Egy nem várt barátság története

2016. február 22.

Jó egy hete kiélezett vita folyik arról, hogy vajon Szaúd-Arábia és Törökország beváltja-e fenyegetését, és szárazföldi haderővel beavatkozik Szíriába? Ez nemcsak azt jelentené, hogy az Iszlám Állam és a többi hasonló terrorista szervezettel csapnának össze, hanem a szíriai kormányerőkkel és a Bassár el-Aszad mellett álló Hezbollah-iráni-orosz erőkkel is. Ennek kapcsán a helyzet, legalábbis Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök szavaival élve, egy új világháború kirobbanásával fenyeget. Vajon a török-szaúdi viszony vizsgálatának tükrében mennyire vehető komolyan egy ilyenfajta „szövetség”?

„A királyság kész részt venni bármilyen szárazföldi hadműveletben, amelyet a koalíció adott esetben végrehajt Szíriában” – nyilatkozta február 4-én Ahmed Aszeri szaúdi katonai szóvivő. Egy héttel később Rijád megismételte a korábbi „ajánlatát”, de kiegészítette azzal, hogy mintegy 3500 fős fegyveres és 6500 kiszolgáló alakulattal támogatna egy esetleges török katonai fellépést. Ankara szerint a szaúdi vadászrepülők és különleges egységek egy része már ott állomásozik a török Incirlik katonai bázison és amennyiben megvan az ISIS elleni stratégia, akkor „Törökország és Szaúd-Arábia lebonyolíthat egy közös földi hadműveletet”.

Ez egy teljesen új szakaszt jelentene nemcsak a több mint öt éve tartó szíriai háborúban, hanem Ankara és Rijád kapcsolatában is. A két ország között eddig sem volt rossz a viszony, különösen gazdasági téren. 2014-ben a bilaterális kereskedelmük nagysága körülbelül 5 milliárd dollárt tett ki; a török üzletemberek körülbelül 1 milliárd dollár értékben ruháztak be Szaúd-Arábiában, miközben Törökországban található szaúdi befektetése értéke elérte a 3 milliárd dollárt. A török energiaimport 15 százalékát a Szaúd-Arábiából – és a többi Perzsa-öböl menti monarchiából – származó energiahordozók tették ki, miközben olyan közös projekteket jelentettek be, mint a katari-török földgázvezeték, ami például Szaúd-Arábián és Szírián keresztül vezetne.

torokszaud1.jpg

"Minden út Szírián át vezet" (f: oil-price.net)

Az elmúlt három hónapban viszont már politikai szinten is megindultak a szorosabb együttműködések. Decemberben Recep Tayyip Erdogan török államfő, január végén Ahmet Davutoglu vezette török delegáció tárgyalt a szaúdi uralkodóval, Szalmánnal. Már ekkor lehetett sejteni, hogy Ankara és Rijád készül valamire: a felek egy „stratégiai együttműködési tanácsot” állítottak fel, aminek a keretében a gazdaságtól kezdve a katonai együttműködésen át egészen a geopolitikáig bezárólag minden kérdést közvetlenül tárgyalnának meg, és mindenre közös választ próbálnának adni.

Mindegyik találkozó fő témája Szíria volt. Jóllehet eltérő gazdasági, geopolitikai és történeti okok miatt, de mindkét ország Bassár el-Aszad szíriai elnök bukásában és egy szunnita többségű, lehetőleg iszlamista alapokon nyugvó szíriai vezetés hatalomra kerülésében érdekelt. Törökország és Szaúd-Arábia eddig is kiemelten támogatták a szíriai ellenzéki csoportokat: nemcsak diplomáciailag, hanem nagyon komoly anyagi segítségben is részesítették a fegyveres ellenzéket. Ugyanakkor mindkét országot számos vád érte, hogy ezt mindenfajta kritika nélkül tették és olyan szélsőséges csoportokat is elláttak pénzzel, fegyverrel, mint az Iszlám Állam vagy az al-Núszra Front. Idővel viszont mind Szaúd-Arábiára, mind Törökországra veszélyt kezdtek jelenteni ezek a csoportok: az ISIS 2014-től Szaúd-Arábiában, 2015 nyarától pedig Törökországban (Suruc, Ankara) hajtott végre terrortámadásokat. Ankara és Rijád is tagja az ISIS ellenes nemzetközi koalíciónak, légitámadásokat hajt végre a terrorcsoport ellen és igyekeznek megakadályozni, hogy a „kalifátus” tovább szítsa a belső ellentéteket és még jobban egymásnak ugrassa a vallási meg etnikai csoportokat. Ezért egy közös szaúdi-török, ISIS ellen irányuló hadművelet megmutatná a világnak, hogy a két ország –legalábbis látszólag – komolyan veszi a terrorista szervezet elleni harcot és véget vetne az olyan kritikáknak, mint „a törökök többet bombázzák a kurd milíciákat, vagy a szaúdiak a jemeni háború óta kizárólag a húszik elleni légitámadásokra koncentrálnak”.

Szírián kívül már Irán esetében is megfigyelhető egyfajta szaúdi-török közeledés. Az már régóta köztudott, hogy Rijád nagy riválisának tartja Iránt és mindenáron meg akarja akadályozni Teherán megerősödését. Az iráni-szaúdi viszony Nimr al-Nimr síita vallástudós kivégzése mélyponton vannak, hiszen a diplomáciai kapcsolatok és a kereskedelem teljesen megszakadt a két ország között. Ankara viszont sokáig nagyon jó viszonyt ápolt a teheráni vezetéssel, legalábbis gazdasági téren: 2013-ban a két ország közel 15 milliárd dolláros kereskedelmi forgalmat bonyolított le, Ankara támogatta az iráni atommegállapodást, a török kőolajimport közel fele, a földgázimport pedig 20 százaléka Iránból származott, miközben a török bankok kihasználták az Irán-elleni szankciókat. Csakhogy tavaly az orosz gép lelövése és Erdogan a szaúdi nagykövetség megtámadását elítélő nyilatkozatai után egyre hűvösebbé vált a két ország viszonya. Ez pedig meglátszott az iráni-török gazdasági kapcsolatokban: a kereskedelmi forgalom 10 milliárd dollár alá esett; Irán csökkentette a kőolaj és földgázszállítmányát, Teherán megtiltotta a török mezőgazdasági áruk Iránon keresztül történő szállítását Oroszországba. Ezért a török vezetés egyre inkább úgy gondolja, hogy Szaúd-Arábiával ki lehetne tölteni azt az űrt, amit esetleg Irán – és egyben Oroszország – hagyna hátra.

Más regionális kérdésekben is kezd hasonló álláspont kialakulni. Ankara mégha konkrétan katonai eszközökkel nem is, de támogatja a szaúdi vezetésű szunnita koalíció hadműveleteit Jemenben. Az egyiptomi-török viszony már Mohamed Murszi 2013-as bukása óta mélyponton van és a hírekkel ellentétben még nem történt javulás. Viszont Kairónak az utóbbi időben már egyre többször támad komoly nézeteltérése az új szaúdi vezetéssel, legyen szó az oroszok szíriai beavatkozásáról, vagy az újabb Öböl-menti hitelekről.

torokszaud2.jpg

"Azért vannak a jó barátok..." (f: veteranstoday.com)

További közös pont, hogy Törökország szintén tagja a szaúdi kezdeményezésű „iszlám NATO-nak”, amely hivatalosan a terrorizmus – nem hivatalosan viszont Irán ellen – irányul. Ez különösen jól jön Rijádnak, mivel a törököké a legnagyobb szárazföldi muszlim hadsereg, ami fejlett haditechnológiával és komoly tapasztalatokkal rendelkezik. Szaúd-Arábiának egymaga ugyanis képtelen lenne kétfrontos háborút vívni: hiába van egy több mint 200 000 fős szárazföldi hadereje, ami bár nyugati fegyverekkel rendelkezik, de még arra sem elegendő, hogy egymaga legyőzze a többnyire csak kézifegyverekkel és egykori szovjet haditechnológiával felfegyverzett húszi lázadókat.

Az elemzés végére azonban ki kell kitérni pár mondatban a különbségekre is. Mindjárt a legelső szaúdi-török nézeteltérés a kurdok kapcsán jelentkezik: amíg Törökország mindent megtesz azért, hogy a kurdok ne erősödjenek meg és ne legyen önálló államuk, addig Rijád az ISIS és Teherán-barát síita kormányok elleni szövetségest lát bennük, s nem utasítják el egy önálló kurd állam létrejöttét is. Az is nehezíti egy szorosabb szaúdi-török együttműködést, hogy mindkét ország szereti magát „a szunnita világ védelmezőjének” és a Közel-Kelet vezető hatalmának beállítani, ezért egyes esetekben inkább ellenlábasként, mintsem szövetségesként viselkednek. Irakban a szunnita kisebbség és az autonóm Kurdisztánért zajlik a verseny; Líbiában egy kisebb „proxyháborút” vívnak a felek; vagy ott a Muszlim Testvériség is, aminek Ankara – Dohával együtt – a legnagyobb szponzora, de Szaúd-Arábiában a mai napig terroristaszervezetként van számomra tartva. Sőt, ott is megfigyelhető elég komoly szaúdi-török rivalizálás, amikor a Balkánon, Kaukázusban, Közép-Ázsiában, Európában, de még Latin-Amerikában (!) lévő muszlim szervezetek és mecsetek támogatásáról van szó.

Krajcsír Lukács

Lukács nemzetközi kapcsolatok elemző, elemzési területe a közel-keleti és kelet-ázsiai országok kapcsolata. Diplomáit a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, valamint a Pannon Egyetemen szerezte. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetemen.

Európai Unió: Egy vagy többsebességes?

Hosszú évek óta időről időre felmerül annak a lehetősége, hogy az európai integráció ne egységesen, minden tagállamot magába foglalva teljesedjen ki, hanem ún. többsebességes módon. Ennek lényege, hogy minden uniós ország saját maga dönthessen az elköteleződése mértékéről, függően például fejlettségi szintjétől, de még inkább saját céljaitól, akaratától. Ez a vita pedig, mint a múltban oly sokszor, most is a nehézségek idején erősödött fel. Jelenleg azonban komoly esély mutatkozik a különböző sebességbe kapcsolásra. Egység vagy szakadás, ez a nagy kérdés.

Az Európai Unió legújabb válsága kapcsán nem csak, hogy újfent felmerült a többsebességes EU esélye, de több elismert orgánum szerint is valódi jelek mutatkoznak arra, mintha a fejlett, ún. „mag-Európa” lépéseket is tenne ennek megvalósítása érdekében . A Politico.eu például a múlt héten tudósított arról, hogy a hat alapító ország külügyminiszterei egy titkos vacsorán vettek részt Rómában, ahol a fenti elmélet megvalósításáról tárgyaltak. Ráadásul ez annak a fényében nem is különösebben meglepő, hogy az elmúlt években több olyan politikai nyilatkozat is elhangzott, amely egy többsebességes Európa létrejöttét támogatta: ilyen volt például a francia és német gazdasági miniszterek tavaly nyári, The Guardianben megjelent cikke (eurózóna szociális és gazdasági unióvá alakítását sürgették), vagy Joschka Fischer volt német külügyminiszter Humboldt Egyetemen elmondott beszéde, amely már 16 évvel ezelőtt is az EU megmentését egy tagállami élcsapat föderációvá alakulásában látta.

A külföldi médiumok mellett azonban ma már a magyar médiában is egyre többet cikkeznek arról, hogy az EU valamiféle többsebességes formára fog váltani. A vs.hu alig egy hónapja írt némileg hatásvadász módon, hogy a hatok 2017-ben a Római Szerződés évfordulóján létre fogják hozni a szorosabb uniót, és tulajdonképpen ez lesz az Európa Projekt végének dátuma. Magyari Péter is hasonló gondolatmenetet fejtett ki a 444.hu-n. A napokban pedig Techet Péter bizonygatta írásában a „mag-Európa” leválását.

Ez az elképzelés bár mindenképpen könnyű, és talán valahol ésszerű megoldásnak látszik az EU problémáira, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nekünk, közép-európaiaknak, ez a lehetőség közel sem biztos, hogy előnyös. Ezen túlmenően ráadásul van még egy sor olyan probléma is, amelyekről eddig még nem nagyon írt senki. Ezek azonban nehézkessé teszik egy többsebességes Európa létrehozását.

europa.jpg

"Sok a nehéz kérdés" (f: economist.com)

Az egyik ilyen például, hogy az EU már most is bizonyos szempontból többsebességes, illetve többszintű és többközpontú is. Elég csak arra gondolni, hogy nem minden ország az eurózóna része, vagy nem mindenki tagja a schengeni övezetnek, de gazdasági fejlettségben és politikai kultúrában is rendkívül nagy különbségeket figyelhetünk meg. Egy többsebességes Európa pedig nyilvánvalóan ezt az állapotot intézményesítené. Egy ilyen felépítés lehetővé tenné, hogy az állandó kompromisszum keresés ne akadályozza tovább azokat az országokat, amelyek szeretnének egy még szorosabb Unió felé tartani. Felmerül azonban az elképzelés kapcsán, a hogyan, a kik, és a milyen is legyen kérdése. Persze ezekre a kérdésekre napjainkban nem igazán lehet komoly válaszokat adni, de ettől még megvizsgálni érdemes, hiszen komoly akadályokat jelenthetnek.

A fő kérdés így a többsebességes Európával kapcsolatban, hogy azt az EU-n belül vagy kívül akarják-e létrehozni. Az EU-n belül szinte lehetetlennek tűnik, ugyanis egy ilyen lépés az eddigieknél is komolyabb szerződésmódosítást igényelne, amelyet szinte bárki megvétózhatna a kimaradók közül. Ha pedig az Unión kívül, ahogy például a schengeni övezet is létrejött, akkor fontos kérdés, hogy milyen intézményekkel működne és hol. Nem valószínű, hogy lenne értelme valami módon megduplázni az EU intézményeit.

Az elmélet kapcsán gyakran felvetődik az a hipotézis, hogy a nyugat-európaiak megunták az integrálódni képtelen, korrupt, és az európai értékeket nem tisztelő kelet-európaiakat, akiktől ilyen módon sikeresen meg lehetne szabadulni. Valamint az a gondolat, hogy egy ilyen felépítménnyel az integrációt mindig is fékező Nagy-Britannia problémáját is meg lehetne oldani. Ott vannak továbbá a görögök, akiket egy ideje már mindenhonnan ki akarnak tenni. Az tehát sejthető, hogy kit nem akarnak meghívni. A továbbiakkal kapcsolatban azonban csakis kérdőjelekkel állunk szemben. Már abban az esetben is több kérdés vetődne fel, ha csak a hatok alakítanák meg a formációt. Politikai szempontból például komoly probléma Franciaország, amely mindig is saját céljaira használta az EU-t és erősen védte a szuverenitását. Továbbá egy olyan országról beszélünk, amelynek egyik legerősebb pártja a nemzetek Európáját támogató Front National. Ha pedig a gazdasági szempontokat nézzük, akkor Olaszország nem illik a képbe, amely a mediterrán klub tagjaként pénzügyileg és gazdaságilag sem áll a helyzet magaslatán. Ebből a szempontból Olaszország tagsága semmivel sem lenne indokoltabb, mint Spanyolország esetleges kimaradása. Egy másik elmélet szerint pedig az eurózónában valósulhatna meg az erősebb integráció. Az utóbbinak viszont tagja Szlovákia, amely jelenleg a „lázadó” Visegrádi Négyekkel tart menekültügyben. Azt ugyan nem tudjuk, hogy pontosan mivel járna a kimaradás, de az is sejthető, hogy a nyugat-európaiak nem igazán kockáztatnák a keleti piacok elvesztését.

Tehát csak nagyjából lehet tudni kik lennének a tagjai. Az pedig végképp rejtély, hogy hogyan nézne ki egy ilyen mag-Európa. Az európai föderáció éppen ezért valószínűleg még az alapító hatok számára is a politikai utópia kategóriájába esik. Az Európai Egyesült Államoknak olyan alapvető feltételei hiányoznak, amelyek mind abból fakadnak, hogy Európát nemzetállamok alkotják. Egy ilyen mag-Európa valószínűleg a gazdasági és szociális politikáknak még szorosabb integrációjára lenne képes. A politikai integráció esélyét tovább rontják az Európa szerte erősödő euroszkeptikus pártok, amelyek komoly támogatással bírnak, még azokban az országokban is, amelyeket már hírbe hoztak egy szorosabb Unióval. Végezetül, pedig egy ilyen többsebességes Európa, annak is a szomorú beismerését is jelentené, hogy nem létezhet egy egységes és közös Európa.

Összességében tehát egy többsebességes Európa ugyan logikus lépés lenne az integrációpárti tagállamok részéről, azonban több olyan tényező van, amely komoly akadályt jelent. Nagy valószínűséggel még ezeknek a magállamoknak is komoly alkudozásba kerülne egy ilyen felépítmény létrehozása, így nem valószínűsíthető, hogy egy-két éven belül kialakulna egy szorosabb Unió. Kizárni persze nem lehet teljesen, mert egy erősödő regionalizmus igenis jelen van az EU-ban. Viszont, ha fogadni kellene, akkor érdemesebb arra fogadni, hogy az EU-ban a következő évek során folytatódik a már régóta tapasztalható frakciók közötti alkudozás, és a félmegoldások korszaka, amelyekkel egyben próbálják tartani Uniót.

Pál Benedek

Benedek a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok mesterszakos hallgatója, érdeklődési területe az európai integráció és Közép-Európa. Korábban dolgozott a Kitekintő külpolitikai hírportálnál, valamint gyakornokként volt a Danube Institute munkatársa.

Amerikának ki kell egyeznie az oroszokkal

Sokak számára Henry A. Kissinger, aki két amerikai elnök alatt is szolgált (Richard Nixon / Gerald Ford), nem több egy egyszerű háborús bűnösnél. A volt nemzetbiztonsági főtanácsadó és külügyminiszter azonban az elmúlt bő 50 év során kapott cifrább jelzőket is saját diplomáciai ténykedésére: volt ő már Darth Vader, Hitler, sőt, maga az ördög is. Kissinger tehát finoman fogalmazva sem tartozik a mindenki által elismert és kedvelt amerikai államférfiak közé, főleg demokrata körökben. Vélhetően ez lebegett Bernie Sanders szenátor szemei előtt, amikor a múlt csütörtöki előválasztási vitán Kissinger emlegetésével támadta Hillary Clintont. Feleslegesen. Legalábbis ebben a formában

Sokak szerint korántsem véletlen az az értetlenség, ami Bernie Sanders, a legutóbbi New Hampshire-i előválasztási forduló magabiztos demokrata győztesének kijelentését kísérte. A vermonti szenátor ugyanis egy olyan témával (vietnámi háború idején történt kambodzsai bombázások, aminek hatására a vörös khmerek magukhoz ragadták Kambodzsa irányítását), és egy olyan személlyel próbálta meg kellemetlen helyzetbe hozni Hillary Clintont, a demokrata előválasztás favoritját, amelynek lényegében semmi értelme nem volt. Elméletben persze (ha elnézőek vagyunk) volt némi alapja a támadásnak, hiszen Clinton sohasem titkolta, hogy Kissinger személyes barátja, akinek a szavára kiemelten figyelt saját külügyminiszteri időszaka alatt, márpedig Sanders éppen azt hozta fel, hogy vajon elnökként is egy olyan ember tanácsaira fog hallgatni, aki felelőssé tehető Vietnámért, valamint Kambodzsa tragédiájáért. Ez a képlet azonban papíron már teljesen más eredményt mutat.

Egyfelől, mert Sanders potenciális választóinak jelentős része 35 alatti fiatal, akiknek Kissinger és a hidegháborús időszak nemhogy nem jelent semmit, nagy részük vélhetően nem is ismeri ennek az egésznek a hátterét. Másfelől, mert ezzel olyan támadási felületet hagyott magán, amit egy olyan rutinos politikus, mint amilyen Hillary Clinton, nem szokott kihasználatlanul hagyni. És ezt a szívességet Clinton most sem tette meg. Tulajdonképpen egy tökéletes riposzttal (Kissinger csak egyike azoknak a komoly nemzetközi politikai tapasztalattal bíró embereknek, akikre hallgat, viszont nála lehet legalább tudni, hogy kikre hallgat, míg Sanders esetében ugyanezt nem lehet elmondani) nem csak leszerelte, hanem vissza is küldte a feladónak a megsemmisítőnek szánt megjegyzést. Amatőr hiba volt a szenátor részéről.

kissinger-hillary.jpg

"Évtizedes ismeretség köti őket össze" - Kissinger és Hillary Clinton (f: vox.com)

Ennek fényében sokkal érdekesebb, maradva azért Kissingernél, hogy mit mondott a volt külügyminiszter múlt heti moszkvai útja során, ahol Vlagyimir Putyin orosz elnök mellett, több más és fontos, magas rangú orosz politikai szereplővel is találkozott (pl. Putyin kabinetfőnökével); merthogy az út alatt Kissinger felvázolt egy egész érdekes eszmefuttatást a Gorcsakov Alapítvány előadásának keretében. A beszéd lényege, hogy Kissinger szerint az Egyesült Államoknak ki kell egyeznie Oroszországgal, egy multipoláris világban ugyanis minden, Amerika számára fontos kérdésben az oroszok megkerülhetetlen tényezők, legyen szó akár Szíriáról, akár Ukrajnáról. Putyin Oroszországától éppen ezért nem félni kell, nem páriaként tekinteni rá, hanem együtt kell vele működni. Ennek alapját annak a felismerésnek kell adni, hogy amíg az Egyesült Államok egy nemzetközi jogon alapuló világrendet képzel el (és várja el annak betartását mindenki mástól), addig Oroszország kizárólag geopolitikai érdekek mentén tud gondolkodni, elsősorban történelmi tapasztalati alapján. Kissinger szerint tehát az első fontos lépés hogy ezt a két világot, a jogit és a geopolitikait, egyensúlyba hozzuk, mert kellő nemzetközi stabilitást csak ez adhat. Ha ez megvan, vagyis, megtörténik egymás érdekeinek elfogadása, jöhet a második lépés: egy stratégia együttműködési rendszer kialakítása. Miért?

