A mai nap folyamán közel 4,3 millió skót dönt majd arról, hogy országuk felbontsa-e az angolokkal kötött, 307 éve létező politikai szövetséget, ami nem mellékesen Nagy-Britannia alapját adja, vagy maradjanak továbbra is a Királyság részei. A 2012. október 15-e óta nyílt kérdésre tehát legkésőbb holnap virradóra tömör választ kapunk. Igen vagy nem. Ennyi. Skócia választ!

Holnap reggeltől a helyiekkel karöltve szinte az egész világ Skóciára fog figyelni. Az elkövetkező néhány napban legalább is biztosan. Az ország választásra jogosult polgárai (közel 4,3 millióan) ugyanis végre ténylegesen dönthetnek arról, hogy maradni, vagy függetlenedni akarnak-e Angliától. A tét hatalmas, hiszen ettől nem csak politikai karrierek, hanem konkrétan egy ország és egy történelmi jelentőségű politikai szövetség jövője függ. Ennek ellenére a skót „igen-nem” vita, mint szinten minden hasonlóan fajsúlyos társadalmi-politikai kérdés a nyugati világban, szerintem a populizmus áldozatává vált. Ez pedig nem mást eredményezett, minthogy a Skóciáról szóló holnapi népszavazás kizárólag érzelmi alapokon fog eldőlni, minden szakmaiságtól mentesen. Nacionalista olvasatban vannak ugyanis az elnyomó arrogáns angolok, akik Westminsterből fújják a passzátszelet, kizsákmányolva a jobb sorsa érdemes skótokat. Londoni olvasatban meg vannak a szegény, képzetlen és hálatlan whiskey vedelő északiak, akik az egész Egyesült Királyságot tönkre teszik.

("Szakadás előtti pillanatok?", f: www.theguardian.com)

Persze egyértelmű, hogy állami függetlenség és szuverenitás kérdésében nincsen érzelemmentes út. Ezt badarság is lenne elvárni. Az azonban szinte hihetetlen, hogy a skót vita mennyire sekélyes és, hogy a populizmus már-már kelet-európai szintjeivel vetekedő módon képesek politikusok a csatornán túl is szavazatokat szerezni. Összefoglalva bár úgy gondolom, hogy a mai népszavazás valóban történelmi jelentőséggel bír (a skótok mellett még több másik nemzetiség, így például a katalánok, baszkok és székelyek számára is), az urnák elé vonuló polgárok nem a jövőről, hanem a jelenről szavaznak, és egy ilyen kérdésben ennél nagyobb hibát el sem lehet képzelni.

Ezen állításomat pedig, némi előzmény bemutatás után, két oldalról próbálom igazolni, aminek a végén igyekszem majd világos következtetésekre jutni a skótok jövőjét illetően:

Hogyan jutottunk ide? A mai népszavazás egyesek szerint az 1707-es Act of Union törvényből ered, ami politikai szövetséget képezett Skócia és Anglia között. Ezt bár én kissé romantikusnak felfogásnak tartom, a tényen ez sem változtat, hogy – jogilag – mához 2012. október 15-én keresztül jutottunk el. David Cameron brit miniszterelnök és Alex Salmond skót első miniszter ugyanis ezen a napon írta alá az Edinburgh-i Megegyezést, ami szavatolta a Salmond vezette nacionalisták számára a függetlenségi népszavazást. (Fontos adalék ehhez, hogyha Cameron akkor megadta volna a skótok által követelt nagyobb szabadságot, akkor ma lényegében nem lenne népszavazás.)

Kik harcolnak egymással és miért? A politikusok mellett mára már szinte mindenki, aki él és mozog, és bír valami szigetországi ismertséggel. Sir Sean Connery-től kezdve Gerard Butler-en át (Igen-tábor) Mick Jagger-en keresztül egészen Judi Dench-ig és JK Rowling-ig (Nem-tábor) tényleg mindenki. Izgalmasabb azonban a két tábor érvrendszerét megvizsgálni, felülemelkedve természetesen a még a bevezetőben emlegetett sztereotípiákon. Az Igen-tábor függetlenségért küzd, mivel szerintük Westminster befolyásától megszabadulva Skócia a világ egyik leggazdagabb és legfejlettebb állama lehet. Ezt részben önálló monetáris- és gazdaságpolitikával (pl. jelentős adóemelések), valamint az északi-tengeri olajtartalékok szabad felhasználásával érnék el. A Nem-tábor ezzel szemben függetlenség ellenes, mondván, amit az Igen-tábor állít, az egyszerűen a valóságban nem állja meg a helyét. A szétválás szerintük romba dönti az ország infrastruktúráját, gazdaságát és ezzel jövőjét. Az olaj ugyanis nem old meg semmit, főleg, hogy eleve fogyóban van.

("Mindenki máshogy küzd az igazáért", f: www.telegraph.co.uk)

És itt érkezünk el, ahhoz a részhez, hogy miért gondolom, hogy a skót népszavazás alapvetően a populizmuson kívül semmi másról nem szól, és ez komolyan veszélyezteti az ország jövőjét. Egyfelől nézzük az Igen-tábor fő érvét: Skócia hihetetlenül gazdag és fejlett lesz, csak úgy, mint Norvégia, mert adóemelésekkel és az olajtartalékok kiaknázásával rengeteg pénz kerül/marad a helyiek zsebébe. Alex Salmond szerint ez az összeg átlagban kb. 1 000 font lesz. Igaz? Távolról sem. Függetlenedés esetén ugyanis komoly esély van rá, hogy: 1) a skót gazdaság gerincét adó vállalatok (pl. BP, RBS, Standard Life, Lloyds) jelentős része elhagyja az országot, magukkal rántva munkahelyek ezreit; 2) az északi-tengeri tartalékok nem fogják fedezni a növekvő nyugdíjterheket és állami kiadásokat, egyszerűen azért, mert csökkenő tendenciát mutatnak; 3) minden olyan támogatást elveszítenek, amik most Londonból és Brüsszelből érkeznek, fedezve a fejlesztések döntő hányadát. És mi az ami valóban marad? Apadó olajtartalékok, idősödő és szegényedő társadalom, alig néhány komolyan vehető és versenyképes vállalat, valamint egy romokban heverő gazdaság (önálló pénznem nélkül, jelentős adósságtól sújtva) és állam, ami egyetlen fontos nemzetközi szervezetnek sem lesz tagja (EU, ENSZ, NATO, IMF). Erről azonban Alex Salmond soha, sehol nem volt hajlandó érdemben beszélni. Mindenre jött tőle a Norvégiával példálózás, az olajalapú gazdagság építése és a töretlen optimizmus.

("Valamelyikük holnap nagyot bukik" - Cameron és Salmond, f: www.bbc.co.uk)

Másfelől pedig nézzük a Nem-tábor erre adott válaszait: Skócia sikeres és fejlett lesz, ha az Egyesült Királyság része marad, mert kapnak nagyobb autonómiát és több támogatást. A brit kormány sokat hangoztatott számai szerint így, ha a skótok a maradás mellett döntenek, átlagban 1 400 fonttal lehetnek gazdagabbak. Igaz? Részben. Maradás estén ugyanis Skócia tagja marad például az EU-nak, a NATO-nak, megtarthatják a fontot, nem kell komoly mennyiségű adósságot hirtelen finanszírozniuk, és a nemzetközi befektetők és vállalatok számára továbbra is érdekes célpont lehet, hiszen nem szorulnak majd rá olyan mérvű adók kivetésére, ami mellett a franciák 75 százaléka amerikai szabadpiaci leányálomként hathat. Végig ezeket az érveket hangoztatták az érintettek? Közel sem. A volt munkáspárti pénzügyminiszter vezette Nem-tábor, majd később Cameron miniszterelnök egészen idén év elejéig annyit válaszolt a függetlenségpártiaknak, hogy Skóciának azért kell az Egyesült Királyság kötelékén belül maradnia, mert csak. Aztán, ahogy az elmúlt 9 hónapban Salmond populizmusa elkezdett választói támogatottságban is megmutatkozni (2013 márciusától 2014 elejéig alig pár alkalom volt, amikor a függetlenségpártiak közel jártak a maradás pártiakhoz), populizmusról részleges szakmaiságra váltottak, természetesen közben leígérve mindent az égről. Külön szórakoztató látni a konzervatív Cameron próbálkozásait, aki odáig jutott, hogy nyílt fórumon érvelt azzal, hogy azért voksoljanak a maradásra a skótok, mert ő úgysem lesz örökké kormányfő.

("Pénteken lehet, hogy erre ébredünk", f: www.bbc.co.uk)

Összefoglalva elmondható, hogy ebben a történetben van egy a függetlenségi kampány egészét masszív demagógiával és populizmussal kezelő elszakadás párti nacionalista erő, illetve van egy ezzel szinte tökéletesen azonos felfogást képviselő maradáspárti tábor. A kettejük acsarkodása így azt eredményezte, hogy az 1 bites politikai üzenetekkel meggyőzött szavazók többsége ma egy olyan súlyú ügyben fog populizmus alapján dönteni, amiben tényeknek és észérveknek kellett volna dominálnia. Ez lett volna Skócia érdeke. És ez lett volna a skótok valódi érdeke. Kár, hogy ez most nem jött össze. De majd legközelebb, merthogy lesz következő alkalom, az biztos. Alex Salmond ugyanis nem az a típus, aki bukás esetén feladja, főleg ha egy szoros győzelem után a brit kormány (az ígéretekkel ellentétben) mégsem ad nagyobb szabadságot Skóciának. Quebec szelleme (kb. 10 évenként elszakadási népszavazás) tehát Skóciát is elérheti, ha London az elkövetkező pár hónapban nem dönt helyesen. Persze kérdés, hogy lesz-e miről döntenie? Péntek kora reggel kiderül!

Németh Áron Attila

Az elmúlt hónapokban a DiploMacin megjelent írásokból kiolvashattátok, hogy az idei ősz közel teljes személycserével fog járni a legfontosabb kontinentális politikai szervezetek élén: új elnöke van az Európai Bizottságnak, az Európai Tanácsnak, de friss kül- és biztonságpolitikai főképviselővel, sőt, magyar külügyminiszterrel is rendelkezünk. Azonban nem csak EU-n belül számíthatunk (reményteli) vérfrissítésre. A NATO élén ugyanis hamarosan új főtitkárt köszönthetünk. Ennek apropóján portrékkal, értékeléssel és jövőbeli kitekintéssel jelentkezünk.

Október elsejével távozik Anders Fogh Rasmussen az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének éléről. Bár főtitkárként legtöbbször ő került a sajtó reflektorfényébe, őt tekintik a NATO első emberének, azt érdemes tudni, hogy felelősségének megítélése igen eltérő. Ez főleg annak köszönhető, hogy a főtitkári szerep „csupán” a NATO polgári irányítását foglalja magában, a katonait korántsem. Ez nagyvonalakban egyet jelent a tagállamok közti konszenzusos döntések kialakításával, azok tárgyalásával (a konszenzusos döntéshozás a szervezet egyik sajátossága, az összes határozat közmegegyezéssel jön létre). Ő az elnöke az Észak-atlanti Tanácsnak (a szervezet legfontosabb politikai döntéshozó szerve), a Védelmi Tervező Bizottságnak, a Nukleáris Tervező Csoportnak (ezek a katonai stratégia kérdéseinek legfelső fórumaként szolgálnak). Ezen felül az ő irányításával működik többek között az Euro-atlanti Partnerségi Tanács és a NATO-Ukrajna Bizottság is. Egyfajta íratlan szabályt követve a katonai vezetés vezetője mindig amerikai, a főtitkár pedig mindig európai tagországból érkezik. Személye tehát kifejezetten fontos.

("Akkor és most" - Anders Fogh Rasmussen, f: www.kristelight-dagblad.dk / www.nato.int)

Rasmussen 1953-ban született a dániai Ginnerup-ban. Politikai pályájának megkezdése előtt közgazdaságot tanult, diplomájának megszerzése után, 1978-ban csatlakozott a dán Liberális Párthoz. 1987-től kezdve több fontos pozíciót is ellátott a kormányban: volt adózásügyi majd gazdaságügyi miniszter (ebben a formájában a Maastrichti Szerződés aláírója), a gazdaságügyi tanács, később a külpolitikai bizottság alelnöke. 2001-ben választották először Dánia miniszterelnökévé, és ezután liberális-konzervatív koalíciós kormányát még kétszer (2005-ben és 2007-ben) újraválasztották. Miniszterelnöki székét végül 2009-ben adta át, amikor is a szokásos 4 éves ciklusra megválasztották a NATO-főtitkárává. Ezt egy évvel lehet meghosszabbítani, ez pedig most októberben jár le, így felmerül a kérdés: mi Rasmussen főtitkári hagyatéka? Sikerült-e politikai vezetőként új lendületet hoznia a szervezetbe, vagy csupán protokolláris feladatok sorozatát hajtotta végre, ahogy többen elődjei közül?

A válasz kettős, mivel Rasmussen személye valószínűleg össze fog fonódni a jelenlegi ukrán-orosz krízissel, valamint az arra adott NATO válasszal. Ahogy ezt már korábban írtam, az euroatlanti katonai szervezetnek hatalmas szüksége volt egy régi/új ellenségképre, ami legitimitást ad létezésének a hidegháborús korszak után is. Rasmussen pedig nem finomkodott nyilatkozatai során: ő volt az, aki először kimondta, orosz agresszióról beszélhetünk Kelet-Ukrajnában, ő tette nyilvánvalóvá, hogy magasabb katonai hozzájárulásra számítanak a tagországoktól, szorosabb katonai együttműködés indul az európai kontinensen, és hogy Ukrajnának jogában áll jelezni NATO tagsági szándékait (bár tagnak jelen körülmények között valószínűleg nem vennék fel). A walesi NATO-csúcson sikerült konszenzusos döntést elérnie új, gyorsreagálású hadegységekről, új bázisokról Kelet-Európában, a megemelt védelmi költségvetésről. Mindez egyértelmű jele annak, hogy a NATO feléledt az elmúlt évek hamvaiból, újra aktív nemzetközi katonai szervezetként lesz képes működni, védelmi hálót nyújtva a tagok számára.

Ám tény, ez korántsem csupán Rasmussen dicsősége: a megerősödő kooperációt jórészt csak az orosz fenyegetettség számlájára írhatjuk. A főtitkár valószínűleg mindezek nélkül nem lett volna képes új szelet fogni a régi korokból hátramaradt, dinoszaurusznak tekintett szervezet vitorlájába. Ha mindez nincs, Rasmussen-re főleg a líbiai intervenció és az Európai Haderő terve ellen való felszólalása kapcsán emlékezhetnénk – egyik sem kifejezett sikeres történet. Azonban véletlenül sem vitatnám el tőle azt, hogy a kínálkozó helyzetet közel maximálisan használta ki, így távozásával egy szorosabban együttműködő, új lehetőségeket rejtő szervezetet hagy maga után.

("Beköszönő új főtitkár" - Jens Stoltenberg, f: www.nyhetsspeilet.no)

Ebbe a szituációba érkezik októberben a volt norvég miniszterelnök. Jens Stoltenberg 1953-ban született Oslóban, és akárcsak elődje, ő is közgazdaságtant tanult. Hasonlóságuk azonban nem merül ki ennyiben. Ő is több különböző pozíciót látott el a helyi kormányokban (volt környezetvédelmi, kereskedelmi és energiaügyi, valamint pénzügyminiszter is) míg 2000-ben (ekkor csak 1 évre), majd 2005-ben miniszterelnöknek választották, amely pozíciót 2013-ig látta el. Múltja viszont több olyan eseményt is rejt, ami érdekessé teszi kinevezését: (1) fiatalkorában egyike volt azon tüntetőknek, akik az oslói amerikai nagykövetség előtt tüntettek, hogy véget érjen a vietnámi háború; (2) az 1990-es évek elejéig gyakorta találkozott egy szovjet diplomatával, akiről később kiderült, a KGB ügynöke volt és aktát vezetett a kezdő politikusról, „Stekov” kódnéven (a találkozók során nem került átadásra semmilyen kritikus fontosságú információ). Mindezek mellett új kinevezése március vége óta nyilvános, így Stoltenberg azóta több alkalommal is a jövőbeli feladatának megfelelően nyilatkozott kül- és biztonságpolitikai ügyekkel kapcsolatban. Többek között elítélte a Krím-félsziget orosz annektálását, és többször hangoztatta, hogy erős NATO-ra van szükség az oroszokkal való dialógus elősegítéséhez. Putyin mindenesetre jelezte, hogy neki jó kapcsolatai vannak az új jelölttel, így főtitkári kinevezésével az orosz-nyugati kapcsolatok javulását várja.

Norvégia közel 200 kilométeren határos Oroszországgal, így Stoltenberg számára nem lesz újdonság a sokszor kiszámíthatatlan politikai lépéseket meghozó országgal való kapcsolattartás (2010-ben egy 40 éves határvitát tudott velük lezárni). Személye szintén példát mutathat a növekvő védelmi kiadásokat ígérő tagországoknak, a norvégok költenek ugyanis a legtöbbet katonai kiadásokra a NATO-n belül (lakosságra bontva), haderejük mind az afganisztáni, mind a líbiai misszióban részt vett. Stoltenberg tálcájára azonban új pozíciójában nem csak az ukrán helyzet fog kerülni: az ő feladata lehet az Iszlám Állam elleni esetleges NATO részvétel koordinálása és szövetségi kiterjesztése is – bár jelenleg erre nagyon kevés az esély (ugyanis egyik tagországot sem érte még konkrét támadás a muszlim szélsőségesek irányából). Az új NATO-főtitkárnak tehát folytatnia kell a Rasmussen által kiaknázott nemzetközi krízis során kialakult lehetőség meglovaglását, ehhez pedig jelenleg úgy tűnik, a tagországok támogatása adott. Már csak neki kell bizonyítania.

Mészáros Tamás

Miközben a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) éves találkozóján Vlagyimir Putyin újabb sikert könyvelhetett el (India, Pakisztán, Irán és Mongólia akár már jövő évben teljes jogú tagként csatlakozhat az orosz-kínai tandem vezette együttműködéshez), addig újságírói kérdésekre válaszolva az Oroszországot sújtó szankciókkal kapcsolatban értetlenségét fejezte ki.

Az orosz elnök kifejtette, hogy álláspontja szerint a gazdasági szankciók többsége jellemzően még a kisebb országok esetében sem vezetnek eredményre, nem beszélve az orosz gazdaságról, amelynek méretei és világgazdasági beágyazottsága immunissá teszik az egyoldalú szankciók káros hatásaival szemben. Erre jó példa a SCO is, amely eredetileg az orosz-kínai együttműködés kiterjesztéseként jött létre, mára viszont Moszkvából nézve az USA-EU tengely ellensúlyozásának egyik alapeszközévé vált.

Azt ugyan maga Putyin is elismerte, hogy a szankciók révén veszteség éri az orosz gazdaságot is, azonban szerinte ennél jóval nagyobb károk jelentkeznek a szankciók kivetéséért felelős államoknál, mivel a politikai alapon hozott szankciók rendszere felesleges bizonytalanságot gerjeszt a gazdasági szereplők között. Ehhez kapcsolóan kifejtette azt is, hogy az elmúlt hetekben – többek közt Porosenko ukrán elnökkel folytatott telefonos egyeztetései nyomán – jelentősen javultak az orosz-ukrán konfliktus békés rendezésének esélyei, ezért a szankciókat indokolatlannak és öncélúnak tartja.

Ukrajna kérdéskörében, ha lehet, még tanácstalanabbnak mutatkozott Putyin. Szerinte Ukrajna alapból egyik országcsoportnak sem tartozik a fő érdeklődéi körébe, ellenben stratégiai fekvése miatt a nemzetközi politikai viszonyok formálása során kiváló eszköz, amit a nyugat (kiemelten az USA) maximálisan ki is használ. Putyin szerint Ukrajna az amerikai külpolitika kiterjesztéséhez remek szatellit-államként szolgál, hiszen így Washington az Unió keleti határain túlnyúlva, közvetlenül az orosz határig tudná kiterjeszteni befolyását. Azt már csak én teszem hozzá, hogy a Szovjetunió felbomlása óta Ukrajna hasonló szerepet töltött be az orosz külpolitikában, egyfajta ütközőállamként funkcionálva Oroszország és a NATO között.

("Külföldi érdekektől sújtva", f: www.theredphoenix.files.wordpress.com)

Az orosz elnök szerint Ukrajnát a nyugati országok önzően, a NATO újraélesztésének alátámasztására használják fel; ebben a szemléletben Ukrajna áldozatként jelenik meg a nemzetközi porondon, és Putyin szavaiból úgy tűnik ki, hogy amint békésebbé válik a helyzet, Ukrajnát ismét magukra hagyják majd az észak-atlanti szövetség tagjai.

Az utóbbi gondolattal kapcsolatban valószínűleg nem téved nagyot a Kreml első embere, hiszen a lassan egy éve húzódó ukrán válság kapcsán nem került sor egyértelmű nyugati intervencióra. Természetesen a belügyekbe történő beavatkozást és a katonai intervenciót a lehető legteljesebb mértékben mellőzni kell, azonban látni kell azt is, hogy a korlátozott mértékű gazdasági szankciók és a mérsékelt politikai nyomásgyakorlás sem fog eredményre vezetni.

