A mai napon lép életbe az a sokak által csak „blogger törvénynek” csúfolt jogszabály, amit Vlagyimir Putyin orosz elnök három hónappal ezelőtt írt alá. A hivatalos kremlini magyarázat szerint a törvényre azért van szükség, mert, ahogy a konvencionális sajtótermékekben, úgy az internetes platformokon sem írhat-mondhat akárki akármit felelősségre vonás nélkül. A helyi bloggerek, technológia iparban tevékenykedők és politikai aktivisták azonban úgy látják, a putyini vezetés mindössze a szólásszabadság utolsó lehetőséget akarja tőlük elvenni.

A nemzetközi média már 2012-ben elkezdte kongatni a vészharangokat, hogy a frissen újraválasztott Vlagyimir Putyin vezette Orosz Föderáció vélhetően mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a helyi független sajtó megmaradt részét és nemzetközi közösségi oldalakat (amelyek közül előbbi is már csak online formában létezik) saját befolyása alá vonja. Az ezt alátámasztó érvelés pedig úgy szólt – ahogy Putyin első hatalomra jutás óta mindig –, hogy azoknak, akik Oroszországban szembemennek a Kremlinnel, előbb-utóbb végük lesz (lásd: Hodorkovszkij elhíresült története).

(Putyin kevesebb harcos ellenzékit akar látni, f: www.reuters.com)

Azt követően ráadásul, hogy a jellemzően rendszerkritikus blogokon, hírportálokon, jól ismert és széles körben használt közösségi oldalakon (VKontakte – helyi Facebook / LiveJournal / Facebook / Twitter, Mail.ru, stb.) szerveződött megmozdulások szereplői a hatóságok számára szépen lassan ismertté váltak, a jól ismert putyini mechanizmusok működésbe is léptek, nem volt visszaút. Rendőri túlkapásokba torkolló összecsapások ellenzéki tüntetőkkel, koholt vádakkal történő letartóztatások (pl. Alexej Navalnyij), politikai nyomásra végbemenő kirúgások (pl. Galina Timcsenko – Lenta.ru), a VKontakte közösségi oldal kierőszakolt eladása rezsim közeli üzletembereknek, bizonyos oldalak önkényes letiltása, vagy azzal való fenyegetése, mind terítékre kerültek. A ma életbe lépő törvény pedig tulajdonképpen az előbbiek betetőzése. Nem ez volt azonban az egyetlen olyan jogszabály, amit Putyin újraválasztása óta meghozatott a parlamenttel az online szféra megregulázásra. Kívülről nézve ugyanis ez az egész sokkal inkább tűnik egy tételesen átgondolt terv újabb fontos elemének, mintsem valamilyen hirtelen jött ötlet nyomán végrehajtott politikai döntésnek. Valahol persze furcsa is lenne kapkodással, szedett-vedettséggel vádolni Vlagyimir Vlagyimirovicsot, hiszen ha ez a tulajdonság eddig nem jellemezte, valószínűtlen, hogy pont most jellemezné, amikor többé-kevésbé úgy rángatja az európai nagypolitika szálait, ahogy úri kedve tartja.

(Putyin kevesebb mosolygós ellenzékit akar látni, f: www.reuters.com)

Erre a megfontoltságra utal egyébiránt az a tény is, hogy Putyin nem most 2014-ben döntött a megmaradt ellenzéki sajtóra és független média szereplőre történő hirtelen kormányzati lesújtásról, hanem apránként, határozottan építkezve, már 2012-ben. A folyamat középpontjában az orosz terrorizmus ellenes törvény átírása áll. Ennek állandó átdolgozása vezetett ugyanis mára oda, hogy a Kremlin lényegében törvényesen függesztheti fel a működését bizonyos internetes oldalaknak, szabhat ki büntetéseket és küldhet rá állami szerveket magánszemélyekre és vállalkozásokra, illetve rendelheti el azon online sajtótermékek/bloggerek orosz médiahatóságnál (Roskomnadzor) történő regisztrációját, melyek forgalma meghaladja a napi 3 ezer látogatót. Ez utóbbihoz hozzátartozik, hogy az állam ezek íróinak/fenntartóinak anonimitását is megszünteti, mivel a regisztráció mellett kötelesek lesznek megadni családnevüket, monogramjukat és az általuk használt email címüket. És ha ez még nem lenne elég: egy várhatóan 2016-ban életbelépő, szintén az internet világát támadó újabb putyini jogszabály elő fogja írni, hogy minden olyan nemzetközi közösségi portál (pl. Facebook, Twitter) és keresőoldal (pl. Google), amely orosz állampolgárok információival rendelkezik, köteles vonatkozó teljes adatbázisát az országban üzemeltetni és a hatóság rendelkezésére bocsátani, ha arra kérik. Amennyiben ennek a feltételnek nem felel meg valamelyik oldal, azonnal letilthatóvá válik.

(Putyin több keménykedő Putyint akar látni, f: www.telegraph.co.uk)

Vlagyimir Vlagyimirovics számára tehát valami ilyesmi a szép új orosz világ…

Németh Áron Attila

Úgy néz ki, hogy arra nem lehet panaszunk, hogy a magyar sajtó ne lenne idejekorán jól értesült a kormányt érintő témákban. Navracsics Tibor jelenlegi külügyminiszter lehetséges új pozícióját még beiktatása előtt több forrás meglengette, mindezt úgy, hogy valószínűsíthető utódja is hamar egyértelművé vált. Igazuk lett, így nézzük meg, mit jelenthet ez a magyar külpolitika számára.

Alig két hónapja zajlottak le az országgyűlési bizottságok előtt az Orbán-kormány minisztereinek meghallgatásai, akkor már írtunk arról, hogy az elhangzottak alapján milyen célokra és stratégiákra következtethetünk a magyar külkapcsolatok terén. Azóta közel teljesen biztossá vált a korábban felvázolt kép, miszerint Navracsics Tibor uniós biztosként, Szijjártó Péter pedig külügyminiszterként fogja folytatni pályáját. Navracsics a hírt a Twitter-en jelentette be, Szijjártótól hivatalos megerősítést még nem kaptunk, de valószínűleg erre sem kell sokáig várni. A csere így senkit sem ért váratlanul, ez az átmeneti időszak viszont hasznos belátást engedett abba, hogy a két kormánytag intézkedési szinten miképp tartja magát az előzőleg felvázoltakhoz, és hogy ezek alapján mit várhatunk tőlük a jövőben.

("21. századi politikai bejelentések" - Navracsics Tibor Twitteren)

Navracsics biztosi jelölése az általánoson kívül is felvetett egy – inkább már politikai bulvár – kérdést: vajon az EB új elnöke, Jean-Claude Juncker el fogja-e fogadni, mint Magyarország képviselőjét? A felvetésnek ugye Orbán Viktor Juncker megválasztása ellen indított teljes, utolsó pillanatig kitartó ellenhadjárata adott alapot, ám valószínűsíthető, hogy mindez nem fogja megakadályozni a kinevezést. Jelenlegi külügyminiszterünk legnagyobb port kavart intézkedései a Külgazdasági és Külügyminisztérium orosz és kínai főosztályának kialakítása (a keleti nyitás mérséklésének terve így némileg szertefoszlani látszik), valamint az észt és ciprusi nagykövetségek bezárása, illetve a mongol és ecuadori képviseletek megnyitása voltak. Ez utóbbi több helyen igen negatív lépésként lett lefestve – főleg, miután az észtek válaszul szintén a budapesti nagykövetség bezárásáról döntöttek – ám nem mondható, hogy nem lehetett hasonló lépésekre számítani. A magyar külügy gazdasági szemüvegen keresztül fog a diplomáciára tekinteni a jövőben, ennek egyik ára, hogy a csupán inkább kulturális kapcsolatokat ápoló külpolitikai képviseletek értéke exponenciálisan zuhan az Orbán-kormány szemében. Kendőzetlen reálpolitika indult meg egy olyan területen, ahol alapjaiban véve nagyon sokat jelent a látszat, ahol félszavaknak is hatalmas jelentőséget tudnak tulajdonítani. Magyarország ezzel a klasszikus hozzáállással láthatóan szakított. Nem várhatunk Navracsicstól mást az EB székébe ülve sem. Orbán Viktor EU-s jobbkezeként valószínűleg folytatnia kell a harcot az Európai Egyesült Államok ötlete ellen, a nemzetállamok érdekeit szem előtt tartva, és nem az európai „összérdek” felé fordulva kell képviselnie az országot. Külügyminiszterként örvendetes volt viszont látni, hogy nem feltétlen várták el tőle, hogy minden ügyben kötelezően szembemenjen az uniós akarattal. Mind a gázai helyzet és az orosz szankciók ügyében alapvetően beálltunk az EU-s véleményt támogatók táborába, még ha az orosz konfliktus kapcsán több fórumon is jelezte, nem feltétlen a szankciók lennének a legmegfelelőbb út a megoldásra. Ettől függetlenül Navracsicsnak egészen biztosan több alkalommal is szembe kell majd mennie az EB-ben a többséggel. Ez a kicsit renitens hozzáállás láthatóan minden területen az Orbán-kormány sajátja, a külpolitikai erőfitogtatás a belpolitikába is bele-belekúszik, napirendre kerül, bár ezzel Magyarország egyáltalán nincs egyedül. Összességében tehát Navracsics Tibor sikeres uniós biztos lehet, amennyiben képes lesz megtartani ezt a középutas hozzáállást, nem magára haragítva a kormányzatot, de nem elidegenítve magától a többi ország ottani képviselőjét.

(Egy várhatóan távozó külügyminiszter, f: www.nol.hu)

Szijjártó Péterről nehezebb nyilatkozni. A jelenlegi külügyi és külgazdasági államtitkár (pestiesen szólva: külügyminiszter-helyettes) az elmúlt két hónapban főleg stratégiai együttműködések mellé adta a nevét, még pedig olyan számban, hogy közel minden hétre jutott pár nemzetközi cég, akikkel az állam szerződéses formában fűzte szorosabbra a kapcsolatot. Ez a fajta hangsúly a gazdasági kapcsolatok erősítése mellett szintén könnyen összeegyeztethető a magyar diplomácia átalakulásával, ahol nem államokkal és vezetőikkel szeretnénk jó viszonyt ápolni, hanem azon országok multinacionális vállalataival. Ezt a politikát Szijjártó – akit már eddig is bizonyos szinten a tárca irányítójának tartottak a Bem téren – is tovább fogja vinni, sőt, minden várakozás szerint még nagyobb erőforrásokat fog rá szánni. Személyében eddig is a Fidesz-KDNP kormány tökéletes szócsövét ismerhettük meg, az Orbán Viktor által lefestett irányok a legkisebb mértékben sem fognak sérülni a minisztersége alatt. Ez viszont továbbra is előrevetít számos kisebb-nagyobb konfliktust mind szomszédainkkal, mind az EU-val, ezek számának csökkenésére nem lehet érdemben számítani.

(Egy várhatóan érkező külügyminiszter, f: www.sikerado.hu)

Összességében azt mondhatjuk, hogy a magyar külpolitika marad ugyanazon a nyomvonalon, amin eddig haladt: hangos föderalizmus-ellenes retorika, az EU túlzó(nak vélt) beavatkozásai ellen való fellépés minden területen és az ország külgazdasági fókuszának mindenek felett való erősítése. Kérdéses azonban, hogy miképp lehetne növelni például a versenyképességünket a régióban, ezzel is elősegítve a gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzését, ha a kormány és a külügy nem veszi figyelembe a nemzetközi véleményeket (ami jó ideje kimondottan rosszul hat a befektetői morálra), a rólunk kialakult negatív képen nem akar változtatni, sőt, az ezt esetlegesen némiképp javító kulturális, hagyományos külpolitikai/diplomáciai lépéseket a minimálisra kívánja csökkenteni. Ezek fényében kíváncsian várjuk, hogy az őszi váltáskor milyen stratégiák kapnak majd hangot a kormányzaton belül.

Mészáros Tamás

Európában, ha népirtásról, háborús- és emberiség elleni bűntettekről van szó, az embereknek rendszerint a hitleri Németország, a sztálini Szovjetunió, a milosevicsi Jugoszlávia, esetleg Örményország története ugrik be. Ez persze nem meglepő, hiszen ami ezekben az esetekben megesett ártatlan emberek százezreivel, millióival, az egészen tragikus. Megbocsáthatatlan szörnyűségek azonban a múltban (ahogy sajnos a jelenben is) nem csak az öreg kontinensen, hanem azon kívül is rendszeresen történtek. Az egyik ilyen volt a vörös khmerek rémuralma Kambodzsában, aminek a nyomait bár a helyi társadalom máig magán viseli, egy bíróságnak köszönhetően esély mutatkozik arra, hogy a sebek talán lassan gyógyulni kezdjenek.

1975 és 1979 között, a Pol Pot vezette vörös khmerek – akik egy maoista parasztállamot kívántak megvalósítani – hazájuk lakosságának nagyjából a 25 százalékát (kb. 2 millió ember) gyilkolták le. Ezek a halálesetek rendszerint vagy szándékosan (pl. kivégzések, brutális kínzások), vagy az általuk kialakított rendszer és közeg (pl. éhínség, járványok) miatt következtek be. Éppen ezért nehéz is szavakba önteni azt a tudatlanságon alapuló vak gyűlöletet és kegyetlenséget, amivel a rezsim saját honfitársai ellen fordult. A vörös khmerek kifejezetten a városlakókat (Phnompen – főváros – lakosságát például 48 óra alatt, erőszakkal ürítették ki) és az értelmiséget (ezt nem csak végzettséghez kötötték, hanem például szemüvegviseléshez) üldözték, akiket először vidékre hurcoltak, majd ott kényszermunkára köteleztek. Ez a tény egyébiránt meglehetősen pikáns, hiszen a vörös khmer vezetők jelentős hányada nem tanulatlan földműves, vagy valamilyen egyéb kétkezi munkás volt, hanem egyetemet végzett értelmiségi – Pol Pot például helyi és francia magániskolákba járt, sőt, rokoni szálakon keresztül még a kambodzsai királyi udvarba is bejárása volt. A diktatúra bukását végül a vietnámiak beavatkozása okozta, akik 1979 megtámadták Kambodzsát. A rendszer vezetői azonban megmenekültek, így az 1990-es évekig relatív nyugalomban élhettek.

(A vörös khmerek elfoglalják a fővárost, f: www.diogenessi.wordpress.com)

1997-ben viszont, miután az ENSZ-szel karöltve az akkori kambodzsai kormány létrehozta a vörös khmer bűntetteket vizsgáló bíróságot (ECCC - Extraordinary Chambers in the Courts of Cambodia), Pol Pot és társai számára a könnyedebb napoknak vége szakadt. Bár a bíróság nyögvenyelősen állt fel (2006-ig kellett várni a tényleges működés megkezdéséig) és 1998-ban még Pol Pot is meghalt (hivatalosan szívroham vitte el, nem hivatalosan öngyilkosság), ez nem gátolta meg abban a szervezetet, hogy az elmúlt pár évben 5 meghatározó vörös khmer vezetőt őrizetbe vegyenek, majd vád alá helyezzenek. Az első ítéletét a kambodzsai-nemzetközi vegyes bíróság 2010-ben hozta meg, aminek értelmében a 67 éves Kaing Guek Eav, más néven Duch-elvtárs, a hírhedt Tuol Sleng börtön és haláltábor parancsnoka 35 éves börtönbüntetést kapott. Azóta születhetett volna két újabb ítélet: Ieng Sary, volt külügyminiszter, azonban útközben elhunyt, míg feleségét, Iang Thirith-et, volt szociális ügyekért felelős minisztert, a bíróság nem találta kellően egészségesnek a tárgyalásokhoz. Ennek okán került most sor a két fennmaradó vádlott, a 88 éves Nuon Chea, Pol Pot volt helyettesének, illetve a 83 éves Khieu Samphan, a Demokratikus Kambodzsa (ahogy a vörös khmerek alatt nevezték az országot) volt államfőjének második tárgyalásának megkezdésére – az első tárgyalássorozat a két férfi háborús- és emberiség elleni bűntetteit, míg a második a népirtás ügyét hivatott vizsgálni, különös tekintettel Kambodzsa kisebbségeinek legyilkolásában játszott szerepükre.

(A vörös khmer uralom mindennapjai, f: www.gbvkr.org)

A fentiek fényében tehát esély mutatkozik arra, hogy egy sokat szenvedett nép és ország végre szembe nézzen múltjának egyik legsötétebb fejezetével, és a legfőbb felelősök elítélésén keresztül megkezdje saját maga lelki újjáépítését. Természetesen nem árt megemlíteni, hogy felállítása óta sokan vitatják – országon belül és kívül egyaránt – az ECCC eljárásait, létjogosultságát, finanszírozásának nem teljes átláthatóságát (sokszor ezeket a vádakat a nemzetközi szinten ismertebb hágai nemzetközi büntetőbíróság is megkapja). Ugyanakkor tény: a legtöbb felmérés és hivatalos adat szerint a kambodzsaiak jelentős része támogatja a bíróságot, annak működését és céljait. És addig, amíg ez a közvélekedés nem változik, az ECCC tovább folytatja munkáját, a volt vörös khmer vezetők, vélhetően legnagyobb sajnálatára.

("Szembenézés a múltban elkövetett tettekkel" - Chea és Samphan, f: www.voanews.com)

Személyes adalék a poszthoz: Itt a DiploMaci-n már mi magunk is, több alkalommal foglalkoztunk a múlt megismerésének és feldolgozásának szükségességével. Többször érintettük például a hazánk és régiónk számára oly fontos ügynökügyeket (egyik saját írásom a témában – Mészáros Tamás kollégám cikke hasonlókról), vagy a Benes-dekrétumok érzékeny kérdését. Szomorú fejlemény azonban, hogy politikusaink, pártállástól függetlenül, nem érzik ezek kiemelt jelentőségét. Holott, véleményem szerint, minden nép sikerességének, büszkeségének, egészséges nemzettudatának valahol az alapja, hogy közös múltunkat igyekezzünk objektíven, pártoskodástól és opportunizmustól mentesen vizsgálni. Az elmúlt 25 évben úgy hiszem, nem ez volt a helyzet. Ám messze menőkig bízom benne, hogy a következő 25-ben már az lesz. Függetlenül attól, hogy a közelmúlt történelmi diskurzusai és múlttal kapcsolatos politikai megnyilatkozásai továbbra sem mutatnak különösebb változást a megfelelő irányba.

