye szerint a szlovák állam több nemzetközi jogi normát és egyezményt megsért a nyelvtörvény rendelkezéseivel (például a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartáját), így azokat komoly átalakításokra, sőt visszavonásokra bírná. A jelentés az összes olyan területre kitér, melyre a szlovák jogszabály hatással van: az oktatásban például feleslegesnek tartják a kétnyelvű adminisztrációt; a közigazgatásban, a mentőszolgálatoknál és fegyveres erőknél kifogásolják, hogy nincs teljes értékű magyarázat a hivatalos és a szolgálati érintkezés közti különbségről, valamint azt, hogy az államnyelv kizárólagos használata miképp működhetne ott, ahol a kisebbség több mint a népesség 20 százalékát adja. Az egyházaknál és a médiában pedig véleményük szerint a kisebbségi nyelvek használata nem jelent veszélyt a szlovák nyelvre. Emellett a nyilvános érintkezésről szóló, a szlovák nyelv kötelező használatát előíró szabályok szintén megsértik a jelenleg elfogadott EU-s rendeleteket.
 
Rudolf Chmel, az emberi jogi és kisebbségi kérdésekben illetékes szlovák miniszterelnök-helyettes véleménye szerint a jelentést meg kell szívlelni, az aktuális jogszabályt pedig hozzá kellene igazítani. Elmondta, a Velencei Bizottság – az Európa Tanács „alkotmányjogi és nemzetközi jogi kérdésekben legilletékesebb szerve” – megerősítette eddigi véleményében, miszerint a nyelvtörvény túlságosan is szigorú és diszkriminatív, valamint hogy a szlovák nyelvet nem veszélyeztetik a kisebbségi nyelvek, így feleslegesek az eddigi radikális intézkedések. Chmel szerint az eddigi Daniel Krajcer-féle (szlovák kulturális miniszter) átalakítások bár egyre több pozitív változtatást tartalmaznak, még mindig nincsenek összhangban az új EU-s véleménnyel, „ezért remélem, hogy a bizottság határozata további impulzusokat fog jelenteni a nyelvtörvény módosításához”, jelentette ki.
 
(Rudolf Chmel, forrás: www.sita.sk)
 
Németh Zsolt külügyi államtitkár kedden szintén úgy fogalmazott, hogy mindez nagyon jó útmutató Szlovákia számára. Szerinte a javaslat fontos eleme, hogy jogi egyensúlyt próbál létrehozni a kisebbségi nyelv használata és a szlovák nyelv védelme között. Mindezek után reményét fejezte ki, hogy az új szlovák kormány „kihúzza ezt a tüskét” a két állam kapcsolatából. Minderre pedig egyre nagyobb szükség van, mivel egyre több olyan esetről hallhatunk, melyben a kisebbségi nyelvhasználat miatt szabtak ki a szlovák hatóságok pénzbírságot. Október 23-án például arról lehetett olvasni, hogy 136 euróra (kb. 37400 forintra) büntették a révkomáromi városi televíziót, amiért két reklámot csak magyar nyelven adott le.

 

Mészáros Tamás

Burka-háború?

Bíróság elé állították azt a francia nyugdíjas asszonyt, aki letépte egy muszlim asszony kendőjét, majd megkarmolta és ütlegelni kezdte az Egyesült Arab Emirátusokból származó, turistaként az országba látogató nőt. De nem ez volt az egyetlen incidens idén, annak ellenére, hogy a teljes arcot elfedő fátyol viselését betiltó törvény még nem is lépett hatályba.

Az eset még februárban történt, amikor a teljes arcot eltakaró kendőt (hivatalosan burka és nikab) betiltó törvény még csak tervezet volt. Azóta mind a Nemzetgyűlés, mind a Szenátus elfogadta, a hónap eleje óta törvény, bár majd csak jövő év tavaszán, kb. fél év múlva lép hatályba.
A már év elején nagy port kavaró törvény tiltja a szemeken kívül az egész arcot eltakaró kendő közterületen való viselését, a nők személyiségjogainak és szabadságának védelmében. Habár a törvény nem tesz külön említést a muszlimokról, mégis sokan úgy értelmezik, hogy ezzel kifejezetten őket kívánja diszkriminálni – hiszen, valljuk be, ki más hordana burkát – annak ellenére, hogy Nicolas Sarkozy a törvényt a muszlim nők védelmének garanciájaként mutatta be, mint amely megvédi őket attól, hogy az arcukat eltakaró burkát rájuk kényszerítsék. A törvény széles körben értelmezi a tilalmat, nem csak közintézményekben, de a tömegközlekedési eszközökön, utcákon, piacokon, üzletekben, valamint mozikban, színházakban, és egyéb szórakozóhelyeken is tilos elfedett arccal járni.
A törvény életbelépését követően egy hat hónapos átmeneti időszak veszi majd kezdetét, ezalatt büntetést még nem, csak figyelmeztetést kapnak majd a kihágók. A fél év lejárta után a törvényt megsértő nőt €150 pénzbüntetéssel (vagy egy állampolgári ismereteket oktató kurzuson való részvétellel), a burkát a nőre rákényszerítő férfit pedig €30 000-val vagy egy évig terjedő szabadságvesztéssel sújtják.
Habár amíg hatályba nem lép, nem kötelezhető senki annak betartására, a törvényt sokan már most komolyan veszik. Mint ahogy az előbb említett nyugdíjas hölgy is, aki elmondta, hogy nem akarta bántani a muszlim asszonyt, egyszerűen csak felháborította, hogy Franciaországban, az emberi jogok országában valakin ilyen öltözék legyen. Tettéért két hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és €750 bírságra ítélte a bíróság. Mohammed Moussaoui, a francia muszlim csoportok ernyőszervezeteként működő CFCM (Conseil Français du Culte Musulman) elnöke az eset kapcsán azonban aggodalmát fejezte ki; félő hogy a törvény életbelépésével elszaporodhatnak az ehhez hasonló incidensek. Hasonló port kavart, amikor a hónap elején, egy nappal a törvény elfogadása után egy francia bíró felszólított egy burkát viselő asszonyt, hogy fedje fel arcát vagy hagyja el a bíróság nyilvános galériáját.