Ami a helyzet javulását illeti, Vlagyimir Putyin minden bizonnyal a reguláris hadviselés mellőzését tartja a békés rendezés jelének. Sajnos a harcok folytatására minden esély megvan, arról nem is beszélve, hogy az újfajta hadviselésben az orosz szerepvállalás pontos mértékéről semmi megbízható információ nem áll rendelkezésre. Ami tehát Moszkvából nézve békének, engedménynek, a helyzet javítására tett erőfeszítésnek tűnik, az a valóságban nem biztos, hogy a szembenálló felek közti tűzszünetet is jelenti egyben.

("Ukrajna barátja?", f: www.blogs.ft.com)

Hol tartunk tehát jelenleg? Az Unióból nézve adott a szankcióknak egy olyan rendszere, amiben jóformán senki sem hisz – noha a politikai támogatottság nagyjából adott. Az orosz vezetés nyilvánvalóan nem fog térdre kényszerülni, sőt, a gazdasági kapcsolatai megerősítendő éppen a világ legnagyobb demokráciájának számító Indiát is éppen most készül beágyazni az általa vezetett SCO-ba. Úgy tűnik tehát, hogy Ukrajna tovább sodródik a nemzetközi politikában, és csak a moszkvai elit belátásán múlik, mikor is ér végre partot ez a 43 milliós állam. Egyáltalán partot ér-e? És ha igen, akkor vajon hány részben?

Hámori Viktor

Kormányváltó hangulatban ébredt vasárnap Svédország. A tegnapi választásokon az urnákhoz járulók ugyanis úgy döntöttek, új korszakot kell nyitni az északi ország politikájában, így az előző két ciklust megnyerő jobbközép koalíciót most a szociáldemokraták váltják. A győzelem ízét azonban megkeseríti, hogy kormányzati többségük nagyon gyenge lábakon áll, ráadásul azt igazán megerősíteni csak a szélsőjobbal való koalícióval tudnák.

„Ma este Svédország azt üzente számunkra, hogy változásokra és új irányra van szükség (…)” – kezdte győzelmi beszédét Stefan Löfven, a szociáldemokraták csupán 2 éve megválasztott elnöke. Bár számunkra az északi ország egyértelműen a jóléti állam egyik megtestesítője, úgy tűnik, az ottani választópolgárok korántsem voltak elégedettek az eddigi gazdasági lépésekkel. A Fredrik Reinfeldt által vezetett jobbközép Mérsékelt Párt és annak koalíciója (a liberálisokkal és a Centrum Párttal együtt) ugyanis adócsökkentéssel, a szociális juttatások csökkentésével valamint egészségügyi és oktatási területen végrehajtott privatizációval próbált lendületet adni az országnak, hogy az sikeresen vészelje át a gazdasági válságot. Mindez pedig nem is sikerült nekik rosszul: az idei gazdasági növekedés körülbelül 1,9 százalékos lesz (jövőre ez akár 2,4-2,5 százalékra is emelkedhet), a költségvetési deficit pedig csupán a GDP 1,1 százaléka. Mindezek mellett azonban egyre jobban romlottak az oktatási eredmények (például az európai PISA teszten már nem sikerült elérni a fejlett országok átlagát), a munkanélküliség (jelenleg 8 százalék körüli) és a kórházi ellátás minősége és gyorsasága is, amelyet nem néztek jó szemmel a svédek. A változtatás vágya így egyfajta politikai nosztalgiával párosult: a szociáldemokraták ugyanis 2006 előtt 70 évig voltak kormányerőn – a válság előtti élet emléke pedig erős nyomást helyezett a voksokra.

("Új irányt mutat?" - Stefan Löfven, f.: dk.se)

Löfven tehát győzedelmeskedett, azonban az eredményeket látva nem valószínű, hogy nyugodtan hajtotta álomra fejét vasárnap este. Amennyiben úgy számolunk, hogy (ahogyan eddig) a szociáldemokraták koalícióba lépnek a Zöldekkel valamint megkapják a parlamenti támogatást a Baloldali Párttól (akik programja például privatizáció kérdésében nagyban eltér a szociáldemokratákétól), úgy összesen 43,7 százalékot szereztek, ez pedig 158 parlamenti helyet jelent számukra. A többséghez azonban 175 kell. Így hiába magasabb ez az eredmény, mint a jobbközép koalíció 39,3 százaléka és 142 helye, érdemi kormányzást nagyon nehéz lesz ilyen körülmények között folytatni. A mérleg nyelvének szerepét a Svéd Demokrata Pártra (SD) oszthatnánk, amely míg az előző választásokkor csupán a szavazatok 5,7 százalékát szerezte meg, most 12,9 százalékkal büszkélkedhet, így harmadik erőként lépett be a következő parlamenti ciklusba. Ideológiájuk azonban jelenleg kirekeszti őket a politikai pártok közti kommunikációból, ugyanis múltbéli gyökereik egészen neonáci szervezetekig nyúlnak vissza. Mostanra mindez valamelyest mérséklődött, azonban támogatóik között még most is több rasszista kör megtalálható. Programjuk ebből kiindulva nem kimondottan liberális: terveik között szerepel többek között a bevándorlás közel 90 százalékkal való csökkentése. A menekültek, az immigráció kérdése kifejezetten aktuális Svédországban: az idei évben 127 ezer bevándorlóra számítanak (amelyből közel 80 ezer politikai menekült), ez a szám pedig az 1990-es évek végétől kezdve folyamatosan növekszik. A különböző válságzónákból Európába menekülők körülbelül 25 százaléka ugyanis az északi országban keres magának biztosabb jövőt, de magas az EU-n belüli fluktuáció is az országba. A szélsőjobboldalinak titulált Svéd Demokraták pedig ezt a tényt tekintik minden probléma alapjának. Az ilyen megnyilvánulásaik miatt a nagy pártok nem is akarnak vele aktívan együttműködni, Löfven pedig már most kijelentette, nem hajlandó koalícióra lépni velük, még ilyen szorongatott helyzetben sem.

("Megnőtt iránta az érdeklődés" - Jimmie Åkesson, az SD vezetője, f.: reuters.com)

Így viszont kifejezetten nehéz lesz azokat az ígéreteket valóra váltani, amit a szociáldemokraták tettek a kampány alatt. Ezek között szerepelt a fiatalkorú munkanélküliség leküzdése, biztosítva, hogy az iskola elvégzése után 90 nappal biztosan munkához juthatnak az álláskeresők. Felmerült az adóterhek növelése, mivel az előző csökkentéssel a középréteg és a felettük állók profitáltak igazán, valamint a szociális háló újbóli megerősítése.

Mindezek véghezviteléhez azonban a jelenlegi kormányerő felettébb kevés – főleg ha azt is számításba vesszük, hogy a Baloldali Párt parlamenti támogatása sok kérdésben igen kétséges (privatizáció, adózási politika, szociális juttatások). Az esélyesnek tartott koalíciós partnerség a Feminista Mozgalommal sajnos nem jöhet létre, hiszen csupán 3,1 százalékot szereztek, így nem érték el a parlamenti küszöböt sem. Mindezek fényében valószínű, hogy Stefan Löfven balközép kormánya kemény kormányzati időszak előtt áll, hiszen kisebbségi pozíciója miatt vagy az épp legyőzött jobbközéppel vagy a „kiátkozott” szélsőjobbal kell kompromisszumra jutnia nagy döntések előtt. Jelenleg azonban egyik oldal sem tűnik járható útnak pártszövetsége és támogatói számára.

Mészáros Tamás

A 2002 óta hatalmon lévő korábbi miniszterelnök rendelkezik azokkal a politikai és alkotmányos eszközökkel, hogy Törökországot az elnöki rendszer felé terelje, és meg is fogja tenni.

2014. augusztus 10-én a Török Köztársaság történetében először a török választók szavazatai döntöttek a köztársasági elnök személyéről, és ahogyan azt az elemzők várták Recep Tayyip Erdogan a szavazatok 52%-ával Törökország 12. elnöke lett. Erdogan emblematikus vezetője a 2002 óta hatalmon lévő Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP), és egyben a leghosszabb ideje hivatalban lévő miniszterelnök volt a demokratikus Törökország történetében.

A jelenlegi török alkotmányos berendezkedés értelmében a végrehajtó hatalom feje a miniszterelnök, miközben az elnök az ország „második embere”. A török elnök szerepe távolról sem ceremoniális jellegű, mint ahogyan azt láthatjuk a német modellben, hanem meghatározó játékos, mind az ország kül- és belpolitikájában egyaránt. A török alkotmány 104. cikkének értelmében az elnök kijelöli a miniszterelnököt, a legfelsőbb bíróság bíráit, összehívja és elnököl a Nemzetbiztonsági Tanács ülésein, illetve lehetősége van a kormányülés összehívására stb.

("Újraírhatja az eddigi szabályokat - Recep Tayyip Erdogan", f.: businessinsider.com)

Az 1970-es évek végére a török gazdaság a nemzetközi gazdasági és pénzügyi válság miatt az Oszmán Birodalom szétesését követő legnagyobb gazdasági és politikai krízisét élte át, amelyre a török politika nem tudott hatékony választ adni. Az infláció három számjegyűre, a munkanélküliség 15%-ra kúszott fel, miközben az ipari teljesítmény mintegy felére esett vissza. A török hadsereg a kialakult politikai helyzetre válaszul puccsot hajtott végre. 1982-ben a miniszterelnök ellensúlyozásának céljával erősítették meg a köztársasági elnök jogköreit, annak érdekében, hogy a jövőben felmerülő válságokra hatékonyan és viszonylag gyorsan tudjon reagálni a politika, de az 1980-as és 1990-es években nem volt szükség semmilyen „elnöki intervencióra”.

A köztársasági elnökök bár megtehették volna, hogy jóval aktívabb szereplői legyenek a török politikának, nem kifejezetten éltek az alkotmány nyújtotta jogköreikkel, és többnyire ceremoniális szerepet töltöttek be egészen 2002-ig. Az AKP hatalomra jutását követően Ahmet Sezer elnök többször is beavatkozott a jogalkotási folyamatba, lelassítva azt, 2007-ben azonban az AKP tag Abdullah Gül lett az elnök, így Erdogan zavartalanul irányíthatta az országot.

Erdogan a 21. század legbefolyásosabb török politikusa, aki köztársasági elnökként nem fog a háttérbe vonulni, sőt az által kiválasztott miniszterelnök és kormánya neki fog dolgozni és nem pedig vele. Erdogan rendelkezik azokkal az informális kapcsolatokkal és formális jogkörökkel, amellyel átalakíthatja a jelenlegi politikai rendszert, a politikai/hatalmi erőközpontot eltolva a köztársasági elnök irányába. A Nemzetbiztonsági Tanács ülésein befolyásolhatja a külpolitikát (pl. Törökország szerepe a szír polgárháborúban; béketárgyalások a kurd munkáspárttal stb.), de kormányülést is összehívhat és elnökölhet, így továbbra is beleszólhat az ország belügyeibe.

A 2011–2012-ben zajlott, „arab tavasznak” nevezett események új korszak kezdetét jelezték a Közel-Keleten, és Törökország az Oszmán Birodalom összeomlása óta nem látott népszerűségre tett szert a nyugat-ázsiai régióban. Bár a törökök maguk többször figyelmeztettek arra, hogy hiba a török politikai rendszert példaként állítani a teljesen más fejlődési utat bejáró arab országok elé, mint a demokrácia és az iszlám összeegyeztethetőségét modellezve. Mára a modell-kérdés átalakult, Erdogan hatalomátmentését fordított putyini hatalomátmentéshez hasonlítja a nemzetközi közvélemény.

Bartha Bálint

Lassan egy hete tart a tűzszünet Kelet-Ukrajnában, és egyre inkább úgy tűnik, sikerül békésebb mederbe terelni az elmúlt két évtized egyik legkockázatosabb európai konfliktusát. Teljes békéről ugyan még korántsem beszélhetünk, a retorika mindenesetre igen bíztató fordulatot vett. Térde kényszerítette a nyugat Oroszországot, vagy ennél azért árnyaltabb a kép?

A múlt heti orosz diplomáciai huzavona után – amikor is félnaponta változott azon oroszországi álláspont, hogy megegyeztek-e bizonyos előfeltételekben az ukrán helyzettel kapcsolatban, vagy sem (hiszen Oroszország nem is részese ennek a konfliktusnak) – úgy tűnik, hogy Vlagyimir Putyin és Petro Porosenko mégis közös platformra tudott helyezkedni. Múlt hét pénteken ugyanis, stílusosan a walesi NATO-csúcs utolsó napjára és az új EU szankciók kihirdetése előtt időzítve, tartós tűzszüneti megállapodás született Minszkben az ukrán vezetés és a szakadár erők között. Bár a minszki jegyzőkönyv inkább tekinthető előzetes tervezetnek, mint egy a konfliktust végérvényesen lezáró dokumentumnak, hatása jelenleg mind a két fél számára igen pozitív: Oroszország számára lehetőséget ad arra, hogy a lépéssel enyhítse a nyugati hatalmak irányából érkező egyre erősebb nyomást, Ukrajna pedig elkerülheti a teljes vereség látszatát, és rendezheti sorait. Mi változott az elmúlt pár napban, hogy ilyen lépésekre kerülhetett sor?

A történtek egyik népszerű olvasata, hogy a nyugati szereplők – miután a puhább reakciók/szankciók csak félsikereket értek el – eljutottak egy olyan pontra, ahol készek voltak keményen az orosz érdekek ellen fellépni. Ennek egyik jele a kiterjesztett uniós szankciók bejelentése, amely egyre több például had- és energiaipari céget is tiltólistára tett volna. Ennek implementálása azonban jelenleg is csúszik, és nem feltétlenül a most kialakult tűzszünet okán, hanem inkább mert továbbra sem teljes az egység az EU-n belül ezekről a gazdasági retorziókról. Bár Angela Merkelt – annak ellenére, hogy a német gazdaság is nagyban függ az orosz kapcsolatoktól – már sikerült a szankciók nagy támogatójává tenni, több állam kételkedik azok valódi hatásáról. A nyugati hatalmak másik keményebb megnyilvánulásaként a NATO-csúcson hozott döntéseket és az ott jelenlévő retorikát emelhetjük ki. Pár óra alatt bevethető gyorsreagálású hadegység létrehozása, új állomáshelyek Kelet-Európában, hadgyakorlatok a Baltikumban: ezek mind olyan lépések, amelyek egyértelműen jelezhették Oroszországnak, hogy az euroatlanti szövetség valóban kész megvédeni magát. És bár Ukrajna nem tagország, megtámadása (merthogy konkrétan az oroszokat, és nem a szakadárokat nevezték meg a konfliktus másik oldalán) már stratégiai fenyegetésként kezelendő számukra.

("Frontnézőben" - Petro Porosenko, f: www.rt.com)

Ez a verzió természetesen sok igazságot rejt magában, véleményem szerint azonban végtelenül elfogult: Oroszország ugyanis már közel mindent megszerzett, amit valószínűleg szeretett volna. A konfliktusban beálló változás okait így szerintem nem szabad egyértelmű nyugati sikerként elkönyvelni, Putyinék egyszerűen tökéletes stratégiai érzékkel felismerték, hogy most jött el a pont, amikor arculatot kell váltani. Ehhez pedig nézzük meg, hogyan is áll a keleti front:

(1) Luhanszk és Donyeck a szakadárok kezén van. Az ukrán hadseregnek számtalan offenzívával sem sikerült őket onnan kiűzni, és bár voltak híresztelések az ottani orosz(barát) egységek meggyengüléséről, ezek vagy csak rövid ideig tartottak, vagy az ukrán hadsereg vezetői nem voltak igazán objektívek a helyzetet elemezve. Az orosz támogatás mellett pedig nehéz is lett volna hosszantartó sikereket elérni, a két haderő egyszerűen nem összehasonlítható sem számszakilag, sem minőségileg.

(2) A Krím az oroszok kezén van. Bár ez a tény még nem elfogadott a hivatalos retorikában (pl. a NATO oldaláról), a gyakorlatban ennek megváltozására én semmilyen esélyt nem látok.

(3) A mérleg nyelve Mariupol. A kikötőváros elleni szakadár offenzíva még a tűzszünet előtt indult meg, ám ez az a térség, ahol a harcok folyamatosan tartanak most is. A cél egyértelmű, amennyiben ez a régió is orosz fennhatóság alá kerül, úgy elérhető lenne a közvetlen szárazföldi összeköttetés a Krím és Oroszország között. Ez mind biztonsági és utánpótlási szempontból nagyon fontos az oroszok számára, kis túlzással nélküle az egész keleti térszerzés értelmetlen lenne.

Mindebből látszik, hogy Putyin számára időszerű volt a stratégiaváltás: a katonai lépések háttérbe szorulhattak, hiszen a lényeges célokat nagyrészt már elérték. A diplomáciai megoldások előretolásával elterelhető a figyelem a Mariupol-t érintő szórványos szakadár támadásokról. A szankciók, amelyek valóban kezdték éreztetni hatásukat az orosz gazdaságban, valószínűleg a jelen megosztottság mellett nem, vagy csak továbbgyengített verziójukban lépnek majd életbe, ezek elodázását egy tartósabb tűzszünet pedig tovább segíti. Porosenko ukrán elnök szerdán arról nyilatkozott, hogy az orosz erők nagy része elhagyta az országát, ez pedig reményteli fejlemény a hosszantartó béke szempontjából. Ez bár igaz, a döntő kérdés inkább az lesz, hogy sikerül-e megállapodni a két szakadár térség önrendelkezési jogairól. Míg ukrán oldalról jelenleg a „speciális státusz” kifejezés jött divatba, addig a szeparatista erők teljes függetlenséget szeretnének, amit nem meglepő módon Oroszország is támogatna.

("Várakozó állásponton", f: www.reuters.com)

Az erről szóló tárgyalások magukban hordozzák a konfliktus kiújulásának lehetőségét, és véleményem szerint sajnos – ha alacsonyabb intenzitással is – ez várható. A most kialakuló átmeneti időszakban a szakadárok rendezhetik soraikat, és megerősíthetik luhanszki és donyecki állásaikat – eközben felkészülhetnek Mariupol elfoglalására. Az orosz erők nagyarányú kivonulása nemes egyszerűséggel semmit nem jelent: adott határszakaszok még mindig nyitva állnak előttük, a visszatérésük nem okozna nekik semmilyen problémát. Az ukrán haderő számára a nyugalmi időszak szintén kedvező, ám számukra feltételezhetően nem létezik annyi idő, ami után érdemben szembe tudnának szállni az orosz támogatással rendelkező szakadár csapatokkal – NATO támogatással pedig nem számolhatnak, ez múlt héten, a csúcstalálkozón kiderült.

Összességében tehát két verziót látok reálisnak: az első, hogy sikerül Mariupolt a jelen helyzetben, a „háttérben” elfoglalnia az orosz(barát) csapatoknak, és ezután megkezdődik a diplomáciai tárgyalássorozat a régió önrendelkezéséről. A második, hogy Mariupol ilyen formában nem bevehető, így a tűzszünet nem lesz fenntartható, a szakadár erők újra támadásba lendülnek – valószínűleg egy korántsem tisztázható „ki lőtt először?” szituációt követve. Ukrajna keleti része – akármelyik lehetőség is lép életbe – már csak maximum nevében lesz ukrán: Oroszország nyílt érdekek mentén vívja ezt a konfliktust, és hajlandó megfizetni az árát. Ezt mi, tőlük nyugatra, már nem mondhatjuk ki ilyen egyértelműen.

Mészáros Tamás

Folyamatosan szivárognak a hírek Brüsszelből az októberben újonnan felálló, Jean-Claude Juncker volt luxembourgi miniszterelnök által vezetett Európai Bizottság lehetséges tagjairól. Bár a hivatalos bejelentés csak ma délben várható, addig is érdemes megvizsgálni, hogy a tagállamok közül ki-milyen portfóliót kaphat, különös tekintettel perszer magunkra, magyarokra vonatkozóan.

Az Európai Bizottság az Európai Unió legfőbb döntés-előkészítő, végrehajtó és ellenőrző szerve, vagyis lényegében nem más, mint a politikai szövetség kormánya, a harmadik legfontosabb intézmény a Tanács és a Parlament mellett. Ez alapján tehát (talán) kár is magyarázni, hogy annak, hogy a következő években mely tagállam képviselője, mely szakpolitikai területtel foglalkozhat, komoly jelentősége van. Presztízs és befolyás szempontjából egyaránt. Ezeket ráadásul mi, magyarok, mindenkinél jobban tudhatjuk, hiszen a Bizottság „áldásos” munkájának köszönhetően (lásd: Neelie Kroes és Viviane Reding ténykedése) az elmúlt években számtalanszor kerültünk összetűzésbe az EU-val. Egy biztosi poszt tehát hatalommal jár, jó esetben nem is kicsivel, és ezt nem árt leszögezni. Természetesen ennek is vannak fokozatai: politikai szemszögből például egy költségvetési, vagy versenypolitika portfolió sokkalta többet nyom latba, mint mondjuk a halászati. De magán a tényen, hogy kiemelt jelentőséggel bír, hogy a tagállamok képviselői közül a következő 5 évben ki-milyen szakpolitikával foglalkozhat, ez sem változtat. Mindenkinek a fajsúlyos posztok kellenek, ezért a színfalak mögött háború zajlik, és aki alulmarad, nagyjából nulla befolyással bír majd.

