Katalónia: az alkotmányos rend összeomlása

2017. október 14.

A Royal United Services Institute think tank oldalán (www.rusi.org) olvasható Francisco de Borja Lasheras írása a jelenlegi katalóniai helyzetről és a tartományi vezetés viszonyáról a spanyol kormánnyal.

Felütésként a szerző rögtön azzal a megállapítással kezd, hogy a közvéleményben elterjedt állásponttal szemben nem az a helyzet, hogy az elnyomott Katalónia el szeretne szakadni az őt kihasználó Spanyolországtól, aki nem hajlandó semmilyen engedmények megtételére az önrendelkezést illetően. Hiszen, mint arra rámutat a szerző, az elmúlt évtizedekben egészen jó volt a párbeszéd a katalán és a madridi vezetés között.

Mi akkor a probléma? Nos, 2010-ben Mariano Rajoy miniszterelnök és a spanyol alkotmánybíróság megsemmisített egy 2006-os katalán autonómiáról szóló statútumot, ami felkorbácsolta a függetlenségi érzéseket a tartományban. Ez, a napjainkban elterjedt populista szellemmel karöltve pedig azt hozza, hogy „a Spanyolországtól való elszakadás, bármilyen áron is történjen, sokak szemében gyógyírré vált a tartomány minden bajára, anélkül – mint azt a Brexit esetében láttuk –, hogy komolyabban mérlegelnék a következményeket, előnyöket-hátrányokat és a költségeket” – fogalmaz Francisco de Borja Lasheras.

Ezután ismerteti a szerző a katalán népszavazás körülményeit. Demokráciaellenesnek ítéli a katalán parlament szeptemberi 6-i döntéseit az elszakadásról, ugyanis a függetlenségpártiak, törékeny parlamenti többségüket kihasználva, a törvényeket is áthágva hozták meg azokat. A népszavazás is súlyosan sértette az alkotmányos rendet, hiszen nem voltak független megfigyelők, „Nem” kampány, cenzus, stb., ami egy hivatalos népszavazás alapvető követelményei kellene hogy legyenek. Éppen ezért minősíti a szerző véleménynyilvánító népszavazásnak, aminek nincs kötőereje.

A hibák ellenére a függetlenségpártiaknak nagyon is jól jött, hiszen van egy hivatkozási alapjuk, ráadásul a törvénytelenségekről elterelte a figyelmet a madridi kormány erőteljes fellépése.

A szerző azzal zár, hogy mind Rajoy, mind a katalán vezetők egyfajta zsákutcában vannak, hiszen vissza nem táncolhatnak, de ha még tovább feszítik a húrt, az beláthatatlan veszélyekkel, és az erőszak még további fokozódásával járna. Szükség van a párbeszédre mindkét fél részéről, és a madridi kormánynak itt a lehetőség, hogy előálljon egy részletes jövőképpel Katalóniát illetően.

A véleménycikket teljes egészében itt olvashatja el: https://rusi.org/commentary/catalonia-shattering-constitutional-order

nyugat-europa_1_het.jpg

 

Németh Olivér

Beszélgetés az Iráni Nukleáris Egyezmény kapcsán Tom Cotton szenátorral

„A fenyegetést nem Irán fegyvereinek, hanem rezsimének jellege adja.” – mondta Tom Cotton arkansasi szenátor, akivel okfejtő interjú készült az amerikai-iráni atomegyezménnyel kapcsolatban.

Az Obama elnökség alatt megkötött atomegyezmény éles kritikusaként Cotton számos érvet felsorakoztatott a további egyezmények kötése ellen, mondván, hogy az Obama-féle szerződés sem zárta el az utat az iráni atombomba elkészülte elől, sőt, inkább kikövezte azt.

„A logikus lépés tehát az egyezmény hitelesítésének megtagadása lenne, megkezdve annak szigorítását és az iráni agresszió szankciókkal és katonai nyomásgyakorlással való ellensúlyozása, amennyiben szükséges.”

„Az ajatollahi rendszer egy radikális, forradalmi, iszlamista hátterű berendezkedés, ami nemzetállami erők támogatását bírja, s ez mindig is így volt. Röviddel hatalomátvétele után Khomeini ajatollah megalakította az Iráni Forradalmi Gárdát, hogy kiteljesítse >>a dzsihád ideológiai misszióját<<, s hogy kiterjessze >>Isten jogát világszerte<<, az iráni alkotmány szavaival élve. Szükségtelen mondani, hogy az ő víziójuk szerint Isten joga nem kifejezetten könyörületes.”

„Irán volt a felelős száz és száz amerikai katona haláláért, síita milíciák óriási arzenálokkal való támogatásával, ideértve a pusztító útszéli bombákat. Ez az a fenyegetés, amivel szemben állunk: egy teokratikus zsarnoki hatalom, mely igen mélyen gyökerező ideológiai hajlandóságot bír arra nézve, hogy pusztulást és halált hozzon az Egyesült Államokra.”

„Egyszerűen összefoglalva, az egyezménynek csak akkor lenne értelme, ha feltesszük, minden tapasztalatnak ellentmondva, hogy Irán 10 éven belül egy jogállami, békés, törvénytisztelő rezsimmé válik. Másképpen megfogalmazva az Obama kormányzat volt az, amely az iráni rezsim efféle irreális képére alapozta az országgal kapcsolatos politikánkat, s nem a kormányzat kritikusai.”

A teljes cikk az alábbi linken érhető el: 

https://www.cfr.org/event/conversation-iran-nuclear-deal-senator-tom-cotton

 

kozel-kelet_1_het.jpg

 

Holló Richárd

Beköszönő-avagy kik vagyunk mi?

Egyéves átmeneti időszak után megújult szerkesztői gárdával indul újból útjára a DiploMaci. Célunk az, hogy elődeink munkájára építve igényes, magas szakmai színvonalú külpolitikai tartalommal jelentkezzünk, nagy hangsúlyt fektetve az aktualitásokra.

A blogot a Mathias Corvinus Collegium jelenlegi és végzett hallgatói működtetik, ezzel is elősegítve a külpolitikai újságírás iránt érdeklődő fiatal generációk megjelenését a nyilvánosság előtt. A naponta olvasható szemle rovat mellett egyre több önálló írással, elemzéssel szeretnénk bővíteni a blog kínálatát, folytatva az alapító szerkesztők évekkel ezelőtt megkezdett munkát.

A világot hat régióra osztva szemlézünk olyan elemzéseket, véleményeket, amellyel olvasóink tovább szélesíthetik látókörüket. Minden nap más-más térség legérdekesebb folyamatait feldolgozó bejegyzésekkel jelentkezünk.

Reméljük, hogy a megújult DiploMaci elnyeri a blog olvasótáborának tetszését és újabb rendszeres látogatókat is szerezhetünk. Várjuk az írásainkkal kapcsolatos véleményeiteket, kommentjeiteket!

A DiploMaci nem vész el, csak átalakul!

bucsu_forras-mno_hu.jpg

A DiploMaci jó egyéves téli álmából fog hamarosan felébredni, hogy már a Mathias Corvinus Collegium (MCC) gondozásában egy teljesen új, fiatal csapattal vágjon neki az elkövetkező, remélhetőleg sok-sok évének. Mi ugyanis, akik 2010 őszén megalapítottuk a blogot, illetve azok, akik útközben csatlakoztak hozzánk, hátralépünk.

Ennek a döntésnek két fő oka van: az egyik, hogy legtöbbünknek a karrierje, céljai, élete olyan irányt vett, amibe már nem fér bele a minőségi külpolitikai cikkek folyamatos írása, és a blog aktív kezelése. A másik, hogy a DiploMaci jövője szempontjából elengedhetetlen, hogy új lendületet kapjon, és ezt Mi régiek már biztosan nem tudjuk szavatolni.

Ehhez új emberek kellenek, friss gondolatok és lelkesedés. Annál is inkább, hiszen ez a világpolitikai környezet, már teljesen más, mint amiben elindultunk. Ahogy az is teljesen megváltozott, hogy Ti, nyájas olvasók, hogyan és mennyi hírt, elemzést fogyasztotok. Mi már sok mindent nem feltétlenül látunk, érzünk, tudunk.

Erőltetni persze tudnánk, vagy legalábbis lehetne, de azzal éppen azokat az eredményeket diszkreditálnánk, amiket az évek alatt, nektek is köszönhetően, elértünk, és amikre nagyon büszkék vagyunk. Elsősorban például azt, hogy a semmiből indulva létrehoztunk egy olyan külpolitikai blogot, ami nem csak szerintünk, de szerintetek, olvasók szerint is az egyik legjobb dolog volt, ami a rendszerváltás óta történt a magyar külpolitikai újságírással.

Szakmaiság, minőségi, mégis könnyen fogyasztható írások, változatos tartalom, kritikai szemlélet, értelmes vitakultúra, igazi közösség.  Ez volt az a DiploMaci, amit az elmúlt években felépítettünk. Az eredeti célunk tehát teljesült: valódi otthona lett a minőségi magyar külpolitikai újságírásnak.

Ám ezt nem csak Mi, vagy Ti, olvasók tudjátok megerősíteni, hanem a sikereink is: 2010 óta voltunk hatodikok az ország legrangosabb blogversenyén, a Goldenblogon (tavalyelőtt, elsőként a hazai külpolitikai szakblogok történetében) szerepeltünk több mint 500-szor az Index főoldalán, továbbá a Figyelő, a HVG, a Mandiner, a Portfolio és az Index2 hasábjain, illetve vette át cikkünket a Hír24 is. A Facebook követőink száma eközben 80-ról 2.000+ főre bővült, és tartottunk egy sor előadást fiatal, érdeklődő, és rendkívül tehetséges fiatalnak különböző egyetemi diákszervezetekben, szakkollégiumokban, valamint nyilatkoztunk és előadtunk több komoly fórumon.

Ezeket az eredményeket, és ezeket az élményeket úgy gondolom, mindannyian, akik valamilyen formában részt vettünk a DiploMaci történetében, elvisszük magunkkal, és mindig büszkeséggel fogjuk emlegetni.

Hamarosan azonban egy új, izgalmas fejezet nyílik a blog történetében, amihez nekünk már csak áttételesen lesz közünk, de ez így helyes. Tudni kell ugyanis változni, megújulni, továbblépni, máskülönben az, ami egyszer friss volt és egyedi, ugyanolyan lesz, mint az, ami ellenében meghatározta magát. Önismétlés, önfényezés, korral nem haladás, szűklátókörűség, ezeket Mi mind el akarjuk kerülni. És el is fogjuk, ezért adjuk át most a DiploMacit-t az MCC fiataljainak. Minőségre törekedni ugyanis nem csak az induláskor kell, hanem mindig.

És az utánunk következő egyetemisták éppen ezt képviselik, talán valahogy úgy, ahogy tettük ezt anno Mi is; vagy talán egy kicsivel még jobban is :)

Köszönet nektek mindenért, és maradjatok hű olvasók, hiszen a DiploMaci nem vész el, csak átalakul!

Barátsággal,

Gyuris Klaudia

Abelovszky Tamás

Csepregi Zsolt

Erőss Bulcsú

Hámori Viktor

Mészáros Tamás

Németh Áron Attila

Túl nagynak lenni a börtönhöz

Múlt hét elején az amerikai képviselőház pénzügyi szolgáltatásokért felelős bizottsága - pontosabban annak republikánus tagjai - egy három éves vizsgálat eredményét ismertette az amerikai kormány, HSBC-vel szemben folytatott büntetőeljárásáról. A brit nagy bankot, mint ismeretes, 2012-ben az amerikai kormány 1.9 milliárd dolláros bírság megfizetésére kötelezte, miután kiderült, hogy az HSBC több rendben is súlyosan megsértette az amerikai pénzügyi szabályokat: például szemet hunyt a mexikói drogkartelek, bankon belül indított pénzmozgásai felett. A mostani vizsgálat eredménye azonban feltárta, hogy részben a brit kormány közbenjárására, részben saját meggyőződését követve az amerikai kormány nemhogy nem várta el a banktól a pénzmosásban való részvételének és a jogszabályok szándékos figyelmen kívül hagyásának elismerését, végül az HSBC vezetői ellen sem indított büntetőeljárást.

2013 márciusában – egy évvel a brit nagy bank, az HSBC-re kiszabott 1.9 milliárd dolláros bírság kiszabása után – Eric Holder, akkori legfőbb ügyész, az amerikai szenátus igazságügyi bizottsága előtt volt kénytelen felszólalni. Az ülés egészen addig nyugodt mederben telt, amíg a résztvevők el nem értek az HSBC-ügyhöz. Ekkor ugyanis a bizottság elnöke, a republikánus Chuck Grassley, neki ugrott Holdernek. A szenátor kérdőre vonta a főügyészt, hogy meglátása szerint mégis mi okozhatta az igazságügyi minisztérium 2012-es HSBC döntését, ha a tények világosan megmutatták, hogy a bank szemet hunyt a kartelek pénzmosása felett, együttműködött több szankciós listán szereplő országgal, és szoros üzleti kapcsolatokat ápolt több olyan szaúdi bankkal, amelyek terrorista hálózatokhoz voltak köthetők.

hsbc2.jpg

(Chuck Grassley, f: politico.com)

Holder szerint a döntés egyetlen dolognak volt köszönhető: a tények megismerése után az igazságügyi minisztérium, az amerikai központi bank, valamint a pénzügyminisztérium vezetősége arra a megállapításra jutott, hogy az HSBC vezetőségének bíróság elé állítása, valamint tetteiknek hivatalos elismertetése súlyos következményekkel járhat; mint Holder fogalmazott: “Tartok tőle, hogy bizonyos intézmények olyan nagyra nőnek, amelyek bíróság elé állítása rendkívül nehézzé válik, főleg, ha bizonyos források szerint az eljárás kezdeményezése, a nyílt vádemelés, nem csak a nemzetgazdáságra gyakorolhat negatív hatást, de a világgazdaságra is.”

A neves brit üzleti lap, a Financial Times másnapi száma szerint Eric Holder lényegében kimondta, hogy vannak olyan bankok, amelyek egyszerűen túl nagyok ahhoz, hogy börtönbe jussanak. A leköszönt legfőbb ügyész természetesen ezt a következtetést – legutóbb egy hete, a Demokrata Párt programalkotó bizottsága előtt – hevesen tagadta. Érvelése szerint ugyanis senki sem gondolhatja komolyan, hogy az amerikai igazságügyi minisztérium, amennyiben tényszerűen ismertté válik előtte, hogy bizonyos intézmények törvényt sértenek, ráadásul súlyosan és több rendben, megúszhatják a vádemelést, illetve vezetői a börtönbüntetést. A demokraták szerint láthatóan nem.

Az ellenzék azonban nem hagyta annyiban sem a 2012-es döntést, sem Holder későbbi magyarázatát, és saját nyomozásba kezdett, aminek az eredménye múlt hét elején vált ismertté. Ez alapján kiderült, hogy az HSBC-ügyön dolgozó ügyészek büntetőeljárás megindítására tettek javaslatot a legfőbb ügyésznek, valamint jelezték felé, hogy a bankot kötelezni kell felelősségének teljes elismerésére, miután a tények azt mutatják, hogy a bank szándékosan hagyta figyelmen kívül az irányadó jogszabályokat. A bizottsági jelentés szerint azonban Holder figyelmen kívül hagyta kollégai véleményét, és inkább a brit kormányra, a pénzügyminisztériumra, valamint a központi bankra hallgatva csak bírságot szabott ki a bankra – George Osborne akkori brit pénzügyminiszter állítólag erősen lobbizott az amerikai központi banknál és a pénzügyminisztériumnál, hogy Holder ne emeljen vádat a bank ellen, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek a brit gazdaságra nézve.

hsbc3.jpg

("Vajon a legjobb döntést hozta?" - Eric Holder, f: cnn.com)

Az amerikai kormány képviseletében tehát Holder döntött, az HSBC elismeri, hogy hibázott, megfizeti a kiszabott büntetést, és 5 évig külső felügyeletet kap, hogy valóban betartja-e a jogszabályokat. A képviselőházi bizottság szerint azonban a bank képes volt elérni, amikor már Holder „első és egyetlen” döntése asztalra került, hogy az első verzió büntetései közül nem egyet finomítson. A legfőbb ügyész elsőre például azt követelte, hogy a jövőben bármilyen pénzügyi előírás elleni vétség, tehát akár a legkisebb meg nem felelés is, azonnal elvonja az az évi vezetői bónuszt a hibázótól. A végső verzióban ez már úgy szerepelt, hogy a hibázó bónusza akár vissza is vonható.

És, hogy mi következik ebből? Vélhetően, amit mindannyian tudunk: az állami gazdasági szabályozószervek sem a válság előtt, sem azóta nem végzik rendesen a munkájukat, hiszen egyértelmű törvénysértéseket nem hajlandók megfelelően büntetni, mert félnek az állítólagos következményektől. Persze érdekes kérdés, hogy vajon mi is a feladata például egy legfőbb ügyésznek? Bármi áron, mindenkivel szemben védeni és betartatni a törvényeket, vagy komoly mérlegelés után, az aktuális politikai-gazdasági helyzetet is figyelembe véve hozni egy döntést. Az ellenzék szerint láthatóan előbbi, Eric Holder és a kormány szerint viszont láthatóan utóbbi. Lehet, hogy mindkettőnek igaza van. De a brit bankért addig sem kell izgulni, hiszen az HSBC időközben felvette Holder egykori beosztottját, Jennifer Shasky Calvery-t, aki 2012-ben azt az ügyészi csoportot vezette, amely az ügy kapcsán a bank és vezetőinek fejét követelte. Meg kell hagyni, stílusos.

Németh Áron Attila

Spanyolország: Nem lett tisztább a kép

Az előző parlamenti választások után, még december végén írtam, hogy nehéz idők köszöntenek Spanyolországra, ugyanis a demokrácia beköszönése óta először koalíciós kormányzásra kényszerül a politikai elit. A múlt hétvégén, fél év elteltével megismételt második választás – amelyre éppen azért volt szükség, hogy feloldja a koalíciós kényszert, lévén ez idő alatt sem sikerült kormányt alakítani – bár hozott újdonságokat, továbbra is koalícióra ítéli a feleket. A szavazásra jogosult 36,5 millió spanyol választópolgár 350 parlamenti és 208 szenátusi hely sorsáról döntött június 26-án, amely újfent a Partido Popular (Néppárt) győzelmét hozta. Ráadásul úgy, hogy a PP javítani tudott tavaly decemberhez képest, dacára annak, hogy a közvélemény-kutatások előrejelzései nem számoltak előzetesen Mariano Rajoy pártjának erősödésével. A választások nagy vesztese pedig a baloldali koalíció, az Unidos Podemos (Együtt képesek vagyunk rá), akik decemberhez képest jelentős visszaesést könyvelhettek el, miután egymillió szavazójuk pártolt el tőlük. Ám a másik feltörekvő, a Ciudadanos (Polgárok) sem lehet boldog, ők is veszítettek támogatottságukból. Az elkövetkező időszak legnagyobb kérdése tehát, hogy sikerül-e stabil kormányt felállítani, vagy a politikai patthelyzet folytatódik az országban?