(forrás: www.thewashingtonnote.com)

A francia törvény egyedülálló Európában. Legalább is egyelőre, hiszen Franciaországon kívül Hollandiában, Belgiumban, Spanyolországban és egyes olasz tartományokban hasonló intézkedésekre lehet számítani. Persze mindez attól függ, milyen hatása lesz a törvény hatálybalépésének a franciáknál. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy a francia lakosság 10%-át kitevő, közel 6 milliós muszlim közösség mindössze 3%-a, vagyis kevesebb, mint 2 000 nő hordja az arcot teljesen elfedő burkát. Az arány a többi nyugat-európai országban pedig még kisebb, hiszen pl. Hollandiában alig 6%, Belgiumban pedig 4% a muszlimok aránya a népességen belül, így az arcukat teljesen elfedő nők aránya is jóval alacsonyabb. 
Bírálói szerint az európai emberi jogokkal ellenkező intézkedésről van szó, amely sérti a szabadsághoz és a szabad vallásgyakorláshoz való jogot. Felmerül továbbá annak a kérdése is, hogy vajon hogyan lehet betartatni egy ilyen törvényt, hiszen ha egy nőre rákényszerítik a burkát, arra nem kényszeríthetik rá, hogy azt mondja, hogy önszántából hordja? Mennyi az esélye annak, hogy egy hithű muszlim nő a törvény kedvéért leveszi a kendőt, vagy nagyobb-e az esélye annak, hogy akkor inkább otthon marad? Ha otthon marad, akkor hogyan tud integrálódni a társadalomba? Nem éppen azt érik-e el ezzel a franciák, amit a törvény felszámolni kíván, vagyis a muszlim közösség és a társadalom többi része közötti szakadék növekedését?
A törvénnyel kapcsolatban tehát megannyi megválaszolatlan kérdés marad, melyekre talán majd jövő tavasszal kaphatunk választ.
 
Baumann Zsófi

 

A multikulturalizmus halott - Kontra

Kicsivel több, mint egy hete Angela Merkel német kancellár kijelentette, hogy a multikulturalizmus halott, országában az eszme csúfosan elbukott. Véleményem szerint a mai Európában a multikulturalizmus lényegét félreértelmezik, és ez vezet olyan helytelen kijelentésekhez, mint amilyet Merkel asszonytól is hallottunk. A következő írásomban Merkel asszony szavait kívánom pontosabban górcső alá venni, és amellett fogok érvelni, hogy a multikulturalizmus nem feltétlenül egy bukott eszme.

 
Rostoványi Zsolt iszlámszakértőt, a Budapesti Corvinus Egyetem tanárát és intézetvezetőjét idézve: „a multikulturalizmus elvileg az egységes nemzeti kultúra ellentéte, miután alapelve szerint ugyanabban a politikai közösségben több nagy, identitását megtartó kulturális közösség él együtt. A multikulturalizmus lényege, hogy a politikai közösség elismerje az összes kulturális közösséget, egyik kulturális közösség sem sajátíthatja ki az államot.” Ez az én értelmezésemben nem azt jelenti, hogy egy országon belül minden közösség csak és kizárólag a saját mintái szerint él. Ez az én értelmezésemben azt jelenti, hogy minden közösség a saját jellegzetességeit megtartva hozzáidomul egy kicsit a másikhoz. Ha így nézzük a dolgokat, akkor nem biztos, hogy a multikulturalizmus halott. Családi kötődéseim révén (édesanyám német) a törökök integrációja rendszeres beszédtéma nálunk. A német nagyszüleim hajlamosak azonosulni azzal a nézettel, hogy a törökök képtelenek az integrációra, és hogy a német jóléti állam válságáról csak ők tehetnek. Ezzel szemben a bátyám - aki már lassan 10 éve Németországban él, és szintén német állampolgár - egy nyári vakációja során összebarátkozott egy török párral, és így élő példája annak, hogy a multikulti működhet. Persze, itt jöhet az ellenreakció, hogy biztos olyan török volt, aki nem hithű muzulmán. De csak akkor beszélhetünk a multikulturalizmus sikeréről, ha egy fejkendős török lány, és egy bajor szoknyás német lány együtt mulatnak? Ha ez egyik a sört iszik, miközben a másik imádkozik? Az talán nem siker, ha egy farmernadrágos német fiú, és egy farmernadrágos török fiú együtt vízipipáznak?
 