("A jó helyek már foglaltak" - Navracsics Tibor, f.: hvg.hu)

Ebben az öldöklő versenyben pedig, tetszik vagy nem, Magyarország, a maga szabadságharcos attitűdjével, eleve hátrányból indult, hiszen az EU a kezdetek óta a fű alatti megállapodások terepe. Mindenki mosolyog, mindenki boldog, mindenki egy hajóban evez, mindenki játssza a neki szánt szerepet, ám ahogy a függöny legördül, a tagállamok egymás torkának esnek. Ezt az egyensúlyt viszont senki nem rúghatja fel, vagy aki mégis, azt előveszik, kiközösítik, és együttesen lépnek fel ellene. Legjobb példa erre pedig hazánk, akivel kapcsolatban 2010-2011 óta éppen ez a forgatókönyv van érvényben. Persze a kialakult helyzethez az EU megszokásai mellett a jelenlegi magyar kormány kurucos hozzáállása is kell, a Brüsszel Moszkvázással, az állandó konfliktuskereséssel és kettősbeszéddel. Ez azonban nemhogy nem változtat azon, hogy Navracsics Tibor jelenlegi magyar külügyminiszter ritka gyenge esélyekkel indul bármilyen biztosi posztért, hanem szabályosan garantálja, hogy hazánk elhanyagolható súllyal bíró, marginális posztot kapjon. És ez bejönni látszik.

Hiszen, ha megnézzük, hogy a legfrissebb uniós intézményi pletykák milyen portfolió elosztást/elosztásokat vetítenek előre az egyes tagállamoknak, akkor az látható, hogy egyedül Navracsics miniszter az (Phil Hogan ír biztosjelöltön kívül), akinek az összes létező hírmorzsa egyetlen szakpolitikai területet allokált, még hozzá a már Kovács László szocialista politikus által is birtokolt vámot. Miért problémás ez? Egyfelől azért, mert amikor azt mondom, hogy a Bizottságon belül a vám biztosi pozíció nem a legfajsúlyosabb, akkor még nagyon enyhén fogalmaztam. Ez lényegében a korábban emlegetett halászattal (vagy pl. nemzetközi fejlesztéssel) egyenrangú, teljességgel elhanyagolható portfolió. Tulajdonképpen ez jut azoknak a tagállamoknak, akiket a többiek vagy nem tartanak valami sokra, vagy egyszerűen úgy érzik, hogy adott tagállami delegált (mondjuk tapasztalati hiányosságok miatt) másra nem lenne jó. Az, hogy a külügyminiszter esetére melyik magyarázat illik, szinte lényegtelen. A fontos ugyanis az, hogy a korábban emlegetett szomszédsági, vagy kereskedelmi területek közül – minden valószínűség szerint – egyik sem lesz a miénk.

("Borús kilátások" - Orbán Viktor, f.: euinside.eu)

Másfelől pedig szomorú tendencia, hogy a friss belépő Horvátországon kívül az összes régiós, 2004-ben vagy 2007-ben belépett tagország (Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Románia, Bulgária és a baltiak) jelöltjei mind komolyabb posztokat fognak kapni, mint a magyar biztos. Természetesen lehet erre legyinteni, meg azzal érvelni, hogy az EU nem fontos, vagy, hogy az EU amúgy is folyamatosan és szándékosan támadja Magyarországot, tehát főtetőre állva sem kapnánk komoly portfóliót.

A szomorú tény viszont szerintem az, hogyha beigazolódik Navracsics Tibor vámbiztosi jelölése, hogy hazánk lesz talán az egyetlen volt szocialista tagköztársaság, aki belépése óta képtelen volt még összeurópai szinten jelentős szakpolitikai területet irányítani. Előfordulhat, hogy ez sokakat, főleg a belpolitikai folyamatok iránt elkötelezetteket nem fogja érdekelni. Engem és minket viszont fog, ugyanis a vámbiztosi kinevezés hatalmas csalódás és a magyar külpolitika teljes kudarcát jelenti. Állítson az elkövetkező pár hétben akárki, akármit.

Németh Áron Attila

Friss: Navracsics Tibor végül, jelölésének elfogadása esetén, az unió oktatási és ifjúsági biztosa lesz.

Elméletben november végére várhatná a világ, hogy pont kerüljön arra a hosszú évek óta tartó egyeztetésre, amelynek során Irán próbálja meggyőzni a nyugati hatalmakat arról, hogy nukleáris energiakapacitásait csupán békés célra hasznosítja. A tárgyalások jelenlegi állása azonban nem arra utal, hogy a tervezett időre mindez sikerülni fog neki.

Korántsem látszik egyértelműen a fény az alagút végén, pedig az iráni atomvita hosszát tekintve már-már elvárható lenne, hogy a lezárása reális cél lehessen. A 11 éve kezdődő tárgyalássorozat eleinte Irán és az európai kontinens (pontosabban az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország) között kezdődött meg, annak érdekében, hogy tisztázzák a közel-keleti ország nukleáris energiájának felhasználási módjának szabályait. Ekkorra már a nyugati hatalmak tökéletesen meg voltak arról győződve, hogy Irán nem csupán békés eszközökre (tehát energiatermelésre) használja számos nukleáris erőművét, hanem azokban atomfegyverekhez szükséges urándúsítást is végez. Mindez természetesen több szempontból is problémát jelentett:

(1) Nemzetközi jogi oldalról nézve a nukleáris fegyverkezés szigorú szabályokhoz kötött. Az erről szóló Nukleáris Non-proliferációs Szerződés – amelyet Irán is aláírt – többek között kimondja, hogy a már atomfegyverrel rendelkező államok nem adhatják át ezeket a fegyvereket és technológiát más államoknak, akik pedig még nem jutottak atomfegyverhez, azok ezek után nem is próbálkoznak meg annak kifejlesztésével.

("Mindent látó, mindenben döntő vezető" - Ali Hamenei, f: www.foreignpolicy.com)

(2) Az iráni vezetés az országban végbemenő 1979-es forradalom óta kifejezetten rossz viszonyt ápol a nyugati államokkal, főleg az Egyesült Államokkal. Ennek következménye volt, hogy Irán következetesen ellentétes oldalon állt minden közel-keleti konfliktusban, mint az euroatlanti erők – a szembenállást pedig csak tovább mélyítette volna, ha azt egy (az 1. pontból kiindulva illegálisan) felemelkedő atomhatalom ellenében kellett volna folytatni. Irán aktív Izrael-ellenes retorikája, a szíriai diktátor, Bassár el-Aszad támogatása valamint az iraki rendezés folyamatos aláásása mind olyan helyzetet teremtetett, amelyekben EU vagy a NATO nem szívesen számolt volna még egy esetleges nukleáris támadással is – még ha ennek az esélye nem is volt igazán magas.

A tárgyalásokhoz 2006-ban csatlakozott Oroszország, Kína és az Egyesült Államok, így lényegében az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai és Németország váltak Irán vitapartnereivé. Az évek alatt a párbeszéd körvonalakban annyit ért el, hogy 2006-ban született egy ENSZ határozat, amelyben felszólítják Iránt az urándúsítás leállítására, majd mivel ez nem történt meg, időnként hoztak egy-egy újabb határozatot a folyamatosan bővülő szankciókról. A döntések hatására, amelyek erőteljes embargókat és korlátokat léptettek életbe az olajkereskedelemre épülő iráni gazdasággal szemben, a kapcsolat tovább romlott a két fél között – a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek (az ENSZ ilyen kérdésekben illetékes szerve) azonban továbbra sem sikerült végérvényes álláspontot kialakítania a kérdésben. Ez főleg amiatt történt, mivel az iráni állam sok esetben nem működött együtt a NAÜ megfigyelőkkel, így nem lehetett teljes bizonyossággal eldönteni, mi is folyik/folyik-e valami az iráni atomprogram hátterében. A felek álláspontja így évekig nem igazán közeledett egymáshoz – főleg, mivel az Iránnal szembenálló felek közt sem volt tökéletes az egyetértés (Oroszország és Kína nem szerette volna további szankciókkal sújtani az országot, mivel a kieső olajtermelés már őket is kellemetlenül érintette).

Iránnak azóta új elnöke (Hasszan Rohani) és új külügyminisztere (Mohamad Dzsavad Zarif) van, akik láthatóan új lendületet hoztak a tárgyalás menetébe, és tavaly őszre sikerült is egy átmeneti megegyezést létrehozni a kérdésben. Sikerült megállapodni azon lépésekről, amiket Iránnak (pl.: a dúsított urán megsemmisítése; a dúsítás mértékének maximalizálása 5 százalékban, NAÜ együttműködés) és a nyugati hatalmaknak (pl.: nem hoznak több szankciót) meg kell lépniük a teljes rendezés érdekében. Július 20-ig, az eredetileg kiszabott határidőig azonban nem sikerült az összes pontot betartani, a végső rendezés kérdéseiben (többek között a megengedett uráncentrifugák számáról) pedig továbbra is nagy volt az ellentét a felek között. A határidőt így november 24-re módosították, bízva abban, hogy a jelenlegi bizalmi szint hosszú távon eredményt hozhat. Bár Iránnak azóta továbbra sem sikerült teljesen transzparenssé tennie atomprogramját, bizonyos engedményekre már így is számíthat a diplomáciai kapcsolatok erősödése okán: eddig zárolt olajkereskedelmi jövedelmekhez férhet majd hozzá januártól kezdve, amely bár üdítő, ámde rövid hatással lesz az eddig szorongatott gazdaságra.

("Mi nem gyártunk atomfegyvereket" - Mohamad Dzsavad Zarif, f: www.reuters.com)

Bár látható, hogy az új iráni politikai vezetés új, konstruktívabb mederbe tudta terelni az évtizedes vitát, nem szabad elfelejteni, hogy az országban nem az elnök a legnagyobb hatalmú vezető. Mindez Ali Hamenei ajatolláh kezében összpontosul, így a végső döntés ebben a kérdésben is az ő kezében lesz. Vallási irányítóként pedig Hamenei prioritásait nem szabad összevetni a racionális politika elveivel. Az atomvita iráni szemszögből ugyanis nem csupán gazdasági vagy katonai kérdés: az a nyugati/amerikai elnyomással ellen harc egyik fő jelképe is. Hamenei tehát nem fog olyan megoldáscsomagot elfogadni, amit nem lesz képes hívei között úgy előadni, mint az iráni érdekek védelmében elfogadott lépés. Éppen ezért nem tudtak akkora hatást elérni a szankciók, hiszen ezek a lépések csupán tovább erősítették az agresszív nyugati hatalmakról alkotott képet – amelyet politikai célokra tökéletesen fel lehetett használni az országon belül az elmúlt évtizedben.

Örökké azonban Hamenei sem fogja tudni figyelmen kívül hagyni a gazdasági realitásokat. A változás szelét jól mutatja Irán és az EU jövőbeli közeledésének terve - Zarif iráni külügyminiszter legalábbis erről nyilatkozott Rómában. Ám ami még ennél is fontosabb, a közel-keleti konfliktusok egyre véresebb mivolta olyan együttműködéssel kecsegtet, amilyenre nem igazán számított senki: Irán is az Egyesült Államok oldalán fog harcolni az Iszlám Állammal szembeni misszióban. Ez korántsem jelenti azt, hogy Irán hivatalos tagja lesz egy esetleges katonai koalíciónak (ez jelenleg még csaknem elképzelhetetlen), azonban hadereje szintén fel fog lépni a terrorista szervezet által létrehozott kalifátussal szemben, hozzájárulva az nyugati célok eléréséhez. Mindezt pedig korántsem szabad lebecsülni, hiszen ez a kooperáció olyan szinten is közelebb hozhatja a feleket (legfőképp informális módon), amely hathatós segítséget jelenthet majd az atomvita lezárásakor tényleges lezárásakor – még ha ez valószínűleg nem is most novemberben lesz.

Mészáros Tamás

Különböző sajtóinformációk szerint Budapestnek valószínűleg nem sikerült megszereznie a következő magyar EB-biztosnak kiszemelt portfóliót, azonban a felajánlás így is „méltányos” lesz. Mindez viszont valószínűleg újragondolásra készteti a magyar külügyi lobbiterveket, amelyek így még kétséges, milyen területen tudnak majd kiteljesedni. Azonban nem csak itt, hanem a honvédelmi tárcánál is várhatóak változások – mégpedig nem is elhanyagolhatóak.

Kifejezetten mozgalmas munkahéten van túl Navracsics Tibor jelenlegi magyar külügyminiszter. Hétfőn és kedden a Bledi Stratégiai Fórumon képviselte Magyarországot, ahol legfőképp a közép-európai együttműködés erősítéséről, valamint a Nyugat-Balkán mélyebb integrációjáról tárgyaltak a felek. Szerdán ezt követte Navracsics négyszemközti meghallgatása Jean-Claude Juncker-rel, az Európai Bizottság új elnökével. Csütörtökön pedig már repült is Wales-be, hogy a soros NATO-csúcson vehessen részt. Mindebből számára talán a legizgalmasabbnak mindenképp a Juncker-rel való találkozója számíthatott, itt dőlt el ugyanis, hogy októbertől milyen portfólióval is foglalkozhat öt éven át az Európai Bizottságban.

("Magabiztos állásinterjú" - Juncker és Navracsics Tibor, f: www.twitter.com)

Az Európai Bizottságban, mint az Európai Unió egyik legfontosabb jogalkotó és döntés-előkészítő szerve, ugyanis minden biztos egy-egy szakpolitikai területtel foglalkozik a brüsszeli terminusa alatt. Ezen tárcák között találunk többek között a versenyképességgel, az adózással, a halászattal, a migrációval, valamint az internettel és kultúrával foglalkozót is. A magyar kormány már korábban jelezte, hogy Navracsicsot az EU bővítéssel és szomszédságpolitikával foglalkozó kabinet élére pozícionálnák, amely – nevéből értetődően – az Unió és az azzal határos országok közti kapcsolatokért felelős, összekötve mindezt az esetleges bővítési stratégiák kidolgozásával. Magyarország ezirányú ambíciója nem véletlen, számunkra a kérdés kifejezett fontossággal bír, ugyanis a jelenleg hat EU-tagjelölt országból négy található a szomszédságunkban, a Balkánon (Albánia, Macedónia, Montenegró és Szerbia). Ahogy az a Bledi Stratégiai Fórumon is elhangzott, a régió beemelése az EU-ba olyan cél, amelyért minden ottani ország közösen fel tud lépni, a tervet nem árnyékolja be semmiféle múltbéli politikai/kulturális sérelem sem. Magyarország nem először próbálna meg hathatós segítséget nyújtani szomszédainak a nyugati integrációban: 2011 első félévében az ország EU-elnöksége során is első számú prioritásként kezelték Horvátország csatlakozásának elősegítését. Az ilyen lépések és esetleges sikerek ugyanis hosszú távon felhasználhatóak és eredményesen alakíthatják az ország külső kapcsolatait az adott régióval. A portfólió elvesztése ilyen szempontból kellemetlen hír a magyar külpolitika számára.

Milyen szakpolitikával fog tehát foglalkozni Navracsics Tibor? Egészen bizonyos válasszal még senki sem tudott szolgálni, több médiumban jelentek meg információk a jövőbeli EB-biztos lehetséges szerepéről, így felmerült a kereskedelmi tárca és a nemzetközi fejlesztési pozíció is. Ami mindebből egyértelműen leszűrhető, hogy bár Juncker nem „vétózta meg” Navracsics jelölését (amire páran számítottak), a neki tetsző pozíciót nem lesz hajlandó odaítélni neki. Ezen lépése mögött azonban véleményem szerint nem szabad kicsinyes/személyes indítékokat keresni. Felmerülhet az ok, hogy az EU vezetése nem feltétlenül szeretné egy viszonylagosan fiatal tagállam kezébe adni ezt a feladatot, ezt azonban könnyen megcáfolja az a tény, hogy a tárca létrejötte óta (1999) már kétszer is volt közép-európai vezetője (Szlovénia és Csehország). Ellentmondana ennek az érvnek a földrajzi pozíciónk is, hiszen mint említettem, a kérdéses területek éppen a mi szomszédságunkban találhatóak. Könnyen megeshet azonban, hogy Juncker nem akarta egy olyan ország biztosának a kezébe adni a portfóliót, amelynek vezetése az elmúlt időszakban minden nagyobb kérdésben (pl.: orosz szankciók, Déli Áramlat) szembe ment az EU állásponttal (megjegyzendő, hogy általában nem egyedül), és megítélése nemzetközi szinten korántsem most érte el csúcspontját.

Okokat keresni/kreálni azonban majdnem felesleges, főleg, mert a magyar külügy vesztesége korántsem biztos, hogy olyan nagy tragédia. Akár a kereskedelmi, akár a nemzetközi fejlesztési tárca élén találnánk olyan kérdéseket, amelyek élén sikeresen lehetne előremozdítani mind az EU, mind a saját régiónk vagy a V4 ügyét. A kereskedelmi kabinet példának okáért az egyik legfontosabb szakpolitika, amely meghatározza mind az Egyesült Államokkal, mind az ázsiai országokkal folytatott gazdaságpolitika alapjait – kíváncsian várhatnánk, hogy az Orbán-kormány által szorgalmazott keleti nyitást például felveti-e az új biztosunk. Olyannyira fontos pozíciónak számít, hogy a Financial Times egyenesen hihetetlennek tartja, hogy Navracsics kapja meg. Ugyanez igaz részben a nemzetközi fejlesztésre is, hiszen az itt ülő EB-biztos dönthet az EU afrikai, karibi és csendes-óceáni országokkal kapcsolatos stratégiáról – bár tény, hogy az előző valamivel prominensebb szerepkör. Így bár részben újra kell gondolni a stratégiát, a magyar külügy számára azért láthatóan továbbra is bőven akadnak lehetőségek a jövőben, akármelyik portfóliót is kapja Navracsics Tibor.

("Csalóka védettség" - Hende Csaba, f: www.mandiner.hu)

Azonban nem csak itt számíthatunk változásokra: Hende Csaba már októberben távozhat a Honvédelmi Minisztérium éléről – legalábbis egyes információk szerint. Hende szintén a NATO-csúcson tartózkodik jelenleg, ahol Magyarország nagyobb NATO szerepvállalásról tett ígéretet, amelybe beletartozik a pápai katonai reptér bővítése, kisebb magyar katonai kontingens a Baltikumban valamint a védelmi költségvetés emelése (ami nálunk sosem érte el a NATO által megszabott kritériumot). Hendét a lapinformációk szerint Simicskó István (jelenlegi sportügyi államtitkár, 1998-2000 között a Honvédelmi Bizottsági alelnök, Külügyi Bizottsági tag, ezt követően 2002-ig Miniszterelnöki Hivatal nemzetbiztonsági államtitkára) vagy Mengyi Roland (a Borsod-Abaúj Megyei Közgyűlés fideszes elnöke, akinek neve még a választások előtt is felmerült a honvédelmi tárca élére) követheti. A jelenlegi miniszter távozásának okairól csak annyit tudni, hogy annak köze van a magyar honvédelem körében eltékozolt pénzek nagysága és a katonaság készültségi foka közti hatalmas különbséghez – mindez azonban még tisztázásra vár.

Összességében tehát Navracsics Tibor új pozíciója, Szijjártó Péter, mint új külügyminiszter, valamint Hende Csaba leváltása jó eséllyel új lendületet hozhat a magyar kül- és védelmi politikában, azonban a jelenlegi helyzetben hatalmas korszakváltásra nem érdemes számítani. Az Orbán-kormány ezirányú politikája és stratégiája ugyanis elég koherens úton halad 2010 óta, a most érkező miniszterek életrajza véleményem szerint pedig nem azt sejteti, hogy óriási kilengésekre lehet majd számítani.

Mészáros Tamás

Hangos tiltakozásokkal fogadta a hongkongi ellenzék a Kínai Népköztársaság reformterveit a 2017-ben esedékes kormányzóválasztással kapcsolatban. Míg a demokratapárti erők teljes választási szabadságot szeretnének kivívni, addig Peking korántsem szeretné teljes mértékben elereszteni a gyeplőt, és továbbra is aktívan szeretne szerepet játszani az általa felügyelt különleges igazgatású terület életében. Hongkong gazdasági súlyának változása azonban nem kifejezetten kedvez a politikai átalakulásnak.