Németh Áron Attila

Nagy változásokon megy keresztül az Európai Unió, vagy ha szkeptikusabban akarunk fogalmazni, akkor sok EU-s pozíció kap csak szimplán új tisztségviselőt. Az ugyanis, hogy a frissen kinevezettek hatása mekkora lesz az aktuális döntések és politikák reformjára, még sokak szemében kérdéses. Federica Mogherini jelölése az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének helyére egy cseppet sem csökkentette azt a megosztottságot, amit például Jean-Claude Juncker kapcsán tapasztaltunk. Ott végül simán ment a megválasztás, itt ez korántsem biztos.

Öt év telt el azóta, hogy a Lisszaboni Szerződéssel megszületett az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének pozíciója – legalábbis jelenlegi formájában, hiszen a funkció kissé szűkebb hatáskörrel előtte is létezett. Catherine Ashton személyében leltek rá arra az emberre, aki az Unió közös kül- és biztonságpolitikájának (CFSP – Common Foreign and Security Policy) koordinációját és a külpolitikai vonatkozású kérdésekben az EU reprezentálását kellett, hogy ellássa. Mandátumának őszi lejártával nem csak az új személyről, hanem a következő öt év EU-s külpolitikai stratégiájáról, és a követendő irányokról is dönteniük kell a tagországoknak. Juncker az Európai Bizottság elnökségért folytatott kampányában erőteljesebb, mérvadóbb külügyi befolyást ígért a feleknek, Ashton munkássága az évek során ugyanis többször kapott kritikákat amiatt, hogy súlytalanná tette az EU-t igen fontos világpolitikai kérdések rendezése során. Ennek mindenképp változnia kell, főleg olyan konfliktusokkal a végeken, mint az ukrán-orosz helyzet.

("Gondterhelt páros" - Matteo Renzi és Federica Mogherini, f: www.eunews.it)

Federica Mogherini személye és így jelölése is látszólag tökéletesen illett a fent vázolt új irány alkotta képletbe: a fiatal (41 éves) olasz külügyminiszter Matteo Renzi kormányában egy új korszak megtestesítője, aki szerint országának sokkal aktívabb szerepet kellene játszania a nemzetközi porondon, például több közvetítői feladat ellátásával konfliktusban álló felek között. Mindez szépen rezonál mindazzal, amire az EU-n belül is várnak: egy olyan uniós külpolitikai iránymutatást és vezetést, amely kiemeli a szervezetet a főképp gazdasági integrációval fémjelzett korszakból, és valós világpolitikai tényezővé tudja emelni azt. Bár mindez papíron nagyon jól mutat, úgy látszik, hogy Renzinek kicsit nagyobb erőfeszítésre lesz szüksége Mogherini elfogadtatásához, mint azt eredetileg gondolhatta.

Több tagállam (mint például Lengyelország és a balti országok) ugyanis már most szembe helyezkedett a megválasztásával, véleményük szerint az olasz jelölt túlontúl tapasztalatlan egy ilyen súlyú pozíció betöltéséhez, valamint politikai irányultságai is igen kérdésesek. Bár nincs kifejezett szabály arra, hogy a főbiztosi székben ülőnek mennyi időt kellett megválasztásáig hasonló pozíciókat ellátnia, azt nehéz vitatni, hogy Mogherini igen friss még külügyminiszteri rangjában: csupán februárban nevezték ki, előtte „csupán” az olasz parlament alsóházában volt a külügyi bizottság tagja, valamint a Demokrata Párt külügyi szakértője. Nemzetközi diplomáciában így tényleg szüksége lehet további tapasztalatgyűjtésre, ám mindez kevés lenne a teljes elutasításához. Irányultsága már komolyabb indok és a jelenlegi helyzetben már majdhogynem vád: ellenzői túlságosan orosz- és Kreml-pártinak látják, és ennek fényében kétségesnek tartják, hogy képes lenne szembeszállni a külpolitikai szempontból jelenleg legnagyobb fenyegetést jelentő tényezővel.

("Kemény ellenfelek" - Lavrov és Putyin tárgyalása Mogherini-vel, f: www.themoscowtimes.com)

Szó, ami szó, diplomáciailag korántsem tetszetős, amit Mogherini fel tud mutatni Oroszországgal kapcsolatban. Akkor, amikor minden tagállam próbál a leglátványosabban elhatárolódni Vlagyimir Putyintól az ukrán szakadárok támogatása okán, az olasz külügyminiszter az EU soros olasz elnöksége kapcsán rendezett körútjának második megállóhelyeként Moszkvát jelölte meg, ahol kompromisszumos megoldást irányzott elő az ukrán helyzetre és bírálói szerint elfogadóan beszélt az orosz érdekekről a keleti országban. Természetesen több fotón látható, amint Putyinnal kezet ráznak – ami nem kifejezetten előnyös póz mostanság. Matteo Renzi az említett elnökségi nyitóbeszédében említette, hogy ha az Európai Unió készítene egy selfie-t (azaz egy fotót saját magáról), akkor azon a fáradtság és elnyűttség jelei látszanának. Mindez lehet, hogy igaz is, ám most valószínű, hogy kritika helyett inkább örülne, ha Mogherini is egy ilyen képzeletbeli képet tudna készíteni magáról, és nem olyat, amin a sarokban ott mosolyog az oroszok első embere. Nem segített továbbá az sem, hogy a külügyminiszter támogatója a Déli Áramlatnak (tehát az orosz területről érkező földgázvezetéknek), tovább erősítve ezzel a kontinens energiafüggőségét Oroszországgal szemben, valamint, hogy Olaszország sokáig elég halkan támogatta csak az oroszok elleni szankciókat.

Mindez nem mutat jól, ez egyértelmű. Július közepén már összeültek a tagállamok képviselői, hogy előzetes döntés születhessen az ügyben, azonban az ülés kudarcba fulladt – vagy, ahogy euroszkeptikusan mondanánk, minden úgy zajlott, ahogy az szokás az EU-ban. Renzi mindenesetre nem adja fel, Mogherini-t minden áron megpróbálja majd átnyomni a választáson, amihez azonban még sok támogatót kell szereznie. Az már látható, hogy a politikai gépezet beindult, a fenti ellenérzések majdnem minden pontjára érkezett már válasz az olaszoktól: olvashatunk például nyilatkozatokat, hogy Mogherini erőteljes és egységes hangot akar megütni Oroszországgal szemben a maláj utasszállító lelövése után. Emellett az olaszok leállították a katonai együttműködést egy orosz tengeralattjáró projekt kapcsán, ezzel is beállva az oroszok elleni szankciók sorába. A következő ülés augusztus végére lett tervezve, addig pedig ehhez hasonlatos lépésekkel és diplomáciai gesztusokkal kell számolnunk olasz részről, és szinte biztos, hogy EU elnökségük is külpolitikai hangsúlyt kap, itt lehet ugyanis igazán megmutatni Mogherinit a kétkedőknek. Kell is mit mutatni, mert ha a tagállamok azt látják, hogy a feltételes utód Catherine Ashton kompromisszumos és csendes diplomáciájának híve a gyakorlatban, akkor könnyen megbukhat a kezdeményezés. Félnie ekkor sem kell, EB biztosi címet még így is szerezhet – így hasonló pályát futna be, mint vélhetőleg Navracsics Tibor fog nálunk itthon – de mindez elég kellemetlen csapás lenne az olasz diplomácia számára.

Mészáros Tamás

A magyar kormányfő a hétvégén Erdélyben, a tusnádfürdői Bálványosi Szabadegyetemen tartott, szokás szerint, markáns politikai beszédet. Orbán Viktor kitért rá, mint az elmúlt bő 4 év során már oly sokszor, hogy szerinte a nyugati világnak leáldozott, így a jövőt hazánk számára egy munkaalapú, karakterét tekintve nem liberális természetű demokrácia jelenti. Bár a beszéd több izgalmas részletet tartalmaz, az elkövetkező írásban én az elmondottak külpolitikai vonatkozásait próbálom elemezni, illetve, hogy abból milyen miniszterelnöki világkép szűrhető le.

A hazai média baloldali része (pl: link) szombat este óta diktatúra, míg annak jobboldali része már-már a könnyes szemű dicsőítés (pl: link) lázában ég a magyar miniszterelnök által a Bálványosi Szabadegyetemen elmondottak alapján. Ebben persze semmi újdonság. Az itthoni sajtó két oldala, mint mindenhol a világban, mindig is különbözőképpen értelmezte / értelmezi az aktuális politikai folyamatokat. A kormányfő által elmondottak azonban kivételesen számunkra is tartalmaztak érdekes gondolatokat. Itt viszont nem azokra a kérdésekre gondolok, minthogy milyennek kell lennie az ideális magyar politikai berendezkedésnek (liberális kontra munkalapú, illiberális), vagy, hogy mennyire volt jelentős a rendszerváltás és az elmúlt 25 év. Természetesen ezek is fontos témák, ám egy külpolitikai szakblog munkatársaként ezekhez sem a kellő orgánum, sem a kellő felkészültség nem áll rendelkezésemre – meg aztán belpolitikai szempontból ezeket mások úgyis elemezni fogják.

(Kezdődik a miniszterelnök beszéde Tusnádfürdőn, f: www.mno.hu)

Amire ezzel szemben úgy érzem, hogy érdemes reflektálni az aktuális Orbán beszédből, az a következő kis rész: „(…) ma a slágertéma a gondolkodásban azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisak, nem liberális demokráciák, talán még demokráciák sem, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország.” A miniszterelnök szerint ma tehát az olyan országok példája lehet követendő Magyarország és a nyugati világ számára, mint az idézetben felsoroltak. Ezzel kapcsolatban először is egy két évvel ezelőtti saját, illetve egy kollégánk, Gyuris Klaudia által írt tavalyi cikk ugrik be a Globális (ismertebb nevén: Keleti) Nyitás politikai stratégiájáról. Klaudiával akkor mindketten megállapítottuk, hogy a kormány keleti orientációja alapvetően üdvözölendő fejlemény. A világ azon felén ugyanis olyan mérvű gazdasági növekedés és tőkefelhalmozás történik, amit egy hazánkhoz hasonló pici és nyitott európai gazdaság nem hagyhat figyelmen kívül. Alapjaiban kellett és kell tehát a magyar kormánynak újra gondolnia, hogy kivel és milyen területeket mentén létesít üzleti kapcsolatokat. Azt azonban kiemeltük, és ezt máig így gondoljuk, hogy bármilyen stratégiai váltás nem mehet a korábbi kötelékek lazítására, esetleg felbontására, illetve a saját elveink, és általunk vallott alapértékek feladásához. Úgy vélem, bár a kormány ezekben vétett hibákat, sőt, néha nem is keveset (pl. azeri-örmény konfliktusba tenyerelés), a stratégiának egyelőre nem az irányával, sokkal inkább annak kivitelezésével van a gond. Hiszen amíg a kereskedelmi mutatóinkban szinte még semmi nem mutatkozik meg a nagy elhatározásból, hogy kelet felé nyitunk, addig politikai presztízsünkből már bőven veszítettünk. Erre persze lehet mondani, hogy csak az hibázik, aki dolgozik. Ez igaz. Ám lévén, hogy több probléma adódott inkább nemtörődömségből, vagy meggondolatlan, nem szakmai döntésből, mint a tényleges tudás hiányából, ezért a jövőben bőven van még hova fejlődni, és bizonyítani, hogy az új kormányzati külpolitikai stratégia mögött valódi elhatározás és szakmai munka, és nem csak üres PR-kommunikáció áll.

A fenti eszmefuttatásnak amúgy azért van jelentősége a miniszterelnök tusnádfürdői beszédével kapcsolatban, mert látható, hogy Orbán Viktor jelenleg keleten és nem nyugaton látja azokat a pozitív államberendezkedési / államfelfogási példákat, amelyekre szerinte építkezni kell, hogy a magyar nemzet sikeres lehessen. Ezzel összefüggésben azonban nem árt néhány, számomra fontos megállapítást tenni: 1) Törökország és India, ellentétben a miniszterelnök kijelentésével, demokratikus országok. Bár tény, előbbi valóban mutat jeleket, hogy hamarosan letér a nyugatias demokráciák útjáról, de jelenleg még nem ez a helyzet. 2) Kína és Oroszország, felfogását tekintve valóban mutat hasonlóságokat, amennyiben mindkettő esetében nagyon erős az állami szerepvállalás a gazdaságban – politikailag ugyanis, legalább is papíron, Oroszország több-, míg Kína egypártrendszer. Azonban nem árt észrevenni, hogy Kína sokkal pragmatikusabb menedzsment szemlélettel rendelkezik, mint az Orosz Föderáció. Sok esetben például azok a kínai nagyvállalatok, amelyekben az állam rendelkezik befolyásoló erővel (Bank of China, Dongfeng, Huawei, stb.) korántsem elfekvő, maradi, korrupcióban vergődő kifizető helyek, hanem nagyon is nyugatias mintákat követő profi vállalatok – ellentétben pl. az orosz államfő által kézi vezérelt Gazprommal. 3) Szingapúr a világ negyedik legnagyobb pénzügyi központja és munkavállalóinak közel a 70 százaléka a szolgáltató szektorban dolgozik. Ezt azért fontos aláhúzni, mert a jelenlegi magyar kormány általános szemléletével meglehetősen ellentétes módon a szingapúri vezetés kifejezetten sokat dolgozott azon az elmúlt 30 évben, hogy a kis városállam a klasszikus nagy üzleti központokat (pl. London) ellensúlyozva meghatározó legyen a nemzetközi pénzvilágban. Nem beszélve arról, hogy a miniszterelnök 2010 utáni kijelentéseit, valamint a kormány elmúlt 4 éves ténykedését alapul véve erősen kétséges, hogy egy jövőbeli, munkaalapú magyar gazdasági berendezkedés alapját a szingapúri, erősen szolgáltató szektor intenzív rendszer adná. 5) India gazdasági a közelmúltban olyan szinten lassult le – elsősorban a korrupciónak és az átfogó reformok sorozatos elodázásának köszönhetően –, hogy az ottani miniszterelnök, Narendra Modi, tipikusnak nevezhető, főleg nyugaton használatos gazdaságpolitikai eszközökkel (pl. privatizáció) kívánja élénkíteni országát. Ez a megközelítés pedig az eddig látott kormányzati hozzáállás alapján újfent távol áll hazánktól.

("Munkaalapú, nem liberális demokrácia a cél" - Orbán Viktor, f: www.mno.hu)

Összefoglalva: meggyőződésem szerint Orbán Viktor miniszterelnök, csak úgy, mint a Keleti Nyitás stratégiájának megvalósításával, egy alapvetően jó irányt kíván megvalósítani hazánkban azzal, hogy vizsgálni kívánja a keleti autoriter, fél-autoriter államok felépítését, berendezkedési koncepcióit, és azok pozitív jegyeit esetlegesen megpróbálja lefordítani a hazai viszonyokra. Annak a kornak az ideje ugyanis – tetszik vagy nem – lejárt, amikor mi kizárólag nyugatra tekinthetünk. Az előremutató innovációt (nem csak a gazdaság területén) és a komoly növekedést már rég nem Franciaország, az Egyesült Királyság, de még csak nem is az Egyesült Államok szállítják, hanem sok szempontból valóban az olyanok, mint Kína és Szingapúr. Ennek azonban nem kell, és nem is szabad azt jelentenie, hogy a „keleti kincsek” érdekében feladunk mindent, amit vallunk, amit eddig gondoltunk demokráciáról, szólásszabadságról, stb. Mert ami ma működik Shanghajban, Szentpéterváron, vagy Isztambulban, az nem feltétlenül működik itt Pesten, vagy Nyíregyházán. Ez persze egyetlen percig sem kell, hogy azt jelentse, hogy nem is tanulhatunk belőle. De mivel szerintem illik minden kérdést a megfelelő környezetben kezelni, ezért nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Árpádtól kezdve Istvánon és IV. Bélán át egészen Széchenyiig és Kossuthig a magyar nemzet minden vezetője azért küzdött, hogy a nyugati minták elsajátításával, és azok saját felfogásunk szerinti átalakításával valami egyedit, valami hazait alkossanak. Persze volt, amikor ez jobban, és volt, amikor rosszabbul sikerült, de a végcél mindig egyértelmű volt, és ennek kell most is annak lennie. Amit tehát én remélek, az az, mint tettem azt a Keleti Nyitásnál is, hogy a miniszterelnök és kormánya tanulni, és nem szolgamód másolni akar keleti mintákat, hanem a saját értékeink megőrzése és erősítése mellett valami újat, valami jobbat alkotni. Tény: az elmúlt évek tapasztalata, illetve a sokszor nem egyértelmű, sőt, néha kifejezetten zavaros kommunikáció (mint például a mostani tusnádfürdői beszéd egyes részei) alapján most még azonban mindkettőre van esély.

Németh Áron Attila

Tegnap döntött arról az Európai Bizottság, hogy az uniós külügyminiszterek témafelvetéseit megfogadva, keményebb vagy puhább szankciók bevezetését javasolja majd az uniós állam- és kormányfőknek a jövő héten esedékes rendkívüli EU-csúcson az Orosz Föderációval szemben. A lehetséges büntető intézkedések között emlegették például a kaviár import felfüggesztését (gyengébb verzió) és a teljes energiaimport betiltását (durvább verzió). A Bizottság döntése alapján az EU végül még mindig inkább a relatíve puhább szankcionálás irányába mozdul. Fontos viszont látni, hogy ez nem a véletlen műve, hiszen ebben az ügyben nem csak EU-Oroszország, hanem EU tagállamokon belüli, illetve közötti harc is zajlik, amit a britek példája is bizonyít.

David Cameron konzervatív brit miniszterelnök hétfőn az alsóházban szenvedélyes beszédben jelentette ki, hogy: „A jövőben minden európai országból irányuló hadászati jellegű értékesítést le kell állítani, ahogy azt az Egyesült Királyság tette. A védelmi eszközök ügyében, egyoldalúan kijelentettük – ahogy tette azt az Egyesült Államok –, hogy mostantól nem adunk el fegyvert Oroszországnak; úgy gondoljuk, hogy a többi európai országnak is hasonlóan kell cselekednie.”

Kemény szavak ezek egy olyan kormányfőtől, akinek az országa köztudomásúan jelentős haszonélvezője a sokszor Vlagyimir Putyin belsőköréhez tartozó orosz milliárdosok pénzügyi befektetéseinek. A maláj gép múlt heti, orosz szimpatizáns ukrán szakadárok általi lelövése azonban, mint látható, új helyzetet teremtett az európai politikában és ezt Cameron ki akarta használni. Az elmúlt napokban ugyanakkor e pálfordulás nem csak a Királyságra, hanem az eddig szintén inkább oroszbarátnak nevezhető holland kormányra is jellemző volt. Persze az ő éles hozzáállásbeli váltásuk érthető: az ukrán merényletben elhunyt 298 ártatlan jelentős része holland állampolgár volt. Pár napra tehát úgy tűnhetett, hogy szokás szerint az Egyesült Államok meghosszabbított európai keze lesz az Egyesült Királyság, amennyiben keményebb fellépést kezdenek az Orosz Föderációval szemben, majd ehhez hasonló lépések megtételére szólítják fel a többi uniós tagállamot is. David Cameron azonban tervével több szempontból is súlyosan elszámítottan magát.