Véleményem szerint a fogalmak zavarában élünk. Nem egyértelmű, hogy mit értünk integráción, mit értünk asszimiláción, vagy mit is jelent a multikulturalizmus. Érdemes akár maga Thilo Sarrazin, az állóvizet felbolygató szociáldemokrata politikus szavait megvizsgálni. Szerinte az integráció és az asszimiláció két fogalom, amit általában felhasználnak egymás ellen. Holott akit integráltak, azt egy kicsit asszimilálták is, és asszimilálódni pedig csak úgy lehet, ha integráltak is. Akkor ezek szerint az egyetlen követhető minta a teljes integráció vagy a teljes asszimiláció? Mert így nézve, nincs különbség a kettő között. Tény, hogy a német jóléti állam, a maga nagyfokú anyagi biztonságával, és a lényegében elhanyagolható munkanélküliségével sokáig elfedte az integráció, az asszimiláció vagy a multikulti (hívjuk, ahogy akarjuk) sikertelenségét. A problémák a német szociális háló meggyengülésével párhuzamosan jelentkeztek. Felszínre tört az addigi folyamatok „látszólagossága”, szűkültek a lehetőségek a bevándorlókkal kapcsolatos problémák pénzjuttatásokon keresztüli „elsimítására”. Mára egyértelműen bebizonyosodott, hogy nem a Sarrazin által is sokat bírált „Hartz IV” – amely egy fajtája a munkanélkülieknek járó segélyeknek – a megoldása az integrációs problémáknak. 
 

Én nem értek egyet Angela Merkel kijelentésével, mely szerint a multikulturalizmus halott. Szerintem igenis megfér egymás mellett ugyanabban a politikai közösségben több nagy, identitását megtartó kulturális közösség is. Ez pedig nem azt jelenti, hogy ellenzem, hogy a bevándorlóknak el kell sajátítaniuk bizonyos normákat. Mert igenis nekik kell jobban alkalmazkodniuk, hiszen ők választottak új hazát. Ez csak azt jelenti, hogy az én felfogásomban nem a multikulturalizmus halott, hanem az, amit hittünk, hogy jelent. Mert az-az eszme, mely szerint két teljesen más kultúra minden változás nélkül együtt tud élni, tényleg halott. De az-az eszme, mely szerint bizonyos fokú rugalmasság és alkalmazkodóképesség mellett lehetséges a békés egymás mellett élés, még él. Legalábbis bennem mindenképpen, mert én így értelmezem a multikulturalizmust.

 

Németh Andrea

A multikulturalizmus halott - Pro

Kicsivel több, mint egy hete Angela Merkel német kancellár kijelentette, hogy a multikulturalizmus halott, országában az eszme csúfosan elbukott. Most következő írásomban, amely egyben a DiploMaci Blog friss és egyedülálló vélemény ütköztető rovatának (Pro/Kontra) a nyitócikke, Merkel asszony szavai mellett fogok érvelni, miután véleményem szerint is a mai Európában értelmezhetetlenné vált ez az egyébiránt magasztos ideológia.

 
A multikulturalizmus eszmeisége az elmúlt húsz évben vált igazán divatossá, ha úgy tetszik trendivé. A rendszerváltás óta mögöttünk hagyott hosszúévek sorában a kelet-európai utazók, köztük magam is, mindig tátott szájjal figyelték, hogy olyan nyugati nagyvárosokban, mint például London, Párizs, Berlin, vagy éppen Amszterdam a keresztények, zsidók, muzulmánok, színesbőrűek és fehérek nyugodtan és békében tudtak egymás mellett élni. Képtelen voltam felfogni, hogy ezt a fantasztikus miliőt, ennyi különböző emberrel, hogyan lehetett létrehozni. A választ sem én, sem pedig a környezetembe tartozók nem tudták megadni. Sikerült nekik és kész.
 
Tényleg sikerült nekik?
 