Az Unidos Podemos, a Podemos és az Izquierda Unida (Egyesült Baloldal) koalíciója, amely nagy reményekkel futott neki a június végi parlamenti választásoknak, hatalmas csalódást okozott. A választások óta eltelt három napban Pablo Iglesias Podemos vezér személyét folyamatosan támadják - párton belül is, nagy számban. Iglesias szerint - talán erre is válaszul - inkább hamarabb, mint később tartana egy kongresszust, ahol ott át kell gondolni és beszélni mindent, akár az IU-val kötött koalíció jövőjét is beleértve. Rossz eredményüknek több oka is lehet, azonban a fő ok mindenképpen az, hogy a választópolgárok a Podemos erősödésében veszélyt láttak a spanyol demokráciára nézve. A párt Venezuelához kötődő kétes kapcsolatát, és az ottani rezsim elfogadását a szavazók nem tartották jó iránynak. Főleg azok a jobboldali, konzervatív szavazók nem, akik decemberben otthon maradtak, most azonban úgy érezték, hogy részt kell venniük a döntésben. A mostani kampányban ugyanis erőteljesen jelen volt a latin-amerikai vonal, főleg Venezuela, míg ez decemberben nem volt így, akkor csupán Rajoy tartotta fontosnak néhányszor megemlíteni a térséget. Természetesen a Podemos és Nicolás Maduro reszimje közti kapcsolat volt a kampány központi témája.

spanyolorszag_1_2.jpg

("Bebetonozva" - Mariano Rajoy miniszterelnök, f: lavozlibre.com)

Némi meglepetést azért így is okozott, amikor Albert Rivera, a Ciudadanos vezetője kiutazott Caracasba, hogy támogatásáról biztosítsa Leopoldo Lópezt, és az összes politikai fogvatartottat. Emellett persze nem hagyta ki, hogy a Podemos és a venezuelai rezsim kapcsolatáról megemlékezzen: „Egyesek azért jöttek ide, hogy pénzt és kiképzést (ideológiai – a szerk.) kapjanak, míg mi, mások azért jöttünk ide, hogy segítsünk azoknak, akiknek ez a kormány szenvedést okozott. Én büszkeséget és méltóságot viszek el innen, nem pénzt” – üzente a politikus. A négypárti tévévitán még élesebben fogalmazott Rivera: „Ön nem kér pénzt a bankoktól – mondta Iglesiasnak –, mert Maduro kormánya adja Önnek azt, hétmilliót az alapítványának, a CEPS-nek” (Centro de Estudios Políticos y Sociales – Politikai és Társadalmi Tanulmányok Központja). Rajoy és a PP nem állt bele ebbe a Podemos ellenes hangulatkeltésbe, inkább azt hangsúlyozták, hogy a kolumbiai és perui vízumkényszer megszüntetése után az EU irányába most Ecuador következik, és már folynak erről a tárgyalások. Fontos a spanyol pártoknak Latin-Amerika többek között azért is, mert Spanyolországban több százezer szavazó van a térségből, akik állampolgársággal, és ezzel együtt szavazati joggal is rendelkeznek, igaz azonban az is, hogy ők inkább a baloldalra szavaznak.

spanyolorszag_2_1.jpg

("A baloldal régi-új urai" - a szocialisták első embere, f: lavozlibre.com)

A Néppárt saját győzelmét egyfajta feltámadásként élte meg, és minden oka meg is volt erre, hiszen ő az egyetlen a nagy pártok közül, aki növelni tudta képviselői számát a Kongresszusban. Míg decemberben 123 képviselői helyet szereztek, addig vasárnap 137-et. Ezzel szemben a PSOE (Spanyol Szocialista Munkáspárt) 85 (decemberben 90), az Unidos Podemos 71 mandátumot szerzett (decemberben egyedül szereztek 69-et), míg a Ciudadanos 32 képviselőt juttatott a Kongresszusba, az előző választáson pedig 40-et. Persze még így is nagyon messze van Rajoy a parlamenti többséghez szükséges 176 képviselői helytől.

Innentől kezdve három út áll Spanyolország előtt: vagy koalíciós kormányzás lesz, vagy a PP kisebbségben kormányoz, esetleg újabb választásokat írnak ki fél éven belül, ám én ez utóbbira látom most a legkisebb esélyt, bár tény, teljes biztonsággal ez a forgatókönyv sem zárható ki. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a június 26-i választási eredmények tükrében megállapítható, hogy soha nem volt ekkora távolság politikus és szavazó között Spanyolországban, mint manapság. A PP vezetőit elnézve a madridi Genova utca 13. szám alatti székházuk teraszán, ahol Rajoy még ugrált is egy picit, az volt a benyomásom, hogy semmit nem értettek meg a szavazók üzenetéből: a választópolgárok közül azért szavaztak rájuk majd nyolcmillióan, mert egy stabil kormányt akarnak látni országuk élén egy nagyon nehéz politikai és gazdasági helyzetben. Szó nincs itt arról, hogy a PP helyi kiskirályait elfogadnák, a korrupciót legalizálni akarnák vagy, hogy egyetértenének azzal, amit a PP kormányon csinált eddig, vagy éppen nem csinált.

spanyolorszag_3_2.jpg

("Miniszterelnök. Ja, mégsem." - Pablo Iglesias Podemos vezér, f: lavozlibre.com)

Erős és stabil kormány megalakulására az alábbi lehetőségek vannak, maradva a realitás talaján: a Ciudadanos politikusaival való gyors megállapodás, amely parlamenti többséget is biztosítana, kellenének hozzá még a kisebb pártok, mondjuk a baszk nacionalisták. A másik lehetőség a Ciudadanos bevonása, de kisebb pártok segítsége nélkül, ez esetben kisebbségi kormányzás valósulna meg, ehhez azonban kéne a PSOE tartózkodása, hogy a kabinet zavartalanul működhessen. Jól látszik, hogy mindkét esetben a Ciudadanos szerepe kulcsfontosságú. Albert Rivera pártja azonban akkor lenne hajlandó belépni egy esetleges kormányba, ha Mariano Rajoy helyett a PP másvalakit javasolna kormányfőnek. A Ciudadanos ott téved hatalmasat, hogy a kormányfőt a választópolgárok, és nem más pártok vezetői választják. Ugyanakkor a Ciudadanos arra kéri a PSOE-t, hogy legyen nagyon rugalmas, és ne akadályozza meg Mariano Rajoy beiktatását, ezzel is elkerülve egy harmadik választást. „A PSOE az egyetlen, aki megakadályozhat egy harmadik választást” – jelentette ki Albert Rivera, és teljes mértékben igaza is van. Ugyanakkor a Ciudadanos alapítói arra kérik Riverát, hogy támogassa Rajoy kormányfővé való megválasztását. Az kétségtelen, hogy az elmúlt két választás felfordította az eddig megszokott spanyol politikai térképet, és más európai demokráciákban ezen eredmények után Rajoy személye nem lenne támogatható, de mivel nincs más alternatíva, és az eredmények sem jogosítanak fel senkit a kormányalakításra, minden bizonnyal el kell fogadni Rajoy személyét. Különben is, a spanyol demokrácia közelebb áll a mexikóihoz vagy az argentinhoz, mint a némethez vagy a franciához.

spanyolorszag_4_2.jpg

("Királycsináló?" - Albert Rivera, f: lavozlibre.com)

Eközben a PP is változott még a fél évvel ezelőtti önmagához képest is. Vasárnap este olyan dolog történt, amelyre decemberben és azelőtt húsz évre visszamenőleg nem volt példa. María Dolores de Cospedal, a PP főtitkára felhívta telefonon Andoni Ortuzart, a Partido Nacionalista Vasco (Baszk Nacionalista Párt) elnökét, hogy kicsit körbeudvarolja és tudakozódjon arra nézvést, hogy mit gondol a PP-ről, Rajoy személyéről stb. Utoljára Aznar örült így a baszkoknak, amikor Xabier Arzalluz, a PNV akkori elnöke szavazata is kellett 1996-os beiktatásához. A PNV egyébként vasárnap öt képviselői helyet szerzett meg a Kongresszusban. A politikai érdek azonban nagy úr, és annak ellenére, hogy a két párt kapcsolata közel sem mondható jónak, mindketten tudnak olyat mondani egymásnak, ami a jövőre nézve együttműködésre készteti a feleket. Az újabb választás senkinek sem érdeke, hiszen a választópolgárok így is soknak tartják a választások 131 millió eurós összköltségét, és aki „hibájából” létrejöhet egy harmadik voksolás, arra bizony szépen lehet mutogatni a következő kampányban. Ezt érzésem szerint senki nem vállalja be. Ugyanakkor az biztos, hogy bármilyen kormány is alakul a PP megkerülhetetlen, Rajoy magának akarja a kormányzást, és az eredmények alapján joggal, az más kérdés, hogy kisebbségi kormányzás egy olyan országban, mint Spanyolország majdnem lehetetlen vállalkozás, ráadásul nincs is semmiféle hagyománya. Persze ugyanúgy a koalíciós kormányzásnak sincs, de az még mindig a kisebbik rossz. Egy kicsit mindenkinek fel kell adnia önmagát, ez lesz a legnehezebb, de akinek sikerül, az nem csupán kormányozhat, hanem – jó kormányzás esetén – bebiztosíthatja a következő választásokat, ahol szerencsés esetben egyedül kormányozhat.

Addig azonban még nagyon sok álmatlan éjszakája lesz mind a négy nagy párt vezetőjének.

Erőss Bulcsú

Miért szavaznak a britek igennel a kilépésre?

Az elmúlt bő egy hónapban a nyugat-európai média döntő többsége, a hazaihoz hasonlóan, a britek EU-ban történő maradása mellett foglalt állást. A Királyság maradását azonban nem csak újságírók, színészek, zenészek, vagy ismert politikusok szeretnék, hanem ma már komplett tagállami kormányok is, mint például a Brüsszellel szemben mindig is barátságos magyar - szmájli. Éppen ezért sokkal érdekesebb talán azt megvizsgálni, hogy mit gondolnak a kilépés mellett kampányolok: valóban jobb megoldás kilépni egy 500 milliós piacról, feladva ezzel egy ekkora gazdasági hátországot? Lehet, hogy igen.

Ritkán látni olyan egyetértést, bármilyen politikai kérdésben, mint amit az elmúlt két napban produkált a hazai mainstream sajtó. Magyar Nemzet, Magyar Idők, Mandiner, Népszabadság, HVG.hu, Reflektor. Mind a hat szerző az Egyesült Királyság Unióból történő kilépése mellett foglalt állást. Ki elvek, történelem, érzelmek mentén érvel, ki a szárazabb, legtöbbször gazdasági-politikai realitásokra alapozva, ki a kettőt vegyítve. Közös viszont bennük, hogy a markáns ellenálláspontot a legtöbben nem taglalják: vagy azért, mert számukra nem komolyan vehetők ezek az érvek; vagy azért, mert nem erre kaptak felkérést, esetleg nem ezt diktálja a saját meggyőződésük; vagy szimplán azért, mert ezeket az érveket jobb nem bolygatni, nehogy értelmes vitát generáljunk róluk, aminek a végén a többség nem a maradás mellett teszi le a voksát. Mindenesetre, ha így - ha úgy, a magam részéről megpróbáltam összegyűjteni mindazt, ami a kilépés mellett szól, és a végén rátok, olvasokra bízom a döntést.

Menjen vagy Maradjon a Királyság?

Kár lenne szépíteni, és talán nem is lehet, az Európai Unió gazdasági értelemben visszaszorulóban van. A kilépés pártiak egyik leggyakrabban hangoztatott érve, hogy az EU-ból menekülni kell, mert az ma már nem több, mint egy túlszabályozott, renitens, rosszul gazdálkodó tagállamok sorát tömörítő, megújulásra képtelen valami. Alátámasztásul pedig azt szokták mondani, hogy az unió területére irányuló brit export folyamatos csökkenést mutat, ami, az a helyzet, hogy tökéletesen igaz. Az elmúlt bő évtizedben a brit uniós export mértéke nagyjából 10 százalékponttal esett (ma valahol 40-45 százalék között mozog), és a legtöbb prognózis szerint, a következő évtizedben ez kilépés nélkül is tovább fog esni, és 2030-ra nagyjából 30 százalék környékén lesz. Ez pedig, mondják sokán, nem valami pozitív jövőkép, és ezt sürgősen ellensúlyozni kell.

A sürgősség azonban nem az Unió erőssége. A britek tehát, ha gyorsan, flexibilisen akarnak kereskedelmi megállapodásokat kötni, jobb kilépniük az EU-ból. Röviden azért, mert a nyilvánvaló gazdasági erő és potenciál ellenére minden uniós kereskedelmi tárgyalás egy rémálom, hiszen mégis csak 28 tagállam vezetőinek kell rábólintani, ami a legtöbbször nem megy. Sem elsőre. Sem másodikra, Sem sokadikra. Indiával például 2007 óta nem sikerült megegyezni, ami könnyen azt eredményezheti, hogy amire megszületik a döntés, az USA és Kína már régen minden létező és értelmes befektetést, valamint lokális szegmenst learatott magának.

brexit_referendum_2653005.jpg

(f: politicsmadepublic.com)

A következő érv a kilépés mellett természetesen a túlszabályozás kérdése, ami ha onnan vizsgáljuk, hogy az EU kénytelen harmonizálni, hiszen ez az együtt létezés egyik fontos eleme, akkor lehetne megértést tanúsítani. Abból kiindulva viszont, hogy a brit vállalkozások mindössze 5 százaléka érintett az uniós exportban (maradék vagy határon belül kereskedik, vagy az EU-n kívül), London meglehetősen nagy arát fizet azért, hogy olyan államok, mint például Olaszország, Görögország, vagy éppen Bulgária beálljon a sorba. Főleg úgy, hogy ezeknek a szabályoknak szinte az egésze - lásd fenti adat - a brit gazdaság elhanyagolható szeletét érinti. És ha már szabályozás, egyértelmű, és ezt még Brüsszelben sem sokan vitatják, hogy ha van olyan szabály, ami módosításra szorul, vagy éppen szeretnének egy újat bevezetni a fejlődés elősegítése gyanánt,.akkor az, hogy arról az EU gyorsan és érdemben megállapodjon, figyelembe véve a belső struktúrákat, majdhogynem kizárt. Utóbbira remek példa talán a digitális átállás, és az innovatív vállalkozások támogatása, hiszen amíg az EU vezetői évek, sőt, talán évtizedek óta beszélnek róla, hogy az Unió így meg úgy lesz a világgazdaság motorja, addig az eBay-en és a Skype-on kívül még mindig nincs igazi európai startup sikersztorink - nem beszélve arról, hogy előbbi Amerikában futott be igazán, míg utóbbi az EU-n kívül született.

A kilépés mellett kardoskodók gyakran azt is hangoztatják még, egyfelől, hogy az Egyesült Királyság által éves szinten az Unió büdzséjébe befizetett, nagyjából 10 milliárd fontot jobban is el lehetne költeni - például mezőgazdasági fejlesztésekre, a helyi egészségügyi szolgálat átalakítására, vagy éppen vidékfejlesztésre. Másfelől pedig, hogy nem tagként fel sem merülhet majd annak az esélye, hogy Brüsszel a jövőben akár a különböző pénzügyi mentőcsomagokba, akár az eurózónába történő belépésre kényszerítse Londont. Annak fényében persze ennek kevesebb a realitása, hogy a britek ezekből saját döntésük jogán már most ki vannak hagyjva, de tény, a jövőt és az akkori kényszerhelyzeteket senki sem láthatja előre.

A fentiekhez hozzá szokták még tenni az elszakadás-pártiak, hogy a Királyság, a világ 5-ik legnagyobb gazdaságaként, a WTO és minden egyéb valamirevaló nemzetközi szervezet tagjaként, nem szorul rá az EU-ra. Ezzel szemben az Unió sok esetben ezer sebből vérző tagállamai igen is rájuk vannak utalva, aminek egyik ékes bizonyítéka, hogy a britek kb. 60 milliárd fonttal többet exportálnak az EU-ba, mint importálnak. Ez a kereskedelmi deficit pedig, mint mondják, nem Londonnak fontos, hanem a kimagasló minőségű brit árukért és szolgáltatásokért fizető uniós tagállamoknak. Az Egyesült Királyság ugyanis ezekre a termékekre (pl. Jaguar, haditechnológia, stb.) mindig fog vevőt találni, akár EU-n belül, akár kívül.

És, hogy miért kizárólag gazdasági érveket vonultattam fel? Erre a válaszom egyszerű, a mai szavazást minden jel szerint ezek a kérdések, valamint a bevándorlás fogja eldönteni. Utóbbiról viszont úgy hiszem, már mindent megírtak előttem. Szomorú viszont, hogy a brit közvélemény igazán egyikről sem hallott értelmes vitát. Egyik oldalon a már-már komikus szinteket elérő félelemkeltés dominált (Maradás), míg utóbbin a nem egyszer alaptalan legendagyártás (Kilépés). Pozitív üzenete viszont igazán senkinek nem volt arra, hogy a nép miért egyik vagy másik mellett tegye le a voksát. Bár, ha nagyon muszáj mérleget vonni, a Kilépés-pártiak meggyőzőbben, érthetőbben és valamivel pozitívabb jövőképpel szolgáltak. És lehet, hogy ez elég is lesz.

Németh Áron Attila

Rendkivűl szoros verseny Peruban

Június ötödikén rendezték a perui elnökválasztások második fordulóját, amelyben az eredmények igen izgalmasan alakulnak – máig nincs hivatalos végeredmény, az exit-poll adatok nagyon szoros eredményeket jeleztek a vasárnapi urnazárást követően. A nálunk is ismert Ipsos Pedro Pablo Kuczynski (továbbiakban PPK) enyhe előnyét prognosztizálta, a perui CPI 2,2 százalékos Fujimori vezetést mért, míg a Gfk 2,4 százalékos PPK győzelmet vetített előre. Alejandro Toledo elnöksége alatt (2001-2006) a gazdasági és pénzügyi tárcát részben vezető 77 éves PPK a szavazatok 95,36 százalékos feldolgozottságánál 50,17 százalékkal vezet, míg a 41 éves Keiko Fujimori 49,82 százalékon áll. Területi elosztásban PPK 12 tartományban győzött délen és a főváros Limában (ide koncentrálódik a lakosság egyharmada), míg ellenfele, Keiko Fujimori a maradék 13 északi és központi tartományt húzta be. A fentiek ellenére azonban majdnem biztos, hogy az alulmaradt jelölt újraszámolást kér. A külföldön élő peruiak szavazata amúgy hiányzik még, az USA-ban, Spanyolországban, Olaszországban, de még Japánban is nagyszámú perui él, tehát nagyon úgy néz ki, hogy ők döntik el, hogy ki vezetheti Perut az elkövetkező öt évben. Hivatalos végeredmény magyar idő szerint csütörtök kora este várható.

Kétségtelen, hogy a déli tartományok (Arequipa, Cuzco, Puno, Madre de Dios, Moquegua, Tacna) nem azért szavaztak olyan masszívan PPK-ra, mert benne látták Peru megmentőjét, hanem mert egész egyszerűen a baloldali Frente Amplio (Széles Front) első fordulóbeli elnökjelöltje, Verónika Mendoza ezeken a területeken hatalmas támogatottsággal rendelkezik, és hívei a második fordulóban egyértelműen PPK-t támogatták. Ugyanakkor az is igaz, hogy Fujimori ellen a sajtó túlnyomó része ellenszenvvel viselkedett végig a kampányban. Persze önmagában még ettől nem kellett volna ilyen szorosnak lennie a végeredménynek, azonban történt még egy s más a két forduló között.

peru_1.jpg

Keiko szavaz június 5-én.(forrás:larepublica.ec)

Történt ugyanis, hogy a Fuerza Popular (Népi Erő) ex-főtitkára, Joaquín Ramírez ellen, aki nem mellesleg hatalmas összegekkel segítette Fujimori kampányát, különböző feljelentések érkeztek, amelyben pénzmosással, vagyonok eltűntetésével vádolják. Az ügybe belekeveredett Keiko Fujimori alelnökjelöltje is, José Chlimper, aki Alberto Fujimori mezőgazdasági minisztere volt pár hónapig annak elnöksége idején (1990-2000). Chlimper egy felvételt juttatott el az egyik perui televíziós műsorba, amely arra volt hivatott, hogy „tisztára mossa” Ramírez személyét az ellene felhozott vádakkal szemben. Többször tüntettek a peruiak Fujimori ellen a kampány során is, a fővárosban nagyon nem emlékeznek szívesen a „fujimorizmusra” és annak szellemi atyjára, Keiko Fujimori apjára, és masszívan elutasítják annak a politikának a folytatását, és az akkori rendszer egyes politikusainak a reaktiválását.

PPK-nak ha úgy tetszik hatalmas szerencséje is volt, hiszen abban az esetben, ha nem zárják ki César Acuñát, az Alianza para el Progreso (Szövetség a Haladásért) és Julio Guzmán-t, a Todos por el Perú (Mindenki Peruért) elnökjelöltjeit, akkor egészen biztosan nem ér fel a csúcsra. Megoszlanak a vélemények, hogy a két említett politikus kizárása kit segített jobban, Keikót vagy PPK-t, de a kampány során Keiko végig meggyőző fölénnyel vezetett. Abban azonban nincs vita, hogy mindkét elnökjelölt kizárása törvénysértő volt. Persze csak a szerencsének tulajdonítani PPK szereplését sem lenne korrekt, hiszen azért a két forduló között megfordította (kérdés mindezidáig, hogy milyen mértékben) a perui politikai széljárást elsősorban a következők miatt: a két forduló közötti kommunikációjában sokkal hangsúlyosabban jelent meg az anti-fujimorista retorika, ugyanakkor a Keiko ellenes megmozdulásokat sikeresen tudta meglovagolni és ezzel együtt alternatívát kínálni széles tömegeknek (a „nem” hangos kimondása Keikóra valójában csendes „igen” PPK-ra).

peru_2.jpg

PPK Lima központjában kampányol. (forrás:peru21.pe)

 A már említett Keiko pártja körüli botrány csak hab volt a tortán. Mindazonáltal Keiko is hibázott a kampány során, végig hangsúlyozta, hogy nem szándékszik folytatni a kilencvenes évekből ismert kormányzást és politikát, valójában teljesen más lesz ez az időszak, amennyiben a peruiak bizalmat szavaznak neki, mindemellett rögtön saját alelnökének olyan személyt nevezett meg, aki Alberto Fujimori idején is aktív politikai szerepet töltött be, a már említett José Chlimpert. Pedig választhatta volna akár Héctor Becerillt is, akinek semmi köze a kilencvenes évek politikájához, de a mérsékelt fujimoristák körében hatalmas elismerésnek örvend, ugyanakkor a baloldal szemében sem az az elvetemült politikus. Ennek ellenére is azonban figyelemreméltó és megsüvegelendő Keiko Fujimori politikai teljesítménye, hiszen tíz éve még 7, 5 százalékos eredményt értek el, 2011-ben 23, 5 százalékot, míg ebben az évben 39, 8 százalékot, és a Kongresszus 130 helyéből 70-et ők birtokolnak. Szokták is perui körökben mondani, hogy Keiko tíz éve folyamatosan kampányban van, de a számok alapján azt lehet mondani, hogy nem hiába. Bizony a kétezres évek elején és közepén egy lyukas garast sem adott volna senki azért, hogy a fujimorizmus egyszer is visszatérhet Peruba, sőt, az irányzat nagyon nehéz éveket élt át egészen Alberto Fujimori 2007-es Chiléből való kiadatásáig.