("Valakinek lesz oka a magyarázkodásra" - David Cameron, f: www.ibtimes.co.uk)

Az első, hogy a maláj gép lelövése ellenére az EU tagállamok jelentős részének (főleg a kisebbeknek) érdekében áll, hogy Oroszországot ne sújtsák rendkívül szigorú szankciókkal, kiemelten az energia- és a fegyveripar területén, hiszen a várható megtorló intézkedések súlya alatt többük gazdasága megroppanhat (példa lehet itt hazánk), vagyis, a harcias brit példát kevesen követnék. A második, hogy a britek ez ügyben kipécézték maguknak a Mistral hadihajók oroszországi eladását éppen mostanában véglegesítő francia szocialista kormányt, akiket felszólítottak az ügylet leállítására. A Francois Holland vezette kormány ellenben azonnal visszavágott a brit pénzügyi szektor kivételezett helyzetének felemlegetésével, és az abban betöltött orosz szereppel. A harmadik, hogy éppen az elmúlt napokban derült fény három komoly, Oroszországot is érintő szigetországi hírre. Az egyik szerint a miniszterelnök és a londoni főpolgármester egy egykor volt Putyin bizalmas és miniszterhelyettes volt feleségével készül teniszmeccset játszani, aminek a bevétele (160 ezer font) a Konzervatív Párt kasszájában landol. A másik szerint Cameron egyik külkereskedelmi küldötte, Charles Hendry, annak az orosz-brit kereskedelmi kamarának a vezetője, aminek a felügyelő bizottságában több olyan személy is helyet foglal, akik jó viszonyt ápolnak a putyini Kremlinnel – nem beszélve arról, hogy egyikük vállalata fejleszti azokat a Buk-rakétákat, amelyekkel ukrán szakadárok vélhetően lelőtték a maláj utasszállítót. A harmadik szerint pedig, ami egyben legmegsemmisítőbb erejű felfedezés a brit miniszterelnökre nézve, a konzervatív-liberális demokrata kormánykoalíció valójában nem állította le a hadászati eszközök oroszoknak történő eladását, állítson bármit is David Cameron. A hírnek ráadásul külön pikantériát ad, hogy a sajtó figyelmét erre Sir John Stanley, néhai konzervatív védelmi miniszter hívta fel, aki jelenleg az alsóház fegyverkezési bizottságainak munkáját felügyeli. Sir John nyilatkozata szerint – hivatalos dokumentumokra és statisztikákra hivatkozva – a kormányfő állításával ellentétben a brit kormány mindössze 34 hadászati eszköz eladási engedélyének felfüggesztését rendelte el Oroszországgal szemben, a maradék közel 250 máig érvényben van. Bokszban ezt a helyzetet szokták technikai kiütésnek nevezni.

("A konzervatívok szeretik a pénzdíjas tenisz mérkőzéseket", f: www.itv.com)

A fentiekből tehát egy olyan kép világlik ki, amiben a brit miniszterelnök, abban a reményben, hogy szerez pár jó pontot a hazai sajtóban és a tengerentúlon, végletesen opportunista módon kijelentette, hogy az EU tagállamok azonnali hatállyal vezessenek be keményebb korlátozásokat minden olyan gazdasági területen, amelyek az Orosz Föderációt megroppanhatják – akár úgy, hogy annak következményei rájuk is visszahathatnak. Cameron feltételezett terve szerint az Egyesült Királyság saját magán példát statuálva kezdi ezen szankciók bevezetését, amivel ezen út követésére sarkall majd más tagállamokat. A tündérmeséből a kormányfő mindössze annyit felejtett le, hogy pártja jelentős haszonélvezője orosz magántámogatásoknak, valamint, hogy bejelentésével ellentétben országa nem az orosz fegyvereladások 100 százalékát, hanem annak mindössze kb. 10 százalékát függesztette fel egyoldalúan, ami közel sem elhanyagolható különbség.

("...amikor a francia vezetők értesültek az angol felszólításról", f: www.dailymail.co.uk)

Összefoglalva: számomra ebből a történetéből az a következtetés vonható le, hogy David Cameron még az Európai Bizottság javaslatai előtt igyekezett olyan bejelentést tenni, ami adott esetben befolyásolhatta volna a Bizottságot, hogy az a különböző lehetséges oroszokkal szembeni büntető intézkedések közül ne a brit gazdaságnak valóban fájó pénzügyi szektort, hanem a sokkal kevésbé releváns energia-, fegyver-, esetleg élelmiszeripart érintse. A miniszterelnök terve és uniós manőverezése azonban újfent csúfos kudarcot vallott, és ennek újfent országa issza meg a levét.

Németh Áron Attila

Példát statuáló döntés született az Emberi Jogok Európai Bíróságán: Lengyelországot elítélték a területén felállított titkos CIA börtönök miatt, ahol valószínűleg több al-Kaida tagot is kínzásoknak vetettek alá az amerikaiak. Persze, mint az tudható, nem a lengyeleknél voltak egyedül ilyen telephelyek, hanem például a velünk szomszédos Romániában is. Ezek fényében adja magát a kérdés: leleplezések sora jöhet a régióban, vagy akár az egész kontinensen?

Még 2005-ban robbant a hír, hogy az amerikai Központi Hírszerzési Ügynökség (CIA) nem csak az akkor már leleplezett guantánamói és afganisztáni börtönökben tartja fogva és vallatja kínzással a terrorizmus elleni háború során elejtett foglyait, hanem Európában is. A kérdéskörben azonnal megindultak az európai uniós és önálló nemzeti nyomozások – utóbbiak máig nem hoztak eredményt, mutatva az ügy kényes mivoltát – több országban hatalmas botrányokat és politikai bukásokat okozva (a gyanú felmerülése miatt mondott le például a litván külügyminiszter 2010-ben). Későbbiekben feltárták, hogy a szeptember 11-i támadások után több ország (az Open Society Justice Initiative riportja szerint összesen 54) segédkezett az Egyesült Államoknak a foglyok előállításában, szállításában, és – néhány esetben – fogva tartásában. Érdekességképp: Magyarország nincs ezen országok között, az akták szerint hozzánk valójában nem érkeztek amerikai repülőgépek, ami a nyilvántartásokban erre utalóan szerepel, az csupán elterelő, direkt fals információ volt. A reflektorfény hamar ezen utóbbi tevékenységet engedélyező országok felé fordult, így került a figyelem középpontjába Lengyelország, Románia és Litvánia.

(Az állítólagos lengyel CIA börtön Szymany-ban, f: www.reuters.com)

Természetesen mindegyik ország következetesen tagadta a börtönök létezésének tényét, és teszik mindezt a mai napig is. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntése az egyikükkel szemben pontosan ezért kifejezetten érdekes: (1) hiszen hatására új stratégiára kényszerülhet a lengyel külügyminisztérium a vádak lesöprésében, és így könnyen lehet, hogy ellent kell mondaniuk eddigi saját maguknak bizonyos téren; (2) az ítélet precedensértékű lehet a többi hasonló helyzetben lévő országgal szembeni jogi vitánál, így Románia és Litvánia is hamarosan a bűnösök padjára ülhet. Ez főleg azért valószínűsíthető, mivel Lengyelországnak Abu Zubajdah-nak és Abd al-Rahim al-Nasíri-nek kell kártérítést fizetni az emberjogi egyezmény megsértése miatt, és a román és litván vádak ugyanezen személyek fogva tartásáról és kínzásáról szólnak.

Mindezek mellett teljes hátraarcot nem szabad várni a lengyelektől, hiszen Donald Tusk-nak korántsem érdeke az Egyesült Államokkal való kifejezetten pozitív, mostanában még tovább erősödő viszony elrontása. Sokkal valószínűbb, hogy az európai jogi szabályoknak megfelelően Lengyelország fellebbezni fog (erre három hónapja van) az ítélet ellen, így további időt nyerhet – bár nem sok esély van rá, hogy a döntés később más irányt fog venni. A helyzetet komplikálja a tény, hogy al-Nasíri, az egyik károsult, ügyét épp az amerikai katonai bíróság tárgyalja, akik – ahogy ezt az Emberi Jogok Európai Bírósága is megjegyzi közleményében – könnyen halálra is ítélhetik őt bűnei miatt, tárgytalanná téve a lengyelekkel szembeni vádak egy részét. A végsőkig azonban nem lehet majd halogatni a külpolitikai kellemetlenséget, ugyanis a fellebbezés után a bíróság Nagykamarája által meghozott ítélettel szemben nincs helye ellenvéleménynek, az kötelező lesz Lengyelországra nézve.

("Gondterhelt napok jönnek" - Donald Tusk, f: www.premier.gov.pl)

A helyzet pedig kifejezetten kellemetlen akkor, amikor a lengyel külügy számos alkalommal erősen bírálta a kelet-ukrajnai orosz szeparatistákat azok embertelen módszereikért, a foglyok jogainak figyelmen kívül hagyásáért, esetleges kínzásukért. A két ügyet természetesen logikus módon nem szabadna összemosni, azonban a nemzetközi politikában és sajtóban ez egy igen negatív színezetet fog adni az eddig a közép-kelet-európai régió élharcosaként tetszelgő lengyel állam tevékenységének. Donald Tusk számára eljött ennek a krízisnek a menedzselésében az utolsó kanyar: döntésre kell jutnia Barack Obamával, hogy milyen limitált információk és vádak elismerésével tudja mindkét állam úgy maga mögött tudni ezt a sötét foltot a múltból, hogy ne maradjon rajtuk hosszú ideig a stigma, és a legkisebb botrányt kavarja a nemzetközi kapcsolataik terén. Mindeközben pedig felkészülhet Románia és Litvánia, akik számára a mostani lépések igen jó példával szolgálhatnak a jövőre nézve – akár negatív, akár pozitív oldalon.

Mészáros Tamás

Bár a sajtó fókuszában jelenleg a folyamatosan eszkalálódó izraeli-palesztin és orosz-ukrán konfliktus áll, nem szabad elfelejtenünk, hogy az aktuális krízisek száma sajnos korántsem áll itt meg. Az egyik ilyen, jelenleg még a sajtó vakfoltjában lévő helyzet például azok a Líbiában zajló összecsapások, amelyeknek valószínű, komolyabb következményei is lesznek a régióra nézve.

Általános jelenség a napi hírek tekintetében, hogy egy-egy régió problémáival csak addig foglalkozunk, amíg az kellő mennyiségű és minőségű újdonsággal tud szolgálni. Így „feledkeztünk meg” az afganisztáni és az iraki háború utáni államépítésről, a jelenleg is tartó, konstans polgárháborúról Szíriában és a Muammar Kadhafi eltávolítása utáni Líbiáról is. Mert annak ellenére, hogy a 2011-es NATO hadművelet térdre kényszerítette a diktátort (aki életét is vesztette a támadások során) és rendszerét, a konfliktus még korántsem csillapodott le a szövetséges csapatok kivonulása után. Közel három év alatt az ország alig, vagy egyáltalán nem jutott előbbre a társadalmi megosztottság feloldásában, így az arab tavasz során megerősödött, egymással szemben álló nacionalisták és iszlamisták továbbra is vérre menő harcokat folytatnak egymással a fontosabb városok és stratégiai pontok megszerzése érdekében.

("Rendet tesz kormány nélkül is" - Kalifa Hifter, f: www.theguardian.com)

Azt, hogy a központi kormányzat erejében és a különböző frakciókat megállító hatalmában már nem sokan bíznak, jelzi, hogy egy héttel ezelőtt az ENSZ is úgy döntött, nem kíván tovább az országban tartózkodni, és kivonja ott dolgozó munkatársait. Nem is nagyon tehettek mást, az országot jelenleg csak a Tunézia fele haladó autópályán lehet elhagyni, miután a múlt héten már a Tripoli repteret is lezárták a hatóságok az erősödő harcok miatt (eddig körülbelül 47-en vesztették életüket és 120-an sebesültek meg). Egyiptom pedig lezárta a vele érintkező határrészt, miután 21 katonáját ölték meg líbiai fegyveresek. A kormány helyzetét jól festi le az elmúlt három miniszterelnök váltakozásának története: Ali Zeidan 2013 januárjában vette át az ország irányítását, októberben egy puccskísérlet során elrabolták – bár szerencsére órákon belül visszakapta szabadságát. 2014 márciusában azonban nem tudta megakadályozni, hogy a lázadók egy csoportja elmeneküljön egy tankerhajón annak olajszállítmányával együtt (ez Líbia nemzeti exportterméke), így a parlament egyszerűen leváltotta. Utódja Abdullah al-Thani ezek után 2 hónapig töltötte be a tisztséget, ám amikor őt és családját halálosan megfenyegették, lemondott. Ahmed Maiteeq vette át a hatalmat, azonban megválasztását az igazságügyi minisztérium végül pár nap múlva illegitimnek mondta ki. Így jelenleg újra al-Thani a miniszterelnök, mindaddig, amíg nem találnak egy újat. Felettébb zavaros kilátások egy olyan országban, ahol erős kézre lesz szükség.

A szemben álló felekről sokat nem igazán lehet tudni. Amit viszont lehet, az az, hogy mind a nacionalisták, mind az iszlamisták laza szövetségek és koalíciók rendszerébe tömörülnek, egyértelmű motivációjuk pedig abból adódik, hogy látják, országuk nem számíthat a központi politikai elit irányítására. A nacionalisták vezetője, Kalifa Hifter, és az iszlamista csoportok (Muszlim Testvériség és az al-Kaida különböző ágai) is részt vettek Kadhafi megbuktatásában, így már-már természetes, hogy mindannyian legitimnek éreznék, ha az ő irányelveik mentén épülne újra az ország. A harcok jelenleg is tartanak nem csak a már említett Tripoliban, hanem Bengáziban is, és mindeddig nem egyértelmű, melyik fél jár előrébb céljai megvalósításában.

("Homályos kilátások: Tripoli reptere lángokban", f: www.aol.com)

Érdemes azonban megjegyezni, hogy tavaly nyáron a hadsereg leváltotta pozíciójából a szintén iszlamista egyiptomi elnököt, Mohamed Murszit, helyére pedig idén májusban Abdel Fattah al-Sziszi egykori tábornok került. Murszi távozásával a Muszlim Testvériség is üldözötté vált az országban, sok követőjük pont a líbiai harcokhoz csatlakozott az elmúlt hónapokban. Al-Sziszi számára tehát nagyon fontos, hogy Líbiában ne kerüljenek erőfölénybe az iszlamisták, a hírek szerint már meg is látogatta a határ menti törzseket, hogy segítsenek a határ védelmében. Nem véletlen az aggodalma, hiszen a líbiai csoportok az ISIS-hez hasonló kalifátust szeretnének kialakítani a régióban, amelynek Egyiptom is része lenne.

Mindezek mellett kíváncsian várjuk, hogy a konfliktus feltételezhető fokozódása mellett mit fog lépni a nemzetközi közösség, köztük főleg az Egyesült Államok. Barack Obama 2011-ben nagyon gyorsan és határozottan lépett fel a líbiai diktatúra legyőzése érdekében, az ország politikai és társadalmi konszolidációjához viszont közel semmit sem tettek hozzá a szövetségesek. Látva, hogy az ISIS mekkora problémát jelent jelenleg a nemzetközi közösségnek, felmerül a kérdés, nem lenne-e érdemes megelőzni egy hasonló kalifátus létrejöttét a térségben, mielőtt még túl késő.

Mészáros Tamás

Egy Svájcban tanuló amerikai diák gondolt egyet, szervezett egy nemzetközi csapatot, majd létrehozta a GovFaces online platformot, ami a világon elsőként teremt lehetőséget, kezdetben kizárólag az EU állampolgárainak, hogy közvetlenül intézhessenek kérdéseket választott képviselőikhez. Bár a rendszer még nincsen teljesen véglegesítve, a legfontosabb, hogy egy jól működő közösségi oldal álljon az európai választók rendelkezésére, már most elérhető. A kezdeményezés hátteréről, jelenéről és jövőjéről beszélgetünk Papp Kristóffal, a GovFaces hazai felelősével, valamint arról, hogy szerinte milyen kilátásokkal rendelkezik az oldal magyarországi ága.  

Hogyan mutatnád be a GovFaces-t?

A GovFaces egy olyan online platform, amin keresztül az európai állampolgárok képesek kommunikálni választott képviselőikkel. A GovFaces újítása, más hasonló oldalakkal szemben, hogy ezt a felhasználók maguk szerkesztik. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy valaki feltesz egy kérdést, amit aztán az online közösség fel-/leminősít, ezzel biztosítva azt, hogy a politikusok mindig azokra a kérdésekre fognak válaszolni, amelyeket a legtöbben tartanak relevánsnak.

Ennek fényében akkor jól értjük, hogy nálatok nincsen moderáció?

Igen, jól értitek. Az oldalunkon működő rendszer teljesen demokratikus.  Sem most, sem a jövőben nem fogunk belenyúlni abba, hogy a közösségünk tagjai milyen kérdéseket tartanak fontosnak, vagy éppen irrelevánsnak. Egyetlen dolog van: ha egy kérdés annyira népszerűtlen már, hogy negatív minősítéssel rendelkezik, akkor az automatikusan eltűnik a platformról.

(A Govfaces oldala, f: GovFaces)

Milyen előnyökkel rendelkezik a GovFaces más hasonló kezdeményezésekkel szemben?

Mindenképpen előny, amit már említettem, hogy a GovFaces-et teljesen demokratikus körülmények között a közösség maga, és nem mi, működtetők szerkesztik. Fontos még, hogy politikailag semlegesek vagyunk. Nem áll mögöttünk egyetlen párt, pártcsalád, vagy pártalapítvány sem. Jelentős újításunk továbbá, hogy a lehető legszélesebb spektrumról igyekszünk bevonni a rendszerünkbe európai politikusokat. Ez azt jelenti, hogy megpróbálunk minden, az Európai Parlamentben helyet foglaló pártcsaládból, valamint a független képviselők közül is (minél többet) megnyerni annak, hogy szerepeljenek az oldalunkon. Végezetül pedig az is előnyünk, hogy nálunk a politikusok válaszaikat elsősorban videó vagy hangüzenet formájában kénytelenek biztosítani. Persze módjukban áll írásos formában válaszolni, de ahogy mi, úgy a közösségünk tagjai is inkább az előbbi lehetőségeket preferálják, mivel azok átláthatóbbá teszik a folyamatot.