Európa keleti felén tehát nem láttunk mást, minthogy nyugaton létezik az ún. olvasztótégely, hogy mindenki egyenlő és szabad, nálunk helyette rasszizmus és elutasítás vár mindenkire, aki MÁS. Nálunk párthovatartozástól függetlenül aggódott fiatal és öreg, munkás és értelmiségi, hogy mi lesz akkor, amikor afrikaiak és ázsiaiak ezrei öntik majd el utcáinkat, amikor nemhogy a szomszéd kultúráját, de nyelvét sem fogjuk érteni. Bár ez az idő még nem jött el, hiszen országunk közel sincsen kitéve olyan nagyarányú bevándorlásnak, mint Németország vagy Franciaország, de tény, amíg a mindenkori kormányok a romák integrációját sem tudják megoldani, addig sok jóra nem számíthatunk, főleg úgy, hogy most már egyértelmű, a multikulturalizmus nyugaton is megbukott. Angela Merkel beszéde amúgy csak egy a sok vélemény közül, ami ezen állítás tényét erősíti, hiszen a romák francia (korábban olasz) kitoloncolása, a niqab (tradicionális muzulmán női viselet) viselésének több országban történő betiltása, az egyre érzékelhetőbb idegenellenesség (egy felmérés szerint Németországban már a megkérdezettek 55 százaléka gondolja az arabokról, hogy kellemetlen emberek – szerk.) és a szélsőjobb térnyerése (Hollandia, Dánia, Svédország, stb.) mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy a multikulti bukását nyugodt szívvel kimondhatjuk.
 
A problémák gyökere
 
Ez persze nem jelenti azt, hogy a nehézségekre, a társadalmi feszültségekre duplán rá kell játszani, hiszen az beláthatatlan következményekkel járhat, de az biztos, hogy a néhai Pim Fortuyn és Thilo Sarazzin véleményét nem lehet és nem szabad egy legyintéssel lesöpörni az asztalról, mondván, hogy ezek az emberek rasszisták. Az egyszerű válasz ugyanis az, hogy azért még nem feltétlenül idegengyűlölő egy ember, mert nevén nevezi a problémákat. Az arabok és egyéb betelepülő népek nyugati beilleszkedése a legtöbb európai országban gondot okoz és ez nem lehet véletlen. A helyi kultúra és nyelv elutasítása, a helyi társadalomba való beilleszkedés elutasítása és az agresszív reakció a jogos állami számonkérésre csak néhány azok közül a problémák közül, amik ide jutatták Németországot és vele együtt az Egyesült Királyságot, Hollandiát, Belgiumot és meg annyi más nyugat-európai államot.
 
Van-e megoldás?
 
A kiélezett helyzet dacára persze létezik/létezhet megoldás, de ehhez mindkét félnek tanulnia kell. Az európai politikusoknak és a helyieknek látni kell, hogy sajnos nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy a betelepülőket ténylegesen integrálják. Nem követelték meg a helyi nyelv tudását, nem követelték meg az olyan programokban való részvételt, ami a beilleszkedésüket segíthette volna és nem készítették fel sem a lakosságot sem pedig egymást arra, hogy mit is jelent az, ha törzsi szokásokban hívő embereket telepítenek például az Oxford Street közelébe. De tanulnia kell a bevándorlóknak is, mivel az, hogy ideáig jutott a helyzet nem csak a befogadók hibája. A helyi kultúra, nyelv, intézményrendszer és jogrend zsigeri elutasítása, valamint a folyamatos vádaskodás a saját helyzetüket ásta alá. A befogadó társadalom jelentős részének elutasítása érzésem szerint nem a bőrszínek szól, nem annak, hogy valaki mondjuk kongói, hanem annak, hogy a bevándorlók nem akarnak beilleszkedni, hogy ők nem pakisztáni származású britek szeretnének lenni, hanem pakisztániak Nagy-Britanniában és ez az út nem járható, soha nem is volt az, csak eddig sajnos nem láttuk.
 
Multikulti helyett integráció
 
Véleményem szerint tehát Angela Merkel szavai nem azt jelentik, nem azt kell, hogy jelentsék, hogy a bevándorlóknak nincs helye az Unióban, mert igen is van helyük. De akkor, és csak is akkor, ha képesek végre elfogadni és tiszteletben tartani azokat játékszabályokat és értékeket, amiket a helyi többségi társadalom a magáénak vall, mert csak így érhető el az, amire azt hittük, hogy már rég elértük, vagyis a békés egymás mellett élés.
 
Németh Áron Attila

 

Pénzügyi válság után árfolyam háború?

A Nemzetközi Valuta Alap (IMF) és Világbank októberi csúcstalálkozóján nem sikerült tompítani a gazdasági és pénzügyi válság miatt még inkább felszínre kerülő ellentéteket a fejlődő és fejlett országok között. A konfliktus szereplői természetesen változatlanok: az Egyesült Államok, mely minden áron próbálja talpra állítani gazdaságát; Kína, akinek a kezében ott az eszköz, amivel újra beindítható „a nyugati fejlődés”; az Európai Unió, mely a felek kibékítésre koncentrál, valamint a küzdelem titkos esélyesei, a kis tigrisek, Brazília és Mexikó.