Kissinger számára egy ilyen módot adna a feleknek arra, hogy minden problémát külön-külön kezeljenek, vizsgáljanak meg, és javasoljanak rá megoldási lehetőségeket. Mi az érdeke például Ukrajnában az Egyesült Államoknak? Egy független, szabad, Európa mellett elkötelezett ország. És mi az érdeke ugyanott Oroszországnak? NATO-tagság elvetése, amerikai fegyverek tilalma. Ha ezt lefektetik, hogy kinek mi a pontos elvárása, akkor meg kell és lehet találni a középutat, mert egy ilyen pont szinte mindig elérhető. A volt amerikai külügyminiszter szerint ez a rendszer viszont csak egymás megértésén és tiszteletén alapulhat, különben a hidegháborús időszak berögződései újra felszínre kerülhetnek – aminek az alapjai szerinte már velünk vannak. Nem félni kell, nem vádolgatni, hanem konstruktívan együttműködni.  

kissinger-putyin.jpg

"Egy mindig szívesen látott vendég" - Putyin fogadja Kissingert (f: n-tv.de)

Dehogy ez az egész miért is érdekes Bernie Sanders múlt heti kijelentése miatt? Leginkább azért, mert a Kissinger által elmondottak világos szakítást jelentenek az Obama elnök, és tulajdonképpen a teljes Demokrata Párt által képviselt orosz-stratégiával. Nem beszélve arról, mint ahogy azt több fajsúlyos amerikai orgánum is megjegyezte, hogy Clinton kampányának egyik legfontosabb pénzügyi támogatója Soros György magyar származású üzletember, akinél nagyobb és befolyásosabb nemzetközi kritikusa a putyini Oroszországnak kevesebb van. Ezzel az a faramuci helyzet állt elő, hogy Sanders, aki a múltban számtalanszor szembe ment a jelenlegi elnök és saját pártja döntéseivel, valamint, aki nem titkoltan szocialista („democratic socialist”) nézetek vall, a mai Oroszország kérdésében egyértelműen keményvonalas álláspontot képvisel, és nem tartja vállalható tárgyalófélnek Vlagyimir Putyint. Hillary Clinton viszont, azóta, amióta hivatalosan elindult a választáson, nyilvánosan egyetlen egyszer sem nyilatkozott világosan orosz-ügyben.

Németh Áron Attila

A holland ragadozó

Geert Wilders napjaink Hollandiájának meghatározó iszlámellenes politikusa. Pártja, a PVV politikai mozgástere a 2012-es kormányválság óta ugyan egyre csökken, szélsőséges nézeteinek hangoztatása azonban továbbra is biztosítja számára az állandó médiaszereplést és szempontjainak figyelembe vételét. A nyári migrációs válság és a párizsi terrortámadások Wilders szélsőséges retorikájának új táptalajt adtak, és ha az EU és Ankara közötti csatlakozási tárgyalások valóban felgyorsulnak, Wilders PVV-je a 2017-es parlamenti választások során akár politikai hasznot is húzhat az EU-s válságkezelésből.

A PVV 2006-ban, lényegében Wilders egyszemélyes pártjaként alakult azzal a céllal, hogy Hollandia iszlamizálódása ellen politikai eszközökkel vegye fel a harcot. Wilders azelőtt a konzervatív-liberális VVD parlamenti képviselője volt, és már ebben az időben különös érdeklődéssel fordult a Közel-Kelet felé. Izraelt számtalanszor megjárta és a helyi holland nagykövetséggel is jó viszonyt ápol. Ezen kívül Egyiptomban, Szíriában és Iránban is többször megfordult.

Érdeklődése a régió politikája iránt tehát nem volt újkeletű. Retorikája a közel-keleti politikai kérdésekről azonban Pim Fortuyn iszlámellenes politikus 2002-es, illetve Theo van Gogh filmrendező 2004-es meggyilkolása után relevánsabbá vált, mint addig bármikor; az iszlám vallást, vagy ahogy ő maga később fogalmazott, az iszlám ideológiát okolta a régióban uralkodó politikai helyzet miatt. A VVD-s képviselőkhöz képest 2002-től kezdve egyre szélsőségesebb iszlámellenes hangot ütött meg, ezáltal bebiztosítva magának a fokozott médiaszereplést és a kezdetleges személyi kultuszt. Végül 2004-ben kilépett a VVD parlamenti frakciójából. A szakítás hivatalos oka egy 10 pontból álló javaslat volt, amelyet előzetes egyeztetés nélkül hozott nyilvánosságra azzal a céllal, hogy a VVD politikáját minél jobbra tolja. A lista sarkalatos pontja az volt, hogy Törökország sosem lehet tagja az EU-nak.

Wilders és a PVV politikai identitásának alapköve tehát az iszlám politikai ideológiaként való definiálása. Ez a kiindulópont teszi logikussá egy iszlámellenes politikai szerveződés létrejöttét, vagy például azt, hogy Wilders a Koránt a Mein Kampf-hoz hasonlítja. Wilders legfőbb politikai eszköze a személyi kultusz megteremtése és az állandó médiaszereplés, melyet egyrészt szélsőséges kijelentéseivel és törvényjavaslataival ér el. Ilyen javaslatok például a Korán és a fejkendő betiltása, új mecsetek építésének betiltása, vagy a muszlim országokból érkezők menedékkérelmének automatikus elutasítása. Emellett Wilders rendszeresen publikál holland napilapokban, könyvet írt és egy Fitna című rövidfilmet is rendezett már.

wilders1.jpg

"A holland politikai elit nem kedveli" - Geert Wilders (f: revu.nl)

A PVV 9 éves fennállása során igyekezett úgy pozicionálni magát, mint az egyetlen párt, amely a holland szuverenitást és a holland nép érdekeit képes mindenek fölé helyezni. Ezáltal a párt a holland nacionalizmus, vagy Wilders szavaival élve, a holland patriotizmus megtestesítője. Az iszlámellenesség mellett szélsőségesen euroszkeptikus, célja a Schengeni Egyezmény azonnali felmondása, és Hollandia kiléptetése az eurozónából. Wilders drasztikusan csökkentené a külföldre, főleg Görögországnak szánt segélyek összegét is. Újabban emellett a növekvő hollandiai lengyel kisebbség ellen is rendszeresen felszólal. Az egyre populistább felszólalásai miatt a holland sajtótól megkapta a „politikai ragadozó” becenevet.

Wilders PVV-je továbbá igyekszik szóban és tettekben is elhatárolódni a hágai elit többi szereplőjétől, amely szerinte nem hallja a holland nép szavát. A holland politika többi szereplőjét folyamatosan kritizálja politikai korrektségükből fakadó rövidlátásukért, vagy tehetetlenségükért. Emellett a 2010-es koalíciós tárgyalásokon a VVD és a kereszténydemokrata CDA mellett harmadik legnagyobb pártként részt vett, viszont nem lett koalíciós partner. Az ok az iszlám ideológiaként való definiálása volt. A hármas koalíciós partnerség helyett a VVD és a CDA kisebbségi kabinetet alakított, és egy támogatási egyezményt (gedoogakkoord) kötött a PVV-vel. Ezt az egyezményt kihasználva a PVV 2012-ben kikényszerítette a kabinet lemondását és az előrehozott választásokat, reménykedve az EU-s megszorítások mértékének csökkentésében. Manővere politikai téren cseppet sem volt sikeres: a VVD 41 mandátummal a legerősebb pártnak bizonyult és többségi koalícióra lépett a megerősödő, 38 mandátummal rendelkező progresszív szociáldemokrata PvdA-val. A PVV 9 mandátumot vesztve, 15 mandátummal lett harmadik, azóta viszont hárman kiléptek a frakcióból, így a PVV jelenleg 12 mandátummal a progresszív liberális D66-tal megosztott negyedik helyet foglalja el.

A mai PVV tehát egy közepes támogatottságú, szélsőségesen iszlámellenes és euroszkeptikus párt, amelynek politikai identitását Wilders személye, az iszlám ideológiaként való definiálása és a hágai és brüsszeli politikai elittel szembeni, a holland nép érdekeiért folytatott harc határozza meg. Ennek az identitásnak előnye a fokozott médiaszereplés, hátránya viszont a politikai elszigeteltség. Ez az elszigeteltség a holland parlamentben nagyobb hátrányt jelent, mint azt sokan gondolnák. Elég csak arra gondolni, hogy a hágai alsóházban ma 12 frakció és 4 független képviselő van jelen. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kompromisszumkészség egy ilyen környezetben előnyös lehet.

wilders2.jpg

"A holland nép egy része azonban kedveli" (f: theguardian.com)

Wilders azonban érthetően nem látja szükségét a konszolidációnak. A 2015-ös fejlemények, kezdve a Charlie Hebdo elleni támadással, majd a nyáron tetőző migrációs válságon keresztül a november 13-i párizsi támadássorozattal bezárólag elég táptalajt adtak a gyakran az érzelmek szintjén kommunikáló, a társadalmi feszültségekre rájátszó politikusnak.

Házelnök asszony, mérhetetlenül dühös vagyok”, kezdte a Charlie Hebdo utáni parlamenti beszédét. „... Azt letagadni, hogy a támadás oka az iszlám, Hollandia biztonságán nem javít… házelnök asszony, csak arra tudok gondolni, hány vitára van még szükség, hány támadásnak kell még megtörténnie, hány ártatlannak kell még meghalnia, mire megértik? Mire a kabinet és a parlament többsége felébred? Ebbe bele lehet őrülni. Én ebből semmit sem értek és ezért dühös vagyok, teljes joggal.” (2015. január 16.)

Wilders természetesen a menekültkérdésben is sajátos véleményen van, ez azonban egyre közelebb áll a holland társadalom és parlament általános véleményéhez is. Ugyan Hollandia a menekültek számára nem fő úti cél, a szeptember-októberi hónapokban hetente átlagosan 1600-2500 kérelmet regisztráltak a hatóságok. A regisztrációs eljárás túl van terhelve, és akár fél évig is eltarthat. A kormány új menekültszállókra vonatkozó tervezetét ennek ellenére heves ellenállás fogadta. 43 településen országszerte történtek kisebb tüntetések, vagy egyéb atrocitások. Ezekhez két kivétellel politikai pártoknak nem volt köze, a lakosság saját véleményének adott hangot. A holland kormány érthetően közös európai megoldást sürget, amely a legnagyobb hangsúlyt a menekültek EU-n kívüli elhelyezésére fekteti. A PVV viszont amellett érvel, hogy Hollandia állítsa vissza a határellenőrzést és egyetlen menekültet se fogadjon be, mert a személyazonosságukat lehetetlen megállapítani, és amúgy is csak biztonságos országokon áthaladva kerülhettek Hollandiába.

A közös európai megoldás a sokat vitatott kvótarendszer után az Ankarával kötött megállapodás lehet, amiért cserébe felgyorsulnának a Törökországgal folytatott EU-s csatlakozási tárgyalások, különös tekintettel a vízummentességre. Ha a török vízummentesség és EU-tagság valóban látótávolságon belülre kerül, a Hollandiában évtizedes hagyománnyal rendelkező viták a török és marokkói kisebbség integrációjával kapcsolatban újra kiéleződhetnek, ezáltal új lendületet adva Wildersnek, akinek önálló politikai pályafutását pont ezen feszültségek és a török EU-tagság ellenzése indították el.

Szilágyi János Máté

János kommunikációs szakértő, kiemelt kutatási területe a holland belpolitika, a multikulturalizmus-kulturfundamentalizmus kérdései, valamint a muszlim kisebbségek európai integrációja. Diplomáit a Debreceni Egyetemen, valamint az Utrechti Egyetemen szerezte. CEEPUS és Erasmus-ösztöndíjas. 

Etiópia: Egy sikertörténet árnyoldala

A '90-es években, ha volt olyan ország, amelyről a nemzetközi hírekben csak rosszat lehetett hallani, az Etiópia volt. A kelet-afrikai ország akkoriban két dologról volt híres: egyfelől, a kávéjáról, másfelől a súlyos szegénységről és éhínségről. 2016-ra azonban nagyot fordult a világ, hiszen az IMF adatai alapján Etiópia idén az egyik leggyorsabban fejlődő ország lesz a világon, a maga körülbelül 8 százalékos várható GDP növekedésével. És hogy ez minek köszönhető? A kínai típusú államfelfogásnak minden jel szerint van hozzá köze.

Melesz Zenavi néhai etióp miniszterelnök és koalíciós szövetségének (Etióp Népi Forradalmi Demokrata Front) neve, nagy valószínűséggel a keményvonalas hazai külpolitika-külgazdaság rajongóknak sem mond sokat. Holott, Zenavi tizenhét kormányfői székben töltött éve alatt nem csak, hogy egy teljesen új politikai/társadalmi berendezkedést ismertetett meg a helyiekkel (pl. többpártrendszer, vallás- és sajtószabadság, női egyenjogúság pártolása) a korábbi katonai diktatúra kegyetlenségei után, de a szegénységből, éhezésből, jövőnélküliségből is lényegében elkezdte kivezetni népét. Ez persze leírva remekül hangzik. A történethez azonban hozzátartozik, hogy ugyan ő volt az, aki, ha nem is egy az egyben az egykor volt junta módszereivel, de azoktól azért nem is annyira távoli módszerekkel újabb, súlyos belpolitikai elnyomásba taszította országát. Ez utóbbi folyamat azonban, ellentétben a junta átfogó, minden területre kiterjedő brutális elnyomásával, a gazdasági (és sok esetben társadalmi vagy egészségügyi) fejlődést egyáltalán nem akadályozta. Sőt.

etiopia1.jpg

"Etiópia átformálója" - Melesz Zenavi (f: britannica.com)

A Zenavi utód jelenlegi miniszterelnök, Hajlemariam Deszalegn, ugyanis ma már egy olyan Etiópiát vezet, amely GDP vonatkozásában évente 8-12 százalékkal növekszik (ez a folyamat, nem mellékesen, 2004 óta tart, amivel az ország Afrika egyik éltanulója), ahol az írni és olvasni nem tudok aránya drámain csökkent (’90-es évek elején az etióp társadalom alig több mint 20 százaléka tudott írni és olvasni, ma ez közel 50 százalék), és amely jelentősen visszaszorította az éhínséget. Nem beszélve arról, hogy az ország egyik élharcosa a radikális iszlamizmus elleni küzdelemnek, és fontos szerepe van a régió stabilitásának biztosításában (pl. Dél-Szudán, Szomália) az Afrikai Unión keresztül. A sikernek viszont, mint a legtöbbször, Etiópia esetében is két oldala van. Hiszen a GDP adatok valóban impozánsak, ahogy az agrárium fejlesztése is, és ezáltal a szegénység visszaszorítása. De említhetnénk még azt a sok-sok nagy állami infrastrukturális beruházást (hidak, utak, gátak, stb.), ami az elmúlt bő évtizedben amellett, hogy pörgette a gazdaságot, millióknak adott megélhetést.

Az elsőre makulátlan és sok területen folyamatos fejlődést mutató mérleg képét azonban jelentősen rontja a tény, hogy 2005 óta a korábbi demokrácia irányába mutató lépések vagy megálltak, vagy ellenkező irányba kezdtek haladni. Ebben az évben ugyanis az ellenzék majdnem (az ellenzék szerint inkább biztosan) legyőzte a választásokon a Zenavi vezette pártszövetséget, amit a kormány kőkemény erődemonstrációval honorált. Az így kialakult zavargásokban és utcai harcokban durván 200 ember vesztette életét, és egyes hírek szerint további néhány ezer, mások szerint viszont közel 20 ezer ember került – sok esetben koholt vádak alapján – börtönbe.  Bár az események hatására Zenavi tett még egy jelképes gesztust az ellenzék és a demokrácia irányába, 161 helyett biztosítva számukra az 547 fős parlamentben, ezen mandátumok száma először (2010-es választások) egyetlen egyre, majd egy kövér nullára (2015-ös választások) olvadtak. A drámai csökkenés persze korántsem a véletlen, vagy az ellenzék szervezetlenségének műve, sokkal inkább a hatalom kitartó munkájának, amely az emberi jogokat, illetve a szólás- és sajtószabadságot mára már szinte semmire sem tartja.

etiopia2.jpg

"Korábbi munka gyümölcsének aratója" - Hajlemariam Deszalegn (f: africamag.com)

Az „etióp-út” tehát egyre inkább bizonyos ázsiai országok politikai berendezkedésére és gazdasági irányítására hasonlít, akik közül Kína, egyértelműen kiemelkedik – ami nyilván nem független attól a ténytől, hogy a kommunista állam Etiópiában is jelentős befektetésekkel bír. Ez az irány amúgy a fekete kontinens más országaiban is népszerű, hiszen Etiópia mellett például Ruanda vagy éppen Angola sem a holland demokrácia fejlődés rögös útját választotta, hanem a kínai államkapitalizmusét. Kérdés persze, hogy hosszú távon fenntartható-e ez a modell, és hogy Etiópia adott esetben a következő 10-15 évben is olyan fejlődési görbét fog-e / tud-e leírni, mint amilyet az elmúlt 15-ben. Egyelőre a válasz az, hogy minden jel szerint igen. A politikai széljárás azonban ma már Afrikában is változik (lásd: Arab-tavasz és Észak-Afrika), akár egyik pillanatról a másikra, szóval Deszalegn vélhetően jobban teszi, ha nem alszik túl mélyen.

Németh Áron Attila

Irán: A szankciók feloldása után szabad a vásár

Hasszán Roháni tizenhét év óta az első iráni elnök, aki Európában járt. Az olaszországi és franciaországi út célja az volt, hogy a múlt hónapban az elszigeteltségből kitörő Iránt ismét vonzóvá tegye a külföldi befektetők előtt. Habár a nyugati vállalatok eddig is ugrásra készen vártak az alkalomra, hogy visszatérhessenek egy közel nyolcvanmilliós piacra, ám korántsem biztos, hogy ők lesznek a Teherán elleni szankciók feloldásának legnagyobb nyertesei.

Január 16-án új fejezet kezdődött Irán történelmében: a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) aznap tette közzé végleges jelentését, amelyben megállapította, hogy a perzsa állam maximálisan eleget tett a tavaly júliusban elfogadott Közös Átfogó Akciótervnek (JCPOA).  Ennek következtében az ENSZ és a Nyugat a Teherán elleni szankciók feloldása mellett döntött, aminek az Európai Unió tagállamai és vállalatai – érthető okokból - szintén örültek. 2010 előtt ugyanis az EU volt Teherán egyik legfontosabb régión kívüli kereskedelmi partnere: az iráni import egyharmada – a gépkocsiktól kezdve, az orvosi eszközökön át egészen a vegyipari termékekig bezárólag – az európai országokból származott, miközben naponként körülbelül 600 000 hordónyi kőolajat exportáltak a térségből.

Éppen ezért az iráni vezetés semmit nem bízott a véletlenre: mintegy 120 főből álló kereskedelmi delegáció utazott Rohánival Európába. Habár az iráni elnök olaszországi útjával kapcsolatban a nyugati sajtó főleg az ókori szobrok eltakarását emelte ki, egyáltalán nem nevezhető kudarcnak. A felek mintegy 18,4 milliárd dollár nagyságú üzletet ütöttek nyélbe. A Saipem két olajfinomítót épít, az olasz Danieli nehézipari berendezéseket szállít és a Vinci nevű olasz építőipari cég fejleszti az észak-iráni Maszhad repülőterének új terminálját.  Róma különösen nagy reményeket fűz az iráni piachoz, mivel egyrészt a perzsa állam nagyon fontos piaca lehet az olasz termékeknek, másrészt pedig az iráni energiahordozók nagyon jól jönnének az olasz gazdaság számára.

iran-roma.jpg

Irán egyik régi-új barátja - Hasszán Roháni és Matteo Renzi (f: bloomberg.com)

Ehhez hasonlóan, az iráni elnök francia útját szintén botrányok, beszólások és kisebb diplomáciai incidensek kísérték, de ez sem akadályozhatta meg azt, hogy Párizs és Teherán gazdasági szerződések sorát kösse meg egymással. A francia Total mintegy 150 000-200 000 hordó perzsa kőolajat vásárolna; a Peugeot az iráni Khodroval együtt gyártana kocsikat Teheránban; miközben a francia cégek újítanák fel az iráni vasútállomásokat, autópályákat és repülőtereket. Ám az Airbussal kötött megállapodás volt a legjelentősebb: 25 milliárd euró értékben 114 utasszállító repülőgépet vásárolna Irán.