Keiko nagyon elszántan állt hozzá a dolgokhoz, sohasem mutatta egy percig sem, hogy feladná, és ami a legfontosabb, fiatalok százezreit tudta maga mögé állítani az évek során, és ez kulcsfontosságúnak bizonyult függetlenül a hivatalos végeredménytől. Keiko a „márkanevet” sem változtatta, másodszor fut neki a Fuerza Popular névvel, erre például apja nem nagyon adott, minden választáson más-más névvel lépett a színre: 1989-ben a Cambio 90 (Változás 90), 1995-ben a Nueva Mayoría (Új Többség), míg 2000-ben a nem túl fantáziadús Cambio 2000 (Változás 2000) névvel futott neki a választásoknak. Ezen a választáson Keiko a régi fujimorista arcok egy részét eltávolította, a legnagyobb név kétségkívül Martha Chávez, aki 2006-ban elnökjelölt is volt és 7,43 százalékot ért el, most nem indult képviselőként sem. Ugyanakkor Luz Filomena Salgado, aki ugyancsak a régi nomenklatúra képviselője rajta volt a listán.

peru_3.jpg

Keiko ellenes tüntetők a Szent Márton téren (Plaza San Martín), Limában. (forrás: centrotampa.com)

A legfontosabb változás azonban az, hogy Keiko alapjaiban reformálta meg a mozgalmat: modernebbé, autoriter jellegét jócskán csökkentve, a demokráciát és az emberi jogokat fontos értékként elismerő pártot épített az elmúlt tíz évben. Mi több elismerte apja hibáit, (1992-es államcsínyt, emberi jogok sorozatos megsértését) és írásban rögzítette, hogy feltétel nélkül betartja a demokratikus rendet és az emberi jogokat. Soha többé április ötödikét, vallja Keiko Fujimori is, ugyanis ezen a vasárnapi napon 1992-ben Alberto Fujimori feloszlatta a parlamentet. Keiko mindenképpen beírja magát a perui politikatörténetbe, és az is biztos, hogy bárki is győzzön a hivatalos eredmények kihirdetése után a következő öt évben a fujimorizmus megkerülhetetlen lesz a latin-amerikai országban. PPK és a Peruanos para el Kambio (Peruiak a változásért) alakulata kb. 20 képviselővel rendelkezik a Kongresszusban, ez legjobb indulattal is 15 százalék, tehát a Fuerza Popular nélkül szó szerint lehetetlen lesz kormányozni. Mindkét jelöltnek van mitől tartania: Keiko nem szeretné, ha egy markáns, az élet minden területére kiterjedő anti-fujimorista pólus alakulna ki ellenében, míg PPK szeretné, ha lemoshatná magáról a limai jelölt címkéjét.

Összességében megfigyelhető, hogy valami ellen (fujimorizmus) könnyebben oda lehet állítani a peruiakat, de ennek is van egy határa, amin túl az ellenségkép folyamatos hangsúlyozása nem elegendő. PPK a tévévitában is gyakorlatilag erre apellált, és ez ennyire volt elég. Nagy kérdés, hogy az emigrációban élő peruiak többsége ki mellé teszi le voksát. Bár az átlag perui számára, aki viszonylag függetlenül közelít a jelöltekhez világos, hogy PPK második fordulós jelenléte és ott várakozásokon felüli szereplése inkább a vetélytársak kizárásának és a baloldali jelölt, Verónika Mendoza masszív támogatásának, mintsem saját nagymértékű elfogadottságának köszönhető, hiszen PPK inkább mondható jobboldali liberálisnak, mint baloldalinak. Bárki is győzzön a végén, az teljesen egyértelmű, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen a gazdasági növekedésnek nem szabad megtorpannia, nem mindegy, hogyan nyúl majd hozzá a bányaiparhoz a majdani győztes, mely iparág az ország húzóágazata. Nagyon fontos terület és a kampányban is központi téma volt a szervezett bűnözés elleni fellépés, azon belül is a kábítószerkereskedelem elleni harc és mindezt úgy, hogy senki számára nem megkérdőjelezhető, hogy Peru demokratikus ország, s mint olyan a demokratikus folyamatoknak tovább kell működniük az országban kormánytól függetlenül. Az is teljesen egyértelmű, hogy még hetekig a választások második fordulójának szoros eredménye lesz a perui politikai közbeszéd központi témája, és abban is biztos vagyok, hogy Keiko Fujimori öt év múlva is bejelentkezik majd az elnöki székért.

Erőss Bulcsú

Argentína: A türelmi időszak lejárt

Mauricio Macri beiktatásával új időszámítás vette kezdetét Argentínában. A Kirchner család által fémjelzett – egyesek szerint sikertörténet, mások szerint visszafejlődés  – 12 év után a politológusok által csak „kirchnerizmusnak” nevezett irányzat elvesztette hajdani erejét. Érthető tehát, hogy hatalmas érdeklődéssel és argentinok millióinak a támogatásával kezdte meg működését az új adminisztráció, amely gyakorlatilag mindent másképp szeretett volna csinálni, mint elődje. Az 1983-ban véget ért katonai diktatúrát követően Argentínát mindig az erős felhatalmazással bíró kormányok jellemezték. Macri esetében azonban ez nem így van, hiszen az általa vezetett koalíció a képviselők 35 százalékát adja csak, míg a szenátorok csupán 23 százalékát. Az ellenzék nélkül ezért nem sok esélye van a kormánykoalíciónak egymagában vezetni az országot, a „kirchnerizmus” embereire szükség van a törvények elfogadásához és a biztos kormányzáshoz egyaránt. Nagy kérdés számomra, hogy ez a viszonylag kényelmes politikai helyzet meddig tartható fenn Macri számára?

Ha van valami, amiben Argentína egyedi – a finom borokat és a konyháját leszámítva – az az, hogy a peronista szakszervezetek hatalmas ráhatással vannak a mindenkori kormány politikájára. Vezetőik halhatatlanok, múltjuk nagy része a közvélemény előtt rejtély, és évtizedek óta az adott szakszervezet első emberei, mint Hugo Moyano, a teherfuvarozók élén. Nem csoda, hogy minden kormány kereste kegyeiket, és ez alól nem volt kivétel a Macri-adminisztráció sem. Mondhatnám, hogy elkerülhetetlen volt ez a lépés Macri részéről, ugyanis az elnök tisztán emlékezhetett még Raúl Alfonsín és Fernando De la Rúa dicstelen sorsára, akiket a szakszervezetek küldtek politikai halálba előbbit 1987-ben, utóbbit 2001-ben.

argentina_1.JPG

Hugo Moyano május elsején szónokol a kormány ellen. (forrás: infocamioneros.com.ar)

Úgy tűnik azonban, hogy a kezdeti szükségszerű bizalom a szakszervezetek részéről nem mutatkozik tartósnak, ugyanis május elsejére Buenos Aires utcáin hatalmas tüntetést szerveztek, mintegy erődemonstrációnak szánva Macri kormánya ellen. Az ok a munkavállalók hatalmas mértékű elbocsátása, valamint a közlekedés, a villany és a gáz árának drasztikus emelkedése. A politikai üzenet azonban félreérthetetlen: emlékeztetni Macrit, hogy a szakszervezetek mindig ott lesznek egyfajta ellenhatalomként. És ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Macri milyen kiszolgáltatott a törvényhozásban, a Szenátus 49-15 arányban szavazta meg az „elbocsátás elleni” törvényt (ley antidespidos), amely fél évre megtiltja a munkavállalók elbocsátását mind az állami, mind a magánszektorban. Macri szerint ez éppen ellentétes hatást vált majd ki, és valóban igaza lehet, hiszen Eduardo Duhalde (2002-2003) elnöksége idején is elfogadtak egy hasonlót, és az valóban működésképtelennek bizonyult.

A kormányváltást követően az igazságszolgáltatás ugyanakkor határozottnak tűnik Cristina Fernández de Kirchner ex-elnök elszámoltatásával kapcsolatban. Az ex-elnök és fia, Máximo Kirchner, gyanúsítottak a Los Sauces céggel összefüggésben, amely ügyben korrupcióval hozták kapcsolatba őket. Ezek a vádhatóság álláspontja szerint ingatlaneladások és bérbeadások útján történtek, és melyek említett vállalkozáshoz kötődnek. Felmerült még velük kapcsolatban az okirathamisítás, a tiltott meggazdagodás és a pénzmosás gyanúja is. Az utóbbi időben – nem véletlenül persze – elszaporodtak az ex-elnök környezetéhez tartozó vizsgálatok, letartóztatások. Kétségtelen, hogy ebből a csoportból is kitűnik Lázaro Báez nagyvállalkozó neve, aki Néstor Kirchner elhunyt elnök bizalmasa volt. Ezek a lépések akár kétélű fegyvernek is tekinthetőek, ugyanakkor a kérdés elsősorban az, hogy medddig „tűri” ezt a törvényhozás mindkét házában erős támogatottsággal bíró kirchnerista ellenzék, mert ez akár vissza is üthet. Továbbá felvetődhet az is, hogy nem megerősödve jönnek-e ki a leköszönt adminisztráció elszámoltatás alá vont emberei, és akár maga Cristina is ezekből a vizsgálatokból­?

argentina_2_1.jpg

Macri fogadja a spanyol külügyminisztert. (forrás: ambito.com)

Macrinak nem tett jót az április eleji panamai „földrengés” sem, a Panama-iratokban szerepel az ő neve is, de édesapja egyfajta fogadatlan prókátorként a védelmére kelt. Franco Macri, aki az ország egyik leggazdagabb embere azt nyilatkozta, hogy a Fleg Trading Ltd.-ben fia neve csak azért szerepelt, hogy biztosítsa a családi vállalkozás dinamizmusát azokban az időkben, de ezért az elnök semmilyen anyagi juttatásban nem részesült, csupán „merő formaság” volt részvétele az offshore cégben. Nem teljesen egyértelmű számomra, hogy az édesapa szavai segítették vagy inkább rontották az elnök megítélését, hiszen Mauricio mindig is igyekezett tisztes távolságot tartani apjától, valamint saját imázsának felépítésekor nem szerette, ha gazdag felmenőivel azonosítják, már a Boca Juniors elnökeként is megtett mindent, hogy ne a befolyásos üzletember képe alakuljon ki róla az egyszerű argentin szemében, és erre még inkább vigyázott az elnöki székért folyó kampány során. Kétségtelen azonban, hogy a számtalan belpolitikai megoldatlan probléma mellé nem jött jól számára az iratok napvilágra kerülése, és az sem, hogy közeli barátjáról és az elnöki hivatal jogi igazgatójáról, Pablo Clusellasról kiderítette a sajtó, hogy ügyvédi irodája tíz évig a Mossack Fonseca irodával volt szoros üzleti kapcsolatban közvetítőként, mely alatt Panamában az olyan ügyvédeket értik, akik kapcsolattartók az offshore cégek valódi tulajdonosaival és a jogi környezetet készítik elő. Macri offshore-cégekbeli érintettségét Sebastián Casanello szövetségi bíró vizsgálja, ami az elnök szerint ékes bizonyítéka annak, hogy Argentínában az igazságszolgáltatás független.

Eközben Macri tántoríthatatlanul megy a saját útján, e hónapban terjeszti be a kormány a választási törvény módosítását, amely az elektronikus úton történő szavazást is szabályozza, de nem ez a legfőbb erénye a törvénynek, hanem a kampányfinanszírozás átláthatóvá tétele. Persze a hétköznapi ember egyelőre csupán a drágulásokat érzi, az üzemanyagok ebben az évben már negyedszerre változnak az országban, ez összesen kb. 28 százalékos áremelkedést jelent az év első négy hónapjában. Macrit ellenfelei azzal vádolták mindvégig a tavaly őszi kampányban, hogy amennyiben hatalomra kerül, akárcsak anno Menem, elkezd mindent privatizálni, de épp ellenkezőleg történt, semmit nem adtak el eddig, és igyekeznek nyereségessé tenni a veszteséget felhalmozó vállalatokat. Ezt persze leépítések árán szeretnék elérni, ami ellen a szakszervezetek éppen a munka ünnepén tiltakoztak. Egyes neoliberális közgazdászok, akik nosztalgiával gondolnak a kilencvenes évekre azzal vádolják Macrit, hogy ő egyenesen egy jóindulatú kirchnerista valójában. Persze ez téves megállapítás, Macri nem tesz egyebet, mint az állam szerepének szemmel látható csökkentését a gazdaságban, miközben „visszakapcsolja” Argentínát a nemzetközi „vérkeringésbe”. Külpolitikai téren egyértelműen megszüntette az ország viszonylagos elszigetelődését és határozott fellépést tanúsított a térség országaival kapcsolatos kérdésekben.

argentina_3_1.jpg

Cristina és Máximo a bíróságon kihallgatásuk után. (forrás: eleconomista.com.ar)

Két példa szemléltetésképpen: alighogy beiktatták, Macri élesen bírálta Venezuelát a sorozatosan megsértett emberi jogok miatt és beszédes hallgatásba burkolózott a brazil belpolitikával kapcsolatban. Többször hangsúlyozta, hogy jó kapcsolatra törekszik az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval egyaránt. Mi sem bizonyítja jobban, hogy az új argentin kormányt komolyan veszik mint az, hogy rövid idő alatt Barack Obama amerikai elnök, Matteo Renzi olasz kormányfő, François Hollande francia elnök és José García-Margallo spanyol külügyminsizter is látogatását tette Buenos Airesben Federica Mogherini az EU külügyi főképviselője mellett.

Összességében nézve az új kormány első négy hónapja sikeresnek tekinthető még akkor is, ha a Macri-adminisztráció legfontosabb megoldandó problémájának tekintett inflációt nem sikerült a várt értékekre lehozni. Nincs hivatalos adat az inflációról, de kormányhoz nem köthető források márciusban 3,5 százalékról beszéltek, míg az áprilisi meghaladhatja a hat százalékot is.  A kormány a második félévben csökkenő inflációt ígér, amely egészen egy százalékig mehet le havonta vagy akár még az alá is. A közvélemény-kutatások ellentmondásos képet festenek: az elnök támogatása továbbra is magas, de ez csalóka, hiszen minden kormányzati időszak elején nagyobb a tolerancia az új elnökkel szemben, viszont ugyancsak magas azok száma is, akik nem látnak kiutat a gazdasági válságból. Tíz argentinból öt rosszabbnak látja saját anyagi helyzetét mint azelőtt, és csak egy ítéli azt jobbnak. Minden azon múlik, hogy mit tud kezdeni Macri az inflációval, ugyanis abban az esetben, ha nem javul 2016-ban a gazdasági helyzet, ez a mostani lappangó de létező elégedetlenségi hullám egyszerre kézzelfogható és reális lesz. Eddig úgy-ahogy, de a szakszervezetek és a kirchnerista ellenzék is együttműködő volt túlnyomórészt, de a türelmi idő lejárt, és a május elsejei tömegmegmozdulások azt sejtetik, hogy gyülekeznek a felhők Macri feje felett. Most béke van, a nagy kérdés a jövőre nézve az, hogy amikor nehezebb idők jönnek, lesz-e majd Macrinak megoldása az akkori politikai helyzetre? Mert ma csupán tüntetések vannak, de holnap már sztrájkok is lehetnek.

Erőss Bulcsú

Lemondott a török miniszterelnök – az ország külpolitikai reorientációja ettől nem áll le

Csütörtökön bejelentette távozását Ahmet Davutoglu török kormányfő, a világsajtó pedig már a lemondása körüli politikai találgatásoktól hangos. Emiatt elterelődik a figyelem a hét két fontosabb eseményéről: öt közel-keleti állam irodanyitása a NATO brüsszeli főhadiszállásán, illetve az Európai Bizottság migránsválsággal kapcsolatos pozitív hangvételű jelentése, amelyek mind Törökország újrakalibrált geopolitikai szerepére mutatnak rá.

Ahmet Davutoglu Törökország egyik legmeghatározóbb politikai gondolkodója és politikusa immáron másfél évtizede. A török külpolitikai stratégia újrafogalmazásával megalapozta, hogy országa elfoglalhassa az azt megillető regionális nagyhatalmi státuszt a Közel-Keleten, amelyre mind történelme, földrajzi fekvése, illetve gazdasági-katonai ereje predesztinálja. Igaz ez akkor is, hogyha sokan felrótták neki, hogy az általa kidolgozott „zéró probléma a szomszédokkal” külpolitikai irányelv nem állta ki az „Arab Tavasz”-nak nevezett jelenség próbáját és egy néhány éves viszonylagos külpolitikai elszigeteltség után Ankarának újra vissza kellett térnie az atlanti szövetségeseihez, szembekerült Oroszországgal és Iránnal, illetve feszültté vált a viszonya Egyiptommal.

1024x1024.jpg

Ahmet Davutoglu török miniszterelnök bejelentette lemondását (forrás: www.houstonchronicle.com)

Törökország geopolitikai érdekei nem változnak Davutoglu távozásával, és bár Recep Tayyip Erdogan török államfő minden bizonnyal olyan miniszterelnököt fog választani, aki jobban fogja támogatni az ország politikai rendszerének átalakításában, a belpolitikai lépések jelentősége eltörpül Ankara most zajló külpolitikai reorientációja mellett. Két fejlemény is jól jelzi a most zajló folyamatot, amely alapvetően meghatározza majd Európa és a tágabb Nyugat sorsát a XXI. században. Az Európai Bizottság szerdán kiadott jelentése szerint Ankara jól halad az EU-val március 18-án megkötött, a migránsválságot kezelni kívánó paktum rá eső feladatainak végrehajtásával, így nyáron minden bizonnyal eltörölhető lesz az uniós vízumkényszer a török állampolgárokkal szemben. Törökország hosszú évek mellőzöttségét követően bizonyítani tudta, hogy Európa biztonsága, beszéljünk akár a migránskérdésről, akár a növekvő instabilitásról a Közel-Keleten, nem teremthető meg Ankara nélkül. Magyarország számára elsődleges érdek, hogy Törökország közeledése egy olyan Unió kialakulásával párosuljon, amely képes kezelni egy ilyen változatos országcsoport hatékony együttműködését.

A hét a Nyugat másik nagy szervezete, a NATO terén is fontos fejleményt hozott, hiszen öt közel-keleti állam, Izrael, Jordánia, Kuvait, Bahrein és Katar irodát nyithatnak a világ legerősebb katonai szövetségének brüsszeli főhadiszállásán és így minden korábbinál szorosabbra fűzik együttműködésüket a NATO-val. Ez a lépés jelzi, hogy az Orosz Föderációval Ukrajna miatt kialakult feszültség mellett a NATO, felismerve a veszélyeket, amelyek a Közel-Keletről erednek, délkelet felé fordul. Izrael és Jordánia kiváló partnerek, hiszen míg előbbi technológiai-katonai nagyhatalommá fejlesztette magát az elmúlt évtizedekben, Jordánia a stabilitás szigetének számít a forrongó Közel-Keleten. Mindkét állam elkötelezett támogatója a terrorizmus elleni harcnak, hiszen az létükben fenyegeti őket. Az Öböl-menti arab államok pedig ugyancsak a NATO fontos partnerei lehetnek a délkeleti erőkivetítés területén. Nem jöhetett volna létre ez a történelmi lépés Ankara hozzájárulása nélkül, amely jelenleg a diplomáciai kiegyezésen dolgozik Izraellel és korábban megvétózta az izraeli képviselet megnyitását a NATO-ban, Izrael nélkül pedig nehezen képzelhető el az együttműködés Jordániával. Törökország az észak-atlanti szövetség délkeleti törekvéseinek a fő motorja lesz, köszönhetően mindazoknak a tulajdonságainak, amelyek regionális nagyhatalommá teszik a Közel-Keleten.

A nemzetközi média és az emberi természet jellemzően politikai személyiségekkel és nyilatkozatokkal van elfoglalva, azonban a mai globalizált világpolitikát sokkal inkább befolyásolják az államok azon geopolitikai érdekei, amelyeknek megértése „nincs a génjeinkben”. Törökország mostani útját is szükségszerű, hogy ne az Erdogan-Davutoglu személyes kapcsolaton keresztül vizsgáljuk, hanem Ankara hosszú távú érdekeit szem előtt tartva. Márpedig ezek az érdekek egy olyan regionális nagyhatalomhoz vezetnek, amely, feltételezve egy erős és magabiztos Nyugatot, arra támaszkodva széleskörű partnerségeket épít ki a Közel-Keleten. A következő hónapokban ennek a folyamatnak lesznek fontos állomásai Törökország részéről az Európai Unióval való együttműködés elmélyítése, az izraeliekkel való kiegyezés, illetve a ciprusi béketárgyalások remélhetően sikeres lezárása. Ahhoz azonban, hogy Törökország betölthesse az térség biztonságát garantáló szerepét Európa és Ázsia határán nekünk, az Európai Uniónak is fel kell nőnünk a feladathoz.