 
A három napos IMF közgyűlés végeztével az árfolyam politika terén nem csillapodtak a kedélyek a részvevő államok között. A csúcstalálkozó eredményeiről kevésbé, inkább azok hiányairól tehetünk említést. Ismét érvényesült az nemzetközi politikai rendszerben gyakran alkalmazott módszer, miszerint a tárgyaló felek a soron következő csúcson igyekeznek döntést hozni, jelen esetben a novemberi G20-as szöuli találkozón. A közgyűlés sikertelenségének egyik fő oka az Egyesült Államok és Kína között feszülő árfolyam politikai ellentét. A kínai állam mesterségesen alacsonyan tarja a dollárhoz képest a jüan árfolyamát, emellett jelenleg a világ legnagyobb külföldi valuta tartalékával rendelkezik, melyet nem fordít beruházásokra. Dollár megtakarítása eléri a 2,6 billiárd USD-t.
 
(forrás: www.economist.com / Jon Berkeley)
 
Az Amerikai Egyesült Államok központi bankrendszere (Federal Reserve System - FED) elszánt küzdelmet folytat a kínai árfolyam politika ellen, ugyanis az amerikai gazdaságnak égető szüksége lenne a kínai működő tőke befektetésre. Peking eddig is az amerikai gazdaság legnagyobb hitelezőjeként volt jelen a világgazdaságban. Obama megszorító intézkedéseinek hatására pedig nagyobb szükség van a kínai beruházásokra, mint valaha. Az USA gazdasága jelenleg önerőből képtelen a dinamikus, fenntartható növekedésre, így pedig elmozdíthatatlan a fél éve bebetonozott közel 10%-os munkanélküliség. Ezzel szemben nyugati elemzők szerint Kína gazdaságra kifejezetten kedvező hatással lenne egy „valós”, erősebb jüan, mely magától kiigazíthatná a kínai kormány erőltetett növekedési politikáját. Ugyanakkor ennek ellentmond a kínai pénzügyi szakértők véleménye. Kína amennyiben áttér egy erős jüan politikára, rögtön versenyhátrányba kerül a kis tigrisekkel szemben. Kína gazdasága az idei 9,6%-os GDP növekedés ellenére instabil lábakon áll. Egy erős kínai valuta hatására számos befektető áttelepülne a környező országokba, ahol az elmúlt években sikeresen adaptálták a kínai kormány árfolyam politikáját, konkurenciát teremtve ezzel Peking számára. Kína - valamint a többi, hasonló árfolyam politikát folytató fejlődő ország- álláspontja ennek megfelelően változatlan: a válságot a fejlett államok felelőtlen gazdasági és fiskális politikája eredményezte, így a következményekkel is nekik kell számolniuk.


A tárgyaló felek igyekeznek elkerülni a nyílt konfrontációt és átmenteni a lehetséges megegyezést a közelgő, novemberi dél-koreai G20 csúcstalálkozóra. A világ 19+1 (Európai Unió) gazdaságilag legfontosabb országának csúcstalálkozóján a válság 2008-as kirobbanása óta a pénzügyminiszterek és jegybankelnökök mellett az állam és kormányfők is részt vesznek, növelve ezzel a konferencia súlyát. A Kínai Központi Bank, a sikertelen IMF találkozó után, váratlanul néhány százalékpontos kamatlábemelést hajtott végre. Ennek ellenére nem valószínű, hogy radikális váltás áll be a kínai fiskális politikában, valamint az sem, hogy az Egyesült Államok vezetésével a fejlett államok az eddigi mérsékelt próbálkozások után komolyabb nyomásgyakorlásba kezdenének. Az atlanti térségben jelenleg kikényszerített fiskális fegyelem és megszorító csomagok végelláthatatlan tárháza miatt tőkét csak onnét tudnak bevonni a nemzetgazdaságokba, ahol magasak a megtakarítások. A fő kérdés, hogy hogyan is vegyék rá a szárnyaló fejlődő gazdaságokat, hogy megálljanak, egyet visszalépjenek és egyedülálló módon ők emeljék ki a világ vezetőit a mozdulatlanságból.

 

Balogh Dóra

Stuttgart 21 - avagy újra éledtek a "hétfői tüntetések"

A Németország egyik legnagyobb vasútrendezési megaprojektje elleni tüntetés sorozat egyre jobban emlékeztet az újraegyesülés előtti híres „hétfői tüntetésekre”. 1989. szeptember 4-én a lipcsei Miklós-templomból kiindulva tartották az első Hétfői Tüntetést, ahol a békés felvonulók demokratikus változásokat követeltek. A tüntetés-sorozat később más városokra is átterjedt, ami nagyban hozzájárult a kelet-német szocialista rendszer bukásához. De mit követelnek a 2010 őszén Stuttgart utcáin felvonulók?