Hogy álltok most az Európai Parlamenti képviselők bevonásával?

A GovFaces jelenleg 15 országban van jelen. A legaktívabb képviselők közé a britek és az olaszok tartoznak. A régiónkból egy lengyel EP-képviselő használja leginkább a platformot. Sajnos viszont tény, hogy a magyar politikusok eddig nem voltak valami aktívak.

Mit érdemes tudni a magyar GovFaces csapatról?

A magyar GovFaces-t a megalakuláskor négyen kezdtük el. Popper Eliza (társadalmi kapcsolatok), Endrődi Gábor (rendezvények, politikai kapcsolatok), Fülep Ágnes (médiafelelős) és Én, mint országos koordinátor. Jelenleg rajtam kívül Fülep Ágnes van a csapatban, valamint pár hete csatlakozott Papp Gergő. De a terveink között szerepel a csapat további bővítése.

A jövőben szeretnétek nyitni helyi politikusok irányába?

A GovFaces jelenlegi célja az EP-képviselők minél szélesebb körű bevonása. Ettől függetlenül, sem a nemzetközi központ, sem mi nem vagyunk elzárkózva attól, hogy a jövőben akár helyi pártokkal és politikusokkal egészítsük ki a mostani rendszerünket. Azt látjuk viszont, hogy sok esetben még az elsődleges célunk is nehezen kivitelezhető, főleg itthon. Egy példát mondva: áprilisban kezdtük el itthon a működésünket, direkt az EP-választások előtt, és rögtön próbáltunk megszervezni egy jelölti vitát, ahova felkértünk minden magyar EP-listavezetőt. Azonban az MSZP-Jobbik-Együtt-PM hármason kívül egyetlen másik párt sem mutatkozott nyitottnak arra, hogy részt vegyen ezen a rendezvényen. Holott nem belpolitikai, hanem kizárólag EU-s szakmai kérdéseket tettünk volna fel. Véleményem szerint tehát addig, amíg ezen a hozzáálláson nem tudunk érdemben változtatni, sajnos nincs különösebb esély arra, hogy a Govfaces közössége helyi politikusok felé nyisson.

(Papp Kristóf, f: GovFaces)

Mi szavatolja szerintetek azt, hogy a GovFaces valóban sikeres és működőképes lesz?

Lokálisan például az, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy egyre ismertebbek legyünk. Van már saját honlapunk, saját Facebook oldalunk, ahol folyamatosan posztolunk információkat magunkról, a rendszerről és a céljainkról. Ezen felül igyekszünk felvenni a kapcsolatot minél több újsággal, minőségi bloggal és szakmai szervezettel, így veletek is. De írtunk már több frissen megválasztott magyar EP-képviselőnek is, hogy ne csak a szakma vagy a média, hanem azok is értesüljenek rólunk, akiknek az aktív részvételére számítanánk. Emellett pedig fontos, hogy:

- rendszerünk arcot ad a politikusoknak,

- közösségünk komoly társadalmi/választói bázist jelent,

- kérdéseket fel lehet tenni magyarul is,

- kemény kérdéseket nem töröljük.

Milyen jövőbeli tervekkel rendelkeztek?

A három legfontosabb közül az első, hogy a GovFaces hazai népszerűsítését folytassuk. A második, hogy a magyar EP-képviselőket egyre nagyobb számban vonjuk be a rendszerünkbe. A harmadik pedig, hogy kitaláljuk azt, hogy piaci alapon hogyan oldható meg a platform stabil finanszírozása.

Amennyiben a Papp Kristóf által elmondottak felkeltették érdeklődéseteket, mindenképpen kövessétek a magyar GovFaces-t, minden lehetséges közösségi oldalon (Facebook, Twitter, saját blog), valamint a platformon kérdezettek bátran választott EP-képviselőinktől, hiszen valahol ezért vannak. 

DiploMaci

Kevesen látták előre, hogy három izraeli fiatal elrablása és kivégzése egy újabb fegyveres összecsapáshoz vezet Izrael és a gázai övezetet uralma alatt tartó Hamasz, valamint kisebb terrorszervezetek között. Az elemzők meggyőződése szerint egyik félnek sem állt érdekében a konfliktus újabb fellángolása, ezzel szemben jelenleg Izrael szárazföldi erőkkel is harcol Gázában, miközben városait eddig nem látott rakétatámadás sorozat érte. Várható-e a Gázai övezet újbóli izraeli megszállása, vagy sikerül tartós tűzszünetet elérni a felek közt?

Amatőr, de halálos kimenetelű emberrablás indította útjára a mintegy két hete tartó fegyveres konfliktust Izrael és a Hamasz közt. Miután, valószínűsíthetően felsőbb utasítás nélkül három izraeli fiatal elrablásáért felelős Hamasz aktivisták keresésére Izrael nagyszabású letartóztatáshullámot indított, július elejére az eseményekkel nagyrészt addig csupán sodródó Hamasz több mint száz rakétát lőtt ki a zsidó állam városaira. Izrael az Erős Szikla Hadművelettel (Operation Protective Edge) válaszolt. A két hete tartó fegyveres összecsapások során Izraelre több mint ezer rakétát lőttek ki Gázából, Izrael pedig hasonló számú légicsapást intézett a Hamasz és más terrorszervezetek fegyverraktárai és rakétakilövő állomásaival szemben. A harcokban eddig négyszáz palesztin és húsz izraeli vesztette életét, a szárazföldi beavatkozás során ez a szám a többszörösére nőhet.

A harcoló felek céljai jelenleg a következőképpen foglalhatóak össze: A Hamasz igyekszik tekintélyvesztés nélkül kikerülni az összecsapásból, megőrizni rakétaarzenáljának lehető legnagyobb részét, míg Izrael éppen ellenkezőleg, meg akarja semmisíteni a fenyegetést jelentő rakétákat és legyengíteni a Hamaszt. Az izraeli hadseregnek nehézséget jelent, hogy a korábbi célzott légitámadások elégtelenek voltak a Gázát keresztülszelő alagútrendszerben elrejtett fegyverraktárak megsemmisítéséhez és a Hamasz térdrekényszerítéséhez, ezért is döntöttek a korlátozott szárazföldi beavatkozás mellett.

("Van-e kiút az erőszakspirálból?", f: www.ynetnews.com)

Netanjahu belső nyomásnak ellenállva, különösen külügyminisztere, Avigdor Liebermann kritikájának nem engedve, késleltette a konfliktus kiszélesítését, ezzel elkerülve a korábbi összecsapásokhoz hasonló nemzetközi tiltakozási hullámot. A nyugati közvéleményt megdöbbentették a Jeruzsálem és Tel-Aviv sűrűn lakott részei fölött elfogott gázai rakéták, a Vaskupola rakétaelhárító rendszer nélkül az izraeli halálos áldozatok száma a mostani sokszorosa lenne. A másik fontos tényező, amely meggátolta a nemzetközi közvélemény Izrael ellen fordulását, a Hamasz vezetőinek nyilatkozata volt, amelyben felszólították a palesztin civil lakosságot, hogy ne hagyják el otthonukat, hanem „álljanak ellen”. Izrael ezt követően minden alkalommal rámutatott, hogy olyan erők ellen harcol, amelyek pajzsként használják a civil lakosságot. Sokak számára megdöbbentő volt az arab világ visszafogott reakciója az újabb gázai konfliktusra, különösen Egyiptom (amely sokat szenvedett a betiltott Muszlim Testvériség palesztin szárnyának megfelelő Hamasz destabilizáló mesterkedéseitől a Sínai félszigeten) és a Hamasszal konkuráló palesztin Fatah tűnik úgy, hogy csendben kiélvezik, ahogy Izrael megsemmisíti a Hamasz erőforrásait.

A konfliktus megnyugtató lezárását ne várja senki, a Hamasz legitimitását éppen az Izraellel szembeni fegyveres ellenállás adja, így erről nem mondhat le, még ha ezzel túszul is ejti saját lakosságát. Izrael szárazföldi „bevonulása” egyelőre igencsak limitált, valószínűleg nem kívánnak beleesni a gázai terrorszervezetek csapdájába, amely a sűrűn lakott területekre kívánja becsalogatni az izraeli fegyveres erőket, ahol a háztól-házig tartó küzdelemben az izraeli katonák erősen sebezhetőek, a palesztin civileket pedig itt is pajzsként tudják felhasználni. Az izraeli vezetés egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy, ahogy eddig is, az iráni és szíriai rakéták ne találnának utat Gázába, valószínűsíthető, hogy az egy-másfél éves nyugodt(abb) periódust követően újabb harcok jönnek.A nemzetközi közösségnek „sürgősebb” dolgai is akadnak (hiszen polgárháború dúl többek között Irakban, Szíriában, Líbiában és Ukrajnában is), mint az izraeli-palesztin konfliktus megnyugtató lezárása a már sokszor vizionált kétállamos formula keretében. A harcok rövidtávú beszüntetését viszont paradox módon segíti a szárazföldi beavatkozás, egyrészt a Hamasz ennek során jóval több izraeli katonát ölhet meg, mint az indirekt rakétatámadások során, „sikereket” mutathat fel, így belemehet egy tűzszünetbe. Izraelnek is egyre sürgősebb lesz a tűzszünet, hiszen nem kívánja katonáit huzamosabb ideig kitenni egy felőrlő, városi hadjáratnak. Emellett az izraeli vezetésre gyakorolt belső és külső nyomás is egyre erősödni fog a halálos áldozatok számának növekedésével mindkét oldalon, így út nyílhat a politikai megoldás előtt, amely azonban valószínűleg nem nyújthat tartós megoldást.

Csepregi Zsolt

Ahogy tegnapi cikkünk főszereplője, úgy a mai is leginkább annak köszönheti várható választási győzelmét, hogy nem kapcsolódik semmilyen szálon országa régi politikai elitjéhez. Joko Widodo („Jokowi”), Jakarta jelenlegi kormányzója, azonban nem egy aprócska dél-európai államnak, hanem a világ legnépesebb muszlim országának, a dél-kelet ázsiai Indonéziának készül elnökévé válni. Jokowi a helyiek szerint az emberek embere, míg kihívója inkább egy letűnt kor képviselője. Ettől függetlenül az indonéz elnökválasztás rendkívül kiélezett, nem is csoda, hogy a július 9-én lezajlott szavazás után mindkét jelölt győztesnek nyilvánította magát. Hivatalos végeredményt viszont csak jövő héten hirdetnek, így addig nyitott kérdés, hogy ki vezeti majd Indonéziát.

Joko Widodo-ra, vagy, ahogy a helyiek hívják „Jokowi”-ra, Indonézia lakosainak jelentős része megmentőként, az új szelek képviselőjeként, a sikeres jövő letéteményeseként tekint. Ennek fényében nem meglepő, hogy a nyugati média előszeretettel hivatkozik rá, mint Barack Obama amerikai elnök indonéz kiadására. Amit csak erősít a tény, hogy az „emberek embere” kisugárzás mellett Jokowi-t is rendszeresen támadják – jellemzően helyi bulvárlapok – származása miatt, csak úgy, mint korábban Obama-t. Az indonéz elnökjelöltről ugyanis (bár minden kétséget kizáróan jávai muszlim, hivatalos származását igazoló születési anyakönyvi kivonatát nyilvánosan is bemutatta) stabilan fenntartja a média egy része, hogy ő valójában kínai származású keresztény. Ez a feltételezés amúgy vélhetően két okból ered. Az egyik, hogy a vallási kisebbségek körében Jokowi sokkal népszerűbb, mint első számú kihívója, Prabowo Subianto. A másik, hogy Jokowi támogatói között nagyon sok a kínai és a keresztény. Ez a kettő pedig már könnyen megágyazhat a mendemondáknak.

("Indonézia jövőbeli sikerének letéteményese lehet" - Jokowi, f: www.abc.net.au)

Jokowi vonatkozásban azonban érdekesebb kérdés, hogy hogyan fordulhatott elő az, hogy egy jelölt, akit valóban komoly választói szimpátia övez és, aki amióta először feltüntették, mint lehetséges elnökjelöltet, beton biztosan vezetett a közvélemény-kutatásokon, a választás előtti hetekre támogatóinak nagy részét elveszítette. A helyzet ugyanis az, hogy Jokowi, aki az elmúlt közel 1 év felmérésein folyamatosan 25-30 százalékos különbséggel verte versenytársait, a nagy napra lényegében elfogyott, hiszen az első, július 9-i exit pollok szerint mindössze 2-3 százalékkal verte legközelebbi riválisát, Subianto-t. Ez az eredmény pedig amellett, hogy a korábbiak fényében hatalmas csalódás, tulajdonképpen hibahatáron belül van, vagyis, az a 2-3 százalék, ami akkor Jokowi mellett volt, július 22-én, a hivatalos végeredmény kihirdetésekor, könnyen Subianto-hoz kerülhet. Persze egy dolog, hogy mi lehet, és egy másik, hogy mi lesz. De tény, Jokowi-nak kapaszkodnia kell.

("Sokan leírták már, de az öreg katona visszajött a versenybe", f: www.smh.com.au)

Közelebbről megvizsgálva a támogatottság elvesztésének okait, elmondható, hogy az alábbiak minden bizonnyal közrejátszottak benne: 1) Prabowo Subianto kapcsolatai, 2) Jokowi karizmája, 3) Jokowi politikai üzenete. Az első pont magyarázata, hogy a hírhedt indonéz diktátor, Suharto lányának volt férjeként, néhai magasrangú katonaként és az ország egyik leggazdagabb emberének testvéreként Subianto a régi rend tökéletes megtestesítője, aki kiterjedt politikai kapcsolatokkal rendelkezik. Ennek köszönhetően legfőbb riválisa részben ott és akkor üti Jokowi-t a médiában, akár elvtelenül, amikor neki tetszik, hiszen a pénz nem számít. Részben pedig, a jelenlegi status quo fenntartása érdekében, Subianto sok neves politikai szereplőt is maga mellett tudhat, lévén, Jokowi megválasztása számukra könnyen karrierjük (bizonyos esetekben szabadságuk) végét jelentheti. A második, hogy ellentétben a remek szónok hírében álló kihívójával, Jokowi egyáltalán nem egy karizmatikus politikus. Fellépése és beszédei sokszor határozatlanságról árulkodnak. Szemben Subianto-val, aki viszont szinte mindig – katonaemberhez méltóan – hihetetlenül magabiztos. A harmadik pedig, ami valahol a karizmatikusságból is fakad, hogy Subianto-val ellentétben Jokowi politikai programja és üzenete kevésbé világos az emberek számára, holott például gazdaságilag közel ugyanazt mondják (gazdasági nacionalizmus), de a politikai különbség sem olyan nagy közöttük. Legalább is papíron. Nem árt ugyanis hozzátenni, hogy Subianto múltja (1998-ban például állítólag fiatal Suharto ellenes tüntetők elrablásában vett részt), illetve itt-ott elejtett mondatai, nem arról árulkodnak, hogy megválasztása esetén fenn akarná tartani Indonézia jelenlegi modern, demokratikusnak nevezhető államberendezkedését.

("Az emberek embere" - Jokowi, f: www.themalaymailonline.com)

Hasonló vád bár Jokow-it nem érheti, hiszen az ő múltja szinte makulátlan, érdekes lenne látni, hogy egy indonéz léptékkel kicsinek számító félmilliós vidéki város, valamint a 20-szor akkora főváros után képes-e egy nagyjából 250 milliós országot is elvezetni, ami nem mellesleg 13.500 szigetből áll. Főleg úgy, hogy Jokowi általános vezetési felfogása korántsem tipikus. Ő ugyanis mind polgármesterként (Solo), mind kormányzóként (Jakarta) abban hitt, hogy egy vezetőnek el kell menni az emberekhez ahhoz, hogy a központi hatalom később valóban olyan döntéseket hozhasson, amelyek hasznosak az emberek számára. Ezt egy kis- és egy nagyvárosban még meg tudta tenni, azonban egy sok szempontból problémás ország élén sikere már erősen kérdéses. Mindenesetre július 22-én, vagy legkésőbb augusztus végén, kiderül, hogy Jokowi vajon a világszínpadon is bizonyíthat-e.

Németh Áron Attila

Nemzetközi szinten is komoly figyelem övezi a régiónkban végbemenő kétharmados választási győzelmeket, főleg az elmúlt két magyar országgyűlési választás óta. Szlovéniában vasárnap járultak urnákhoz az állampolgárok, az eredmény pedig ennek fényében igencsak meglepőre sikeredett.

Szlovéniára nem szokás egy gazdasági, társadalmi vagy politikai nehézségekkel küszködő, folyamatos problémák súlya által visszahúzott államként gondolni. A délszláv háborúk egyik igazi győztese, az Európai Unió keleti nyitásának egyik példaképe, a régió első euró bevezetője, és még sorolhatnánk, milyen hangzatos mondatokkal illették a kis méretű, ám gazdaságilag annál sikeresebb országot az elmúlt évtizedben. Úgy tűnik azonban, hogy lekerült a rózsaszín szemüveg a piaci szereplőkről és a brüsszeli EU tisztviselőkről – nem beszélve a szlovén választókról, akik végső elkeseredésükben egy jobbára teljesen ismeretlen formációt emeltek kormányra.

("Börtönbevonulás előtt" - Janez Janša, f: www.bigstory.ap.org)

Ne szaladjunk azonban ennyire előre, nézzük meg röviden, mi is okozza ezt a nagy kétségbeesést szomszédunknál. Gazdaságilag az országnak nem sikerült meghoznia azokat a lépéseket, amiket a gazdasági válság megkövetelt volna – sokszor kemény megszorítások képében. A legnagyobb probléma jelenleg Szlovéniában a rendkívül gyenge banki és vállalati mérlegszámokban rejlik. A kereskedelmi és állami bankok összesen hétmilliárdnyi eurónyi nem teljesítő hitelt halmoztak fel az évek alatt, ezt pedig igen nehéz kitisztítani a gazdaságból. Nagy vonalakban mindez csökkenő GDP növekményt és nemzeti fogyasztást jelent, viszont növekvő munkanélküliséggel és állami adóssággal jár együtt – adósosztályzatukat például nemrég minősítették le. Bár megtörtént a bankok feltőkésítése, kérdéses, hogy mindez elegendő lesz-e hosszú távon. Ezért komolyan felmerült, hogy nemzetközi mentőcsomagra lesz szüksége az országnak, és ahogy ilyenkor lenni szokott, egyből hangot kaptak euró-ellenes vélemények is – felvetve, hogy a monetáris önállóság hiánya okozta a válságba való süllyedést az országban. Reálisabbnak tűnik azonban úgy értékelni a helyzetet, hogy a megfelelő reformok (például az eddig kvázi-tabutémának számító privatizáció) nélkül még a szlovén tolártól se várhattuk volna, hogy kihúzza a szlovénokat a csávából.

