A Déli áramlat gázvezeték – amely Oroszországból szállítana gázt Bulgárián és Szerbián keresztül az EU bizonyos tagországaiba, köztük például Magyarországra – körül kialakult politikai feszültség előrehozott választások kiírásához vezetett Bulgáriában. A  szocialista vezette kisebbségi koalíciós kormány összeomlását elsősorban az EU és az Egyesült Államok nyomása, illetve a gázvezeték kapcsán felmerült, és meglehetősen kiterjedtnek tűnő korrupciós háló okozta. Ősszel tehát új kormányt választanak a bolgárok, miközben a Déli áramlat hullámai kezdik kikezdeni egy másik közreműködő ország, Szerbia kormányát is. De a történetben mi, magyarok is érintettek lehetünk.

Az első pár napban még úgy tűnt, hogy a hónap elején kirobbant gázbotrány sem Plamen Oresarszki miniszterelnököt, sem pedig kisebbségi kormányát, a bolgár szocialisták vezette koalíciót nem fogják megrengetni. Hiszen, ahogy Bulgáriában, úgy a legtöbb volt szocialista országban is a korrupció, vagy az oroszokkal való politikai és gazdasági együttműködés ilyen-olyan szintje a mindennapok része. Természetesen a régión belül vannak államok és választók, akik irtóznak az oroszok esetleges befolyásától, például a lengyelek vagy a baltiak, hárítva majdnem minden putyini közeledést, és vannak, amelyek kevésbé ellenségesek, mint például hazánk. Ettől még azonban tény, Közép-Kelet Európa országainak elköteleződése az Orosz Föderációval ’89 óta állandóan napirenden van, és ez alól Bulgária sem kivétel. Erre a kapcsolatra az oroszok által agresszívan forszírozott projektek (pl. Déli áramlat) ráadásul csak ráerősítenek. Bár abból kiindulva, hogy Vlagyimir Putyin számára a gazdasági-politikai érdekek mindig kéz a kézben jártak, az ő magatartásuk nem meglepő.

("Egy bukott miniszterelnök" - Plamen Oresarszki, f: www.magyarhirlap.hu)

Összességében azonban a helyzetre adott bolgár reakció sem teljesen váratlan, lévén, más példákból, például Ausztriáéból (Déli áramlat) vagy Magyarországéból (Paks2, Déli áramlat), Oresarszkinak akár levonható lehetett az a következtetés, hogy az elégedetlenkedő hangok ellenére kormánya nyugodtan (értsd: komoly belföldi és nemzetközi nyomás nélkül) végig viheti majd a Déli áramlatot. Tévedett. A gázvezetékkel kapcsolatban hangoztatott korábbi, hivatalos uniós és amerikai nyilatkozatokat ugyanis most a gyakorlatban is követték volna megtorló intézkedések, mint az a kormány számára Barroso, leköszönő EU Bizottsági elnök, valamint John McCain amerikai szenátor kijelentéseiből világossá váltak. Az EU kilátásba helyezte egy átfogó vizsgálat indítását a Déli áramlat kapcsán, mivel brüsszeli feltételezések szerint a projekt több része közösségi jogba ütközik, ami könnyen az országnak oly fontos uniós források felfüggesztését eredményezhették volna. Az Egyesült Államok pedig pénzügyi szankciók bevezetését helyezte kilátásba, ha a projektet a bolgárok egyoldalúan folytatni kívánják. A diplomáciában erre szokták mondani, hogy Bulgária politikai nyomásgyakorlás, vagy kevésbé úriasan fogalmazva, leplezetlen zsarolás áldozata lett.

(A Déli Áramlat gázvezeték irányai, f: www.gazprom.com)

A nyugati fenyegetésnek hosszas huzavona után engedve, a hónap elején a kormányfő végül úgy határozott, hogy egészen addig, amíg az EU és az USA a Déli áramlattal összefüggésében felmerülő kétségeit nem sikerül eloszlatnia az országnak, addig a folyamat felfüggesztésre kerül. A kormány energiaügyi minisztere erre szembe ment Oresarszkival és kijelentette, hogy Bulgária projekttel kapcsolatos vállalása visszafordíthatatlan, mindennel haladnak tovább a korábbi tervek szerint. Hab a tortán, hogy eközben a Déli áramlat bolgár szakaszának költsége körül súlyos korrupciós vádak is felmerültek, amelyek érintették a kormány másik tagját, a török kisebbséget képviselő DPS-t. Ezzel a koalíciós kormány munkája ellehetetlenült. Nem meglepő, hogy az ügy megoldását az elnök, Rosen Plevneliev vállalta magára, aki egyeztetve az összes politikai párttal előrehozott választások kiírását rendelte el az őszre. Persze a határozott nyugati fellépés háttere érhető, hiszen az oroszok nyakig benne vannak az ukrajnai válságban, gazdasági ügyleteikkel sikeresen megosztják Közép-Kelet Európát (sok esetben belpolitikai befolyásuk sem elhanyagolható bizonyos EU tagállamokban), ráadásul a Déli áramlat gázvezeték első és legfontosabb tranzit országa Bulgária. Éppen ez utóbbi miatt különösen izgalmas lesz látni, hogy az oroszok hogyan reagálnak majd a nyár folyamán a bolgár és esetleg szerb (Bulgária után Szerbia a követező tranzitállam) visszakozásra, hiszen már Belgrád is pedzegette, hogy a bulgáriai munkák nélkül számunkra sincsen értelme építkezésekbe fogni. Az orosz gázszállításban érdekelt többi fél, például Ausztria és Magyarország elköteleződése ugyanakkor egyelőre szilárdnak mondható. A bolgárok és szerbek esetleges kihátrálása (megtámogatva némi EU/USA nyomással) azonban könnyen átértékelheti ezen országok számára is, hogy hogyan viszonyulnak a Déli áramlathoz és az orosz gazdasági érdekekhez.

("Bolgár kordon demokrácia", f: www.origo.hu)

Összefoglalva mindenesetre elmondható, hogy bár Bulgária elmúlt évei sem folytak éppen olajozottan (kormányválságok, széleskörű korrupció, rendkívül erős orosz befolyás), az elkövetkező évek kifejezetten rögösnek tűnnek, hiszen Ukrajna után az USA-EU tandem akár itt is neki feszülhet az oroszoknak, és ezen, vélhetően még az sem segít, ha a jobbközép GERB tér vissza ősszel.

Németh Áron Attila

Kedden érkezett Budapestre többek között Robert Fico szlovák, Bohuslav Sobotka cseh és Donald Tusk lengyel miniszterelnök, hogy részt vegyenek a Visegrádi Négyek soros magyar elnökségének zárórendezvényén. Az eseményen jelen volt José Manuel Barroso, az Európai Bizottság hamarosan leköszönő elnöke is, ám hiába a sok neves meghívott, igazán érdemleges információk nem hangzottak el. Várhatunk-e valamit ettől a régiós szövetségtől, vagy jelentsük ki, tagjainak EU csatlakozásával betöltötte célját?

2013 júliusában egy évre vette át Magyarország a V4 elnökségét. Akkor a legfőbb célok között az energiabiztonság fejlesztését, az észak-déli közlekedési és szállítási infrastruktúrák kiépítését, a biztonságpolitikát (tervben van/volt ugyanis a közös régiós csapatok felállítása), valamint a gazdasági együttműködés erősítését emelte ki Orbán Viktor. Talán nem véletlenül a most keddi találkozón a magyar miniszterelnök már inkább csak az energiapolitikai lépésekre koncentrált, hiszen a többi területen sok érdemi változás nem történt az elmúlt egy évben.

Röviden összefoglalva: az energetika területén be lehet számolni a mostanában sokat hangoztatott (és tényleg fontos) magyar-szlovák földgázhálózat összekapcsolásáról, az infrastrukturális és biztonságpolitikai érdemek azonban nem nagyon tudtak előtérbe kerülni. Míg az előbbiénél legalább aláírták a észak-déli közlekedési folyosók létrehozáshoz szükséges megállapodásokat, addig az utóbbinál az állítólagosan kidolgozott stratégia megszületésének kivételével más előremutató lépés nem történt. Gazdasági együttműködés területén érdemes lehet még megjegyezni, hogy most áprilisban megkezdődött a régiós kereskedelmi és iparkamarák együttműködése, akik ezek után elméletben közös politikát alakítanak ki EU-s kérdésekben. (Szerzői megjegyzés: Ez mondjuk annyiban tűnik érdekesnek, hogy erről a szövetségről semmit nem találni a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara honlapján, a dokumentumot az egyik magyar megyei honlapon leltem fel. Nem vagyok benne biztos, hogy ilyen körülmények között mindez elősegíti például a magyar és más régiós kis- és középvállalatok exporttevékenységét.)

(A Visegrádi Négyek kormányfői és az EU Bizottság leköszönő feje, f: www.napi.hu)

Hogy mindez sok vagy kevés-e egy év munkájának, az nagyban attól függ, minek is tekintjük a Visegrádi Együttműködést jelenleg. Az eredetileg a régió EU csatlakozást elősegítő szervezet mára sokak szerint kifulladt, célt és stratégiát kutató tömörüléssé vált. Bár vitathatatlan, hogy veszített lendületéből, a V4-et még korántsem szabadna totálisan leírni. Magyarország számára kiemelten fontos, hogy a régión belül közös platformot tudjon létrehozni, hiszen jól látható, hogy az EU vezetésével nem feltétlenül akarunk különösen jó viszonyt ápolni – ezt jól mutatja a kvázi-folyamatos konfliktus valamilyen ügy kapcsán, legyen az jogi, társadalmi vagy politikai. (Ehhez kapcsolódóan érdekes jelenet lehetett kedden az is, amikor Orbán Viktor gratulált Barroso-nak, megköszönve eddigi támogatását és munkáját, miközben számos alkalommal hangoztak el olyan nyilatkozatok a múltban, amik korántsem voltak ilyen baráti jellegűek.) Bár Navracsics Tibor magyar külügyminiszter az elkövetkezendő négy év külpolitikájának kiemelt pontjaként foglalkozott a régiós együttműködések javításával/elmélyítésével, jelenleg erre elég kevés jel utal, hiszen véleményegyezés igen kevés alkalommal merül fel az országok között.

A következő egy évben Szlovákia veszi át az elnökséget. Robert Fico miniszterelnök újfent az energiabiztonságot említette, mint fő célt, ám kitért az EU kohéziós politikájának (uniós pénzügyi támogatások/források) fontosságára, jobb kihasználására is. Ez nem tűnik kifejezetten ambiciózus tervnek, valószínűleg ezt hamarosan kiegészítik pár újabb ponttal. Érdemes lenne például a Donald Tusk (akit a nagy lehallgatási botrány ellenére úgy tűnik, hogy továbbra is támogat a kormánya) által javasolt energiaunió melletti lándzsatörés, annak kicsiben való megvalósítása/megkezdése a régióban. A biztonságpolitika terén valós közös fórumot létrehozni, az Orbán Viktor által is említett őszi walesi NATO-csúcson érdemleges közös hangot megütni; a katonai vezetés erőteljesebb együttműködésének lehetőségeit kialakítani. Ehhez azonban szükség lesz a külpolitika iránymutatására is, és bár még mindig terítéken van a keleti nyitás politikája, nem szabadna elszalasztani a szomszédaink segítségével elérhető sikerek lehetőségét sem. Reméljük, hogy a nem mindig felhőtlen magyar-szlovák viszony ellenére Magyarországnak sikerül majd támogató, asszertív partnerként fellépni a V4 továbbfejlesztésében.

Mészáros Tamás

David Cameron konzervatív brit miniszterelnök minden bizonnyal hivatali idejének egyik legrosszabb hetét könyvelhette el, miután volt kommunikációs igazgatóját, Andy Coulsont, a londoni központi bíróság bűnösnek találta az illegális lehallgatási botrányba játszott aktív szerepéért. A kormányfőnek azonban nincsen ideje sebeket nyalogatni, miután ma kezdetét veszi az a két napos EU csúcstalálkozó, ami Jean-Claude Juncker volt luxembourgi miniszterelnök Bizottsági elnökké választásával könnyen megágyazhat a Királyság unióból történő kilépéséhez.

Jean-Claude Juncker megválasztásáról, illetve az EP-választások után az Európai Unió előtt álló lehetőségekről és feladatokról már többször írtunk (például itt, itt és itt). Ennek ellenére nem lehet eléggé hangsúlyozni a ma kezdődő két napos EU-csúcs jelentőségét, hiszen ha minden az előzetes tervek szerint halad, akkor David Cameron konzervatív brit miniszterelnök este Ypresben, egy belga kisvárosban, tagállami szavazást fog kezdeményezni Juncker Bizottsági elnökké választásáról. A brit sajtó természetesen kiáll a miniszterelnök mellett, és hol komolyan, hol gúnyosan hangol a luxembourgi elleni háborúra. Ezzel szemben a kontinentális sajtó (beleértve a helyi politikusokat) szűklátókörűséggel, opportunizmussal, és Európa sikeres jövője iránti el nem köteleződéssel vádolja a briteket. Persze, ha őszinték vagyunk, akkor az illetékeseknek ezen vádakban részben igazuk van. Hosszú történelme folyamán ugyanis az Egyesült Királyság valóban sokszor (vagy inkább szinte mindig) különutas politikát folytatott a kontinenstől. Nem egyszer sokkal erősebb szálak fűzték az Egyesült Államokhoz, vagy volt gyarmataihoz (pl. India), mint Európához, ennek gyakran (szavakban és tettekben) hangot is adva. Együttérzést, megértést, ne adj isten ötletek felkarolását ezért a szárazföldről kevéssé várhatnak. De ezt nyilván tudják ők is. Főleg úgy, hogy Cameron és a Királyság valahol magának kereste a bajt (pl. kilépéssel fenyegetés) és az EU27 ellenszenvét.

("Ennél rosszabb hete régen volt", f: www.guardian.com)

Mindezek ellenére azt gondolom, hogy aki ma este nem támogatja Cameront (jelen állás szerint ez Orbán Viktor magyar és Fredrik Reinfeldt svéd miniszterelnökökön kívül az összes többi tagállami kormányfőt jelenti, hiszen Merkel mellett Mark Rutte holland miniszterelnök is visszavonulót fújt), az nem támogatja az EU sikeres továbbélését. Ahhoz ugyanis olyan reformokra lenne szükség, amit egy Juncker típusú veterán brüsszeli eurokrata nem tud kivitelezni. Nincsen hozzá kellő politikai legitimitása (sem a tagállamok, sem az európai polgárok előtt). Nincsen hozzá kellő lendülete. Nincsen hozzá kellő ötlete. Véleményem szerint Jean-Claude Junckerrel így nem érhet el mást az EU, minthogy tovább görgeti azt a diszfunkcionális politikát, ami odáig vezetett, hogy az uniót már nem csak a nemzetközi politikában nem veszik komolyan, de még mi, európaiak sem. Juncker megválasztásával tehát folytatódni fog az a tendencia, hogy az EU-csúcsok után hangzatos közleményekben tesznek majd hitet az EU vezetői a szövetség számára fontos reformokról, az Európa előtt álló nagy feladatokról, amiket együtt el tudunk érni, és aminek a vége a cselekvésképtelenség és világos stratégia nélküliség lesz. Egy helyben állunk, és szomorú látni, hogy érzésem szerint ezt alapvetően egyetlen uniós nemzet vezetője képes csak felfogni. És igen, fenntartom, hogy Cameron célja legalább annyira önös érdekek mentén szövődik, mint az EU reformja melletti őszinte elköteleződésből (sőt, előbbiből még inkább), de a tény, ettől még tény marad, Juncker megválasztása katasztrofális lehet. Nyilván, ha a luxembourgit Merkel kézzel fogja vezérelni (a skandinávok, hollandok és a közép-kelet európaiak hathatós támogatásával), akkor még valamennyi pozitívum talán kisülhet pozícióba hozásából, de ez még meg egyelőre csak egy kedves lányregény.