 
Az Európa egyik legnagyobb infrastrukturális beruházásának számító Stuttgart 21 egy közlekedés- és városfejlesztési projekt, amely a vasúti csomópont teljes átépítését és újjászervezését tartalmazza. Az átalakítás központi eleme a főpályaudvar átépítése lenne fejpályaudvarból földalatti átmenő pályaudvarrá. Tizenöt évvel ezelőtt merült fel először az ötlet, amely a Stuttgart–Wendlingen–Ulm nagysebességű vasútvonal kiépítésével egybekötve, egy nagyszabású városrendezési projektté nőtte ki magát, hiszen a feleslegessé váló felszíni vágányok helyén mintegy 100 hektárnyi terület szabadulna fel, amit városfejlesztési projektek rendelkezésére bocsátanának.
 
A baj csak az, hogy az építkezést kezdetektől fogva nagy társadalmi ellenállás kíséri, így még kérdéses, hogy az eredeti elképzelésekből mennyi valósul majd meg. Az 1994-es projekttervekhez képest, melyek a költségeket 2, 5 milliárd euróban maximalizálták, ma már jócskán 4 milliárd euró feletti összeggel kell számolni. És így, ellenzők szerint, az S-21 a  20 percnyi menetidő nyereségével és pár hektárnyi városrendezésre felszabadított területével, egyszerűen túl drága. Vannak, akik a tervet a maga rengeteg mozgólépcsőjével, felvonójával és átjárójával túlságosan gigantikusnak érzik az egyébként emberléptékű stuttgarti városképhez képest. Továbbá vannak, akik a város alatt húzódó ásványvizek tisztaságát féltik, illetve a város alatti kőzetrétegek lehetséges hatásaira figyelmeztettek, melyeket nagyon nehéz megítélni.
 
A tüntetők érveit gyorsan felkarolták a Zöldek is, akik teljes mellszélességgel kampányolnak a Stuttgart 21 ellen. És mindezt rendkívül hatékonyan teszik, hiszen jelenleg Baden-Württemberg tartományban a megkérdezettek 32 százaléka rájuk adná le a voksát (ez több mint amennyit Németország Szociáldemokrata Pártja, az SPD kapna). Emellett pedig a tartományi miniszterelnök, Stefan Mappus (CDU) személye ellen is egyre több támadás indul. Nem csoda, mivel az S-21 nagy védnökének a pár héttel ezelőtti, állítólagos rendőri túlkapások (egy 66 éves nyugdíjas tüntető egy rendőrattakban elveszítette a fél szemét) mellett, az általa kezdeményezett tárgyalások sikertelenségével is szembe kell néznie.
 
(forrás: www.bild.de)
 
A megaprojekt ellenzői hajthatatlanok. Hiába csökkenne a Stuttgart és Ulm közötti menetidő 54 percről 28 perce, a főpályaudvar és a reptér közötti menetidő pedig 27-ről 8 percre. Hiába nyerne Stuttgart egy 100 hektárnyi területet városrendezésre, és hiába jelentene az S-21 tízezer új álláslehetőséget (illetve további hétezret az építkezés időtartama alatt), a tüntetők és szószólói nem engednek. Ők csak és kizárólag a projekt beszüntetésével értenének egyet, és egy K-21 (Kopfbahnhof-21) elnevezésű elképzelést támogatnak. Ez a fejpályaudvar modernizációját, és a sínek számának növelését jelentené. Ennek a tervnek a költségei megközelítőleg az S-21 költségeinek a harmadát tennék ki.
 
Míg a 20-21 évvel ezelőtt hétfőnként utcára vonulóknak nyomós okuk volt, hogy tüntessenek, sok ember értetlenül áll a napjainkban hétfőnként utcára vonuló svábok indíttatásai előtt. Miért baj az, ha 120 kilométer új vasút épülne, tovább gyorsítva a régió közlekedését, s mindezzel még a város is visszanyerne területeket? Tény, hogy a projekt költségei jócskán meghaladnák a 16 évvel ezelőtt ütemezett költségeket, de a városnak, a tartománynak illetve a Német Vasúttársaságnak (Deutsche Bahn) együttesen rendelkezésére állnak a megfelelő források a kivitelezéshez. Biztos vannak, akik emlékeznek a frankfurti repülőtér nyugati felszállópályájának építésekor kibontakozó vitákra. Akkor a tüntetéseknek halálos áldozatai is voltak. Az ellenzők sokáig kunyhókba zárkózva éltek az építendő pálya területén. Mi lett volna, ha az akkori vezetők engedtek volna a tüntetők akaratának? Frankfurt minden bizonnyal nem vált volna a nemzetközi légi forgalom meghatározó csomópontjává, ami 73 000 embernek ad munkát nap mint nap. Ma már senki sem kérdőjelezi meg a nyugati felszállópálya szükségességét.

 

20 év múlva talán a Stuttgart környékéről ingázók vagy a Párizs–Prága–Budapest gyorsvasút előnyeit kihasználók a földalatti pályaudvaron átsietve nem is emlékeznek majd arra, hogy mi az az S-21.