("Tények, fehéren-feketén", f: DiploMaci blog)

A problémák másik vetülete természetesen politikai: 2000 óta a Szlovén Demokrata Párt (SDS) vezette az országot. Az alapvetően jobboldali párt megpróbált szembemenni a rendszerváltás utáni posztkommunista (nevében hivatalosan Liberális Demokrata Párt) politikusok által irányított államfelfogással, amiért az itthoni sajtóban hamar ki is érdemelte a „szlovén Fidesz” címet. Azonban a kihirdetett lépések (például a már említett privatizáció) nem realizálódtak kielégítő mértékben, vezetőjük és az akkori kormányfő, Janez Janša végül korrupciós ügyei miatt kellett, hogy távozzon pozíciójából – a volt miniszterelnöknek közel két évet kell majd börtönben töltenie. A belpolitikai helyzetet utódja sem tudta stabilizálni, Alenka Bratusek, a balközép Pozitív Szlovénia vezetőjétől pártja megvonta a bizalmat, így előrehozott választásokat írtak ki az országban.

("A meglepetés ember" - Miro Cerar, f: www.siol.net)

Ennek eredménye pedig mindenkit meglepett: a Miro Cerar jogászprofesszor által vezetett balközép SMC (Miro Cerar Pártja) előzetes eredmények alapján 35 százalékot szerzett, amivel szinte a földbe döngölte Janša pártját, akik csupán 20 százalékot értek el. A helyzet még érdekesebb, ha figyelembe vesszük, hogy Cerar csupán egy hónappal ezelőtt hozta létre politikai formációját, és programja mondhatni egyenlő a nullával, hiszen semmit nem ígért a választóknak abban az esetben, ha kormányfő lesz belőle. Ez mostanra viszont már nem is kérdés, sőt: számítások szerint közel sem elképzelhetetlen, hogy koalíciókkal (a Nyugdíjasok Demokrata Pártja és talán a Szociáldemokraták is meghívást kaphatnak az együttműködésre) kétharmados többséget fog tudni szerezni. A helyzetet nem lehet nem a szlovén társadalom politikai elkeseredettségének és kiábrándultságának számlájára írni. Cerar felismerte, hogy jelen helyzetben nincs szükség politikai ígéretekre, gazdasági stratégiákra és hangzatos szólamokra. Egy tény fogja meggyőzni a választókat, és ez a korábbi hatalmi köröktől való különbözősége. Ez hozott sikert nem csak neki, de például a szélsőbaloldali pártok szövetségének is, akik álmodni sem mertek a 6 százalékos eredményről.

Cerar kormánya nem sokat várhat a reformokkal, minél hamarabb szükséges lesz olyan erőteljes lépésekkel előállni, amelyek képesek lesznek megnyugtatni a befektetői piacot. Így elkerülhetetlennek tűnnek mind a megszorítások, mind a több szektorban beindított privatizációk. Pártjának azonban ügyesen kell kommunikálnia ezen tevékenységét, hiszen egy pillanatra sem mutathat hasonlóságot az alapjaiban véve ugyancsak ilyen irányokat szorgalmazó SDS-el. Az eddigi politikai elittől való eltávolodást nem sokban segíti az a tény, hogy Cerar családilag is kapcsolatban áll a Liberális Párttal, édesanyja adta például az egykori kormány igazságügyi miniszterét. Könnyen kipukkanhat tehát a támogatási lufi, ha ezeket az árnyakat nem tudják gyorsan eloszlatni az új kormány feje fölül. Szlovénia mindenesetre felkínálta magának az esélyt, hogy egy erős nemzetgyűlés munkássága mentén tudjanak kilábalni a válságból, bár az oda vezető stratégiára még kíváncsian várnak – velünk együtt.

Mészáros Tamás

A blogon meglehetősen sokat foglalkozunk olyan nemzetközi konfliktus zónákkal, mint a Közel-Kelet és Kelet-Ázsia. Ez persze nem csoda, hiszen nap, mint nap hallunk híreket iraki robbantásokról, a szíriai polgárháborúról, újabb és újabb izraeli-palesztin összecsapásokról, valamint az egyre inkább megoldhatatlannak látszó kínai-japán szembenállásról. Kevés szó esik azonban Délkelet-Ázsiáról, ahol az elmúlt pár évben az előző két térséghez hasonló, komoly feszültségekkel teli gócpont kezd kialakulni. És ez még akkor is így van, ha erről a régióról sokan itt Európában nem hajlandóak tudomást venni.

Azt szokták mondani, hogy a Közel-Kelet korunk legveszélyesebb és legbonyolultabb nemzetközi konfliktusa zónája. Elég itt egy kis szikra és könnyen egymásnak eshet mindenki. Vég nélkül harcolhatnak szunniták és síták (Irak), palesztinok és izraeliek (Izrael), elnyomók és elnyomottak (Szíria). Sokan hajlamosak azonban elfelejteni, hogy földünkön sajnos van még bőven olyan történelmi feszültségekkel terhelt gócpont – ráadásul nem is egy –, ahol az arab világhoz hasonló vérrontás szinte bármikor előfordulhat. Az egyik ilyen régió pedig nem más, mint Délkelet-Ázsia. Ebben a térségben ugyanis lényegében mindenkinek van valami gondja a másikkal. Időzített bomba –ahogy azt az elcsépelt kliséket előszeretettel használó megfáradt egyetemi oktatók szokták mondani. A régióban baja van Thaiföldnek Kambodzsával, a Fülöp-szigeteknek Tajvannal, és Kínának tulajdonképpen mindenkivel, így például Malajziával, a Fülöp-szigetekkel, Bruneijel és Vietnammal is.

("Tengeri csata 1.0", f: www.scmp.com)

A legfrissebb kínai-vietnámi konfliktust vizsgálva azonban a szokottnál is érdekesebb megállapítások tehetők, amelyek ráadásul a térség többi országával kapcsolatban is tartalmazhatnak fontos fejleményeket. Pár mondatban a nevezett konfliktus: a Kínai Népköztársaság 1974 óta igazgatása alatt tartja a Paracel-szigeteket, amelyre Vietnám (Tajvan mellett) igényt tart. Bár a múltban a két ország már többször került konfliktusos helyzetbe a szigetek miatt, a feszültség igazán csak az elmúlt években vált akuttá. Ebben persze jelentős szerepe van – mint az összes többi hasonló tengeri vitának – az apró földdarabok környékén található, feltételezhetően nagy mennyiségű olaj- és gáz lelőhelyeknek. A szembenállás ennek ellenére most is, mint korábban, odamondogatással kezdődött, és sokáig úgy tűnt, hogy a felek ezt a vonalat most sem fogják átlépni. Ez a várakozás azonban tévesnek bizonyult. Az elmúlt 30 évben politikai-gazdasági súlyánál fogva egyre magabiztosabbá váló Kína ugyanis egy idő után megunta a szájkaratét, és lépett. A szigetek közelében próbafúrásokat kezdeményezett, hogy felmérje a terület lehetséges olaj- és gázkészleteit. A vietnámi kommunista vezetés természetesen felháborodott Kína egyoldalú lépésén, és azonnal a helyszínre vezényelte parti őrségét. A válasz viszont nem késett. Röviddel a vietnámi hajók megérkezése után a kínai parti őrség is megérkezett a fúrótornyok védelmére. A helyzet mérlege: az elmúlt két hónapban a tengeren több összecsapás alakult ki a felek között, jellemzően célzott ütközések és vízágyús támadások képében, míg a szárazföldön jelentős tömegeket megmozgató, sokszor véres tüntetések zajlottak, többnyire Vietnámban. A történet eddig nagyjából úgy néz ki, mint a Szenkaku-szigetek.

("Tengeri csata 2.0", f: www.news.nationalpost.com)

Fontos látni viszont, amire a szaksajtóban néhány neves Vietnám-szakértő hívta fel a figyelmet, hogy ti. a haláleseteket és rengeteg sérültet okozó vietnámi tüntetések és gyújtogatások, amikben május folyamán több raktárépület és gyár odaveszett, elsősorban nem kínai vállalatok ellen, hanem más régiós országok (pl. Tajvan és Dél-Korea) cégei ellen irányultak. Elemzők szerint ennek egyik oka az lehetett, hogy ezekben a gyárakban nagyon sok kínait alkalmaztak a helyiek kárára, valamint, hogy a legtöbb esetben a helyieket szinte kibírhatatlan körülmények között és a szokottnál is alacsonyabb fizetéssel dolgoztatták, mint kínai társaikat. A másik ok pedig, hogy az igazán nagy munkás tüntetéseket (is) a vietnámi kommunista párt rendszerint próbálja elfojtani, de ez most több esetben nem sikerült neki, így a feszültség teljes erejével kitörhetett, majd eszkalálódhatott. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a kínai-vietnámi szembenállás kizárólag gazdasági alapú lenne. Ám az, hogy a kialakult helyzetben ez jelentős szerepet játszik, a fentiek fényében szinte elvitathatatlan. Nyilván a nap végén emiatt, valójában majdhogynem mellékes, hogy mi okozta a véres tüntetéseket, hiszen a helyi lakosok csak halottakat, sérülteket, magyarázkodó bürokratákat lát, és a politikusokat kényszerítő népakarat és ellenállás gyakran ezekből indul. De azért ezt a vonalat sem árt látni.

("Kína mindenre igény tart", f: www.fpri.org)

Összefoglalva tehát elmondható, hogy a kínai-vietnámi területi vita egyaránt tartalmaz komoly politikai és gazdasági okokat. A vietnámi kommunista vezetés, jelentős részben kínai mintákat követő felfogása és hozzáállása azonban a politikai elégedetlenséget többé-kevésbé képes lenne kordában tartani. A gazdasági engedetlenségre viszont láthatóan nincsenek érdemben felkészülve. Ez egyfelől súlyos veszélyekkel fenyegeti a helyi elitet, akiknek a hatalmát jelentősen kikezdheti egy tartós, gazdasági okokra visszavezethető tüntetéssorozat és engedetlenségi mozgalom. Másfelől hangsúlyos problémát jelenthet Kína számára, akik határozott (és/vagy agresszív) fellépésük miatt kevés baráttal rendelkeznek a térségben, de ezek közül legalább az egyik – mindettől függetlenül – a szintén kommunista Vietnám. Ez a viszony azonban könnyen megszűnhet, ha a vietnámiak nem fogják azt érezni, hogy Kína tiszteletben tartja, és odafigyeléssel viseltet Vietnám saját népével szemben fennálló feladataival kapcsolatban. A próbafúrások alapján pedig éppen arra lehet következtetni, hogy Kínát csak a saját érdekei mozgatják, és nem különösebben érdekli mások véleménye. Ha így van, akkor az ázsiai nagyhatalom hamarosan gondban lehet, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy az Egyesült Államok mindeközben minden követ megmozgat régiós ellenlábasa, különböző térségi szövetségeken és kétoldalú szerződéseken keresztüli karanténba zárásával. Izgalmas évek elé nézünk.

Németh Áron Attila  

A brit Konzervatívok egyik veteránja, némiképp szerencsétlen módon, de a „hosszú kések éjszakájának” nevezte a tegnapit, amikor is kiderült, hogy David Cameron miniszterelnök hivatali idejének legnagyobb kormányátalakítását végre hajtva, 16 jól ismert miniszterétől és államtitkárától vett búcsút, köztük például külügyminiszterétől, William Hague-től, és környezetvédelmi miniszterétől.

Tegnap este óta hatalmas a felbolydulás mind a helyi médiában, mind pedig a Konzervatív Pártban, hiszen a mostanihoz hasonló átalakítást utoljára talán Harold Macmillan vitt véghez, aki 1962-ben kormányának közel a harmadát cserélte le egyik napról a másikra. Utódja, David Cameron sem volt azonban szégyenlős, lévén, több neves miniszterétől és államtitkárától is hajlandó volt megválni. Annak ellenére, hogy a most eltávolítottak jelentős része nagyon komoly és hosszú évekre visszanyúló politikai tapasztalattal rendelkezett, amihez elég talán William Hague külügyminiszter, vagy Kenneth Clark tárca nélküli miniszter nevét említenünk. Előbbi jó 25, míg utóbbi nagyjából 45 éve vesz részt a brit politikában. Pályafutások alatt mindketten voltak a képviselőség mellett államtitkárok és miniszterek (Clarke dolgozott a legendás Thatcher kabinetben), de Hague esetében még a pártelnökség is belekerült az impozáns önéletrajzba. Nem is csoda, hogy távozó külügyminiszteréről Cameron szuperlatívuszokban beszélt, aki elmondása alapján mindössze posztja alapján volt beosztottja, mert amúgy kiváló barát, remek politikus, és a Konzervatív Párt elmúlt 30 évének egyik legmeghatározóbb egyénisége volt. És a miniszterelnöknek ebben vélhetően igaza van.

(William Hague - David Cameron - Kenneth Clark, f: www.mirror.co.uk)

Érdekes azonban megvizsgálni, hogy az átalakítás történelmisége mögött mi rejtőzik még ebben a helyzetben. Az egyik, mindenképpen az, hogy a most cserére ítélt politikusok jelentős része 50 fölötti, kipróbált veterán, akiket a közvélemény ismer már, mint a rossz pénzt. Ez alapján adja magát a feltételezés, hogy a lassan választási üzemmódba kapcsoló kormánypárt és vezetője, vérfrissítést akart a kabineten belül, hogy a kampányban az új tagokra a választók jobban figyeljenek. Ezt erősítik ráadásul az első westminsteri hírek, miszerint a régi motorosokat fiatal, jellemzően női politikusok fogják követni, úgymint Priti Patel, Liz Truss és Esther McVey. A másik, hogy a miniszterelnöknek az elmúlt négy évben sok gondot okoztak a 2010 után képviselőséget szerző ifjú konzervatívok, akik több kérdésben is szembe mentek a pártjuk akaratával, gyengítve ezzel annak egységét. Ezzel tehát létezik egy olyan olvasata ennek a történetnek, hogy ezen csoport prominensei hamarosan kabinet posztokat kapnak, annak érdekében, hogy a pártvezetés iránti elköteleződésüket növeljék, ezzel szavatolva, hogy az újraválasztási harcot nem fogják különböző partizánakciókkal zavarni. Ez a tendencia amúgy nyomokban már most is tetten érhető, hiszen az idei talán az első év, amikor a Konzervatívok meglepő egységet mutatnak a legtöbb kérdésben – persze ebben David Cameron nagy uniós harcának jelentős szerepe van. A harmadik pedig, és ami valahol szintén az egységre törekvés irányába mutat, hogy a külügyminiszter lehetséges utóda, Philip Hammond, aki a párt legelkötelezettebb euroszkeptikusai közé tartozik. Példa erre Hammond, nem is olyan régen tett kijelentése, miszerint ha a kormánynak nem sikerül újratárgyalni az Egyesült Királyság és az Európai Unió viszonyát megalapozó szerződéseket, és a konzervatívok 2017-ben valóban tartanak népszavazást a szövetségben maradásról, ő habozás nélkül a kilépés mellett teszi le voksát.

("Konzervatív belháború közeledik?" - Cameron és Osborne, f: www.telegraph.co.uk)

A miniszterelnök terve a fentiekből világos: megszilárdítani hatalmát és rendezni pártja vonalait. A jövő évi választásokon ugyanis, legalább is a mostani állás szerint, ha minimálisan is, de az ellenzéki Munkáspárt jobb esélyekkel indul. Bő félév egység politika viszont a brit miniszterelnök számára sok mindenre elég lehet. Ez az idő azonban egy másik politikusnak és potenciális vetélytársnak, George Osborne pénzügyminiszternek is elég lehet arra, hogy megerősödjön, és még komoly befolyást szerezzen a kabineten belül, Cameron ellenében. Ezzel a szállal viszont később foglalkozunk majd.

Németh Áron Attila  

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Suspendisse ornare facilisis justo quis vehicula. Curabitur vitae velit eros. Nulla cursus vitae nibh a finibus. Integer posuere nisl sed diam ullamcorper, ut fringilla leo ullamcorper. Nulla aliquet felis sit amet iaculis cursus. Aenean finibus bibendum mattis.

Két hét alatt két német állami tisztviselőről derült ki, hogy feltételezhetően az Egyesült Államok kezére játszottak át fontos nemzetbiztonsági információkat. Angela Merkel fokozatosan veszít türelméből, és egyre többen kíváncsiak, hogy a jelen helyzet milyen mértékben rontja a két ország kapcsolatát. A valódi kérdés azonban inkább az, hogy miért vitték a németek reflektorfénybe az ügyet?

A mostani szituáció korántsem új keletű. Tavaly októberben mi is írtunk arról a Wikileaks által kiadott térképről, ami bemutatta, hány városban működnek elektronikus lehallgató központok (köztük például Budapesten is), és hogy egyre több európai vezetővel kapcsolatban derült fény ara, hogy az amerikai titkosszolgálatok lehallgatják őket. Angela Merkel már akkor is nemtetszését fejezte ki az üggyel kapcsolatban, véleménye szerint szövetséges, baráti államoknak nem szabadna ilyen bizalmatlannak lenniük egymással. Aztán a vádaskodások, újságcikkek és riportok – ahogy az lenni szokott – szép lassan alábbhagytak. A tervezett euroatlanti titkosszolgálati egyezmények és megállapodások elhaltak, vagy előkészítésük csupán a színfalak mögött zajlik.

Mindehhez fel kellett ismerni a helyzet realitását: az összes állam, amelynek kapacitásai megengedik, kémkedik más államok után. Véleményem szerint erről az alappontról kell indulni. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor mindjárt a tavalyihoz hasonló színben tűnik fel a mostani helyzet is: felvetődik a kérdés, hogy milyen hírértéket is hordoz mindez? Az előző évben azt remélhettük, hogy az általános felháborodás miatt az EU és az Egyesült Államok között megmozdul valamilyen általános párbeszéd ezen témákban – és ez valószínűleg így is történt. Akkor a leleplezések a világsajtó irányából indultak, amire az akkori kormányoknak reagálniuk kellett. A mostani szituáció különbsége pont az, hogy láthatóan semmilyen körülmény nem kényszerítette Németországot arra, hogy reflektorfények előtt intézze a két lebukott amerikai kém ügyét. Az ilyen fiaskókat általában a háttérben, nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva csöndben szokták kezelni. Mi lehet akkor vajon most az ellenkezőjére való ok?