Csepregi Zsolt

Valami készül Németországban

2013-ban, amikor hivatalosan megalakult az Alternatíva Németországnak (AfD), sokan egy komoly emberekből álló, ám alapvetően komolytalan pártot láttak maguk előtt. Az AfD az EU-val és annak vívmányaival (pl. euró, pénzügyi mentőcsomagok) szemben határozta meg magát, és mint ilyen, elsőre nem volt több egy egytémás pártnál. Az elmúlt 3 évben azonban sok minden megváltozott: az országban, Európában és a jobboldali populistaként számon tartott AfD-nél is. Az elit értelmiségi jelleg például már a múlté, ahogy az egytémás program, és a mainstream-be beúszás lehetetlensége is. Az AfD ugyanis a márciusi tartományi választások óta az első számú kihívója a német történelmi pártoknak, vagyis, a konzervatív CDU-nak és a szociáldemokrata SPD-nek. 2017 tehát komoly változásokat hozhat Németország életében is. Érdemes lesz figyelni, mert könnyen lehet, hogy Európa örökre megváltozik.

Annak ellenére, hogy az AfD még csak három éve létezik, volt már a párt minden: jobboldali populista, szélsőjobboldali, sőt, bizonyos fórumokon egyenesen náci is. Ennek fényében nem meglepő, hogy az Alternatíva Németországnak megítélése nagyban függ attól, hogy milyen politikai szemüvegen át igyekszünk őt vizsgálni.

De mielőtt még megpróbálnék 20. századi (vagy még régebbi) politikai billogokat aggatni az AfD-re, sokkal fontosabb megvizsgálni, hogy a múlt vasárnap zárult kongresszusán milyen programot fogadott el a párt: hiszen annál pontosabban meghatározni, hogy mi is az AfD, mit ahogy azt saját választmánya eldöntette, valószínűleg nem tudnám. Ezek alapján tehát az AfD egy iszlámellenes, unióellenes, (tömeges) bevándorlásellenes párt, amely lazítani szeretne a helyi fegyvertartási szabályokon, vissza akarja állítani a sorkatonai szolgálatot, meg akarja akadályozni az atomenergiával történő leszámolást, és a közvetlen demokrácia intézményeit a lehető legszélesebb körben szeretné kiterjeszteni. Ez a párt vezetői és a tagság számára röviden azt jelenti, hogy ők egy modern konzervatív formáció, akik egyszerre szabadelvűek és hazafiasak. Bármit is jelentsen ez így egyben.

Az önmeghatározáson (vagy mások általi meghatározáson) túl azonban lényegesen izgalmasabb végig haladni azon a listán, amit a neves amerikai politikai magazin, a Politico európai kiadása állított össze az AfD stuttgarti kongresszusa, és a párt céljai / főbb programpontjai kapcsán: ez alapján az AfD elsődleges célja a két történelmi párt lassú, de biztos bedarálása. A párt több prominense szerint a jövő évi országos választásokon a mostani közvélemény-kutatásokon számukra kinéző 12-14 százalékos (vagy pár százalékkal magasabb) támogatottságot realizálni közel sem lehetetlen feladat, ahogy az sem, hogy ez után, a 2017-2021 parlamenti ciklusban, felelős ellenzékként egyre nagyobb szeletet hasítsanak ki a CDU és az SDP tortájából. Természetesen, hogy ennek a várakozásnak van-e ma bármilyen valós alapja, nehéz megmondani. De tény, a cél nem lehetetlen.

afd1.jpg

Készen állnak a hatalomra (f: timesofisrael.com)

A második érdekes fejlemény a stuttgarti kongresszus után a Politico szerint, hogy az AfD ezt az előbbit a néppártosodás elérésen keresztül véli kivitelezhetőnek. Bár arra, hogy ez milyen módon erodálja majd a jelenlegi, partvonalon kívüli politizálást és imidzset, még nincs válasz. Az optimisták szerint persze így a jövőben az AfD egyszerre lehet a szabadpiacpártiak és a munkásosztály pártja. A politika azonban ritkán ennyire optimista. Sokkal valószínűbb, mint ahogy azt egy, az alapítás óta párttag elmondta, hogy az AfD nem mehet el néppárti irányba, mert ha megteszi, a jelenlegi koherens és markáns programja feloldódik a középszerűségben.

A harmadik, már korántsem meglepő tény, hogy az AfD nyíltan gyűlöli az iszlámot - olyannyira ráadásul, hogy a párttagság szerint "az iszlám vallás nem része Németországnak". A megszokott német politikai korrektséggel alapjaiban szakító megállapítás azonban csak elsőre tűnhet szokatlannak, mivel a ZDF legfrissebb felmérése szerint a németek közel fele nem nézi jó szemmel az iszlám (vélt vagy valós) terjedését.

afd2.jpg

Készen állnak az AfD megakadályozására (f: bbc.com)

A negyedik, és egyben utolsó említésre méltó pont, hogy a párt jól láthatóan őrlődik a mérsékeltebb többség, és egy radikálisabb kisebbség tagjai között, akik közül utóbbiak erősen húznak az olyan szélsőséges európai formációk felé, mint például a francia Nemzeti Front. Ez az irány bár a párt alapítói, valamint mostani vezetői számára is elfogadhatatlanok, a média és a régi pártok nyilvánvalóan nem lesznek restek kihasználni, amikor az AfD diszkreditálásról lesz szó; persze figyelembe véve, hogy párt vezetői egyfelől irtóznak Le Pen pártjától, másfelől viszont közismerten Putyin-barátok, nem könnyíti meg saját helyzetüket.

Összefoglalva a fentieket: az AfD valós alternatívát biztos sok, a mainstream politikából kiábrándult szavazó számára. Dehogy a jövő évi országos választásokon a még mindig inkább csak formálódó párt valóban képes lehet-e megcsípni azt a 12-14 százalékot, amit a mostani közvélemény-kutatások prognosztizálnak, és ezzel magabiztosan harmadik erővé válni az újonnan megalakuló Bundestagban, képtelenség megmondani. Azt viszont már egyre nehezebb elvitatni az AfD-től, hogy "személyében" valós kihívott kaphat a CDU és az SPD. Vagy már kapott is?

Németh Áron Attila

Ausztria „pálfordulásának” veszélyei

Nyugati szomszédunk az elmúlt egy hét során egyértelmű jeleit adta egy politikai korszakváltásnak. Miközben az osztrák kormány a migránsválsággal szembeni kemény intézkedésekkel kívánja kifogni a szelet az erősödő szélsójobboldal vitorlájából, a most meghozott lépések az Unió további feldarabolódásával veszélyeztetnek.

Mindössze egy évvel ezelőtt Bécs volt a menekültválságra adott magyar válaszok legfőbb kritikusa, elítélve a schengeni övezet határán épített kerítést, addig Ausztria mára a humanista megfontolásokkal szemben látszólag a legalapvetőbb nemzeti érdekeit igyekszik érvényesíteni. Az osztrák kormány, felismerve, hogy nem képes hosszútávon megbirkózni a világ válságzónáiból és szegényebb régióiból érkező néptömegekkel, pontosabban a migránsok által kiváltott társadalmi felzúdulással, sorozatban lépteti érvénybe a szigorításokat a határvédelem és menekültbefogadás területén.

586753bb-c152-4a24-986f-a38751ca3617_v0_h.jpg

Norbert Hofer, az osztrák Szabadságpárt elnökjelöltje (forrás: Die Presse)

Az előző hét szerdáján elfogadott, Európa legradikálisabb migránstörvénye is immáron Bécshez kötődik, amelynek értelmében az osztrák kormány veszélyhelyzetben fél évtől két évig terjedő időszakban már a határon visszafordíthatják azon menekülteket, akik „békés” országon keresztül érkeztek, azaz szinte mindenkit. Ezzel párhuzamosan Ausztria folyamatos nyomás alatt tartja Olaszországot, amelyet a polgárháborúba sodródott Líbia felől érkező közel-keleti, fekete-afrikai menekültek feltartóztatására szólít fel, ellenkező esetben a kulcsfontosságú Brenner-hágó lezárásával fenyegette meg déli szomszédját. A két állam között gazdasági és turisztikai szempontokból is létfontosságú hágónál folyik a kerítésépítés, jelezve, hogy Ausztria nem blöfföl, inkább áldozza fel Rómával meglévő jó viszonyát, mint kockáztatja, hogy további migránsok beérkezésével borzolnia a hazai közvéleményt.

Márpedig a bécsi kormánynak van mitől tartania a hazai fronton, hiszen április 24-én, az osztrák államfőválasztás első fordulóján magasan a szélsőjobboldali Szabadságpárt jelöltje, Norbert Hofer aratta le a babérokat a szavazatok 36 százalékát megszerezve. Az osztrák nagykoalíció jelöltjeit megelőzte a Zöldek jelöltje is, jelezve, hogy a status quo fenntarthatatlan nyugati szomszédunknál. Habár az államfői pozíció nagyrészt ceremoniális szerepet tölt be az osztrák közéletben, a Szabadságpárt diadala jól jelzi a politikai jobbratolódást, márpedig a 2018-as parlamenti választások sincsenek annyira messze, hogy a hagyományos osztrák pártok ne kezdjenek el már most manőverezni és visszacsábítani a kiábrándult szavazóikat.

e128b67bd16fe1cdfeea3ce733d051b38a2330a2dc4dc018ba43a0a999a495fb.jpg

Brenner-hágó az osztrák-olasz határon: összeköt vagy elválaszt? (forrás: The Local.it)

Az osztrák politikai forradalom elkezdődött, függetlenül attól, hogy a május 22-én tartandó második fordulóban a szélsőjobb vagy a Zöldek államfőjelöltje győz, hiszen mindkét párt, eltérő ideológia mentén, de elutasítja az eddigi politikai alapvetéseket. A jelenlegi osztrák kormány így csapdahelyzetben van, lehetséges, hogy mostani, nemzetközi szinten széleskörűen kritizált lépései, amelyekkel igyekszik, ha nem is teljesen mértékben, de a tavalyi töredékére csökkenteni a beérkező migránsok számát, elszigetelik az országot, azonban nem lesznek elengedőek a hagyományos politikai erők hatalmának megmentésére. Márpedig az unióellenesség felé tolódó Ausztria Európa szívében a kontinentális összefogásra mért újabb csapás lehet. Ausztria olyan államokkal összefogva, mint Németország, Hollandia, Svédország, azaz a jómódú, északi államokkal közösen dönthetnek úgy, hogy nem éri meg számukra az európai integráció következtében létrejövő vélelmezett kitettség, amely valójában az elégtelen közös fellépés eredménye, lásd a schengeni határok külső védelmének kérdése a migránsválság esetén. Egy északi, déli-mediterrán blokkra szakadó Európai Unió pedig végső soron még inkább képtelen lesz megbirkózni a XXI. század kihívásaival, legyenek azok globális válságjelenségek, vagy feltörekvő, asszertív-agresszív államok. Az osztrák államfőválasztás május 22-én megtartandó második fordulója így nem csupán Ausztria politikai jövőjét határozhatja meg, hanem Magyarország tágabb geopolitikai környezetét is átalakíthatja.

Csepregi Zsolt

Mellőzné a jövőben az olajnagyhatalom gazdagsága forrását

Április 25-én jóváhagyta a szaúd-arábiai Miniszterek Tanácsa a „Vízió 2030” elnevezésű reformcsomagot, amely az ország olajfüggőségét szüntetné meg a gazdasági ágazatok diverzifikálásával, privatizálással és egyéb gazdasági és társadalmi reformokkal. A Muhammad bin Szalmán Ál Szaúd helyettes trónörökös felügyeletével kidolgozott terv végrehajtása elől ezzel elhárult minden akadály, mivel a Miniszterek Tanácsának miniszterelnöke maga Szalmán bin Abdulazíz Ál Szaúd, az ország abszolút uralkodója.

A „Vízió 2030” alapvetően három pillérre épül: növelni kell az ország „soft power” szerepét az arab/iszlám világ anyaországaként; a világ vezető befektetőjévé kell válnia az országnak, illetve geostratégiai előnyt kovácsolni az ország földrajzi elhelyezkedéséből (Európát, Afrikát és Ázsiát összekötő tengeri és szárazföldi hub-ként). Az eredeti szöveg itt érhető el.

screen-shot-2016-04-27-at-10_08_47-am.png

Muhammad bin Szalmán ismerteti a Vízió 2030 tervet (forrás: Saudi-US Trade Group)

Muhammad bin Szalmán, aki védelmi miniszteri pozíciót tölt be, egy nemrég adott interjúban úgy fogalmazott, hogy Szaúd-Arábia már olyan szinten olajfüggővé vált, hogy a Korán és a prófétai hagyományok mellett az olaj is az alkotmány részévé vált. Az ország a legnagyobb olajexportőr és a második legnagyobb olajtartalékkal rendelkezik a világon, 2011-ben az exportbevételeinek 90 százaléka a nyersolaj értékesítéséből származott. A nyersolaj világkereskedelmi árának meredek zuhanása ezért csapást mért az ország gazdaságára, 2015-ben a költségvetési deficit rekord méretet ért el, a GDP 15 százaléka volt.

A reformcsomag legfontosabb eleme, hogy az eddig zártkörűen működő Saudi Aramco olajvállalat energetikai konszernné fog átalakulni, a 2-3 billió USD összértékű vállalat 5 százalékát értékesítik a piacon. Csupán a cég 1 százalékának a kiárusítása is a legnagyobb első nyilvános kibocsátás (IPO) lenne a történelemben. Muhammad bin Szalmán herceget a közelmúltban a Gazdasági és Fejlesztési Ügyek Tanácsának élére is kinevezték miniszteri pozíciója mellett. Már 2016 elején nyílt titokká vált a közte és az Aramco vezetősége között kialakult párbeszéd az olajcég egy részének piacra viteléről. Nézete szerint többek között az Aramco titkos működése és a feltételezhető korrupciós ügyek is hozzájárultak a 2015-ös gazdasági recesszióhoz. Bár a cég vezetősége még csak év elején kezdett el foglalkozni a kérdéssel és a bennfentesek és szakértők igencsak kritikus hangvételben nyilatkoztak az olajcég piacra dobásával kapcsolatban, a „Vízió 2030” nyilvánossá hozatala után az Aramco felső vezetősége megerősítette az uralkodó tervbe vetett hitét.

Többek között az Aramco részvényeinek értékesítéséből befolyó bevételek is hozzájárulnak majd a 2 billió USD tőkével rendelkező legnagyobb befektetési alap megteremtéséhez a világon. Az 1971-ben alapított szaúdi befektetési alap felduzzasztása után több mint kétszer akkora lesz, mint az eddig vezető norvég befektetési alap és akkora tőkéje lesz, amiből megvehetné a négy legnagyobb amerikai nagyvállalatot (Apple, Microsoft, Alphabet, Berkshire Hathaway). A befektetési alapot emellett az állami vagyon és állami ügynökségek átstrukturálásával fogják növelni. Az alap folyamatosan növeli külföldi beruházásait, többek között Dél-Koreában és Oroszországban voltak a közelmúltban beruházásai.

Jelentős részét képezi a reformcsomagnak a szaúd-arábiai hadiipar tulajdonképpeni megteremtése. A cél, hogy az eddigi 98 százalékos import helyett az állam a fegyverzet legalább 50 százalékát belső forrásból szerezze be, ezáltal csökkentve a függőséget az európai és amerikai hadiipari cégektől. Ennek első lépése egy teljesen állami tulajdonban lévő konszern létrehozása lesz, majd ennek értékesítése a piacon, ami hasonlóan az Aramco esetéhez, az átláthatósághoz és a korrupció visszaszorításához járul hozzá. Az Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) országai a legnagyobb hadiipari vásárlók, viszont dollár billiók vannak még függőben az eszközbeszerzésekből származó ellentételezési szerződések formájában. Szaúd-Arábia feltételezhetően ezeket akarja felhasználni a gazdaság élénkítése érdekében (az ellentételezési szerződések definícióját lásd itt).

A kormány reformcsomagjával kapcsolatban akadtak mérsékelten, de pozitívan nyilatkozó szakértők, akik optimisták, de gyakorlati lépéseket várnak. A kritikusabb hangvételű szakértők szerint a kormány részéről radikálisabb reformok bevezetése szükséges, a jelenleginél sokkal több területen. Utóbbiak példaként a King Abdullah Gazdasági Város 2035-ig elhúzódó konstrukcióját emelték ki, ami kizárólag a külföldi befektetők és szaúdi magánbefektetők pénzétől függ, akik az olajbevételeket forgatják vissza a projektbe. Az olajfüggőség így egyhamar nehezen lesz megvalósítható.

A reformcsomag részét képezi még számos, általánosan megfogalmazott és a technikai részleteket mellőző elem. Ilyen például az ország olajon túli exportbevételeinek jelentős mértékű növelése (a GDP 16 százalékáról 50 százalékra). Cél a külföldi munkavállalók beutazásának megkönnyítése zöldkártya bevezetésével. A munkanélküliségi ráta csökkentése munkahelyek teremtésével és a nők munkaerő-piaci integrálásával szintén fontos célkitűzés. Számos szaúdi hiányolta a reformprogramból az oktatási rendszer reformjának technikai részletét vagy a politikai rendszer reformjára vonatkozó részeket. Számos fontos kérdés nem került részletes kifejtésre, ami erőteljesen megkérdőjelezi Szaúd-Arábia hajlandóságát a reformok végrehajtására, illetve a kivitelezhetőséget a következő tizenöt éven belül egy olyan országban, amely jelenleg hatalmas kiadásokkal járó háborút folytat, illetve az olajárcsökkenés gazdasági hatásaival küzd, nem is beszélve a regionális hatalmi versengésre Iránnal és egyéb vetélytársaival.

Éva Ádám

Ádám nemzetközi kapcsolatok szakértő, arabista és iranista. Egyetemi diplomáját az ELTE Iszlám tanulmányok mesterképzésén szerezte. Jelenleg az ELTE Arabisztika doktori program hallgatója és az Antall József Tudásközpont munkatársa.

Két lakatlan sziget története

Az egyiptomi lakosság körében még mindig nem csillapodott annak a döntésnek a hulláma, amelynek értelmében Kairó két lakatlan szigetet adna vissza Szaúd-Arábiának. Sokan Egyiptom integritásának és szuverenitásának semmibevételét, egyiptomi tulajdonú területek kiárusítását, valamint Rijád befolyásának túlzott megnövekedését látják az egész ügy mögött. A szigetátadások azonban jóval többet jelentenek egyszerű gesztusnál, mint ami a két ország közti viszonyt hivatott javítani.

A 2015-ös trónra kerülése óta Szalmán Ibn Abdul-Azíz al-Szaúd szaúdi uralkodó most először járt Egyiptomban, a monarchia egyik legfontosabb arab szövetségesének tartott országba. Az ötnapos út során tizenhét egyezmény aláírására került sor, mint például egy öt évre szóló, 22 milliárd dolláros olajszállítási egyezmény, vagy újabb – kb. 10 milliárd dolláros – szaúdi beruházások érkezése. A felek továbbá újfent elővették a régóta tervezett, Vörös-tenger felett átívelő, Egyiptom és Szaúd-Arábiát – és egyben Afrikát és Ázsiát – összekötő híd tervét.

A szaúdi király útja azonban mégsem ezek miatt vált emlékezetessé: hatalmas felháborodást váltott ki ugyanis az egyiptomi lakosság körében, hogy a hídért és a befektetésekért cserébe Kairó felajánlotta az Akabai-öböl bejáratánál fekvő két lakatlan szigetet. Tiran és Szanafir tehát ismét visszakerülne szaúdi kezekbe, amennyiben a közeljövőben az egyiptomi parlament is rábólint a kormány tervére. Természetesen az átlag polgárok ennek egyáltalán nem örültek. Az egyiptomi sajtó teljesen megosztott a témában, miközben tüntetések is zajlottak a készülő döntés ellen. Sokan már évtizedek óta egyiptomi területeknek tartották a szigeteket, amiket nem lehet csak úgy „önkényes” átadni, mivel a 2014 elején elfogadott új egyiptomi alkotmány egyenesen tiltja az ilyen jellegű cselekedeteket. Mások azt kifogásolják, hogy ezzel Kairó precedenst teremthet, amivel azt üzeni a szomszédos államoknak (például Szudánnak), hogy az egyiptomi határok – megfelelő pénzösszeggel – megváltoztathatóak, és bizonyos egyiptomi területek megvásárolhatók. Egyesek azt vetik Abdul Fattáh al-Szíszi szemére, hogy Mohamed Murszi előző egyiptomi elnököt arra hivatkozva buktatták meg, hogy a gázai Hamász terrorszervezettel összejátszva a Sínai-félszigetet ki akarták szakítani Egyiptomból és egy saját államot létrehozni, vagy el akarták adni a piramisokat Katarnak.  

egyiptom-szaud2.jpg

Rijád régi-új tulajdonai (f: therakyatpost.com)

Az egyiptomi kormány azzal védekezik, hogy Szanafir és Tiran mindig is a szaúdiakhoz tartozott, az elmúlt évtizedekben Kairó csupán „gyámkodott” felettük. Rijád ugyanis 1950-ben egyiptomi protektorátus alá helyeztette, mivel állítása szerint nem tudta megvédeni Izraeltől.  Izrael a szuezi válság (1956) és hatnapos háború (1967) idején is megszállta a szigeteket. Ezeket majd csak a Camp David-i egyezmény (1978) megkötése után adta vissza Egyiptomnak, cserébe az izraeli hajók szabad átvonulásáért, a szigetek demilitárizásáért és nemzetközi katonai felügyeletért. Ugyanakkor Anvár Szadat egyiptomi elnök továbbra is azt hangoztatta, hogy a szigetek hivatalosan Szaúd-Arábia részét képzik, és már Mubárak idején elindultak a tárgyalások a Tiran és Szanafir visszaadásáról.    