("Uniós csúcs szavazás után... Tényleg? Engem!", f: www.voxeurop.eu)

Ami viszont adott, az az, hogy Cameron ma este tagállami szavazást kezdeményez Junckerről, felrúgva a konszezusos szavazás rendszerét (korábban felmerült az is, hogy a britek jogi lépést tesznek a választás megakadályozására, de ezt végül elvetették), hogy valóban a kormányfők és uniós nemzetek többsége őt akarja-e a Bizottság élére. Ha igen, akkor Cameronhoz közeli források szerint a miniszterelnök bár elfogadja a döntést, hangsúlyozni fogja, hogy az Egyesült Királyság ezzel nem ért egyet, és kezdeményezni fogja a 2017-es népszavazást az ország EU-ban maradásáról. Szomorú lenne látni a britek kilépését ebből a szebb napokat látott szövetségből, de valószínű, hogy szombat reggeltől ez elkerülhetetlené válik, hiszen a magyarok és svédek támogatása nagyon kevés lesz... ha egyáltalán megkapják.

Németh Áron Attila

Nincs olyan, hogy rossz reklám – állítja a régi közhely, ám nagyon közel állunk ahhoz, hogy mindezt a magyar viszonyokról megjelenő nemzetközi sajtóvisszhang felülírja. Az elmúlt napokban itt a DiploMacin is olvashattatok negatív és pozitív véleményeket különböző külföldi újságoktól, azonban a mostani paksi fiaskó ezekre egyértelműen rátesz egy lapáttal.

Az előző Orbán-kormány egyik legmeglepőbb lépése volt, mikor a választások előtt pár hónappal, kifejezett hirtelenséggel aláírták az orosz Roszatommal az új paksi atomerőmű-blokkok építéséről szóló megállapodást. Akkor januárban indult útjára a nagy találgatás (mi is írtunk cikket a témában), hogy mindez mégis mennyibe fog nekünk kerülni, milyen döntési procedúra alapján esett az oroszokra a választás, satöbbi-satöbbi… A legszomorúbb azonban az, hogy ezekre a kérdésekre még most, június végén sem tudjuk az egyértelmű – de sokszor még csak a megközelítő – válaszokat sem. Természetesen egy ilyen horderejű gazdasági döntés, főleg a most nem kifejezetten népszerű keleti szomszédunkkal karöltve, nem csak belpolitikai húrokat pendít meg: a régiós országoknak ugyanannyira fontos, hogy milyen mértékben kötjük össze magunkat Putyin Oroszországával, mint az EU teljes egészének. Ezzel kapcsolatban érdekes vélemény került napvilágra hétfőn a lengyel lehallgatási botrány mentén: „Orbán úgy leszopta neki [Putyinnak], hogy bazmeg, feláll a farka tőle. Két atomreaktor Magyarországon, 10 milliárdos hitel az oroszoktól...” – mondta Jacek Krawiec, a PKN Orlen (a lengyel olajtársaság) elnöke, miközben Wlodzimierza Karpinski lengyel pénzügyminiszterrel társalgott privátban. És ha már energiapolitika, akkor felmerült az olajvezetékek kérdése is: „És persze, hogy megcsinálja a Déli Áramlatot, annak ellenére, hogy az EU nem ért egyet vele. (…)Tiszta jobbágyság”.

("Erőltetett mosoly?" - Orbán Viktor és Donald Tusk, f: www.news.yahoo.com)

Ez a pár mondat nagyszerűen mutatja be mindazt, amit politikai bulvárnak nevezhetünk, bár valójában igen kevés hatása van e szavaknak a valós államközi kapcsolatokra. Pár napig azonban mindenki ezt fogja vesszőparipaként használni. Mert igen, az elhangzottak alapján valószínűsíthetjük, hogy az Orbán-kormány nem fog nagyobb erőket megmozgatni egy a PKN Orlen-nel való együttműködésért, de még ez sincs kizárva. Ne legyünk naivak, a lengyel-magyar barátság – amit most sokan temetnek már jó előre – nem ilyen véleményeken múlott eddig sem. Mit gondolunk, hányszor hangzott el a magyar kormány tagjai közt például, hogy a lengyelek lefekszenek Merkelnek? Vagy az amerikaiaknak? Valószínű, hogy nem egyszer. Mindezek ellenére a híres lengyel-magyar barátság köszöni szépen, jól van – például a lengyel Alumetal pont most tervez gyárat építeni Magyarországon, 10 milliárd forintos beruházás keretében.

A gond inkább abból fakad, hogy nemzetközi szinten megint egy olyan információ terjed el rólunk, ami – ha teljes objektivitásra törekszünk: (1) vagy nem igaz, mert az Orbán-kormány tényleg mindent figyelembe véve választotta az oroszokat; (2) vagy igaz (vulgárisabb részei természetesen csak metaforikusan), de akkor sem hiszem, hogy a magyar miniszterelnök pont ilyen olvasatban szerette volna prezentálni a döntését – amit ráadásul hétfőn a parlament is elfogadott. Nem szeretnék döntőbíróvá avanzsálni, de azt már tudjuk, hogy: (1) nem készültek /nem tudják, hogy hol vannak az előzetes hatástanulmányok, elemzések a paksi bővítésről – amiknek létrehozását egy 2012-es kormányhatározat írta elő; (2) az EU már vizsgálja a szerződés aláírásának körülményeit, mivel azok az Európai Bizottság szerint nem felelnek meg az uniós közbeszerzési törvényeknek és versenytárgyalási előírásoknak. Mindezekből kiindulva állíthatjuk, hogy sem a kormány, sem a hétfőn szavazó parlamenti képviselők nem vehettek mindent körültekintően figyelembe a döntésnél. Az, hogy ez mit jelent, már bizonyos szinten túlhalad a DiploMaci keretein.

Azonban külpolitikailag fontos, hogy lássuk, milyen csapás ez megint az ország renoméjára, az ország imázsára, a most hatalmon levő kormány külföldi megítélésére. Sok tekintetben el lehet azt fogadni, ha egy ország bizonyos kérdésekben szembemegy az épp elfogadott irányoknak, ebben sokszor van ráció. Azonban kérdés számomra, hogy érdemes-e minden egyes területen a harmadikutas / unortodox válaszokat kutatni és választani. Ne a lengyel-magyar barátságot sirassuk, inkább Magyarország egyre csökkenő pozitív nemzetközi megítélését. Neki nagyobb szüksége van rá.

Mészáros Tamás

Az Európai Parlamenti választások óta folyamatos a vita az EU legfontosabb pozícióit betöltő személyek kérdésében. Egy hónapnyi, főleg a színfalak mögött történő politikai huzavona után, valamint pár nappal a döntéshozó június 26-i és 27-i brüsszeli csúcstalálkozó előtt úgy tűnik, hogy kezd kialakulni a végső kompromisszum – bár nem biztos, hogy ez mindenkit (köztük Magyarország jelenlegi kormányát) elégedettséggel fogja eltölteni.

Hibátlanul képezte le az elmúlt pár hét az EU jelenlegi legfontosabb problémáját: a szerveződés fontos kérdésekben teljesen híján van a közös hangoknak, platformoknak. Nem lenne ez gond, hiszen a politikai realizmus húrjait megpengetve állíthatnánk mi is, nem elvárható, hogy 28 ország vezetői ugyanúgy gondolkodjanak stratégiai kérdésekben. A helyzet komikuma csupán az, hogy az Európai Unió pontosan ezzel a céllal próbál magának gyakorlati jogalapot teremteni. Ez lenne az irány, amit magáévá kellene tennie, hogy egy erős, a nemzetközi porondon is mérvadó szereplővé válhasson. Ezzel persze nem ért mindenki egyet – mondhatni trend lett a tagállamokban az euroszkepticizmus. Mindezen a mostani „felsőpolitikai” kakasviadal fikarcnyit sem segített, hiszen pont azt a fajta elidegenedett, elitista, bürokratikus szervezetről alkotott képet festi le a kontinens szavazói előtt, amit eddig is tucatszor láttak és tapasztaltak. Véleményem szerint az euroszkepticizmusra szükség van. Ám a reformok nem a jelenleg már fennálló keretek lebontására kell, hogy szolgáljanak, hanem azok megújítására és továbbvitelére.

("A mérleg két oldala" - Martin Schulz és Jean-Claude Juncker, f: www.maszol.ro)

Ezzel a hanggal állt összhangban Jean-Claude Juncker jelölése az Európai Bizottság élére. Juncker föderalista, intenzívebb közös külpolitikát, fellépést látna szívesen az EU-tól, azonban kritikusai szerint pont a hozzá hasonló politikusok tették a szervezetet olyan egy helyben topogóvá, mint amilyen most. A kérdést mi sem hagytuk szó nélkül itt a DiploMaci szerkesztőségben, kapott tőlünk hideget és meleget egyaránt. Bár úgy tűnt, hogy a David Cameron által vezetett ellenzői csoport (amihez Orbán Viktor is csatlakozott) sikeresen meg tudja majd akadályozni a luxemburgi politikus kinevezését, mostanra láthatóan elfogyott a levegő a kezdeményezés körül. Angela Merkel – bár eleinte úgy látszott, nem támogatja Junckert egy esetleges brit EU kilépés ellenében – mostanra teljes vállszélességgel áll ki a jelölt mellett, így a június 26-27-i brüsszeli európai csúcstalálkozón már a német pozíció sem kérdéses. Néppárti jelölése mellett mostanra már kilenc uniós ország is támogatásáról biztosította Junckert, így megválasztása közel biztosra vehető (bár Cameron még szeretne egy szavazást indítványozni a teljes konszenzus érdekében, ám ennek hatása megjósolhatóan elenyésző).

Ennek természetesen lesz ára – a konszenzus helyébe ilyenkor a kompromisszum lép, amit jelenleg az Európai Parlament elnöki széke szimbolizál. Az európai szocialisták már az EP-választások másnapján úgy nyilatkoztak, hogy a baloldali támogatásért cserébe az ő jelöltjüket, Martin Schulz-ot szeretnék látni az Európai Parlament élén – újra, hiszen ő látta el ezt a posztot 2012 óta. A helyzet kifejezetten izgalmas lenne abból a szempontból, hogy Juncker, mint az Európai Néppárt jelöltje, pont amellett tört lándzsát, hogy az EU-t demokratikusabbá téve át kell engedni bizonyos jogköröket az EP számára – ami így most részben a szocialistákat jelentené. Kompromisszumnak mindenesetre példaértékű lenne.

Nagyban mellőzött téma a kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének, valamint az Európai Tanács elnökének megválasztása (ami jól mutatja, az elmúlt években mennyire volt stratégiainak tekinthető a két pozíció), ami a várt európai integráció erősítése okán nem kevésbé fontos. Az előbbiben az előzetes információk szerint Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter követhette volna Catherine Ashtont, azonban kérdéses, hogy az épp most kibontakozó lengyel botrány (amiről mi is írtunk itt és itt) miképp lesz erre hatással. Az utóbbi pozícióban pedig a dán kormányfő, Helle Thorning-Schmidt tűnt esélyesnek, főleg, mivel országa nem tagja az eurózónának, így David Cameron számára is elfogadható kompromisszum lenne Juncker mellett.

Az írás vezérlőszava most már egyértelműen a „kompromisszum” lesz, ami definíció szerint egy engedményekkel járó megegyezés, ahol minden fél valamennyit enged a kezdeti álláspontjából. Ha lehet ilyet mondani, akkor a mostani döntés egyik vesztese az Orbán-kormány, mivel ők se Junckert, se Schulz-ot nem támogatták, sőt, kifejezetten ellenezték jelölésüket, ám úgy tűnik, most mind a két fórumon velük kell majd együtt dolgozniuk. Ami biztos, hogy ez a szituáció nem fog sokat segíteni azon, hogy csituljon az eddigi EU-szkeptikus kommunikáció Magyarországon – bár van egy olyan érzésem, hogy erre amúgy sem volt óriási esély, akárki is érkezik a megüresedő székekbe.

Mészáros Tamás

A Wprost magazin által múlt héten kirobbantott lengyel lehallgatási botránynak (témában írt első cikkünk: itt) újabb áldozata lehet a külügyminiszter, Radoslaw „Radek” Sikorski személyében. Az EU külügyi főképviselőségére hajtó Sikorski, aki nem mellesleg hatalmas euroatlantista hírében áll, elleni támadás azért különösen kellemetlen, mert Barack Obama amerikai elnök nem rég éppen Varsóban tett ígéretet, hogy az USA 1 milliárd dollárt biztosít a NATO régiós megerősítésére. Mindezek fényében Sikorski állítólagos kijelentése, miszerint a lengyel-amerikai szövetség értéktelen, rendkívül káros lehet a már így is súlyos gondokkal küzdő Tusk-kormány számára.

Radek Sikorski lengyel külügyminiszter az ukrán válság kitörése óta Európa egyik legismertebb politikusává vált. Akik azonban ténykedését jó ideje figyelik – mint például Mi itt a DiploMacinál –, azoknak ez a fejlemény nem meglepő. A sok kompromisszumkereső társa mellett ugyanis a lengyel határozott külpolitikai célokkal rendelkezik (saját országa és az EU számára egyaránt), és az oroszokkal szemben meglehetősen konfrontatív. Az előbbiek fényében tehát egy karaktergyilkossági kísérlet – főleg azok után, hogy az ukrán események alatt messze Sikorski volt a legaktívabb uniós politikus, aki az oroszok mellett a németeknek is odamondogatott – szinte várható volt. Tegnap este ez be is következett. Az előző botrányhoz hasonlóan, amikor is a belügyminiszter és a helyi nemzeti bank elnökének privát beszélgetése lett közölve, a Wprost magazin most a külügyminiszter Sikorski és a volt pénzügyminiszter, Jacek Rostowski, magánvacsoráján elhangzottakat publikálta.