Az 1997 óta a Kínai Népköztársasághoz tartozó Hongkong Különleges Igazgatású Terület régóta úgy él a gazdasági szereplők fejében, mint a világ egyik legfontosabb pénzügyi központja. A brit gyarmati sorból pekingi kézbe vándorló városállam területe csupán 1100 négyzetkilométer (ez kb. Budapest kétszerese), lakossága azonban több mint 7 milliós. A kínai felügyelet alatt az „egy ország, két rendszer” elve érvényesül, így a nyugati kapitalista elven működő Hongkongnak elméletben önálló politikai és gazdasági vezetése van, akik csupán védelmi és külpolitikai ügyekben kell, hogy Kínára hagyatkozzanak. Hangsúlyozni kell, hogy ez csupán papíron teremt ilyen tiszta helyzetet: Hongkong legfelsőbb vezetőjét, a főkormányzó személyéről eddig egy a pekingi vezetés által kinevezett eleinte 400, majd 800, végül 1200 fős Választói Bizottság döntött, amelynek tagjait a különböző gazdasági szektorok és a közigazgatás prominens szereplői adták.

("Ennél is többen vannak az utcákon", f: www.nytimes.com)

És pontosan ez a tény az, amit a demokrata ellenzék leginkább nehezményezett mindaddig, amíg ígéretet nem kaptak Pekingtől, hogy a rendszer 2017-től megváltozik, és bevezetik a főkormányzó direkt megválasztását. A kínai vezetés azonban nem rég egy kisebb csavart léptetett életbe. Bár igaz, hogy 2017-től közvetlenül szavazhatnák meg a hongkongiak vezetőjüket, azonban továbbra is egy „széles körben elfogadott” tagokból álló Választási Bizottság döntene arról, ki is lehetne jelölt. Mindez pedig az ellenzékiek szemében egyet jelent azzal, hogy a reform nem több, mint valamiféle új látványelem a politikai rendszerükben, amelynek lényegi hatása minimális lesz a terület jövőjére nézve. A hír hallatán több mozgalom, köztük az amerikai Occupy Wall Street képére létrejött Occupy Central with Love and Peace (ennél kevésbé radikális nevet nehéz is lenne megálmodni), bejelentette, hogy készek elfoglalni a város pénzügyi központját, leállítva/megnehezítve így a gazdaság életet Hongkongban.

Évekkel ezelőtt valószínűleg ez a fenyegetés sokkal nagyobb aggodalmat váltott volna ki a kínai vezetésből – bár kétséges, hogy meghátrálásra kényszerítette volna őket. Mára azonban egy igen kellemetlen tény lebeg a hongkongiak feje felett: bár nevében még Különleges (Igazgatású Terület), valójában már korántsem az. A Trigger Trend kínai kutatóközpont által kiadott elemzés (az oldal kínai nyelven érhető el, amelyet például a Google Translate angolra nagyon jó minőségben fordít – szerző) jól mutatja, hogy Hongkong GDP-jét Sanghaj már 2010-ben, Peking pedig 2011-ben meghaladta, valamint más nagyobb városok is hamarosan beérik a múltban kivételesnek tartott mutatókat. Ennek egyik oka, hogy a Kínai Népköztársaság valutája a Nyugaton 2008-ban kirobbant gazdasági világválság kezdete óta egyre több befektető számára jelent biztonságos befektetési opciót, ezen jellegét pedig Peking az agresszív promóciós taktikáival csak tovább erősíti. Ennek hatására jelenleg a jüan erős bástyája lett a kínai gazdaságnak, amelynek így nincs olyan hatalmas szüksége a különleges területek adta gazdasági paradicsomokra, mint korábban. Tény, hogy Hongkong a meghonosult gazdasági és pénzügyi kultúra, az itteni hatalmas kereskedelmi kikötők, infrastruktúra, a „nyugati kapu” és a financiális gyökerek okán továbbra sem elhanyagolható tényezője a kínai teljesítőképességnek – ereje és fénye azonban idővel egyre jobban megfakul.

("Fejezzék be az előrenyomulást, különben erőszakot alkalmazunk", f: www.reuters.com)

Ezzel pedig egyre több ütőkártya hullik ki az ellenzéki erők kezéből. A régebbi privilegizált pozíció meggyengülésével a hongkongi demokraták közel esélytelenül állnak szemben a pekingi vezetéssel, amely valószínűtlen, hogy később a most kihirdetettnél nagyobb/lényegesebb reformokat hajlandó lenne meglépni. Ezt jól mutatja, hogy az elmúlt napok utcai megmozdulásait, amelyeken állítások szerint ezrek vettek részt, azonnal szétverte, tárgyalásnak pedig nem adott helyet, mondván a terület a Kínai Kommunista Párt fennhatósága alá tartozik. Mindezek fényében tehát valószínű, hogy a 2017-es választásokat ilyen „játékszabályok” mellett fogadja majd el az ellenzék, még ha ezt bizonyosan hangos ellenállás mellett is fogják tenni – ám ez most kevés lesz a demokratikus forradalomhoz.

Mészáros Tamás

A DiploMaci lassan 4-ik évébe lép, de több mint 1.000 Facebook like, közel 100 Index.hu / Napi.hu főoldal és majdnem 200 ezer egyedi látogató után is még mindig sokszor felmerül velünk kapcsolatban a kérdés, hogy tulajdonképpen miért szerkesztjük a blogot és mi ezzel az egésszel a célunk. Most elmondom nektek, pár várható újítással karöltve, mert hamarosan érkezik a DiploMaci 2.0!

A DiploMacit 2010 őszén néhány egyetemi barátommal azért alapítottam, hogy végre legyen itthon egy olyan külpolitikával foglalkozó szakmai portál, ahol értelmesen lehet írni és olvasni a minket, magyarokat közvetlenül, vagy közvetve érintő nemzetközi politikai folyamatokról. Szemem előtt leginkább az angolszász újságírói hagyományok lebegtek. Jól strukturált cikkeket akartam, olyan területek elemzésével, amelyek hazánk számára valamiért relevánsak és ahol egy-egy üggyel összefüggésben egyaránt megjelennek a fontos tények, valamint az ezeken alapuló markáns újságírói vélemények. Meglátásom szerint ez a felfogás kettős célt szolgál. Egyfelől megismerhetitek bizonyos kérdések hátterét, méghozzá pártatlanul. Másfelől pedig világossá válhat számotokra, hogy ezek alapján adott írónk milyen végkövetkeztetésekre jutott.

Ez miért lényeges?

Szerintem azért, mert függetlenül attól, hogy azzal a szerzővel egyetértetek-e vagy sem, ez a felosztás úgy próbál benneteket véleményem nyilvánításra, gondolkodásra sarkallni, hogy a tényeket, amikkel a szerző maga is dolgozott, Ti is látjátok, így alapot adva az értelmes párbeszédre. Természetesen vannak cikkeink, amikor nem sikerül felsorolni az összes tényt (például publikálás után kiderülnek újabbak), vagy nem teljesen érthető a véleményünk, ezen nincs mit tagadnom. De miután mindig próbálunk legjobb tudásunk szerint írni, úgy hiszem, főleg így 4 év távlatából, hogy jó úton haladunk afelé, hogy ezeket a malőröket a jövőben végleg és teljes mértékben magunk mögött hagyjuk. Nyilván ez nem megy egyik napról a másikra, de igyekszünk.

Miért kell ez megközelítés?

Leginkább ezek miatt: Nemzet, Hírlap, 168, Galamus, Népszava. Szűklátókörűség, hangulatkeltés, szelektív tényértelmezés, sárdobálás, süketség, "vissza a szocializmusba" attitűd. Az itt felsorolt külpolitikával foglalkozó írásokból nekem ezek tükröződnek. Persze világos, hogy miért: a hazai külpolitikai újságírók jelentős szelete minimum három dologról szentül meg van győződve Az első, hogy minden külpolitikai hírt magyar viszonyokra kell lefordítani, ezzel alapot teremtve egy kis kommunistázáshoz / nácizáshoz. A második, hogy minden külpolitikai-külgazdasági tényt, fejleményt szelektíven kell értelmezni, ezzel alátámasztva saját felfogásuk és a nekik szimpatikus pártcsalád nyilatkozatainak helyességét. A harmadik pedig, hogy minden külpolitikai stratégiával kapcsolatos kritikus megjegyzést ki kell irtani írásaikból, ezzel biztosítva, hogy a nekik kedves döntéshozóknak soha se kelljen magyarázkodni.  

("Hazai külpolitikai újságírók egymásról alkotott tömör véleménye")

Miért káros ez a szemlélet?

Röviden, mert megöli a párbeszédet és az ebből eredő értelmes, független közgondolkodás lehetőségét. A Nemzet cikkében például a szerző azzal támadja a Galamus által előhúzott marginális svájci orgánum cikkét, hogy az úgy próbálja besározni a magyar kormányt, hogy érvelését olyan gazdasági mutatókra alapozza, amelyek szelektíven vannak válogatva. Ezért a szerző mit tesz a baloldali kötődésű portál nyilvánvalóan egyoldalú írására válaszul? Hát, ír maga is egy szelektív cikket. Ezzel részben köztudatba emel egy nemzetközileg nem túl jelentős sajtóterméket, aminek a véleménye nem tekinthető fajsúlyosnak. Részben, felesleges hangulatot szít. Részben pedig semmi értelmeset nem mond el a megszerzett tényekre alapozva, csak vagdalkozik. De nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a másik fél ennek tökéletes mása, némi mesterkélt rettegéssel fűszerezve.

Véleményem szerint ugyanis a szerzőknek a nevezett példák esetében a tények alapján nem olyan következtetésekre kellett volna jutniuk, minthogy a liberális állami-gazdasági berendezkedés az egyetlen sikeres a világban, ami tehát a magyar miniszterelnök tusnádfürdői kijelentését illeti, hogy ezt meg kell haladni, nemzetrontó (Galamus), vagy, hogy az elmúlt évtizedek statisztikái alapján a szingapúriak és a törökök hihetetlen növekedést tudhatnak maguk mögött, tehát a magyar kormány akár le is válthatná a jelenlegi államszerkezetet (Nemzet). Hanem a kettő ötvözésére kellett volna törekedni, mert a valóság bár az, hogy az elmúlt 1000 évben nyugati minták hatására fejlődtünk annyit, amennyit, közel sem biztos, hogy a következő 1000 évben is azok alapján fogunk, vagy azok alapján kell. Ezt az egész kérdést tehát, ahogy amúgy minden egyéb nemzetközi politikát érintőt is, nem lehet fekete vagy fehér alapon értelmezni. Helyette arra kell törekedni, hogy tényekből dolgozzunk, szem előtt tartva mindig a helyi kontextust. Azokat igyekezzünk mindig maradéktalanul bemutatni. És ezek alapján próbáljunk mindig világos, saját véleményt kialakítani, ami alapján később – a másik következtetéseit tiszteletben tartva – másokkal érdemben vitatkozhatunk.

("Nem muszáj elfogadni, mindent amit leírnak. Választás mindig van.")

Úgy érzem, hogy ezt a felfogást itthon sajnos (még) kevesen képviselik. Ám az idő remélhetőleg nekünk dolgozik, mert mi eddig is, és ezután is ezt fogjuk képviselni itt a DiploMacinál. Éppen ezért az elkövetkező hetekben több újítást tervezünk a blogon. Lesz például friss logónk. Lesz új, letisztultabb felületünk. Illetve elindítjuk saját hírlevél rendszerünket is, hogy a legfontosabb heti külpolitikai hírekről még véletlenül se maradjatok le. A DiploMaci tehát és persze mi, akik szerkesztjük, változatlanul elkötelezettek vagyunk amellett, hogy segítsünk nektek abban, hogy megértsétek a minket körülölelő világot és benne legfőképp hazánk, Magyarország helyzetét.

Remélem továbbra is velünk tartotok, mert Mi itt leszünk!

Németh Áron Attila         

Nagyon sok kérdést rejt magában a most csütörtökön kezdődő NATO-csúcs, amelyet idén a dél-walesi Newport-ban tartanak. Mivel mind európai, mind világviszonylatban töréseket szenved az eddig fennálló, de legalábbis hangoztatott biztonságpolitikai szabályrendszer, így a szövetség számára tálcán kínálkozna az alkalom, hogy valami „nagyot” mutasson. Ezek a várakozások azonban valószínűleg teljességgel hiábavalóak lesznek.

Mielőtt találgatásokba bonyolódnánk, egy dolog biztos: a hét második felében az Egyesült Királyságban gyűlnek össze az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének állam-, illetve kormányfői. Két napjuk van, hogy meghatározzák a stratégiát, a következő lépéseket olyan fegyveres konfliktusokkal kapcsolatban, mint az orosz-ukrán, az iraki vagy az izraeli. Természetes, hogy ennyi idő alatt nem adható válasz az összes kérdésre, azonban egyértelmű, hogy egy ilyen magas szintű találkozótól nagyon sokat várhatnánk – főleg, mert azért feleslegesnek tűnik összegyűjteni minden ország vezetőjét, hogy kimondják, az orosz beavatkozás az ukrajnai fronton rossz/nem helyes és ennek további változatai.

("Nyugat felé húz" - Porosenko és Rasmussen, f: www.nato.int)

Milyen lépések merülhetnek fel akkor csütörtökön és pénteken? Az Európai Unió tagállamai részére magától értetődően az ukrajnai krízissel szemben tanúsított egységes magatartás meghatározása áll majd a középpontban. Jelenleg ebben a témában a következő a felek álláspontja: (1) Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár kijelentette, hogy az orosz erők közvetlenül részt vesznek az ukrajnai harcokban, mindezek ellenére a szövetség nem tervez közvetlen katonai beavatkozást; (2) az EU erősebb államai (például Németország), vezetői (például Federica Mogherini), valamint az Egyesült Államok szerint a válságra nincs katonai megoldás, azt tárgyalásokkal és gazdasági erőgyakorlással (tehát még több szankcióval) kell kivívni; (3) több, az orosz gazdaságtól mélyebben függő kisebb EU-s állam kijelentette (közel az egész V4: Magyarország, Csehország és Szlovákia), hogy nem támogatják a szankciókat, mivel azok saját nemzetgazdaságaiknak jobban ártanak, mint Oroszországnak. Ilyen szintű megosztottság mellett véleményem szerint esélytelen, hogy áttörő eredmény szülessen Walesben – pedig több lehetőség is felmerülhetne. Mindjárt az első opció Ukrajna NATO tagságának mérlegelése, az erről való tárgyalások megkezdése, legalább formailag. Minderre nagyon kevés az esély, Kijev mindenesetre pénteken bejelentette, hogy nem titkolt célja a teljes tagság megszerzése. Bár Rasmussen nem vetette el egyértelműen az ötletet, kétséges, hogy mindebből a közel jövőben bármi valóra is válik: a NATO mindeddig (a három kisebb balti állam kivételével) szigorúan távol tartotta magát a konkrétan a Szovjetunióból kiváló államok felvételétől, és bár a nemzetközi szabályok épp most alakulnak át, véleményem szerint a szervezet berkein belül egy ilyen szintű lépéshez jelenleg még nincs meg a kellő politikai akarat. Másrészről pedig az eddigi semlegesség feloldásához Petro Porosenko-nak egyértelmű parlamenti támogatásra lenne szüksége az októberi választások után, ami a jelenlegi felállásban még kétséges.

A tagság mellett azonban más opciók is felmerülnek, például az ukrán hadsereg fegyverekkel való támogatása – ahogy azt a litván és román elnök szorgalmazza. Más jellegű támogatás már eddig is érkezett az ukránok részére például az EU-tól, azonban közvetlen fegyverszállításokat eddig nem szavaztak meg. Felmerülhet a kérdés, hogy miért is van ez így – főleg, amikor az ukrán fegyverszállítások egyik fő ellenzője, Németország pár országgal arrébb, Irakkal kapcsolatban pont erről döntött. A két konfliktus azonban nem összehasonlítható: míg Irakban a hadsereg egy (bár kétségkívül katonailag és pénzügyileg is erős) terrorszervezettel és annak újdonsült államkezdeményével küzd, addig Ukrajna közvetetten a világ egyik legerősebb nagyhatalmával. Véleményem szerint ezért az ukrán hadsereg további felfegyverzésének elutasítása valóban jó ötlet, mivel nincs az a fegyvermennyiség, amivel ez a csata az ukránok számára megnyerhető. A totális háború elkerülése érdekében az oroszok ellehetetlenítésére lesz szükség, nem pedig a konfliktus fegyveres jellegének indirekt erősítésére.

("Új határok előtt?" - Putyin, f: www.reuters.com)

Mindebből egyenesen következik, hogy ha csupán több fegyverrel az ukrán hadsereg nem nyerhet, akkor miért nem tesz aktív katonai lépéseket maga a NATO? Lényegében kérdésen felül áll, hogy a mostani szituáció több tagállamának biztonságát közvetett módon fenyegeti – mindez azonban hivatalosan kevés lenne egy katonai intervenció megkezdéséhez, amihez közvetlen támadás szükséges (mint ahogy a szeptember 11-ét követő afganisztáni misszió esetében történt). Stratégiai veszély esetén az Észak-atlanti Szerződés 4. cikkelye csupán közös konzultációt ír elő a feleknek – ez pedig lengyel és litván kezdeményezésre meg is történt a krími helyzetet követően. A találkozót követően a résztvevők szolidaritásukról biztosították Ukrajnát – nem egy áttörő siker.

Félő, hogy a most következő NATO-csúcs is hasonló módon fog véget érni az ukrán krízissel kapcsolatban. Pedig, ahogy ezt már előzőleg is említettem, Európa és a NATO nem nézheti tovább kvázi tétlenül az orosz agressziót, ideje lenne belátni, hogy a puha szankciók és lépések ideje lejárt. A NATO-nak pedig lenne egy ilyen erősebb stratégiában szerepe, ám korántsem egy katonai misszió terén. Ukrajna NATO-tagságának előremozdítása, az első lépések megtétele (ami nem kell, hogy feltétlen gyorsított eljárást jelentsen) olyan értékű jelzés lenne Oroszország számára, amitől (keményebb, értelmes keretbe öntött szankciókkal karöltve, a katonai kiadások emelésével, valamint a keleti jelenlét erősítésével) eséllyel várhatnánk az orosz erőpolitika meghátrálását. Egyre több vélemény szól arról, hogy a szeparatisták által jelenleg uralt terület Oroszországhoz való csatolása egy krími összekötő folyosó miatt lenne fontos Vlagyimir Putyinnak, ezt pedig láthatóan drágán is hajlandó megszerezni. Politikai egységre lesz szükség tehát, ha ezt a határt el akarjuk érni vele szemben – az ehhez való út kezdőlépését pedig remélhetőleg pont Walesben teszik majd meg.

Mészáros Tamás

A hétvégén biztossá vált, Herman Van Rompuy jelenlegi Európai Tanács elnököt Donald Tusk lengyel miniszterelnök váltja az EU csúcsintézményének élén. Az uniós állam- és kormányfőket, valamint a mindenkori Bizottsági elnököt tömörítő intézmény tehát mostantól közép-európai befolyás alá kerül. De nagy kérdés: teljesült-e ezzel a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor víziója, aki hosszú ideje a visegrádi szövetség és a régió európai felemelkedését emlegeti?

Az elmúlt években rengeteg kritika érte az Európa Unió vezető hatalmait (németek, franciák, britek, olaszok), hogy dacára annak, hogy a 2004-es belépő tagállamok lassan egy évtizede tagjai a szövetségnek, azok nem hajlandók komoly posztokat juttatni a volt szocialista köztársaságoknak. Ezt az elégedetlenséget bár a régiek mindig sikeresen enyhítették olyan kinevezésekkel, mint például Janusz Lewandoswki költségvetésért-, vagy Andris Pielbags energia ügyekért felelős uniós biztosnak jelölésével, az idei évre érezhetővé vált, hogy a „keletiek” türelme elfogyott. Ennek fényében tehát az, hogy Donald Tusk révén a három kiemelt uniós poszt közül az egyik most a régiónkba kerül, nem óriási meglepetés. Radek Sikorski lengyel külügyminiszter főbiztosi kinevezése például sokáig a levegőben lógott.

("Új idők jönnek" - Donald Tusk (b) és Herman Van Rompuy (j) beszélgetnek)

A mostani döntéssel kapcsolatban azonban elvitathatatlan, hogy az komoly jelzésértékkel bír: Lengyelország számára. Hiszen a tény, hogy 25 évvel a rendszerváltás és 10 évvel az uniós tagság megszerzése után az ország képes volt hiteles, minden más tagállam által elfogadható és támogatható jelöltet állítani a tanácsi elnökségért folytatott versenyben, hatalmas politikai / diplomáciai teljesítmény. Ráadásul ennek az egésznek külön súlyt ad, hogy ez nem boldog békeidőben, hanem kvázi háborús helyzetben történt. Az EU következő éveinek napirendje ugyanis több mint nehéz. Tusk-nak egyszerre kell majd kezelnie az ukrán-orosz konfliktus miatt egyre inkább kibontakozó új hidegháborút, a britek kilépési törekvéseit, valamint a szövetség tragikus gazdasági helyzetét. Meggyőződésem, hogy ezek közül az embert próbáló feladatok közül sokaknak már egy is sok lenne, így könnyen lehet, hogy Tusk-nak is az lesz. Ám az, hogy a siker elérésével egy ilyen helyzetben végre nem egy francia, egy német, vagy egy skandináv próbálkozhat, óriási dolog.