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy az évtizedek óta húzódó szigetvita ügyében miért pont most történt ilyen jelentős előrelépés? Egyiptom esete viszonylag könnyebb: az egyiptomi gazdaság 2011 óta folyamatos válságban szenved. Hiába bővítették ki a Szuezi-csatornát, vagy kapott Egyiptom jelentős kölcsönöket – 2013 óta Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Kuvait 12-12 milliárd dollárt pumpált az egyiptomi gazdaságba – ezek még önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy megoldják az ország gazdasági problémáit. A zavaros belpolitikai helyzet és a szélsőséges csoportok elleni támadások komoly nyomot hagyott az egyiptomi vendéglátói iparban, amely az egyiptomi bevételek több mint tíz százalékát teszi ki.  A Sarm-es-sejkből felszálló orosz utasszállítógép lezuhanása (2015. október 31.) után gyakorlatilag leállt a turizmus a Vörös-tenger környéki térségbe. Az egyiptomi valutatartalék tavaly novemberben 16,5 milliárd dollárra csökkent, az egyiptomi fontot márciusban ismét 13 százalékkal kellett leértékelni a dollárhoz képest, miközben számos korábbi állami támogatást csökkentettek.

Ezért az egyiptomi vezetés számára fontossá vált a szaúdiakkal való viszony rendezése, mivel Abdullah halála után egyre több nézeteltérés alakult ki Kairó és Rijád között, ami beárnyékolta a korábbi jó egyiptomi-szaúdi kapcsolatokat. Habár Kairó csatlakozott a jemeni hadjárathoz és kezdetben vadászbombázókkal és hadihajókkal is támadta a húszikat, tavaly nyáron szinte teljesen felfüggesztették a katonai akcióikat. Nem vettek részt a szárazföldi hadműveletekben sem. Ráadásul az sem volt az egyiptomi vezetés ínyére, hogy Szalmán már nem értékelte olyan veszélyesnek a Muszlim Testvériséget, mint az elődje és nyíltan támogatta őket Jemenben.

A másik markáns ellentét Szíria kapcsán alakult ki. Szíszi ugyanis már nem tartotta fontosnak Bassár el-Aszad menesztését, Kairó nem támogatta többé az iszlamista csoportosulásokat és igyekeztek tárgyalóasztalhoz ültetni a világias(abb) ellenzéket, hogy minél előbb egyezzenek ki a felek. Azonban, ami igazán kiverte a biztosítékot a Perzsa-öböl menti monarchiák – és egyes nyugati országok – körében, hogy Kairó nyíltan elkezdett lavírozni Oroszország irányába. A fegyvervásárláson, az orosz befektetéseken és atomerőmű építéseken kívül a közel-keleti kérdéseket illetően gyakorlatilag egy platformra került Kairó és Moszkva. Egyiptom teljes mértékben kiállt az oroszok szíriai katonai intervenciót mellett és aláírni sem volt hajlandó azt a nyilatkozatot, amiben a regionális arab országok elítélték Moszkvát.

egyiptom-szaud1.jpg

"This is a beginning of a beautiful friendship..." (f: todayonline.com)

Ugyanakkor Egyiptommal ellentétben Szaúd-Arábia hozzáállása a szigetekhez már egy fokkal árnyaltabb. Először úgy tűnhet, hogy a hirtelen támadt szaúdi érdeklődés mögött tisztán gazdasági érdekek állnak. A szigetek felett épülő híd könnyebbé tenné a több milliós egyiptomi – és más észak-afrikai – munkaerő és zarándok utazását a Perzsa-öböl menti monarchiába. Szaúd-Arábia a tavalyi rekordméretű költségvetési deficit (98 milliárd dollár), katonai kiadások (jemeni háború, legnagyobb fegyverimportőr) és az alacsony olajár miatt kénytelen változtatni korábbi külgazdasági politikáján. Már nem pénzt folyósít, vagy „kőolajsegélyeket” ad más országoknak, hanem befektetéseket és visszafizetendő kölcsönökkel támogatja az államokat. Rijád így igyekszik diverzifikálni akarja a saját bevételi forrásait.

A mostani helyzet azonban - mindezek ellenére - sokkal inkább köszönhető talán a jelenlegi geopolitikai folyamatoknak, vagyis, az Egyesült Államok csökkenő közel-keleti szerepvállalásának, és az iráni-szaúdi viszály elmélyülésének. A szaúdi vezetés ugyanis rendkívüli módon tart attól, hogyha nagyon eldurvulna a két ország közötti ellentét, akkor Teherán lezárja majd a Hormuzi-szorost. Ezzel nehéz helyzetbe kerülne Szaúd-Arábia, mivel Irán elvágná a legfontosabb útvonalat, amely összeköti a monarchiát a világgazdasággal. Leállna a szaúdi kőolajexport nagy része, miközben a szaúdi import is körülményessé válna. Emiatt Rijád évek óta az ország nyugati partvidékére összpontosít: nem sokkal Szalmán trónra kerülése után nagyon jelentős gazdasági fejlesztések indultak meg a nyugati partvidéken, hogy ezáltal mérsékeljék egy esetleges iráni blokád következményeit.

Az elemzés végén még érdemes kitérni a szigetvita harmadik szereplőjére is: Izraelre. Egyes arab elemzők és kommentátorok szerint ezzel a lépéssel lényegében Rijád „csatlakozott Camp Davidhez” és egyfajta „informális békét” kötött Izraellel.  Kétségtelen, hogy a szigetek körül voltak titkos tárgyalások Egyiptom, Izrael és Szaúd-Arábia között, mivel az 1979-es különbéke értelmében minden olyan egyiptomi terület státuszát tilos előzetes egyeztetések nélkül megváltoztatni, ami korábban izraeli megszállás alatt volt és visszaadtak Egyiptomnak. Ennek ellenére az izraeli kormány teljesen nyugodtan fogadta a szigetek átadásának bejelentését. Mosha Yaalon védelmi miniszter pedig egyenesen elismerte, hogy Izraelnek írásos garanciát kapott Szaúd-Arábiától, miszerint a „Camp David-i egyezmény szellemében” veszi át a szigeteket, nem telepít oda katonai erőt.

A napokban zajló tüntetések viszont mutatják: az indulatok korántsem csillapodtak le Egyiptomban, amivel Szíszi korábbi támogatóinak nagy részét akár el is veszítheti. Tény azonban, ha az egyiptomi elnök terve bejön, és ezzel sikerül helyreállítani az egyiptomi gazdaságot, akkor Egyiptom visszaszerezheti a korábbi vezetői pozícióját az arab világban. Persze talán még ennél is érdekesebb, hogy a szigetek kérdésében három olyan jelentős közel-keleti ország működött együtt, amelyek korábban egymás esküdt ellenségei voltak, és jelenleg is van némi feszültség köztük. Korántsem elképzelhetetlen tehát, hogy a közeljövőben – más regionális ügyek és kérdések kapcsán – tovább fog folytatódni az egyiptomi-izraeli-szaúdi kooperáció a Közel-Keleten.

Krajcsír Lukács

Lukács nemzetközi kapcsolatok elemző, elemzési területe a közel-keleti és kelet-ázsiai országok kapcsolata. Diplomáit a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, valamint a Pannon Egyetemen szerezte. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetemen.

Panama: A célkeresztbe került ország

Április 3-a minden bizonnyal örökre emlékezetes marad Panama történetében, és közel sem pozitív összefüggésben: aznap robbant ugyanis ki az azóta csak Panama-iratok néven elhíresült botrány, amely kisebb-nagyobb mértékben számos ország politikusát, köztiszteletnek örvendő ismert személyiségét érinti. A sokak számára kellemetlen iratok hatalmas felháborodást keltettek világszerte, és nem utolsósorban megtépázták Panama igencsak bizonytalan lábakon álló hitelességét.

A Mossack Fonseca panamai ügyvédi iroda alapítója, Ramón Fonseca Mora, a helyi politikai közélet illusztris képviselője, Juan Carlos Varela elnök bizalmasa, és egészen közelmúltbeli lemondásáig a kormányzó Partido Panameñista (Panamista Párt) elnöke volt amely nem az iratok kiszivárogtatásával (Fonseca szerint hackertámadás történt) függ össze, hanem sokkal inkább a brazil hatóságok cége elleni átfogó nyomozásával. A Mossack Fonseca brazíliai irodája ugyanis az ottani ügyészség szerint érintett a Petrobras-botrányban. A brazil hatóságok Fonseca cége elleni nyomozása Panamában hatalmas belpolitikai vitákat okozott: a kormánypárt egyik alapítója, az ország legendás veterán politikusa, Antonio Domínguez egyenesen felszólította az elnököt, hogy „válassza el” Fonsecát a miniszteri pozíciótól (az elnök tanácsadója volt miniszteri rangban). Akkoriban azonban Fonseca még örült volna, ha cége csupán Brazíliában tesz szert ismertségre, hiszen azóta legalább ötven további ország közvéleménye ismerte meg a Mossack Fonseca nevét.

panama_2.jpg

Ramón Fonseca Mora (f: panamaamerica.com.pa)

Ramón Fonseca mellett az ügy természetesen Panamának sem jött túl jól. Annál is inkább, mert az utóbbi időben az országot a nemzetközi közvélemény egyre kevesebbet emlegette, mint ideális adóparadicsomot. És joggal, hiszen Panama az elmúlt években komoly erőfeszítéseket tett ennek megcáfolására. Tavaly fogadták el például a 23-as törvényt, ismertebb nevén a „fehérítés elleni törvényt”, amely az országon belül a pénzmosás visszaszorítására és a terrorizmus támogatásának ellehetetlenítésére szolgál.

Ernesto Cedeño neves panamai ügyvéd szerint „az ország törvényei nagyon rugalmasak és engedélyezik, hogy cégeket bárki létrehozzon, majd utána eladja azokat, ez teljesen legális”. Ami tilos és jogellenes, hogy egy ügyvéd üzleti kapcsolatban álljon egy olyan ügyféllel, aki bizonyítottan azért akar céget bejegyeztetni, hogy azt pénzmosásra használja. Sőt, a szabályozás olyan szigorú, hogy 2011-ben a 2-es törvény elfogadásával, mely az „ismerd meg az ügyfeledet” néven került a köztudatba, a megbízott ügyvédeknek, ha valami gyanúsat észlelnek ügyfelükkel kapcsolatosan, jelentéstevési kötelezettségük van a hatóságok fele, amit ha elmulasztanak, akár börtönbüntetést is kaphatnak. Cedeño úgy gondolja, hogy a kirobbant botrány most azt a látszatot kelti, hogy Panama szemet huny a törvénytelenségek felett, miközben ez nincs így. A panamai törvénykezés komoly és szigorú, ami a magánvagyon kifehérítését illeti – állítja a neves ügyvéd.

Hasonlóan vélekedik Juan Jované De Puy egyetemi tanár, a 2014-es elnökválasztáson függetlenként induló politikus is. Szerinte a Mossack Fonseca-ügy a földdel tesz egyenlővé minden erőfeszítést, amelyet Panama a pénzmosás ellen tett a közelmúltban. „Panama az elmúlt időszakban számos külföldi befektetésnek adott otthont, ez most változhat innentől kezdve.”

Mindeközben Ramón Fonseca tagadta, hogy cége törvénytelen pénzeket rejtett volna el a hatóságok elől. Azokat a cégeket, amelyeket a Mossack Fonseca alapított, majd utóbb értékesítettek, nem Panamában tevékenykednek, és igazából Fonseca azt hangsúlyozza, hogy nem is ott hozták őket létre. Szerinte, mivel cége Panamában van, ezért kapcsolja össze mindenki az ügyeket Panamával – tévesen, állítja az ügyvédi iroda társalapítója. Panama kormánya ezzel egyidőben világossá tette, hogy nem akarnak bűnbakok lenni ebben a történetben, hiszen minden államnak be kell tartatnia saját törvényeit, szabályozásait cégeikkel és állampolgáraikkal egyaránt. Az elnöki hivatalt vezető miniszter, Álvaro Alemán, úgy fogalmazott, hogy Panama elutasítja és sajnálja, hogy „meggyalázzák” a nevét, következetesen figyelmen kívül hagyva, hogy más nemzetek intézményei és köztiszteletben álló polgárai vettek részt az offshore-üzletekben.

És valóban, mintha úgy tűnne, hogy van egy jól körülírható nemzetközi szándék, amelynek célja, hogy Panama megítélésében csorbát ejtsenek. Ezt több kormánytag is megerősítette, legutóbb a helyi televízióban adott hangot ennek a meggyőződésének Dulcidio De La Guardia gazdasági- és pénzügyminiszter is.

Bizony sok víz lefolyt a Tuira folyón azóta, hogy alig egy éve Panama adott otthont Raúl Castro és Barack Obama első és ezzel együtt történelmi kézfogásának. Akkor mindenki úgy tekintett Panamára, mint az egyetértést, együttműködést elősegítő országra. Ma viszont a Panama-iratok néven elhíresült botrány kapcsán újra a nemzetközi érdeklődés középpontjába került az ország, amely példának okáért tavaly 5,8 százalékos gazdasági növekedést produkált, és ezt érdemes abban az összefüggésben szemlélni, hogy a latin-amerikai átlag növekedés 2 százalékos, míg az országba 5 milliárd dollárt meghaladó közvetlen külföldi beruházás érkezett, ez 17 százalékkal haladja meg a 2014-es évi külföldi befektetéseket. A szolgáltató szektor volt a gazdaság húzóágazata, és gyakorlatilag ennek köszönheti az ország, hogy a térség államait súlytó gazdasági viharok nem érték el Panamát.

A most kirobbant és a Mossack Fonsecát érintő botrány első nemzetközi válaszlépése, hogy Franciaország visszahelyezte Panamát az adóparadicsom országait tömörítő listájára. Az is jól tetten érhető, hogy az első napok kemény politikai kommunikációs nyilatkozatai után, Panama lejjebb tekerte a hangerőt, sokkal visszafogottabban nyilatkoznak az ország politikai vezetői a Mossack Fonseca-ügyben. Mi több, Varela elnök múlt héten kijelentette, hogy a diplomácia az egyetlen járható út a nézeteltérések megoldására, a vitatott kérdések megbeszélésére Panama és a nemzetközi közvélemény között. Mindenesetre Panama bízik abban, hogy nem kerül fel újra a GAFI (Grupo de Acción Financiera Internacional – Nemzetközi Pénzügyi Akciócsoport) listájára, ahonnan februárban került le annak következményeként, hogy a panamai kormány elkötelezettségét bizonyította a pénzmosás elleni harcban. A pénzügyminiszter-helyettes Varela de Chinchilla szerint az, hogy Franciaország Panamát újra adóparadicsomnak tekinti, nem érinti a GAFI listájára való visszakerülését országának, hiszen a kormány minden GAFI-ajánlást figyelembe vett az elmúlt időszakban és ennek szellemében hozta meg törvényeit.

panama_3.jpg

Varela elnök (j), amikor még minden rendben volt (f: prensa.com)

Az viszont biztos, hogy nem teljesen korrekt módon nevezik Panama-iratoknak a kiszivárgott dokumentumokat, ugyanis „csak” az azokat létrehozó cég panamai illetőségű. Az adóelkerülés, adócsalás, vagy éppen a közpénzlopás azonban egyáltalán nem csupán panamai jelenség. Sőt, a dokumentumok Oroszországtól Kínáig, Argentínától Izlandig ismert politikusok neveihez köthető offshore cégekről számolnak be, ezért csupán Panamát hibáztatni a kialakult helyzetért felettébb álságos és kétszínű dolog. Aki picit is foglalkozott az ország politikatörténetével, az pontosan tudja, hogy az előző kormányok alatt joggal tekintettek Panamára, mint az egyik legkedvezőbb adóparadicsomra. A Varela-adminisztráció eddig eltelt 21 hónapjában viszont olyan átfogó jogi szabályozás született a pénzmosás ellen, amely addig példa nélküli volt a közép-amerikai ország történetében. Persze a Gallup felmérése szerint Varela megítélése ettől függetlenül kifejezetten rossz a panamai lakosság körében: a legutóbbi öt elnök közül az egyik legelutasítottabb a mostani államfő. Érdemes azonban hozzátenni, hogy ennek semmi köze a pénzmosás elleni harchoz, a panamaiak mindennapi életét megkönnyítő intézkedések maradtak csupán a kampány szintjén Varela esetében. És legyünk őszinték, ezzel nincs egyedül. És nem csupán a térségben.

Erőss Bulcsú

Újabb kihívások a Kaukázuson

Április elején újra fellángolt a hegyi-karabahi konfliktus, ami ismét – ha csak ideiglenesen is – ráirányította a figyelmet erre az elfeledett háborúra és erre a kevésbé sűrűn tárgyalt régióra. A szétszabdalt kaukázusi határvonalak immáron több mint húsz éve okoznak fejtörést Oroszországnak.

Ami elsőre az azeri-örmény viszálykodás újabb fejezetének tűnt, hamar komoly kihívássá nőtte ki magát Moszkva szemében. Miközben az orosz-török viszony történelmi mélypontot ért el, a török-örmény határtól nem is olyan messze két – régebben hagyományosan oroszbarát – állam esett egymásnak. És amikor már kellően puskaporos volt a levegő, Dél-Oszétia de facto elnöke, Leonyid Tibilov április 4-én bejelentette, hogy népszavazást szeretne kiírni arról, hogy csatlakozzon-e a vitatott terület az orosz föderációhoz, végleg maguk mögött hagyva Grúziát.

Putyin tehát egyik hétről a másikra felvehette az azonnali intézkedést igénylő külpolitikai témák listájára Szíria, Ukrajna és Törökország mellé a három kaukázusi államot. És mint tudjuk, a törékeny kaukázusi status quo fenntartása kifejezetten nagy erőfeszítést igényel immáron több mint két évtizede, miközben a járulékos előnyök egyre inkább elapadnak.

A szovjet időkben a kaukázusi régió olajkészletei lényegében a keményvalutás bevételek megszerzését, ezzel együtt a szovjet blokk nyugati területeinek erőltetett iparosítását segítették elő. Aztán jött a dezintegráció, és hirtelen azt láthattuk, hogy a széthulló szovjet birodalom romjain uralkodni kívánó Moszkvának engedményeket kell tennie annak érdekében, hogy továbbra is olcsón jusson a kaukázusi energiahordozókhoz. Moszkva nem is sajnálta a pénzt és a katonai erőt a stabilitás fenntartására, és sikerrel érte el, hogy ne ropogjanak a fegyverek Abháziában, Hegyi-Karabahban és Dél-Oszétiában sem. (Más kérdés, hogy egyik konfliktust sem sikerült megnyugtatóan rendezni azóta sem.)

"Festői táj, zavaros viszonyok." (f: boston.com)

Most azonban végleg megdőlhet a kilencvenes évek első harmadában felállított Primakov-doktrína valamennyi állítása, ami lényegében az orosz vezető szerep megtartásáról szólt. Primakov a következő prioritásokat állította fel: 1. Oroszországnak meg kell maradnia az egyetlen közvetítőnek a Kaukázus és a világ többi része között. 2. Más nagyhatalomnak nem lehet befolyása a területen. 3. El kell kerülni, hogy Oroszország ellen forduljanak a kaukázusi államok. 4. Moszkvának úgy kell politizálnia a régióban, hogy a saját stratégiai igényeit messzemenőkig kiszolgálják a kaukázusi államok.

A fenti négy pontból ma már egyik sem tartja magát. Grúziát rég el kellett engednie az oroszoknak, Baku a saját olajdollárjaiból függetlenítette magát, Jereván pedig egészen a legutóbbi időkig nem jelentett többet, mint egy biztos, ám gyenge gazdasági erejű szövetségest.