(Radoslaw "Radek" Sikorski)

A lap által közölt hanganyag rövid leirata, amin állítólag Sikorski hangja hallatszik, a nemzetközi média szerint nem csak a kormány, hanem a lengyel-amerikai kapcsolatokban is komoly fennakadásokat okozhat.  „Tudod jól, hogy a lengyel-amerikai szövetség nem ér semmit (…) Talán még veszélyes is, mert az hamis biztonságérzetet kelt a lengyelekben… tömény lószar. Konfliktusba keveredünk a németekkel, az oroszokkal, de azt gondoljuk, hogy minden tökéletes, mert leszoptuk az amerikaiakat. Vesztesek. Komplett vesztesek vagyunk.” – mondta a külügyminiszter Rostowskinak. Bár egy tisztes botrányhoz ez a részlet is elég lenne, mivel a beszélgetés alatt Sikorski többször használt egy olyan kifejezést („murzyńskość”) a lengyelekre nézve, aminek lealacsonyító-rasszista jelentéstartalma van, a felháborodás vélhetően még nagyobb lesz. Nem beszélve arról, hogy a Wprost friss számában – ma vagy holnap – a teljes hanganyag leiratát publikálni fogja, amiből természetesen újabb karakteres mondatok landolhatnak a helyi/nemzetközi média hasábjain.

Polgári Platform: Most már tényleg lőttek nekik?

Ezzel tehát Radek Sikorskinak és a Donald Tusk vezette kormánynak vége? Nem valószínű. Egyrészről a kormánypárt, a Polgári Platform (PO), választói elutasítottsága még mindig nem tragikus. Persze a botrány kirobbanása óta esett a népszerűségük (ahogy a zloty árfolyama is), ami ráadásul eleve a legnagyobb ellenzéki erő, a Jog és Igazságosság (PiS) mögött kullogott, de a lemaradás nem behozhatatlan. Főleg, ha a Wprost által közlés előtt álló hanganyagok kevésbé lesznek belpolitikailag kompromittálóak, mint az első kettő volt – bár erre azért kevés az esély. Másrészről a PiS szerepe korántsem tisztázott a Wprost-ügyben. A múlt hét közepén ugyanis felmerült a pletyka, hogy a lehallgatások mögött vagy a PiS és a Wprost, vagy az orosz titkosszolgálatok és a Wprost áll. Ha előbbi igaz, akkor a felháborodás és a közvélemény haragja a PO-ról hamarosan a PiS-re terelődhet, ami az ellenzéki párt összeomlását hozhatja, komoly vetélytárs nélkül hagyva az országban a PO-t.

(Vlagyimir Putyin és az "effektív" európai fellépés)

Addig azonban, amíg a fenti irányok tisztázódnak, érdemes megvizsgálnunk Sikorski kijelentésének és a Wprost ügynek az amerikai vonatkozásait, hiszen a tegnap este közölt hangfelvétellel ez a szál is hangsúlyossá vált. Az Egyesült Államok egyik legfontosabb EU szövetségese Lengyelország? Igen. És meglátásom szerint mindez annak ellenére így van, amit Sikorski mondott, több szempontból is. Az egyik, hogy a felvétel vélhetően még Janukovics bukása előtt készült, amikor az USA kiállása a felkelők oldalán, az Orosz Föderáció ellenében, még nem volt egyértelmű, vagyis, félő volt, hogy az USA magára hagyja Európát az oroszokkal. A másik, hogy a lengyel kormány, és különösen a harcos euroatlantista hírében álló Sikorski, egészen pár héttel ezelőttig elkeseredettséggel vegyes fájdalommal figyelte Barack Obama külpolitikai stratégiájának alakulását. Az ugyanis hatalomra kerülése óta (különösen) a közép-kelet európai régiót lényegében elfelejtette; ennek egyik eklatáns példája volt a Bush adminisztráció által kezdeményezett régiós rakétavédelmi rendszer megépítésének elvetése. Az itt felsoroltak mutatják, hogy Sikorski-nak jó oka volt frusztráltnak lennie Amerikával kapcsolatban. Összességében tehát az, amit a külügyminiszter egy alkoholgőzős magánbeszélgetésen elmondott egy vele jó viszonyt ápoló képviselőtársának, nem valószínű, hogy az erős lengyel-amerikai szálakat megrengetnék. Nyilván a tengerentúli médiában és politikában lesznek opportunisták, akik ráugranak majd a témára, hogy minek erősíteni a NATO-t, minek 1 milliárdot adni Európának, ha azok egyik szószólója nem tiszteli őket, de nagy rá az esély, hogy a többséget nem ezek a hangok fogják uralni, mert az Egyesült Államokra és a NATO-ra szükségünk van.

A szavak ereje

Bár minden bizonnyal hamarosan ki fog derülni, hogy Sikorski szavai alapvetően nem voltak Egyesült Államok ellenesek (amerikai feleséggel talán nehéz is lenne), mégis, jó lenne hinni, ahogy azt párszor már én magam megírtam, hogy léteznek a kontinensen olyan euroatlanti realisták, akik nem csak a NATO-ban és Amerikában látják biztonságunk és fejlődésünk zálogát, hanem saját magunkban. Nem kérdés persze, hogy Oroszország árnyékában az EU-nak és tagállamainak fontos szövetségekben gondolkodniuk. Főleg olyanokban, mint az USA vezette NATO, amely nem csak azért lényeges, mert a hidegháborúban már bizonyított, hanem azért, mert Európa és az Egyesült Államok ezer és ezer szállal kötődik a másikhoz, és ezt soha semmilyen új együttműködés nem írhatja felül. Érzésem szerint azonban sokan, kiemelten a régiónkból származó politikusok és értelmiségiek, tévedésben élnek, amikor az oroszokkal szemben kizárólag a NATO-tól várnak segítséget, mivel az nem jön magától. Egyfelől, mert az EU országainak nagy része (pl. Magyarország) potyautas NATO-tag, amennyiben elvár minden előjogot, de a minimálisat (GDP 2 százalékának hadseregre fordítása) sem teljesíti cserébe – így addig felesleges obamai elköteleződést várni, amíg Amerika fizet mindent. Másfelől, mert effektív oroszokkal szembeni büntetőszankciókban képtelenek megállapodni a tagállamok, mindenki a saját érdekeit nézi, előre senki sem tekint – nem csoda, hogy Putyin ma ugyanúgy piszkálja Ukrajnát, mint eddig bármikor, tulajdonképpen rajtunk nevet. A jövő célja ezek értelmében nem lehet más, mint (hosszú távon) tagállami szinten növelni a védelmi kiadásokat, teljesíteni legalább NATO elvárásaink egy részét, felállítani végre egy közös, gyors bevetésekre alkalmas EU katonai alakulatot, és megtanulni kezelni a saját házunk táján felmerülő problémáinkat. És ha ezek megvannak, akkor a NATO mellett törekedni kell egy saját uniós védelmi szervezet felépítésére, mert ma már nem 1945-öt írunk, úgyhogy ideje lenne leszoknunk az USA mániánkról.

(NATO: Európa (közép) és az USA (jobb))

Ha ez sikerülni fog, akkor nem csak az EU lesz sokkal erősebb, de az Egyesült Államok is nyerni fog egy befolyásos barátot. Ma ugyanis az EU nem meghatározó világpolitikai aktor, nem valós ellenfele Oroszországnak, mert nincs valós akarata, és nincsen semmilyen hiteles, jövőbeli külpolitikai terve – illetve van terve, még pedig az, hogy ő lesz az új Belgium. Sajnos jó úton halad.

Németh Áron Attila

A Donald Tusk vezette lengyel kormánypárt, a mérsékelt konzervatív Polgári Platform (PO) történetének messze legkínosabb napjait éli. Az országot hét éve, széles közmegelégedésre és magabiztosan irányító pártot ugyanis egy nem rég kirobbant lehallgatási botrány padlóra küldheti. Vajon a vérszagra gyűlő média, és még inkább, a Jaroslaw Kaczynski fémjelezte Jog és Igazságosság, mint a PO első számú kihívója, célt ér, és valóban sikerül a Tusk-kormányt megdöntenie?

A Polgári Platform és vezetőjének történetét az európai média (nyugaton és keleten egyaránt) 2007-es hatalomra kerülésük óta megkülönböztetett figyelemmel kíséri. Ez alól persze hazánk sem kivétel. A külföldi elemzők és helyi szavazók számára Donald Tusk pártjának legfőbb varázsát mindig is az a mérsékelten konzervatív program adta, ami sokkal több hasonlóságot mutat az olyan nyugati jobboldali pártokkal, mint a német CDU/CSU, vagy a brit Konzervatívok, mint akár a helyi keresztény-konzervatív Jog és Igazságosság (PiS), vagy a magyar Fidesz. Utóbbi kettővel ellentétben ugyanis a PO, főleg kelet-európai konzervatív mércével mérve, rendkívül piacpárti, sokszor már-már liberális politikát folytat. De a párt általános megnyilatkozásai is inkább a szekuláris-progresszív, mint a nemzeti-keresztény vonalon mozognak. Persze populizmussal ők sem állnak hadilábon, ebben a tekintetben viszont elég kevés európai párt vethetne bármit is a szemükre. A PO tehát nyugalmat, gazdasági prosperitást és nyugatias szellemiséget hozott a döcögős Kaczynski évek (2005-től 2007-ig volt kormányon a PiS, ezalatt Jaroslaw miniszterelnök, ikertestvére Lech pedig államfő volt) után.

(Donald Tusk, f: www.se.pl)

A választók ezt a folyamatot 2011-ben (és szinte minden egyéb, 2007 utáni választáson) meg is hálálták a PO-nak, hiszen újabb kormányzati ciklusra szavaztak számára bizalmat. Ehhez nyilván az EU-s szinten kimagasló gazdasági növekedés, illetve az európai politikában betöltött egyre nagyobb szerep hangsúlyosan hozzájárult. Lengyelország problémáit azonban az impresszív GDP adatok láthatóan nem oldják meg, és ezt az elmúlt három év egyre fogyó szavazói támogatása alá is támasztja. Bár tény, ez nem akadályozta meg a PO-t abban, hogy a PiS-t megelőzve nyerje meg – még ha csak egy hajszállal is – a legutóbbi EP-választásokat. Jól látható viszont, hogy ez a fiaskó a PiS-t nem kavarta fel, hiszen ők már jó ideje 2015-re, a következő országos választásra készülnek. Az elmúlt években ugyanis az összlakosság körében a PO támogatottsága jelentősen visszaesett, éppen a PiS javára, és ezzel mindkét fél tisztában van. Nem is csoda, hogy Kaczynski követeli most a legvérmesebben a súlyos lehallgatási botrányba keveredett Tusk és kormánya lemondását, valamint az előrehozott választások mielőbbi kiírását. Ennek ellenére úgy tűnik, a PiS vezetőjének szavai egyelőre nem találnak meghallgatásra, hiszen a kormány nem készül a távozásra.

Wprost-ügy

A magazin által megszerzett hangfelvételek alapján tavaly nyáron egy varsói étteremben beszélgetett egymással Bartlomiej Sienkiewicz, a PO belügyminisztere, valamint Marek Belka, a Lengyel Nemzeti Bank elnöke arról, hogy hogyan tudná segíteni a PO 2015-ös újraválasztását a központi bank. Ez a történet már önmagában bajos, hiszen a Nemzeti Bank Lengyelországban is, mint minden más EU-s országban, a kormánytól független intézmény, vagyis, minden annak elnökét befolyásolni próbáló politikai próbálkozás alkotmányilag tiltott. Azzal viszont, hogy a szalagokon Belka ígéretet tett a PO megsegítésére, amennyiben az kész eltávolítani a kormányból (az általa rasszista megjegyzésekkel emlegetett) Jacek Rostowski pénzügyminisztert, nagyon súlyos vádakat vet fel Tusk és a kormány ténykedésével szemben - főleg, hogy Rostowskit 4 hónappal e beszélgetés után felmentették. Arról nem beszélve, hogy a magazin főszerkesztőjétől fényes nappal, kamerák kereszttüzében, erőszakkal akarták elvenni a belbiztonság emberei a hangfelvételeket tartalmazó laptopot.

(A Wprost főszerkesztője és a belbiztonság, f: www.thenews.pl))

Ez azonban a sajtó és a közvélemény nyomására – főleg, ha közben újabb szalagok kerülnek nyilvánosságra, mint azt az ügyet kirobbantó Wprost magazin főszerkesztője belengette – könnyen megváltozhat. Már maga Tusk is jelezte: ha a politikai elit mélyebb szintjeit is érinti ez helyzet, és az ország alkotmányossága sérült, akkor lemond és előrehozott választások kiírását kezdeményezi. Az ügy napvilágra kerülésével kapcsolatban az elmúlt napokban bár már több vad (pl. orosz titkosszolgálatok szerepe) és kevésbé vad (lengyel politikai-gazdasági elit összefonódása) feltételezés is napvilágot látott, amit fontos tényként kezelhetünk az egyrészről Tusk választói megítélése. A legfrissebb felmérések szerint a miniszterelnök és kormánya azonnali távozását a megkérdezettek közel 50 százaléka, 30 százaléka pedig ennek ellenkezőjét támogatja. A PO így egy most kiírt előrehozott választáson valószínűleg sima vereséget szenvedne. Másrészről pedig izgalmas látni a kormánypárt által támogatott és megválasztott elnök, Bronislaw Komorowski kiállását a jogállamiság mellett a PO ellenében.

Összességében tehát feltételezhető, főleg látva a közvélemény-kutatási adatokat, hogy Tusk és a PO igyekszik majd ragaszkodni székéhez, amíg csak lehet. De azt, hogy erre meddig lesz módjuk, már nem ők, hanem a Wprost és a választók döntik el.

Németh Áron Attila

Az Európai Uniót gazdasági ortodoxia jellemzi, amely magába foglalja a szoros költségvetési politikát, a központi bankok inflációellenes tevékenységét és a gazdaságba történő minimális állami beavatkozást.

Ez az ortodoxia azonban egy kényelmetlen ténnyel kell, hogy szembesüljön: két állam, amely az elmúlt években szembement vele – Magyarország és az Egyesült Királyság – mostanra a 28 tagú blokk legjobban teljesítő gazdaságai közé tartoznak.

Az elmúlt három negyedévet alapul véve mindkét ország az EU legmagasabb növekedési rátáinak egyikével rendelkezik. Az előző évi munkanélküliség szintén mindkettő esetében jelentősen csökkent. Végre tehát jó hírek is érkeznek a többi uniós ország gyenge teljesítményének ellenére.

Ez a folyamat ráadásul éppen akkor bontakozott ki, amikor az EU tisztségviselői kétségbeesetten próbálnak új szabályokat elfogadtatni, amelyek – legalábbis elméletben – több hatalmat nyújtanának számukra, hogy a tagállamok gazdasági szabályozását befolyásolhassák.

Magyarország és az Egyesült Királyság, két nem eurozóna tag, azon uniós kormányzatok közé tartoznak, amelyek harcba kezdtek a szerintünk jogtalan politikai beavatkozás miatt, amit az Európai Bizottság, az EU végrehajtó szerve, nem megválasztott képviselői folytatnak ellenük.

Magyarországon Orbán Viktor miniszterelnök politikai szövetségeseket ültetett a magyar központi bankba, aminek következményeként tavaly kinevezésre került a volt nemzetgazdasági miniszter, mint az intézmény elnöke.