("Fokozódó figyelem" - Angela Merkel és Barack Obama, f: www.cnn.com)

Az egyik opció német belpolitikai játszmát sejtet. Merkelt nagyon sok kritika érte tavaly, hogy nem reagált kellő erővel az akkori lehallgatási botrányra, és hogy hagyta elsikkadni a szituációt. Ellenzéke ennek megfelelően most még nagyobb nyomás alá helyezte, hogy kellő mértékben vágjon vissza a szövetséges, ámde kémkedő Egyesült Államoknak. Mindamellett, hogy az ilyen belföldi erőfitogtatási szerepek gyakran befolyásolni tudják a külpolitikai aktualitásokat, nehéz elhinni, hogy a német szociáldemokraták lecsendesítése miatt Angela Merkel belemenne egy az amerikaiakkal való nyilatkozatháborúba.

Egy másik esetleges ok lehet a már említett euroatlanti titkosszolgálati keretszabályok lefektetésének előremozdítása. Közel semmilyen információnk nincs ezen tárgyalások előremeneteléről, és bár természetesen érthető, hogy egy ilyen témáról nem fogunk minden nap részletes beszámolókat olvasni, azonban az, hogy semmilyen hír nincs minderről, az meglepő. Könnyen előfordulhat, hogy Merkel épp egy ilyen, a világsajtó színe előtt zajlódó botránnyal fogja tudni újra maga mellé állítani az európai államok vezetőit, hogy együtt nagyobb nyomást helyezhessenek amerikai szövetségesükre.

Egy harmadik, mondhatni minden összeesküvés-elmélettől mentes verzió pedig talán csak annyi lenne, hogy Angela Merkel, és úgy a németek általában tényleg nagyon nem kedvelik, ha valaki (főleg egy baráti állam) kémkedik utánuk. Ez egy olyan országban, ahol fel kellett dolgozni mind a Gestapo, mind a Stasi után maradt történelmi emlékeket, talán nem is olyan meglepő. Előfordulhat, hogy a nyilvánosság bevonása csupán jelzés arra, hogy Németország nem hajlandó elnézni az ilyen eseteket, legyen szó bármilyen nagyhatalomról is.

Barack Obama tavaly tagadta, hogy tudott volna például Angela Merkel lehallgatásáról – ami kissé hihetetlennek tűnik a titkosszolgálati szakértők szemében. Most újabb kényes helyzetbe került, amikor a német kancellárral való beszélgetésekor még nem is tudott arról, hogy őrizetbe vették az első kémkedéssel vádolt német tisztviselőt. Az Amerikai Egyesült Államok egyik legfontosabb partnere Németország, akik több aktuális fronton is támogatják őket: például az orosz-ukrán helyzet megoldásában vagy az iráni nukleáris tárgyalások során is. Akármelyik vélt ok is játszik kisebb-nagyobb szerepet a háttérben, nem engedhetik meg, hogy egy ilyen ügy sokáig foltot hagyjon a kapcsolatukon. Kíváncsiak vagyunk, vajon a mostani hétre is jut-e egy újabb leleplezés, vagy innentől kezdve a színfalak mögé tereli-e a Fehér Ház és Merkel kormánya az ügyet.

Mészáros Tamás

Régóta nem tekinthetünk a Közel-Keletre, mint a béke szigetére, azonban jelen helyzetben úgy tűnik, hogy minden szegletében nagyon rossz irányba dőlnek a dominók. Összefoglaló cikkünkben rövid áttekintést nyújtunk minden fontosabb konfliktus aktuális helyzetéről, ezzel is elősegítve az esetlegesen két félidő között beálló kínos csendek megtörését.

Izrael: Most múlik pontosan…

Az egyik legaktuálisabb konfliktus minden bizonnyal az újfent fellángolt izraeli-palesztin szembenállás, aminek csúcspontja egyes elemzők szerint akár egy újabb szárazföldi offenzíva is lehet. A mostani harcok hátterében három izraeli fiatal június 12-i eltűnése, majd holttesteinek Ciszjordániában történő megtalálása áll. Bár meggyilkolásukat a Hamasz palesztin szervezet nem vállalta fel, azonban pozitívan nyilatkozott az esetről, ami csak olaj volt a tűzre, az izraeliek körében természetesen már így is hatalmas volt a felháborodás. Mindezek után azonban egy palesztin fiatal holttestére bukkantak Kelet-Jeruzsálemben, akit valószínűleg élve felgyújtottak. Izrael azóta 40 ezer tartalékost mozgósított (csak összehasonlításképpen: a 2009-es szárazföldi offenzíva idején „csupán” 10 ezer tartalékost hívtak be), és folyamatos légicsapásokat intéz a Gázai övezet ellen, ahol elmondásuk alapján célzott likvidálásokat (a Hamász észak-gázai katonai vezetőjét, Mogamed Sabant, például nemrég így ölték meg), valamint műveleti központok és rakétaállások elleni támadásokat hajtanak végre. A Hamász emberei mindeközben szintén támadást indítottak Izrael ellen: számítások szerint száznál is több rakétát lőttek ki lakott területek irányába, mint például Tel-Aviv és Jeruzsálem környéke. A rakétákat ezidáig elpusztította a Vaskupola elnevezésű rakétaelhárító-rendszer. A konfliktus nem csak a világ országait, de Izrael belső szereplőit is megosztja: Benjamin Netanjahu bár a konfliktus megfékezését ígéri, diplomatikusabb hangnemet ütött meg, mint koalíciós partnere, Avigdor Lieberman külügyminiszter, aki aktívabb fellépést várna el a hadseregtől, és a kormányból való kilépést is meglebegtette. Valószínűsíthető, hogy erre nem lesz szükség, a hadsereg hamarosan be fog vonulni a kérdéses övezetbe.

(Izraeli bombatámadás Gázában, f: www.nytimes.com)

Afganisztán: Importált demokrácia, garanciák nélkül

Történelmi jelentőségű választásokon lesznek túl hamarosan az afgán államban, a végeredmény azonban még kétséges. Áprilisban a választópolgárok első alkalommal tehették le voksukat vezetőjük kiválasztásában, az első körben azonban senki sem tudta megszerezni a szavazatok 50 százalékát, így második kört rendeztek június 14-én. Megfigyelők szerint azonban mindez korántsem zajlott le megfelelően, nagyon sok helyen csalásokra lettek figyelmesek. Nagyon sokáig ezért nem is akarták kihirdetni az előzetes eredményeket, azonban hétfőn megtört a csend: bár az első körben Abdullah Abdullah volt a vezető jelölt, a második körben úgy tűnik, hogy ellenfele, Asraf Gáni lesz a befutó (56,44 százalékkal került első helyre). A csalásokat viszont jelenleg is vizsgálják, ezek eredménye pedig még változtathat a most kihirdetett eredményeken. A két jelölt mögött különböző etnikai csoportok és országrészek állnak, így fennáll a veszélye, hogy a mostani szembenállás esetlegesen véres konfliktust és kiújuló társadalmi viszályokat fog eredményezni a már amúgy is szétforgácsolt országban. Nem erre számítottak az amerikaiak, akik az év végére szeretnék katonai erejüket kivonni a több mint egy évtizede megszállás alatt tartott országból. Barack Obama és John Kerry amerikai külügyminiszter figyelmeztették a feleket, hogy ne akadályozzák meg a csalások kivizsgálását, és jelezték, leállítják az országnak nagyon is fontos segélyprogramokat, ha alkotmányellenes lépéseket vélnek felfedezni. A végső eredményekig – ám sajnos valószínűleg utána is – nehéz napok várnak az afgánokra.

Irán: Nekik Paks II. kevés lenne

Már csak egy kisebb fajta csoda tenné lehetővé, hogy az előre meghatározott határidőre, tehát július 20-ig sikerüljön egyezségre jutni az iráni nukleáris vitában. Ali Hámenei iráni ajatollah (tehát a legfelső vallási hatalom birtokosa) kijelentette, hogy akármilyen döntésre is jussanak, annak tartalmaznia kell a jogot országa számára, hogy ipari mennyiségben dúsíthasson uránt – természetesen csakis békés célokra. Mindez azt mutatja, hogy Irán álláspontja a tavaly év elején kezdődő tárgyalások során egy cseppet sem közeledett a nyugatihoz, amely ellenőrzött és visszaszorított dúsítási lehetőségeket írna elő. Hámenei szerint államának végső soron 190 ezer centrifugára lenne szüksége – ami „csupán” 180 ezerrel több az ENSZ Biztonsági Tanács (Egyesült Királyság, Egyesült Államok, Franciaország, Kína és Oroszország) valamint Németországból álló nyugati kontingens által meghatározottól. Irán nem véletlenül érzi, hogy jóval „fölé ajánlhat” az eddigieknek: a nyugati hatalmak között jelenleg fennálló törésvonalak és diplomáciai konfliktusok (orosz offenzíva a Krímben, német-amerikai kémbotrány második felvonása, Európai Bizottsági elnökjelölési ellentétek stb.) könnyen megágyazhatnak számára egy szélesebb spektrumú ajánlatot is.

Irak: Amerika csak egységkormánynak segít terroristákat bombázni

Egyre csak növekszik az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ISIS) területe és hatalma. A szélsőséges szunnita csoport a múlt héten kiáltotta ki kalifátusát, amelynek igen nagy jövőt jósolnak (erről mi is írtunk itt). Egyelőre úgy tűnik, hogy gazdaságilag igen jól megalapozták a pozícióikat: miután az észak-iraki tartományban közel 429 millió dollárnyi dinárt sikerült magukévá tenniük a nemzeti bank kifosztásakor, most a legnagyobb szíriai olajmezőt vették irányításuk alá. Sőt, legújabb információk szerint még egy vegyifegyverraktárat is elfoglaltak, bár a riportok szerint az ott lévő eszközöket nagyon nehéz lenne katonai célokra felhasználni. Vezetőjük, Abu Bakr al-Bagdadi múlt pénteken mutatkozott először a nyilvánosság előtt, amikor is videón keresztül szólította fel híveit, hogy öljék meg összes személyes ellenségét. Az ISIS jelenlegi állapotok szerint már a fővárost, Bagdadot is fenyegeti, ahol szintén korántsem rendezett a helyzet. A jelenlegi iraki politikai vezetés tulajdonképpen működésképtelen, Núri al-Maliki jelenlegi kormányfőnek nem sikerül csillapítani az iraki törvényhozás berkein belül tapasztalható etnikai széthúzást a siíták, szunniták és kurdok között, így az elmúlt napokban nem sikerült létrehozni az új kormányt, megnevezni az új államfőt és miniszterelnököt. Az Egyesült Államok jelezte, hogy aktív katonai segítséget csak akkor ad az ország számára, ha az újonnan alakuló kormány az összes etnikum számára azonos feltételeket teremt, addig csupán tanácsadókkal segíti Bagdadot. Mellettük azonban mások is felkínálták segítségüket: Oroszország és – a legnagyobb meglepetésre, mármint hogy esetlegesen az amerikaiakkal is együttműködne – Irán is a légi támogatással járul hozzá az ISIS megbuktatásához.

Mészáros Tamás

A magyar kisebbséget érintő kérdések mentén került érdekes konfliktusba mind politikailag, mind jogilag a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) koalíciós partnerükkel, a romániai szociáldemokratákkal (Partidul Social Democrat, PSD). A szituáció nem csak a helyi feleknek, de a magyar külügy számára is erőpróba, hiszen nemrég kifejezett „programpontként” hivatkoztak a külhoni magyarok számára nyújtott támogatás stratégiájának megújítására.

Két ügy mentén sikerült összekapnia a 2014 márciusa óta együtt kormányzó pártoknak: az egyik az Erdélyben közeljövőben tervezett konzuli irodák kérdése. A magyar kormány egyik kifejezett célkitűzése, hogy 2018-ra a kedvezményesen honosított határon túli állampolgárok számát megduplázza – hiszen az eddigi kérvények mennyisége elmarad a várttól. Ezt segítenék elő a készülő irodák (Marosvásárhelyen és Nagyváradon), a rájuk való igényt azonban a román kormány első körben magyarázat nélkül elutasította. Bár később egy rövid kommüniké keretében mindezt pótolták, az indokok – miszerint Magyarország már így is kiterjedt konzuli hálózatot tart fenn az országban – továbbra is elég súlytalanok. Kelemen Hunor (az RMDSZ elnöke, román miniszterelnök-helyettes) jelenleg támogatná a Fidesz-KDNP kezdeményezését, és koalíciós partnerként próbálná rávenni román kollégáit, tárgyaljanak az ügyben – mindeddig sikertelenül.

("Az EP-kampányban már nagy volt az összhang" - Orbán és Kelemen, f: www.transindex.ro)

A másik kérdés kissé szövevényesebb. A vita alapja egy kisebbségvédelmi kezdeményezés, a Minority SafePack, amit az RMDSZ indított el az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójával (FUEN) közösen. A tervezet többek között „európai szintű együttműködést, párbeszédet és európai megoldásokat szorgalmaz, arra vonatkozóan tartalmaz javaslatokat, hogy az Európai Unió a legjobb intézkedésekkel védje és vigyázza a nemzeti kisebbségek által jelentett értéket” – röviden tehát európai szintű jogalkotást kíván elérni kisebbségi ügyekben. Az Európai Bizottság azonban elutasította a kezdeményezés bejegyzését, így nem kezdődhetett meg az egymillió aláírás összegyűjtése Európa szerte, ami szorgalmazta volna a benne foglaltak elindítását az EU-ban. A FUEN azóta az Európai Bíróság elé vitte az ügyet, ugyanis véleménye szerint nem megfelelően lett áttekintve a beadott anyag – őket támogatja természetesen az RMDSZ (ez nem meglepő, főleg, hogy a FUEN két alelnöke is az RMDSZ soraiból kerül ki, egyikük épp Kelemen Hunor) és a magyar kormány is. Több más állam, például Románia és Szlovákia szintén belépett a perbe, azonban az EB oldalán. Keleti szomszédunknál így most egy olyan szituáció állt elő, hogy Kelemen az RMDSZ oldalán mint felperes, a román kormánykoalíció oldalán viszont mint alperes vesz részt a jogi vitában.

Victor Ponta román miniszterelnök egy tévéinterjúban jelezte, kész továbbra is együttműködni az RMDSZ-el, de a román állam politikája nem alku tárgya, még egy koalícióban sem. Kelemen Hunor viszont egyértelművé tette: pártja nem folytathatja a közös kormányzást, ha a román állam nem száll ki a perből. Valódi holtpont, ha azt tekintjük, hogy a kérdésben valószínűleg (arcvesztés nélkül) egyik fél sem engedhet. Érdemes látni, hogy a 2014-es parlamenti választások során az RMDSZ csupán 5,25 százalékot ért el, míg a Ponta vezette SPD 60,07 százalékot, többségük így a kisebbségi párt nélkül is adott. Nekik tehát kevesebb a mérlegelni valójuk, mint az RMDSZ-nek, akiknél több kérdés is felmerül: (1) Képesek lennének-e továbbra is a magyar kisebbség hangjaként pozícionálni magukat, ha most visszavonulót fújnak egy ilyen ügyben? (2) Ha igen, a visszavonuló után megéri-e bent maradni egy ilyen koalícióban, ahol a véleményük kisebbségi (tehát számukra fundamentális) kérdésekben közel nulla? (3) Mi az előnye és a hátránya a most kialakuló Fidesz-RMDSZ kooperációnak?

("Tetszetős szlogen" -Victor Ponta, f: www.roncea.ro)

Az első kettő számomra költői(bb) kérdés, a harmadik viszont kifejezetten aktuális: annak ellenére, hogy az elmúlt években az RMDSZ és a Fidesz viszonya igen hűvös volt, mostanra úgy tűnik, kialakult egy egészen jól működő kommunikációs és tevékenységi együttműködés a két párt között. A magyar kormánypárt által favorizált más, kisebb romániai magyar pártok sikertelensége után talán az Orbán-kabinet is belátta, hogy az RMDSZ az, akire számíthat, ha az erdélyi kisebbségekkel kapcsolatos ügyekben keres partnert. És úgy tűnik, hogy keres, legalábbis erre utalt Kövér László legutóbbi interjúja során, amelyben kifejtette: a magyar kormány nagyobb hangsúllyal fog az EU-n belüli autonómiatörekvések előremozdításáért dolgozni a nemzetközi viszonyrendszerben. Mindezt pedig csak az „elszakított nemzetrészek politikai vezetőinek” segítségével próbálják megvalósítani, tőlük is várják a támogatást és az együttműködést az ügyben. Kelemen Hunor jelenleg úgy tűnik, kész együtt dolgozni a magyar kormánnyal. Hogy ez a döntés hosszútávon mennyire fogja tudni szolgálni a helyi kisebbségek érdekeit, az még kérdéses.

Mészáros Tamás

Hetek óta háborog a hazai média és értelmiség (politikai elköteleződéstől függetlenül), hogy a Belügyminisztérium új államtitkárának kinevezése, aki közismerten operatív tiszt volt az előző rendszerben, a modern magyar demokrácia megcsúfolása, és lemondása/lemondatása ezért kötelező lenne. A parlamenti pártok közül az Együtt-PM, a Jobbik és az LMP szintén helyesli az eltávolítást, az MSZP és a DK hallgat, a kormánypárt pedig szokás szerint védi jelöltjét, néhol egészen meredek érvekkel. Nyugodtak lehetünk azonban – ha ez segít –, hiszen ez a szomszédos Csehországban sincsen másként, ahol egy feltételezett volt ügynök a pénzügyminiszter.

Andrej Babiš jött, látott, győzött. Csehország második leggazdagabb embere (a Forbes szerint 2.4 milliárd dolláros vagyonnal) 2011-ben alapított egy protesztpártot, az ANO2011-et, amivel a tavalyi választásokon a végső győztes szocialistáktól alig lemaradva végeztek a második, lényegében királycsináló helyen. Már aznap este ugyanis egyértelmű volt, ha a szocialisták kormányra akarnak kerülni, akkor koalíciót kell alakítaniuk. Mivel azonban a választási harmadik kommunistákkal kötendő szövetség számukra alapból kizárható volt – mint nagyjából mindenki más számára –, maradt az ANO, és esetleg még egy további, kisebb párt. Így is lett. A koalíció felállt a szocialisták, az ANO és a kereszténydemokraták részvételével. Ezzel pedig a szlovák származású Babiš választott hazájának egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb üzletemberéből egy csapásra az egyik leghatalmasabbja is lett, hiszen a pénzügyminiszterség mellett, miniszterelnök-helyettessé is vált. Mindezt ráadásul úgy érte el az elsősorban agrár- és médiaiparban (ő a kizárólagos tulajdonosa az Agrofertnek, egy óriási agrár- és vegyipari vállalatnak, valamint a MAFRA-nak, Csehország második legolvasottabb lapját kiadó médiacsoportnak - DiploMaci) érdekelt vállalkozó-pártalapító, hogy évek óta tartja magát a feltételezés, miszerint az előző rendszerben Andrej Babiš ügynök volt.