Örményország jelentősége pont az orosz-török viszály miatt értékelődött fel ismét, miután a főváros melletti orosz légibázisra újabb orosz MiG 29-esek érkeztek. Azonban a nagy orosz-örmény barátság sem feltétlen örök, arról nem is beszélve, hogy Jereván katonai és politikai súlya egyáltalán nem képes kitölteni azt az űrt, ami az azeriek és a grúzok lojalitásának elvesztése miatt keletkezett.

Oroszországnak a károk minimalizálása lehet az egyetlen esélye, azaz a hegyi-karabahi konfliktus ismételt befagyasztása, valamint a dél-oszét kérdés szőnyeg alá seprése. Ha ugyanis Putyin épp ezekben a zavaros hetekben próbálná meg jogilag is magához csatolni Dél-Oszétiát, akkor könnyen lehet, hogy hamarosan ismét szembe találja magát a grúz tankokkal. Grúzia a NATO egyik előretolt bástyájaként kíván előrébb jutni a régióban, miközben az sem kizárt, hogy az felerősödő oroszellenes hangokhoz Azerbajdzsán is csatlakozna.

Ebben az esetben viszont már nem egy húsz évvel ezelőtti doktrína meghaladásáról, hanem egy teljesen új geopolitikai kihívásról beszélnénk, ami akár odáig is fajulhatna, hogy az oroszok teljesen kiszorulnak a Kaukázus déli részéről, és a továbbiakban nem lenne beleszólásuk a térség dolgaiba. Megfontolt lépésekre és további kompromisszumokra van tehát szükség - két olyan dologra, amire Putyin egyre ritkábban hajlandó.

Hámori Viktor

Offshore lovagok, politikusok és a közvélemény

Egy hete dübörög a nemzetközi médiában a "Panamai Iratok" néven elhíresült offshore-botrány, amelyben már most több világszinten jegyzett politikus kompromittálódott. Célkeresztben van Putyin, Asszad, Mubarak, Zuma, de érintettek uniós tisztviselők, a már lemondott izlandi miniszterelnök, sőt, David Cameron brit kormányfő is. Alapvetően persze elmondható, hogy az igazán nagyvadakat - eddig legalábbis - nem a fejlett világ adta. Azonban előfordulhat, hogy a közeljövőben ez megváltozik: például, ha az elmúlt egy hét találataiban meglepően alul reprezentált USA is az elemzések kereszttüzébe kerül. Addig viszont, amíg ez kiderül, érdemes beszélni egy kicsit arról, hogy mi fán terem az adócsalás, mi az adóelkerülés, és mi a különbség egy korrekten eljáró, de rosszul kommunikáló, és egy szimplán hazug, korrupt politikus között. Sok, ezt azért előrebocsátom.

Annak érdekében, hogy rögtön a közepébe csapjak, nézzük, mit is jelent az adócsalás fogalma: a  kialakult  gyakorlat  alapján  akkor  beszélhetünk adócsalásról,  ha  valamely  gazdasági  szereplő, adóalany  nem  vallja  be,  vagy nem fizeti be a költségvetésbe az általa egyebekben fizetendő adót, illetve eltitkolja az adókötelezettségét, vagy olyan jogellenes, mesterséges adózási konstrukciókat alakít ki, melyek célja, hogy megakadályozzák az adóhatóságot abban, hogy adófizetési kötelezettségükre fény derüljön. A Panamai Iratok alapján erős a gyanú, hogy a világpolitika több, hírhedt vezetője is ezzel az illegális megoldással él: például az azeri Alijev-család, vagy Kína első embere, Hszi Csin-ping. Az esetükben tehát közpénzek, állami vagyonok strómanokon keresztüli kimentése zajlik, természetesen a helyi (és nemzetközi) hatóságok szeme elől elzárva.

Az adóelkerülés ezzel szemben egy teljesen legális eszköz. Morális szempontból lehet aggályos, de jogi szempontból semmiképpen. Célja ugyanis az adóteher csökkentése, amelynek lehetőségét a kormányzati adópolitika, illetve a jogalkotó nem kívánta eredetileg az adózóknak lehetővé tenni, de a  joghézagból képződő „kiskapukat” az adózók adóterhük csökkentése érdekében legálisan tudják kihasználni. Ebben az esetben - a közvélekedéssel ellentétben - nincsen szó lopásról, csalásról, bárminemű illegális cselekedetről, mindössze a kínálkozó jogalkotói / szabályozói hibák, lehetőségek maximális kihasználásáról.

A brit miniszterelnök esetében azonban nemhogy nem előbbiről, de nem is utóbbiról van szó, hanem konkrétan a nagy és hatalmas semmiről. David Cameron ugyanis nem csalt adót, ahogy adót sem került el. David Cameron egyszerűen csak hatalmasat hibázott, amikor a Panama Iratok napvilágra kerülte, és édesapja nevének ezzel összefüggésben történő említése után, nem hozakodott elő őszintén a saját történetével.

cameron-ado.jpg

"Hibázott, de nem csalt. Sokakkal ellentétben." (f: theguardian.com)

Miért fontos ezt felemlegetni? Egyszerűen azért, mert a botrány kirobbanása óta (valójában persze már sokkal régebb óta) zajlik minden offshore-ozást érintő tranzakció, és az ezekhez kapcsolódó fogalmak és személyek szándékos / szándékolatlan összemosása a sajtóban. Sokak számára nyilván előfordulhat, mindezek ellenére, hogy az egyenlőségjel igen is indokolt egy Cameron és egy Alijev között. Ez szívük joga. A tények szintjén mindenesetre nem csak jogi, de morális szempontból sincsen hasonlóság köztük. Egyfelől, mert David Cameron még 2010-ben, közvetlenül a hivatalba lépése előtt megvált offshore érdekeltségeitől. Másfelől, mert ezt a tranzakciót azonnal bejelentette a brit adóhatóság felé, és az ebből származó nyeréségét, ahogy kell, az előírásoknak megfelelően le is adózta. Harmadrészben pedig, mert felismerve hibáját - és fűszerezve némi politikai opportunizmussal - publikáltatta utóbbi hat évének adóbevallásait. Ilyet vajon látunk valaha Alijevtől? Kétlem.

Természetesen ettől még az ellenzék és az ellenzéki sajtó a miniszterelnök fejét követeli, ahogy a nemzetközi média jelentős része is hihetetlen morális magaslatokról bírálja Cameront. Teszik mindezt úgy, hogy a kommunikációs bakin kívül a konzervatív politikus nem követett el semmi törvénysértőt - a brit adóhatóság szerint sem. Teszik mindezt úgy, hogy például az egész botrány egyik leglelkesebb leleplezője, és a miniszterelnök legfőbb vádolóinak egyike, a brit The Guardian napilap mögött álló vállalat (Guardian Media Group) maga is offshore bejegyzésű. És teszik mindezt úgy európai lakosok százezrei, vagy akár milliói, hogy nem is tudják, hogy például nyugdíjalap befektetéseiken keresztül ők maguk is érdekelt offshore-ozásban, vagy éppen adóelkerülésben (duty free). De persze tudjuk, másra mindig könnyebb mutogatni, főleg ha az a valaki egy politikus. Pedig néha ők is ártatlanok.

Németh Áron Attila

Hollandia nem kér az ukránokból

Április 6-án Hollandiában példátlan győzelmet arattak az euroszkeptikusok. Az EU-Ukrajna társulási szerződésről tartott népszavazáson 62 százalékkal a szerződést elutasítók kerültek döntő fölénybe. Mindeddig nem volt rá példa, hogy egy tagállam ne ratifikált volna egy kollektív szerződést. Mark Rutte miniszterelnököt nehéz kötéltáncra kényszerítették a népszavazás szervezői, ráadásul a legrosszabb időben, Hollandia EU-elnöksége kellős közepén. Európai szinten azonban még fontosabb, hogy a holland népszavazás kézzelfogható bizonyítékként szolgálhat a kontinensen növekvő EU-ellenes érzésekre, jelentős politikai tőkét adva a többek között a brit euroszkeptikusok kezébe is.

Majdnem elmosta az eső az április 6-i holland népszavazást az EU-Ukrajna társulási szerződésről. Napközben még azt találgattuk az utrechti 1-es szavazóhelyiség elnökével, Jacques Aerts-al, hogy meglesz-e a 30%-os részvétel. Volt időnk megtárgyalni a dolgot, mivel a szavazóhelyiségben alig lézengtek. Sorban állásról szó sem volt, egy-két ember jött be az ajtón pár percenként. Délután háromkor döntöttem úgy, hogy távozok. Ekkor még úgy tűnt, érdektelenségbe fullad az euroszkeptikus GeenPeil csoport kezdeményezése. A részvételi arányok a hírek szerint még öt óra körül is rendkívül alacsonyak voltak. Hogy csak a nagyobb városokat említsük: Amszterdamban 14%, Rotterdamban 15%, Hágában 16%, Utrechtben 15% volt a részvételi arány teaidőben.

url2.jpg

Jan Roos győzelmi mámorban (f: volkskrant.nl)

A népszavazás hátteréről januári cikkünkben számoltunk be részletesebben. Sejteni lehetett, hogy a szerződést ürügyként használva az ellenkampányolók keményen apellálni fognak a választók EU-ellenes érzéseire. A szélsőjobboldali PVV kampányszlogenje például így szólt: „Egy szavazat a szerződés ellen, egy szavazat Rutte és a brüsszeli elit ellen”. Vajon bejött az általánosítás? Hogyan és miért szavazott egy átlagos holland? Az utrechti szavazóhelyiségben tett látogatásom során megkérdeztem pár szavazót, hogy hogyan szavazott, miért úgy és mi alapján tájékozódott. Ugyan nem reprezentatív felmérésről van szó, de számomra úgy tűnt, a holland szavazó jól informált, tudja, hogy mire szavaz. Mindenki rendszeresen olvas hagyományos napilapokat és internetes hírportálokat. Sokan, főleg az igen-szavazók a szerződésbe is beleolvastak. Az alábbi képen egy-egy igen és nem-szavazó véleményét illusztráljuk.

hollandszavazok.jpg

Álláspontok a népszavazás kapcsán (f: Szilágyi Máté János)

A nap második felére megjött a hollandok szavazókedve. Fél tizenegyre kiderült, hogy este kilencig 32%-ra kerekedett a részvételi arány, az Ipsos felmérése szerint. Mivel az eredmény átlépte a 30%-os küszöböt, ezt már számításba kell vennie a holland kabinetnek. Ami még érdekesebbé és EU-szinten is relevánssá teszi a népszavazást az az, hogy elsöprő többség, 62% szavazott a szerződés ellen. Jan Roos, a nem-kampány legfőbb médiafigurája még aznap üzent a miniszterelnöknek: „Rutte, itt az ideje, hogy hallgass a nép szavára.”

Ruttének a lehető legrosszabbkor jött a gyomros, hiszen az EU soros elnökeként épp azon fáradozik, hogy a pragmatikus problémamegoldó szerepében javulást érjen el mind a migráció és klímaváltozás ügyében, mind a közös munkaerőpiac és az eurozóna stabilitása terén. Ugyan a jogi lehetőség adott lenne az eredmény mellőzésére, de az első nyilatkozatok alapján Rutte és kabinetje figyelembe fogja venni a népszavazás kimenetelét. „Ilyen eredmény mellett Hollandia nem írhatja alá a társulási szerződést ilyen formában, nyilatkozta. Rutte utolsó reménye a parlamenti szavazás lehetne, viszont a parlamenti többség, a koalíciós partner PvdA-t is beleértve, már hónapokkal ezelőtt kinyilvánította, hogy tiszteletben fogja tartani a szavazók döntését. A holland nem tehát nagy valószínűséggel nem marad.

url.jpg

Mark Rutte holland miniszterelnök az EU-Tanács előtt (f: volkskrant.nl)

Akkor hogyan tovább? Steven Blockmans, a Trouw szakértője szerint ha Hollandia nem írja alá a társulási szerződést, az minden EU-tagállam számára érvénytelennek minősül. Az EU-n kívüli kereskedelem azonban az Európai Bizottság hatáskörébe tartozik, így a Bizottság dönthet úgy, hogy egy kizárólag kereskedelmi szerződést köt Ukrajnával, mely Hollandia számára is kötelező érvényű lenne. Ebben az esetben a társulási szerződésben foglalt politikai megállapodásokat Ukrajnának minden tagállammal külön-külön kellene megkötnie, természetesen Hollandiát leszámítva. Blockmans szerint a legvalószínűbb forgatókönyv a tárgyalásos rendezés. Szerinte Hollandia párbeszédet fog kezdeményezni a Bizottsággal és a többi tagállammal, hogy olyan kiváltságokat kapjon, amelyek lecsendesítik a holland szkeptikus érzelmeket. Hogy pontosan milyen kiváltságok ezek és milyen téren, az viszont most még nem teljesen világos.

Végszóként megemlíteném, hogy Nigel Farage, a brit EU-ellenes Függetlenség Párt vezetője Twitteren még aznap ’Hurrá’ felkiáltással üdvözölte a holland népszavazás eredményét. Öröme érthető, hiszen a holland euroszkeptikusok ekkora arányú győzelme jelentős politikai tőkét adhat a Brexit támogatóinak, főleg, hogy a brit népszavazásig már csak bő három hónap van hátra. A GeenPeil Jan Roos vezetésével meglátta a lehetőséget: a Politico szerint megegyeztek a brit euroszkeptikusokkal, hogy nyárig az Egyesült Királyságban fognak kampányolni a britek kilépése mellett. Aki nincs ellenünk az velünk van, ugye?

Szilágyi Máté János

János kommunikációs szakértő, kiemelt kutatási területe a holland belpolitika, a multikulturalizmus-kulturfundamentalizmus kérdései, valamint a muszlim kisebbségek európai integrációja. Diplomáit a Debreceni Egyetemen, valamint az Utrechti Egyetemen szerezte. CEEPUS és Erasmus-ösztöndíjas. 

Az ENSZ még mindig szereti a korrupciót

Az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ) valamikor a 2000-es évek közepén rázta meg addigi történetének egyik, ha nem a legkomolyabb korrupciós botránya: az "olajat élelemért" program. Az akkori vezetés, élén a szervezet főtitkárával, az átláthatóság azonnali, drasztikus növelését és teljes megtisztulást hirdetett. Azonban, mint utóbb kiderült, kevés sikerrel. Az ENSZ ugyanis, miközben ma a világ jelentős része a nemzetközi politikai élet meghatározó alakjainak, és vélt vagy valós strómanjainak panamai offshore üzelmeinek felderítésével van elfoglalva (teljes joggal), éppen egyik újabb, súlyos korrupciós botrányát próbálja átvészelni. Persze a jelenlegi főtitkár már jelezte: az átláthatóság növelése és a megtisztulás a jövőben mindennél fontosabb lesz. Szerencse, hogy ezt egyik elődje sem akarta.

Amikor 2004 telén bejárta a hír a világsajtót, hogy minden jel szerint az ENSZ főtitkárának, Kofi Annan fiának is köze lehet az akkor már legalább fél éve tartó korrupciós botrány, az "olajat élelemért" program visszásságaihoz, a nemzetközi szervezet megítélése soha nem látott mélypontra zuhant. Ezen a helyzeten ráadásul az sem segített, hogy egy, a következő évben elvégzett teljes körű és független vizsgálat nem talált elegendő és megalapozott bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy az ENSZ főtitkár valóban érintet lehet fia ügyében, akár csak a tudomás szintjén. Ebben azonban lehet némi szerepe annak, hogy a vizsgálat azt bizonyította, hogy  Kojo Annan - bármennyire is tagadta sokáig - igen is fizetett munkatársa, majd tanácsadója volt egy jelentős, az "olajat élelemért" programhoz köthető ENSZ közbeszerzést elnyerő svájci vállalatnak - ennek ellenére az ifjabb Annant emiatt sohasem vonták komolyabban felelősségre.

"Olajat élelemért" program: 1995-ben az ENSZ úgy határozott, hogy megtiltja Irak számára, hogy az nagyobb mennyiségű olajat adjon el a világpiacon, nehogy az abból befolyt összegeket erőszakos célokra fordítsa - amire természetesen volt esély, tekintve a nem rég véget ért első öböl-háborút, valamint a tényt, hogy az ország vezetőjét még mindig Szaddám Husszeinnek hívták. Az ENSZ azonban annyi engedményt tett, a helyi lakosság nehéz sorsára hivatkozással, hogy a felügyelete mellett bizonyos mennyiségű olajat azért eladhat az iraki kormány, ezekből kizárólag élelmiszert és gyógyszert vásárolva. A programot viszont, mint utóbb arra fény derült, Irak első embere a kezdetektől kijátszotta, rengeteg olajat adva el illegálisan a saját, valamint nemzetközi lekötelezettjei (ENSZ vezetők, ismert politikusok, különböző pártok - pl. Magyar Érdek Pártja) számára.

További részletek: Wikipedia

Egy ilyen botrány után természetesen jó lenne mondani, hogy az elmúlt 10 év csendben, nyugalmasan telt, hiszen a 2000-es évek reformjait végrehajtották, és az ENSZ, valamint szakosított szervei mára olyan tiszták, mint a patyolat. A nemzetközi diplomácia - alapításakor legalábbis - legfontosabbjának szánt szervezete azonban nemhogy nem tisztult meg, de működését vissza-visszatérően jelentős botrányok kísérik. Ezeknek a középpontjában, tény, nem mindig a pénz, vagy a vezetők befolyással való visszaélése áll, hanem például nemi erőszak és molesztálás (pl. Kambodzsa, Benin, Elefántcsontpart, Haiti, Koszovó), amire szintén nem lehetnek büszkék a világbéke állítólagos legfőbb őrzői.

ensz_karikatura.jpg

"Az ENSZ folyamatosan tökéletesített működése", (f: coxandforkum.com)

De hogyan is lehetnének, ha az ENSZ, tulajdonképpen 30 éve (jóindulatú becsléssel élve) egyet jelent mindennel, amit egy közepesen fejlett kelet-európai állammal kapcsolatban szoktunk megjegyezni. Építenek utakat, de a a költségek közel felét elnyelik a vezetők. Sokat tettek alulfejlett régiók felzárkóztatására, de közben több vezetőjük visszaélt a befolyásával a helyi közösségek rovására. Vannak nyílt közbeszerzések, de azokon nem egyszer olyanok nyernek, akik direkt kapcsolatban állnak az elbírálókkal.

Ez utóbbi képbe pedig tökéletesen beleillik a legfrissebb, az ENSZ három évvel ezelőtti közgyűlésének elnökét érintető korrupciós botránya - az ügy röviden: John Ashe, aki nem mellékesen Antigua és Barbuda ENSZ követe volt, egy hamarosan publikálására kerülő, belső ENSZ vizsgálat szerint tagja volt egy olyan szervezeten belüli csoportnak, amely éveken keresztül elfogadott csúszópénzeket (dollármilliós szinten) és ajándékokat egy ismert kínai milliárdostól, hogy cserébe, pozíciójukat kihasználva, támogassák a milliárdos üzletember ENSZ égisz alatt (és ENSZ forrásokból is) tervezett fejlesztéseit. Mivel a teljes dokumentum tartalma még nem ismert, ezért csak néhány további érintett személy és szervezet neve szivárgott ki, így például a csoport tagja volt Francis Lorenzo (Dominikai Köztársaság volt ENSZ nagykövete), Sheri Yan (Global Sustainability Foundation - egy ENSZ-szel régóta együttműködő nem kormányzati szervezet), és kisebb mértékben az ENSZ Fejlesztési Programjának néhány munkatársa. Az eddig megismert vizsgálati anyag hozzáteszi, hogy a súlyos anomáliák (pl. feltárt korrupciós csoport) ellenére az ENSZ rendszerei relatíve hatékonyan működnek, és bár emiatt szükségesek bizonyos kiigazítások, felülvizsgálatok, átalakítások, a szervezet egésze összességében rendben működik.

Ismerős? Hát, ha máshonnan nem is, az elmúlt 30 évből biztosan. Éljen az ENSZ!

Németh Áron Attila

A Kis Vakond esete a Sárkánnyal

Hszi Csin-ping a hatalomra kerülése óta most először járt a kelet-közép-európai régióban. Azonban érdekes módon nem a Kína regionális hídfőállásainak tartott államokba – vagyis például Lengyelországba, Magyarországba – utazott, hanem az ázsiai országgal sokáig távolságot tartó Csehországba. A találkozó egy teljesen új fejezetet nyithat Peking és Prága viszonyában, mivel a jelenlegi cseh vezetés Kínában látja az egyik legfontosabb gazdasági partnert, bár a helyi közéletben még mindig nagyon sokan kétkedve figyelik a kelet-ázsiai ország lépéseit.

A hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvétele óta (1949. október 6.) között most először járt kínai államfő Prágában.  Egy hete Hszi Csin-ping – mielőtt kiutazott volna az Egyesült Államokba, hogy részt vegyen a nukleáris biztonsági csúcstalálkozón – egy háromnapos kitérőt tett Csehországban. A kínai elnök ezzel lényegében „viszonozta” Miloš Zeman cseh elnök 2015-ös pekingi útját: ő volt az egyetlen európai államfő, aki részt vett a második világháború befejezésének hetvenedik évfordulója alkalmából tartott ünnepségen. Természetesen ez nagyon pozitív visszhangra lelt a kínaiak körében, és idén Hszi Csin-ping második európai megállója – Nagy-Britannia után – Csehország volt. A cseh vezetés komolyan készült a kínai elnök fogadására. Prága cseh és kínai zászlóba borult, Hszi repülőgépének cseh Gripenek adtak kíséretet, katonai parádék, faültetések és a Prágai várban tartott fogadások jellemezték a háromnapos utat.