("Cameron és Orbán - Együtt az EU ellen?", f: www.mandiner.hu)

Orbán úr kormányzatát az Európai Központi Bank és a Bizottság is többször kritizálta, miután az olyan törvényeket fogadott el, amelyek nagyobb befolyást adnak számára a bankon belüli kinevezések felett, veszélyeztetve ezzel az intézmény függetlenségét, ami uniós jogi alapelvbe ütközik.

A döntés éles váltást hozott a bank magatartásában. Két év stagnáló, vagy emelkedő kamatszint után, azok esni kezdtek. Májusban a bank egymást követő 22-ik hónapban vágott a rátán.

„Tisztában vagyunk vele, hogy növekedés szempontjából az alacsonyabb kamatszint jobb, mint a magasabb,” nyilatkozta Darvas Zsolt, egy magyar közgazdász a brüsszeli Bruegel agytröszttől. „A valódi kamatszint hatalmasat esett és ez segíthetett.”

Eközben a kormány létrehozott egy olyan közmunkaprogramot, amely több tízezer állást biztosított. A program több mint 230 ezer állást tett elérhetővé, állítják közgazdászok, ami figyelemreméltó, 3 százalék ponttal csökkentette a munkanélküliségi rátát, amely így 8 százalék alá esett.

Ennek ellenére tavaly a tagállamoknak küldött éves javaslataiban a Bizottság kijelentette, hogy Magyarországnak „csökkentenie kellene a közmunka szerepét a munkaerőt célzó programjaiban.”

„A Bizottságnak úgy vannak meglehetősen költséges ötletei arról, hogy mit is kellene tennünk a foglalkoztatottság növelésének érdekében,” mondta Orbán Gábor, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára, „hogy az általunk kitalált és felállított rendszer eredményeit figyelmen kívül hagyja.”

Orbán úr (aki nem rokona a miniszterelnöknek) elismeri, hogy a program nem jelent hosszú távú megoldást az ország munkanélküliségi problémáira. Hozzátette azonban, hogy vannak arra utaló jelek, hogy a magánszféra, ha lassanként is, de kezdi átvenni az embereket a közmunkaprogramokból.

„Ez egy munkaerő gyűjtőhely, amiből a vállalatok egyre inkább választani fognak,” említette. „Ez nem történhetne meg úgy, hogy emberek segélyeken élve otthon ülnek.”

A Bizottság mindenesetre továbbra sincs meggyőződve a közmunkaprogram helyességéről.

„A foglalkoztatottság növekedése természetesen örömteli fejlemény Magyarországon, azonban fontos megjegyezni, hogy ezt elsősorban egy hatalmas államilag támogatott közmunkaprogram segítette elő,” nyilatkozta Simon O’Connor a Bizottság szóvivője. „Több strukturális reformra lesz szükség ahhoz, hogy a valódi munkaerőpiacon a foglalkoztatottságot növelni lehessen.”

Az Egyesült Királyság szintén élvezi annak gyümölcsét, hogy központi bankja hajlandóbb lazább költségvetési politikával küzdeni a recesszió ellen, még úgyis, hogy az infláció mértéke rendre a célként meghatározott 2 százalék fölött teljesít. Az elmúlt három év során ráadásul a brit kormány sokszor nem törődött az unió költségvetési politika előírásaival és engedte az EU által elvárt hiánycél meghaladását.

2009-ben az EU azt tanácsolta Gordon Brown brit miniszterelnöknek, hogy kormánya GDP arányosan csökkentse, az akkoriban 11 százalékos költségvetési hiányt 3 százalék alá a 2014-15-ös pénzügyi évre, ami idén áprilisban kezdődött. Az előzetes felmérések szerint az idei pénzügyi évben a GDP arányos hiány 5 százalék lesz.

Az Egyesült Királyságra nem vonatkoznak azok a büntetések, amelyek az unió költségvetési politika előírásainak megszegése esetén vonatkoznak egyes tagállamokra. Ennek ellenére van olyan vállalása, még ha nem is kőbe vésve, hogy igyekszik a hiányt az EU előírásaival összhangban kezelni.

Bár David Cameron jelenlegi brit miniszterelnököt megszorító költségvetés mellett kampányolva választották meg, amennyiben kormánya tartotta volna magát az EU szabályaihoz, lényegesen nagyobb takarékosságra kényszerültek volna, mint egyébként.

A Bizottság az Egyesült Királyság számára küldött éves tanácsában, amely a múlt héten jött ki, kijelentette, hogy az országnak nagyjából 70 százalékkal magasabb mértékben kellene csökkentenie költségvetési egyensúlyát – az állami kiadások és bevételek tényleges egyensúlya a gazdaság erejéhez igazítva, bizonyos egyszeri intézkedésekkel –, mint azt az elmúlt 5 évben tették.

Magyarország és az Egyesül Királyság válság utáni példája mutatja, hogy a Bizottság mennyire nehéz feladat előtt áll, amikor nagyobb szeletet akar magának kihasítani a tagállamok gazdaságpolitikájának alakításában.

„Ha ezek technikai kérdések lennének, azzal nem lenne gond,” teszi hozzá Orbán államtitkár úr. „Ám több javaslatuk a politikai stratégiánk szívébe hatol.”

Fordítás: Németh Áron Attila, Mészáros Tamás

Forrás: Wall Street Journal, EU Budget-Rule Outliers Complicate Enforcement      

Bár néhány olvasónk még mindig - témától függően - ellenzéki vagy kormánypárti partizánakciót sejt hazai belpolitikával foglalkozó posztjaink mögött, jelentjük, erről szó sincs. Kezdetek óta valljuk, hogy fontos, hogy az itthoni médiapiacon is legyenek olyan orgánumok, amelyek változatlan formában, ám magyar nyelven közelnek mértékadó nemzetközi lapokban megjelenő, hazánkkal foglalkozó írásokat. A "DM Lapszemle" tehát mindössze ezt az egy célt szolgálja, belpolitikával ugyanis mi magunktól nem foglalkozunk, az nem a mi asztalunk.

Nehéz elfogadható állást találni az egyre szűkülő magyar médiaszektorban. Így a tömeges lemondási hullám az ország egyik vezető hírportáljánál – mindezt a felmerülő politikai nyomás vádja alatt – igazán megrázó tény. Körülbelül 30 újságíró mondott fel az origo.hu-nál, miután menesztették a főszerkesztőt, Sáling Gergőt. Példájukat többen követhetik.

Május 27-én Sáling megjelentetett egy cikket egy állítólagos üzleti úton történt tékozló költekezésről, amin Lázár János, Orbán Viktor kabinetének minisztere is jelen volt. Lázár, aki Orbán felkent utódjának tűnik, egy szarkasztikus közlemény keretében visszafizette az elköltött összeget: közel 2 millió forintot. Egy hét múlva Sálingot elbocsátották, és újságírók százai, valamint más szimpatizánsok vonultak az origo.hu irodájától a parlamentig.

Az ügynek több szála is lehet. Az origo.hu tulajdonosa a Magyar Telekom, ami a Deutsche Telekom leányvállalata. Egy rivális oldal, a 444.hu azt állítja, hogy az állam kemény nyomás alá helyezte a Magyar Telekomot, hogy tompítsa az origo.hu kritikai hangnemét. Chris Mattheisen, a Magyar Telekom vezérigazgatója, tagadja ennek megtörténtét. Hozzátette, hogy Sáling maradhatott volna politikai szerkesztő, de inkább úgy döntött, hogy közös megegyezéssel távozik. Lázár erősen tagadja, hogy bármi köze is lett volna Sáling távozásához.

A szólásszabadsággal kapcsolatos viták más oldalról is fakadnak. Június 11-én a parlament megszavazott egy új, a reklámbevételekre kivetett adónemet, amelyet a média cégek szerint csődbe fogja vinni őket. Az adó mértéke, amely a bevétel arányában nő, elérheti a bevétel 40 százalékát, rég nem látott egységet kovácsolt a magyarországi újságírók körében.

A két legfőbb politikai napilap egy-egy üres lappal való megjelenéssel tiltakozott a törvény megszavazása előtt. Az új adó „tönkreteszi a médiacégek többségét” – jelentette ki a Magyar Reklámszövetség. Számításaik szerint közel 7 milliárd forintnyi éves terhet jelent majd, amelynek felét az RTL Klub fogja megfizetni. Az adó a televíziós csatorna szerint „egy agresszív kísérlet arra, hogy aláássák az ország legnagyobb médiacégét”.

Egy ilyen fejlemény nem volna ellenére a kormánypártnak, állítják kritikusaik. A weboldalak és kereskedelmi televíziók eltűnése tiszta terepet hagyna az állami televíziónak és rádiónak, amelyek az utóbbi időkben a kormány propagandagépezeteivé süllyedtek. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság statisztikái azt mutatják, hogy a kormányon lévő Fidesz párt miniszterei és politikusai kétszer annyiszor szerepelnek az állami televízióban, mint ellenzéki társaik.

Egy másik témában szintén tüntetnek az aktivisták, mivel a központi költségvetési hatóság megrohant három civil szervezetet, amelyek Norvégiából érkező forrásokat osztanak szét. Az akció azután történt, hogy kiadatásra került egy kormányzati lista a kérdéses civil szervezetekről, valamint, miután Lázár megvádolta Vidar Helgesen-t, a norvég EU-ügyek minisztert, hogy befolyásolni akarja a magyar politikát, azzal, hogy az LMP-hez, egy kis liberális párthoz kötődő civil szervezeteket támogat. Mindez heves érzelmeket váltott ki Oslóban, ahol a helyi külügyminisztérium be is kérette a norvégiai magyar nagykövetet. Helgesen kijelentette, hogy Magyarországnak nincs beleszólása a támogatási programba, és hogy „mélyen nyugtalanítja”, hogy a magyar hatóságok „megpróbálják megnyirbálni a szólásszabadságot”.

A magyar tisztviselők szerint nincs szó a civil szféra lerohanásáról. „A civil szervezetek szabadon jelentkezhetnek támogatói programokra” Kumin Ferenc, kormányszóvivő szerint. „Viszont be kell tartaniuk a szabályzatokat és transzparensnek kell lenniük”.

A listán való szereplés mostanra ugyanakkor a büszkeség egyik forrásává vált. „Örülünk, hogy rákerültünk”, jelentette ki Bodoky Tamás az atlatszo.hu honlaptól, amin oknyomozó újságírással foglalkoznak. „Szörnyen kínos lett volna, ha minket kifelejtenek”.

Fordítás: Mészáros Tamás

Forrás: Economist, The Lazar affair - Is freedom of expression under threat?

Egyik fórumon sem látszik a kiút az ukrán-orosz konfliktusból: tegnap reggel Szergej Kuprijanov, a Gazprom képviselője közölte, hogy tartják magukat előzetes kijelentésükhöz, és leállítják az Ukrajnába tartó gázszolgáltatást, mivel az ország nem hajlandó visszafizetni közel 2 milliárd dolláros tartozását. Az, hogy a tárgyalások ilyen irányt vettek, nem sok jót feltételez a kelet-ukrajnai területeken zajló harcok megoldásával kapcsolatban sem.

Az ukrán Naftogaz és az orosz Gazprom feleinek nem sikerült kompromisszumra jutniuk a gázárral kapcsolatban: míg az ukránok (az Európai Bizottság által is támogatott áron) 326 dollárt lennének hajlandóak fizetni ezer köbméter gázért, addig az oroszok 385 dolláros árral lennének elégedettek. Az oroszok tegnap reggelt szabták meg előzetes határidőnek, amíg a döntésnek meg kellett volna születnie, ám mivel ez elmaradt, így Oroszország – ismerős stratégiával élve – elzárta a gázcsapokat.

Arról, hogy az európai gázimport milyen túlzott mértékben függ az oroszoktól, valamint, hogy a jövőben valószínűleg milyen lépéseket kell majd tenni ennek átalakításához, már többször írtunk (például itt és itt). Egyértelmű, hogy az ilyen gázviták okán újra és újra napirendre kell venni az ezekhez kapcsolódó stratégiai döntéseket és kezdeményezéseket. A mostani helyzet azonban már rég túlmutat az energiapolitika kérdésein: egyértelmű jelzés arra, hogy Putyin mennyire tekinthető kompromisszum késznek a kelet-ukrajnai harcok tekintetében.

("Putyin dolgozószobájában",f: www.politicalcartoons.com)

Bár hivatalosan a kijevi erők még továbbra is „csupán” orosz-párti szakadár csoportokkal kell, hogy felvegyék a harcot, egyre több olyan információ kerül napvilágra, amelyek közel biztos alapokon állítják azt, amiről eddig is volt sejtelmünk, vagyis, hogy ezeket a csoportokat a háttérből természetesen Oroszország támogatja. Ilyen hírek voltak például legutóbb a NATO azon felvételei, amin orosz harckocsik láthatóak áthaladni az orosz-ukrán határon, hogy utána a donyecki-régió felé vegyék az irányt. Nem teljesen tisztázott még az sem, hogy esetleg orosz fegyverese lőtték-e le az ukrán hadsereg katonai szállítórepülőgépét szombat hajnalban, 49 emberrel a fedélzetén (emiatt vasárnap nemzeti gyásznap volt Ukrajnában – ez volt a legtöbb áldozatot követelő incidens a harcok kezdete óta). Mindezek után vasárnap a kijevi vezetés úgy döntött, hogy lezárja Oroszországgal közös határát, és ott ütközőzónát hoz létre a további közvetlen orosz támogatás megszüntetése/megnehezítése miatt. Emellett tegnap összeült a nemzetbiztonsági tanács is, hogy megvitassa, szükséges-e háborús veszélyállapot bevezetése a szakadár területeken – az erről szóló döntést a cikk írásának időpontjában még nem hirdették ki.

Mindezen események mellett talán az lett volna az igazi csoda, ha bármi pozitív fejlemény születik a gázvitával kapcsolatos tárgyalásokon. Egyik oldalról persze mondhatnánk, hogy az esély megvolt rá, hiszen „ez csak üzleti kérdés”, ám látva a Kreml hozzáállását ehhez, de bármelyik másik hasonló konfliktushoz, ezt a nézőpontot végtelenül naivnak kell titulálnunk. Oroszország szemében nem létezik csupán üzleti kérdés, a gázexportját és azon keresztüli gazdasági befolyását már régóta arra használja fel, hogy érdekszféráját megtartva, egy a volt szovjet időkre hasonlító bázissal vegye körül magát. Látható, hogy ennek erősítését és megnövelését már nem csak gazdasági, de katonai-politikai területen is elképzelhetőnek tartja – erre pedig válaszlépésként nem lesz elég ez eddigi szankciók rendszere. Mindezek kapcsán Anders Fogh Rasmussen, a NATO főtitkára kijelentette, a hónap végéig elő fogják készíteni azt a tervet, amely minden valószínűség szerint indítványozni fogja a katonai szövetség mélyebb szerepvállalását a konfliktus megoldásában. Ilyen irányú lépések már meg is kezdődtek, mivel harci repülőgépek és hajók már érkeztek a régióba. Jelenleg azonban minimális az esély arra, hogy konkrét katonai beavatkozás történjen, Rasmussen inkább a tanácsadói tevékenység és közös hadgyakorlatok mellett tenné le a voksát – fegyverátadási egyezmények maximum egyéni szinten kötődnének.