Valóban figyelemreméltó, hogy mindössze két héttel a szankciók feloldása után Roháni ennyire komoly eredményeket tud felmutatni. Az európai vállalatok már eddig is tűkön ülve vártak a lehetőségre, hogy ők legyenek az elsők, akik visszatérnek az iráni piacra és ők legyenek a legnagyobb nyertesei. Ám felmerül kérdés: Vajon tényleg Európa lehet az iráni piaci nyitás legnagyobb nyertese?

iran-parizs.jpg

Irán egy másik, régi-új barátja - Hollande és Roháni (f: news.yahoo.com)

Nos, ez korántsem biztos, hiszen pár nappal Roháni európai körútja előtt Irán legfontosabb támogatójának vezetője járt a perzsa országban. Hszi Csin-ping kínai elnök közel-keleti körútjának harmadik állomása Irán volt, amelyről lényegében csak az utolsó pillanatban döntöttek a kínai vezetésben. Főleg azért, mert miután biztossá vált a szankciók eltörlése, Peking gyorsan le akart csapni az iráni piacra, és ott egyfajta helyzeti előnyre szert tenni. Ennek ráadásul az alapja is megvolt, lévén, Kína volt a legnagyobb nyertese az Irán elleni szankcióknak, mivel a nyugati országok által hátrahagyott űrt az ázsiai országok (Kínán kívül India, Japán, Dél-Korea) töltötték ki. 2015-re az iráni-kínai kereskedelmi volumen elérte az 54 milliárd dollárt, a befektetések nagysága meghaladta a húsz milliárdot, és naponta 550 000 hordónyi kőolajat vásároltak a perzsa államtól, ami azt jelenti, hogy még most is az iráni kőolajexport egynegyede Kínába irányul. Végül pedig a kínai diplomáciai nem kis szerepet játszott a 2015. júliusi Bécsben kötött atomalku megkötésében, ahol végig Irán álláspontját képviselte. 

A kínai elnök az útja alatt mintegy tizenhét darab, egyenként huszonöt évre szóló megállapodást kötött Teheránnal. Többek közt megegyeztek arról, hogy tíz év múlva a két ország kereskedelmi mérlege eléri a 600 milliárd dollárt. Ugyanúgy Kína szeretné megduplázni az iráni befektetései számát, miközben két atomerőmű megépítését vállalta magára Dél-Iránban. Szóba került a kínai „Egy út, egy övezet (One Road, One Bell) nevű kezdeményezés, amit Teherán teljes mértékben támogat és Új Selyemút létrehozásában is igyekszik kivenni a részét.

Egyelőre tehát javában zajlik a vetélkedés az iráni piacokért, ám egyelőre nem tudni, hogy mely országok vagy régiók profitálnak majd a legtöbbet szankciók eltörléséből. Viszont kétségtelen tény, hogy ez nagyon jó lehetőség Irán számára, hogy ismét a világgazdaság teljes jogú tagjává váljon. 

Krajcsír Lukács

Lukács nemzetközi kapcsolatok elemző, elemzési területe a közel-keleti és kelet-ázsiai országok kapcsolata. Diplomáit a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, valamint a Pannon Egyetemen szerezte. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetemen.

Kína kedvére tenne az Európai Bizottság

Bő négy évvel ezelőtt a Világgazdasági Fórum akkori, daliani tanácskozásán már előhúzta a kínai vezetés, hogy országuk hajlandó növelni európai befektetéseik volumenét, ha cserébe az EU elismeri Kínát, mint piacgazdaságot. Európa bár akkor ellenállt a kísértésnek, egy a mai napon frissen kiszivárgott, és a neves amerikai hírportál, a Politico európai leágazása által közzétett uniós bizottsági anyag szerint ez a határozott kiállás a közeljövőben lehet, hogy változni fog. Az első hírek szerint viszont közel sem biztos, hogy Európa előnyére.

2011. szeptember 14-én éppen e blog hasábjain írt egy remek és informatív elemzést egykori kollégánk, Szunomár Ágnes, hogy pontosan miről is szól Kína ún. „piacgazdasággá” minősítése, miért fontos ez kommunista állam, valamint átellenben Európa számára. A technikai részletek és az egész kérdés háttere tehát onnan tökéletesen elérhető, gyorselemzésemben éppen ezért inkább az új fejleményekre koncentrálok. Vannak ugyanis bőven.

Az első és legfontosabb természetesen, hogy tavaly év végén, amikor az uniós intézmények (kiemelten a Bizottság) részéről ismét megfogalmazódott egy komoly akarat, hogy Kína piacgazdasággá minősítése megtörténjen, a kontinens összes valamirevaló szakszervezete, érdekvédelmi csoportja, mint például az AEGIS Europe (25 stratégiai iparágat képviselő szervezet), felemelte szavát, ezt megakadályozandó. Az európai (és több amerikai) szervezetek akkori véleménye szerint, ezzel a döntéssel az EU vezetői nem csak fontos és történelmi jelentőségű európai iparágakat tennének tönkre, de újabb súlyos problémákat okoznának az egyébként is jelentős nehézségekkel küzdő tagállami gazdaságoknak.

kina-eu.jpg

("A Bizottságon nem múlna semmi" - Hszi Csin-ping és Juncker, f: chathamhouse.org)

Bár ősszel úgy tűnt, hogy a Bizottság ezen hangok és szakmai vélemények hatására visszavonulót fúj, idén januárban kiderült, hogy az ügy nem került valamelyik irodai fiók mélyére, lévén a Bizottság jogi részlege múlt hónapban egyenesen javaslatot tett Kína piacgazdasággá minősítésére. A Bizottság pedig láthatóan nem fogta vissza magát, és megvizsgálta a döntés potenciális következményeit.

Mit jelenthet tehát Európa gazdasága számára az EU vezetőinek esetleges döntése a frissen kiszivárgott uniós bizottsági anyag értelmében? Semmi jót.

Egyfelől, mert a jelenleg hatályban lévő dömpingellenes intézkedések részleges feloldásával olcsó kínai termékek áraszthatják el az európai közöspiacot, kivéreztetve történelmi iparágakat, például a kerámiaipart. Másodsorban, mert az intézkedés negatív következményei három olyan uniós tagállamot is kiemelten érintenének, akik egyébként is komoly gazdasági gondokkal küzdenek – Olaszország, Franciaország, Spanyolország. Harmadrészben, mert előzetese becslések szerint minimum 73 ezer uniós állás jövője foroghat veszélyben – a becslés maximuma 188 ezerre teszi a potenciálisan megszűnő állások számát. Végezetül pedig, mert a Politico által megkérdezett szakértők / iparági források szerint a Bizottság alapfeltételezése, amely alapján szerintük nyugodtan végbemehet Kína átminősítése, légből kapott tényeken alapszik.

És akkor ez alapján mondja valaki, hogy a legnagyobb problémát Görögország jelenti.

Németh Áron Attila

Donald Trump nem lesz amerikai elnök

Donald Trump kampánya egyelőre magasan a leghatásosabb dolog, amit a Republikánus Párt az amerikai előválasztási versenyben (akarva-akaratlanul) fel tudott mutatni. Ennek megfelelően a Trump-jelenséget komolyan kell venni. Trumpot, mint elnökjelöltet, illetve a Trump száját elhagyó dolgokat – nos, azokat már nem feltétlenül.

Az ingatlanmogul/hivatásos híres ember ugyanis soha nem lesz az Egyesült Államok elnöke, és ezt minden bizonnyal ő maga is nagyon jól tudja, még ha néha-néha látszólag el is bizonytalanodik.  Ennek ellenére a Trump-kísérlet bőven szolgál értékes tanulságokkal, sőt, a botrányos megnyilvánulásokra alapozó kampány ellenére nyugodtan beszélhetünk annak pozitív hatásairól is. Erről azonban máskor, először nézzük, mivel is állunk szemben. 

A Trump-jelenség megértéséhez három dolgot fontos szem előtt tartanunk:

(1) Donald Trump nem politikus, hanem üzletember.

(2) Az üzletember Trump legfőbb terméke: saját maga.

Ezért van Trump hotel, Trump kaszinó (a kulturális katyvasz jelleget egy ritka nagyot bicsakló alliterációval aláhúzó „Trump Taj Mahal”), Trump golfpálya, satöbbi. Ismeri a reklám erejét és természetét, mindenre ráírja a nevét, és cseppet sem érdekli, hogy mindeközben a személyét szeretik-e vagy sem, a lényeg, hogy nézzék, olvassák, egyék, hordják, illetve, hogy amikor belép a szobába egy új befektetésről tárgyalni, a jelenlegi és leendő partnerek tudják, kivel van dolguk.

(3) De, ami a legfontosabb: Trump, az üzletember, semmit nem veszíthet az elnöki versennyel. Ugyanis még egy sikertelen, de ügyesen végigvitt jelöltség is felviszi az ember „részvényét”: a különböző szervezetek fizetnek azért, hogy az illető beszédet tartson a rendezvényükön, a kiadók könyvek megír(at)ására kérik fel, az emberek pedig meghallgatják, olvassák őt, megnézik a tévében, követik a rádióműsorát. Vagyis foglalkoznak vele. Abból pedig a megfelelő érzékkel és/vagy szakemberek segítségével viszonylag könnyű minimum pénzt, adott esetben pedig befolyást is szerezni. Ha ez nem így lenne, akkor a demokrata előválasztási versenyben 2–3 százalékos támogatást élvező Martin O’Malley sem költené még mindig támogatói pénzét és húzná mindenki idejét.

Trump a saját szempontjából legrosszabb esetben (amennyiben azt feltételezzük, hogy Trump tényleg nem elégszik meg mással, mint a győzelemmel), vagyis egy elvesztett választási küzdelem esetén is hivatkozhat majd arra, hogy a világ egyik legerősebb és legismertebb politikai szervezetét nem kevés ideig szorongatta a saját pályáján, amellyel a meglévő üzleti és személyes tőkéje mellé immár elkerülhetetlenül jelentős politikai tőkét is összegyűjtött. Szinte az első perctől sikerrel zsarolja a Republikánus pártot, azzal fenyegetőzve, hogy „ha nem bánnak vele úgy, ahogy neki tetszik”, akkor függetlenként indul. Harmadik párti jelöltként, egy közvélemény-kutatás szerint támogatói 68 százaléka kitartana mellette, és csak 18 százalékuk jelentette ki egyértelműen, hogy nem szavazna rá. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy független Trump kampány minden valószínűség szerint a demokraták győzelmét eredményezné. Sok demokrata politikus és szimpatizáns 2000 óta dühös Ralph Naderre, mert szerintük a győzelmet jelentő szavazatokat vette el Al Gore-tól az ifjabb George Bush-sal szemben, érthető tehát, hogy a republikánusok el szeretnék kerülni az ehhez hasonló „szabotázst”.

donaldtrump.jpg

"The Donald" már nyert. És ezt tudja is. (f: holywoodreporter.com)

De mi történik, ha Trump sikerrel fékezi az egóját, kitart a republikánusok mellett, elnyeri a szükséges elektori szavazatokat, és a párt őt jelöli zászlóvivőjének júliusi nagy kongresszusán (és itt nagyon erős „ha”-ról beszélünk)?  Egy Trump elleni képzeletbeli választási verseny esetén a közvélemény-kutatások sokszor hibahatáron belül, de már most többnyire Hillary Clinton vagy Bernie Sanders győzelmét jósolják, pedig a Demokrata Párt még csak készíti a lőszert ahhoz az össztűzhöz, ami a leendő republikánus jelöltre fog zúdulni, míg Clinton ellen hosszú ideje folyik a célzott lejárató kampány a túloldalról. Ennél talán még árulkodóbb, hogy a Demokrata párt jelöltaspiránsai szinte ajándékként tekintenek Trumpra (miközben persze nyilvánosan mélységesen elítélik, amiket mond), hiszen könnyű célpontnak tartják – olyannyira, hogy egyesek a kezdetektől fogva arról beszélnek, hogy valójában Clintonék vették rá a mogult, hogy Republikánus színekben induljon az elnökségért.

Donald Trumpot ugyanis nem lenne, aki megválassza. Bázisát azok az alacsony iskolázottságú és keresetű konzervatív fehér férfiak alkotják, akik bár fontos és hangos csoportként vannak számon tartva, de nem azonosíthatók az amerikai mainstreammel. 2016-ban kizárólag az ő szavazatukkal nem lehet az Egyesült Államokban elnökválasztást nyerni, a teljes amerikai népesség körében pedig Trump jelen pillanatban a legkevésbé rokonszenves jelölt, mínusz 25 pontos népszerűségi indexszel. Hiába a 2008-as republikánus alelnökjelölt Sarah Palin viszonylag nagy port kavaró támogatása, ő legfeljebb a Tea Party mozgalom hívei és a dühös konzervatív szavazók közül hozhat még pár százalékot Trumpnak, a nők többsége ugyanis hagyományosan a demokratákkal szimpatizál, és Hillary Clinton ellen Palinnél sokkal komolyabb lapot kell húzni, ha valaki az ő átcsábításukat tűzi ki céljául.

Maradnak tehát a kisebbségek – már ha elvetjük azt az eshetőséget, hogy a csúcsra járatott xenofóbia, a gyerekes gúnyolódás és a Trump akarata szerint hajló valóság ígérete jelentős mennyiségű demokrata szavazót húzna át hozzá. Ha egy pillanatra feltesszük, hogy az amerikai spanyolajkú közösség hirtelen kollektív amnéziába zuhan és elfelejti, hogy „The Donald” gyakorlatilag azzal gyújtotta be a kampányát, hogy az illegális mexikói bevándorlókat erőszakos ragadozóknak festette le, a győzelemhez egyes becslések szerint akkor is a latino szavazat 47 százalékára lenne szüksége idén egy republikánus jelöltnek. A Romney–Ryan tandemnek 2012-ben e szavazat 27 százalékát sikerült megszereznie, és ők jelentősen kisebb gödörből integetve próbálták megszólítani a szóban forgó csoportot. Így maradnak az afroamerikaik, mint jelentős kisebbségi bázis – ők pedig még nagyobb arányban hajlanak a demokraták irányába.

Félreértés azonban ne essék, Trump (most már) elég komolyan veszi a versenyt. Van tévészpotja, jelentős mennyiségű pénzt költött reklámfelületekre, és stábja masszív választói adatbázissal rendelkezik, amely szintén a modern kampányok nélkülözhetetlen kelléke. Nem arról van szó tehát, hogy Trumpot nem érdekli, meddig viszi a versenyben. Kétségtelenül ambiciózus alkat, és minél tovább játszhatja új szerepét, annál jobb. Ez azonban nem jelenti azt, hogy számára az elnökség lenne az egyetlen elfogadható végeredmény. Az ugyanis sok, és számára jó eséllyel nem hiányzó felelősséggel (értsd: kevés pénzt hozó nyűggel) jár. Amint ezt belátjuk, az is világossá válik, hogy Trump már hónapokkal ezelőtt nyert, hiszen híresebb, befolyásosabb és fontosabb, mint valaha.

Innentől számára minden más csak ajándék.

Pálmai Zsolt

Zsolt az Antall József Tudásközpont Transzatlanti Kapcsolatok irodájának vezetője. Jelenleg doktorandusz hallgató (amerikanisztika) az ELTE-n.

A dupla ír és a holland szendvics története

A nemzetközi nagyvállalatok, valamint neves tanácsadóik minimum az 1980-as évek óta büszkén vallják, hogy egy dupla írnél, vagy egy holland szendvicsnél nincs jobb. A felnőtt filmes áthallás ellenére azonban e két fogalom nem valamiféle perverz, szerepjátékos pozitúra, hanem egy nagyon is ismert és hatékony adótervezési megoldást takar. A híres alkalmazók között találjuk korunk legfontosabb multijait, így az Apple-Google-Facebook triót, ahogy a Starbucks kávézó óriást, az Amazont és a Microsoftot. A politika viszont lehet, hogy hamarosan véget vet az aranykornak.

Történetünk valahol a ’80-as évek elején, az Apple Inc. központjában kezdődik. A legendás Steve Jobs és vállalata ugyanis nem csak a személyi számítógépek, mobiltelefonok, karórák, vagy a márka-vásárló kapcsolatok forradalmasításában járt, és jár élen, hanem a nemzetközi adótervezésben is egy teljesen új modellt honosított meg: ez volt a dupla ír adóstruktúra. A megoldás rövid lényege, hogy az Apple ennek felhasználásával képessé vált arra, hogy minimális adót fizessen lényegében mindenhol, ahol egyébként az őt terhelő adó jóval magasabb lenne – elsősorban az Egyesült Államokban.

Dupla Ír-struktúra a gyakorlatban: Az amerikai multi ír leánya bár Írországban van bejegyezve, papíron mégis egy offshore szigetről (pl. Bermuda, Kajmán-szigetek, Virgin-szigetek) irányítják, aminek igen fontos következménye, hogy a „két székhelyűség” miatt a cég az amerikai adószabályok szerint írnek számít, viszont az ír szabályok szerint bermudainak, ezért (ír szabályok miatt) minimális adókötelezettség terheli csak.

Ennek nyomán elő áll egy olyan helyzet, hogy az Apple (vagy bármelyik másik, hasonló adótervezési megoldást használó nagyvállalat) függetlenül attól, hogy származás szerint mondjuk amerikai, eladásokban a legnagyobb profitot az Egyesült Királyságban realizálja, vagy árbevétele kiugróan magas a magyar piacon, az ír (vagy luxembourgi / lichtensteini / offshore szigeteki) adószabályok szerint minimális adóalap után kell adót fizetnie. Kiváltképpen akkor, ha a dupla ír struktúrát megbolondítják a tanácsadók egy ún. holland szendviccsel is. És ezt persze gyakran meg is teszik.

Dupla Ír + Holland Szendvics-struktúra a gyakorlatban: Az Apple elad londoni márkaboltjában egy iPhonet, és az ebből származó bevételét rögtön átutalja ír leányának, amely rendelkezik az iPhone szellemi tulajdonjogával. Ezt a tranzakciót az ír szabályok szerint 12,5 százalékos adószint terheli, de mivel az Apple jogdíjat fizet egy másik, holland leányának az eladás után, ezért ír adóalapja, a jogdíj leírásnak köszönhetően jelentősen csökken. A holland leány azonban nem tartja a megkapott pénzt, hanem továbbutalja ezt egy másik ír leánynak, amely, újfent köszönhetően az ír szabályozásnak (EU-belüli tranzakció után nincs forrásadó fizetési kötelezettség // Írországban bejegyzett, de országon kívülről irányított cég nem fizet adót), egyetlen eurót nem fizet.

A technikalitásokon túl ez tehát azt jelenti, hogy 2012-ben a Google például „csak” 17 millió eurónyi társasági adót fizetett be az ír költségvetésbe (15,5 milliárd euró éves árbevétel mellett), vagy azt, hogy a Starbucks konkrétan évekig nem fizetett adót az Egyesült Királyságban, ahogy a Microsoft is elérte, hogy milliárdos web-alapú bevételei után egyetlen fontot sem fizetett a londoni kincstárba. Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet: 1948-ban alakult nemzetközi gazdasági szervezet, amely a Marshall-terv hatékony kivitelezésére jött létre; jelenleg az OECD a világ 34 leggazdagabb államát tömöríti, köztük – 1996 óta – Magyarországot) meglehetősen visszafogott tavalyi becslése szerint a nemzetközi nagyvállalatok által alkalmazott adótervezési gyakorlat a világ társasági adó bevételeinek nagyjából 4-10 százalékát érintik; éves (!) szinten ez kb. 100 - 250 milliárd dolláros kiesést jelent.

A bennem élő szocialista, borúsabb napokon sztálinista (mint talán mindenki másban) ezek után természetesen teljes bevétel elkobzásért, vasvilláért, munkatáborért és fejek hullásáért kiállt. Fontos azonban aláhúzni, hogy ez, bármennyire is visszatetsző és súlyosan kártékony módszer, teljesen legális. Ettől még persze kevéssé lesznek szimpatikusak multik és tanácsadóik, nagyon helyesen, és kevéssé kell magukat visszafogni politikusnak és nemzetközi szervezeteknek, a radikális változások eléréséért. Van ennek az egésznek viszont egy nagyon fontos és érdekes aspektusa.

appleado.jpg

("Hol a pénz?" - Az Apple Inc. vezetői szenátusi meghallgatásuk előtt, f: blogs.ft.com)

Egyfelől, vérmérséklettől függően, üdvözölendő/elutasítható az a proaktív magatartás, amit a kérdésben a nemzetközi nagyvállalatok mutatnak – az észt kormánnyal és adóhivatallal együttműködő Uber, a két egymást követő évben is 20 millió fontot soron kívül a brit adóhivatal számára befizető Starbucks (függetlenül az effektív adókötelezettség mértékétől), vagy a Google, a napokban elfogadott, 130 millió fontos egyszeri adófizetési megállapodása a brit kormánnyal. Másfelől jó látni, hogy a világ vezető gazdaságai (élén politikusaikkal) és szócsövük, az OECD, törekvése – papíron legalábbis – a jó irányba mutat a jövőbeli szabályozást illetően. Ez ugyanis egy őszintébb és igazságosabb társadalom eléréshez elengedhetetlen feltétel.