Németh Andrea

Már az európai közlekedést is bénítja a franciák sztrájkja

Járatainak mintegy felét lesz kénytelen törölni Párizs két legnagyobb reptere, az Orly és a Charles de Gaulle – jelentette be hétfőn a francia légi közlekedési hatóság – mivel a közel hat hete tartó sztrájkok elérték az olajfinomítókat, ezáltal megcsappantak az üzemanyagkészletek is. Az Orly és a CDG mellett a többi reptér járatainak mintegy 30%-át nem fogja tudni elindítani.

Az október 12-én sokadszorra újrakezdődő és az egész országot megbénító sztrájkhullám a kormány nyugdíjreformja miatt tört ki, mely többek közt felemelné a nyugdíjkorhatárt 60-ról 62 évre. A lakosság közel ¾-e által elutasított törvénytervezetet a Nemzetgyűlés 329:233 arányban már a hónap elején elfogadta, a Szenátus pedig a hét második felében szavaz róla. A tiltakozásban a magán és az állami szektor is egyaránt részt vesz, az egészségügyi dolgozók mellett a média, a banki alkalmazottak, a benzinkutak, a közlekedésben dolgozók és a hét elején a gimnáziumi diákok is az utcára vonultak.
Franciaország tizenkét olajfinomítójából tizet érint a sztrájk – múlt szerda óta pedig összesen nyolcban állt le részben vagy teljesen a termelés. Ennek következményeként közel 1 000 benzinkút fogyott ki üzemanyagból, így felmerült annak lehetősége is, hogy ha a sztrájkok folytatódnak, Franciaországnak rövid időn belül importra lesz szüksége – nyilatkozta Jean-Louis Shilansky, a Francia Olajipari Vállalatok Uniójának (French Union of Petroleum Industries) elnöke. Múlt héten a párizsi metró alkalmazottainak közel fele szüntette be a munkát, majd csatlakoztak a vasúti dolgozók is: a hét elején közel 40%-uk nem állt munkába. Minden harmadik TGV leállt, bár a nemzetközi vonalakon közlekedő vonatok sűrűbben járnak. A vasúti dolgozók idén ősszel már másodszorra tartottak tömegdemonstrációt. A francia munkabeszüntetések okozta nemzetközi közlekedési nehézségeket csak tovább fokozta a belga Eurostar vasárnap kezdődő 24 órás sztrájkja, amely ideiglenesen felfüggesztette a Brüsszel-London közötti vasúti közlekedést.
 
 (forrás: www.cbc.ca) 
A légi közlekedésben múlt héten egy 24 órás sztrájk már okozott nagyobb zavart, melynek során több száz járatot töröltek, de október 19-én, kedden egy második hullám vette kezdetét. Az ír fapados légitársaság, a Ryanair már 200 járatát törölte, de a British Airways is fennakadásokra számít. Több európai fővárosba közlekedő járatot is töröltek, többek között Dublinba és Londonba is, magyarországi járatokat azonban egyelőre nem érint a francia üzemanyaghiány. A francia repterekre érkező rövidtávon közlekedő járatokat üzemeltető légitársaságokat pedig felszólították, hogy a visszaútra is elegendő üzemanyagot szállítsanak, így a Párizs-Budapest távon közlekedő gépeket is Ferihegyen tankolják fel.
A Szenátus szerdán ült össze hogy a módosításokat megtárgyalja, majd várhatóan pénteken szavaz a nyugdíjreform tervezetről. Ezután egy hét képviselőből és hét szenátorból álló bizottság véglegesíti a tervezetet, amelyről a hó végéig a Nemzetgyűlés és a Szenátus is még egyszer szavaz majd.
A tervezet Szenátus elé kerülésének eredményeként a nyolc legnagyobb szakszervezet csütörtökön reggel ült össze, hogy közös stratégiát alakítsanak ki arra az esetre, ha kedvezőtlen irányba haladna a tervezet elfogadása, hiszen még a törvénykezés legutolsó fázisában is kifoghatják a szelet a reformot mindenáron keresztülvinni akaró Sarkozy vitorlájából. Erre korábban is volt már precedens, amikor 2006-ban, a munkaszerződések módosításáról szóló törvénytervezet hiába ment már át a Szenátuson is, mégsem lépett hatályba a tömeges tűntetések nyomására.
A szakszervezetek becslései szerint az elmúlt hat hétben mintegy 250 demonstrációt tartottak országszerte, melyben mintegy 3,5 millió ember vett részt. A szakszervezetek most azonban a pénteken kezdődő tíz napos negyedéves szünet miatt aggódnak, hiszen az üzemanyag hiány és a közlekedési nehézségek sok szabadságra induló család kedvét vehetik az állandó tüntetésektől. Szintén a szünet miatt a tűntetéseken résztvevő aktivisták száma is megcsappanhat. Emellett a szakszervezetek irányítása alól kibújó, „külsős” aktivisták agresszív összecsapásai a rendőrökkel sem vetnek túl jó fényt a sztrájkolókra. A tüntetők ereje tehát fogy, míg Sarkozy nem adja fel – így könnyen előfordulhat, hogy a közel két hónapos sztrájksorozat lassan a végéhez közeledik.