Ez a fokozatosság bár örvendetes egy ilyen komplikált témában, kérdéses, hogy elegendő elrettentő erővel szolgál-e majd Putyinnal szemben. Bár Magyarországon a gázcsapok elzárása jelenleg nem okoz majd problémát, a konfliktus már-már háborús mértéke, valamint kifejezett közelsége egyértelmű jelzés, hogy itthon is komoly figyelmet kell rá fordítani.

Mészáros Tamás

A Levantei Iszlám Állam Irakban (ISIS) nevű szunnita terrorszervezet új néven (korábban: Iraki Iszlám Állam), ám a dzsihadistákra jellemző jól ismert céllal igyekszik romba dönteni Irakot: ez pedig nem más, mint az ország elfoglalásával egy kalifátus létrehozása, közben mindenki legyilkolásával, aki ebben nem támogatja őket. Az USA és szövetségesei által 2003-ban lerohant volt husszeini diktatúra legsötétebb napjai elé néz, holott közelmúltja sem éppen rózsás.

Núri al-Maliki iraki miniszterelnök év elején ígéretet tett rá, hogy az ISIS felkelőit a hadsereg kifüstöli az általuk megszállt Falludzsából. Szűk fél évvel később az ISIS elfoglalta Tikritet, valamint az ország második legnagyobb városát, Mosszult magába foglaló, olajban gazdag Ninive-tartományt is. A miniszterelnök tehát nemhogy nem tartotta be szavát (még ha most nagy hirtelen a hadiállapot bevezetését tervezi), de engedte a terrorszervezet előrenyomulását, így az folytathatja harcát Bagdad és az ország megszerzéséért. Mára világos: az iraki haderő egyedül képtelen lesz felvenni a küzdelmet a könnyű fegyverzetű, ám annál szervezettebb és fanatikusabb terroristacsoporttal – akikről sokat elmond, hogy volt anyaszervezetük, az Oszáma Bin Láden alapította al-Kaida sem kíván velük együttműködni –, vagyis, vélhetően újabb nemzetközi (=amerikai) beavatkozásra lesz szükség.

("Nem békével jönnek", f: www.telegraph.co.uk)

Iraki háború 3.0

A fenti szörnyű folyamatok ellenére azonban szinte kizárható, hogy kerüljön sor bárminemű külföldi fellépésre, az USA úgy avatkozzon be Irakba, hogy növelje szárazföldi hadseregének létszámát. Ez ugyanis olyan arcvesztéssel járna az utolsó elnöki ciklusára készülő Nobel-békedíjas amerikai elnök, Barack Obama számára, amit nem kockáztathat meg, mivel csak veszíthet vele. Jól ismert tény, hogy Obama megválasztása óta új közel-keleti szemléletért (és összességében új külpolitikai stratégiáért) küzd, ami papíron konszenzuson és egymás nagyobb megértésén alapul, szemben a George W. Bush éra fémjelezte cowboy diplomáciával. Ezt a megközelítést egy újabb bevonulás tönkretenné. Főleg úgy, hogy Obama és az Egyesült Államok már korábban jelezte, hogy 2016 végére minden harcoló amerikai egység elhagyja Afganisztánt és Irakot, és ennek érdekében évek óta csökken az ezen országokban állomásozó csapatok száma. De mi lehet akkor a megoldás?

A legfrissebb hírek szerint például egy amerikai-iráni együttműködés. Ez a lehetőség, bár első hallásra valóban a tudományos-fantasztikus kategóriába tartozik, egészen reális elképzelés, ha azt nézzük, hogy az ISIS nem csak amerikaiakra, vagy egyéb külföldiekre vadászik előszeretettel, hanem sítákra. Tudható, hogy Irán, Szíria és Libanon támogatása mellett, a jelenlegi al-Maliki vezette Irakot is segíti, éppen a síta kapcsolat miatt, tehát egy együttműködés az Egyesült Államokkal Irak megsegítésére valóban elérhető lehet. Ez különösen annak a fényében lenne izgalmas, hogy néhány hónappal ezelőtt a nemzetközi sajtó még attól volt hangos, hogy Izrael (Amerika hallgatólagos beleegyezésével vagy anélkül) bombázni akarja az országot, miután az nem akarja leállítani atomprogramját. Bár az iráni atom kérdése még korántsem a múlt (főleg annak fényében, hogy Izrael igyekszik folyamatosan napirenden tartani az ügyet), a jelent és a közeljövőt minden bizonnyal az iraki helyzet fogja meghatározni, hiszen félő, hogy külső beavatkozás nélkül az ország a terroristák martalékává válik. Ráadásul annak ellenére, hogy a Guardian összefoglalása alapján a számok az al-Maliki kormánnyal vannak. Irak hadserege ugyanis, amelynek létszáma most kb. 250 ezer fő (nem számolva a speciális rendőri egységeket), az elmúlt bő tíz évben 25 milliárd dollárt kapott fejlesztésekre az Egyesült Államoktól. Ennek köszönhetően az ország hadserege, legalább is elvben, maximálisan képes arra, hogy megvédje magát bárminemű külső vagy belső fenyegetéstől – még inkább akkor, ha ellenfele „csak” egy nagyjából 7 ezer főt számláló terroristacsoport.  

(Az ISIS által ellenőrzött területek, f: www.mashable.com)  

A teljes összeomlás szélén

A nyers számok azonban sokszor nem adódnak össze, ahogy most láthatóan Irak esetében sem. Hiszen a közel negyvenszeres túlerő ellenére az iraki hadsereg még mindig annyira szervezetlen, utánpótlással annyira gyengén ellátott, hogy az ISIS valóban komoly veszélyt jelent számukra. Erre remek példa Moszul elfoglalása, ahol a terroristák egy 30 ezres városvédő egységet győztek le, meglepő könnyedséggel. Nem nehéz belátni, segítség nélkül az irakiak elvesztek. Tanulságos viszont látni, hogy a husszeini rezsim megdöntését 2003-ban elsősorban kezdeményező és végrehajtó Egyesült Államok és Egyesült Királyság volt vezetői közül utóbbi miniszterelnöke, Tony Blair hogyan látja a mostani a helyzetet. A néhai kormányfő hosszú elemzésben írt a kialakult helyzetről, ami annak fényében nem meglepő, hogy Bush-sal ellentétben ő lemondása óta rendkívül aktív: szinte minden fontos nemzetközi politikai kérdésben hallatja hangját, kiváltképp, ha az az iszlám világgal kapcsolatos, hiszen az USA-EU-ENSZ-Oroszország közel-keleti megbékélésért felelős küldötte. Írásában Blair kifejti, hogy Irak szétesését szerinte az al-Maliki kormány szándékos vallási hangulatkeltése (egymás ellen hangolta/hangolja a sítákat és a szunnitákat), valamint a nyugat nem megfelelő szíriai fellépése okozza, a megoldás így csak a részleges-teljes beavatkozás lehet. A brit sajtó és vezető politikusai válaszul, pártállástól függetlenül, a volt miniszterelnöknek estek. Boris Johnson, London főpolgármestere, Blair-t például egyesen őrültnek nevezte, akinek klinikai segítségre lenne szüksége, amiért az képtelen elismerni, hogy a 2003-as invázió hatalmas tévedés volt, ahogy abban játszott szerepe is tragikus. A britek reakciója természetesen érhető, én mégis azt mondom, hogy Blair állításai részben igazak, az iraki kormányzat működése, ahogy a szíriai helyzet is, bizonyosan hozzájárultak az ISIS felemelkedéséhez.

("Irak megmentői akartak lenni", f: www.telegraph.co.uk)

Óriási tévedés lenne azonban elfelejteni, hogy az amerikaiak és britek, valamint szövetségeseiknek iraki beavatkozása egy hazugságokra épülő, sok százezer helyi civil és külföldi katona életét követelő, az első perctől kezdve súlyos kudarcra ítélt hadművelet volt, amit két, saját hatalmától megrészegült politikus vitt véghez a demokrácia nevében. 2003. március 19. ezért számomra például nem a szabadság ünnepe volt, hanem épp ellenkezőleg, annak cinikus megcsúfolása. Bush és Blair tettét nem igazolta már akkor sem semmi, ahogy ma sem. Számomra tehát az, hogy ők a mai napig felelősségre vonás nélkül tetszeleghetnek a haza bölcse szerepében, a demokrácia igazi szégyene. Függetlenül attól, hogy Bush belpolitikai szinten kifejezetten sikeres amerikai elnök volt (Obama-val összehasonlítva kifejezetten), míg Blair visszatette az Egyesült Királyságot a világpolitika térképre. Szomorú, hogy Irak árnyékában ezeknek nehéz örülni.

Németh Áron Attila

A magyar-szlovák viszony sajnálatos módon sosem volt felhőtlennek tekinthető, ám az utóbbi években érezhető volt egy bizonyos szintű enyhülés a két fél között. Talán ezért nem is véletlen, hogy a szlovákiai Most-Híd párt legutóbb megválasztott EP-képviselője, Nagy József épp most dobta fel a labdát, és közös párbeszédet javasol egy már rég megoldatlan ügy, a Benes-dekrétumok lezárása kapcsán. A kérdés már csak az, támogatókra lel-e a magyar külügy soraiban?

Szerettem volna nevesíteni a kvázi-megszólítást az előző mondatban – a magyar külügy valljuk be, kicsit általánosító kifejezés – azonban mint tudjuk, nem teljesen egyértelmű, meddig is látja el a külügyminiszteri pozíciót Navracsics Tibor, és mikor is adja át a stafétát (a legnagyobb valószínűség szerint) Szijjártó Péternek. Mindenesetre az biztos, hogy Navracsics az országgyűlési bizottságok előtt kiemelten fontosnak tartotta mind a régiós együttműködések erősítését, mind a külhoni magyarság érdekeinek védelmét (a választások előttről hiányolt laza programmal mi is foglalkoztunk előző cikkünkben). A Benes-dekrétumok helyzete véleményem szerint pont egy ilyen típusú problémakör: egyszerre kell kiállni mindazon magyar kisebbségért Szlovákiában, akiket ezek a régi rendelkezések bármilyen módon is hátrányosan érintenek/érintettek, ám mindezt úgy kell(ene) elérni, hogy ne sérüljenek a szlovák-magyar kapcsolatok. Pestiesen szólva: nem semmi kis első feladat lenne.

(Egy kép a kitelepítésről, f: www.radio.cz)

Csupán két mondat a történelmi háttérről: Az Edvard Beneš, a második világháború utáni csehszlovák elnök nevéhez kötődő 143 rendelet közül 13 közvetlenül az ország területén élő németek és magyarok „kollektív bűnösségét” mondta ki, ami együtt járt eleinte részleges, majd később teljes jogfosztásukkal (tehát állampolgárságuk elvesztésével). Az egyértelmű nemzeti diszkriminációra alapuló törvények a rendszerváltás és az Európai Uniós csatlakozás ellenére nagyrészt megmaradtak a cseh és szlovák jogrendben. Nem véletlen, hogy mind magyarországi, mind szlovákiai magyar kisebbségi oldalról folyamatos volt az igyekezet, hogy a kérdés – miszerint az érvényben maradt dekrétumok szemben állnak az Európai Uniós joggal – maradjon napirenden, és legyen róla EU-s állásfoglalás. Erre végül idén februárban került sor, amikor is az EP kimondta, a rendeleteknek még mai napig vannak jogi hatásai az ott élő kisebbségekre, így azok további kivizsgálását kezdeményezik Szlovákiában. Mi is a teendő ezek után?

A legelegánsabb természetesen az lenne, ha a szlovák igazságügyi minisztérium vizsgálatot indítana az ügyben, és kérvényezné a rendeletek hatálytalanítását. A probléma csak az, hogy mind Csehországban, mind Szlovákiában a Benes-dekrétumokat „megnyithatatlannak” tartják, mivel ezek a második világháború utáni berendezkedésüket alapozta meg. Nem véletlen, hogy tavaly márciusban Martonyi János akkori külügyminiszter azt indítványozta, hogy az ügy rendezését nem jogi, hanem gesztusi alapon (a cseh példa alapján, ahol a németekkel sikerült így lezárni a problémát), szlovák bocsánatkéréssel kellene indítani. Nem mondhatjuk, hogy nem volt érdemes megpróbálni ebbe az irányba terelni a szituációt, azonban egyértelmű, hogy a cseh-német kiegyezéssel nem lehet párhuzamba állítani ezt a helyzetet. Ennek egyszerű oka az, hogy Németország akkor kötelezettséget vállalt arra, hogy nem fogja támogatni a kitelepített szudétanémetek vagyoni követeléseit a cseh állammal szemben.Vajon el tudjuk ugyanezt a hozzáállást képzelni a jelenlegi magyar vezetéstől?

(Miroslav Lajčák, f: www.parameter.sk)

Véletlenül sem szeretném azt mondani, hogy egyértelműen le kellene mondani a szlovákiai magyar kisebbségek anyagi kárpótlásáról. Nem gondolom, hogy pár üres frázis segítene feldolgozni azt a múltbeli konfliktust, amit ezek a rendeletek okoztak. Viszont ahhoz, hogy diplomáciai sikert érhessen el a magyar kormány ebben a kérdésben, szükség lenne a mértékletesség látszatára. Arra a mértékletességre, aminek a tökéletes ellentétét mutatta be például akkor, amikor a kárpátaljai magyar kisebbségek önállósági ügyében szólalt fel – miközben az ukránok épp szakadár elemekkel/orosz támogatóikkal harcoltak a keleti végeiken. Ha a szlovák igazságügyi minisztérium nem lép hathatósan a helyzet rendezése érdekében, akkor Navracsics Tibornak minél hamarabb tárgyalásokat kell kezdeményeznie szlovákiai partnerével, Miroslav Lajčák-al. Igénybe kell venni másik két Visegrádi Négy tag által kapható támogatást az ügyben, érvényesíteni kell a V4 szövetségi jellegét és az így elvárható kapcsolati erősödést – főleg, hogy Szlovákia július elsején tőlünk veszi át a V4 elnökségét. Nem utolsó sorban pedig hangsúlyozni kell a már épülő magyar-szlovák tranzit földgázszállító vezeték fontosságát, amely segíthet északi szomszédunknak függetlenedni az orosz gázmonopóliumtól. Emellett egy a Fidesz-KDNP számára sokkal otthonosabb terepen is tárgyalásokat kell kezdeményeznie: a szlovákiai magyar kisebbség képviselőivel (például a Most-Híddal) szükséges egyezségre jutnia, mi is lenne az a lépés, amivel elfogadható kompromisszumos módon – mondjuk az anyagi jóvátételek egy bizonyos százalékban való megállapítása, vagy az EU csatlakozás után meghozott, a rendeletekre hivatkozó jogi döntések felülvizsgálata és semmissé tétele – lezárható lenne a Benes-dekrétumok ügye. Nem lesz könnyű, ez látható. Viszont megalapozná az újjászervezett magyar külügy szakmai renoméját, amire több szempontból is szüksége van.