A magam részéről azonban pesszimista vagyok ezen felajánlások, illetve a Google esetében megállapodások cinikus és lényegében átláthatatlan volta miatt. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez közelebb hoz minket egy egészségesebb, a valós bevételek / profitok / tranzakciók után történő adófizetések rendszeréhez. Hiszen az OECD például jót akar, ez látható, de a gyakorlatot azért mindenképpen érdemes lesz megvárni, lévén a részletek azon állnak vagy buknak – márpedig ezekhez lesz egy két szava a nagyvállalatoknak és az őket feltétel nélkül képviselő politikusoknak.

De – bár minden bizonnyal jót akar – a brit kormány, azzal, hogy lényegében semmilyen lényeges részlet nem szivárgott ki a Google megállapodásról (ahogy korábban a banki megállapodásokról sem, a világválság felelőseit és jogos büntetésüket illetően), a bizakodás több mint megalapozatlan. Hiszen szó van arról, hogy a Google egy új számítási struktúra alapján fog ezentúl adót fizetni az Egyesült Királyságban. De pontosan mit takar ez a struktúra? Alkalmazható lesz ez máshol is az EU-n belül? Illetve, miért pont 130 millió fontot fizet a vállalat? Miért csak 13 millió fonttal fizet többet a cég ahhoz képest, amit anno már befizetett 2014 eleje és 2015 közepe között? Főleg úgy, hogy a Google UK teljes 2014-es árbevétele meghaladta a 6 milliárd fontot. Ezekre viszont sajnos nincs válasz.

És az igazi probléma az, hogy valószínűleg nem is lesz.

Németh Áron Attila

Az „Új Visegrád” Brüsszel romjain épül – válasz a hvg.hu: "Új Visegrád: önként vállalt elszigetelődés?" című cikkére

A visegrádi országok együttműködését jelenleg ezen országok kormányainak rövidtávú érdekei motiválják Krekó Péter és Zgut Edit, a hvg.hu-n megjelent elemzése szerint. A szerzők állításával ellentétben azonban az „Új Visegrád” kialakulása mögött, elsősorban nem belpolitikai érdekek, hanem Nyugat-Európa válsága és Brüsszel eljelentéktelenedése áll.

A kelet-európai államok meglepő egységfrontot alkottak a migránsválság kérdésében, gyakorlati lépéseket tettek a bevándorlók fizikai beérkezésével szemben, ugyanakkor ennél fontosabb, hogy következmények nélkül elutasíthatták a közös, brüsszeli választ, amely szétosztaná a menekülteket a tagállamok között. Brüsszel és az “Új Visegrád” közötti konfliktus sokkal inkább szól az Uniós projekt bukásáról, mint bármiféle kelet-európai idegengyűlöletről, vagy belpolitikai szándékokról. Természetesen nem az Európai Unió egésze bukott meg, hanem a kilencvenes évek óta Kelet-Európát is magába szippantó optimizmus, miszerint pusztán bürokratikus eszközökkel létrehozható egy föderális/konföderális összeurópai állam. A 2008-as gazdasági válság kirobbantotta európai politikai válság egyértelművé tette, hogy ez az idealisztikus út kudarcba fulladt. A visegrádi államoknak újra kell kalibrálniuk külpolitikai orientációját, hiszen a válság nem tőlünk indult: Európa centruma és perifériája került egymással szembe és a különböző, visegrádiaktól függetlenül alakuló érdekek mentén regionális blokkok laza halmazává bomlik az Európai Unió és megtörik a Berlin-Párizs-London tengely.

visegrad-fou_20131104065031800.jpg

Elszigetelődés helyett válságreakció az "Új Visegrád" (kép forrása: bbj.hu)

Ahogyan a Political Capital elemzése is rámutat, 2020-tól kezdve minden bizonnyal jóval kevesebb brüsszeli támogatásokkal számolhatnak a visegrádi országok, mint korábban, ez azonban csupán Brüsszel meggyengülésének egyik felületes tünete, hiszen a támogatási hajlandóság apadása a nettó befizető államokban megelőzte a kelet-európai "különutas" politizálást. Az alapvető probléma éppen ezért, hogy az Európai Unió sokkal inkább támaszkodott az integráció egyben tartása érdekében szétosztott „jutalmakra”, mint a kilátásba helyezhető központi büntetésre, amennyiben a tagállamok eltérnek a brüsszeli politikától. A gazdasági válság miatt elapadó jutalmak elvesztésével így nem marad semmifajta központi eszköz, ami akár a visegrádiakat, akár másokat kényszerítene, hogy az egyes problémás kérdésekben alávessék magukat Brüsszel akaratának. A keleti-európai tagállamok ellenzékei ugyan örömmel látnák Brüsszel további beavatkozását a nemzetállamok belügyeibe, azonban ennek jelentősége egyre csökkenni fog.

A hvg.hu cikkével ellentétben ráadásul ez a folyamat nem fog Oroszország megerősödéséhez vezetni, éppen ellenkezőleg. A kényelmetlen brüsszeli döntéseket egyre inkább figyelmen kívül hagyó visegrádi államok, kiegészülve a régió további országaival, mint a baltiak és Románia, éppen a kőolaj világpiaci árától meggyengült, túlterjeszkedő Oroszország tartós gyengeségét fogják felhasználni, hogy benyomuljanak olyan, hagyományosan az orosz érdekszférába tartozó államokba, mint Ukrajna, Moldova és közelebb húzzák őket Európához (ebben az esetben Közép-Európához). Ezt a folyamatot nagyban támogatja már jelenleg is az Egyesült Államok, amelynek önmagában nem érdeke a közös európai projekt támogatása, „csupán” azt kell elérnie, hogy Oroszország ne léphessen fel hegemonként a kontinensen és valamifajta stabilitás megmaradjon Európában. Moszkva gyengülésével egyre kevésbé lesz meghatározó akár Magyarország politikájában az oroszbarátság, hiszen ahogy Brüsszelhez hasonlóan, Oroszország is egyre kevesebbet tud majd nyújtani Budapestnek. Ugyanakkor, akik most a magyar kormány hintapolitikájának veszélyességét hangsúlyozzák, érdemes lenne előbb Berlin és Róma külön alkuit aggodalommal figyelniük, amely éppen az EU közös energiapolitikáját ássa alá.

visegradi_allamfok2.jpg

Az "Új Visegrád" vezetői (euractiv.com)

Brüsszel meggyengülése és az Európai Unió régiókra bomlása növekvő bizonytalanságot fog hozni Európában, azonban a visegrádi államok véd és dacszövetsége csupán reakció Nyugat-Európa és az európai projekt válságára, nem annak kiváltó oka. A belpolitika helyett a visegrádi államok geopolitikai érdekei diktálják a szorosabb szövetséget és a részleges leválást az eljelentéktelenedő Brüsszelről, amíg az Európai Unió reformja az európai hatalmi központok konszenzusa hiányában várat magára.

Csepregi Zsolt

Kína tovább erősíti közel-keleti jelenlétét

Ebben az évben Hszi Csin-ping első külföldi útja a Közel-Keletre vezetett. Egyiptomban 2004-ben (Hu Csin-tao), Szaúd-Arábiában 2009-ben (Hu Csin-tao), Iránban pedig 2002-ben (Csian Cö-min) járt utoljára kínai elnök. Hszi januári körútja bár igencsak feszült geopolitikai légkörben zajlott, még így is sikerült számos kérdésben fontos megállapodásra, illetve előrelépésre jutni. Ez is jól mutatja, hogy a régió súlya folyamatosan növekszik a kínai külpolitikában.

Hatalmas várakozások előzték meg Hszi Csin-ping kínai elnök közel-keleti útját. A kínai és arab, valamint perzsa híroldalak kiemelten foglalkoztak a témával, egymás után jelentek meg az összefoglalók a közel-keleti államok és Kína viszonyáról, miközben a kínai állami hírtelevízióban (CCTV) állandó vendégek voltak a térséggel foglalkozó szakemberek. De vajon miért kísérte ekkora figyelem Hszi Csin-ping közel-keleti körútját?

Ennek egyrészt szimbolikus oka van, lévén az idén ünneplik a modern arab-kínai diplomáciai kapcsolatok felvételének hatvanadik évfordulóját. Másrészt a kínai elnök már tavaly tavasszal készült a térségbe, ám ezt a jemeni háború és több száz kínai kimenekítése miatt végül Peking lemondta. Harmadrészt a régió, még ha nincs is annyira a nyugati média és elemzők fókuszában, egyre fontosabb szerepet tölt be a kínai külpolitikában: a kereskedelmi volumen tavaly 250 milliárd dollárt tett ki; a kínai energiahordozó import (a kőolaj több mint fele, az LNG negyven százaléka) jelentős része a térségből származik; miközben a befektetések nagysága elérte a 70 milliárd USD-t. Továbbá az sem elhanyagolható tényező, hogy az arab országok lényeges elemét képezik Hszi „Út és Övezet” (One Belt, One Road) nevű, a régi selyem utat feltámasztó tervének.

kina-arab2.jpg

Végül nem hagyhatók figyelmen kívül az elmúlt hetek geopolitikai eseményei sem: Szaúd-Arábia és Irán között ismét kiújult az ellentét (Nimr an-Nimr kivégzését követően), ami csak tovább szította a szunnita-síita ellentétet a térség országaiban. Ez pedig rendkívül kényelmetlenül érintette a kínai vezetést, hiszen bár kétségtelen, hogy a kelet-ázsiai ország gazdasága örült az alacsony olajáraknak, egy elharapódzó konfliktus nagyon rosszul érintené a külpolitikáját. Főleg ha Pekingnek „választania kellene”, mivel mindkét állam – igaz más-más okokból – fontos szerepet tölt be a közel-keleti politikájában, ezért inkább közvetítőként lépett fel.

Ezen okok miatt Peking semmit sem bízott a véletlenre. Egy héttel a kínai elnök utazása előtt a Kínai Kommunista Párt nyilvánosságra hozta történelmének első, kizárólag az arab országokkal foglalkozó dokumentumát (China-Arab Policy Paper). Ez a dokumentum átalakította a korábbi kínai „ötdimenziós paradigmát” – energetika; kereskedelem és befektetések; biztonságpolitika, politikai találkozók, valamint kulturális-tudományos együttműködések – „1+2+3 kooperációs mintára”.

1+2+3 kooperáció: Ebben a struktúrában az 1-es a magot, vagyis az energetikát jelenti. A kettes az infrastruktúra fejlesztését és szállítási útvonalak (Új Selyemút Gazdasági Övezet) biztosítását. A hármas szám alatt pedig a három áttörést értik, vagyis a nukleáris energia, megújuló energiaforrások és űrkutatásban való együttműködést.

Az előzmények rövid vizsgálata után, érdemes megvizsgálnunk a kínai elnök közel-keleti útjának (kivéve Irán) egyes állomásait; Hszi Csin-ping teheráni látogatásának elemzése ugyanis egy későbbi cikk témáját adja majd. A kínai elnök január 19-én először Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceg-helyettessel, majd Szalmán bin Abdel-Azízzal folytatott tárgyalásokat. A kínai-szaúdi kereskedelem mérleg 70 milliárd dollárt tett ki 2015-ben, ami jelentős növekedést jelent ahhoz képest, hogy a két ország csak 1990-ben vette fel egymással a diplomáciai kapcsolatot. Ezen felül a kínai befektetők kb. 14 milliárd dollár értékben ruháztak be az országba, kiemelten az energiaszektorba; Szaúd-Arábia ráadásul azért is fontos szerepet tölt be Peking számára, mert Rijád vezető szerepet tölt be az Arab Ligában, az Öböl-menti Együttműködési Tanácsban (GCC) és bizonyos mértékben az egész „szunnita világban” is.

A szaúdi út eredménye, hogy a kínai-szaúdi kapcsolatokat egyfajta „átfogó stratégiai szintre” emelték. Megállapodásokat kötöttek a bilaterális kapcsolatok szinte minden dimenziójában: az ipari termelés növelésétől kezdve, a kínai új Selyem Út projekt támogatásán át, egészen az energetikai együttműködésekig bezárólag. Ez utóbbiban történt a legnagyobb előrelépés: kínai Sinopec és a szaúdi Aramco Yasref néven közös vállalatot indított az ország nyugati részében (Janbu-tartományban), mintegy 400 000 hordó/nap kitermelési kapacitással. Nagy meglepetést okozott továbbá az is, hogy Hszi szabadkereskedelmi övezetet szeretne létrehozni a GCC tagállamaival, ahogy például az is, hogy a jemeni háborúban – még ha csak szavak szintjén – Rijád mellé álltak.

Hszi Csin-ping közel-keleti útjának második állomása Egyiptom volt, Kairó ugyanis már régóta az egyik legfontosabb partnere Kínának: Egyiptom volt az első afrikai és arab ország, amely elismerte a Kínai Népköztársaságot 1956-ban. Fattah asz-Szíszi egyiptomi államfő, akárcsak elődei, fontosnak tartották a Kínával fenntartott viszonyt, részt vett a 2015-ös pekingi katonai parádén, ahova még egy hetvenfős katonai kontingenst is küldött.

aiib2.jpgA kapcsolat erősségének elsősorban persze geopolitikai okai vannak: az Új Selyemútban, amely egyrészt tengeren, másrészt szárazföldön kötné össze Európát Kelet-Ázsiával, kulcsszerepet játszik az észak-afrikai ország és annak két Szuezi csatornája. Szíszinek a beruházásokon és a gazdasági segélynyújtáson kívül két politikai okból is fontos Peking: egyrészt igyekszik diverzifikálni a külkapcsolatait, és nem akarja  a Mubarak idején megszokott Amerika-barát politikát folytatni. Másrészt ellensúlyozni szeretné az Öböl-menti monarchiáktól való pénzügyi és energetikai függőséget, mivel az utóbbi időben elakadtak az ezzel kapcsolatos tárgyalások és Szíszinek is megromlott a viszonya az új szaúdi vezetéssel.

A kínai államfővel együtt tizenegy kínai vállalat vezetője érkezett Egyiptomba és mintegy tizenöt projektet jelentettek be. Kína egymilliárd dolláros kölcsönt nyújt az Egyiptomi Központi Banknak, és további  700 millió dolláros hitelt biztosít az ország legrégebbi pénzintézete, az Egyiptomi Nemzeti Bank számára. Megegyeztek a SEZ (különleges gazdasági övezet) kibővítéséről: az egyiptomi-kínai SETCZ (Szuezi Gazdasági és Kereskedelmi Kooperációs Övezet) 10 000 új munkahelyet, és hozzávetőlegesen 2,5 milliárd dollárnyi befektetést jelentene. Kína segítene még mérsékelni Egyiptom súlyos energiahiányát, szénerőművek (Vörös-tenger mellett) és elektromos hálózatok építésével. Peking ezen felül befektet Egyiptom „új főváros” projektjébe, amelynek célja, hogy az adminisztrációs és kormányzati intézményeknek számára külön városrészt hoznának létre Kairó mellett. Ebbe mintegy 17,7 milliárd dollárnyi befektetést ígért négy kínai vállalat, ami tartalmazza az új egyiptomi parlament megépítését is.

Hszi egyiptomi útjához még fontos hozzátenni, hogy január 21-én beszédet tartott az Arab Liga épületében is. A beszédének legfontosabb részei voltak a régió stabilitása tett közös erőfeszítések, a külső hatalmak unilaterális akcióinak a megakadályozása és kifejezte abbéli reményét, hogy az Új Selyemút projektből az egész Közel-Kelet profitálni fog. A kínai elnök bejelentette, hogy mintegy 7,6 millió dolláros támogatást adnak a Palesztin Hatósának, 10 milliárd dolláros kedvezményes kölcsönt az arab országoknak, és 35 milliós humanitárius segélyekben részesítik az olyan háborúba süppedt országokat, mint Szíria, Líbia és Jemen.

Hszi Csin-ping 2013-as hatalomra kerülése óta most először járt a térségben, de ez semmit nem von le az út fontosságából, vagy abból a pozitív visszhangból, amit szinte minden arab országban tapasztalni lehetett.  Sokak szerint a körút Hszi sokkal magabiztosabb külpolitikájának a bizonyítéka volt, ami előrevetíti egy nagyobb kínai – főleg gazdasági – szerepvállalást a közel-keleti régióban. De vajon Peking képes lesz sikert aratni és helyt állni ott, ahol korábban sem Moszkva, sem Washington nem tudott?

Krajcsír Lukács

Lukács nemzetközi tanulmányok elemző, elemzési területe a közel-keleti és kelet-ázsiai országok kapcsolata. Diplomáit a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, valamint a Pannon Egyetemen szerezte. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetemen.

A hollandok lehetnek Ukrajna végzete

Április 6-án népszavazást tart Hollandia az EU-ukrán társulási szerződésről. A szerződés életbe lépésének megakadályozására, illetve az ukrán EU-s tagság általános ellenzéseként tavaly októberben a GeenPeil bizottság sikeres aláírásgyűjtésbe kezdett, majdnem félmillió embert maguk mellé állítva. A társulási szerződés elfogadásáról így népszavazást kell tartani, és a jelenlegi felmérések szerint egy ilyenen a többség nemmel szavazna. A népszavazás eredménye ugyan nem jogerős, de Mark Rutte kabinetjének súlyos érvekkel kellene alátámasztania az eredmény esetleges elutasítását. A kampány 2016-ban gőzerővel beindult, az ügyben pár hét alatt megszólaltak az aláírásgyűjtés szervezői, neves holland professzorok, sőt, Jean-Claude Juncker is.

Az EU és Ukrajna közötti társulási szerződést ugyan a Viktor Janukovics utáni ukrán vezetés és az EU 2014 szeptemberében már ratifikálta, a hivatalos hatályba lépésre terv szerint csak 2016. január 1-jén került volna sor. Eddig volt ideje a 28 EU-tagállamnak külön-külön is jóváhagynia a szerződést. Mivel Hollandia, Belgiummal és Ciprussal egyetemben még nem ratifikálta a megállapodást, az hivatalosan még nincs érvényben. „Ideiglenes alapon” azonban a szerződésben foglaltak legfontosabb része már 2014-ben életbe lépett. Ez azt jelenti, hogy a megállapodás azon részei, amelyek az EU hatáskörébe tartoznak, például a szabad kereskedelem és vámok eltörlése, az összes tagország hivatalos ratifikálása nélkül is érvényesek.

hollandi1.jpg

("Valóban a demokrácia őrzői?" - GeenPeil alapítók, f: rtlnieuws.nl)

A GeenPeil aktivistái szerint ez a mechanizmus azonban összeegyeztethetetlen a holland demokratikus alapértékekkel és csak Brüsszel javát szolgálja. Thierry Baudet, konzervatív publicista és a GeenPeil bizottság egyik alapítója január 18-án írásban követelte a kormánytól, hogy az azonnali hatállyal szüntesse be a szerződés Hollandia általi végrehajtását, amíg a holland nép erről véleményt nem nyilvánít. Továbbá az Európai Tanács soros elnökeként Hollandiának mind Ukrajna felé, mind az EU felé világosan ki kell mondania, hogy a szerződés a népszavazásig érvénytelen.

A holland parlament ugyan már elfogadta a ratifikálásról szóló törvénymódosítást, viszont ha a lakosság többsége a törvény ellen szavaz, fennáll a lehetőség, hogy a javaslatot visszavonják. Egy nemleges eredményre a statisztikák szerint egyébiránt elég nagy az esély. A Volkskrant mérése szerint 8800 megkérdezett 54 százaléka nemmel szavazna. Ebben az esetben Mark Rutte kabinetje nehéz döntés elé kerül. A kabinet dönthet úgy, hogy a népszavazás eredményét ugyan megfontolja, de azzal ellenkezve életbe lépteti a ratifikálásról szóló törvényt. Ezt egyrészről megteheti, mivel a népszavazás eredménye nem jogerős. Másrészről viszont ezzel a lépéssel a kormánypárt, a konzervatív-liberális VVD további szavazókat veszthet az egyébként is egyre népszerűbb nacionalista PVV-vel szemben. Amennyiben a kormány úgy dönt, hogy a népakaratnak engedve nem ratifikálja a társulási szerződést, az nemzetközi szinten teljesen új helyzetet teremtene, mivel még sosem fordult elő, hogy egy EU-s tagállam nem fogadott volna el egy nemzetközi megállapodást.

hollandia2.jpg

("Mentsük meg a demokráciát! Csatlakozz.")

Jean-Claude Juncker uniós bizottsági elnök szerint ez kontinentális válsághoz, és az orosz befolyás megerősödéséhez vezetne. Ezért reméli, hogy a hollandok nem fognak nemmel szavazni „olyan okok miatt, amelyeknek nincs közük a társulási szerződéshez”, utalva az egyre növekvő holland euroszkepticizmusra.  A leideni és utrechti egyetemek nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szakértői szerint azonban egy ilyen népszavazás csak csalódással végződhet. Szerintük a GeenPeil aktivistái egy olyan folyamatba próbálnak meg beleszólni, amely nagyrészt Hollandián kívül történik, így erre egy holland népszavazás nem lesz hatással. Ha egy olyan kis ország, mint Hollandia egy ilyen nagyságú nemzetközi folyamatra nyomást tudna gyakorolni, az a mindenkori holland kormány folyamatos erőfeszítéseinek eredménye lenne, amely politikának folyamatosan és rugalmasan kellene kapcsolódnia az új nemzetközi fejleményekhez.  Az NRC Handelsblad EU-s tudósítói is ezen a véleményen vannak, szerintük nemleges eredmény esetén az EU diplomáciai megoldásra törekedne és a társulási szerződés főbb részei továbbra is hatályban maradnának. Ideiglenes alapon.