Baumann Zsófi
 

 

A jövő elkezdődött: megszorítások brit módra

George Osborne brit pénzügyminiszter tegnapi parlamenti felszólalásában ismertette a közvéleménnyel a konzervatív-liberális koalíciós kormány elkövetkező parlamenti ciklusára érvényes gazdasági megszorító csomagját. A legszembetűnőbb intézkedések között találjuk az állami intézmények költségvetésének átlag 20 százalékos csökkentését és a mintegy fél millió közalkalmazott elbocsátását, de ez közel sem mond el mindent az ország második világháború óta megismert legszigorúbb gazdasági megszorításáról.

 
Ahogy várható volt a tegnapi nap folyamán George Osborne és bejelentése váltotta ki a legnagyobb érdeklődést az Egyesült Királyságban. Minden fontos újság, tv-csatorna és persze maga a közvélemény is feszült figyelemmel kísérte a június óta lélegzetvisszafojtva várt megszorító csomag elemeinek bemutatását. Osborne nem is maradt adós. Bár tény, hogy a nyáron kiadott rendkívüli költségvetésben foglaltakhoz képest sok újat nem mondott el a pénzügyminiszter. Ettől még a frissen bejelentett gazdasági csomag jelentőségét ez nem csökkenti, hiszen a költségcsökkentés most mindenkit érint a brit társadalom szereplői közül, legyenek akár kis- és középvállalkozók, bankárok, tanárok, orvosok, vagy nyugdíjasok. Éppen ezért az Osborne-csomag minden elemét nehéz lenne pontosan bemutatni, de mivel néhány terület még így is kiemelkedik a többi közül, ezeket fontosnak érezzük bemutatni.
 
(Osborne a bejelentéskor, forrás: www.thisislondon.co.uk)
 
Belügyminisztérium (Home Office): Minden bizonnyal a tegnapi nap három legnagyobb vesztese közül az egyik a drasztikus megszorítások elé néző Belügyminisztérium. Az intézmény összköltségvetését kb. 25 százalékkal vágják vissza az elkövetkező négy év során (ez azt is jelenti, hogy a rendőrségtől kb. 20 százalékot von el a kormány – szerk.).
 
Igazságügyi Minisztérium (Ministry of Justice): Az igazságügyi tárca költségvetési szintén mintegy 25 százalékkal fog csökkeni 2015-ig bezárólag, ami a legoptimistább feltételezések szerint is durván 14 ezer dolgozó elküldését eredményezi majd.
 
Külügyminisztérium (Foreign Office): A külügyi szolgálat 24 százalékos megszorításra számíthat, ami szakértők szerint részben jó néhány nagykövetség bezárásával és még inkább a londoni minisztérium diplomata állományának komoly leépítésével fog járni.
 
Államapparátus (Whitehall): Az állami kiadások csökkentése volt a kormány koalíció egyik legfontosabb ígérete a választók felé és ezt maradéktalanul betartották, hiszen a tény, hogy majdnem fél millió állami munkahelyet szüntetnek meg az elkövetkező parlamenti ciklus folyamán és, hogy átlag majdnem 20 százalékkal csökkentik az állami intézmények kiadásait, mind-mind hozzájárul ahhoz az érzéshez, hogy a konzervatív-liberális tandem tényleg nem a levegő beszélt a megszorítások bejelentésékor.
 
Az éremnek természetesen két oldala van és ezt a legtöbb szakértő és elemző is elismeri, de tény, hogy az út, amire a kormány most rálépett, elkerülhetetlen volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy sikerrel is fog járni, amint arra az Institute of Fiscal Studies (az egyik legnevesebb brit gazdasági kutatóintézet – szerk.) nemrég kiadott átfogó kutatásában rámutatott: „a tegnap megismert csomag könnyen visszafelé sülhet el és gazdasági talpra állás helyett ismét visszaesést eredményezhet.” Ezt a bizonytalanságot egyrészről talán a kétség szüli, hiszen igazán senki sem biztos abban, hogy az ilyen mértékű megszorítások elérik-e a céljukat, másrészről pedig ott áll az, hogy az Egyesült Királyság az első az EU kormányai közül, amely közvetlen kényszer nélkül is meg merte lépni a brutális költségcsökkentést.


Azt tehát, hogy a brit konzervatív-liberális kormány sikerrel jár-e még egy jó darabig nem lehet megmondani, de az viszont kétségtelen, hogy ők legalább képesek voltak meghozni azt a döntést, amit a legtöbb adósságban úszó Uniós kormánynak, köztük Magyarországnak is, már rég meg kellett volna hozni, hiszen a görög helyzet még mindig felettünk lebeg.

 

Németh Áron Attila

süti beállítások módosítása