("Nem csak Európában kedvelik" - Obama és Tusk)

A fentiek alapján, Tusk múltjának figyelembevételével, így három területet érdemes jobban megvizsgálnunk. Az első természetesen az orosz helyzet. Oroszországgal (hideg)háborús helyzet felé sodródik Európa. Ezt ma nem nehéz kijelenti. Egyfelől, mert Vlagyimir Putyin orosz elnök el fog menni a falig, hogy Ukrajna keleti felét (és ezzel a folyosót a Krímhez) megszerezze. Pénzelni és fegyverezni fogja az ukrajnai orosz szakadárokat, sőt, talán még közvetlen katonai segítséget is nyújt nekik – sokak szerint ezeket már most megteszi. Másfelől, mert a két nyugati kulcsszervezet (EU és NATO) láthatóan újfent cselekvésképtelen. Európa a különböző tagállami érdekek miatt egyelőre nem mer, az Egyesült Államok pedig nem akar igazán odacsapni Oroszországnak. Persze ez a hozzáállás az elkövetkező hetek-hónapok folyamán megváltozhat, főleg Tusk színrelépésével. De a mai helyzet azért még az, hogy a Nyugat – csak úgy, ahogy korábban Grúziát – hagyni fogja elveszni Ukrajnát.

A második az Egyesült Királyság kilépési ügyének kezelése. David Cameron brit miniszterelnök döntése értelmében – pártja választási győzelme esetén – országa jövőbeli EU tagságáról népszavazást fognak rendezni és tekintve, hogy a szigetország lakossága (finoman fogalmazva) meglehetősen megosztott az EU-t illetően, a brit kilépés egészen valóságos lehetőség. Ezen a (többségében negatív) megítélésen ráadásul az olyan uniós folyamatok, mint a föderalista Jean-Claud Juncker bizottsági kinevezése, vagy az átfogó intézményi reformok elodázása nem segítenek. Papíron persze jogos lenne a felvetés, hogy a jelenlegi felméréseket elnézve, közel sem biztos, hogy a Cameron vezette konzervatívok kormány maradnak, vagyis, a népszavazás könnyen lefújhatóvá válhat. Meglátásom szerint azonban az elmúlt néhány évben a kormány és a média olyan szinten a közbeszéd és a közgondolkodás részévé tette a brit uniós tagság kérdését, hogyha jövő tavasszal mégsem a konzervatív-liberális kormány koalíció maradna hatalmon, a népszavazást akkor is meg kellene tartani, különben az új kormány szinte azonnal, súlyos hitelességi válságba kerülne.

A harmadik égetően fontos terület pedig a gazdaságé, amiről mindennél többet elmondanak azok adatok, hogy néhány tagállamot leszámítva komoly növekedést senki sem tud felmutatni, az állami eladósodottság sehol sem akar érezhetően csökkenni (sőt, sok helyen inkább emelkedik), a munkanélküliség pedig – Németországot leszámítva – mindenhol minimum 10 éves csúcson áll.

("A jövő Európájának vezetői?" - Sobotka, Tusk, Orbán és Fico)

De milyen változásokat hozhat Donald Tusk a fenti ügyekben? Az oroszok vonatkozásában szerintem növelheti a cselekvőképességet, hiszen a lengyel miniszterelnök jó ideje az orosz terjeszkedési törekvések megállításának egyik uniós szószólója, amiért nem egyszer Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel is szópárbajba keveredett, vagyis, vélhetően markánsan fogja képviselni az európai ügyet az oroszok ellenében. A britek esetében kiváló mediátor lehet Németország és Franciaország között. Leginkább ugyanis e két ország érintett abban, hogy eldőljön, tesz-e végül gesztust (átfogó reform vagy nem) az EU az Egyesült Királyság felé, hogy utóbbit maradásra bírja. A gazdasági válság kezelés ügyében pedig Tusk-nál hitelesebb európai politikus kevesebb létezik. Lengyelország volt az egyetlen tagállam, akit a krach legsötétebb óráiban sem csapott meg a negatív növekedés szele, ergo az ő szava minden jövőbeli vitában komoly súlyt kaphat.

És végül, hogy ezzel teljesült-e a magyar kormányfő jövendölése a régió és a visegrádi együttműködés európai szintű felemelkedéséről? Részben igen, részben nem. Igen, hiszen Lengyelország a térség meghatározó állama és a visegrádi együttműködés aktív tagja. Azzal tehát, hogy Közép-Kelet Európa szülötte került az Európai Tanács élére, betöltve az úttörő szerepét, az EU keleti felének (benne a V4-ekkel) általános befolyása jelentős mértékben növekedhet. Kiváltképp, ha Tusk jól végzi munkáját.

("Az orosz helyzet vajon változtatott a jó kapcsolaton?" - Tusk és Orbán)

Illetve nem, mert meglátásom szerint az EU régi tagállamai, ahogy az újak többsége is, elsősorban azt a magatartást honorálta a lengyel megválasztásával, amire nagyon nagy szüksége van a szövetségnek, de több tagállamból hiányzik. Kemény fellépésre az oroszokkal, mérsékelt hangra a britekkel szemben (kiegészülve olyan gazdasági-politikai kapcsolatokkal és, ami a németek és a franciák szemében is komoly súlyt kölcsönöz), valamint gazdasági hitelességre. Ezek mindegyike viszont, a V4-ek esetében, csak a lengyeleket jellemzi, bármennyire is értékeljük akár mi, akár például a csehek saját sikerüknek Tusk megválasztását. A valóság ugyanis szerintem az, hogy a V4-ek közül egyedül Lengyelország cseperedett gyönyörű és intelligens nővé az EU szemében, akinek helyt kell adni a nagyok asztalánál, a többi tagállam ellenben megmaradt butuska és kevésbé vonzó kislánynak, akiknek elég játékot adni (EU-források), hogy eljátszadozzanak a saját kis területükön, addig sem zavarva a felnőtteket. De ne legyen igazam.

Németh Áron Attila

A tegnapi nap folyamán egy francia bíróság eljárást kezdeményezett az ország volt pénzügyminisztere, Christine Lagarde ellen. A vizsgálat a Nemzetközi Valutaalap (IMF) jelenlegi vezetőjének 2008-as döntését célozza, aminek keretében a konzervatív politikusnő zöld utat adott egy döntőbíróságnak, hogy az 15 év után végre lezárhassa a Tapie kontra Credit Lyonnaise ügyet. A helyzet több szempontból is kényes, de talán legfőképp Nicolas Sarkozy ex-elnök számára, aki a háttérben már bőszen tervezi visszatérést az ország élére.

A 1990-es évek elején az Adidas akkori többségi tulajdonosa, a hírhedt francia nagyvállalkozó, futballklub tulajdonos (BEK-győztes FC Marseille) és mérsékelten sikeres popénekes Bernard Tapie eladta a vállalatban birtokolt részvényeit az akkor még működő, és részben állami tulajdonú Credit Lyonnaise bank közreműködésével. A tranzakció sikeres volt, Tapie pedig úgy tűnt, jól járt. A vállalkozó röviddel később mégis beperelte a bankot, mondván, az a részvényeladások előtt szándékosan alulértékelte az Adidast, ezzel súlyosan megkárosítva őt. Az 1993-ban indított per azonban még 2008-ban is döntés nélkül vesztegelt a legendás francia bürokrácia útvesztőiben.

("Egy minden lében kanál nagyvállalkozó" - Bernard Tapie, f: www.lexpress.fr)

És itt jön a képbe a volt pénzügyminiszter asszony: a Christine Lagarde elleni eljárást kezdeményező bíróság szerint ugyanis a politikusnő döntése, miszerint döntőbíróság elé utalta a Tapie-ügyet, amely közel 400 millió euró megfizetésére kötelezte az államot, ezzel megkárosítva azt, súlyos gondatlanságot feltételez. Részben azért, mert, mint az később kiderült, Tapie üzleti kapcsolatban állt a döntőbíróság vezető bírájával, tehát az ítélet nem lehetett pártatlan. Részben, mert a részvényeladásokkor szó sem volt alulértékelésről. Részben pedig, mert az évek alatt volt szocialista miniszterből (korabeli feltételezések szerint Tapie azért vált meg Adidas részvényeitől, hogy miniszter lehessen a Mitterand-kormányban; ami amúgy később kvázi beigazolódott, hiszen a vállalkozó egy évig valóban hivatalban volt - DiploMaci) befolyásos jobboldali pénzemberré avanzsáló Tapie elkötelezett támogatója volt Nicolas Sarkozy elnökválasztási kampányának. A fentiek alapján természetesen a történetnek lehet egy olyan olvasata is, ami gondatlanság helyett (ami Franciaországban maximum 1 év letöltendő börtönbüntetéssel és 15 ezer euró megfizetésével járhat) inkább korrupciót és hivatali visszaélést sejtet, ám ezek a vádak nem kerültek elő. Legalább is még nem. Hiszen a Tapie-üggyel összefüggésben az IMF vezetőjét nem először vonták vizsgálat alá, hanem negyedszerre. Ugyanakkor tény: az elmúlt évek alatt (hiszen Lagarde felelősségre vonása először 2011-ben merült fel) a volt pénzügyminiszter elleni vádak folyamatosan finomodtak, szakértők szerint ráadásul a mostani eljárás sem áll túl acélos lábakon – ahogy persze az azt megelőzők sem.

("Nem először kell magyarázkodnia" - Christine Lagarde, f: www.nationalheadlines.co.uk)

Mi jöhet most? A legkézenfekvőbb következmény biztosan nem. Christine Lagarde lemondása ugyanis lényegében kizárható. Egyfelől, mert az eljárás megkezdése után szinte azonnal ő maga nyilatkozta, hogy nem hagyja el posztját. Másfelől, mert a francia bírósági bürokrácia menetét ismerők szerint a vizsgálat, akár évekig is eltarthat, főleg annak nem teljesen megalapozott volta miatt. Ennek fényében tehát az, hogy Lagarde kitölti 2016-ig szóló mandátumát, szinte biztosra vehető. Ezzel szemben a legfontosabb következmény nagyon is valóssággá válhat. Hiszen a volt francia elnök Nicolas Sarkozy visszatérése a mostani üggyel halálos sebet kaphat. A 2012-ben mindössze egyetlen elnöki ciklus után a színtelen szagtalan szocialista François Hollande-dal szemben simán elbukó túlmozgásos Sarkozy-t – aki az elmúlt hónapokban ismét magasabb fokozatba kapcsolt, ezzel megágyazva magának a 2017-es választásokra – a Tapie-ügy sokkal súlyosabban érintheti, mint Lagarde-ot. Ez főleg annak tudatában érvényes, hogy pár hónapja ő volt az első francia ex-elnök, akit nem csak kihallgatott, de őrizetbe is vett a rendőrség.

("Börtön-Nyugdíj-Újraválasztás: ma még mindegyik benne van Sarkozy-ben", f: www.dailymail.co.uk)

A hivatali visszaéléssel, korrupcióval és illegális kampánypénzek elfogadásával vádolt „Sarko” nyaka körül tehát szorul a hurok, és könnyen előfordulhat, hogy végül nem a saját, hanem egy volt miniszterével hírbe hozott ügy üti majd bele az utolsó szöget újraválasztásának reménye helyett, személyes szabadságának koporsójába.

Németh Áron Attila

Nincs egy hete, hogy az amerikai igazságügyi minisztérium, közel 17 milliárd dolláros büntetést szabott ki a Bank of America befektetési bankra, a globális pénzügyi válság előtt, valamint alatt elkövetett csalások címén. A mostani döntésnek természetesen nem csak az Egyesült Államokban, hanem nálunk is komoly visszhangja lehet, hiszen, bár hazánkban a válság okozta problémák gyökerét nem a jelzálog alapú értékpapírok eladása jelenti, a bankok büntetgetése és egyszemélyben felelőssé tétele ma a világon mindenhol a legkedveltebb lakossági sportok közé emelkedett. Holott a pénzügyi válság igazi bűnösei nem ők, hanem az állam, aki gálánsan elnézett minden csalást.

Az elmúlt években legalább százszor hallottam már rokonoktól, barátoktól, ismerősöktől és ismeretlenektől, hogy a gazdasági válság legnagyobb bűnösei a bankok. Ezek a megjegyzések hol személyes érintettségen alapultak, hol alap nélküli meggyőződést tükröztek. Közös volt viszont bennük, hogy a bankok felelősségét és súlyos büntetésük szükségességét mindegyikük felvetette, mondván a bankok rosszak, gonoszak, csak saját érdekükben dolgoznak, kizsákmányolják a kisembereket, manipulálják a politikusokat és így tovább. Azt kijelenteni tehát, hogy a bankárok és intézményeik nem tartoznak a jelenkori, főleg nyugati társadalmak legkedveltebb szereplői közé, nem nehéz. Érdekes ellenben látni, hogy az alapvető problémát az amerikai kormány és lakosok, valamint az európaiak mennyivel másképpen látják; vagy pontosabb talán úgy fogalmazni, hogy mennyivel máshogy akarják kezelni, mert például a pénzügyi csaláson, vagy az ügyfelek szándékos megtévesztésen túl nagyon nincs mit másképpen látni a bankok, pénzügyi válság előtt és alatt tanúsított magatartásán, Atlanti-óceánon innen és túl. Vagy mégis? Véleményem szerint ahhoz, hogy a bankok működését, és az abból fakadó esetleges anomáliákat a jövőben megfelelően tudják a kormányok, ellenőrzőszervek kezelni, a mostani problémák alapvető gyökerét fel kellet volna tárni, pontosan fel kellett volna ismerni, hogy miben, ki és hogyan hibázott, és erre kellett volna alapozni minden kezelést. Ennek ellenére úgy látom, hogy ez valahol csak részben, valahol pedig egyáltalán nem történt meg. Az Egyesült Államokban például részben igen, Európában, és főleg Dél- és Kelet-Európában, viszont egyáltalán nem.

("Esős napok előtt", f: www.cbc.ca)

Meggyőződésem szerint ez három ok miatt történhetett: az első, ahogy az az elmúlt években látható, az Obama-adminisztráció sorra, egyre nagyobb értékben bünteti a pénzügyi válságba leginkább érintett amerikai befektetési bankokat; lásd például a mostani Bank of America (BofA), vagy a korábbi J.P. Morgan (13 milliárd dollár) és Citigroup (7 milliárd)  büntetéseket. Ebben persze van némi populizmus, de a tény, hogy ezek az ítéletek egyre több fejlődést mutatnak, mint azt a NY Times kiváló cikke is bemutatta, előrelépés. Persze, mint minden korábbi, úgy a helyi igazságügyi minisztérium pár nappal ezelőtti döntése és rekordbírsága sem tökéletes, hiszen lehetőséget ad a BofA-nak kibúvókra, jogi kiskapukra, amivel csökkenteni tudja majd a rá kiszabott büntetést (pl. csak 9 milliárd dollárt kell készpénzben kifizetnie), de a közel 17 milliárd, azért leírva is elég brutális. Hozzá kell tenni, hogy az NYT elemzése azt is bemutatja, hogy ezek a menekülési utak egyre csökkenek. A második, hogy az Egyesült Államok szervei végre elkezdték vizsgálni a bankok működésében játszott személyes érintettségek mértékét is, ami eddig megint csak nem volt jellemző, így került például célkeresztbe Angelo Mozilo, a Countrywide Financial (BoA által 2008-ban felvásárolt jelzálogóriás - szerző) volt alapító-vezére, aki ha minden igaz, hamarosan börtönben köthet ki. A harmadik  pedig, hogy a Dodd-Frank törvény bevezetésével, amit az amerikai pénzügyi szektor reformjára hozott az Obama-kormányzat, átfogó jogszabályi változások is történtek az Államokban, a bankok megalapozott kipécézése mellett. Összefoglalva tehát, meglátásom szerint, elmondható, hogy azzal, hogy az Egyesült Államok egyre magasabb büntetéseket szabott ki a vétkes bankokra, fejlődő, kiskapukat csökkentő ítéletek hozott, elkezdte felkutatni a bűnös bankokon belüli személyes felelősöket, valamint friss szabályokat vezetett be a lakosság jelentős szelete által nem éppen kedvelt pénzügyi szektorban, hatalmasat lépett előre, hogy az ország gazdasága szempontjából kulcsfontosságú iparág rendbe jöjjön. Nem beszélve arról, hogy ezzel a pénzügyi válságból  fakadó társadalmi feszültségeket is tudja mérsékelni.

("Nehéz napok előtt" - Angelo Mozilo, f: www.forbes.com)

Az amerikai hatóságok által megkezdett út persze még nagyon hosszú, de legalább mögötte láthatóan van elhatározás, pozitív gondolat, és vannak már részeredmények. Három olyan dolog, ami itt az öreg kontinensen bántóan hiányzik. Persze szegmentálni lehet és kell nálunk is, hiszen amíg mondjuk az Egyesült Királyság inkább amerikai mintákat követ, és mutat némi fejlődést a megfelelő irányba, addig mondjuk Közép-Kelet-Európa, benne sajnos velünk, magyarokkal, talán a legrosszabb következtetéseket vonta le a pénzügyi válságból, a rá adható lehető legkártékonyabb válasszal. Ez pedig nem más, mint a pénzügyi szektor klasszikus bűnbaknak bélyegzése, ami egy olyan felfogás, amiből még soha nem tanult senki, így a régió sem fog. Ami azért különösen szomorú, mert ha valakinek szüksége lenne a pénzügyi és banki folyamatok megértésére, társadalmi megértetésére, valamint erős és a piacot megfelelően (értsd: ami egyaránt hoz hasznot bankoknak, pénzintézeteknek és az ő ügyfeleiknek, vagyis, a helyi lakosoknak) működtető, független intézményrendszerre, azok pont mi, volt szocialista tagköztársaságok vagyunk. Enélkül ugyanis nincs gazdasági kilábalás, meg fellendülés. Érzésem szerint a régiónk legtöbb vezetőjének és kormányának válságkezelése kimerül abban, hogy a bankokat meg kell büntetni és kész, mert utána minden jó majd jönni fog magától. Hát, pedig nem fog.

Ebben a helyzetben ráadásul már megint nem az egyes polgárok a hibásak, vagyis, nem elsősorban, hanem a kormányok és szabályozószervek, akik hozzák, és akik betartatják a játékszabályokat. Hiszen ma úgy tűnik, hogy a bankok a sajátjuk mellett, kénytelenek viselni még a kormányzatok teljes és ügyfeleik/polgárok terheinek egy részét is. Hogy ez miért van így, számomra világos: egyszerűbb populista, szűklátókörű, rövid távú pártpolitikai érdekek mozgatta döntéseket hozni a kormányzatoknak, mint elismerni, hogy legalább három esetben súlyos hibát vétettek, aminek ma mindenki issza a levét. Hibáztak egyfelől akkor, amikor a bankok és ügyfeleik számára nem teremtettek megfelelő szabályozási környezetet. Hibáztak másfelől akkor, amikor bár látva a problémákat, az ellen nem léptek fel kellő erővel és határozottsággal. És harmadrészben hibáztak akkor is, amikor mindent a bankok nyakába varrnak, mert ezzel elveszik a lehetőséget a társadalom fejlődése és a gazdaság hosszú távú növekedése elől. Természetesen bűnbakot keresni mindig könnyebb, elrejtve vele saját hiányosságainkat és gyengeségeit. Ám, ahogy azt korábban megjegyeztem, látva a múltbeli tapasztalatokat, a könnyebb út nem mindig a helyes út, és ez a pénzügyi válság következményeinek kezelésében kiváltképp igaz.

Németh Áron Attila

Miközben Núri al-Maliki leköszönő iraki miniszterelnök foggal-körömmel ragaszkodott hatalmának megőrzéséhez, az Iszlám Állam (IS, korábban ISIS) szunnita terrorszervezet stratégiai fontosságú területeket foglalt el, így egy Belgium nagyságú országrészt tart ellenőrzése alatt, dacára az Egyesült Államok által végrehajtott légicsapásoknak.

Barack Obama amerikai elnök a múlt héten korlátozott légicsapásokat rendelt el a szunnita szélsőséges Iszlám Állam (IS) harcosai ellen, és ezzel az Egyesült Államok, ha vonakodva is, de ismét megmártózott abban a mocsárban, amelyből még ki sem keveredett, és amelyről már mi magunk is megemlékeztünk párszor (pl. itt és itt). Persze Washingtonnak nem volt más választása, mint az intervenció, hiszen az IS által ellenőrzött területek rohamosan nőttek. Fontos kiemelni, hogy a beavatkozásra az iraki kormány kérte fel, amely képtelen megállítani az alig pár ezer fős terrorszervezetet (Mi van most az IS kezén? Link: térkép).

Az Iszlám Állam létrejöttének gyökerei elvezetnek egészen Núri al-Maliki síita kormányfő és az alavita Basár al-Asszad szír elnök iráni támogatással fenntartott (szunnitákat) elnyomó rezsiméhez. Szaddám Huszein bukását követően a hatalom a síiták kezében összpontosult, akik a több évtizedes szunnita uralom alatt elszenvedett sérelmekre „válaszul” a politikai, gazdasági és pénzügyi területeken kizárólagos ellenőrzést gyakoroltak. al-Maliki szoros iráni kapcsolatai és a szektariánus ellentétek kiélezése miatt vált „szalonképtelenné” otthon és az amerikaiak számára. Obama amerikai elnök kiemelte, hogy az IS fegyveresei elleni légicsapásokat akkor hajlandó intenzívebbé tenni, ha nem al-Maliki vezeti a következő iraki kabinetet. Augusztus 14-én hivatalosan is elhárult minden akadály Haider al-Abadi síita politikus előtt, hogy megalakítsa az új iraki kormányt, mivel Núri al-Maliki „Irak egységének megőrzésének érdekében” – belső és külső nyomásra – visszalépett a miniszterelnöki pozíciótól.