Mészáros Tamás

1997-től egészen mostanáig a világ vezető gazdaságait tömörítő G8-ak politikai csoportosulás volt az egyik legbefolyásosabb informális szervezete a nemzetközi politikának, ahol az amerikai, orosz és francia elnökök beszélgethettek egymással, valamint a brit, japán, kanadai, olasz és német kormányfőkkel. Hét veterán csoporttag idén azonban úgy döntött, hogy az ukrán eseményekre válaszul az Orosz Föderációt kizárják a szervezetből. Nyugat vs. Oroszország: 1-0?

„Bon appétit”, vagyis, jó étvágyát franciául. Vlagyimir Putyin orosz elnök röviden így kommentálta, hogy Szocsi helyett Brüsszelben lesz a G8-ak esedékes csúcstalálkozója, és országát ezzel ki is zárják a csoportból, amely így ismét régi nevén, G7-ként funkcionál tovább. Ez a lépés gazdaságilag vélhetően inkább az oroszoknak fájhat jobban – főleg, ha vele szemben újabb szankciókat vezetnek be –, politikailag viszont a Nyugat (és azon belül elsősorban Európa) tűnik sebezhetőbbnek. Ennek magyarázatára elsőként vegyük a maradók elvárásait az oroszokkal szemben: 1) fel kell hagyniuk Kelet-Ukrajna destabilizálásával, 2) el kell ismerniük Petro Porosenko új ukrán elnököt, 3) be kell szüntetniük a fegyverszállítmányokat az orosz kisebbségnek. Ezekre mind Medvegyev orosz miniszterelnök, mind Putyin élesen reagált, képmutatással vádolva a G7 tagjait, és kiemelten az Egyesült Államokat. Tette mindezt úgy az orosz elnök, hogy a napokban még Barack Obama amerikai elnök is elismerte, hogy ti. Porosenko megválasztása óta Putyin visszafogottabb hangot üt meg Ukrajnával kapcsolatban – az oroszok ráadásul nem is vonták kétségbe az új ukrán elnök megválasztásának legitimitását, holott sokan ezt várták tőlük – és ez biztató lehet a jövőre nézve.

("Vlagyimir Vlagyimirovicsot itt már ne keressék", f: www.rappler.com)

A jó és a rossz újabb harca?

A pár hetes normalizálódásnak azonban ezzel vége, hiszen a kvázi ultimátumra válaszul Putyin például olyanok vágott az amerikaiak fejéhez, hogy a világon sokan emlékezhetnek még arra, amikor külügyminiszterük kémcsőbe zárt fehér mosóport lengetett az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt, éppen ezért jobban tennék, ha tényekkel, nem pedig alap nélküli vádakkal dobálóznának. Az újra fokozódó feszültséget jelzi továbbá Obama lengyel beszéde („20. századi módszerekkel nem lehet politizálni a 21. században” – utalt az elnök az oroszok módszereire), az emlegetett G8 kizárás, valamint a múlt heti közös normandiai partraszállási megemlékezés, ahol bár ott volt Putyin és Obama, a felek nem ültek le egymással egyeztetni. Arról nem beszélve, hogy Cameron brit miniszterelnök és az amerikai elnök is rendre Oroszország említése nélkül hivatkozott a II. világháború lezárásban elért sikerekre, ami szintén érzékenyen érintette Putyint és az orosz sajtót. Ezek tehát tökéletes alapot adhatnak ahhoz, hogy újabb elszigetelődés kezdődjön az Egyesült Államok vezette Nyugat és az Orosz Föderáció között. Ez azonban nem vezet sehova, maximum oda, amiről maga Obama beszélt: a 20. századba.

Ebben a helyzetben azonban Európa (és különösen a média) láthatóan szokás szerint a könnyebb utat akarja választani, vagyis, mi a felvilágosult Amerikával vagyunk, az igazságbajnokával, mert az oroszok rosszak, gonoszak, a vesztünket akarják, és egyébként is mindig egy barbár népség volt. Egy ilyen végletekig maradi, beszűkült nézőpont ugyanakkor rendkívül rossz tanácsadó, amely sem a mi, sem az ukránok, sem az oroszok valós érdekeit nem szolgálják. Hiszen ahogy az élet, úgy a politika sem csak fekete vagy fehér, hanem a kettőnek erős egyvelege. Ennek fényében persze nem lehet azt mondani, hogy Oroszország a jámbor birka, akit szándékosan vegzál a Nyugat, hiszen Putyin minden közelmúltbeli konfliktust, ami szándékos/szándékolatlan közbenjárására kirobbant (pl. Krím, Ukrajna, Grúzia) ügyesen hevített addig, amíg az az ő irányába nem dőlt el. Ez tagadhatatlan. Erre viszont téves válasz az, hogy akkor nekünk az Egyesült Államok mellett kell lándzsát törnünk, mert ők feddhetetlenek, akik a saját érdekeikkel szemben mindig a mi érdekeinket tartják szem előtt. Ha így teszünk, meglátásom szerint megint csak tévúton járunk, az USA ugyanis nem a megváltó. Soha nem volt az, soha nem is lesz az, még ha ezt egyeseknek nehéz elhinni. Példaként érdemes megemlíteni az I. világháború utáni rendezést (hagyták, hogy a franciák és a britek döntsenek szinte mindenben, ők inkább kivonultak), a II. világháború utáni szovjet térnyerést (hagyták, hogy a szovjetek maguk döntsenek Európa felosztásáról), vagy Irakot (hazug indokokkal rohantak le egy önálló államot).

("Egy politikus magánya", f: www.dailymail.co.uk)

Merre vagy vén Európa?

Aki tehát a fentiek fényében kizárólag Amerikától és a NATO-tól várja a megvédésünket Oroszországtól, az szerintem megmosolyogtató. Nekünk, európaiaknak, nem másokra kellene várnunk, hanem végre tennünk kellene annak érdekében, hogy megvédjük saját magunkat. Ebben persze jelenthet, és kell is jelentenie egy ágat a NATO-nak, de mindenekelőtt normális mértékű hadászati kiadásokra lenne szükség (uniós tagállami szinten), erős és közös európai hadseregre, és minél egységesebb, valós tényeken alapuló fellépésre például az oroszokkal szemben. Magunkat tesszük ugyanis kiszolgáltatottá és sokszor nevetségessé más nagyhatalmak előtt, amikor képtelenek vagyunk összefogni, együtt gondolkodni és cselekedni. Ha ez a módi folytatódik, akkor sem az amerikaiak atyáskodó, sem az oroszok agresszívabb hozzáállása nem fog változni, és igazán senki nem fog minket komolyan venni, ahogy az Európai Unió esetében ez egyre inkább a helyzet. Sajnos.

Németh Áron Attila

A közép-kelet európai régiót már több tekintetben próbálták közös platformra helyezni, legyen az gazdasági, politikai vagy szociológiai kérdéskör – tették mindezt sikerrel vagy inkább erőltetett módon. Van azonban egy terület, amely kétségkívül összeköti a régió országait, ez pedig a közös szocialista-kommunista múlt és az azzal való szembenézés kísérlete. Összeállításunkban – amelyet a legutóbbi szlovén népszavazás ihletett – áttekintést nyújtunk a helyzet jelenlegi állásáról a szomszédos országokban és persze Magyarországon.

Kezdjük akkor mindjárt a katalizáló eseménnyel: múlt hét vasárnap népszavazás okán vonultak az urnákhoz a szlovénok, vagy legalábbis vonultak volna. A feltett kérdés, miszerint a kommunizmus idején összegyűjtött, úgynevezett érzékeny, személyes információkat tartalmazó dokumentumok a jövőben mindenki számára hozzáférhetőek legyenek-e, úgy tűnik, hogy az állampolgárok nagy részénél nem ért el az ingerküszöböt – a felmérések szerint csupán 11,68 százalékuk nyilvánított véleményt, és csak közel 33 százalékuk szerette volna ezen anyagok feloldását. Ez az eredmény – amely még a május végi EP-választási részvételi arányát is alulmúlja – érvénytelenné tette a referendumot. Ám egy fontos kérdést így is felvet: lehet, hogy 2014-ben a poszt-szovjet térség állampolgárai végérvényesen megkésettnek érzik az ügynökmúlt feltárását?

("Mások élete", f: www.imdb.com)

Úgy tűnik, hogy  a régióban ezen a téren (is) lezajlott legalább egy elvesztegetett évtized. A vasfüggöny leomlása után a békés, „bársonyos forradalmak” és a rövid idő (10 nap) alatt lezajló szlovéniai függetlenségi háború után jövő aktuális kormányok egyike sem tudott kellően határozott módon fellépni a kommunista időszakkal való szembenézéssel kapcsolatban. Pedig lett volna kinek a példájából tanulni: az egyesített Német Szövetségi Parlamentet már az NSZK és az NDK egyesülési szerződése is felszólította, hogy dolgozzon ki egy törvényt az ügynökaktákba való betekintés lehetőségeinek létrehozására. Első körben létrejött egy szövetségi hivatal a betekintési kérelmek kezelésére, majd 1992-ben felállítottak egy parlamenti bizottságot, hogy feltárja a diktatúra történetét és következményeit, később 1998-ban pedig egy olyan bizottság kezdhette meg munkáját, amely már a társadalmi szembenézéssel foglalkozhatott érdemben. Nem állíthatjuk természetesen, hogy Németországban a kérdés teljes lezárást nyert azóta, és hogy ne lenne megosztottság a felek között, azonban látható, hogy nem féltek idejében foglalkozni a témával.

Régiónkban Lengyelország volt az első, aki szükségesnek látta egy a fentiekhez hasonló módon rendezni a helyzetet, amikor is 1998-ban létrehozták a Nemzeti Emlékezet Intézetét. Az intézmény több feladatot is ellát: tárolja, őrzi és elemzi a kommunista diktatúra korából fennmaradt titkosszolgálati dokumentumokat, azokat elérhetővé teszi a társadalom számára, valamint nyomozati jogkörével bűnvádi eljárásokat is lefolytathat (amennyiben például valamilyen jelenlegi közszereplőről múltbéli bűnök tényei kerülnének napvilágra). Emellett elhatározták azt is, hogy bár nem tekinthető bűncselekménynek az, ha valamilyen vezető politikai tisztséget betöltő személy együttműködött a múltbeli belbiztonsági szervekkel, azonban erről egy nyilatkozatot kell aláírnia – amennyiben viszont ebben a nyilatkozatban hamisat állít, és ez kiderül, 10 évre is eltilthatják a közhivatal-viseléstől.

A lengyel mintát idővel követték a többi szomszédos országban is: 2002-ben a szlovák, 2007-ben a cseh Nemzeti Emlékezet Intézet nyílt meg, 2008-ban pedig a szlovéniai Nemzeti Megbékélés Kutatóközpontját hívták életre. Mint az tapasztalható, a névválasztás nem kifejezetten változatos, ez nagyrészt jellemzi azt is, hogy a feladataikban is hasonló szerepet kaptak, mint lengyel társaik – bár a nyomozati jogkört már nem kapták meg, az eljárásokat nem az intézetek maguk folytatják le. Ezekben az országokban azóta is folyamatosan fény derül politikai személyek múltbeli tetteire, azok tisztázására, a társadalom informálására. És bár láthatjuk, elég hosszú időre volt szükség, hogy meginduljon valamilyen hivatalos kezdeményezés a múlttal való szembenézés elősegítésére, a létrehozott intézmények megkezdték a társadalom „feloldozását” a kommunista időszak jogsértései alól. Magyarországon azonban nem számolhatunk be ilyen fejleményekről, hiszen itt csupán idén februárban alakult meg az erre szolgáló Nemzeti Emlékezet Bizottsága – ráadásul a legszűkebb jogkörrel a régióban. A bizottság elnöke, Földváryné Kiss Réka szerint ugyanis nem céljuk egyes ügynöki múltakban elmélyedni – ez kevésbé szolgálná a társadalom érdekét –, sokkal inkább a kommunizmus mechanizmusának feltárása lenne a fontos.

Egy 2007-es közvélemény kutatás szerint a magyar társadalom 35 százaléka szeretné megismerni az esetlegesen róla készült titkosszolgálati aktákat. Ez bár nem a többség, az mindenképpen elmondható, hogy a népesség szignifikáns hányada, akiket nem szabadna figyelmen kívül hagyni. Lehet tehát megkésettnek érezni az ügynökmúlt feltárását, azonban feleslegesnek korántsem. A történelmi és régiós példákból kiindulva kijelenthető, hogy a múlttal való szembenézés az ügynökakták megnyitása nélkül sosem lesz teljes körű, a bizonytalanság szelleme ugyanis továbbra is körbe fogja zárni a társadalmat – ez pedig nem lehet senkinek az érdeke.

Mészáros Tamás

Egyre biztosabb, hogy a Eurogroup volt vezetője, Jean-Claude Juncker  lehet az Európai Unió talán legbefolyásosabb szervének, az Európai Bizottságnak a következő elnöke. Természetesen a posztért még hivatalosan versenyben van Martin Schulz is, ám a szocialista jelölttel ellentétben – úgy tűnik – a néppárti Juncker élvezi Angela Merkel német kancellár támogatását. Jó-e vagy rossz az EU számára, ha egy olyan rutinos és kipróbált európai politikus, mint amilyen a volt luxembourgi miniszterelnök lesz a Bizottság következő elnöke?

A DiploMaci rendszeres olvasói tudhatják, hogy finoman fogalmazva sem vagyok az EU elkötelezett híve (példa itt és itt). Ettől függetlenül azonban a szövetséget hasznosnak és üdvösnek gondolom az egész kontinens számára, amit a gazdasági integráció, és legfőképp a belső piac, fényesen bizonyít. Úgy gondolom, aki ezeket a sikereket és előnyöket (pl. uniós források) nem hajlandó elismerni, vagy látni, beleértve a prosperitással együtt ránk köszöntő nyugalmat, az olyan folyamatokat nem ismer el, amelyek mára már tények. A nemzetek nem gyilkolják egymást, miközben hidak, autópályák, kerékpárutak épülhetnek kilométer számra, demokratikus kormányok váltják egymást, és béke van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akár az elmúlt évekre, akár az elmúlt évtizedekre büszkék lehetnének európai vezetői. A listát már sokan, sok helyen leírták, így én magam is, hogy az EU például mennyire nem a választókért dolgozik, vagy, hogy teljes működése a túlbürokratizáltságon és az átláthatatlanságon alapszik. Meggyőződésem szerint, és ezzel szerencsére nem vagyok egyedül, ezt az EP-választás is alátámasztja, hogy a kontinens lakosainak elege van a hitegetésből, abból, hogy mindig még több EU kell, legyen szó akár gazdasági kilábalásról, a bevándorlók helyzetéről, vagy a médiaszabályozásról. Nem több unióra, több elszámolhatatlan bürokratára, meg levitézlett politikusra van ugyanis szükség, hanem egy alapjaiban újragondolt szövetségre. Ehhez a célhoz viszont Juncker tragikus választás lenne, hiszen ő maga a mai diszfunkcionális Európai Unió.