Incidensekből sem volt hiány. Ismeretlenek a prágai Hradzsinhoz vezető út mentén kitűzött több tucatnyi kínai zászlót maszatoltak össze fekete festékkel. Szerte a fővárosban tibeti lobogókkal, Kínát elítélő transzparensekkel, Václav Havel és a Dalai Láma közös képével felszerelt tüntetők tartottak demonstrációkat, akik kisebb összetűzésekbe kerültek a Hszivel szimpatizáló kínai csoportokkal. A cseh jobboldal (például a TOP 09) folyamatosan kritizálta a kínai államfő látogatását, miközben a cseh médiában is gyakoriak voltak a viták Prága új Kína-politikájáról.

Ezek a kellemetlenségek azonban – amikről a kínai média egyáltalán nem számolt be – nem vontak le semmit a két elnök találkozójának sikerességéből. Az egyik legfontosabb eredmény, hogy a cseh-kínai kapcsolatok stratégiai partnerségi szintre emelkedtek. Több mint 20 pénzügyi és gazdasági megállapodást írtak alá, mintegy két milliárd dollár értékben. Szándéknyilatkozatokat írtak alá a nukleáris energia, infrastruktúra, egészségügy fejlesztésről.  Újabb kínai befektetők érkeznének a kelet-közép-európai országba, akik a cseh sörgyártásba (Lobkowitz), fociklubokba (Slavia Praha), légi járatokba (Sanghaj-Prága), médiába (Empresa Media) és a turizmusba invesztálnának. Ez utóbbi esetében fontos megjegyezni, hogy Csehország egyre inkább közkedvelt a kínai turisták körében: tavaly már több mint 280 000 látogattak a kelet-közép-európai országba.

kina_xi_a_vilagkorul.jpg

Prága szintén több száz millió dollár nagyságban ruházna be Kínába. A Škoda összeszerelő gyárat épít és a cseh repülőgépgyárak is komoly beruházásokat terveznek. Zeman a találkozó alatt ismét szóba hozta a  300 kilométer hosszú, Duna–Odera–Elba csatorna tervezetet. Úgy tűnik Peking nem zárkózott el teljesen a cseh projekt támogatásától, ami némi magyarázattal szolgálhat arra vonatkozólag, hogy Csehország miért vált hirtelen fontossá Kína számára. Az Új Selyemút (Egy Övezet, Egy Út - OBOR) „végpontja” ugyanis a szomszédos Németország lenne, ahol összeér a szárazföldi és a tengeri útvonal. Hszi elképzelésben Csehország geopolitikai szempontból központi szerepet tölthetne be és a nyugat-európai piacokra vezető út egyik hídfőállása lehetne. Például a 2012-ben elindult 16+1 kezdeményezésben (Kína és a kelet- és közép-európai országok együttműködésében) Prága lenne a legfontosabb pénzügyi és logisztikai központ.  

Ez igencsak nagy változást jelenthet a cseh-kínai kapcsolatokban, ugyanis Csehország sokáig azon kevés európai államok közé tartozott, amelyek eléggé elutasítóak voltak Kínával szemben. Ennek hátterében elsősorban Václav Havel állt: az egykori cseh elnök gyakran bírálta Kínát a Tienanmen téri események miatt, majd később a cseh vezetés Tibet és Tajvan-támogató politikája okozott feszültségeket a két ország viszonyában. 1995-ben mélypontra zuhantak a kapcsolatok, mert a cseh kormány és elnök hivatalosan fogadta Lien Csan tajvani alelnököt és nyíltan kiállt amellett, hogy ismét Tajpej, és ne Peking képviselője üljön az ENSZ Biztonsági Tanácsban. Habár nem sokkal később Prága ismét az egy Kína-elv mellett foglalt állást, de az incidensek miatt évekig egy helyben álltak a cseh-kínai kapcsolatok.

Fordulat a 2008-as pénzügyi válság követően állt be. A cseh üzleti körök már ekkor kiemelt céljuknak tekintették a Nyugattól való függőség csökkentését, a kereskedelmi kapcsolatok fokozását más régiókkal és a kínai befektetések számának növelését. 2014-re Kína lett a második (első Németország) legfontosabb importforrás, mintegy 17 milliárd dollár értékben hoztak be kínai árukat. Ezzel szemben a cseh export csupán 1,1 százaléka (nem egészen 2 milliárd dollár) irányult Kínába, bár az utóbbi években fokozatosan emelkedik. Ugyanakkor a kínai befektetések terén Csehország, a többi kelet-közép-európai országhoz viszonyítva, jelentősen lemaradt: 2015-ig Kína még mindig csak 0,5 százalékát tették ki az országba irányuló közvetlen tőkebefektetésnek, miközben ez Dél-Korea esetében 7 százalék, Japánéban 14 százalék.

kina_xi_a_vilagkorul2.png

A cseh-kínai politikai kapcsolatok javulása igazából a konzervatív Petr Nečas miniszterelnöksége (2010-2013) idején elkezdődött, de minden kétséget kizáróan Zeman alatt történtek a legnagyobb változások. Miloš Zeman már 1999-ben – akkor még kormányfőként – járt Pekingben és a Kínához való közeledés legfőbb támogatói közé tartozott. 2014 őszén a cseh elnök Kínába utazott, és sok megállapodást kötött: új cseh konzulátust nyitottak Csengtuban; közvetlen légi járatot létesítettek Prága és Peking között; valamint a Bank of China fiókot nyitott a cseh fővárosban. Továbbá Zeman – a korábbi cseh államfőktől eltérően – egyáltalán nem bírálta Kína kül- és belpolitikáját, nem tett említést az országban tapasztalt emberjogi helyzetről és az EU-ban is kiemelten támogatta a kínai álláspontokat. Bizonyítva a Kína iránti elköteleződését, valamint az Európai Uniótól és az Egyesült Államoktól való „függetlenségét” (ahogyan nemrég fogalmazott a kínai CCTV-nek adott interjújában), személyesen részt vett a 2015-ös szeptemberi kínai katonai parádén.

Ahogy azonban a kínai elnök látogatása alatt történt tüntetések, zászlóincidensek és viták mutatják, nem mindenki fogadja kitörő örömmel ezt a fajta új külpolitikát, amely érdekekre és nem értékekre alapoz. Miközben Magyarországon a „keleti nyitás” egyik legvitatottabb pontja az Oroszországhoz való politikai-gazdasági közeledés, addig a cseh társadalomban a Kínával való szorosabb együttműködés gerjeszt komoly disputát. A cseh jobboldal gyakran támadja a szociáldemokratákat a túlzott Kína-barátság miatt. Szerintük Zeman célja hátat fordítani a Nyugatnak. Habár gazdasági téren elismerik Kína jelentőségét, de nem akarják, hogy Prága politikai szempontból is „elköteleződjön” a kelet-ázsiai ország irányába és szemet hunyjon a korábban értékalapon működő cseh külpolitika elveire.  

A cseh média, emberjogi szervezetek és értelmiség még az ellenzéknél is sokkal kritikusabb. Legyen szó a kínai értelmiség meghurcolásáról, a kelet-ázsiai ország belpolitikai rendszeréről, vagy kisebbséggel (Tibet, ujgurok) szemben alkalmazott módszerekről, szinte mindig keményen nekimennek Pekingnek. Legutoljára az váltott ki heves tiltakozást, hogy a cseh és a kínai televízió közös, 3D-s animációs sorozatot készített a Kis Vakond  és a Panda történetéből, ami sok ellenző szerint azt jelenti, hogy a cseh kormány „kiárusítja a nemzeti büszkeségeit és jelképeit” egy nem demokratikus országnak.

Mindezek ellenére a jövőben folytatódni fog a két ország közötti kapcsolat elmélyítése. Prága Kína-politikájában alkalmazott módszerek és eredmények bizony fontos tanulságul szolgálhatnak a többi kelet-közép-európai ország – köztük Magyarország – számára is. Ugyanis választ adhat arra a kérdésre, hogy pár év alatt miképp lett a Kínával szemben elutasító Csehországból ázsiai nagyhatalom uniós kapuja.

Krajcsír Lukács

Lukács nemzetközi kapcsolatok elemző, elemzési területe a közel-keleti és kelet-ázsiai országok kapcsolata. Diplomáit a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, valamint a Pannon Egyetemen szerezte. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetemen.

Helyzetértékelés – hol tart az orosz külpolitika?

Moszkva az elmúlt két évben előbb az orosz-ukrán viszonyrendszert zilálta szét, majd a gazdasági szankciók negatív hatásait ellensúlyozandó felgyorsította az Eurázsiai Gazdasági Unió építésének folyamatát, miközben vadászgépei a közel-külföldtől távolabb, Szíriában kötöttek ki.

A putyini külpolitika egy valamit biztosan elért: az oroszok kiszámíthatatlan és vakmerő manővereire a nyugati hatalmak egyáltalán nem, vagy csak jelentős késéssel tudtak reagálni, ami ismételten rámutatott arra a régóta ismert tényre, miszerint a nemzetközi közösség intézményeinek jó része (ENSZ BT, NATO stb.) csak korlátozottan képes olyan helyzetekben reagálni, amikor a mielőbbi intervenció életeket és/vagy területeket menthet meg.

A legjobb példa a krími okkupáció, ahol egy ál-legitim népszavazás kétes eredményeit lobogtatva próbált érvelni Moszkva, míg Kijev nyugatról leginkább csak erkölcsi támogatást és némi vállveregetést kapott. Az eredmény? Krímről és annak erőszakos elcsatolásáról már jóformán nem is beszélünk, a téma egyszerűen nem a külpolitikai agendák része.

Szíria vonatkozásában hasonló felforgató külpolitikát láthattunk: az oroszok úgy küldték oda a vadászgépeiket, hogy előtte érdemben erről nem egyeztettek senkivel sem. Csak bízni lehetett abban, hogy ez a különutas magatartás nem okoz majd még több kárt a szíriai rendezés esélyeit illetően. És a fő veszélyt talán nem is azt jelentette, hogy az oroszok tovább mélyíthetik az amúgy is súlyos szíriai konfliktust; a gond sokkal inkább az, hogy az euroatlantiak megint csak tétlenül nézték végig a partvonalról, hogyan bombázzák az orosz erők az Aszad-rezsim ellenségeit.

Tagadhatatlan, az oroszok húzásai egy sajátos Oroszország-fóbia kialakulásához vezettek Európában, és a sajtó erre a félelemérzetre csak ráerősített. Másik oldalról azonban világosan látszik, hogy Moszkva rövid időre visszavonulót fújt, és nem állt bele újabb kemény ütközetekbe (pl. Törökországgal szemben).

lead_large.jpg

(forrás: theatlantic.com)

Ennek oka egyrészt az, hogy sem Oroszország, sem a NATO nem érdekelt a mostani ütközőzóna (Belarusz, Ukrajna, Kaukázus) felszámolásában. Ez a puffer garantálja azt, hogy nem ütközik a két blokk érdekszférája, nem kerülhet sor a közös határok körül fegyvervillongásokra. (Nem véletlen, hogy a NATO sem sieti el a keleti partnerségben részt vevő államok integrációját, hiszen akkor újabb, a korábbiaknál jóval hosszabb közös orosz-NATO határ jönne létre.) Ne felejtsük el, Ukrajna kapcsán ténylegesen felmerült annak a lehetősége, hogy fegyveres összetűzés alakul ki a NATO és Oroszország között; egy ilyen konfliktus következményei beláthatatlanok lettek volna.

Másrészt van pár olyan konfliktuszóna a világban, ahol a törékeny status quo-t egyszerűen nem éri meg kockára tenni. Erre kiváló példa a szíriai konfliktus, de említhetnénk akár a bizonytalan kaukázusi helyzetet is, ahol egyik fél sem érdekelt abban, hogy a másik túlerőbe kerüljön. Más kérdés, hogy ez szükségszerűen az érintett területek elsorvadásához vezet, lásd a szíriai menekültek egyre romló helyzetét, vagy éppen a kaukázusi térség vitatott területeinek (Dél-Oszétia, Abházia) elmaradottságát.

Harmadszor, az offenzív orosz külpolitikai kurzus az elmúlt években eléggé nagymértékű kiköltekezést eredményezett. Márpedig a szankciók és az alacsony olajárak által sújtott orosz gazdaság számára megengedhetetlen, hogy a közeljövőben bármilyen elhúzódó fegyveres konfliktust felvállaljon. Inkább azt várhatjuk, hogy a szíriaihoz hasonló ad hoc kalandor akciókat visznek véghez, tovább gerjesztve a bizonytalanságot a világ különböző pontjain.

Ami a tanulság: míg a 2000-es években a kooperáció eredményre vezetett Oroszország kapcsán, ma már ezzel nem sokra megy a NATO-EU tengely. Azonban az sem jelenthet megoldást, ha visszatérünk a hidegháborús blokkpolitikához és a „kinek van több fegyvere”-típusú dogmákhoz. Európának meg kell találnia azt a középutat, ami sem nem túl szigorú Oroszoroszággal szemben, azonban nem is engedi, hogy megismétlődjenek a krímihez és kelet-ukrajnaihoz hasonló precedensek. A szankciók rendszere, úgy tűnik, csak félmegoldás. Azonban a tökéletes megoldás megtalálásra az európai hatalmaknak jelenleg sem ideje, sem erőforrása nincs – a lecke viszont fel van adva.

Hámori Viktor

Brazília: Súlyos válságban az ország

Súlyos gondokkal küzd Latin-Amerika legnagyobb állama, ami bár nem most kezdődött, ám a helyzet mostanra mérgesedett el odáig, hogy még a nagyobbik kormánypárt soraiban is hallani olyan hangokat, amelyek szerint Dilma Rousseff elnöknek mennie kell. Az országot ráadásul egyszerre sújtja egy gazdasági és egy politikai válság. A munkanélküliség mindeközben az egekben, 2014 végén még „csupán” hat és félmillió brazilnak nem volt munkája, mára ez a szám közelít a tízmillióhoz. Ilyen körülmények között joggal érzik a brazil emberek, hogy választott vezetőik átverték őket és – ami talán még rosszabb – ellopták a jövőjüket is. Brazíliában múlt hónap közepén hatalmas kormányellenes megmozdulások voltak, ugyanis kiderült: a Petrobras-botrányban minden jel szerint a legendás ex-elnök, Luiz Inácio Lula da Silva is nyakig benne van, akit talán már az elnök sem tud megmenteni.  

Utólag nézve a dolgokat, valószínűleg nem örül Dilma Rousseff, hogy elnöksége előtt tett egy „kitérőt” a Petrobras igazgatótanácsába. Az ott eltöltött időszak miatt ugyanis ma úgy néz ki, hogy nem töltheti ki 2019-ig tartó elnöki mandátumát. Igaz ugyan, hogy közvetlenül a neve nem hangzott el vádlottként, de Brazíliában senki nem hiszi el, hogy ő, mint igazgatótanácsi elnök semmit nem tudott a Petrobrason belül 2003 és 2010 között folyó dolgokról. Ezen időszakban közpénzek hatalmas összegei vándoroltak pártok, politikusok és különböző cégvezetők zsebeibe a Petrobrastól, de más – elsősorban építőipari – nagyvállalatoktól is. A kormányzó Brazil Munkáspárt (PT – Partido dos Trabalhadores) ráadásul legnagyobb szövetségesét veszítheti el a napokban, ugyanis a Brazil Demokratikus Mozgalom Pártja (PMDB – Partido do Movimento Democrático Brasileiro) azzal fenyegetőzik, hogy kilép a koalícióból.

brazilia_1.jpg

"Már nem a nép barátai" (f: bbc.com)

A konfliktus persze nem újkeletű, de ebben Dilma Rousseff hibás lépése is közrejátszott: 2014-ben közvetlenül második győzelme után az elnök mindenképpen meg szeretett volna szabadulni a PMDB-től. Akkori kísérlete számára rosszul sült el, de arra jó volt, hogy ellenségeket szerezzen magának a koalíciós partner vezető politikusai között. Az, hogy egészen mostanáig megmaradt a két párt közti szövetség csupán annak köszönhető, hogy belharcok folynak a PMDB-ben is. Az egyik oldalon a Kongresszus elnöke, Eduardo Cunha vezette tömörülés található, míg a másik térfélen a Szenátus elnöke, Renan Calheiros támogatói állnak. Cunha ellen is vizsgálódik az ügyészség, és ő indította el a Rousseff elleni parlamenti eljárást is, mely utóbbi elmozdítását célozza. A PMDB politikusai felismerték, hogy ugyan a korrupciós ügyek sem tesznek jót a pártnak, de ha kitartanak a PT mellett, akkor egészen biztos, hogy fejjel mennek a falnak. A párt elnöke, Michel Temer az ország alelnöke is egyben, ők adták a turizmusért felelős minisztert, Henrique Alvest is, aki időközben már le is mondott. A Rousseff-kormány 31 miniszteréből hetet adott a PMDB, és a mostani lemondás jelzésértékű, hiszen március 29-én szavaz a párt legfőbb testülete a jövőről, így azonban majdnem borítékolható a végső döntés. Öt hónap múlva ugyanakkor kezdődnek az olimpiai játékok is, tehát ez sem jön jókor a Rousseff-adminisztrációnak.

Közben Lula sajnálatát fejezte ki, hogy Brazília nem számíthat a már elhunyt Hugo Chávez és Néstor Kirchner támogatására, elmondása szerint „olyanok voltunk mi hárman a nemzetközi politika számára, mint Suárez, Messi és Neymar a Barcelona számára, amikor nem találkoztunk, telefonon beszéltünk, majd újra találkoztunk, hogy lelkesítsük egymást, mert a politika nagyon sok lelki támogatást igényel.” Lula kabinetfőnöki kinevezésével kapcsolatosan (Rousseff megpróbálta kinevezni Lulát, hogy vélhetően ezzel mentse meg őt az azonnali felelősségre vonástól - szerk.) Brazília legfőbb ügyésze is megszólalt: Rodrigo Janot kifejtette, hogy arra kéri a legfelsőbb bíróságot, hogy hagyja meg a miniszteri rangú kinevezést, de úgy ratifikálja azt, hogy az ex-elnök kiváltságos státust ne élvezhessen; tehát korrupciós ügyeiben az eddig eljárt bíróságok továbbra is vizsgálódhassanak.

Az ENSZ Latin-amerikai és Karib-térségi Gazdasági Bizottságának (Cepal – Comisión Económica para América Latina y el Caribe) főtitkára, Alícia Bárcena eközben nyilatkozatot adott ki, amelyben támogatásáról biztosította Dilma Rousseff elnököt, és aggodalmát fejezte ki a brazil demokráciát fenyegető lépések miatt, melyek az utóbbi időben megsokasodtak. Ez az álláspont azonban felettébb érdekes, ugyanis Brazíliában semmi nem veszélyezteti a demokráciát. A kormányt annál inkább a felelősségre vonás az elmúlt 14 évért, ezen felül pedig szokatlan részrehajlás ez egy olyan szervezet részéről, amelynek függetlennek kellene látszania és lennie is.

brazilia_2.jpg

"Megfogyva bár, de törve nem" (f: rubendariobuitron.wordpress.com)

A legjelentősebb ellenzéki formáció, a Brazil Szociáldemokrata Párt (PSDB – Partido da Social Democracia Brasileira) már be is jelentette, hogy támogatná Michel Temert, a PMDB elnökét egy átmenetei kormány élén, amennyiben Rousseff lemondana. Aécio Neves hangsúlyozta, hogy ez nem jelentené feltétlenül azt, hogy pártja funkciókat töltene be egy ilyen kormány felállása esetén. Az elmúlt hónapokban jól kivehető egyfajta közeledés a volt elnökjelölt, Aécio Neves pártja és a jelenlegi alelnök pártja között. Egy márciusi felmérés szerint a brazilok 68 százaléka támogatja Rousseff elmozdítását, míg csupán 27 százalékuk gondolja úgy, hogy ez nem jó megoldás. A volt elnök, Fernando Henrique Cardoso (1995-2002) úgy nyilatkozott, hogy az egyetlen kiút a válságból, ha az elnököt lemondatják; eddig egyébként ő nem támogatta a jogi felelősségre vonást, időközben viszont megváltoztatta korábbi álláspontját.