Szilágyi János Máté

János kommunikációs szakértő, kiemelt kutatási területe a holland belpolitika, a multikulturalizmus-kulturfundamentalizmus kérdései, valamint a muszlim kisebbségek európai integrációja. Diplomáit a Debreceni Egyetemen, valamint az Utrechti Egyetemen szerezte. CEEPUS és Erasmus-ösztöndíjas. 

Összenő, ami összetartozik: küszöbön áll a török-izraeli kiegyezés

Török sajtóértesülések szerint Ankara már döntött következő tel-avivi nagykövetének személyéről, jelezve, hogy a két közel-keleti állam hamarosan meg tud egyezni a kiegyezésről, és folytatni tudja a korábbi, rendkívül intenzív kooperációt. A török-izraeli kiegyezés nyomán egy új hatalmi tengely látszik kirajzolódni a forrongó térségben.

Törökország és Izrael kapcsolata közel két évtizedes, szoros együttműködést követően a 2010-es Mavi Marmara incidenst követően futott zátonyra, miután az izraeli fegyveres erők katonai akciója során több török állampolgár életét vesztette a Hamasz terrorszervezete által uralt Gázai övezet tengeri blokádját áttörni kívánó hajó elfoglalásakor. Az eset nyomán kialakult diplomáciai válság során a kapcsolatok befagytak, a korábbi védelmi ipari projekteket a török fél felmondta, ezzel Izrael egyik legfontosabb közel-keleti partnerét veszítette el. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök 2013-ban bocsánatot kért az incidens során bekövetkezett halálesetekért, azonban továbbra is megoldatlan maradt az áldozatok családjának kompenzációja, és ami ennél kritikusabb kérdés a török követelés miszerint a „Gázai övezet blokádját fel kell oldani”. Izrael, az övezetből érkező rendszeres rakétatámadások miatt az egyik legkomolyabb nemzetbiztonsági kockázattal járó lépésként tekintett a feltételre és elutasította azt.

1032010808.jpg

Hamarosan újra egymás mellett állhatnak a korábbi szövetségesek (forrás: AP)

A török fél álláspontja és magatartása 2015 végére alapvetően megváltozott, az „arab tavasz” felkeléshullámainak következtében az első időszakban Ankara számára kedvező fejlemények mindegyike katasztrófába torkollott a törökök szempontjából. Egyiptom katonai kormányzatával a viszony mára minden korábbinál jobban elmérgesedett, Iránnal szembekerült Szíriában és Irakban. Oroszország tavaly őssel kezdődő beavatkozása a szír kormányerők mellett újfent szükségessé tették, hogy Ankara összezárjon NATO szövetségeseivel. Ez a folyamat egyben elkerülhetetlenné tette, hogy Törökország visszaszerezze az elmúlt években elhidegült közel-keleti partnereit, így Izraelt is. Recep Tayyip Erdogan török elnök 2015 decemberétől kezdődően több ízben is az utóbbi fél évtized leginkább Izrael-barát nyilatkozatait tette a sajtóban, kijelentve, hogy a „két államnak szüksége van egymásra”.

A retorikai gesztusok mögött alapvető geopolitikai érdekek és egy felgyorsuló kétoldalú diplomáciai folyamat áll. A két állam képviselőinek decemberben sikerült előzetes megállapodásra jutniuk a kapcsolatok normalizációjának feltételei kapcsán, a kártérítés kérdésében Izrael minden bizonnyal engedni tud a török követeléseknek (mintegy 20 millió dolláros összegről van szó), miközben Törökországnak szükségszerűen lazítania kell a Gázai övezetet érintő igényein. Ankara számára jelenleg sokkal fontosabb Izrael támogatása a terrorellenes küzdelemben. Különösképp a január 12-i isztambuli robbantásos merényletek következtében Törökország nem engedheti meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja az izraeliek szolgálatait a titkosszolgálati információk megosztásban. Ugyanakkor a pattanásig feszült viszony Oroszországgal veszélybe sodorta a jelentős mennyiségű orosz földgázt importáló Törökország energiaellátásának biztonságát, így ugyancsak török sajtóértesülések szerint Izrael, amely az elmúlt években földgáznagyhatalommá vált a térségben, jelentős mennyiségű földgázt szállít majd a török félnek a kiegyezést követően.

Izrael számára a törökökkel való kiegyezés ugyancsak kiemelt jelentőségű, hiszen Jeruzsálem nem csupán az Irán vezette síita tengely fenyegetésével szemben számít Törökország segítségére, hanem a palesztin kérdésben is Ankara stabilizáló szerepét igényeli. A 2015 őszén fellángolt „Kés Intifáda”, azaz magányos támadók által elkövetett terrortámadásokkal szemben Izrael a palesztin területek gazdasági helyzetének fejlesztésén keresztül kívánja biztosítani a stabilitást, ehhez pedig Ankara közvetítése, befektetései elengedhetetlenek, miközben Erdogan kapcsolatai a Hamasszal a Gázai övezet nyugalmához is képesek hozzájárulni.

A Közel-Kelet hatalmi viszonyainak átrendeződése során mind Törökország, mind Izrael új veszélyekkel találta szembe magát, újra szükségessé téve a szoros együttműködést. A ciprusi kérdés a tervek szerinti 2016 májusában esedékes megoldása egyben lehetőséget ad arra, hogy a Földközi-tenger medencéjének keleti felében egy új hatalmi tengely jöhessen létre, az energiahordozók minden fél számára gyümölcsöző kereskedelmére és a közös biztonsági fenyegetések elhárítására alapozva. Ez a most alakulóban lévő együttműködés ugyanakkor az Európai Unió számára is számos új, kiaknázandó lehetőségeket kínál délkeleti szomszédságában, így Magyarország szempontjából sem közömbös Jeruzsálem és Ankara küszöbön álló kiegyezése.

Csepregi Zsolt

Tajvan: Kínának egy nővel kell farkasszemet nézni

Nem okozott meglepetést Tajvan, sorrendben 6-ik szabad parlamenti- és elnökválasztásának eredménye. A Demokratikus Haladás Párt (DPP) ugyanis már a 2014. novemberi helyhatósági választásokon is elsöprő vereséget mért a kormányról most leköszönő Nemzeti Pártra (Kuomintang, KMT). Ez volt az az intőjel, aminek hatására az akkori miniszterelnök, Csiang Ji-hua lemondott, továbbá Ma Jing-csiu, a most hivatalából távozó elnök tudomásul véve a lakosság kiábrándultságát, búcsút vett a KMT pártelnöki pozíciójától.

A tajvani törvényhozásba 113 képviselő kerülhet be, akikből 73-at közvetlenül, 6-ot a bennszülött közösségek ugyancsak közvetlenül választanak, míg a fennmaradó 34 helyet az országos listán a pártokra leadott mandátumok arányában osztják el. Több mint valószínű, hogy a mostani választásokat követően a DPP átveszi a KMT-től a többségi arányt. Az ezt illető hivatalos adatok azonban még nem állnak rendelkezésre. Csaj Ing-ven elnök asszony (56,15 százalék) a Kínai Köztársaság megalapítása óta a második olyan politikus, aki nem a volt kormánypárti KMT tagja.

Ma Jing-csiu ex-elnök esetében aligha volt kockáztatnivaló, hiszen 2008 óta a második, egyben utolsó ciklusát töltötte államelnökként. Pártjának viszont annál inkább volt félnivalója. A KMT eredetileg szintén egy női elnökjelöltet (Hung Hsziu-csu, közkedvelt becenevén „kis erős paprika”) állított, azonban a közvélemény kutatások által kimutatott népszerűtlenségére hivatkozva a választások előtt három hónappal a KMT rendhagyó ülésén megszavazta visszalépését. Most szombaton a KMT színeiben arra az Eric Csu-ra (31,1 százalék) lehetett szavazni, akit a 2014-es helyhatósági választáson újraválasztottak New Taipei City polgármesterének, és aki Ma Jing-csiu után elfoglalta a KMT pártelnöki székét.

Tajvan politikai térképe 2014 vége óta tehát gyökeresen átszíneződött. Eddig a sziget középső, de leginkább az északi része stabilan a KMT bázisának számított, kék színnel azonosítva magát. A déli területek hagyományosan a DPP támaszát képzik, zöld színnel jelölik magukat. Mivel a 6 tartományi szintű városból a KMT csak 1-et tudott megtartani az eddigi 4 helyett, így borítékolható volt a mai választás eredménye. És, hogy pontos miért rendült meg a KMT-ben, és egykori vezetőjében a bizalom?

Sokan a KMT túlzott Kína-barát politikáját tartják bukásuk legfőbb okának. Meglátásom szerint azonban a valós indok ennél jóval árnyaltabb. Ma ex-elnök ígéretei egyszerűen nem váltak valóra a gazdasági prosperitást illetően, ezért a lakosság bizalmát vesztette benne és pártjában. A Kínával való szorosabb együttműködés záloga, eszköze volt a KMT által ígértek teljesítésének, miszerint növekedni fog Tajvan gazdasági teljesítménye, vele együtt pedig a reálbérek, amik együttesen majd a társadalmi egyenlőtlenségek csökkenéséhez vezetnek. Ettől várta mind a KMT, mind a lakosság a pozitív változásokat. Nem így lett. Amit azonban sikerült a Ma kormánynak elérnie, az a Pekinghez való történelmi jelentőségű közeledés. Ebből viszont tény, csillagos ötösre vizsgázott.
tajvan1.jpg

("Egy darabig nem készül hasonló" - Ma Jing-csiu és Hszi Csin-ping, f: straitstimes.com)

Mérföldkőnek számított így például a két fél által aláírt Gazdasági Együttműködési Keretegyezmény (Economic Cooperation Framework Agreement, ECFA). A 2010. szeptember 12-én hatályba lépett megállapodás első lépéseként 2013 elejére 539 tajvani és 267 kínai árucsoportra vonatkozóan szüntették meg az importvámokat. Tajvan legnagyobb exportpiaca a szárazföld, ezért az egyezmény ezen része tagadhatatlanul kedvező a szigetre nézve. Az ECFA másik, a szolgáltatási szektor kölcsönös liberalizálására vonatkozó részszerződésének értelmében Tajvan 64, a szárazföldi Kína pedig 80 szolgáltatási ágat nyitna meg a másik fél befektetői előtt. Az utóbbit már nem sikerült hatályba léptetni, mert az eddigi Kína-barátságból előnyt nem látó tajvani lakosság hangot adott aggályainak, miszerint a szektorok megnyitásával szárazföldi munkaerő áraszthatja majd el a szigetet, ezzel együtt pedig politikai és gazdasági befolyást szerezhet Tajvan kulcsiparágaiban. Az ellenkezésnek hangot adó esemény a 2014. március végi, napraforgómozgalom néven elhíresült kezdeményezés volt, amely mögött fiatal értelmiségiek álltak, hogy megakadályozzák a szerződés ratifikálását. A dolog érdekessége, hogy a diákmozgalmat vezető fiatalok közül néhányan később megalapították az Új Erő Pártot (NPP), akik a DPP-vel ellentétben a szárazföldtől való radikálisabb elhatárolódás mellett kötelezték el magukat.

Az elmúlt bő egy évben azonban nem az NPP volt az egyetlen, a diákmozgalom köpönyegéből előbújó fiatal és lendületes párt, politikai szerveződés, lévén, számos hasonló szervezet megjelent a porondon. Ezt az irányt egyébiránt jól mutatja, hogy a már sokszor emlegetett 2014-es helyhatósági választáson a 20-29 éves korosztály 70 százaléka vett részt a voksoláson, ami abszolút rekord az eddigi választások történetében. Kétségtelenül elkezdődött tehát egy tömeges tajvani identitáskeresési- és érvényesítési folyamat. Ezt az új lendületet a 2015 novemberi történelmi jelentőségű elnöktalálkozó sem törte meg, amikor a Kínai Köztársaság 1949-es alapítása óta Ma elnök szorgalmazására először találkozott a két ország elnöke. Hszi Csin-ping és Ma Jing-csiu formális találkozójára Szingapúrban került sor, két hónappal a szombati választások előtt.

Ennek fényében természetesen vitathatatlan, hogy a DPP most következő négy évének fő fókusza a Kínával való viszony lesz. A DPP hagyományosan Tajvan függetlenedése mellett kampányol. Az új elnök azonban minden bizonnyal az arany középutat választja majd a kérdéses ügy megválaszolására, hiszen Kína stratégiai fontosságú gazdasági partner számukra. Ahogy programjában is kifejtette, törekszik a status quo fenntartására, azaz a demokratikus berendezkedés erősítésére, és ezzel egyidejűen a Kínával való békés kapcsolat fenntartására. Továbbá diverzifikálni szándékozik Tajvan gazdasági kapcsolatait. Ennek érdekében továbbfejleszti az Egyesült Államokkal és a Japánnal való együttműködéseket, illetve regionális partnerségek kiépítésén fog dolgozni. Ma Jing-csiuhoz hasonlóan elengedhetetlennek tartja a Csendes-óceáni Partnerséghez (Trans-Pacific Partnership, TPP) való csatlakozást.
tajvan2.jpg

("Nem csak saját országával, de Kínával is birkóznia kell" - Csaj Ing-ven, f: reuters.com)

Csaj Ing-ven a következő területeken ígér még reformokat: fiatalok munkaszerzése és az ehhez szükséges innováció és technológia térnyerése, munkabérek emelése, az irreálisan magas ingatlanárak orvoslása, fiatalok lakás és családalapítási támogatása, nyugdíjrendszer reformja, hatékony kommunikáció a lakossággal, a kormány adatainak átláthatósága és a Tajvanon élő bennszülött lakosság érdekeinek érvényesítése. A beiktatásra váró elnök továbbá alkotmányos kiegészítést javasol a törvényhozó testület reprezentatívabbá tételére, lejjebb vinné például a törvényhozó testületbe való bekerülés feltételeit, ami eredményezheti a függetlenségpárti harmadik erő pártjainak könnyebb bejutását. Utóbbi tervéhez persze még biztosan lesz Pekingnek is pár keresetlen szava. Peking a választások előtt ugyanis nyilatkozatba adta, hogy az eredményétől függetlenül hajlandó a további együttműködésre, amennyiben az új hatalom elfogadja az 1992-es egyezményben foglalt Egy Kína elvet. Ezt az egyezményt azonban a DPP, legalábbis hivatalosan, még sohasem szentesítette.

Kovács Orsolya Gabriella

Orsolya nemzetközi kapcsolatok szakértő, kiemelt kutatási területe Tajvan. Diplomáit a Budapesti Gazdasági Főiskolán, valamint Tajvan egyik vezető felsőoktatási intézményében, a Nemzeti Szun Jat-szen Egyetemen szerezte. Jelenleg az Antall József Tudásközpont, Ázsiai és afrikai kapcsolatok irodájának vezetője.

Ennyi volt.

Itt a vége. Biztosan. Örökre. Ennyi volt. Nehéz döntés volt. Sokat gondolkodtam rajta egyedül, de talán még többet gondolkodtunk rajta együtt, szerkesztői csapatként. De tény, bármennyit is agyaltunk külön és együtt, csűrtük-csavartuk a tapasztalatokat, lehetőségeket, a vége mindig ugyanez lett: be kell fejeznünk.

Be kell, mert amit lehetett, lényegében elértük. A semmiből indulva létrehoztunk egy olyan külpolitikai blogot, ami nem csak szerintünk, de szerintetek, olvasók szerint is az egyik legjobb dolog volt, ami a rendszerváltás óta történt a magyar külpolitikai újságírással. Szakmaiság, minőségi, mégis könnyen fogyasztható írások, változatos tartalom, kritikai szemlélet, értelmes vitakultúra, igazi közösség.  Ez volt a DiploMaci. Persze a trollok szerint mindeközben voltunk nácik, fasiszták, zsidók, kommunisták, cionisták, Fidesz-bérencek, balliberálisok, idióták, hülyék, buták, tehetségtelenek, modorosak, szarháziak, akiket hol a kormány, hol az ellenzék, hol Simicska, hol pedig Soros György pénzel. Pedig valójában soha egyetlen fillért nem termelt a DiploMaci, mert nem ez volt a cél, hanem, hogy otthonra találjanak azok, akiket érdekelnek a nemzetközi ügyek, akiknek fontos Magyarország és hazánk külpolitikai helyzete, és akik szeretnek különböző véleményeket olvasni, érdemben vitázni, de legfőbbképp: kritikailag gondolkodni.

Az eredeti célunkat tehát elértük: valódi otthona lett a minőségi magyar külpolitikai újságírásnak. De ezt nem csak mi, vagy Ti, olvasók tudjátok megerősíteni, hanem az eredményeink is. 5 év alatt voltunk hatodikok az ország legrangosabb blogversenyén, a Goldenblogon (tavaly, elsőként a hazai külpolitikai szakblogok történetében) szerepeltünk több mint 500-szor az Index főoldalán, továbbá a Figyelő, a HVG, a Mandiner, a Portfolio és az Index2 hasábjain, illetve vette át a cikkünket a Hír24 is. A Facebook követőink száma eközben 80-ról 1.800+ főre bővült, és tartottunk egy sor előadást fiatal, érdeklődő, és rendkívül tehetséges fiatalnak különböző egyetemi diákszervezetekben, szakkollégiumokban, valamint nyilatkoztunk és előadóként léptünk fel több komoly fórumon.

A fentiek ellenére, ennek a történetnek a mai nappal vége: a DiploMaci megszűnik… mégpedig azért, hogy átalakult formában kezdhesse meg a felnőtt életét. MIVAN? EZ NEM A VÉG? NEM BIZONY!

churchill.jpg

("Hölgyeim és Uraim, a hétfői viszontlátásig")

Bár ezt ugye nem is írtam, csakhogy vége a fiatalkornak: mert annak tényleg vége, semmi kamuzás. No de akkor mégis mi változik? A szakmaiság nem, a kritikai-érvelői hozzáállás nem, a magyar fókuszú külpolitikai újságírás nem, a minőség nem, azonban a forma és stílus, na az fog, nagyon is. A hétfői naptól kezdődően ugyanis, egy vagy két hetes átmenettel, amíg mi magunk is belerázódunk, minden írónk láthatóvá válik. Cikkeink innentől nem „DiploMaci” nickkel kerülnek majd publikálásra, hanem a szerkesztőink saját nevével, mert úgy tapasztaltuk, hogy az aláírás a cikkeink végén nem elegendők. Ezen kívül, innentől minden héten „csak” két hosszabb, átfogó elemzéssel jelentkezünk (többnyire hétfő és péntek délelőtt), cserébe viszont napi három-négy alkalommal is posztolni fogunk a blogon és a Facebookon egyaránt. Vagyis rövidebbek és tömörebbek leszünk, de sokkal többet fogtok rólunk hallani. És, ami talán még fontosabb, sokkal jobban megismertek minket, mint írók. Nyilvánvalóan lesztek többen, aki ennek nem fog örülni, mert vagy utál minket eleve, vagy, mert jobban szereti a hosszabb lélegzetű írásokat, de az van, ez a változás így is-úgy is végbe fog menni. Egyfelől, mert mi a blogot a kezdetek óta munka mellett, a szakma iránt imádatból csináljuk, és elfogytak az erőtartalékaink. Másfelől, pedig szeretnénk nektek átadni a terepet a megjelenésre. Párhuzamosan tehát azzal, hogy mi csökkentjük a hosszabb írásaink számát, Ti növelhetitek őket.

Szóval, aki érez magában erőt, tehetséget és affinitást, hogy írjon a hazánk számára fontos külpolitikai ügyekről, kérdésekről, az jelentkezzen bátran (ide jöhetnek a beköszönők: diplomaci.posta@gmail.com), mert nekünk mindegy, hogy ki hány éves, ki mit csinált eddig, csak egy dolog számít, hogy imádja a külpolitikát úgy, mint mi. Kösz az eddigieket, és hétfőtől folyt. köv.

Németh Áron Attila

Spanyolország: Nehéz idők jönnek

December 20-án döntöttek a spanyolok a következő parlament összetételéről, amely Franco halála és a parlamentáris demokrácia kezdete óta az első olyan törvényhozás lesz, ahol  a győztes párt koalíciós kormányzásra kényszerül. A „szomorú” győztes az eddig kormányzó Néppárt, de keserédes ez a győzelem, ugyanis az is elképzelhető lehet, hogy a vasárnapi siker semmit nem fog érni majd a végelszámolásnál. Egyelőre ugyanis nem nagyon látszik olyan politikai formáció, aki felvállalná a PP-t és az elmúlt négy évet. „Forró” tél várható tehát az ilyentájt amúgy sem hűvös Spanyolországban.