("Az iraki demokrácia jobbat érdemelt volna" - Núri al-Maliki, f: www.telegraph.co.uk)

Al-Abadi is a síita iszlám követője, valamint a Dawa Párt tagja, ám elődjével ellentétben nem rendelkezik széleskörű iráni kapcsolatrendszerrel, és megfigyelők szerint nyitott a szunnitákkal, és a kurdokkal való politikai-gazdasági együttműködésre. Az új miniszterelnök-jelölt legfontosabb feladata, hogy létrehozza kormányát és konszolidálja a biztonsági helyzetet, azonban az iraki hadsereg ezt önerőből, külső segítség nélkül nem tudja végrehajtani. Washington az elmúlt hetekben fegyverekkel, lőszerekkel, továbbá logisztikai és koordinációs tanácsokkal látta el a pesmerga alakulatokat (kurd katonai egységek), amelyeknek köszönhetően a kurdoknak sikerült városokat visszafoglalniuk az Iszlám Államtól (pl. Erbil). Ki kell azonban emelnünk, hogy a kurdok nem lesznek hajlandóak és érdekeltek a szunnita területeken való beavatkozásban. Ennek egyik oka az iraki központi kormány, illetve a kurd regionális kormányzat között az olajbevételek visszaosztásának kérdése, mivel Bagdad az év eleje óta visszatartja a kurdok részére járó összeget.

Egyelőre nem tudjuk objektívan értékelni a légicsapások eredményét, nem lehet megállapítani, hogy a bombázások meg tudják-e állítani az Iszlám Állam terjeszkedését, illetve ha igen, ki tudja-e használni az iraki hadsereg a terrorszervezet megtorpanását, és képes lesz-e újjászervezni sorait. Ami biztos, hogy a szunnita szélsőségesek jó ideig ellenőrzésük alatt tartották a moszuli gátat (korábban Szaddám-gát), amely a Tigris folyón üzemel és biztosítja Moszul – amely Irak második legnagyobb városa és majd 2 hónapig az IS felügyelete alatt állt – és a környező városok energia- és vízellátását. A gát stratégai előny volt az iszlamisták számára, hiszen amíg sem a pesmerga alakulatok, sem az iraki hadsereg nem volt képes ellentámadást indítani a térségben, addig élvezhetik a gát által szolgáltatott előnyöket, ám tömegpusztító fegyverként is bevethető lett volna, hiszen megsemmisülése esetén húszméteres árhullámmal áraszthatta volna el Moszul városát.

("Minden nap egy újabb város" - IS harcosok, f: www.telegraph.co.uk)

A jelenlegi események tökéletesen jellemezik a nyugati szemlélő, de gyakran még a helyiek számára is, a regionális/globális dzsihádista iszlamizmus abszurditását és irracionális jellegét. A jelenlegi Szíriában és Irakban lejátszódó folyamatokat modern nyugati demokratikus társadalmakban használt kifejezések egyikével sem tudjuk leírni: vajon polgárháború van folyamatban, terrorakciók, háború? Véleményem szerint a szíriai és iraki városok elfoglalása a klasszikus háború ismérveit nem teljesítik, mivel Clausewitz klasszikus megfogalmazása szerint a háború nem más, mint az átmenetileg kudarcot vallott politika folytatása más eszközökkel, melynek célja, hogy harcok eredményességét követően ismét a politikusoké legyen a szó. Az Iszlám Államnak nincsenek politikai céljai, az állam területén élő vallási és etnikai kisebbségek térképről való letörlését, valamint a totális győzelem óhaját nem lehet konkrét politikai célokra lefordítani.

Bagdad eszközei jelenleg rendkívül korlátozottak ebben a belső háborúban, hiszen a kormányzat nem képes ellenőrzése alatt tartani területeinek jelentős részét, ennek ellenére azonban az Iszlám Állam bukása az új iraki kormányzat kezében van, hiszen ha al-Abadi képes egységbe kovácsolni a több mint egy évtizeden keresztül megosztott közösségeket, akkor külső támogatással katonai győzelmet érhet el. Meg kell azonban jegyezni, hogy Irakban a politikai instabilitás egy másik problémával is párosul: az ország nem igazi nemzetállam, hanem inkább egy közös zászló alatt egységesíteni próbált törzsek halmazára emlékeztet, amelyet drónokkal nem lehet megoldani.

Bartha Bálint

Bár az orosz-ukrán és a közel-keleti konfliktusok kissé háttérbe szorították a reflektorfényből, Kína korántsem szűnt meg a „hanyatló Nyugat” kihívója lenni. A gazdaságilag és katonailag is egyre nagyobb fejlődést produkáló ázsiai ország csupán évekre van attól, hogy beelőzze az Egyesült Államokat, nem véletlen, hogy hosszú évek óta téma egy esetleges Kína által vezérelt világrend kérdése. Ezt azonban könnyen elodázhatja vagy akár szabotálhatja is egy belső konfliktus, a hatalmas méreteket öltő korrupció.

Számunkra itt Közép-Kelet-Európában talán nem kell bemutatni a korrupció, a lefizetés, a „mutyi” intézményét, hiszen a hazai közélet egyik alapkövévé váltak az ehhez köthető események. Ám míg például Magyarország „csupán” a 47-ik a korrupciós világlistán (amelyen az első helyezett a legkevésbé korrupt állam), addig Kína a 80-ik helyen található. De ez talán nem is olyan meglepő: egy pártállami vezetéssel működő államban, ahol minden a Kínai Kommunista Párt (KKP) bürokratikus rendszerén kell, hogy keresztül menjen, a korrupció mondhatni már-már predesztinálható. Mindehhez pedig hozzáadódnak azok a tradicionális elemek, amelyek évezredes hagyománnyal rendelkeznek a kínai kultúrában, például a guanxi (kuanhszi) rendszere. A guanxi-t személyes kapcsolatok szívességekre épülő hálójaként lehet értelmezni, a nyugatias „networking” egyik továbbfejlesztett fajtája. Ha kicsiben akarjuk szemléltetni, akkor lényegében arról van szó, hogy ha valaki azt akarja, hogy a gyereke jó iskolába járhasson, akkor el kell kezdenie ajándékokat küldenie az iskola igazgatójának vagy a városi párttitkárnak, és így reménykedhet, hogy lányát/fiát felveszik a kívánt helyre. Mindez nagyban azonban dollármilliós tételű ajándékokról és nagyhatalmú katonai pozíciók kiosztásáról szól.

("Kitüntető figyelem" - Hszi Csin-Ping kínai elnök és díszgárdája)

Ez az alaphelyzet, amivel a Kínai Népköztársaságnak meg kell birkóznia, ha felül akar emelkedni saját korlátain. Nem véletlen, hogy Hszi Csin-Ping már 2012-es pártfőtitkári majd tavaly márciusi elnöki beiktatása után is harcot hirdetett a magas és alacsony szintű korrupció ellen egyaránt. Mindeddig azonban úgy tűnik, hogy az igazi nagy halakat (vagy tigriseket, ahogy őket Kínában nevezik) elkerüli a vizsgálat – alig páran kerültek bíróság elé, például Nanjing volt polgármestere Ji Jianye és a volt kereskedelmi miniszter, Po Hszi-laj. Egyre több azonban a katonaság berkein belül feltárt ügy: júniusban például Hszü Caj-hou tábornokot vitték bíróság elé, aki a vádak szerint több millió kínai jüanért árult rendfokozatokat a hadseregben. Februárban pedig Ku Csün-sant, a katonaság logisztikai osztályának helyettes vezetőjét vették őrizetbe, mert visszaélt hatalmával, és többek között katonai földterületekkel kereskedett – saját zsebe javára. Mostanában nyugdíjba menő tábornokok és más magas rangú tisztek szerint mindkettő példa teljességgel megszokott eljárás a kínai Népi Felszabadító Hadseregben, amelyről mostanra mindezek fényében megkérdőjelezhető, hogy győzedelmeskedne-e bármiféle háborúban.

A Kínai Népköztársaság pedig korántsem követ fegyverellenes politikát. Bár a kínai gazdaság és belső politika átláthatatlansága okán igen különböző számokkal találkozhatunk, ha Kína fegyverkezési költségvetéséről érdeklődünk, a szám minden esetben nagyon magas. A Stockholm International Peace Research Institute (SIPRI) szerint ez 2013-ban 188,5 milliárd dollár (2011-es árfolyamon) volt, ami a kínai GDP 2 százaléka. A Peking által kiadott hivatalos adat ennél alacsonyabb, „csupán” 119,5 milliárd dollár, míg a Pentagon számításai szerint 145 milliárd dollár (mondjuk ezek már 2013-as árfolyamon). Mindenki szabadon leteheti a voksát bármelyik összeg mellé, az viszont tény, hogy ilyen források mellett robbanásszerű fejlődés megy végbe a kínai hadseregben. Ennek pedig már most is látjuk kézzelfogható jeleit, hiszen 2012-ben hadrendbe állt az első kínai repülőgép-anyahajó, valamint egyre több információ kerül napvilágra a Csengdu J-20-as elnevezésű kínai lopakodóról/vadászbombázóról is – bár ez még nem áll a katonai felhasználás határán. Emellett egyre aktívabb a kétes hovatartozású területekkel kapcsolatos katonai retorika is – a Kínai Népköztársaságnak ugyanis számos szomszédjával, például Vietnámmal és Japánnal is van határmenti konfliktusa, legtöbbször kis szigetek kapcsán. Nem sok jóval kecsegtet az a tény sem, hogy tavaly októberben az „5. manőver” kódnevű tengeri hadgyakorlat során a kínai haditengerészet (története során először) nagy hatótávolságú tengeri missziókat szimulált. Mindez tökéletesen mutatja, hogy Kína egyre nagyobb világpolitikai szerepet szeretne magának szerezni, ha kell erővel is.

("Elméletben már készen állnak")

Ezt a státuszt azonban nehéz lesz úgy kivívni, ha közben a teljes pártapparátust és a hadsereget behálózza a magas szintű korrupció. Kína utoljára 1979-ben volt aktív háborús fél, amikor megtámadta Vietnámot, mert az Kambodzsában megdöntötte a kínai támogatást élvező Pol Pot diktátori hatalmát. Akkor a vietnámi erők hatalmas vereséget mértek a népköztársasági seregre, ami egy tökéletes mementója annak, hogy egy nagy és költséges hadsereg hozzáértő tisztek nélkül közel semmire sem elegendő. Az első számú nagyhatalmi szerep eléréséhez pedig végképp kevés lesz.

Mészáros Tamás

Sok olyan ország van a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában, amelyről érthető okok miatt rengeteget cikkeznek a nemzetközi sajtóban. Ilyen például Szíria, Irak, Izrael, vagy éppen Afganisztán. Mind a négy országon belül olyan folyamatok zajlanak, amelyek az egész régió szempontjából meghatározó erővel bírnak, hiszen bármikor destabilizálhatják azt. Ahogy azonban ezek mellett kevés szó esik például Líbiáról, ugyanúgy bántóan a háttérbeszorult Pakisztán is. Holott…

Szinte napra pontosan 1 hónapja írtunk Líbiáról, egy országról, amellyel még 2011-ben a nemzetközi közösség és a legnevesebb sajtóorgánumok mellett a hazai médiumok is lényegében napi rendszerességgel foglalkoztak. Azóta eltelt három év, az országot vasmarokkal irányító Kadhafi megbukott, a kőolajban gazdag észak-afrikai állam azonban mégsem volt képes semmilyen előrelépést produkálni. Sőt, ma már az a veszély fenyegeti, hogy ő válik a régió Irakjává.

("Tavaly még minden rendben volt" - Nawaz Sharif és Imran Khan)

De, hogy jön ide a dél-ázsiai Pakisztán? Hát leginkább azért, mert a helyzete valahol Líbiához hasonló. Bár esetében még nem beszélhetünk kvázi polgárháborús helyzetről, ám sajnos előfordulhat, hogy nem állunk tőle távol. Az ok pedig, hogy az ellenzék egyik vezető ereje, a legendás krikett játékosból népszerű politikussá avanzsáló Imran Khan vezette PTI eldöntötte, hogy igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy (egyelőre) békés úton megpróbálja megbuktatni a miniszterelnököt, Nawaz Sharif-et. A csavar a történetben, hogy tavaly fordult elő először a független Pakisztán életében, hogy a regnáló kormányt demokratikus úton (értsd: nem volt katonai puccs) váltsa egy új. A Sharif vezette Pakisztáni Muszlim Liga (PML) ráadásul nem elég, hogy legitim választáson győzött, amit akkor mindenki elismert (a PTI és Khan például az elsők között gratulált Sharif-nek és ismerte el vereségét), de majdnem 2/3-os többséget is szerzett. Az elmúlt évtizedek során tehát a sokat szenvedett ország végre olyan kormányt kapott a PML képében, ami nem csak úgy nyert választást, hogy azt mindenki más is elismerte a versenytársak közül, de még a gördülékeny irányításhoz szükséges abszolút többséget is bezsebelte. Ennek fényében minden adott volt ahhoz, hogy Pakisztán végre hátrahagyja puccsokkal, politikai gyilkosságokkal, korrupcióval, sorozatos választási csalásokkal, terrorizmussal és katonai befolyással szabdalt múltját. Papíron legalább is ez volt a helyzet, a valóság azonban más.

A mostani állás szerint ugyanis Khan és a PTI állandó tüntetésekre hívta fel híveit, hogy együtt megdöntsék, a tavaly szerintük választásai csalással hatalomra került, velejéig korrupt Nawaz Sharif-et és a PML-t. Az eddigi legnagyobb tüntetésre, amin kb. 60 ezer ellenzéki vett részt, múlt vasárnap került sor. Az igazi fordulópont ennek ellenére ma, az iszlámábádi „vörös zónába” szervezett felvonulással érkezhet. Hiszen az egy dolog, hogy egy korábban mindenki, így a PTI által is elfogadott választási eredményt kérdőjelez meg most egyoldalúan Khan, illetve, hogy párt a hétvégi tüntetésen az adók és közüzemi számlák be nem fizetésére szólították fel híveiket. Egy másik viszont, hogy ma a főváros egy olyan területén kívánnak felvonulni, amit a kormány – miután ez a kormányzati negyed és itt található a legtöbb nagykövetség is – kiemelten védettnek tart, és ezt fenn is kívánja tartani. A részükről tehát a megközelítés, hogy akár fegyverrel is megakadályozzák ide az ellenzéki belépést. Klasszikus patthelyzet, amiből mind a kormány, mind az ellenzék rosszul jöhet ki. De persze most is, mint korábban mindig, az ország járhat messze a legrosszabbul.

(Imran Khan és pártja nincsen egyedül haragjával)

És, hogy mi mozgatja ezzel az egész akcióval a nemzeti hős Khan-t? Nehéz megmondani. Rosszmájúak szerint a katonaság, a támogatók szerint pedig az igazság. Az mindenesetre érdekes fejlemény, hogy a PTI-vel párhuzamosan kezdett kormányellenes megmozdulásokat szervezni Tahirul Qadri, egy befolyásos vallási vezető, akiről többen tudni vélik, hogy jó kapcsolatokat ápol a hadsereggel. Ez persze lehet véletlen egybeesés. Ám egy olyan országban, mint Pakisztán, ahol a fegyveres erők politikai életbe történő önkényes beavatkozása nem a ritka véletlen műve, hanem történelmi hagyomány, korántsem lenne meglepő, ha a soha nem látott választói felhatalmazásnak köszönhetően megerősödött kormányt a katonaság (első nekifutásra) civil eszközökkel akarná megdönteni. De hátha ez az olvasat nem válik valóssággá, és Khan valóban csak az igazságot szeretné kideríteni. Hátha.

Németh Áron Attila

A maláj személyszállítógép lelövésének tragédiája után sokan jósolták az orosz-ukrán konfliktus végét, mivel úgy tűnt, egy ilyen helyzet után elképzelhetetlen lenne, hogy a nemzetközi szereplők végre megálljt ne parancsoljanak a vérengzésnek. Bár az oroszok által támogatott szeparatisták tényleg visszaszorulóban vannak, Putyin új ötlete korántsem adhat lehetőséget a nyugalomra – sőt, bemutatja mindazt, ami problémás a jelenkori európai konfliktusokkal általában.

Kezdjük mindjárt a közepén: Vlagyimir Putyin hétfőn jelentette be, hogy Oroszország humanitárius segélykonvojt indít a kelet-ukrajnai orosz lakta területek megsegítésére. Az ötlet – amely kétségkívül egy ideális világban nagyon jókor került volna terítékre, lévén a harcokat leginkább megszenvedő helyi civil lakosság a segélyszervezetek véleménye szerint tényleg szörnyű állapotban kell, hogy élje mindennapjait – nem aratott osztatlan sikert sem Ukrajnában, sem a nemzetközi színtéren. Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár egyenesen kijelentette, nagy esély mutatkozik arra, hogy az induló humanitárius konvoj leple alatt fog Oroszország katonai intervenciót végrehajtani, Petro Porosenko ukrán elnök pedig egyértelművé tette, csakis ukrán felügyelet és Vöröskereszt szervezés mentén hajlandó beengedni azt a 280 orosz fehér kamiont, amelyek hivatalosan 2000 tonnányi segélyszállítmánnyal érkeznének. Csak hogy ne legyen egyszerű a helyzet, a Vöröskereszttel erről eleinte nem egyeztetett senki, jelenleg sem tudják még pontosan, miképp fog lezajlani a művelet, és nincs részletes fogalmuk arról, mit is akarnak az oroszok küldeni a szeparatista területek részére.

("Zsákbamacska?" - úton az orosz konvoj, f.: foreignpolicy.com)

Mindezek után lassan kétségtelen, hogy az ukrajnai konfliktust nem lehet összehasonlítani a közelmúlt egy fegyveres ellenségeskedésével sem. A krími és kelet-ukrajnai országrészben tapasztalt események olyan szinten írják újra a régió hidegháború után kialakult nemzetközi szabályait és paradigmáit, mint egy másik ilyen esemény sem. Véleményem szerint a putyini segélykonvoj tökéletesen szimbolizálja korunk Európájának legnagyobb biztonságpolitikai kihívását: a teljes bizonytalanságot. Ez a jelenség természetesen nem új – világviszonylatban. A hidegháborús fenyegetettség alkonyával eltűnt a megszokott és jól kiszámítható Kelet-Nyugat szembenállás, és minden konfliktusrégióban egy ennél sokkal bonyolultabb ellenségeskedési térképet kellett tudnunk felrajzolni. Ezek a szembenállások pedig szerencsés módon csak nagyon ritkán, és akkor is csak minimális mértékben élezték ki újfent a régi szuperhatalmak közti viszályt. Jól mutatja ezt például az Amerikai Egyesült Államok terrorizmus elleni háborúja, ahol a muszlim szélsőségesek felkutatásának és likvidálásának eszméje tökéletesen összecsengett például Putyin a csecsen harcosokkal szemben megvalósítandó lépéseivel. A délszláv háborúk véres kivételével Európa pedig mindeddig sikeresen elkerülte a hidegháború utáni új világrendszer okozta bizonytalanság árnyát. Az ukrán válság azonban számunkra is új korszakot hozott.

Putyin teljes stratégiája a kiszámíthatatlanságra épül. A kissé paradox hidegháborús-békeidők nemzetközi kultúrájához szokva nem sokan hittek abban, hogy Oroszország képes lesz véres harcok nélkül az egész Krímet elszakítani. És lám, az orosz elnök épp most érkezett a félszigetre, hogy a közelgő választások során pártját népszerűsítse. És mindezek után kevesen gondolták volna, hogy szeparatisták támogatásával, a közvetlen beavatkozás látszata nélkül majdnem sikerül neki Oroszországhoz csatolni kelet-ukrajnai régiókat. Ezt pedig most úgy tűnik, csakis a maláj gép lelövése okozta felháborodás akadályozta meg ilyen „vegytisztán”. A humanitárius segélykonvoj újra szintet emel a konfliktusban, azonban a kiszámíthatatlanság már összeér a paranoiával: senki sem tudja valójában, miképp lenne érdemes reagálni a kezdeményezésre. Ugyanolyan könnyen megtörténhet, hogy a kamionok tiszta vizet és takarókat hoznak majd, mint hogy titokban az orosz megszállást készítik elő. Ez utóbbit támasztaná alá, hogy egy hasonló konvojt augusztus 8-án már meg kellett állítaniuk az ukrán erőknek, ráadásul akkor a fehér kamionokat az orosz haderő kísérte volna át a határon, az éj leple alatt. Mindez jelenleg egyértelműen egy irányba tereli az európai döntéshozókat: mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a segélyszállítmány a legellenőrzöttebb módon jusson át az ukrán területekre – és úgy tűnik, hogy Oroszország mindent megtesz, hogy eljátssza az együttműködő fél szerepét.