("Egy homályos múltú ember" - Andrej Babiš, f: www.mediaguru.cz)

Pontosabban a pozsonyi Nemzeti Emlékezet Intézet (NEI) szerint ez nem csak feltételezés, hanem tény. Ezért is tartotta számon egészen az előző hónap végéig – amikor is Babiš pert nyert ellenük – a NEI a pénzügyminiszter-üzletembert, mint volt ügynököt, nyilvánosan elérhető adatbázisában. A történet röviden a következő: a szlovák NEI 12 különböző aktára hivatkozva állítja, hogy a jelenlegi cseh pénzügyminiszter, „Bureš” fedőnéven, hosszú éveken keresztül együttműködött a kommunista titkosrendőrséggel. Ezt az érintett mind a mai napig tagadja, arra hivatkozva, hogy a neve minden bizonnyal azért kerülhetett bele bizonyos anyagokba, mert a Petrimexnél dolgozott (állami külkereskedelmi vállalat), valamint, mert a rendőrség 1980-ban kihallgatta egy cseh-szíriai kereskedelmi ügylet kapcsán. Babiš verzióját támasztja alá ráadásul az a két, tárgyalásra beidézett volt felügyelőtiszt, akik a NEI szerint (és saját vallomásuk alapján) a cseh miniszterelnök-helyettes beszervezését intézték, akik viszont a bíróság előtt már tagadták, hogy bármilyen kapcsolatban is álltak volna vele – korábbi vallomásukra azt mondták, hogy az valójában hazugságokon alapult. A NEI mindenesetre köti az ebet a karóhoz és fellebbez. Részben, mert nem gondolják megalapozottnak a két tiszt vallomását, főleg azok tárgyaláson mutatott magatartásuk miatt. Részben pedig, mert nem vélik hihetőnek azt, hogy egy lényegében átlagosnak nevezhető állás, illetve egy egyszeri kihallgatás miatt valakinek a neve 12 különböző aktában jelenjen meg (többször is), amit ráadásul szinte minden esetben más jelentés író jegyzett. Természetesen ettől még a helyzet az, hogy a NEI köteles eltávolítani a kommunista titkosrendőrséggel kollaborálok listájáról Andrej Babiš-t, mivel a bíróság ítélete szerint a meglévő dokumentumok alapján nem egyértelmű az együttműködés ténye.

("Most már tényleg van mire inni", f: www.tagesschau.de)

Babiš tehát saját és pártja szempontjából komoly sikert aratott. Hiszen Csehországban, ellentétben a többi posztkommunista visegrádi országgal, máig a jogalkalmazás része a lusztráció (az előző rendszer fenntartói nem foglalkozhatnak közügyekkel), vagyis papíron, egy bizonyítottan kollaboráns nem lehetne pénzügyminiszter/miniszterelnök-helyettes. Nem beszélve arról, hogy ez a személy egy olyan pártnak lenne a vezetője, amely kiemelten kampányolt a korrupció és az átláthatóság mellett. Ez így nagyon kényelmetlen lehetne, nem is véletlen, hogy Babiš beperelte a NEI-t. Meglátásom szerint azonban az a sajnálatos helyzet – ha a fenti feltételezések igazak –, hogy Andrej Babiš célja mindössze az egyetlen olyan valamirevaló intézmény elhallgattatása, amelyik vette a fáradságot valódi múltjának megismerésére. A cseh választókat, igazságszolgáltatási szerveket és vezető politikai aktorokat ugyanis láthatóan teljesen hidegen hagyja a pénzügyminiszter állítólagos kommunista múltja, hiszen a szavazóknak köszönhetően az ANO ma az ország egyik legerősebb pártja (a tavalyi országgyűlési választások második helye után az idei EP-választásokat ők nyerték), míg Babiš a parlament szinte teljes jóváhagyása mellett január óta a cseh pénzügyek és gazdaság elsőszámú ura. Nem rossz ez egy olyan embertől, aki a privatizáció vad éveiben – máig tisztázatlan körülmények között – jutott hozzá ma dollár milliókat hozó kulcsvállalkozásához, valamint, aki egy olyan ország egyik vezetője lett, ahol tiltják az előző rendszerrel együttműködök közügyi szerepvállalását. A cseheket tehát 25 évvel a rendszerváltás után már egyáltalán nem érdekeli ez a kérdés, ahogy láthatóan minket, magyarokat sem. Bár nem árt megjegyezni, hogy a csehek legalább akkor, amikor igazán kellett, közvetlenül a rendszerváltás után, kiszorították egy időre a kommunistákat. Ez viszont nekünk nem ment. Sem akkor, sem később. Sajnos.

Németh Áron Attila

Traian Basescu elnöki pályafutását nehéz lenne nem vitatottnak nevezni és ebben a legutóbbi hír, miszerint testvére kenőpénzt fogadott el egy hírhedt konstancai bűnözőtől, szinte már nem is nyom a latba. Basescu lassan egy évtizedes hivatali idejét ugyanis sorra követik a botrányok. Az elnököt érték választási csalással, korrupcióval és hivatali visszaéléssel kapcsolatos vádak is, de a konzervatív kötődésű politikus mindent túlélt. Idén decemberben azonban – ha addig nem mond le – köteles lesz elköszönni, hiszen lejár két ciklusra érvényes mandátuma, amivel teljessé válhat Victor Ponta miniszterelnök és az általa vezetett Szociáldemokrata Párt romániai térnyerése.

Érdekes látni, hogy amíg hazánkban és Lengyelországban a teljes kilátástalanság és választói elfordulás, addig például Szlovákiában és Romániában a szociáldemokratákat/szocialistákat magabiztosság jellemzi és rég nem látott népszerűség kíséri. Keleti szomszédunknál ráadásul – korábbi összeomlásuk után – 8 év kihagyással, 2012-ben az ország élére visszatért baloldal láthatóan egyre biztosabban birtokolja a hatalmat és ehhez az elnöki pozíció megszerzése csak további muníciót adhat. Victor Ponta jelenlegi román miniszterelnök célja ugyanis, hogy év végén Traian Basescut ő követhesse az elnöki hivatalban, és erre – figyelembe véve a közvélemény-kutatásokat – minden esélye meg van a kormányfőnek. Basescu hivatali idejének lejártával tehát nem csak egy hosszú és botrányoktól szabdalt elnöki pályafutásnak lesz vége, hanem a román jobboldalnak.

("Esküdtellenségek" - Victor Ponta és Traian Basescu, f: www.cugliberti.ro)

Traian Basescu Bukarest főpolgármestereként lett ismert politikus hazájában, de országos népszerűségre elnökké választása után tett szert. Basescut ebben persze segítette, hogy munkáját és nyilvános fellépését soha sem a csendes kiegyensúlyozottság jellemezte, hanem sokkal inkább a teatralitás és a szókimondás. Korábban városvezetőként bár már belekeveredett több kellemetlen botrányba (pl. ingatlan vásárlás), ez mégsem okozott számára akadályt, hogy 2004-ben elfoglalja a Cotroceni-palotát. A nekünk, magyarok számára is jól ismert államfőt – aki Erdély kapcsán többször megszólalt a magyar-román együttélés és Székelyföld jövőjét érintő kérdésekben – közel egy évtizedes elnöki pályafutása alatt kétszer függesztették fel hivatalából (2007, 2012), vádolták választási csalással (2009) és szinte az összes miniszterelnökkel rossz viszonyt ápolt. Ám közülük is a mostanában vesztegetés és zsarolás vádjában jogerősen elítélt és börtönbüntetését töltő Adrian Nastaséval, valamint a jelenlegi kormányfővel, Victor Pontával volt kifejezetten ellenséges kapcsolata. Ehhez persze nagyban hozzájárult, hogy mindkét szociáldemokrata miniszterelnök aktívan törekedett Basescu leváltására, aki szerintük állandó jelleggel túllépi hatáskörét, veszélyeztetve ezzel az elnöki hivatal jó hírét és az ország egységét. A történethez persze hozzátartozik, hogy az államfőt nem csak a szocialisták, hanem az elvileg szövetséges liberálisok is támadták, amiről Calin Popescu-Tariceanu volt kormányfő tudna sokat mesélni, aki részben a Basescu ellenes hadjáratába bukott bele. Látható tehát, hogy a román parlament igyekezett, nem is egyszer, eltávolítani a fejükre növő elnököt, aki gyakran viselkedett szinte úgy, mintha sokkal több jogosítvánnyal rendelkezne, mint amilyennel valójában – bár a román elnöki pozíció erősebb, mint a magyar (ahol az államfőnek csak konzultációs joga van és alapvetően reprezentál), messze áll például a francia elnöki rendszertől. Basescu azonban mindent és mindenkit túlélt, legalább is eddig.

A testvérét érintő vesztegetési ügy ugyanis komoly gondot okozhat számára. A történet röviden: Mircea Basescu a vádak szerint 250 ezer eurót fogadott el Sandu Anghel, egy hírhedt konstancai bűnszervezet feje, egyik bizalmasától, annak érdekében, hogy járjon közben testvérnél, az elnöknél, hogy 8 éves börtönbüntetését (amit Anghel gyilkossági kísérletért kapott) valahogy csökkentsék. A botrány kirobbanása óta Traian Basescu többször kijelentette, hogy Mircea nem kereste meg az Sandu Anghel ügyével, arról ő is csak most a sajtóból értesült, de ettől még elnézést kér a román néptől testvére viselkedéséért, amit mélyen elítél. A Ponta-kormány persze azonnal lépett. A parlament nem kötőerejű szavazásra bocsátotta Basescu lemondásának szükségességét (függetlenül attól, hogy tudott-e testvére viselt dolgairól), amit a ház nagy többséggel elfogadott. Ez azt jelenti, hogy a parlament bár nem kezdeményez újbóli bizalmatlansági eljárást az elnök ellen, mint 2007-ben és 2012-ben, de javasolja neki, hogy mondjon le. Basescu erre viszont egyelőre nem hajlandó.

(Traian és Mircea Basescu, f: www.dcnews.ro)

Meglátásom szerint azonban nem is lesz. Egyfelől, mert hivatali idejéből alig több mint 4,5 hónap van hátra, tehát hamarosan így is-úgy is távoznia kellene. Másfelől, mert Basescu soha sem engedett külső nyomásnak, mindig harcolt a pozíciójáért, és nem valószínű, hogy pont most engedne. Végezetül pedig, mert ezzel nehézzé tenné későbbi politikai szerepvállalását. Az elnöki hivatalban ugyanis Basescut minden bizonnyal Victor Ponta jelenlegi miniszterelnök fogja követni, aki győzelme esetén jó időre eltakarítaná a jobboldalt a román politikai hadszíntérről, hiszen ezzel mind a kormányfői, mind az államfői poszt szocialista kézben összpontosulna. Nem beszélve arról, hogy a választók nagy többsége általánosságban is a szociáldemokratákat és az ő programjukat támogatja. A jobboldali Romániának tehát hamarosan vége, érkezik a baloldal teljes térnyerése. Ám a konzervatív erők romjait valakinek újból össze kell majd állítania, és lehet, hogy ez éppen Traian Basescu lesz.

Németh Áron Attila

Érdekes kettősséget mutat a jelenlegi vezető olasz politikusok véleménye az Európai Unióval kapcsolatban: míg Matteo Renzi kabinetje épp most veszi át a EU elnökségi pozícióját, addig az egyik legnagyobb ellenzéki párt, az Öt Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle – M5S) vezére, Beppe Grillo egyre hangosabb euroszkeptikus. Egymásnak feszülésük valószínűleg az otthoni és az európai terepen egyaránt okoz majd viszályokat.

Matteo Renzi rövid idő alatt igazi reménycsillaggá nőtte ki magát Olaszországban. A fiatal baloldali politikus márciusban jelentette be 100 napos programját (amelyről mi is írtunk), hogy teljes reform alá vonja az ország közigazgatását és gazdaságát. Az olasz államnak szüksége is van a változásra. A munkanélküliség 12-13 százalékos csúcsokat dönt, az államadósság pedig a GDP 130 százalékát is meghaladja, emellett az első negyedévben 0,1 százalékkal csökkent a gazdaság (ami 2011 óta csak egy negyedévben tudott növekedést produkálni). Renzi lépései úgy tűnik, hogy elindították az országot a szükséges úton, azonban sokan még mindig attól tartanak, hogy a nagy reformtervek mögött nincs valódi tartalom, azok politikai frázisok maradnak csupán. A választókat mindenesetre sikerült meggyőzni ezek ellenkezőjéről, hiszen a május végi EP-választásokkor Renzi Demokrata Pártja (Partito Democratico – PD) történelmi győzelmet aratott, és a voksok 40,8 százalékát tudhatta magáénak. Ez egyértelmű üzenet arra, hogy tőle várják az ország – de akár az egész EU – felívelését.

("Már nagyon készül" - Matteo Renzi, f: www.reuters.com)

Az olasz elnökségről sokáig csupán annyit lehetett tudni, hogy Renzi itt sem akar tétlenül ülni a babérokon. Változást ígért gazdaságpolitikában és döntéshozási mechanizmusokban, előtérbe szeretné hozni a klíma- és energiapolitikát, valamint a bevándorlás és munkahelyteremtés kérdéseit. Az elnökség programját végül hivatalosan szerda délután ismertette Strasbourgban, ám nem mondhatjuk, hogy sokkal többet tudtunk volna meg az elkövetkező 6 hónapról. Renzi igen energikus beszédet mondott el, amiben kitért arra, hogy vissza kell adni Európának a közös szellemiséget, a közös lendületet. Bár fontosnak tartja a gazdaságpolitikát és a növekedéshez szükséges reformokat, konkrét ötleteket nem osztott meg a hallgatósággal, hogyan is óhajtaná előbbre vinni a mostani helyzetet. Említette a fiatalok számára szükséges munkahelyteremtés stratégiai voltát, de részletekbe itt sem bocsátkozott. Külpolitika terén azonban több pontot is felvázolt, és kiemelte, fontos, hogy Európa kiálljon saját érdekei mellett távolibb régiókban is, mint például akár Nigéria (utalva a Boko Haram által elkövetett mészárlásokra). Ukrajna kapcsán megjegyezte, hogy meg kell hallaniuk azokat a hangokat, akik a szabadság reményében az EU-hoz fordulnak, és segíteni kell őket a jövőben. Közel-Kelet tekintetében elhangzott, hogy az EU többet tehet és többet kell, hogy tegyen például a palesztinok érdekében, és így a következő Európa-Ázsia csúcstalálkozó során októberben meg kell erősíteni az EU külpolitikáját a térségben. Összességében tehát Renzi az olasz elnökséggel új lendületet akar adni a szerinte kicsit megfáradt Európai Uniónak, amelynek újra felelősségteljes pozíciót kell elnyernie a világban.

Beppe Grillo mondhatni kicsit más tervekkel közelíti meg az EU-t. Pártja 21,2 százalékot ért el az EP-választásokon, ami bár nem kifejezetten jó eredmény, hangjukat ez nem fogja letompítani. Főleg azok után, hogy egy a párt tagjai között rendezett online szavazás során úgy döntöttek, hogy az Európai Parlamenten belül Nigel Farage Szabadság és Demokrácia Európája elnevezésű csoportjához fognak csatlakozni – amely köztudottan a leghangosabb euroszkeptikus tömörülés. Grillo sem hazudtolta meg magát: már az új EP nyitóülésén sikerült magára vonnia a figyelmet, amikor több képviselővel együtt hátat fordított, mikor lejátszották az Örömódát (az EU himnuszát), tettét pedig azzal indokolta, hogy ezt a zenei művet többek között Hitler és a történelem legnagyobb gyilkosai használták. Ezek után beszédében mondhatni megkérte az EU-t, hogy legyenek szívesek, és ne küldjenek Olaszországnak pénzügyi támogatást, mert az úgyis a maffia kezébe jut csak. Érdekes indítás, az már egyszer biztos, dehogy hatásos-e, az még kérdéses.

(Az olasz EU-szkeptikusok vezére - Beppe Grillo, f: www.giornalettismo.com)

Az M5S pontosan azzal a problémával küzd, mint minden jelenleg fennálló politikai rendszer ellen küzdő (anti-establisment) párt: amint bekerül például egy parlamentbe, (legtöbbször kisebb ellenzéki szereplőként) el kell, hogy kezdjen aszerint a szabályok szerint viselkedni, amelyek ellen konkrétan harcot hirdetett. Az ebből fakadó meghasonulást utána nehéz továbbgörgetni az eddig működő forradalmi hangulatba, így pont az ilyen egyszeri, nagy sajtóvisszhangot kapó szereplésekkel lehet fenntartani az eredeti álláspont mellett való kiállás látszatát. Mindezek ellenére az EP-választásokon való már-már kellemetlenül rossz helyezés (az épp közmunkát végző Berlusconi pártját csupán 4,4 százalékkal előzték meg) nem azt mutatja, hogy új világképükkel egyre több embert tudnának megnyerni maguknak.

Renzi és Grillo vitáiból és eltérő EU reformterveikből még érdekes szituációk adódhatnak, azonban ami talán ennél is fontosabb: az olasz elnökségtől most mindenki valami nagy paradigmaváltást vár – ahogy az Európai Bizottság új elnökétől, Jean-Claude Junckertől is. Hamarosan kiderül, hogy mind Olaszországgal kapcsolatban, mind az EU-val kapcsolatban sikerül-e Matteo Renzinek valós tartalmat tennie a színes reklámszlogenek mögé, vagy lufinak bizonyul a belé vetett hit.

Mészáros Tamás

Miközben egy szunnita terrorszervezet az ország egyre nagyobb részét foglalja el, Irak politikusai képtelenek egyességre jutni az ország jövőjét illetően. Holott a kérdés számunkra hamarosan nem az lesz, hogy ki legyen a miniszterelnök, hanem, hogy az ISIS vajon őket is keresztre feszíti-e, mint tette azt másokkal, akiket elfogott, vagy hagyja őket elmenekülni. Núri al-Maliki és társai mindenesetre ragaszkodnak saját pozíciójukhoz, közben pedig a szunnita felkelők szép lassan elérik a fővárost, Bagdadot, és ha ez megtörténik, Iraknak, ahogy most ismerjük, vége. Az iraki vezetés ideje tehát vészesen fogy, ám egyre inkább úgy tűnik, hogy ez őket cseppet sem érdekli. Minket viszont fog.