Annak ellenére, hogy a választások előtt mind a négy esélyes párt kijelentette, hogy nem szeretne koalícióra lépni senkivel, alighanem mégis csak ez lesz az egyetlen járható út. A mostani helyzet azonban annyira bonyolult, hogy még a koalícióra lépés sem olyan egyszerű, mint azt sokan elsőre gondolnák. Kétségkívül hatalmas sokk a két nagy párt számára, hogy kvázi a semmiből érkezett a Podemos (Képesek vagyunk rá) és a Ciudadanos (Polgárok). Egyébként is, 2015 a földrengések éve volt a spanyol pártrendszerben, és a mostani választásokkal teljes nyugodtsággal kijelenthetjük, hogy véget ért a kétpártrendszer Spanyolországban, és ez akkor is igaz, ha eddig is és most is a kisebb pártok pár mandátumot el tudtak hozni a nagyoktól. A másik fontos eleme a mostani választásoknak, hogy a két nagy párt, a már említett PP és a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) sokat veszített erejéből 2011 óta – a PP négy éve 186 mandátumot, most 123-at, míg a PSOE négy éve 110 mandátumot, most pedig 90-et szerzett a törvényhozásban – és mindkét párt megdöntötte saját negatív rekordját is: győztes párt ekkorát még sohasem bukott, mint most a PP, legalábbis a képviselők számát tekintve, még a José María Aznar vezette PP is 156 helyet szerzett 1996-ban, míg a másik oldalon a PSOE is történelmének leggyengébb szereplését hozta össze december 20-án. Kis elégtétel a párt számára, hogy második helyüket megtartották, és ők az ellenzéki oldalon a legerősebb párt, de ezek most azt gondolom nem igazán vigasztalják őket.

spanyolorszag_4_1.jpg

("Maradna" - Mariano Rajoy, f: libertaddigital.com)

Persze az újdonsült parlamenti pártok közül sem mindenkinek van oka a féktelen örömre, a Ciudadanos 40 mandátuma a várakozásokhoz képest  - és csakis azokhoz - egyértelmű kudarc, míg a Podemos 69 képviselői helye az elmúlt hónapok közvélemény-kutatásai alapján pedig vitathatatlanul siker a párt számára. A legendás Izquierda Unida (Egyesült Baloldal) bejutott ugyan a Kongresszusba, de a következő ciklusban csupán két képviselője lesz, az is Madridból, vidéken gyakorlatilag halott a párt. A Podemos-szal akartak szövetségre lépni a választások előtt, de a tárgyalások kudarcba fulladtak, így az Unidad Popular (Népi Egység) soraiban indultak.

spanyolorszag_2.jpg

("Királycsináló akart lenni" - Albert Rivera, f: libertaddigital.com)

Az első nyilatkozatok kormányoldalról indokolatlan optimizmust sejtetnek, Rajoy miniszterelnök ugyanis kijelentette, hogy egy stabil kormányt próbál megalakítani a választások után. Vizsgáljuk meg az alábbiakban milyen lehetőségek körvonalazódnak a koalícióra: annak ellenére, hogy a választások előtt mind a négy nagy párt vezetője tagadta, bizony örültek volna, ha a szavazás után sikerült volna a kétpárti koalíció valamelyik oldalon, akár a PP-Ciudadanos, akár a PSOE-Podemos oldalán. Azonban egyik párosnak sincsen meg a kormányzáshoz szükséges 176 helye, így a bejutott kis pártok szerepe meglehetősen túlértékelődik az új Kongresszusban. Vannak azonban olyan kérdések, amelyek még az azonos oldalon állókat is megosztják. Baloldalon ilyen Katalónia függetlenségének kérdésköre, a Podemos sem szeretné, ha nem lenne a jövőben része Spanyolországnak a régió, de mindenképpen támogatja a függetlenségről szóló népszavazást ellentétben a szocialistákkal. Egy esetleges PSOE-Podemos plusz kis pártok által létrehozott koalícióban a PSOE öngyilkosságával érne fel, ha támogatna egy népszavazást Katalónia függetlenségéről. Időközben persze Pablo Iglesias pártja is változtathat álláspontján, de ez a lépés legalább olyan káros volna számukra is, ugyanis Katalóniában éppen azért tudtak győzni és ezzel együtt megelőzni a függetlenség mellett kiálló pártokat, Artur Mas pártját és a Katalán Köztársasági Baloldalt (Esquerra Republicana de Catalunya), azaz Oriol Junqueras pártját, mert mindvégig támogatták a népszavazási kezdeményezést.

A másik oldalon ilyen téma az alkotmány módosításának kérdése, a PP szerint az 1978-as alkotmány kiválóan működik napjainkban is, semmi szükség annak még akárcsak minimális módosítására sem. Ezzel szemben a Ciudadanos (és a baloldal pártjai szerint is) égető szükség lenne egy alkotmánymódosításra ennyi idő távlatából. Ha visszatekintünk a kilencvenes évekre jól látható, hogy Aznar könnyen kormányozhatott, hiszen maga mögött tudhatta Jordi Pujolt Katalóniából és a nacionalista baszkokat is, ezt azonban Rajoy már nem mondhatja el magáról, hiszen a függetlenséget élből elutasította, spanyolként érthető módon, ezzel együtt azonban a katalán nacionalistákra egyáltalán nem számíthat az elkövetkezőkben. Eddig könnyű dolga volt, mert bőven megvolt a PP többsége egyedül is, azonban megváltozott Madridban a széljárás, sőt, a titkos koalíciós partner, a Ciudadanos – akit egyébként a PP magasról lenézett egész évben – nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket, várakozáson alul teljesített még Katalóniában is, ahonnan egyébként indultak. De még ha esetleg jobban is szerepel a Ciudadanos, akkor sem biztos, hogy az első hívó szóra jöttek volna, elsősorban pontosan azért, mert a PP eléggé lekezelően bánt velük az elmúlt évben. Lenne még egy lehetőség: a nagykoalíció, de ezt a felek érthető módon kizárták már a kampány elején. Elviekben létezhetne egy PSOE-Podemos-Ciudadanos felállás is, de ez tényleg csak elvi síkon, ugyanis Albert Rivera kizárta, hogy egy olyan kormányt támogasson, amelynek Pablo Iglesias és pártja is része. Nagyon nehéz jósolni tehát, mert mindkét oldalon a közös pontok mellett komoly nézetkülönbségek is megtalálhatóak.

spanyolorszag_3_1.jpg

("Egyelőre megmenekültek"- Pedro Sánchez, f: bekia.es)

Egyelőre az a biztos, hogy január 13-án ül össze a Kongresszus és akkor tesznek esküt az újonnan megválasztott képviselők. A király által a spanyol politikatörténetben eddig felkért jelöltek és azok beiktatása között átlagosan 11 nap telt el, az eddigi legrövidebb beiktatás 1979-ben történt Adolfo Suárez miniszterelnöksége idején, itt csupán három napig kellett várni, míg a leghosszabb – húsz nap – 1996-ban Aznar idején, ugyanis biztosítani kellett a kormányzóképességet a már említett katalán és baszk segítséggel. Az ismert spanyol napilap, az „El Pais” mai egyik anyagának címe: „Isten hozott Olaszországban”, nyilvánvalóan arra utal  a cikkíró, hogy a közeli Olaszország politikailag aktív lakossága hozzá van szokva a gyakori kormányváltáshoz, koalíciókötéshez, állandó tárgyalásokhoz. Hasonló szituáció a politikai értelemben viszonylag csendes Spanyolországban eddig elképzelhetetlen volt, most azonban ideje felkészülni egy hasonló forgatókönyvre az Ibériai-félsziget legnagyobb államában, állítja a szerző. Ha nem is ennyire „olaszos” a helyzet, az teljesen egyértelmű, hogy a politikai kultúra és a közbeszéd megváltozik az országban december 20-a után, valamint elég kemény tárgyalások, viták várhatóak. Ezek egy esetleges megállapodás és koalíció létrejötte után sem ígérnek könnyű kormányzást és csendes közéletet a spanyoloknak, de talán itt az ideje, hogy a közvélemény is átérezze a demokrácia lényegét, a kompromisszumkészséget és annak képességét a spanyol politikai élet aktív szereplői részéről.

spanyolorszag_1_1.jpg

("Nagy győzelemre készült, kicsi lett belőle"- Pablo Iglesias, f: lostiempos.es)

Bármelyik politikai alakulat is lesz a nyerő, nagyon sok mindent meg kell oldania a szebb napokat is látott Spanyolországban. Az elvándorlás, a munkanélküliség olyan problémák, hogy csak a két legfontosabbat említsem, amelyek megoldása nélkül hosszú távon, de talán még középtávon sem fogja élvezni a spanyolok bizalmát az adott formáció. A türelem pedig egyre fogy Spanyolországban is.

Erőss Bulcsú

A szaúdi szüfrazsettek

2015. december 12-e Szaúd-Arábia megközelítőleg 12 millió fős női lakosságának történelemkönyvébe minden bizonnyal piros betűs napként vonul be. Az olajkirályság 83. életévében megtörtént az, ami a világ többi részének évtizedek óta magától értetődő: nők választhattak és választhatóvá váltak.

A mostani női szerepvállalás a helyhatósági választásokon az idén januárban elhunyt, óvatos reformerként emlegetett Abdallah bin Abdel-Azíz király 2011-es döntése alapján vált lehetővé. A néhai király kétségtelenül sokat tett a nők jogainak és lehetőségeinek kiterjesztése érdekében. Engedélyezte például, hogy a fehérnemű boltokban női eladók is dolgozhassanak, illetve egy, a politikai színtéren jelentős 2013-as rendelete alapján döntését hozott arról, hogy a királyi tanácsadóként számon tartott és törvényjavaslatok előterjesztésre is jogosult súratanács helyeinek 20 százalékát nőknek kell betölteniük.

Idén 17 női jelölt nyert el tanácsi helyeket, többek között olyan nagyvárosokban, mint Mekka, Dzsidda, Rijád és az olajtermelés központjának számító, síita többségű Kátif. A helyhatósági választások számai magukért beszélnek. 900 női jelölt indult körülbelül 6000 férfi ellen, hogy a 284 tanács valamelyikébe bekerüljön. Összesen 2106 jelölt nyert el helyeket. A harmadik önkormányzati választáson a választásra jogosult 1,5 millió állampolgár 47,4 százaléka, vagyis 702 5042 szavazó adta le voksát az urnáknál. További fontos fejlemény volt idén, hogy a választói korhatár 21 évről 18-ra csökkent. De mit is jelentenek a számok a valóságban?

szaud-nok2.jpg

("Történelem. Élőben.", f: nbcnews.com)

A tanácsok jogköre finoman fogalmazva korlátozott. Felelősségük olyan helyi döntéshozatali tényezőkre terjed ki, mint a közterek és utcák fejlesztése, illetve a szemétgyűjtés szabályozása. A vahábita szunnita ország jogrendszerének köszönhetően a választásokon, és az azt megelőző regisztrációs időszakban a nőknek számos logisztikai és szociális korláttal kellett szembenézniük. Szaúd-Arábiában a nők mobilitása erősen korlátozott, egyrészt azért, mert nem vezethetnek. Így a távoli falukban élők számára igazi kihívás a választási urnák elé járulni. Ezt a problémát igyekezett feloldani az amerikai Uber és a szaúdi Al-Nahda nők jogaiért küzdő filantróp szervezet összefogásából született kezdeményezés, amely szombaton, a választás napján ingyenes utazást biztosított a szaúdi nőknek a minél szélesebb körű választási részvételt támogatva. A másik elég erős korlátozó tényező, hogy a nők bármilyen az otthonukon kívüli helyszínre, - legyen az kórház, egyetem vagy választási regisztrációs központ - csak férfi felügyelőjük engedélyével és/vagy kíséretével juthatnak el. A férfi gyám a legtöbb esetben az apa, férj vagy testvér.

A Human Rights Watch jogvédő szervezet további problémaként említi, hogy túl kevés regisztrációs központ nyílt és a regisztrációt gyakran ellehetetlenítették az ellenőrző hatóságok. Elméletben mára a nők számára is megadatott, hogy saját személyazonosítóval rendelkezzenek. A személyi megszerzése a gyakorlatban azonban nem is olyan egyszerű, mivel a megfelelő dokumentumok – ingatlan tulajdont igazoló lapok vagy számlák befizetését igazoló dokumentum -, mind a férfiak nevén szerepelnek a nyilvántartásban. Ahhoz, hogy bizonyítható legyen, hogy a nő egyáltalán létezik, a férfi gyámnak kell egy olyan bevallást készítenie, amelyben elismeri, hogy az adott nővel családi kapcsolatban és egy háztartásban él. Nem meglepő, hogy a férfiak ezt gyakran pusztán lustaságból, vagy a nők politikai jogainak korlátozása céljából nem teszik meg. Röviden: a nők effektív választójoga nagyrészt a férfi jóakaratán múlik. Van még tehát hova fejlődni.

Nyugaton és hazánkban hozzászokhattunk már a választásokat megelőző aktív kampány és lobbi tevékenységekhez, amikor a politikusok és a választópolgárok szemtől szemben találkozhatnak eszmét, ötleteket és véleményeket cserélni. Szaúd-Arábiában ez a lehetőség nem adatott meg a jelöltek számára. A nemek közötti nyilvános keveredés tilalma – arabul az ikhtilath – miatt a női jelöltek a kampány során nem találkozhattak közvetlenül a választókkal, -- akik természetesen túlnyomó többségben férfiak voltak -- csupán kijelölt közvetítőjükön keresztül közvetíthették elképzeléseiket. A plakátok vagy nyilvános televíziós beszédek sem adtak alternatív marketing tevékenységre lehetőséget, hiszen ezek közül egyik használatát sem engedélyezték a jelöltek számára. Így maradt a jószerencse és a hatásos programleírás a választói szimpátia elnyeréséért.

A választáson induló és résztvevő nők természetesen mind egyetértenek abban, hogy az utóbbi napok óriási előrelépést jelentenek az olaj nagyhatalom történetében. Egy olyan lépést, amely hosszú távon a nemek közötti egyenjogúság felé vezető utat jelentheti. Az óvatos reformoknak köszönhetően a nők a civil és politikai élet tortájának egyre szélesedő szeletéből részesülhetnek. Az ellentábor – a konzervatív vallási testület, az ulema – természetesen elítéli a választásokat, amelyet egy újabb, a korrupt nyugatiasodás felé vezető lépcsőnek tekint. A tény, hogy a nők hallhatják hangjukat a masszív férfi zajban azonban mindenféleképpen figyelemre méltó. Zajlik még az Arab Tavasz, ha nem is olyan látványosan, erőszakosan és hangosan, mint máshol, de a szaúdi nők igenis kivívták maguknak a jogot, hogy a világ egy pár pillanatra rájuk figyeljen.

Palik Júlia

Júlia nemzetközi kapcsolatok szakértő, kiemelt kutatási területe a Szaúd-arábiai Királyság, az iszlám és a biztonságpolitika közötti összefüggések vizsgálata. Jelenleg az Antall József Tudásközpont munkatársa.

Fülkeforradalom Venezuelában

Argentína után, ahogyan azt a blogon előre is jeleztem (Jobboldali fordulat járja be Dél-Amerikát?), Venezuela is felkerült a rendszerváltó latin-amerikai országok térképére, hiszen 1999 óta az országot irányító Hugó Chávez, majd az ő 2013-ban bekövetkezett halála után Nicolás Maduro első alkalommal könyvelhetett el vereséget választásokon. Igaz, rögtön a legnagyobbat is. De ez az országban eluralkodó politikai-gazdasági helyzet, és az emberek lelkiállapota ismeretében csöppet sem meglepő. A Partido Socialista Unido de Venezuela (Venezuelai Egységes Szocialista Párt) csupán 55 helyet szerzett meg a 167 tagú törvényhozásban, az ellenzéki kerekasztal (Mesa de la Unidad Democrática), beleértve a három indián képviselőt, 112 mandátuma mellett. Ez tehát azt jelenti, hogy Madurónak meg vannak számlálva a napjai a több mint száz éves Miraflores palotában.

December hatodika kétségkívül emlékezetes marad mind a „chávizmus” hívei, mind pedig az ellenzéki pártok támogatói számára. Ez az a nap ugyanis, amikor Venezuela történelmet írt és eltemette a XXI. századi szocializmust, egy időre legalábbis biztosan. Amikor Tibisay Lucena, a Consejo Nacional Electoral (Nemzeti Választási Tanács) elnöke kevéssel éjfél után bejelentette az ellenzék győzelmét a törvényhozói választásokon, hatalmas örömünnep vette kezdetét Caracas utcáin és az egész országban. A győzelem mértékét valószínűleg maga az ellenzék sem merte volna ilyen meggyőzőnek remélni pár héttel ezelőtt. Tizenhat éve folyamatosan sértik meg Venezuelában az emberi jogokat, hallgattatják el az ellenzék vezető prominenseit, sértik meg az alkotmányt és nem utolsósorban sanyargatják saját népüket. Ennek parancsolt megálljt a lakosság nagyobb része, akik elmentek múlt vasárnap szavazni.

venezuela_4.jpg

("Sikerült", f: bbc.com)

A részvételi arány fölöttébb meggyőző volt, majdnem a lakosság 75 százaléka gondolta úgy, hogy véleményt formál az elmúlt 16 évről. Ez a győzelem szabad kezet ad az ellenzéknek minden téren, de a két legfontosabb vitathatatlanul Maduro elmozdításának közjogi lehetősége – 101 szavazat kell hozzá a Nemzetgyűlésben (Asamblea Nacional) – és a sarkalatos törvények (Leyes Orgánicas) megváltoztatása.  A választások rendben zajlottak, azonban a Nemzeti Választási Tanács (CNE) az ellenzék által meghívott nemzetközi megfigyelők megbízóleveleit visszavonta, miután azok szóvá tették, hogy nem a törvény által előírt időben – helyi idő szerint este hatkor – zártak be a szavazókörök. A CNE még este kilenc után sem rendelte el azok egységes bezárását mondván, hogy még sokan szeretnének szavazni. Jorge Quiroga, Bolívia ex-elnöke (2001-2002) egyértelműen a kormányzópárt államilag támogatott helyzetbe hozásáról beszélt az eset kapcsán. Quiroga mellett visszavonták még Andrés Pastrana, Kolumbia ex-elnöke (1998-2002), Mireya Moscoso, Panama ex-elnöke (1999-2004), Luis Alberto Lacalle, Uruguay volt elnöke (1990-1995), Laura Chinchilla, Costa Rica volt elnöke (2010-2014), valamint egy másik ex-costa-ricai elnök, Miguel Ángel Rodríguez (1998-2002) megbízólevelét. A parlament elnöke, Diosdado Cabello a volt elnökök Venezuelából való azonnali kiutasítását szorgalmazta.