A Petrobras-botrány kipattanása óta sokan jóslatokba bocsátkoztak, hogy meddig fogja Dilma Rousseff elnökként kibírni ezt az időszakot. A tábor, mint mindig, most is megoszlik, én mégis úgy látom, hogy április első napján a helyzet úgy áll, hogy több az olyan érv, amely az elnök menesztése mellett szól, mint ahány ellene. Amellett, hogy Dilma Rousseff 2019-ig Brazília első embere maradjon igazából kevés érv szól. Az egyik ilyen például, hogy az elnök a brazil politikai közélet legnagyobb túlélője a katonai diktatúra óta: Dilma már a hetvenes évektől építette saját imázsát, és a diktatúra idején elszenvedett kínzásait is a maga javára tudta fordítani. Tudja milyen szenvedni, és azt el tudja viselni hosszú távon is, ha nyomás alatt van. Tehát a legendás túlélési ösztöne működhet most is. Második, és talán még erősebb érv maradása mellet, hogy helyette igazából senki nem jöhet szóba, mint komoly esélyes. Hiszen ki lehetne az utóda? Temer, aki eddig mindenben alárendelte magát Dilma politikájának? Kissé hiteltelen lesz tőle hallani több millió brazilnak, hogy mától vele más lesz. Cunha, aki maga is nyakig benne van a korrupciós ügyekben? A harmadik érv Rousseff mellett maga Lula, aki annak ellenére, hogy az elmúlt időszakban alaposan megtépázódott renoméja, a brazil baloldal legkarizmatikusabb politikusa és megkérdőjelezhetetlen vezetője. Ezzel együtt tény, hogy a PT-nek egy nagyon megviselt, de még mindig hatékony gépezete van, amely akár még  a mostani – számukra  kedvezőtlen és legrosszabb – helyzetet is képes megoldani és elsimítani. Ne feledjük, hogy mozgalmak és szakszervezetek tömegei kötődnek Lulához, és a kormányellenes megmozdulások idején ezek is kivezényelték saját híveiket a brazil városok utcáira.

brazilia_3.jpg

"Egymást segítve, amíg lehet" (f: diariocorreo.pe)

A másik oldalon – azaz Dilma Rousseff menesztése mellett – valójában sokkal több érv szól. Néhányat kiragadva: jól látszik, hogy Dilma egyre sebezhetőbb, erőtlenebb, súlytalanabb lett politikai értelemben az elmúlt hónapokban. Soha ilyen alacsony támogatottságot (10 százalék) nem mértek még hivatalban lévő brazil elnöknek. Ráadásul a korrupciós ügyek elértek hozzá is, még akkor is, ha formálisan nem vádolták meg. Delcídio Amaral, a Szenátus volt kormánypárti elnöke, akit tavaly novemberben vettek őrizetbe ugyancsak a Petrobras-botránnyal kapcsolatosan, azt nyilatkozta, hogy Lula és Rousseff maga is tudott a túlszámlázásokról és a pénzmosásról.

Ha úgy vesszük tehát, Rousseff egyedül maradt, hiszen a legerősebb koalíciós támogató, a már említett PMDB elhagyni készül a süllyedő hajót, Lula és a PT is inkább saját bőrét próbálja menteni, nincs energiája és ideje már az elnököt védeni. A PMDB soraiban sokan az elnök elmozdítása mellett érvelnek (Cunha és köre), mások szűkíteni szeretnék az elnök jogköreit, egyfajta félelnöki rendszert preferálva (Calheiros és társai), egy kisebb csoport pedig a jelenlegi politikai felállás mellett kardoskodik. Az biztos, hogy többségben vannak a koalícióból való kilépést szorgalmazók, és azok is, akik közelíteni szeretnék a pártot Aécio Neves szociáldemokratáihoz. Amíg eddig a nagy cégek, vállalatok Dilma mellett foglaltak állást, ez a helyzet 2016-ra megváltozott. A politikai válság még kiszolgáltatottabbá teszi a gazdaságot – mondják – így ők is az elnök távozását sürgetik. Nem utolsósorban, de e felsorolásban utolsóként szólok a médiáról, amely gyakorlatilag mára kormányellenessé vált. Különösen a Rede Globo cégcsoport, amely kitüntetett figyelemmel kísérte az utcai megmozdulásokat. De ne feledkezzünk el a közösségi médiáról sem, amelyet nagyobbrészt fiatalok használnak, akik egyértelműen a mostani kormány bukását szeretnék elérni. Nem csupán maguk miatt, hanem majdani saját gyerekeik élhetőbb Brazíliája miatt is. A brazilok két évvel ezelőtti futballban elszenvedett hatalmas vereségét még túlélte az elnök – a foci Brazíliában élet-halál kérdés – a mostani helyzetből azonban szinte bizonyosan nem tud majd jól kijönni.

Erőss Bulcsú

Európai biztonság és az Iszlám Állam célja

A múlt heti brüsszeli terrortámadásokat követően látszólag termékeny párbeszéd indult meg az Európai Unió vezetői között a külső határvédelem és a nemzetbiztonsági együttműködés megerősítéséről. A valódi kérdés azonban, hogy hajlandóak vagyunk-e lemondani nemzeti szuverenitásunk legfontosabb elemeiről a biztonsági unió megteremtése érdekében?

Barack Obama amerikai elnök a brüsszeli támadások kapcsán nagy vihart kavart kijelentést tett, miszerint az Egyesült Államok nem fog szárazföldi erőkkel fellépni az Iszlám Állammal szemben, mivel a terrorszervezet nem veszélyezteti országa létét. Egyetlen uniós vezető sem mert volna ilyen provokatív, azonban alapvetően igaz megállapítással élni, a terrorizmus, amely borzalmas emberáldozatokat szedett az elmúlt hónapokban Európába szívében is, valóban nem jelent közvetlen veszélyt népeink túlélése szempontjából. Az Iszlám Állam elsődleges célja a brüsszeli terrortámadások elkövetésével nem önmagában a pusztítás volt, hanem az Unió amúgy is törékeny politikai akaratának és egységének megtörése a terrorhullámmal, azzal, hogy a támadások nyomán az unióellenes politikai erők megerősödnek a kontinensen. Látszólag március 24-én sikerült elkerülni, hogy a terrorszervezet szándékai érvényesüljenek, az uniós tagállamok bel- és igazságügyminiszterei brüsszeli találkozójukon éppen a közös fellépés erősítése mellett döntöttek. Kérdéses azonban, hogy a valóságban ebből mi fog megvalósulni, hiszen a biztonsági unió megteremtése nagyobb mértékben sértené a tagállamok nemzeti szuverenitását, mint akár a gazdasági unió.

koen-geens-dimitris-avramopoulos.jpg

Uniós bel- és igazságügyminiszterek tanácskozása - szóban legalább egyetértenek (forrás: euractiv.com)

A nemzetbiztonsági együttműködés olyan bizalmas titkosszolgálati információk megosztását jelenti végső soron, amelyek az államok legjobban féltett titkai közé tartoznak, szinte lehetetlen szétválasztani az terrorizmusra, szervezett bűnözésre vagy a tagállamok egymás belső körülményeire vonatkozó információkat. Ezeknek a megosztása nem feltétlenül szolgálják a tagállamok rövid távú érdekeit, gondoljunk akár a finoman szólva is összetett magyar-szlovák, magyar-román kapcsolatrendszerre. A hatékony nemzetbiztonsági együttműködés, szemben az évszázadok alatt belénk rögzült ellenségességgel, olyan sorsközösség felvállalását jelenti az uniós tagállamok között, amelyért az euroszkepticizmus (amely valójában sokszor egyszerű unióellenesség) jelenlegi szintje mellett a politikai vezetőinknek komoly politikai tőkét kell feláldozniuk, amennyiben az együttműködést lakosságainkkal el akarják fogadtatni. A nemzeti szolgálatok közötti együttműködés mellett meg kell erősíteni a jelenleg csupán az uniós szintű koordinációt elősegítő közös titkosszolgálati intézményeket. Ez egyrészt anyagi terhekkel fog járni, azonban ennél megint csak fontosabb, hogy képesek lesznek-e a tagállamok kiengedni kezükből állampolgáraik megvédésének felelősségét és átruházni azt egy Brüsszelnek felelő szervezetre. Felmerült az Unió külső határvédelmének megerősítése olyan módon, hogy az adott frontország tiltakozása ellenére is katonai, rendőri egységeket küldhetne Brüsszel, amennyiben a tagállamok a közösségi beavatkozást minősített többséggel jóváhagynák. Miközben a javaslat hasznossága kétségtelen, megelőzhetné, hogy az unió a visszaállított belső határok miatt még jobban szétforgácsolódjon, a tagállamok nemzeti szuverenitása komolyan sérülne.

A közös uniós válaszok hangoztatása a jelenleg is regnáló politikai erők részéről helyes irány, azonban a legnagyobb kérdés, hogy a szélsőséges, euroszkeptikus vagy egyenesen unióellenes pártok és politikai mozgalmak meg tudják-e akadályozni a biztonsági unió felé tett kezdeti lépéseket. Az Iszlám Állam forgatókönyve éppen arra épül, hogy a magukat veszélyben érző európai polgárok Brüsszelt hibáztatva a terrorhullámért olyan vezetőkre szavaznak a soron következő választásokon, amelyek megakadályoznák a biztonsági unió kialakítását és így egy gyenge, megosztott Európa ellen kellene harcolniuk. Kérdéses, hogy a múlt héten összegyűlt és konstruktív vitára képes európai miniszterek közül ki lesz hatalmon néhány év múlva. Különösen érdemes figyelni az Unióból való kilépéssel kacérkodó Nagy-Britanniára, illetve Franciaországra, amelyben a Nemzeti Front népszerűsége példátlan magasságokba emelkedett és nyíltan szét kívánják verni az Európai Uniót.

A párizsi, brüsszeli, isztambuli terrortámadásokra adandó válasz alapvetően meghatározza majd az Unió jövőjét, azonban a tét nem csupán a soron következő bombamerényletek elhárítása, hanem sokkal inkább a valódi sorsközösség kialakulása az európai államok között. Amennyiben az Iszlám Állam helyesen kalkulált és az unióellenes politikai erők megerősödnek, nem csupán a nemzetközi terrorizmusnak leszünk még jobban kiszolgáltatva, hanem mint történelmünk bebizonyította, államaink újra fenyegetést jelenthetnek egymásra. A terrorizmus nem képes eltörölni az európai nemzeteket, de ezek a nemzetek képesek elpusztítani egymást, amennyiben Brüsszel nem megújul, hanem az általa nyújtott védelmező ernyő összeomlik az unióellenes politikai erők nyomása alatt. A felelős vezetőinknek ezért kontextusba kell helyezniük a biztonsági unió megteremtése nyomán elveszítendő nemzeti szuverenitás kérdését, bebizonyítani az európai polgároknak, hogy paradox módon a lemondás ezekről az évezredes önrendelkezési jogokról egyben népeink megvédésének elsődleges feltétele.

Csepregi Zsolt

Je Suis Bruxelles

A franciaországi és belgiumi terrorcselekmények nem csak az Európa előtt álló kihívásokat, hanem a nemzetközi viszonyokat is alapjaiban változtatják meg. Az Iszlám Állam létrejötte, és az Európában végrehajtott terrorakciói egészen új megvilágításba helyezik a biztonságpolitika és a nemzetközi kapcsolatok számos problémáját, s indíthatnak el alapvetőnek mondható változásokat Európában.

A bipoláris világrend felbomlásával az alapvetően stabil, kiszámítható rendszer olyan „világrendetlenséggé” változott, ahol a hatalom nem csupán a nemzetállamok kezében összpontosul. A globális hálózatok, független gazdasági és politikai szervezetek megbontották a vesztfáliai rendszer határait és körvonalait, s a globalizáció és a transznacionalizáció előtérbe került. A 21. században az államok külpolitikája komplex belpolitikai és nemzetközi környezetben zajlik, ahol a szereplők és a struktúrák bonyolultságából következő komplexitás állandóan jelenlévő nehézség. 9/11 meggyőző bizonyítékát szolgáltatta annak az elméleti feltevésnek, hogy a terrorizmus is globalizálódott, vagyis szerves részévé vált a globalizációs folyamatnak. A globalizáció negatív hatásai és a globális terrorizmus közötti összefüggés nyilvánvaló, még ha a kapcsolat nem is közvetlen. A kizárólag a globalizáció negatív hatásait elszenvedő társadalmi rétegek a globalizáció nyerteseit (az Egyesült Államokat és Európát) teszik felelőssé gazdasági, társadalmi helyzetükért, és a deprivált rétegek közül könnyebben kerülhetnek ki a terrorizmus támogatói, szimpatizánsai vagy akár maguk a terroristák is. Fontos azonban megjegyezni, hogy a terroristák többsége középosztálybeli családból érkezik, nem pedig a létminimum vagy az alatt élők soraiból.

gettyimages-516941824_0.jpg

Elégtelen volt a fokozott terrorkészültség Brüsszelben? (forrás: www.vox.com)

Szoros a kapcsolat az erőszak fokozódása és a transznacionalizáció között is. Kialakultak, illetve a nemzetközi közvélemény homlokterébe kerültek az ún. transznacionális terek (pl. Iszlám állam), ahol az állam befolyása megszűnt, vagy soha nem is létezett. A nemzetközi közösség számára a bukott államok rendkívüli kockázatokat hordoznak magukkal, mivel a status quo ellen akár fegyveresen is harcoló szervezetek az instabil politikai, gazdasági környezetet kihasználva ezekről a területekről indítanak támadásokat. A nemzetközi szereplők eszközei igencsak korlátozottak, hiszen ezek az államok nem képesek ellenőrzésük alatt tartani saját területüket.

A 2001. szeptember 11-i terrorakciókra adott válaszok folyamán az erő alkalmazása került előtérbe, s bár nem egy nemzetállam állt a merényletek mögött az Egyesült Államok vezette koalíció mégis egy államot támadott meg. Az afganisztáni háború az amerikai történelem egyetlen háborújához sem hasonlítható, hiszen nem egy másik nemzetállam volt az ellenség, vagyis nem volt szervezett hadsereg, amelyet hagyományos módon le lehetett volna győzni, sem kormányzat mellyel tárgyalni lehetett volna, vagy amelyik aláírta volna a békeszerződést. Azt sem lehetett megmondani, hogy tulajdonképpen ki is az ellenség, mint ahogyan azt sem, hogy mikor ér véget a háború és melyik fél a győztese.

Az afganisztáni intervenció, de különösen a III. Öbölháború, nem csak a nemzetközi közvéleményt, de még az Egyesült Államok hagyományos szövetségeseit (Németország, Franciaország) is megosztotta. Washington a szeptember 11-i tragédia mögé bújva a nemzetközi jog és az ENSZ struktúráin és eljárásain felülállónak képzelte magát, s bár a Biztonsági Tanácstól – mely az egyedüli nemzetközi fórum, amely fegyveres beavatkozásra feljogosíthat – Irak megtámadására felhatalmazást nem kapott, 2003 márciusában mégis lerohanta az országot. A Bush-doktrína nem kizárólag George W. Bush és a neokon héják harci szellemének szüleménye, hanem egy szuperhatalom háborús időkben adott válasza. Az amerikai külpolitika 1945 után elvetve a wilsoni izolációs politikát, globális kötelezettséget vállalt azért a világrendért, amelyet a saját képére formált.

Európa az amerikai védőernyő alatt évtizedekig biztonságban érezte magát, felvette a „béke-osztalékot” vagyis haderejére, katonai képességeinek fejlesztésére és belbiztonságára nem költött olyan mértékben, mint a világ vezetői hatalmai. Az Európai Uniónak fel kell ébrednie, a 21. században a terrorizmus jelenti a legnagyobb veszélyt a nemzetbiztonságra, az Iszlám Állam által támasztott kihívásokra hatékony választ kell találni. A katonai képességek és beavatkozáson túl véleményem szerint európai titkosszolgálat létrehozására lenne szükség, amely az unió területén belül akadálytalanul végezheti tevékenységét.

Bartha Bálint

Tegnap reggel megtámadták Európát

Tavaly januárban, a Charlie Hebdo elleni merénylet után írtam, hogyha Nyugat-Európa nem lesz hajlandó végre szigorú szabályokat hozni a radikalizmus elleni harcban, akkor a különféle terrorcselekmények nem szomorú kivételek lesznek, hanem az állandó gyakorlat elemei. Úgy gondolom, hogy a tegnap reggeli brüsszeli események bebizonyították, hogy az európai döntéshozók az utóbbira voksoltak. Lehet, hogy nem ezt akarták, de idejutottunk.

Tegnap délelőtt, miután minden ismerősöm, akik Európa fővárosában élik életüket biztosítottak arról, hogy jól és biztonságban vannak, arra gondoltam, hogy innen egyszerűen nincs tovább. Négy hónappal a szintén gyomorforgató és szörnyű párizsi merénylet után, az iszlám radikálisok újra lecsaptak. De nem egy népszerű koncertteremben, vagy forgalmas belvárosi vendéglátóhelyek környékén, hanem egy elvben kiemelten védett reptéren és az EU intézmények közvetlen szomszédságában. Az e mögött meghúzódó motiváció megértéséhez pedig már nem kell szimbolizmus, hogy a párizsi éttermet ért golyók Európa alapértékeinek szívébe hatoltak. Ez az egyenlet ugyanis mindenki számára világos üzenet hordoz: Európát megtámadták. Persze a kontinens megannyi lakosa számára ez nem az elmúlt 24 órában történt, hanem korábban, valahol a madridi és londoni merényletek környékén a 2000-es évek elején, de a mostani eset semmi kétséget nem hagy a támadók céljait illetően: Brüsszel vérbe- és rettegésbe fojtása Európának szól.

brusszel1.jpg

Most Belgiummal sírunk együtt. És holnap? (f: globalnews.ca)

Az ISIS szunnita terrorszervezet és szimpatizánsai minket akarnak. Az álmainkat, a szabadságunkat, a nyugalmunkat, a jólétünket, vagyis mindent, ami számunkra fontos és értékes. Tavaly januárban azt írtam, hogy határozott, szigorú fellépés kell ahhoz, hogy ebben megakadályozzuk a radikálisokat. Ez a lépés azonban elmaradt, és ennek az árát most mindannyian megfizetjük. Főleg, ha a tegnap csak egy átfogó terrorkampány véres nyitánya volt, és közel sem láttunk még mindent, amit az elkövetők terveznek. Tegnap Brüsszel, holnap újra Párizs, jövő héten pedig lehet, hogy Koppenhága. Ma ugyanis már inkább az a kérdés, sőt, inkább néhány éve, hogy „na és vajon holnap ki következik?”. Tragikus leírni és belegondolni, de tény: lesz következő. Lesz, mert Madrid után jött Moszkva. Moszkva után London. London után újra Moszkva, majd Párizs. De eközben volt Burgasz, Tel Aviv, Jeruzsálem, Isztambul, és így tovább, egészen Brüsszelig. Miért? Mert a radikális iszlamizmus hadat üzent nekünk.

Lehet persze ezt a kihívást finomabb szavakkal is körülírni, de kell-e? Akarjuk-e? Szerintem nem. Meggyőződésem, hogy az iszlamisták tegnap átlépték az utolsó határt, amit a politikai korrektségben fulladozó nyugat-európai döntéshozói kör és sajtó még elviselhet. Nyilván lesznek olyanok, akik ennek ellenére ragaszkodni fognak majd ahhoz, hogy finomabban bánjunk a bevándorlókkal, finomabban bánjuk az iszlámmal, és ehhez minden joguk meg is lesz. Meg lesz, mert Európában ez a joguk meglehet. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a többség is az ő felfogásuk szerint kell, hogy élje az életét, vagy vonja kérdőre választott vezetőit. A többségnek ugyanis követelnie kell a szigorú fellépést. Követelnie kell, hogy a politikusok végre álljanak a sarkukra és hozzanak kemény, államférfiakhoz méltó döntéseket. Kerüljön végre kimondásra, ahogy évekkel ezelőtt Angela Merkel német kancellár is kimondta, hogy a multikulturalizmus halott. A virágozzék száz virág és a mindenkit befogadunk elvárások nélkül attitűd tegnap délelőtt Belgium földjén elesett. Ma Európa-szerte számos városban párhuzamos társadalmak élnek egymás mellett, pontosabban, egymással szemben.

brusszel2.jpg

"Miért történhetett meg megint?" Válasz a döntéshozóknál. (f: metro.co.uk)

És ez a párhuzamosság nem a londoni magyarokat, vagy a zürichi portugálokat, esetleg a frankfurti olaszokat érinti, hanem a párizsi, brüsszeli és stockholmi muszlimokat. Szélsőségesség ezt kimondani és leírni? Előfordulhat. De az igazság ettől még ez. Természetesen erről nem csak a helyi muszlim kisebbségek tehetnek, hanem mi is, európaiak, mert tudni kellett volna már jó 35-40 évvel ezelőtt is, hogy feltétel nélküli muszlim bevándorlás idevezet. Ha nincs kötelezővé téve a helyi nyelvek elsajátítása. Ha nincsenek világossá téve és betartatva a helyi törvények, normák, akkor a felebaráti szeretet és elfogadás nem barátságot, hanem kegyetlen ellenséget fog szülni. Ezt pedig mi, európaiak, sikeresen elértük. Ideje lenne változtatnunk. Követendő példák vannak, mint Ausztrália, ehhez viszont fel kell venni a kesztyűt. Vajon van még Európában annyi erő? Bízzunk benne.

Németh Áron Attila