Előző írásomban bemutattam, hogy az ISIS szunnita terrorszervezetnek alapvetően nulla eséllyel kellene, hogy rendelkezzen a nemzetközi tudáson és pénzeken megerősített iraki hadsereggel szemben, hiszen 10-15 ezres, könnyen felszerelt csapataik papíron sehol sincsenek a több százezres, modern tankokkal és légierővel támogatott helyi katonaságtól. Ennek ellenére a felkelők már két fontos várost (Tikrit, Moszul) és az ország 1/3-át (főleg Irak középső területei) fennhatóságuk alatt vonták. Nem is csoda, hogy ezen felbuzdulva az ISIS megalapította kalifátusát, ahova minden muzulmánt várnak, aki egyetért céljaikkal, hogy együtt terjesszék a szerintük igaz hitet. Magában akár ez egy elszigetelt hír is lehetne számunkra itt a Kárpát-medencében. Azonban a tény, hogy a terrorszervezet kalifátusa (lásd: térkép) szinte az összes olyan területet tartalmazná, amely egykor az Oszmán Birodalom irányítása alá tartozott, új megvilágításba helyezi az iraki konfliktust.

("Az ISIS ránk is feni a fogát", f: www.dailymail.co.uk)

Ezzel ugyanis az ISIS nem csak az iraki vezetést és a környező régiót fenyegeti, hanem például minket, magyarokat is. Persze sok víznek le kell folynia a Dunán, hogy Irak mellett (amit ugye még nem szerzett meg) újabb államot foglaljon el a csoport, főleg Európában. Nem zárható ki viszont, hogy az új kalifátus, amely Irak poraiból és Szíria bizonyos részeiből állhat, miután konszolidálta hatalmát, terrorcselekményekkel tart majd minket rettegésben. Nyilván ez az egész most még csak (szerencsére) a fantasztikum kategóriájába esik. Alapul véve azonban, hogy az al-Kaida mire volt képes saját állam nélkül kontinensünkön (London, Madrid), rossz belegondolni, hogy egy láthatóan sokkal eltökéltebb, kegyetlenebb és fanatikusabb csoport még őket is túlszárnyalhatja, ha lesz elég ereje. Ebben a helyzetben pedig az iraki kormány és hadsereg látható gyengesége szörnyű fejlemény. Részben, mert az ISIS előrenyomulása bár az utóbbi hetekben lassult, bizonyos helyeken megállt (sőt, egyes hírek szerint az iraki katonaság Tikrit visszafoglalása előtt áll), a felkelők mégis alig egy órára vannak már csak Bagdadtól – ahol ráadásul nem a hivatásos hadsereg, hanem egy iráni támogatással/finanszírozással működő síta milícia várja. Részben meg, mert az, amit a helyi politikusok a miniszterelnök, Núri al-Malikivel az élen művelnek, nem sok jót ígér. Sem számunkra, sem az irakiaknak. A héten próbált ugyanis házelnököt választani az iraki parlament – utat nyitva ezzel egy lehetséges új miniszterelnök és elnök előtt –, azonban a kurd, síta és szunnita képviselők képtelenek voltak megegyezni a jelölt személyében. Annak ellenére, hogy az iraki alkotmány a kérdésben világosan fogalmaz: a házelnök mindig szunnita, a miniszterelnök síta, az elnök pedig kurd. A parlament legközelebb jövő hét elején ül össze, hogy dűlőre jusson, addig vélhetően győzködni fogják egymást, ám abból kiindulva, hogy mit műveltek eddig, jobb felkészülni a legrosszabbra.

("Az iraki parlament mostanában", f: www.in.reuters.com)

Könnyen lehet tehát, hogy nyár végére Irak polgárháborúba süllyed. Összeomlik az egyébként is gyenge lábakon álló intézmény rendszer, minden felekezet egymásnak esik, miközben egy hatalomhoz ragaszkodó vezető a hadsereg megmaradt részével a végsőkig próbál kitartani az ország élén, mert a Nyugat már sem neki, sem ellenfeleinek nem hajlandó segíteni. Ismerős? Igen, lehet is, a szomszédos Szíriában ugyanis éppen egy ehhez hasonló forgatókönyv érvényesül. A különbség csak annyi a két állam összevetésében, hogy ha Irak bedől, a helyén egy olyan szörnyszülött képződmény jöhet létre az ISIS kalifátusának formájában, ami amellett, hogy az egyébként is puskaporos régiót még feszültebbé teheti, minket is közvetlen életveszélybe hozhat. Természetesen változatlanul alá kell húznunk, hogy ez az eshetőség most még nagyon messze áll a politikai realitásoktól. De ne feledjük, a múlt században két világháború előzményeit sem vették sokan komolyan, ahogyan az arab tavasz kirobbanása is váratlanul érte a nemzetközi közvéleményt. Reméljük Irakkal most nem így lesz.

Németh Áron Attila

Úgy tűnik, hogy a második világháborús tengelyhatalmak közül az utolsónak is sikerül kilépnie saját múltbéli árnyékából, hiszen Abe Sinzó japán miniszterelnök kabinetje tegnap eltörölte az eddig országa hadseregét megkötő alkotmányos fékeket. Washington üdvözölte a lépést, a régió többi állama azonban sokkal borúlátóbb.

Akárcsak Németország és Olaszország, 1945-ös veresége után Japán is amerikai megszállás alá került, mégpedig egészen a koreai válság tetőpontjáig (1952). A Douglas MacArthur tábornok által irányított országot teljes politikai és gazdasági reformoknak vetették alá, ezek keretében született meg az 1947-ben életbe lépő alkotmány is, amelynek 9. cikkelye kimondta, az államnak nincs joga hadviselésre, és a cél érdekében soha nem fog fenntartani földi, tengeri vagy légi erőket, sem más háborús potenciált. A hidegháború okozta hatalmi eltolódások a régióban (a már említett koreai háború és a szovjet térhódítás) azonban mindezek felülértelmezésére késztették a szigetországot, és bár a teljes alkotmányreform sokáig lehetetlennek tűnt a kérdésben, 1954-re újra felállították a japán hadsereget. Ezt a haderőt azonban továbbra is kötötték a „békealkotmány” kijelentései, így csupán önvédelmi feladatokat láthattak el – innen is kapta nevét: Japán Önvédelmi Erők.

("Búcsú a fegyverektől? Korántsem." - Abe Sinzó, f: www.defence.pk)

Mindez azonban változni látszik: a tegnap elfogadott döntés értelmében a következő lehetőségek, értelmezések nyíltak meg a japán biztonságpolitika előtt:

1) A globális hatalmi erőviszonyok folyamatos átalakulása okán mostantól kezdve egy másik országot ért támadás is tekinthető úgy, hogy veszélyeztetheti Japán fennmaradását. Japán tehát beavatkozhat olyan esetekben, ha ez rájuk nézve fenyegető lehet, ha a másik országot ért támadás veszélyezteti az ott élők szabadságjogait és, ha nincs más alternatíva.

2) Innentől kezdve (elméletileg) tehát nincs kizárva, hogy Japán részt vegyen akár egy olyan nemzetközi katonai akcióban, mint a 2003-as iraki megszállás. Bár a lehetőség látszólag adott, Abe Sinzó kizárta, hogy aktív/fegyveres szerepet vállalnának ilyen koalíciós kezdeményezésekben.

3) Lehetővé tennék a japán haderők számára, hogy részt vegyenek ENSZ békemissziókban.

Bár ezek a megkötések csak most lesznek feloldva, érdemes megjegyezni, hogy a Japán hadsereg (eddigi csupán önvédelmi státusza ellenére) jelenleg a GDP-jének 1 százalékát költi katonai kiadásokra, és így a 6. legmagasabb hadi költségvetéssel rendelkező ország a világban – megelőzve az Egyesült Királyságot és Németországot is. Így nem érdemes összetéveszteni a „békealkotmány” eltörlését Japán felfegyverezésével – az utóbbi már régebben megtörtént. Mindezek mellett természetes, hogy az új kihívások és az új missziókban való esetleges részvétel egy új technológiai fejlesztési hullámot fog megindítani a hadseregben, ami a következő években növekedésre ösztönözheti a katonai kiadásokat. Ezt a japán gazdaság jelenlegi felívelő korszaka tudná is némileg támogatni.

Akik viszont biztosan nem támogatnák, az Kína és Dél-Korea. A miniszterelnök eddig sem tett sokat, hogy enyhítse a környező országokkal fennálló területi, politikai és történelmi viszályokat. Tavaly decemberben például nacionalista irányokat követve látogatást tett a Jaszukuni-szentélynél Tokióban, amely magas rangú háborús bűnösök temetőhelye, és így a japán háborús agresszió egyik szimbóluma a régió számára. Nem nehéz elképzelni, milyen hatása volt a mostani alkotmányreformnak: mind a Kínai Népköztársaság, mind Dél-Korea felháborodott a tiltások feloldásának ilyen egyoldalú mivoltán. Mivel a döntés alapjaiban változtatja meg a helyi biztonsági viszonyokat, így további egyeztetésre és prudens végeredményre számítanak a kérdésben. Nincsenek azonban mindezzel egyedül: a japán közvélemény is felháborodott a békealkotmány felpuhításán. Sajtóinformációk szerint közel 2000 ember vonult kedden a miniszterelnök irodája elé, hogy tiltakozzanak a 9. cikkely eltörlése ellen. Ennél is drasztikusabb lépésre szánta el magát vasárnap az a férfi, aki miután felolvasott egy hosszabb tiltakozó nyilatkozatot, felgyújtotta magát egy forgalmas kereszteződésnél. Amerika szövetségesei azonban kifejezetten örülnek Japán ilyen irányú lépésének (valószínűleg nem is a sajtóból értesültek a döntésről), hiszen ezzel egy erős, aktív katonai partnerre leltek a Távol-Keleten.

A japán hadsereg bevethetőségének keretei tehát bővültek, a régió biztonságpolitikai helyzete pedig nagyban megváltozhat a döntés hatására. Valószínű viszont, hogy nem fogunk egyhamar japán kontingenseket látni a szigetországtól távol eső konfliktusokban (mondjuk a Közel-Keleten), ám ez korántsem nyugtathatja meg a kínai vagy dél-koreai döntéshozókat. Abe Sinzón tehát a világ szeme, hogy milyen mértékben tud majd gátat szabni nacionalista kabinetje esetleges túlzó lépéseinek ebben a stratégiai és történelmi kérdésben.

Mészáros Tamás

2014. június 27-én az Európai Unió három volt szovjet tagállammal, Grúziával, Moldovával és Ukrajnával is aláírta a társulási szerződést, valamint ehhez kapcsolódóan az átfogó szabadkereskedelmi megállapodást (DCFTA) is. Petro Porosenko a független Ukrajna történelmének egyik legfontosabb pillanatának nevezte az aláírás napját – a kérdés adott: vajon mit gondol ugyanerről Vlagyimir Putyin orosz elnök?

Amikor 1998-ban Ukrajna aláírta a partnerségi és együttműködési  megállapodást az Európai Unióval, sokak számára kézenfekvőnek tűnt, hogy az ország pár éven belül tényleg elkezdi a felkészülést a csatlakozásra. Oroszország gazdasága romokban hevert (magával rántva az ukrán gazdaságot), a politikai elit pedig a végletekig megosztott volt abban a kérdésben, hogy érdemes-e fenntartani az erőteljes orosz orientációt (ott voltak azok a rossz emlékű viták, mint a krími orosz bázis helyzete vagy éppen a Szovjetunió idejéből ott ragadt nukleáris arzenál kérdésének máig vitatott rendezése). Mint tudjuk, a sűrűn változó ukrán politikai kurzusok végül nem adták meg az esélyt az országnak, és az érdemi csatlakozási tárgyalások elindítása nem történhetett meg.

(Történelem élőben, f: www.dw.de)

Pontosan tizenöt év kellett ahhoz, hogy ismét elérhető közelségbe kerüljön a társulási szerződés aláírása, azonban 2013 őszén Janukovics elnök az utolsó pillanatban a fékre lépett, és – a nyilvánvaló társadalmi nyomásnak ellenállva – szabotálta a szerződés aláírását. A következmények immár széles körben ismertek: az Euromajdan sikeres forradalmat vitt véghez Kijevben, ezzel azonban még mélyebb törésvonalak jöttek létre az ország távolabbi részein, ami a Krím elvesztéséhez, valamint a Donyeck és Luganszk megyékben dúló véres harcokhoz vezettek. Ebben a zavaros helyzetben került sor az EU-Ukrajna társulási szerződés aláírására Brüsszelben. Mint azt Porosenko elnök ünnepi beszédében is kifejtette, a pillanat történelmi – azt már mi tesszük hozzá, hogy az ezért fizetett ár is az. Az ENSZ adatai szerint az elmúlt hónapokban legalább 4-500 áldozata volt az ukrajnai harcoknak, ehhez adódik hozzá az a több tízmilliárd dollárosra becsült számla, ami az egyoldalú orosz kereskedelmi korlátozásokból, valamint a gázcsapok elzárásából tevődik össze.

Mit kap cserébe Ukrajna? Konkrét csatlakozási ígérettel ezek a megállapodások ugyan nem járnak, de a közös piachoz való könnyebb hozzáférés – elviekben – már most biztosított a három szerződő állam számára. Ez azt jelenti, hogy az ukrán gazdaság számára nyitottá válik az Unió 500 millió vevőből álló piaca, eltűnnek az Unió és Ukrajna relációjában a vámakadályok (ez már az első évben csak a vám-megtakarítások szintjén 685 millió dolláros pluszt jelent Kijevnek), továbbá elérhetőek lesznek azok a csatlakozási alapok, amelyekből a következő években az infrastruktúra, a civil szféra, továbbá a demokratikus intézményrendszer fejlesztésére költhetnek. Az EU szempontjából ezek a megállapodások (főleg Ukrajna esetében) „befektetések a jövőbe”. Az üzenet egyértelműen politikai: mindhárom ország esetében a cél az Unióhoz történő egyértelmű elköteleződés elmozdítása, miközben Brüsszel igyekszik minimális gazdasági kötelezettségvállalásokat tenni.  A közös piachoz való hozzáférés  révén a csatlakozni kívánó államok GDP-je éves szinten 1%-ot növekedhet, valamint a növekvő számú nemzetközi ügyletek áttételes hatásaként a gazdaságban általános hatékonyságnövekedés várható, de ezen túlmenően minden más támogatásról külön körben kell majd tárgyalniuk a feleknek.

("Ukrajna egyik fele biztos győzött", f: www.en.ria.ru)

Két (egymással szorosan összefüggő) tényező van, ami ezt a három társulási szerződést egyedivé teszik. Egyrészt mindhárom állam szorosan kötődik Oroszországhoz (kiemelten annak gazdaságához), és ennek a „lecsatlakozásnak” a finanszírozása jórészt az Európai Unió feladata lenne. Egyelőre nem tűnik egyértelműnek, hogy az Unió hajlandó lesz az ilyenkor szokásos ígéreteinél tovább menni, és a szóban forgó gazdaságok átalakításában / újrapozícionálásában extra finanszírozást vállalni. Másrészt mindhárom esetben a csatlakozni kívánó államok területi integritása folyamatosan veszélyben van: ami Ukrajna esetében a Krím-félsziget kérdése, az Moldovánál a transznisztriai konfliktus, míg Grúziánál a mai napig fájó pontként számon tartott dél-oszét kérdés. Látni kell, hogy mindhárom területi konfliktus abból az orosz törekvésből ered, hogy mindenáron megtartsák a volt szovjet köztársaságok közül azoknak a lojalitását, amelyek még nem kerültek be az uniós elitklubba. Azonban most jött el az az idő, amikor a területi (és háborús) feszültség gerjesztése már nem ér célt: Ukrajna a nyilvánvaló veszteségei ellenére is kitart az általa választott új út mellett. Ezt a fordulatot Putyin közeli tanácsadója, Szergej Glazjev  „gazdasági öngyilkosságként” aposztrofálta, továbbá Poroseko elnököt le is nácizta a társulási szerződés aláírása miatt.

("Kivárták", f: www.rt.com)

Oroszország –  egyáltalán nem meglepő módon – ismét erőből kívánja rendezni a konfliktust. Putyin közvetlenül a társulási szerződések bejelentését követően  telefonon beszélt Angela Merkel német kancellárral az ukrajnai helyzetről, valamint az ottani emberi jogi helyzet romlásáról.  Utóbbival összefüggésben Moszkva kilátásba helyezte, hogy növeli katonai jelenlétét Ukrajna keleti határainál, továbbá különböző gazdasági szankciókat is tervez. Az orosz fél szerint ezek az intézkedések akár 500 milliárd dollárjába kerülhetnek Kijevnek. Nyilvánvaló, hogy Oroszország katonai és gazdasági nyomásgyakorlása célt ért a Krím esetében, azonban erősen kétséges, hogy a teljes ukrán gazdaság térdre kényszerítését is el tudja-e majd érni. Várhatóan Putyin elnök folytatni fogja a jelenlegi ukrán kormány ellehetetlenítésének politikáját, azonban ezzel párhuzamosan már nem fog tudni olyan pozitív jövőképet mutatni a három ország lakossága számára, amellyel visszaránthatná az egyes társadalmakat az orosz érdekszférába. (Mint tette ezt például a narancsos fordulatot követően, amikor a gázárak révén jelentősen szubvencionálta az ukrán gazdaságot, elősegítve az oroszbarát politikai fordulatot).

Valószínűsítem, hogy az időhúzás, a mindenkori pro-EU elitek aláásásának politikája következik majd, a bizonytalan hovatartozású területeken pedig minden korábbinál erőteljesebb orosz offenzíva várható (mind a retorika, mind a katonai erők szintjén).  Míg tehát az Európai Unió egy szebb jövő ígéretével és a három aspiráns állam felé mutatott politikai támogatásával letette magáét az asztalra, Oroszország újabb hivatkozási alapot kapott arra, hogy ismét az erejét fitogtassa. Reméljük, hogy ezúttal a demokratikus átalakulás támogatói kerülnek többségbe középtávon, és mind Ukrajna, mind Moldova és Grúzia esetében a társadalom autonóm igényei kerülnek előtérbe.

Hámori Viktor