A fentiek fényében azonban vizsgáljuk meg, hogy milyen közvetlen politikai jövő vár a jelenlegi kormánypártra, és a december 6-i győztes ellenzéki kerekasztal pártjaira. Ahogyan arra már Venezuela politikatörténete is szolgált példával, de felhozhatom akár a térség más országait is, a nagyarányú vereség és nyugodtan kijelenthetjük protest-szavazat rövid úton elindítja a lejtőn az ország eddigi politikai vezetését; még akkor is, ha a mostani választások nem elnökválasztások voltak. A „chávizmus” megroppant, és a jövőben az irányzaton belül is törés várható, élesedhet álláspontom szerint a harc a katonai vonal (amelynek feje, Diosdado Cabello, a Nemzetgyűlés elnöke, jelenlegi „kettes számú vezér”, a hogy a venezuelai sajtó nevezi) és a civil vonal között, melynek egyértelműen a jelenlegi elnök (korábbi buszsofőr) a szellemi vezetője. Ez a belső harc még jobban meggyengíti majd a kormányzópártot és magát Madurót is, akinek immáron nem csupán előre, hanem oldalra és hátra is kell néznie. Maduro a kampányban kijelentette, hogy ő és hívei készek polgárháborút is szítani, ha az kell ahoz, hogy a „chávizmus” vívmányait megvédjék. A venezuelaiak többsége azonban békét akar és elutasítja az erőszak minden formáját, ezt a leadott szavazatok iránya is világosan tükrözi. Egyetlen esélye Madurónak az lehet, még ha hajszálnyi is, már amennyiben politikailag valamelyest túl akarja élni ezt a számára ínséges időszakot, hogyha gyökeresen megváltoztatja stratégiáját. Szembemenve akár saját radikálisaival, és párbeszédet, kompromisszumokat, a megállapodás iránti készséget helyezi előtérbe, ahogyan a Castróék vezette Kuba teszi, de mégiscsak hatásosan és nem utolsósorban, hihetően. Minden más esetben hirtelen politikai halottá válik ő maga és pártja is. És még ebben az esetben sem garantált a túlélés, de a felsoroltak meglépése nélkül biztosan nem.

venezuela_6.jpg

("Nem az ellenzék híve", f: bbc.com)

Érdekes, de nevezhetném érthetetlennek is azonban, hogy a venézek többsége mind a mai napig nem utasítja el szükségképpen a XXI. századi szocializmust, hanem csupán annak végrehajtásával nem ért egyet. Alberto Aranguibel az országban ismert politológus szerint ahelyett, hogy csökkenne a hűség a forradalmi folyamat iránt a lakosság körében, erősebb lesz ezzel a vereséggel. Hozzá kell tennem azonban, hogy Venezuelában ő a „chávista” vonal fő politológusa. Ami az ellenzéket illeti, őket az összefogás és a közös célért való harc minden oldalról összezárta, mindvégig tudták, hogy csak egymásra számíthatnak. A mostani győzelmük megnyithatja számukra az utat az újabb politikai sikerek felé, gondolok itt regionális szintre, de akár az elnöki szék mihamarabbi elhódítására is. De ez nem lesz olyan egyszerű, főleg akkor nem, ha az általam a kormányról fentebb jósolt forgatókönyv nem jön be, és marad a Maduro-adminisztráció radikális, a „chávizmus” eszméjét foggal-körömmel védő álláspontja fikarcnyi kompromisszumképesség hiányában. Ez esetben a kormánytól kezdve a Legfelsőbb Bíróságig bezárólag minden fronton akadályozhatják az ellenzék munkáját. Az anarchia és az erőszak szítása régi, és eddig valljuk be jól bevállt „chávista” fegyverek, ezek véleményem szerint árthatnak az ellenzéknek. Kérdés talán az, hogy milyen mértékben? Egyetlen esélyük, már a törvényhozásban elnyert többség mellett az egység lehet. Ezt az egységet kell még erősebbé tenni, ezzel is megtartva a „chávizmus” híveit, mert az jól látszik, hogy az ellenzék győzelme a Nemzetgyűlésben nem csupán saját híveiknek volt köszönhető, hanem szerepe van benne a Chávez-rendszer korábbi támogatóinak is, akik közül szép számmal szavaztak december 6-án az ellenzék jelöltjeire. Nézeteim szerint más lehetőség az ellenzék számára nem mutatkozik, vagy ha igen, egyáltalán nem garancia semmire.

venezuela_8.jpg

("Vereséget szenvedett, de még nem győzték le" - Nicolás Maduro, f: larepublica.ec)

Külpolitikai szempontból kényelmes helyzetben van az ellenzéki kerekasztal, hiszen a térség jelentős országai, mint Brazília és Argentína üdvözölték a győzelmüket, sőt, Brazília odáig ment, hogy Venezuela vonatkozásában a demokráciát kifejező győzelemről beszélt. Egyedül Bolívia elnöke, Evo Morales nevezte elgondolkodtatónak az eredményeket aláhúzva, hogy tanulmányozni kell, hogyan védjék meg a „demokratikus forradalmakat”, hiszen a „birodalom nem alszik”, és geopolitikai ellenőrzés alá akarja vonni a kontinens országait. A térség országainak vezetői közül egyedül Raúl Castro, Kuba elnöke és Daniel Ortega, Nicaragua első embere volt az, aki december 6 – a után támogatásáról biztosította Nicolás Madurót és kormányát ahelyett, hogy gratulált volna a venezuelai ellenzéknek az elért győzelemhez. Mindeközben az első teendője az újonnan megválasztott Nemzetgyűlésnek, amely 2016. január 5-én alakul meg a politikai foglyok szabadon bocsátása érdekében tett lépés kell, hogy legyen.  Jelenleg több, mint ötven politikai foglyot tartanak bebörtönözve országszerte. Lilian Tintori, a 14 évre ítélt Leopoldo López felesége reményének adott hangot, hogy a Karácsonyt már szerettei körében ünnepelheti az ellenzéki politikus, de erre kevés esély mutatkozik, ugyanis Maduro bejelentette, hogy semmiféle amnesztiatörvényt nem támogat. Mario Vargas Llosa irodalmi Nobel-díjas író és volt perui elnökjelölt (1990) is sürgette a politikai foglyok szabadon bocsátását annak a reményének hangot adva, hogy Venezuela a demokratikus országok közösségébe fog hamarosan tartozni és a szó szoros értelmében vett jogállammá válik.

venezuela_7.jpg

("Édes a siker íze", f: bbc.com)

Az biztos, hogy ami mostanság Venezuelában történik, az rányomja bélyegét és nagymértékben meghatározza valószínűleg a latin-amerikai politikát az elkövetkezőkben. Mauricio Macri győzelme után azt a kérdést tettem fel, hogy melyik ország követi Argentínát a sorban most, a venezuelai ellenzék győzelme után is ugyanazt a kérdést kell feltennem: melyik ország lesz az, amely Venezuelát követi a sorban? Merthogy lesz ilyen latin-amerikai ország, abban egészen biztos vagyok.

Erőss Bulcsú

Jobboldali fordulat járja be Dél-Amerikát?

Mauricio Macri, Buenos Aires polgármesterének második fordulós győzelme igazi sokként érte nem csupán a leköszönő Cristina Fernández de Kirchnert és a nevéhez fűződő „kirchnerizmus” híveit – mely „irányzat” 12 éve kormányozza Argentínát –, hanem a kontinens más országainak baloldali vezetését: legyen szó akár a magát XXI. századi szocializmusnak nevező baloldalról (Venezuela, Ecuador, Bolívia), vagy annak mérsékeltebb, reformpárti változatáról (Brazília, Chile, Uruguay). Ezen országok vezetése attól tart, hogy Argentína után országaikban is jobboldali fordulat következik be, és „visszatér a neoliberalizmus”, ahogy baloldali körökben gyakran nevezik az ellenzéket és annak pártjait. Ezen felül, Argentína példája ékes bizonyítéka annak, hogy amennyiben a baloldalnak nincs egy karizmatikus, integráló és a politikai kommunikációban verhetetlen jelöltje, sokkal nehezebb legyőzniük jobboldali ellenfelüket, mint azt elsőre gondolnánk.

Argentína esetében persze tévedés lenne csupán kormányváltásról beszélni, sokkal inkább helyénvalóbb a rezsimváltást szót használni. És abban is egészen biztos vagyok, hogy Macri nem testesíti meg a mindenki számára jól körülírható jobboldali politikust. Pártja, a Propuesta Republicana (Köztársasági Javaslat) a 2001-es államcsőd közvetlen következménye, amikor is a meghatározó tényező nem az ideológiai hovatartozás volt, hanem az, hogy minden régi arc tűnjön el a közéletből. Hatalomba kerülésével meggyőződésem, hogy a tradicionális jobb-bal felosztásnak, a liberális és konzervatív jelzőknek nem sok értelme lesz. A nemzetközi sajtó nagyobbik része leegyszerűsítve Macrit liberális (vagy konzervatív) elnöknek írja le, aminek az argentin szakemberek, elemzők nem igazán örülnek. Joggal, hiszen akarva-akaratlanul a nemzetközi sajtó a térség baloldali politikusainak fejével gondolkozik, amikor Macrit üzletembernek, jobboldalinak és neoliberálisnak nevezi.

argentina_1_1.jpg

("Amit akart, megkapta", f: elconfidencial.com)

Kétségtelen azonban, hogy a „kirchnerizmus” vége Argentínában más térségbeli országok esetében is változásokat indukálhat, gondolok elsősorban Venezuelára, ahol december 6-án parlamenti választásokat tartanak, vagy Ecuadorra, amely ország jelenkori történelmének – talán nem túlzok ha ezt írom – legnagyobb krízisét éli. Rafael Correa ellen pont azok fordultak, akiknek köszönheti, hogy elnökké választották: az őslakosok, azaz az indiánok. Persze Brazíliában az ott regnáló – és az előbb említett két országnál kétségkívül – mérsékeltebb baloldal számára is komoly veszélyeket hordozhat az argentin ellenzéki győzelem. Főleg most, amikor Dilma Rousseff elnök feje fölött Damoklész kardjaként ott lebeg egy esetleges jövő évi közjogi felelősségre vonási eljárás (impeachment). Ez esetben Brazíliában előrehozott választások lennének, amely egyáltalán nem kedvezne a baloldalnak, és Argentínához hasonlóan ellenzéki győzelemre lenne nagyobb esély. Egy kevésbé dramatikus forgatókönyv lehetne, ha a jelenleg 9 százalékos támogatottsággal rendelkező Dilma Rousseff elébe menne a dolgoknak, és egy nemzeti egységkormányt hozna létre, ezzel kitölthetné mandátumát.

brazilia1.jpg

("Milyen ország ez?" - A brazil baloldal is kezd billegni, f: elconfidencial.com)

Ugyancsak komoly veszélyben van Michelle Bachelet kormánya Chilében, ahol hibát-hibára halmoznak kormányzásuk alatt. Nagy kérdés és dilemma a baloldali elnökök és pártjaik számára, hogyan viszonyuljanak az újraválasztás problematikájához, hiszen bebizonyosodott, hogy nélküle nagyon nehéz helyzetbe kerülnek a karizmatikus baloldali vezetők Latin-Amerikában. Maga Cristina is kétségbeesetten és kitartóan próbálkozott egészen 2013-ig azzal, hogy egy alkotmánymódosítással 2015-ben is indulhasson az elnökjelöltségért. A leköszönő argentin elnök ebbéli kudarca világos üzenet a térség baloldali vezetésű országai számára, hogy amennyiben nem akarják tálcán kínálni az ellenzéknek az elnöki széket, „el kell intézniük”, hogy újraválaszthatóvá váljanak. Bolíviában Evo Morales már javában dolgozik ezen, egy népszavazással szeretné kieszközölni az alkotmánymódosítást, amely garantálná számára az újraindulás lehetőségét. Bolívia vezetése számára egyébként elkönyvelt tény, hogy más lett volna a végeredmény Argentínában, amennyiben Cristina nem a partvonalról nézhette volna a történéseket, hanem aktív résztvevője lehetett volna azoknak. Ecuador elnöke Rafael Correa még az argentin elnökválasztások előtt jelentette ki, hogy nem indul újra az elnöki székért a 2017-ben esedékes választásokon, hiszen az ecuadori ellenzék igencsak fragmentált, ép és támogatható javaslatok nélkül szeretné szerinte Ecuadort kormányozni. Minden bizonnyal az argentin eredmény hatására időközben Correa meg fogja gondolni magát, hiszen ugyancsak Argentína szolgált arra is példával, hogy egy fragmentált és megosztott ellenzék is képes egy beágyazódott rezsimet leváltani, hiszen Macri, Massa és Margarita Stolbizer hívei is egyaránt a „kirchnerizmus” végét szerették volna elérni, és lám, összefogás nélkül is leváltották Cristinát a hatalomból pontot téve egyszer és mindenkorra a „kirchnerizmus” végére.

Miért óriási jelentőségű továbbá az argentin eredmény, és miért lehet hatalmas bajban december 6-a után a venezuelai elnök? Szinte bizonyos, hogy egy teljesen „tiszta” választáson Nicolás Maduro vereséget szenvedne. A legutóbbi választásokon, amikor a venezuelai ellenzék legenyhébben fogalmazva is megkérdőjelezte az aktuális hatalom győzelmét, Maduro komoly támogatást kapott Argentínától és Brazíliától, akik azonnal elismerték az eredményeket. Ebben az esetben biztosan nem így lesz, persze Maduro csalással megnyerheti a december eleji választásokat, és ravasz módon villámgyorsan összehívhatja az UNASUR (Dél-amerikai Nemzetek Uniója, Unión de Naciones Suramericanas) államait, hogy elismertesse a választások eredményét, hiszen december 10-ig még Cristina Fernández de Kirchner Argentína elnöke (ezért írtam, hogy ravasz módon). Meglátásom szerint azonban az UNASUR mérsékeltebb tagjai, mint Kolumbia, Uruguay és Chile megakadályozhatják az azonnali összehívást, és így arra december 10-e után kerülhetne sor, amikor már Mauricio Macri Argentína elnöke. És hiába a brazil baloldali „baráti” kormány, a brazilok nem küldenek választási megfigyelőket a december 6-i venezuelai parlamenti választásokra azzal az indokkal, hogy a választási rendszer nem átlátható és nincsenek kellő garanciák annak demokratikus lebonyolítására. Ezért aztán Venezuela a kontinens két legbefolyásosabb országának támogatása nélkül maradhat az év végére, és ez felgyorsíthatja a venezuelai demokratikus folyamatokat.

venezuela1.jpg

("Változást akarnak Venezuelában is", f: razon.com.mx)

Az argentin ellenzéki győzelem az első szög kétségkívül a latin-amerikai baloldal képzeletbeli koporsójába, nagyon valószínű azonban, hogy a folyamat megállíthatatlan lesz Latin-Amerikában. Macri győzelme véget vethet az 1999 óta (kezdve Venezuelával) sorra alakuló korrupt és populista kormányoknak a kontinensen, amelyek kevés kivételtől eltekintve az összeomlás szélére sodorták országaikat. Alig pár hónapja kevésbé tartottak még maguk az elemzők is valószínűnek egy hasonló kimenetelű forgatókönyvet, de mára már mindenki kivétel nélkül a kontinens politikai fordulatáról értekezik. Persze a másik oldalon az is igaz, hogy ezek a baloldali, populista kormányok a kilencvenes évekbeli neoliberális, megszorító intézkedések tömkelegét a dél-amerikaiak nyakába zúdító politika nyomán kerültek hatalomba tömegtüntetéseket követően, időközben aztán minden országban más-más politikai vezetőt termelt ki az „utca”: hol egy szakszervezetist (Brazília), hol egy volt gerillaharcost (Uruguay), hol pedig egy analfabéta indiánt (Bolívia). És ezek az akkoriban alakult baloldali, populista kormányok a XXI. század első évtizedében pozitív eredményeket tudtak felmutatni a gazdaságban, iparban, szinte mindenhol. A helyzet mára gyökeresen megváltozott, és a változást kiváltók kerültek hátrányos helyzetbe elhibázott politikájuk miatt. Pedig Latin-Amerikában a jobboldal mindig nehéz helyzetben volt, ugyanis a katonai diktatúrákat követően őket azokkal asszociálta nem csupán a baloldal, hanem  a választópolgárok túlnyomó része is. Immár az a kérdés csupán, hogy melyik ország lesz az, amely Argentínát követi?

Erőss Bulcsú

Magyarország kiáll Izrael mellett az EU-val folytatott vitában

Szijjártó Péter hétfőn Izraelbe látogatott, ahol kijelentette, hogy Magyarország nem támogatja az Európai Bizottság értelmezését, miszerint a Ciszjordániában és a Golán-fennsíkon izraeliek által előállított termékeket külön jelzéssel kell megkülönböztetni. A magyar álláspont nem egyedülálló, az Uniót erősen megosztó kérdésről van szó, amely különösen veszélyes időben született Izraellel szemben.


A magyar külügyminiszter irracionálisnak nevezte az Európai Bizottság november 11-i döntését, amely felszólítja a tagállamokat, hogy az Izraelből importált termékeken külön jelezzék, ha azok olyan üzemből származnak, amelyek a zsidó állam által 1967-ben elfoglalt területről, izraeli tulajdonban lévő üzemből származik. A fennálló szabályozás új értelmezése szerint például ilyen és ehhez hasonló címkék jelennének meg a boltokban: „Ciszjordánia (izraeli telep)”, megkülönböztetve így a nem izraeli állampolgárok által előállított termékektől. Szijjártó Péter így az első felelős európai politikus, aki jelezte, hogy országa nem kívánja alkalmazni az Európai Bizottság állásfoglalását, mivel az árt az izraeli-palesztin konfliktus kétállamos megoldása érdekében kifejtett diplomáciai erőfeszítéseknek. Az Európai Bizottság értelmezésének betartása ugyan kötelező az unió összes országában, azonban a végrehajtás tagállami felelősség, így minden bizonnyal különösebb retorzióra nem számíthatnak azon Uniós országok, amelyek a magyar kormányhoz hasonlóan figyelmen kívül hagyják az Európai Bizottság állásfoglalását. Magyarország nem lesz egyedül, hiszen a német Kereszténydemokrata Unió is már az értelmezéssel szemben foglalt állást, így várhatóan a német kormány is követi a magyar példát.

12250027_906153632787606_2509605128084688881_n.jpg

(Szijjártó Péter és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök találkozója Fotó:KKM/Burger Zsolt)

Az Európai Bizottság értelmezésének pikantériája, hogy természetesen nem tesz különbséget az elfoglalt területeken üzemet fenntartó izraeliek vallási-etnikai háttere alapján, így többek között a Jeruzsálem keleti részén vállalkozást üzemeltető izraeli arabok is izraeli telepesnek számítanak. Az Európai Unió ugyan biztosította az izraeli kormányt, hogy a megkülönböztető címkézés előírása nem egy bojkottálási kampány első lépése, mindössze „technikai jellegű, szabályozási kérdés”, ez azonban nem nyugtatta meg az izraeli politikusokat. Mind a jobboldali kormánypártok, mind az izraeli baloldal elítélte a zsidó államot sújtó szabályozást. Az izraeli vezetők számon kérték, hogy a világ számtalan területi vitája közül miért kizárólag a zsidó állammal foglalkozott az Európai Bizottság. A palesztin vezetők ugyanakkor üdvözölték a lépést, ritka egyetértésben az izraeli politikusokkal, maguk is a készülő bojkott első lépését látják a döntés hátterében. Az Európai Bizottság döntésének időzítése is meglepő, hiszen Izraelben hónapok óta az izraeli-palesztin konfliktus új szakasza játszódik le, sokszor az Iszlám Állam internetes propagandája által radikálizált magányos támadók civilek tucatjait ölték meg. Az úgynevezett „Kés Intifáda” fölött maguknak a palesztin politikai vezetőknek sincs hatalma és a biztonsági helyzet bármikor tovább romolhat, az Európai Unió pedig „technikai jellegű” kérdésekkel van elfoglalva, amelyek csak még jobban megosztják a szembenálló feleket.

Csepregi Zsolt

Hová vezet a híd?

Egy héttel a november 8-i választásokat követően még nem tudni, ki alakíthat kormányt adriai szomszédunknál. A kormányzó Szociáldemokrata Párt (SDP) vezette, Növekvő Horvátország nevű, hat pártból álló pártszövetség 56, a jobbközép Hazafias Koalíció pedig 59 mandátumot szerzett a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) vezetésével. Így azonban egyikük sem tud egyedül kormányt alakítani a 151 fős száborban, a mérleg nyelve ebben a helyzetben nagy valószínűséggel a 19 mandátumot szerzett parlamenti újonc párt, a Most (Híd) lesz.

A koalíciókötési kényszert előre jelezte a számos kisebb (bal- és jobboldali, továbbá regionális) párt indulása a parlamenti választáson. A szábor 151 képviselője közül 140-et tíz választókerületben pártlistáról, preferenciális szavazással választanak, azaz a pártlistákon külön lehet szavazni a jelöltekre is), a bekerüléshez öt százalékos küszöböt kell megugraniuk a próbálkozó politikai formációknak. Mindezen felül nyolc képviselőt a nemzeti kisebbségek választanak (köztük a magyar közösség is egy főt), hármat pedig a diaszpórában élő horvátok. A mintegy 3,8 millió választópolgár 60,85 százaléka ment el voksolni november 8-án a 166 lista és 2300 jelölt valamelyikére.

karamarko.jpg

Tomislav Karamarko - a győztes? (forrás: http://www.24sata.hr/)

Az immár hat éve tartó gazdasági válságot sem Jadranka Kosor, sem az eddig hivatalban lévő Zoran Milanović kormánya nem tudta érdemben orvosolni (igaz, most először a legutolsó negyedéves adatok a gazdaság növekedését jelzik). Ennek köszönhetően a munkanélküliségi mutató jelenleg 16,2 százalék (a fiatalok körében 43%), ami a harmadik legrosszabb érték az Európai Unióban, Görögország és Spanyolország után. Így aztán a HDZ kampányának a középpontjában a recesszió (és annak helytelen kezelése), továbbá a fiatalok külföldre vándorlása állt. Mindemellett Karamarko azért is támadta Milanovićot, hogy nem védi kellőképpen a horvát érdekeket, továbbá a menekültválságot is radikálisabban (a hadsereg határra vezénylésével, illetve kerítés felhúzásával) oldotta volna meg, mint riválisa. Mindezek miatt a HDZ jobb eredményre számíthatott az előzetes felmérések és a legutóbbi két választás (tavalyi EP-választás, illetve az idén januári államfőválasztás) eredményei alapján. Talán pont ezért a HDZ nagyon magabiztosan kezdte a kampányt, vezetője, Tomislav Karamarko szinte meg sem próbálta megszólítani a bizonytalan szavazókat.

Ezzel szemben az SDP már azt követően, hogy jelöltje, Ivo Josipović elveszítette az államfőválasztást, változtatott kommunikációján, igyekezvén erősíteni a közvetlen kapcsolatot a választókkal. Persze ez nem lett volna elég ahhoz, hogy ennyire megközelítsék a korábban már 10 százalékponttal is vezető HDZ-t. Kellett ehhez a kormány egy sor intézkedése is, úgy mint a béreket terhelő adók csökkentése, a svájci frank alapú hitelek átalakítását célzó kezdeményezés, vagy éppen a menekültügy megfelelő kezelése.

milanovic.jpg

Milanović - folytatja? (forrás: www.hirado.hu)

Ezzel együtt érzékelhető volt a kiábrándulás a két nagy pártból, illetve a politikai elitből. Jelzi ezt már a különböző újonnan megjelenő politikai formációk száma, illetve relatíve sikeres szereplésük is. A két nagy mellett további 6 párt jutatta be képviselőjét a száborba. Az Élő Fal (Živi Zid) nevű pártot a banki adósok kilakoltatása miatti közfelháborodás hívta életre (1 mandátum), a zágrábi polgármester, Milan Bandić BM 365 pártja 2 képviselőt küldhet a száborba, míg a korábbi államfő, Ivo Josipović pártja, a Sikeres Horvátország (Uspješna Hrvatska) egy mandátumot nyert. Emellett az előző ciklusból már ismert Isztriai Demokratikus Gyűlés (IDS) 3, a Szlavóniai és Baranyai Horvát Demokratikus Közösség (HDSSB) 2 képviselővel lesz jelen Zágrábban. A legfontosabb azonban egy három éve alakult párt, a Most (Híd) 19 mandátumos eredménye.