Minden rendben… amíg hatalmon vagyok

Bár az idén hatvan éves politikus életrajzát fellapozva látható, hogy mindig meggyőződéses EU-párti volt. Részt vett a maastrichti szerződés megalkotásában, nyolc évig vezette az euróövezet tagországait tömörítő Eurogroup-ot, kétszer félévig volt az Európai Tanács elnöke, és Jacques Santer bizottsági elnöksége alatt volt még munkaügyekért felelős uniós biztos is. Azonban éppen az ő aktív ténykedése alatt vált az Európai Unió azzá az egy helyben toporgó szövetséggé, amit ma látunk.

(Jean-Claude Juncker, f: www.zeit.de)

Természetesen a felelősség nem csak az ő vállát nyomja, dehogy ő biztosan egyike azoknak (ideértve például szocialista ellenlábasát, a német Martin Schulz-ot is), akiknek „sokat” köszönhetnek az európai választók, az biztos. Ennek alátámasztására pedig érdemes három tőle vett idézetet és egy jól ismert ügyet hozni, hogy láthatóvá váljon Juncker valós politikai motivációja és ars poeticája:

„Mindannyian tudjuk, hogy mit kellene tennünk, csak nem tudjuk, hogyha ezt megtesszük, akkor utána hogyan fognak minket újraválasztani.” (Juncker a gazdasági reformokról)

„A monetáris politika egy nagyon fontos terület. Erről titokban kell egyeztetnünk, a Eurogroup-on belül (…) Készen állok arra, hogy emiatt nem tartanak majd kellően demokratának, de komoly akarok lenni (…) Én a titkos, zárt ajtók mögötti vitákért vagyok.”  (Juncker az európai gazdasági válságról)

„Döntünk valamiről, és hagyjuk állni, hogy lássuk, mi történik. Ha senki nem veri ki a balhét, márpedig ez gyakran előfordul, hiszen kevesen értik miben is egyeztünk meg, folytatjuk lépésről lépesre az utat, ameddig már nem lehet visszafordulni.”  (Juncker az uniós döntéshozatalról)

Persze azon lehet vitatkozni, hogy ezek az idézetek mennyire kiragadott szövegfoszlányok, mennyire gondolta őket komolyan, vagy, hogyha Juncker akkor még így is vélekedett, ma már biztosan nem. Ezeket el lehet mondani. Az viszont tény, hiszen ezt tükrözik nyilatkozatai, életútja, és uniós források, hogy Juncker világéletében a brüsszeli tárgyalótermek félhomályát kedvelte, ahol minden civil kontroll nélkül néhány politikus eldönthet egy cigi és egy pohár bor mellett minden fontos kérdést. Erről tanúskodik amúgy a fentebb említett hírhedt ügye is, amiért 2013-ban a luxembourgi parlament lemondásra kényszerítette. Egy napilap cikksorozata után ugyanis kiderült, hogy miniszterelnökként tudnia kellett róla, hogy az ország titkosszolgálata politikusokat hallgat le, vezetőik privát használatra vesznek maguknak luxustermékeket, és kellő kenőpénz fejében bárkinek segítenek eljutni döntéshozókhoz. Juncker azonban mégsem tett semmit annak érdekében, hogy ez ne így legyen.

Összefoglalva tehát Jean-Claude Juncker a múlt EU-ját képviseli, felfogásban és elérendő célokban különösképpen, éppen ezért a megválasztása, ami sajnos egyre valószínűbb, hatalmas baklövés lenne Európa részéről. Hiszen vele nemhogy radikális reformokat, de még a szokásos polkorrekt, végletekig kompromisszumos, se előre-se hátra döntéseket sem lehet majd meghozni. Köldöknézés, állandó patthelyzet, szélsőségek megerősödése, és a lassú elmúlás lesz az EU jussa Junckerért. Kár érte.

Németh Áron Attila

India új miniszterelnökének megválasztása szinte a kertek alatt zajlott. Jó szokása szerint ugyanis a hazai sajtó minimálisan érezte csak úgy, hogy foglalkoznia kellene a világ legnagyobb demokratikus választásával. Persze tény, mivel India kevésbé gazdag, fejlődő és bajkeverő, mint mondjuk Kína, a nemzetközi (főleg európai) hírforrások sem érezték szükségét a mélyreható elemzéseknek. A Narendra Modi vezette új Indiára azonban érdemes lesz figyelni, mert, ahogy rég nem látott siker, hatalmas bukás is kísérheti a muszlim gyilkosságokkal terhelt új miniszterelnök elkövetkező öt éves ténykedését.

Az elmúlt években India a legtöbbször az ott elkövetett erőszakos cselekményekkel (2006-os vonatrobbantások, 2008-as szállodai vérengzés, 2012-es fiatal lány csoportos megerőszakolása) került be a nemzetközi, és ezzel a hazai hírfolyamba. Emellett még talán Anne Hazare, politikai aktivista éhségsztrájkja, majd az ebből kialakuló tömeges antikorrupciós demonstrációsorozat volt az, ami átvitte a lapok és portálok ingerküszöbét. Arról azonban, hogy politikailag-gazdaságilag hol tart most India, hogy ki egyáltalán Narendra Modi és, hogy mi várható az országban az elkövetkező években, kevés szó esik. Éppen ezért igyekszünk most egy rövid-tömör képet adni India mai helyzetéről, és a lehetséges jövőről, ami egyaránt lehet nagyon fényes, vagy elképesztően sötét.

(NaMo - Narendra Modi, f: www.allindiayouth.com)

A megfáradt bengáli tigris

A brit koronától történő 1947-es függetlenedése óta India csendes nagyhatalom. A többi ázsiai országra jellemző problémák persze őket sem hagyták érintetlenül (korrupció, politikai uralkodó családok kialakulása, acsarkodás szomszédokkal, elképesztő szegénység, stb.). Mégis, ellentétben sok más régiós társával, az ország mindig megmaradt a demokrácia útján. Az idei választás is erről tanúskodik, hiszen bő egy hónap alatt 814.5 millió választásra jogosult járulhatott az urnák elé, hogy megszavazza a következő indiai parlament alsóházának (Lok Sabha) 543 új képviselőjét. A 20 független pártot, illetve három nagy választási szövetséget tömörítő versenyben végül soha nem látott sikert aratott a Narendra Modi (Bháratíja Dzsanata Párt, BJP) vezette hindu-nacionalista szövetség, amely a szavazatok 31 százalékát (336 mandátum) szerezte meg.

(A győzelem íze, f: www.economist.com)

Ez a győzelem egyúttal azt is jelenti, hogy India modernkori történelmét elsősorban alakító Nemzeti Kongresszus pártnak (INC) jó időre vége van. Nehéz megmondani, hogy pontosan mi vezetett a legendás Nehru-Gandhi család fémjelezte Kongresszus és az általa vezetett választási szövetség 58 mandátumához, és ezzel a teljes összeomláshoz. Mindenestre az biztosnak látszik, hogy a folyamatosan lassuló gazdasági növekedés, az egyre elharapódzó politikai korrupció, egy színtelen-szagtalan miniszterelnök jelölt (Rahul Gandhi), a kevés új munkahely, a romló közbiztonság és az országos infrastruktúra tragikus helyzete mind hozzájárult ahhoz, hogy a választók rekordszáma (66 százalékos volt a választási részvétel) mondjon világos ítéletet a kormánypárt és szövetségesei fölött. Azt, hogy innen hogyan tud majd felállni a Kongresszus szinte lehetetlen megjósolni, főleg, hogy ezt az egész helyzetet valahol saját maguknak köszönhetik. Hiszen a párt elérte azt a kétes bravúrt, hogy a 2000-es évek elején még virágzó indiai gazdaságot (amit elsősorban ők építettek), amely akkor még vetekedett a Kínaival, egy évtized alatt tönkretették – persze ez a romba döntés relatív, kiváltképp Európából nézve, lévén, India ma is kb. 4,5 százalékkal növekszik – és ezt a választók méltóképpen jutalmaztak. Ilyen megalázó választási vereséget ráadásul eleddig egyetlen párt szenvedett csak el az ország történetében, a Telugu Deszám párt (TDP), még 1984-ben, éppen az INC-től.

Az új India záloga: Narendra Thatcher

A fentiek fényében nyugodtan elmondható, hogy Narendra Modi, akit reformok melletti harcos elköteleződése miatt sokan Margaret Thatcher volt brit miniszterelnökhöz hasonlítanak, egyedülálló lehetőséget kapott a választóktól arra, hogy fenekestül felforgassa az országot. Az indiaiak döntő többsége ugyanis, társadalmi helyzettől függetlenül, Modi és a BJP mögé állt. Az emberek változást akartak, és ezt most vélhetően megkapják. Gujarat állam volt vezetőjeként ráadásul Modinak mind a tapasztalata, mind az ebből fakadó önbizalma megvan ahhoz, hogy úgy gondolja, képes lesz ezt népének megadni, hiszen helyi miniszterként India, sőt, világszinten jegyzett gazdasági fellendülést hozott államának. 2001 és 2014 között Gujaratban infrastruktúra épült és fejlesztődött, a korrupció látványosan visszaszorult, a nemzetközi befektetők sorra adták egymásnak a kilincset, a munkanélküliség és a szegénység jelentősen csökkent, vagyis, Modinak hála ma ez a közel 60 millió lakosú nyugati-indiai állam mindent képvisel, ami a jövőben India lenni szeretne. Nyilván, az ördög a részletekben rejlik, és közel sem biztos, hogy amit egy állam vezetőjeként elért, azt országos szinten is képes megismételni az új miniszterelnök, de Modival olyan esélyt kapott India, ami rég nem kapott. Az ő akaratát és céljait ugyanis – ellentétben sok elődjével – nem csak szavak, hanem tettek bizonyítják. Persze ez még így sem garancia a sikerre, dehogy jó fokmérője lehet, az biztos.

A nemzetközi politikai elemzők – köztük e sorok szerzője – Modival kapcsolatban két forgatókönyvet tartanak valószínűnek. Az egyik, hogy háttérbe szorítva saját és szövetségesei nacionalista énjét, India vezetőjeként Modi valós reformokat fog végrehajtani, amivel elindítja országát azon az úton, amiről bő tíz évvel ezelőtt sajnálatos módon letért. Ez pedig nem csak saját honfitársainak, hanem szomszédjainak, Ázsiának, és velük együtt az egész világnak jelenthet sikert. Egy békés, demokratikus, ugyanakkor magabiztos és gazdaságpolitikai szempontból sikeres India komoly ellensúlyt jelenthet Kínával és az ő rá mintaként tekintő egyéb államkapitalista diktatúrákkal szemben. A másik lehetőség, hogy a kezdeti reformok már az átláthatatlan indiai bürokrácián és korrupt politikai rendszeren, minden jóhiszemű próbálkozás ellenére, elbuknak. A miniszterelnök erre radikalizmussal válaszol, ami személyiségétől szintén nem áll messze (a 2002-es gujarati zavargásokban Modi például sokak szerint asszisztált a közel 2.000 muszlim lemészárlásához) és mind országon belül (muszlimellenesség), mind azon kívül (Pakisztán és Kína) feszültséget szít a gondok leplezésére.

(Az égiekre is számít, f: www.ibnlive.in.com)

Összefoglalva elmondható, hogy Narendra Modi és a BJP kivételes választási győzelmével India hatalmas változás előtt áll. Ez a folyamat azonban amennyire jól sülhet el, annyi veszélyt is rejteget. Mi a magunk részéről bízunk a pozitív következményekben, hiszen annak nem csak az indiaiak, de a régió, a világgazdaság és a globális politika is hasznát láthatja. Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy ezzel párhuzamosan a negatívak is érinthetnek mindenkit. Érdemes lesz tehát Modi Indiáját követni.

Németh Áron Attila

Tegnap délelőtt zajlott az országgyűlési bizottságok előtt az új Orbán-kormány miniszterjelöltjeinek előzetes meghallgatása, így többek között Navracsics Tibor külügyminiszter-jelölt is felszólalt az elkövetkező négy év stratégiájával kapcsolatban. Kérdés azonban, mennyi ideig fogja ő maga meghatározni a magyar irányokat, hiszen a hírek szerint posztját ősszel Szijjártó Péter kaphatja.

Egy ideje a teljes hazai sajtó arról ír, hogy a volt közigazgatási és igazságügyi miniszter csupán fél évig fogja ellátni új posztját, utána uniós biztosként folytatná munkáját (tehát az EU egyik legfontosabb szervében, az Európai Bizottságban képviselné Magyarországot). A hírek szerint, ha ez így történne, helyét Szijjártó Péter venné át – aki addig vagy az új Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára lesz, vagy a keleti nyitásért felelős, hivatalosan „kétoldalú gazdasági kapcsolatokért felelős” államtitkára. Bár a Fideszes többség miatt talán csak formalitás, mindenesetre a külügyi bizottság bizalmat szavazott Navracsics Tibornak, Szijjártó Péterre pedig saját elmondása szerint „érdekes feladat” vár az új Külgazdasági és Külügyminisztériumban. Akárhogy is, úgy tűnik, hogy a következő négy évben őket kettőjüket nem lehet majd kifelejteni a Magyarország külpolitikájával kapcsolatos diskurzusokból.

(Magyarország külügyminisztere(i) – forrás: hvg.hu) 

Bár természetesen még csak nagyon előzetes információink vannak mindarról, mit is tervez a kormány és a tárca az elkövetkezendő négy évben, megpróbáltuk összeszedni, mégis milyen irányokra számíthatunk:

„Konszenzusos” külpolitika: Valószínűsíthető az eddig elhangzottakból, hogy a keleti nyitás politikáját finomítani fogják a kormányon belül. Ez igaz lehet első körben a kommunikációra, így az eddigi keleti priorizációt egyfajta kiegyensúlyozott pozícióként ismertetnék, ahol a nyugati és keleti kapcsolatok egészségesebb súllyal lesznek jelen,  második körben pedig a gazdasági partnerségekre, hiszen látható, hogy a keleti nyitás nem hozott az elmúlt években különösebben érzékelhető változást az export-import számokban.

Külgazdaság előtérbe kerülése: Mind Navracsics, mind Szijjártó említette már, hogy a hagyományos diplomáciai feladatokat alá kell rendelni a külgazdasági és kultúrdiplomáciai céloknak. Látható, hogy a legfontosabb mostantól a gazdasági kapcsolatok erősítése és új szálak létrehozása lesz – „ez lesz minden fokmérője” ahogy Szijjártó fogalmazott. Mindez nem mondhatjuk, hogy nem lenne időszerű: a külföldi bizalom az előző Orbán-kormány időszaka alatt nagymértékű romláson ment keresztül, a befektetők nem érezték magukat biztonságban a folytonosan változó jogi környezet miatt. Kérdéses, hogy mindez az itthoni adópolitika változtatása nélkül, csupán a külpolitikai eszközeivel a visszájára fordítható-e, azonban az ez irányba való lépések megtételéhez a következő pont is egészen biztosan fontos lesz.