Jelenleg közel lehetetlen teljes pontossággal megjósolni, hogy milyen hatása lesz (ha lesz egyáltalán) az orosz konvojnak a konfliktus alakulására. Mostani állás szerint könnyen megtörténhet, hogy a szállítmány tényleg el fog jutni a helyi civilek (és persze a harcoló nem civilek) kezébe a Vöröskereszt segítségével. Ez pedig bizonyosan nagy megkönnyebbülést jelenthet a vérengzést átélőknek, mellesleg pedig könnyítene valamelyest Putyin jelenleg korántsem foltmentes megítélésén. Amennyiben az oroszok valóban alávetik magukat a nemzetközi elvárásoknak, a konvojt természetesen be kell engedni az országba. Azonban ne legyenek kétségeink, a kamionok láncolata egy dolgot biztosan mutat: Putyin nem akarja elengedni a kelet-ukrajnai területeket. És amennyiben ez így van, jobb lesz, ha az európai államok elkezdik alkalmazni mindazt, amit eddig más országok konfliktusain keresztül megtanultak: a hidegháborúnak vége, kiszámítható reakciók pedig nincsenek.

Mészáros Tamás

Európa ideológiai háborújában Magyarország a putyini utat választja.

Az előző hónap végén, egy Erdélyben tartott beszédében Orbán Viktor nem kevesebbet jelentett be, mint hogy kormánya szakít a liberális demokráciával. Orbán szavai heves reakciókat váltottak ki a nyugati országok részéről, védelmezői pedig aktívan próbálták meggyőzni mindenkit, miszerint csupán a „társadalom liberális felfogását” utasította el: ami lényegében egyenlő volna a kizsákmányoló kapitalizmussal és túlzó individualizmussal. Ám Orbán egyértelmű jelét adta annak is, hogy szintén szakítani kíván a politikai liberalizmussal és az ezzel együtt járó elszámoltathatóság, valamint a fékek és ellensúlyok elméletével. Ami pedig ennél is fontosabb, az „illiberális demokrácia” büszke felkarolásával (a kifejezést, amelyet Fareed Zakaria egy 1997-es Foreign Affairs-ben megjelent cikkéhez szoktak kötni) megjelölte, melyik oldalt is választotta kormánya az Oroszország és a Nyugat között zajlódó új geopolitikai és ideológia csatározásban. Orbán támogatóan nyilatkozott Putyin populista vezetési modelljéről és korlátok nélküli végrehajtói, öntudatos nacionalizmusra épülő hatalmáról. Az év elején Oroszország hatalmas kölcsönt biztosított Magyarország számára. Moszkva már most megkapja az érte járó politikai ellenszolgáltatást.

(forrás: foreignaffairs.com)

Ahogy arról már írtunk egy korábbi Foreign Affairs cikkünkben, Orbán vezető pozíciót vívott ki magának a kelet-európai politikai visszafejlődés kapcsán, ami közel elképzelhetetlennek tűnt, amikor az ottani országok túlnyomó többsége csatlakozott az EU-hoz 2004-ben. Pártja, a Fidesz 2010-es választási győzelme óta Orbán megnyirbálta a média szabadságjogait, szisztematikusan építette le a létező politikai fékeket és ellensúlyokat, és a Fidesz-barát oligarchák kezébe jutatta a gazdaság jó részét. Áprilisban újabb kormányzati ciklusra kapott megbízást a választásokon, amelyet az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) „szabadnak, de egyenlőtlen esélyekkel megrendezettnek” nevezett.

A Fidesz mostanra minden önmegtartóztatási szándékát elvesztette: Orbán kormánya megpróbálja az ellenzék utolsó forrásait is felszámolni, és átfogóan a maga kulturális képére formálni a társadalmat. A nagyszámú bel- és külföldi (főleg a zsidó szervezetek részéről történő) tiltakozás ellenére a kormányzat felállíttatta az ország 1944-es német megszállásának emlékére létrehozott emlékművet Budapest azon terén, ahol az amerikai nagykövetség is áll. Az emlékmű egy angyalt ábrázol (ez volna Magyarország), amit hátulról épp megtámadni készül egy hatalmas fekete sas (ez Németország). A szobor kritikusai azt állítják, hogy ez a kompozíció tagadja Magyarország részvételét a holokausztban. Az állampolgárok egy rögtönzött tiltakozási területet alakítottak ki az emlékmű előtt, ahol köveket, cipőket (amely egy igen kifejező szimbóluma a magyar holokausztnak), történelmi röpiratokat, Dávid-csillagokat, megtépázott EU zászlókat és egy nagyméretű tükröt helyeztek el – amely arra bátorítaná a magyar társadalmat, hogy tekintsenek magukba, mekkora mértékű történelmi revizionizmust fogadnak el egy ilyen alkotástól.

A szobor késő esti, rendőri védelem mellett történő felállítása egybeesik két másik drasztikus, az illiberális államot erősítő lépéssel: a kormányzat támadás alá vette a civil szervezeteket, amely során – akárcsak Putyin Oroszországában – külföldi ügynököknek kiáltották ki őket. Orbán mindezek mellett az utolsó, a Bertelsmann német csoporthoz tartozó nagyobb televíziós csatornát is (amely nem hajlandó a kormányzati vonalat követni) megpróbálja a reklámbevételekre kivetett magas adóval üzletileg ellehetetleníteni. A lépésekre érkezett kritikákat követően a Fidesz rendszeresen vádolja a liberálisokat, hogy a multinacionális cégeket segítik, szemben Orbán hősies küzdelmével, amely az átlag magyar védelmét segíti elő.

Ám ha a nyugati liberalizmus és az Orbán által jelenleg illiberális „munka-alapú” állam között kell választani, az átlag magyarok a lábukkal is meghozzák a döntést: körülbelül 500 ezren hagyták el országukat a választások óta. Az EU nyitott határai megkönnyítik a politikailag kétségbeesetteknek és a gazdaságilag elégedetleneknek, hogy távozzanak. Végső soron az európai egységesítés jól jön az autokratáknak: míg régen a disszidenseket ki kellett toloncolni, ezzel magára haragítva a nemzetközi közvéleményt, addig most az ellenzéki erők maguktól távoznak (a külföldről való szavazást pedig bármikor igen kellemetlen gyakorlattá lehet tenni, ahogy ezt a Fidesz be is mutatta a most tavaszi választásokkor).

Orbán már van olyan magabiztos a víziójával kapcsolatban, hogy téríteni is akar. Erdélyi beszéde során kijelentette, a világpolitika vízválasztó pontra jutott – akárcsak az első és a második világháború végén, valamint 1989-ben. A 2008-as pénzügyi válság csak alátámasztotta mindazt, amit a magyarok megtanultak 1989 óta: a liberalizmus a gyakorlatban – szemben azzal, amit a Nyugat elméletben ígért – gyakran csak a legerősebbet szolgálja. A magyarok azt gondolták, hogy az EU-hoz való csatlakozás biztosítani fogja számukra a szabadságot és az egyenlőséget. Ezek helyett kizsákmányoló jelzáloghitel szerződéseket kaptak osztrák bankoktól.

Orbán és az őt körülvevő ideológusok – egy keményvonalas nacionalistákból, kiábrándult liberálisokból, és a reakciós politikai filozófus, Leo Strauss tanítványaiból álló vegyes társaság – úgy vélik, hogy megkezdődött a globális versenyfutás egy új államforma után, és hogy az illiberalizmus áll nyerésre. Azt állítják, hogy Magyarország (az ország, amelyet a századfordulókor élő költő, Ady Endre „komp-országként” jellemzett, amely Kelet és Nyugat, a „két part között ingázik”) különleges szerepet tölthet be ebben a versenyben. Egyszerre merítene a Nyugattól – Orbán pozitívan értékeli Obama odaadó „gazdasági patriotizmusát” – de leginkább az autoriter keleti országoktól. Kína, Oroszország, Szingapúr és Törökország váltak Orbán nagy tanítóivá.

Valójában Orbán már egy ideje lelkesen beszél a lendületet hozó „keleti szélről”. Gyakorlatban viszont a Fidesz nem a gyors növekedést sajátította el a keleti modell alapján, hanem hogy miképp lehet olyan gazdasági rendszert létrehozni, amelyben a siker záloga a politikai kapcsolatokban rejlik. Továbbá – akárcsak Putyin – Orbán kockázatos módon a nacionalizmus segítségével próbálja álcázni a gazdasági sikertelenséget. A budapesti parlament épülete nem találjuk az EU zászlaját a nemzeti lobogó mellet, ahelyett a Székelyföld, a romániai magyar kisebbség lakhelyének jelképe látható. A számos környező országban élő magyar kisebbségi csoportot elnézve elképzelhető, hogy több hasonló provokációval találkoznunk még.

Orbán magabiztosan jelentette ki beszédében, hogy az EU semmit sem tehet az illiberális állam – vagy, ahogy a rendszer egyik kritikusa fogalmazott, egy „fekete lyuk” – létrehozása ellen Európa közepén. Tény, hogy az Európai Bizottság eddigi próbálkozásai a sajtószabadság és a bírói függetlenség védelme érdekében kevés sikerrel jártak. Brüsszel számára csupán pár eszköz áll rendelkezésre, hogy megóvja az Unió politikai alapértékeit. Legjobb esetben EU-s jogszabályokkal tud közvetetten hatni a lázadozó kormányokra: amikor a Fidesz lecsökkentette a bírák nyugdíjkorhatárát, hogy a távozók helyére saját jelöltjeiket helyezhessék, Brüsszel életkor diszkrimináció miatt indított jogi eljárást. Az Európai Bizottság megnyerte az ügyet, azonban alig pár bírát helyeztek vissza régi pozíciójába. Mindezek mellett fennáll még az adott ország EU-s szavazati jogának felfüggesztése – a lépés, amely drasztikussága miatt kivívta magának a „nukleáris opció” megnevezést. Nem a brüsszeli bürokrácián, hanem az EU tagországok politikai akaratán múlik, hogy elmarasztalják egyik partnerüket.

Mindeddig még azon európai politikusok, akik figyelemmel kísérték a magyarországi fejleményeket (mint például Angela Merkel német kancellár) is úgy vélték, hogy nincs felesleges politikai erejük az euróválság idején. Már a görög kormányok noszogatása a pénzügyi megszorítások okán is kellően nehéznek bizonyult az európai vezetők számára – nem akartak a demokratikus normák kapcsán egy kis közép-európai ország kioktatójaként is mutatkozni. Ám a jelenlegi a helyzetben úgy tűnik (akár valóságosan vagy sem), hogy a pénzügyi krízis már nem olyan égető probléma, így Brüsszel és Európa nagyobb államai talán komolyabban foglalkoznak majd Orbánnal. Meg kell érteniük, hogy az új ideológiai konfliktus – liberális vagy illiberális Európa között – nagyobb veszélyt jelent az EU alapjaira nézve, mint az euróválság. Természetesen a pénz számít, ám a felemelkedő antiliberalizmus az EU-n belül – amelyet Putyin inspirál és támogat anyagilag – szétszakíthatja az Uniót morálisan és végső soron politikailag is. Orbán tett Európa számára egy szívességet, hogy ilyen nyíltan felvállalta illiberális célkitűzéseit – és tisztán bemutatta, milyen nagy is a tét. 

Fordítás: Mészáros Tamás

Forrás - Foreign Affairs: Moscow's Trojan Horse

Bár az ebola már márciusban újra felütötte fejét Nyugat-Afrikában, a közvélemény csupán pár hete kezdett el aktívan foglalkozni a problémával – köszönhetően a halálos áldozatok egyre növekvő számának. Nem kívánunk olajat önteni a keletkező pánikra, se nem kívánunk felcsapni kezdő virológusnak, ám kétségtelen, a helyzetnek igen mély nemzetközi politikai következményei, de még inkább tanulságai vannak, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Számunkra itt Magyarországon, vagy akár az egész európai kontinensen az elmúlt évek nagy hírverést kapó vírusai, betegségei távoli ismeretlenek csupán, amik újságok szalagcímein köszönnek be életünkbe időről-időre, majd szerencsénkre továbbállnak. Így történt ez a SARS koronavírus, a H5N1 (madárinfluenza), a H1N1 (sertésinfluenza) esetében, amelyek járványszerű terjedése során több ezren vesztették életüket. A katasztrófákat körülölelő káoszban egy dologra azonban nem sikerült fényt deríteni: kinek az utasításait kell követni, ha világjárvány van kialakulóban? Ki szolgáltatja a megfelelő akciótervet a vírusok izolálásához, megfékezéséhez? Egy olyan nemzetközi rendszerben, ahol felmerül kérdésként, mekkorának is kell lennie például egy ideális EU-s uborkának, az előző kérdésekre adott válasz már-már fülsértő: egyáltalán nem létezik ilyen jogkörrel egyértelműen felhatalmazott szervezet.

("Az ebola elleni harc frontvonala", f: www.cnn.com)

Az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization – WHO) ugyanis, amelyre gondolom, mindenki első körben tippelne egy ilyen szituációban, mint feltételezett vezető, nem rendelkezik ilyen felhatalmazással. A WHO, amelynek tagországai az ENSZ Közgyűléséhez hasonlóan döntenek a követendő irányokról, nem fogalmazhat meg kötelező érvényű intézkedéseket a tagállamok számára, szakmai ismereteit csupán ajánlások formájában tárhatja a világ elé. A szervezet mindezek mellett folyamatos költségvetési problémákkal küzd, legutoljára 2011-ben vágták meg a teljes évi tervét közel 20 százalékkal (3,96 milliárd dollárra), ezt a szintet kell tartania mai napig (PDF) – ez természetesen nem kis méretű elbocsátásokkal járt.

Az, hogy a WHO nem rendelkezik a megfelelő jogkörökkel, egyszerű gazdasági okokra vezethető vissza: a gazdag tagországok nem kívántak beleszólást engedélyezni saját (véleményük szerint kielégítő) egészségügyi programjaikba, a középen álló országok szokásos módon nem kívántak a gazdag országok esetleges akaratának aláfeküdni, a szegényebb országok pedig tisztában vannak a realitásokkal, miszerint képtelenek támogatás nélkül megfelelni a fejlett sztenderdeknek. Szintén gazdasági okai is vannak annak, hogy miért olyan nehéz egy járványra aggatni a „világ” jelzőt, hiszen amennyiben ez megtörténik, az aktuális régió/ország megítélése minden szempontból hatalmasat csökken – így a sérülékeny iparral és mezőgazdasággal rendelkező államok sokszor mindent megtesznek, hogy minimalizálják a nemzetközi figyelmet. Konkrét példa erre az épp tegnap lezárult afrika-amerikai csúcstalálkozó, amelyet gazdasági kapcsolatok erősítése és előremozdítása okán rendeztek meg – az ebola nem szerepelt a hivatalosan megbeszélendő témák között (a járvány által sújtott három ország vezetője nem is vett részt ezen a gyűlésen). Ezek a késlekedő lépések nagyon sok ember haláláért lehetnek felelősek most és a jövőben egyaránt, így ezen a gyakorlaton mindenképp változtatni kell, mégpedig nemzetközi szinten.

("Ebola - A szomorú tények", f: DiploMaci)

Első körben dönteni kell arról, hogy a WHO megfelel-e a kívánalmaknak a világ járványügyi kérdéseinek kezelésében? Véleményem szerint ez vitán felül kell, hogy álljon: az Egészségügyi Világszervezet létrejötte óta (1948) magába tömöríti a világ egészségügyi szakértőit, közgyűlése egyértelmű szavazati jogot ad a szervezet döntéseinek létrehozásában. Míg az ENSZ-el kapcsolatban felmerülhet a kétség a második világháború nyerteseinek túlzott, a Biztonsági Tanács által gyakorolt hatalma okán, addig a WHO-ban ilyen felépítési problémát nem találhatunk. Jelen körülmények között nem találunk erre alkalmasabb tömörülést. Második körben reform alá kell venni a jelenleg érvényes világjárványokkal kapcsolatos bejelentési kötelezettséget. Ez bonyolultabb probléma, mint elsőre tűnik, ugyanis ez magával kell, hogy hordozzon egy átfogó szemléletváltást a nemzetközi vezetőktől és a társadalomtól is. Nem folytatható a továbbiakban az eddig követett út, miszerint a járvány által sújtott országot totális mértékben izolálni, „démonizálni” kell, hiszen ez láthatóan ront a betegségek időben történő keretek közé szorításának ügyén (közvetetten és közvetlenül is). Amennyiben a kötelező bejelentés nemzetközi támogatást vonna maga után, valószínűsíthető, hogy az elmaradottabb régiók (ahol ezek a vírusok legtöbbször felbukkannak) is nagyobb aktivitással állnának a nyilvánosság elé a kialakuló katasztrófahelyzetekkel kapcsolatban. Harmadik körben az ENSZ Közgyűlésének meg kell szavaznia a WHO jogainak kiterjesztéséről szóló javaslatot, elsőként a járványkezelési szituációkkal kapcsolatban. Ennek ki kell térnie egy kötelező érvényű protokoll-keretrendszerre, amiben tisztán definiálható előfeltételek, kategóriák és lépések lennének felsorakoztatva. Ezeket a WHO aktuális döntése után minden államnak követnie kellene, ezzel elősegítve az egészségügyi dolgozók munkáját és így a világjárványok elleni harcot. Egyértelmű, hogy enélkül a szuverenitás nélkül nem lehet hathatósan fellépni az ilyen típusú katasztrófákkal szemben.

("Megkopott épület, megkopott jogokkal" - WHO központ Genfben, f: www.who.int)

Egy ilyen reformfolyamat roppant időigényes, ezért kétségtelen, hogy a helyzet megoldását nem várhatjuk a mostani ebola elleni harc során. Azonban pont ez a járvány mutat számunkra újabb ijesztő példát, mennyire nem vagyunk felkészülve egy világjárvány megfékezésére. Amíg minden ország a saját kénye-kedve szerint jár el egy ilyen általánosan fenyegető helyzetben, addig nem elképzelhető, hogy sikeresen fel tudjunk lépni egy a mostani vagy annál veszélyesebb szituációban. Véleményem szerint ezért éppen itt az ideje, hogy a nemzetközi szereplők javítsanak csőlátásukon, és egy olyan problémára összpontosítsák erejüket, ahol egyértelmű tettekre van szükség, és ezek a folyamatok már más (mondjuk gazdasági-politikai) szervezetek példájával ki is vannak kövezve. Már csak a kezdő lépés hiányzik. Reméljük, hogy a jelen helyzet elindítja őket ebbe az irányba.

Mészáros Tamás

A helyi sajtó által már jó ideje várt bejelentés végre megtörtént: Boris Johnson, London konzervatív főpolgármestere, elindul a jövő évi választásokon, mint képviselőjelölt. A hír több szempontból is pikáns. Egyfelől, mert Johnson korábban azt ígérte, hogy jelenlegi pozíciója mellé nem vállal újabbat. Másfelől pedig, mert ez szinte biztossá teszi indulását egy választási vereség után kiírt konzervatív pártelnöki versenyen. A brit politikai élet egyik legszínesebb egyénisége tehát döntött, visszatér a frontvonalra, még úgyis, hogy ennek több párttársa vélhetően a legkevésbé sem örül, főleg George Osborne nem.

Érzésem szerint a 2012-es londoni olimpiai játékoknak köszönhetően talán már azoknak is mond valamit Boris Johnson neve, akik egyébként nem lelkes követői a brit belpolitikai életnek. Johnson ugyanis, és ezzel minden bizonnyal nem tévedek nagyot, nem csak a szigetország, hanem a jelenkor világpolitikájának egyik legizgalmasabb figurája. Részben, mert fellépése, nyilatkozatai olyan messze állnak a jól megszokott, minden választó által unalomig ismert politikusi kliséktől, hogy az néha egészen elképesztő – ennek egyik hírhedt példája, hogy egy újságírói kérdésre, amiben megkérdezték tőle, hogy mennyibe kerül egy liter tej, rávágta, hogy sajnálja, de fogalma sincsen. Részben pedig, mert a humoros külső és a ráaggatott „bohóc” jelző egy komoly intellektussal rendelkező, nagy formátumú, hamisítatlan angol konzervatív politikust rejt. Ez utóbbi oldalát persze elismerem, nem mindig könnyű meglátni, ám úgy vélem, aki elolvassa rendszeresen megjelenő írásait a neves The Daily Telegraph-ban, annak egyértelművé válik – minden hibájával együtt persze –, hogy Boris Johnson messze a legértelmesebb brit politikusok közé tartozik. Személyiségénél azonban most sokkal izgalmasabb döntése és annak elemzése, hogy a jövő évi választásokon elindul, mint képviselőjelölt, hiszen eddig sokaknak úgy tűnhetett, hogy újraválasztásával a háttérbe vonult.