Ahogy a Most vezetője, Božo Petrov 2013-ban a semmiből előkerülve nyerte el szülővárosa, Metković polgármesteri címét, úgy ért el most országos szinten is teljesen váratlan eredményt. Az előrejelzések 9-10 mandátumnál többet nem jósoltak ugyanis a reformokat követelő pártnak. A rendkívül heterogén összetételű pártnak legfontosabb célkitűzései közé tartozik a kiadások csökkentése, az adóreform, a korrupció visszaszorítása, az állami és az önkormányzati alkalmazottak számának csökkentése. A balközép tömörülés nagy valószínűséggel inkább az SDP-vel lépne koalícióra, bár Petrov kijelentette, hogy aki hajlandóságot mutat arra, hogy végrehajtja az általuk legfontosabbnak tartott reformokat, azt fogják támogatni. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy a partner nem tartja be a szavát, mert akkor bizalmi indítvánnyal buktatják meg a kormányt. Ezzel együtt persze mindkét nagy párt a Mosttal kívánna koalíciót kötni, azonban az ezt célzó tárgyalások kimenetele egy héttel a választások után megjósolhatatlan. Jelenleg talán az SDP van jobb helyzetben, mert a parlamentbe jutott kis pártok között több a baloldali, és várhatóan számos nemzetiségi képviselő is az eddig kormányzó pártot támogatná a jobbközép ellenzékkel szemben.

petrov.png

Petrov - a királycsináló (forrás: www.jutarnji.hr)

Ezzel együtt Kolinda Grabar-Kitarović államfő szívesebben látná a kormányon az őt jelölő HZD-t, így valószínűleg a jobbközép pártnak adja meg az esélyt a kormányalakításra. A horvát alkotmány szerint a felkérést követően 30 nap áll rendelkezésére, hogy javaslatot tegyen a kormány összetételére, sikertelen próbálkozás esetén pedig újabb 30 nappal kitolható a határidő. Ezt követően az államfőnek lehetősége van felkérni mást kormányfőnek, vagy pedig sor kerülhet új választások kiírására. Egy biztos: a Mostnak kulcsszerepe lesz a következő horvát kormány felállásában, a tárgyalások pedig folytatódnak, a helyzet óráról órára változik. Kíváncsian várjuk, hova vezet a híd.

Abelovszky Tamás

Megmutatjuk a legnépszerűbb migrációs útvonalakat

Bár a migrációs válság elsősorban Európában látszik kiteljesedni, más útvonalak és célpontok is léteznek a világban. Az ENSZ adatai szerint 2014-ben 59,5 millió ember hagyta el otthonát. Az okok nem kifejezetten változatosak: a lakóhelyüket elhagyni kényszerülő emberek egy része az adott államon belül talál ideiglenes otthonra, mások az erőszak, a kilátástalanság elől, egy jobb élet reményében próbálják elérni Európát, az Egyesült Államokat, vagy éppen Afrika békésebb részeit. A National Geographic oldalán öt térkép szemlélteti a legfontosabb útvonalakat.

A World at War című ENSZ-jelentés szerint tíz évvel ezelőtt 37,5 millió ember kényszerült otthona elhagyására, ma 22 millióval több ember él szerte a világban menekültként (azaz hazája határain kívül), hazáján belül, de lakhelyétől távol, illetve menedékkérőként. Naponta 42500 ember kényszerül otthonát, a legnagyobb „kibocsátók” Szíria, Afganisztán és Szomália.

datapoints_migration_global.jpg

(forrás: www.news.nationalgeographic.com)

Európába leginkább a Földközi-tengeren át, vagy azt keletről megközelítve érkezik a vándorok idén lassan millióssá duzzadó tömege. Afrika (például Szomália, Eritrea, Dél-Szudán vagy a Kongói Demokratikus Köztársaság) és Ázsia (Szíria, Irak, Afganisztán, Pakisztán, Banglades) felől egyaránt érkeznek menekültek kontinensünkre ezeken az útvonalakon. A legtöbb menekültet befogadó országokat azonban nem az Európai Unióban érdemes keresni: Törökország, Pakisztán, Libanon, Irán, Etiópia és Jordánia vezetik ezt a rangsort.

Nem csak Európa létezik azonban a világon: Közép-Amerikából elsősorban az Amerikai Egyesült Államok erősen őrzött Mexikóval közös határát próbálják elérni és átlépni az erőszak elől a jobb élet reményében útra kelő emberek. Afrikán belül nemcsak északra (a Földközi-tenger, így Európa irányába), hanem – elsősorban Afrika szarvának konfliktusoktól sújtott országait, Szomáliát és Eritreát elhagyva – a biztonságosabbnak tekinthető délkeleti területek felé is indulnak menekülők. Ausztráliát, Indonéziát és Malajziát Délnyugat-Ázsia, továbbá Mianmar és Banglades felől érik el a legtöbben. Az előrejelzések szerint a helyzet jövőre tovább romlik, mivel egyik nagy konfliktuszónában sem várható változás.

Abelovszky Tamás

Argentin választások: Első alkalommal rendez második fordulót a peronizmus hazája

Az 1994-ben elfogadott argentin alkotmány meglehetősen érdekes megkötéseket tartalmaz, legalábbis az elnökválasztásokra vonatkozóan. Augusztus 26-i elemzésemben már ismertettem, az argentin választási rendszer értelmében második fordulóra akkor kerül sor, ha az első fordulóban a jelöltek egyike sem éri el a 45 százalékot, vagy amennyiben 40 és 44 százalék közötti eredményt ér el az első helyezett, de nincs meg a 10 százalékos különbség az első két helyezett között. Ezek a kritériumok a vasárnap tartott elnökválasztáson nem teljesültek, tehát lesz második forduló. Az augusztusi előválasztások óta nagyon sok víz lefolyt a Paraná folyón, és az ellenzéki Mauricio Macri röpke két hónap alatt argentinok tömegeit állította maga mellé, míg Daniel Scioli, a jelenlegi hatalom és Cristina Kirchner leköszönő elnök bizalmasa nem tudta jelentősen növelni szavazótáborát. Kettejük közt mintegy hatszázezer szavazatnyi különbség van. A következő időszak nagy kérdése, hogy a harmadik helyezett Sergio Massa (Frente Renovador – Újító Front) kicsivel több, mint ötmillió szavazója kire adja voksát november 22-én.

A számok nyelvére lefordítva a vasárnapi eredményeket jól látszik, hogy Daniel Scioli (Frente para la Victoria – Front a Győzelemért) az előválasztásokon elért 38 százalékáról, 36-ra apasztotta szavazótáborát (az esés elsősorban a részvételi adatok miatt következett be - szerző), míg legnagyobb ellenfele, Mauricio Macri (Cambiemos – Változtassunk) 30 százalékról 34 százalékra növelte támogatói számát. Augusztusban 72 százalékos volt a részvétel, míg október 25-én 80 százalék ment el szavazni. Az előválasztásokra Argentínában is jóval kevesebben mentek el annak ellenére, hogy az országban kötelező a választás a 18. és 69. év közöttiek számára, míg opcionális a 16. és 17. életévüket betöltöttek, valamint a 70 évnél idősebbek számára.

argentina_5.jpg

("Veszített, de nem véglegesen" - Mauricio Macri, f: elpais.com)

Augusztusban Buenos Aires tartományban a hatalmas árvíz miatt sokan nem tudtak elmenni szavazni, (Scioli vezette vasárnapig a tartományt), és most úgy látszik, hogy a jelenlegi hatalom ellen szavaztak ebben a régióban. Tovább számszerűsítve az adatokat: Scioli mintegy kétszázezer szavazót tudott maga mellé állítani, szemben Macri 1,6 millió támogatójával. De még Massa is ötszázezer szavazót szerzett két hónap alatt, tehát egyértelmű, hogy az ellenzéki jelöltek, de különösen Buenos Aires főváros polgármestere volt a nap győztese. Meglátásom szerint Macri egy másik jelölttől, az ugyancsak liberális Margarita Stolbizertől (Frente Progresista – Haladó Front) is szerzett támogatókat, hiszen utóbbi az augusztusi előválasztáshoz képest mintegy 160 ezer szavazót vesztett. Scioli még egyes elemzők számára is meglepő gyenge szereplése több tényezőnek is betudható, álláspontom szerint az egyik ilyen, hogy az elnökválasztás mellett a 23 tartomány élére is vezetőket választott az argentin nemzet, valamint a Képviselőház és a Szenátus tagjait is múlt vasárnap választották meg. Az emberek túlnyomórészt a változásra adták a voksukat, és ez egyértelműen a két ellenzéki jelölt malmára hajtotta a vizet. Másik ok Scioli vereséggel felért győzelméhez az, hogy a „peronizmus” évtizedes bástyáit bukta el a Cristina Fernández de Kirchner vezette adminisztráció: Buenos Aires tartományt 28 év után sikerült elveszíteni, (ide koncentrálódik a választók 37  százaléka), ahol María Eugenia Vidal győzött megelőzve a „nagyágyú” Aníbal Fernándezt, az elnöki kabinetfőnökét. De északon sem termett sok babér a regnáló hatalomnak, ugyanis Jujuy tartományt, amely 32 éve a „peronizmus” bástyája, a centrista Gerardo Morales hozta, akit Macri és Massa is támogatott. Kirchneréknek Santa Cruz tartomány maradt délen, ahonnan 2003-ban Néstor is útjára indult akkori kormányzóként egyenesen az elnöki székbe. Itt utóbbi testvére, Alicia Kirchner győzött fölényes hatvan százalékkal.

argentina_6.jpg

("Győzött, de nem véglegesen" - Daniel Scioli, f: elpais.com)

Kétségkívül tehát nagyon intenzív és kemény négy hét következik Argentína életében, és véleményem szerint több tényező lesz, amely az események alakulását meghatározza és befolyásolhatja majd: egyik az 1999-es választási emlékek újramegélése lehet, annak ellenére, hogy Fernando de la Rúa elnöksége katasztrofális volt, de a 16 évvel ezelőtti helyzethez sokban hasonlít a mostani, hiszen az ország ma is, mint ahogyan akkor is, súlyos gazdasági válságban van, és a hatalom a „peronisták” egy csoportja között oszlik meg most is. 1999-ben a „menemisták”, most pedig a „kirchneristák” a hatalom haszonélvezői. Akkor is és most is egy ellenzéki csoportosulás jött létre a hatalom leváltására: akkor a Frepaso (Frente País Solidario – Front egy Összetartó Országért), most a Cambiemos. Az argentinok eufórikus hangulatban vannak, mert amit 12 évig ledönthetetlennek hittek, az most megingott, és Macri személyében valóra válhat. Míg Macrinak négy hete van elhitetni az argentinokkal, hogy együtt, összefogva sikerülhet a változást kicsikarni, addig Scioli visszamutogathat 2001-re, amikor is Rúa alatt összeomlott az ország, pedig ő is – a 2015-ös Macrihoz hasonlóan – 1999-ben egy reményteljes koalíció vezéralakja volt, és aki az akkori „peronistákat” (Carlos Menem kormányzata) leváltotta a hatalomból. Biztos vagyok benne, hogy ezt a kártyát a jelenlegi kormányzat kijátsza a kampányban, a kérdés csupán az, hogy az argentinok ezt elhiszik-e, ugyanis 2001 Argentína történetében az egyik legsötétebb esztendő volt, és senkinek sincs jó emléke ezekből az időkből.

argentina_7.jpg

("A mérleg nyelve" - Sergio Massa, f: noticiasdemisiones.com)

Macri liberális beállítottsága és privatizációt támogató énje kétségkívül sokak számára taszító lehet még akkor is, ha közben a „kirchnerizmus” sem tökéletes opció már számtalan argentin számára. A legnagyobb kérdés, és talán ez lesz majd döntő jelentőségű november 22-én, hogy Sergio Massa hívei kit választanak a második fordulóban. A helyzet nagyon bonyolult, ugyanis Massa hívei is Kirchner-ellenesek, és hasonlóan Mauricio Macri támogatóihoz változást akarnak. Azonban ők egy cseppet sem liberálisak, sőt, ugyanolyan „peronisták”, mint a jelenlegi hatalom, csak éppen nem velük képzelik el csúcsra járatni a XXI. századi modern „peronizmust”. Nekik megfelel a politikailag nagyon korrekt, nem konfrontatív és békülékeny Scioli. Még rá is szavaztak volna, ha történetesen nem Scioli lett volna Kirchnerék kiszemeltje. Így azonban, mivel Macri liberális, Scioli pedig kormánypárti, Massában találták meg az ideális jelöltet. Több, mint ötmillióan vannak, és nyugodtan mondhatom, hogy tőlük függ Argentína politikai jövője. Macri van most a legkedvezőbb helyzetben, ellenfele azonban ügyes kommunikációval, ravasz kampánnyal, amelyben távolságot próbál tartani majd Kirchneréktől, retorikájában legalábbis biztosan, Massa híveit maga mellé állíthatja, ami számára kulcsfontosságú és a sikeréhez elengedhetetlen. Itt Massa szavazói lelkiismeretén múlik a dolog: lelkük mélyén a „peronizmus” az elsődleges, vagy pedig a változás fontossága? Ha az első, akkor Scioli a Casa Rosada következő lakója, ha a második, akkor Macri az új bérlő.

argentina_8.jpg

("A befolyása megmaradhat" - Cristina Kirchner, f: lanueva.com)

A közvélemény-kutatások szerint a bizonytalanság, a gazdaságpolitika és a korrupció a három legaggasztóbb dolog, mely az argentin társadalmat foglalkoztatja ezekben az időkben. Egyik sem romlott az elmúlt három hónapban jelentősen, de nem is javult. Macri pártját is elérte a korrupció szele, de kétségtelen, hogy Kirchhnerék e téren sokkal rosszabbul állnak. Scioli pedig lemaradt Argentína első élőben közvetített tévévitájáról, ez biztosan nem kedvezett neki. Mindkét oldalnak hatalmas muníciója van a másik diszkreditálására a következő időszakban, azonban az argentinok tudják és érzik, hogy 2003 óta kik kormányozzák az országot.

Erőss Bulcsú

Åland-szigetek: Autonómia és választások

A széles körű területi autonómiával rendelkező Åland-szigeteken október 18-án rendeztek választásokat. A voksolás még helyben sem okozott különösebb izgalmakat, hiszen az eddig is kormányzó koalíció esélyes a folytatásra, egy párt cseréjét kivéve. Ez azonban jó alkalom arra, hogy megvizsgáljuk a Finnországhoz tartozó terület jogállását, és annak különlegességeit.

A Nemzetpolitikai Kutatóintézet az ålandi választások margójára „Autonómia 2.0, avagy az autonómia továbbfejlesztésének kérdése az aalandi választások tükrében” címmel szervezett október 21-én egy rendezvényt az érdeklődők számára. Dr. Tóth Norbert (adjunktus, NKE), dr. Kádár Zoltán (jogász) és Dabis Attila (doktorandusz, Corvinus Egyetem) foglalták mindazt össze, amit érdemes tudni az Åland-szigetekről.

Az október 18-i tartományi választást 70,3 százalékos rekordrészvétel mellett a Liberális Párt nyerte, amely a 30 tagú tartományi parlamentbe (lagtinget) hét képviselőt delegálhat. A kormány várhatóan a Liberális Párt, a Centrum Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Mérsékelt Párt részvételével fog felállni. A helyi politikai életnek az érdekessége, hogy az alapvető kérdésekben konszenzus van a pártok között, illetve – hasonlóan a skandináviai pártrendszerekhez – a pártok nagy része a centrum felé húz. Ennek megfelelően minden bizonnyal a kampányok is mérsékelt izgalmakat okoznak a 28.000 helyi lakos életében. Idén fontos kérdés volt a gazdaság megerősítése (bár Kelet-Európából nézve irigylésre méltó helyzetben van az autonóm tartomány), a 12 község számának csökkentése, a kannabisz legalizálása; mindezek mellett a pártok általános célja a nemzetközi kapcsolatok szélesítése, illetve egy állandó képviselői hely megszerzése az Európai Parlamentben.

Az igazi izgalmakat két dolog jelentette a választásokat megelőzően: az egyik a Finnek (korábban Igaz Finnek) párt megjelenése volt az autonóm tartományban. A populista-nacionalista vonallal kacérkodó euroszkeptikus párt annak ellenére próbálkozott az ålandi szerepléssel, hogy a finn pártok hagyományosan nincsenek jelen a tartomány politikai életében – végül ez lett a sorsa Timo Soini finn külügyminiszter vezette formációnak is. A másik érdekesség az Ålandi Demokrácia nevű párt megjelenése, és mandátumszerzése volt. Az Ålandi Demokrácia tulajdonképpen mindenre nemet mond, amire a többiek igent, és igazi single issue pártként viselkedve egyetlen témával, a bevándorlás-ellenességgel kampányoltak (a finn kormány – az összes többi tartományi párt támogatása mellett – 250 bevándorlót helyezne el a tartományban). Mindenesetre a taktika sikeres volt, négy jelöltből egy bejutott a tartományi parlamentbe.

aaland1.jpg

("Lagtinget" - Az aalandi parlament épülete, f: aland.ax)

Az Åland-szigetek élete tehát látszólag a megszokott kerékvágásban megy tovább az új párt megjelenését leszámítva. Azonban a háttérben a Tarja Halonen egykori államfő vezette bizottság 2013 óta dolgozik (természetesen ålandi delegáltakkal együtt) a tartomány autonómiáját szavatoló jogszabály módosításán. Jelenleg az 1991-ben elfogadott harmadik autonómia-statútum rögzíti a 88,3 százalékban svéd anyanyelvű lakosok lakta, kizárólag svéd hivatalos nyelvű, összesen 1527 km2-nyi szárazfölddel bíró, demilitarizált terület jogait. Ennek megfelelően a lagtinget helyi ügyekben széles körű törvényhozói jogkörökkel rendelkezik, illetve megállapítja a szigetek költségvetését (ami a helyben beszedett adók egy részéből, és a Finnország által beszedett adók számára átutalt 0,45%-ából áll össze). A tartomány egy képviselővel rendelkezik továbbá a finn parlamentben, és nem elhanyagolható az ålandi „állampolgárság” intézménye sem, amely a leszármazás elve (ius sanguinis) alapján annak jár, akinek az egyik szülője ålandi, illetve „állampolgárságot” szerezhet az a finn állampolgár, aki svéd nyelvtudással rendelkezik, és legalább 5 évig folyamatosan Ålandon lakott, továbbá az „állampolgárság” igénylésekor is ott lakik. A finn parlamentnek kizárólagos joga van törvényt hozni a következő területeken: külügyek, a polgári és büntető jog legtöbb területe, a bírósági rendszer, vámügyek, állami adóügyek.

aaland2.jpg

A Halonen-bizottság három témakörben készül javaslatokat megfogalmazni 2017 márciusáig. Elsőként az újabb hatáskörök átadása említendő a tartomány számára: a jelenlegi statútum felsorolja mind a finn, mind az ålandi parlament jogköreit. A módosítási javaslat szerint – feröeri mintára – a statútumban csak a finn parlament jogkörei szerepelnének, míg egy feles törvény sorolná fel az ålandi parlament hatásköreit, illetve a jövőben átadható hatásköröket. Ez minden bizonnyal egy rugalmasabb, ám gyengébb jogi garanciákat biztosító helyzetet eredményezne a mostani alkotmányos beágyazottsággal szemben. Az adó- és pénzügyi hatáskörök átszabása a második nagyobb témakör – itt a skót mintát követnék az ålandiak, egy kicsit bonyolítva a jelenlegi rendszert, ugyanakkor nagyobb mozgásteret hagyva a tartománynak. A harmadik témakör a nemzetközi ügyekben való részvétel szélesítése, annak ellenére, hogy így is meglehetősen széles jogkörökkel rendelkezik a tartomány. Az ålandiak 1970 óta külön taggal képviseltetik magukat az Északi Tanácsban, mentességet élvez a tartomány az uniós vámszabályozás alól (nem véletlenül köt ki minden erre járó hajó a szigeteken), részt vehet az európai döntéshozatali folyamatban a finn vélemény kialakításában a szigeteket érintő esetekben, sőt, ha az EU intézményei által hozott valamely döntés érinti a közös politikák alkalmazását Ålandon, akkor az ålandiak alakítják ki a finn véleményt.

Tehát a széles körű nemzetiségi-területi autonómia további bővítése van napirenden, ahogy 1920 óta minden alkalommal a statútum módosításakor. Bármilyen eredménnyel is záruljon a Halonen-bizottság jelentése, a statútum módosítása nem egyszerű folyamat: két egymást követő finn parlamenti ciklusban kétharmados többséggel, azonos tartalommal kell elfogadni a tervezett változtatásokat, amiket az ålandi tartományi parlamentnek szintén kétharmados többséggel kell megszavazni ahhoz, hogy azok hatályba is lépjenek. Ennek megfelelően 2019-ig biztosan nem változik az Åland-szigetek jogállása Finnországon belül.

Abelovszky Tamás

DiploMaci Galéria: A hét legfontosabb sajtófotói

Horvát határzár, demokrata párti elnökválasztási vita, katonai parádé Észak-Koreában, robbantások Ankarában és továbbra is pattanásig feszülő helyzet Kelet-Jeruzsálemben. Képes összefoglalónk a heti világpolitikai eseményekről.