("A Konzervatívok következő vezetője? - Boris Johnson", f: www.telegraph.co.uk)

Bár amíg én ezt a másodvonalba lépést soha nem éreztem rajta, kiváltképp nyilatkozatait hallgatva, amikben mindig homályosan válaszolt a következő választásokon, és még inkább a pártban betöltött jövőbeli szerepére vonatkozóan, valóban volt egyfajta bizonytalanság, hogy vajon tényleg elindul-e már most. A kérdés ugyanis számomra és sok helyi elemző számára nem elsősorban arról szólt, hogy versenybe száll-e például a pártért, hanem az, hogy mikor. A válasz megérkezett: minél hamarabb. Ennek fényében Johnson mostani bejelentése szerintem (minimum) három szempontból nagyon érdekes. Az egyik, hogy 2012-ben, amikor zsinórban már második ciklusát nyerte meg polgármestereként, több helyen ígéretet tett rá, hogy városvezetői teendőit nem vegyíti majd országos kötelezettségekkel. Ebből a fiaskóból most úgy próbál kimászni, hogy meglátása szerint legfőbb londoni céljait a jövőre esedékes választásokig teljesíteni fogja, vagyis képes lesz két hivatalt viselni egyszerre. Ettől azonban még tény: hazugsággal indította visszatérést a nagyszínpadra. A másik, hogy bejelentését egy brit EU tagságról szóló sajtótájékoztatón tette meg, ami kényes és aktuális terület, főleg a miniszterelnök, David Cameron szempontjából. A harmadik pedig, hogy ezzel szinte biztossá vált, hogy egy esetleges választási vereség után megüresedő pártelnöki posztért harcba fog szállni, várhatóan George Osborne jelenlegi pénzügyminiszterrel, valamint Therese May jelenlegi belügyminiszterrel szemben. Bár fontos hozzátenni, hogy ezt valahol már a második pont is alátámasztja, mivel abban lényegében ultimátumot adott Cameron-nak, hogy ő bizony el tudja képzelni országa kilépését a szövetségből, amennyiben az általa elvárt reformok (pl. Közös agrárpolitika eltörlése) nem teljesülnek. De visszakanyarodva az utolsó gondolathoz, Johnson Osborne-nal vívott harca kifejezetten izgalmas lehetne, hiszen sokak szerint – akik behatóan ismerik a westminsteri (kormányzati negyed) folyamatokat – mindkét politikus hasonló intellektussal és politikai meggyőződésekkel bír.

("Fiatalkori riválisok" - Johnson és Cameron, f: www.theguardian.com)

Ez a tulajdonság ellenben úgy vélem, kevés lenne a londoni főpolgármesterrel vívott harcban. Egyrészről, mert Osborne csak úgy katapultálhatja magát a párt vezetői székébe, ha: 1) jövőre megint a Konzervatívok győznek és David Cameron a mostani pletykáknak megfelelően 2018-ban lemond jó barátja, Osborne javára az elnöki tisztségről, vagy 2) jövőre bár elveszítik a választásokat a Konzervatívok, a párt nem az Osborne által felépített és képviselt gazdasági programon, hanem mondjuk Európán bukik el. Másrészről pedig, ehhez nem ártana valami komoly botrány is Johnson körül. Az esély persze mindegyik fentebb vázolt lehetőségre megvan. Különösképpen a botrányra. Én mégis úgy gondolom, hogy azzal, hogy Johnson társadalmi beágyazottsága és népszerűsége minden lehetséges Cameron utódét messze felülmúlja, köszönhetőn elsősorban személyiségének és a vele járó kendőzetlen őszinteségének, ha pártelnöki választásra kerül sor az elkövetkező évek bármelyikén, és Johnson valóban elindul, nem valószínű, hogy bárki meg tudná szorongatni a most legvalószínűbbnek tűnő ellenjelöltek közül.

Németh Áron Attila

Láthatóan a végső szakaszába ért a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) körüli koalíciós vita. Bár a nagy szakításra végül nem került sor, a pártnak sikerült egy kellemes meglepetést hoznia: női jelöltet nevezett ki a párt élére, így egyben a miniszterelnök-helyettesi és a kulturális miniszteri posztra. Biró Rozália elfogadtatása azonban csak most kezdődik.

Egy vérbeli kompromisszum született a még júliusban kialakuló, a Victor Ponta vezette Szociáldemokrata Párt (PSD) és az RMDSZ közti vitában, amelynek hátteréről és lehetséges kimeneteléről előzőleg mi is írtunk. A Minority SafePack nevű európai polgári kezdeményezés által feszegetett kisebbségi jogok kiterjesztése kapcsán létrejött koalíciós zsákutca magában hordozta a jelenlegi román koalíció szétesését. A megoldás azonban ennél egyszerűbbre sikeredett: Kelemen Hunor, eddigi pártelnök, miniszterelnök-helyettes és kulturális miniszter lemondott tisztségéről – a kormányból azonban sem ő, sem pártja nem lépett ki. Ráadásul nem kellett meghátrálnia az eredeti céltól, a kérdést szeptemberben parlamenti vitára terjesztik elő, a román kormány pedig ennek eredménye előtt nem tesz aktívan lépéseket a Minority SafePack eltörlése okán létrehozott jogi vita ügyében.

("Előremutató hívószavak" - Biró Rozália, f: www.magyarhirlap.hu)

Kelemen utódjául Biró Rozália érkezett. A 49 éves közgazdász eleinte a kolozsvári egyetemen tanított, majd 2004-től egészen 2012-ig Nagyvárad alpolgármestere volt. Eközben 2005-től igen szépen ívelt felfelé a pályája a párton belül is, 2007-ben már az RMDSZ legfelsőbb döntéshozó szervének, a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) elnöke, 2012-től Bihar megye szenátora. A tetszetős önéletrajz ellenére valójában sem a román társadalom, sem a magyar kisebbség nem fogadta érkezését egyöntetű ovációval. Traian Basescu leköszönőben lévő romániai elnök bejelentette, nem hajlandó aláírni a miniszterelnök-helyettesi, de legfőképp kulturális miniszteri kinevezését, mivel Biró nem beszéli a románt anyanyelvi szinten – ez pedig véleménye szerint elengedhetetlen feltétele a pozícióknak. Ezen meglátásában sokan támogatják román oldalról, a sajtóban több cikk foglalkozott azzal, hogy egy régebbi interjúja során nem tudta értelmezni az egyik román szót, így válasza értelmetlenné vált. Az esetleges nyelvi korlátok mellett van más probléma is Biró jelölésével, ez pedig múltjában keresendő. Sokak szemében ma is kérdéses, miképp halmozta fel nagymértékű vagyonát (erre általában különböző, jól teljesítő vállalkozásainak létével válaszol), és hogy valóban került-e illegális érdekellentétbe, amikor nagyváradi alpolgármesterként átadott egy ingatlant a szintén általa irányított Partium Alapítványnak. Utóbbiról végül a romániai legfőbb bíróság hozott döntést, és mivel a fennálló érdekellentét akkor még nem volt bűncselekmény (a törvényt csak később módosították), így Birót sem lehet visszamenőlegesen elmarasztalni a kérdésben. Jogilag tehát minden rendben, ám az kiderült, hogy ez a választóknak korántsem feltétlen lesz elegendő.

Az RMDSZ és Victor Ponta mindenesetre nem hátráltak meg Basescu első elutasításától. További támogatásuk pedig láthatóan meghozta gyümölcsét, ugyanis az elnök végső soron elfogadta kinevezését – ahogy mondta azért, mert fél, még rosszabb jelöltekkel áll majd elő a kormány. A leköszönő államfő helyét minden valószínűség szerint Ponta veszi át a novemberi választások során, ellenfelei a demokrata-liberális Klaus Johannis, valamint jó eséllyel a már emlegetett Kelemen Hunor lehet az RMDSZ színeiben. Ponta támogatása tehát sokat érhet még a magyar kisebbségi párt számára a koalíciós erőviszonyok alakulásában, több érzékeny ügy tárgyalása (például az új örökségvédelmi törvénykönyv véglegesítése) azonban még alááshatja Biró és az RMDSZ megítélését. Továbbra is kérdéses ugyanis, hogy a fennálló koalíció milyen kohézióval rendelkezik, és hogy milyen kompromisszumok árán érdemes fenntartani azt – sokan vélik úgy, hogy már a mostani kilépés helyetti lemondás is csak azt mutatja, erőtlen, súlytalan a párt szerepe a kormányban. Fennáll a veszélye, hogy egy új miniszterelnök megjelenése mindezt tovább gyengítheti, és Ponta kompromisszumkészsége (valamint az, hogy például a székely honvédek hősiességét méltatta az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékünnepén) már inkább a közelgő elnöki, mintsem a jelenlegi feladatköröknek és felelősségnek szól.

("Egy szép barátság kezdete?" - Biró és Orbán, f: www.erdon.ro)

Akárhogy is, az már látható, hogy a magyar külügy nagymértékben erősíteni szeretné a Romániával való kapcsolatokat. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke legutóbbi interjújában kitért arra, hogy kiemelten fogják kezelni a két ország kapcsolatának javítását célzó lépéseket. Ebben nagy feladatot kap majd az ottani magyar nagykövet, Zákonyi Botond, aki az idei év elején foglalhatta el bukaresti állomáshelyét (nem kis várakoztatás után). Zákonyi viszont óriási előnnyel indulna céljai elérésében, ha az RMDSZ fontos szerepet tudna játszani továbbra is a romániai politikában – nem véletlen, hogy a Fidesz-KDNP és a magyar kisebbségi párt között továbbra is egyre szorosabbra fűződnek a kapcsolatok. Biró Rozália tehát nagy feladatok előtt áll, mind törvénykezési, mind saját maga elfogadtatásának szintjén, büszkeségre azonban már most is van ok: ő az első magyar nő, aki ilyen magas posztot lát el egy kormányban – még ha ezt Romániában is kellett, hogy megéljük.

Mészáros Tamás

Az Orosz Föderáció húsbavágó válaszintézkedéseket helyezett kilátásba a maláj gép feltételezett lelövése miatt, alig egy hete ellene bevezetett új amerikai-európai büntető szankciókkal szemben. A kiemelten az energia-, pénzügyi és hadászati szektorokat érintő nyugati lépések várhatóan komoly gondot okoznak majd az egyébként sem túl acélos orosz gazdaságnak. Fontos azonban megjegyezni, hogy minden jel szerint az erre adott putyini válasz is sokaknak fog fájni. Függetlenül attól, hogy erről az Egyesült Államok és az Európai Unió vezetői meglepően keveset beszélnek.

Szűk egy hónappal ezelőtt írtam arról, hogy meglátásom szerint az oroszok G8-ból történő kizárása, valamint a Barack Obama amerikai elnök által mostanában megütött egyre keményebb oroszellenes hangnem, nem kifejezetten szerencsés fejlemény a világpolitika jelenlegi állását látva. Hiszen talán még említés nélkül is sokak számára egyértelmű, hogy például Irán, Irak, Szíria, Ukrajna ügyeinek megoldásában Vlagyimir Putyin és az Orosz Föderáció megkerülhetetlen tényező. Ez persze nem jelenti azt, hogy az oroszok sok esetben agresszív nemzetközi ténykedését nem kell kellő komolysággal kezelni, vagy ha arról van szó, akár markáns büntető intézkedésekkel szankcionálni. Véleményem szerint azonban egy dolog, hogy bizonyos orosz lépésekre hogyan reagál a Barack Obama vezette Egyesült Államok, és egy teljesen másik, hogy hogyan mi, európaiak. Anélkül, hogy ezzel kapcsolatban szóról szóra idézném az első mondatban hivatkozott cikkemet, abból most csak a lényeget emelném ki: hosszú távon minket, európaiakat, nem Amerika és nem a NATO, hanem saját magunk tud megmenteni az oroszoktól. Ezt a konklúziómat pedig a mostani esetben is fenntartom.

("Ma még ketten mosolyognak, holnap már lehet, hogy csak egyikük" - Juncker és Obama)

Ennek viszont, nem úgy kellene történnie, mint ahogy az most látszik, vagyis, hogy Washingtonban születik egy döntés, hogy ti. milyen területeken büntetik az oroszokat, majd erre válaszul Brüsszel is meghozza saját, ám az amerikaival – hogy-hogy nem – megegyező döntését. Hanem sokkal inkább úgy, hogy az Egyesült Államok szankcióinak súlyával megegyező mértékű, de nem feltétlenül azonos fókuszú intézkedéseket foganatosít az Európai Unió. Példa lehet erre, hogy amíg az orosz energiaipart kipécéző amerikai szankciókra adott orosz válasz az ottani energiabiztonságot csekély mértékében, vagy egyáltalán nem, addig ugyanezen intézkedések európai következményei a helyi energiabiztonságot nemhogy jelentősen, hanem sokszor akár alapjaiban rengetheti meg. Emlékeztetőül érdemes egy másik korábbi cikkünkben hivatkozott statisztikát elővenni, az egyes uniós tagállamok orosz gázfüggőségéről. Ez azt mutatta, hogy a balti- (Litvánia, Lettország, Észtország) és visegrádi országok (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország) mellett Bulgária, Görögország, Szlovénia, Ausztria és Finnország is éves gázszükségletének több mint 50 százalékát orosz importból fedezi. 12 ország. És ha ezek mellé még felsorakoztatjuk például Németországot (37 százalék), Olaszországot (29), Romániát (24) és Franciaországot (16), akkor a 28 tagból 16-ot kapunk, köztünk több óriást is. Az orosz válasz, amennyiben érkezni fog, és kétségünk ne legyen, szinte biztosan fog, az EU gazdaságainak több mint a felét súlyosan érintheti – érdemes itt külön kiemelni, hogy bizonyos válaszintézkedések, amelyek például a németeket sújthatják, minket, közép-európaiakat, duplán érinthetnek, hiszen amíg egyrészről függünk az orosz energiától, másrészről hozzá vagyunk láncolva a német gazdaság teljesítményéhez is. Nem a legjobb kilátások.

Felmerülhet persze a kérdés: vajon a most bevezetett szankciókat az amerikai és európai vállalatok valóban komolyan veszik? Röviden a válasz, hogy úgy tűnik, igen. Az egyik nagy francia olajcég (Total) például már bejelentette, hogy szünetelteti eddigi részvényvásárlását az orosz Novatekben, míg a Rosznyeft igazgatótanácsának vezetője jelezte, hogy az amerikai Exxon mérlegeli annak a lehetőségét, hogy felfüggessze szoros együttműködését cégével. A lehetséges büntetések azonban az orosz oldalon is elkezdtek körvonalazódni, aminek értelmében felerősödhet az olyan nyugati nagyvállalatok hatósági vegzálása, mint például a Facebook, az Apple, vagy az SAP. Ezek a válaszlépések pedig csak erősödhetnek, ha a legnagyobb orosz (állami kötődésű) bankokat, mint például a Sberbank-ot és a VTB-t, valóban kizárják az európai tőkepiacokról, mint ahogyan azt most tervezik.

("Egy minden bizonnyal indokolt elnöki félmosoly" - Vlagyimir Putyin)

Összefoglalva elmondható, hogy amíg egyfelől Oroszország elmúlt hónapokban mutatott attitűdjét és lépéseit valamilyen módon szükséges szankcionálni, addig másfelől, közel sem biztos, hogy Európa számára a legjobb megoldás vakon követni az Egyesült Államokat. Természetesen a döntések már megszülettek, visszavonni őket egyhamar nem fogják, főleg, ha az oroszok viszontbüntetnek majd. Ettől függetlenül nem ártana, ha Európa a katonai mellett gazdaságpolitikailag is végre a saját sarkára állna a világpolitikában, és megfogalmazna önálló gondolatokat, amelyek jobban szem előtt tartják a szövetség érdekeit, mivel a mostani út szerintem csak a tagállamok között már meglévő törésvonalakat mélyítik tovább, amellett, hogy közben könnyen megroggyanhatnak több uniós gazdaságot is, hála az ezek nyomán érkező orosz válasznak. Lehet tehát, hogy Obama és az amerikai politikusok ma úgy érzik, hogy az oroszok méltó büntetést kaptak, sőt, megkockáztatom, hogy az EU vezetői is hasonlóan gondolkodnak. Egy dolgot viszont talán elfelejtenek: nem az amerikai választók fognak megfagyni télen, ha az oroszok esetleg úgy döntenek, hogy elzárják a gázt, hanem EU-s állampolgárok. De persze az ő véleményük most még talán kevesebbet számít a Brüsszel fűtött termeiben üldögélő uniós vezetőknek.

Németh Áron Attila

Nagy erőkkel zajlik az elnökválasztási kampány Törökországban, ahol vasárnap választanak először közvetlenül államfőt. Bár mindez papíron erősíti az ország demokratikus helyzetét, a helyi politikai viszonyok kiegyenlítetlensége miatt mindez csupán látszat: Recep Tayyip Erdogan győzelme előre borítékolható.

Hivatalosan július 31-én indíthatták elnöki kampányaikat a törökországi jelöltek, ám ez a limitált keretek közé szorított idő korántsem tűnik érvényesnek mindenki számára. Erdogan, aki immáron 2003 óta látja el Törökország miniszterelnöki feladatait, jóval a meghirdetett dátum előtt feszített programba kezdett szerte az országban – pozíciójának minden kétséget kizáróan megvannak az esélyeit nagyban javító előnyei. Ilyen „apró” könnyebbségek például a miniszterelnöki magánrepülőgép, aminek segítségével több távoli gyűlésen is jelen tudott lenni akár ugyanazon a napon. Bár kampányának munkatársai kijelentették, Erdogan minden szabályt tiszteletben tart, így augusztus óta nem él miniszterelnöki privilégiumaival, nehéz lenne ezt teljesen komolyan venni. Egyértelmű, hogy a „pálya lejtését” nem csupán a könnyebb utazás jellemzi: a másik két jelölt üzenetei sokkal limitáltabban jutnak el a választókhoz, köszönhetően a média egyoldalú közvetítési stratégiájának. Nem véletlen, hogy a felmérések szerint Erdogan a szavazatok kb. 55 százalékának megszerzésével már az első körben győzelmet fog aratni, ellenfeleinek nem jósolnak sok esélyt.

("Győzzön a jobbik?" - Erdogan kampányol, f: www.reuters.com)

Pedig az ellenzék mindent megtett, hogy megállítsák a jelenlegi miniszterelnök és pártjának, az Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) menetét hatalmuk további megerősítésének irányába. A Köztársasági Néppárt (CHP) és a Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP)  közös jelöltje Ekmeleddin Ihsanoglu lett, személyében egy köztiszteletnek örvendő diplomatát köszönthetett az ország. Kampánya mérsékeltebb hangnemet ütött meg, eredményei azonban valószínűleg nem lesznek elegek a jelenlegi hatalmi elit megdöntéséhez – kb. 36 százalékot jósolnak neki. Pedig fennáll a veszélye, hogy ha most nem sikerül megállt parancsolni Erdogannak, akkor ennek a lehetősége sokáig törlődhet a politikai élet lehetséges céljainak sorából. A legesélyesebb jelölt ugyanis nem titkolta azon véleményét, miszerint a közvetlen választás sokkal magasabb szintű legitimitással ruházza majd fel a tisztség tulajdonosát, ezzel természetesen egyenes arányban kell majd növelni a hatalmi jogait is. Az ezekkel – nyugati mércével – való visszaéléssel kapcsolatosan pedig eddig sem volt kifejezetten félénk: a közösségi média korlátozása körüli lépések jól mutatják a kormány által képviselt irányvonalat.

Erdogan azonban nem csak belföldön, de a határain kívül is igen megosztó hangot üt meg elnökválasztási nyilatkozatai során. A külpolitika igen fontos témája lett a választásnak, a régió konfliktusai pedig elegendő témát tudnak szolgáltatni a kemény állásfoglalások kinyilatkoztatására. Egyiptomban Abdel-Fattah al-Sziszi hatalomátvétele, és az addig török szövetséges Muszlim Testvériség kiűzése terelte negatív irányba a kapcsolatokat. Irakban Erdogan hangos támogatója egy önálló kurd államalakulatnak – aminek saját országában teljes pályája során ellenzője volt – mivel így a törökországi kurdok valószínűleg már alacsonyabb szintű autonómiával is megelégednének a jövőben. Izrael nemrég rendelte vissza nagy számmal diplomatáit, mivel egyre gyakoribbak a gázai offenzíva elleni tüntető megmozdulások, a jelenlegi miniszterelnök pedig korántsem csillapítja a kedélyeket. A múlt héten egyenesen Adolf Hitlerhez és annak zsarnokságához hasonlította az izraeli lépéseket és katonai akcióit. Bár Törökország EU csatlakozása már rég nem olyan aktív téma, mint egykoron, így ez nem szorítja az ország diplomáciai kinyilatkoztatásait szigorú keretek közé, érdekes látni, hogy NATO-tagország ellenére elég élénken megy szembe a szövetség általános irányaival.

Szinte nem kétséges, hogy augusztus 10-én Recep Tayyip Erdogan meg fogja nyerni az elnökválasztást Törökországban. Paradox hatással lesz mindez az ország helyzetére, lévén a közvetlen szavazás demokratikus mázával leöntött politikai esemény könnyen sodorhatja a liberális muszlim országok egykori mintapéldájaként szolgáló államot a diktatúra szélére, tovább destabilizálva a régió már így is szertelenül megtépázott békéjét.

Mészáros Tamás