Külgazdasági szakdiplomácia egységesítése: A fenti stratégia/nézőpontváltás miatt központosítás megy majd végbe a külgazdasági diplomácia területén, aminek értelmében a teljes szerepkör irányítását a Külgazdasági és Külügyminisztérium veszi át. Ez az erősebb kontroll fogja elméletben garantálni, hogy a külügyi munkatársak előnyös pozícióba tudják helyezni a magyar vállalkozásokat, a magyar befektetési piacot.

Megmarad az EU-val való retorikai szembenállás: Bár továbbra sem kérdőjeleződik meg még minimálisan sem az Európai Uniós tagságunk, az EU-val kapcsolatos kisebb-nagyobb jogi viták várhatóan továbbra is nagy hangot fognak kapni a kormányzaton belül – ezzel fenntartva a magyar érdekek Brüsszelben való teljes mértékű védelmének képét. Az Orbán-kormány láthatóan továbbra sem támogatja, hogy az EU-s intézmények több hatalmat kapjanak a tagállamoktól, így az efelé irányuló lépésekkel szemben valószínűleg erőteljesen fel fognak lépni – bár úgy tűnik, ezzel nincsenek egyedül a kontinensen.

Visegrádi Négyek erősítése: Az előző pont folyományaként (egyfajta EU ellenpontként), valamint Navracsics bizottsági meghallgatásán elhangzottak értelmében feltételezhető, hogy több energiát szánnak majd a régiós együttműködések megerősítésére. Valószínű, hogy ez a kooperáció is inkább a gazdasági, energetikai szövetségeket fogja elsőrendűnek tekinteni, a külpolitikai közös platform úgy tűnik, még várat magára.

Sajnos jelenlegi ismereteink még csak ennyit engednek következtetni számunkra, azonban természetesen továbbra is figyelemmel fogjuk kísérni a magyar külpolitikai stratégia alakulását – akárki is fogja irányítani azt.

Mészáros Tamás

Nincs egy hete annak, hogy Meszerics Tamás révén a FIDESZ-KDNP, JOBBIK, MSZP, DK, Együtt-PM ötös fogat mellett az LMP is biztosította helyét a következő Európai Parlamentben. A zöld párt EP-listavezetőjével még a választások előtt beszélgettünk például arról, hogy hogyan látják ők hazánk és a többi párt eddigi uniós szereplését, melyek programjuk legfőbb pontjai, és hogy szerintük minek köszönhető a szélsőséges pártok látványos megerősödése.

Hogyan értékeli hazánk, és a többi magyar pártja eddigi Európai Uniós politizálását?

Hazánk szereplését vegyesen értékeljük. De nem elsősorban a már aktív EU tagállamként eltöltött időszak miatt, hanem sokkal inkább a csatlakozást megelőző egyeztetéseken, valamint közvetlenül a csatlakozási tárgyalásokon mutatott teljesítményünk miatt. Az LMP szerint azok a bajok, amiért az elmúlt 10 évet nem lehet maradéktalanul sikeresnek nevezni, ott kezdődtek. Ráadásul a 2004-es csatlakozók közül ez a hiányérzet – szinte – egyedül ránk vonatkozik. Hiszen más, hozzánk hasonló adottságokkal rendelkező országok, mint például a csehek, láthatóan hatékonyabban tudtak tárgyalni az EU-val. Ők ugyanis egyáltalán nem, vagy csak minimálisan voltak kénytelenek engedi bizonyos számukra fontos kérdésekben. Persze tagként mind az MSZP-SZDSZ, mind a FIDESZ-KDNP kormányok javíthattak volna az így megszerzett kedvezőtlen pozícióinkon, ám ezt egyikük sem tette meg. Az előbbiek miatt tehát mi Magyarország eddigi teljesítményét felemásra értékeljük, lévén, sok kiemelt esetben (pl. termőföld) sem a csatlakozás környékén, sem az óta nem hozott jó döntéseket hazánk. Persze ettől még összességében sikertelennek, kudarcosnak nevezni az EU-tagságunkat, hiba lenne.

Ami a pártokat illeti, mi a képet ott is vegyesnek látjuk. Komoly gond például, aminek konkrét következménye van, hogy az előző ciklusban nem volt magyar zöld párti képviselő az EP-ben. Ha ugyanis lett volna, akkor az az irányelv javaslat, ami végül szavazategyenlőség miatt megbukott, és ami előírta volna a tagállamoknak, hogy minden atomerőmű felújításánál és létesítésénél is ugyanazokat a környezeti hatástanulmányokat kell elvégezni, akkor ebben a formájában (legalább is amennyit tudunk róla) Paks2 nem épülhetne meg. Ebben a kérdésben ráadásul nem is Paks2 kérdése a lényeges. Hanem sokkal inkább a tény, hogy az EP-ben akár egyetlen szavazat is dönthet olyan ügyekben, ami hazánk számára, mondjuk környezeti vonalon, kiemelt jelentőséggel bírhat. Szintén fontos terület, hogy az EP legnagyobb pártjai (Néppárt és Európai Szocialisták – szerk.), bennük a FIDESZ és az MSZP képviselőivel, láthatóan szorosan együttműködnek multinacionális vállalatokkal. Természetesen ez a gyenge brüsszeli lobbiszabályozás miatt nem nehéz, mégis, a tagállamok és még inkább az európai választók számára ez rendkívül káros, amin változtatni kell.

(Meszerics Tamás, f: www.444.hu)

Melyek pártjának legfőbb EU-politikai programcéljai? És pontosan miért ezek?

Az első és legfontosabb, hogy mind környezeti, mind társadalmi, mind gazdasági szempontból az Európai Uniónak a fenntarthatóság irányába kell mozdulnia. Ez a folyamat persze rengeteg szakpolitikai területet érint, például az energiapolitikáét, ahol egységesítésre és a megújuló energia felhasználás látványos növelésére van szükség. És ez utóbbi esetben mi nem is tartjuk fontosnak a gazdaságosság kérdését (bár látható, hogy a megújulók előállításának költsége egyre csökken), mivel az energiafüggetlenség sokszor nem pusztán gazdasági, hanem inkább biztonságpolitikai kérdés. Fontosnak tartjuk továbbá az iparpolitika uniós szintű összehangolását. Erre tett korábban próbát a Bizottság, de ez a terv elhalt. Ennek ellenére az LMP szerint szükség van egységesítésre, hiszen kizárólag a bankok feltőkésítése nem fog munkahelyeket teremteni, ahhoz átgondolt stratégia kell. Illetve, amivel szerintem nem árulok el meglepőt, számunkra még nagyon jelentős területnek számít a környezetvédelem – annál is inkább, mivel az itt felmerült problémák jellemzően nem tisztelik az országhatárokat, hogy példaként itt csak a verespataki ciánbányázatot és a Tiszát említsem.

De egy ilyen felsorolásból a korrupció elleni harcot (pl. Európai Ügyészség felállítása), az EU intézményi reformját (pl. EP jogszabály alkotási képességének bevezetése) és az agrárpolitikát sem hagyhatjuk ki, azon belül is a földkérdést, mert az megint egy olyan ügy, ami az ország jövőjét illetően rendkívül fontos. A május elsejével lejárt moratórium ugyanis anélkül teremt lehetőséget a magyar termőföld felvásárlására, hogy a nyugati és itthoni földárak egyensúlyba kerültek volna, vagyis, a vélhetően hozzánk bezúduló kereslet hihetetlen módon felhajtja majd az árakat. Ez a jelenleg nagybirtokkal rendelkezőknek, mint Csányi Sándor vagy Mészáros Lőrincz, persze jó lesz, ők a jövőben is képesek lesznek maguknak földet venni, viszont az akkor földet vásárolni akaró hazai kistermelőnek, gazdálkodónak, tragikus, mert nem lesz pénzük, nem tudják bővíteni gazdaságukat.

Milyen viszonyt készülnek ápolni a többi hazai párt brüsszeli képviselőjével?

Az LMP azt hozzáállást kívánja folytatni az EP-ben is, ami a pártot 2010 óta a magyar Országgyűlésben jellemez, vagyis a konstruktivitást. Ez röviden azt jelenti, hogy hajlandóak vagyunk bárkivel együttműködni, akiknek az ötletével egyet tudunk érteni. Senkitől nem zárkózunk el.

Pártja szerint az EU segíti, avagy mélyíti az európai gazdasági válságot?

Alapvetően negatívan látjuk az EU válságkezelését. Hibásnak gondoljuk részben azt, hogy az illetékesek láthatóan nem vették komolyan a válságot, azt sokáig csak egy amerikai hitelezési krachnak tituláltak, ezzel hagyták elszabadulni a folyamatot. Részben, hogy végül felismerve a problémát, bár elkezdtek döntéseket hozni, felállítottak rendszereket, amik jó irányba indították el a válság megoldását, azokon nem mentek végig. Helyette a korábban általuk is ideiglenesnek mondott eszközöket engedték és engedik tartósan működni, ami megint csak nem vezet sehova – és itt akkor az olyan információkat nem említem, amikor a spanyolokra vagy a görögökre szándékosan olyan feltételrendszert szabnak, amiknek azok rövidtávon nyilván nem tudnak megfelelni. Részben pedig az egész, elsősorban Németország által képviselt, megszorításokon alapuló uniós gazdaságpolitikát.

Pártja szerint mire van, vagy lenne szükség egy sikeresebb Európai Unióhoz?

Növekedés serkentő gazdaságpolitikára, nagyobb uniós szolidaritásra (pl. közös vállalati adószabályozás és munkajog, pénzügyi tranzakciós adó) és összehangoltabb európai szintű oktatáspolitikára szerintünk mindenképpen szükség van, ahogy például saját bevételeket (adók útján, hiszen tagállami befizetések növelése szinte kizárható) is teremtenie kellene az Európai Uniónak.

(A párt első EP képviselője)

Pártja szerint tartogat veszélyt az ún. EU-szkeptikus / EU-ellenes pártok várható EP-választási előretörése? És ha igen-ha nem, pontosan miért gondolja így?

Veszélyt annyiban jelenthet, hogy megjelennek olyan elemek az EP-ben, akik nyíltan fognak dolgozni az EU felbomlásáért. Ez az általános hangulatot és az egyébként sem magas döntési hatékonyságát nagyban ronthatja. De problémát jelenthet még azért, mert ha Közép-, Kelet- és Dél-Európában ezek a szélsőséges pártok tovább erősödnek, akkor Európa két sebességessé válása, és vele együtt a szervezet szétszakadásának folyamata felgyorsulhat. És a radikálisok miatt az EP is borulékonyabb lesz – ami valamennyire mérséklődhet, ha nem lesz frakciójuk –, de a szavazatuk ott lesz, arra pedig kulcsszavazások idején vadászni fognak a nagy pártok, és ez teremthet kellemetlen helyzeteket.

Az Önök véleménye szerint mi okozta ezen pártok látványos erősödését?

Ezeknek a pártoknak a megerősödése helyi okokra és a válságra egyaránt visszavezethető. Meglátásom szerint ez utóbbira példa a görög Arany Hajnal, előbbire pedig a Jobbik népszerűsége. Összefoglalva ezek azok az erők, akik bár végtelenül leegyszerűsítve és minden valós megoldási javaslat nélkül, de olyan témákat emeltek be a köztudatba, amelyek fontosak a választók számára.

Mi a véleményük a következő EU Bizottsági vezetőről?

Minden elfogultság nélkül szerintem Ska Keller zöld párti, és néha Alexis Tsipras baloldali jelölt mellett a nagyok, mint Schulz és Juncker, megfáradt öregembereknek tűntek. Utóbbi esetében ez még valamennyire érthető, hiszen a Néppárt a saját jelöltjét lényegében úgy dobta be a versenybe, hogy a nevezett politikus bármilyen látható, előzetes ambícióval nem rendelkezett a poszttal kapcsolatban. Martin Schulz esete persze más, ő és a szocialisták jó ideje készülnek a megválasztására. Karakterben Juncker nekem inkább a „színfalak mögött mindent elintézek, mert jó szervező és alkudozó vagyok” típust képviseli, míg Schulz egy közepes európai tagállam, közepes képességű miniszterelnökét juttatja eszembe, aki sok szempontból (mind fellépésre, mind múltját tekintve) beleillik az EU szürke vezetőinek sajnos hosszú sorába. Ilyen értelemben mindkettővel problémánk van, mert számunkra nem elég hitelesek ahhoz, hogy változást generáljanak, hiszen ők is alakítói annak, ami ma van.

Hogyan látják az Unió jövőjét egy 5-10 éves időtávon?

Ebben a kérdésben maximum a saját elképzelésemet tudom elmondani, mivel az LMP-nek ezzel kapcsolatban nincsen még egységes álláspontja. Ennek pedig a lényege, hogyha nem sikerül a fenntarthatóság útjára lépnie az Európai Uniónak, akkor a szövetség széteshet. Összességében amúgy én három utat látok az EU előtt: az egyik a gyors és súlyos következményekkel járó szétesés, a másik a radikális reform és látványos fejlődés, a harmadik pedig az elvegetálás és a lassú szétmálás. Egyelőre még bármelyik lehet.  

DiploMaci

A DiploMaci blog elkötelezett az értelmes külpolitikai közbeszéd megteremtése mellett, aminek érdekében a korábban indult, a magyar pártok külpolitikai stratégiáit bemutató "Választások 2014" rovatunkon belül ismételten kértük pártjaink külpolitikai szakpolitikusait, vagy EP-listavezetőiket, hogy mondják el álláspontjukat hazánk és pártjuk európai uniós stratégiájáról.

Olvassatok minket. Kövessetek minket Facebookon. Osszatok meg minket.

Fellélegezhetnek mind az Európai Parlamenti jelöltek, mind az európai választópolgárok: túl vagyunk ezen a voksoláson is. Vasárnap éjjel 11-kor Olaszországban zárták le az utolsó szavazókörletet, az előzetes számítások alapján pedig úgy tűnik, hogy – a 2009-es eredményekhez hasonlóan – az Európai Néppárt lesz a győztes befutó. Nagyszerű. De vajon tényleg az?

Korántsem szándékozom azt a közkeletű véleményhullámot meglovagolni, hogy az európai, és azon belül is kifejezetten a kelet-európai választókat nem különösebben érinti meg a döntés súlya, nem érzik magukénak a szerepet, amelyben összeurópai ügyekről kell gondolatokat formálni, esetleg vitázni. Illetve, hogy csöppet sem zavarja őket, hogy ki melyik EU-s intézmény élén ül, amíg országszerte ez áll az építkezések, fejlesztések melletti plakátokon: „Épült: Európai Uniós források segítségével”. Hiszen ezt tökéletesen bemutatja magában az alacsony régiós részvételi arány. Csupán arra szeretnék utalni, hogy a nagy döntések nem itt kezdődnek. Pedig a 2014-es év igazán fontos változások előszelét hozhatja az Európai Unió számára, ha hajlandó lesz egy lépéssel továbbhaladni az erősebb integráció mentén.

Vegyük előre a legszembetűnőbbet, mégpedig, hogy a legnagyobb pozíciókban személycsere lesz. Az Európai Bizottság éléről, az EU legbefolyásosabb székéből távozik José Manuel Barroso, helyére minden valószínűség szerint Jean-Claude Juncker érkezik. Juncker 1995-től 2013-ig volt Luxemburg miniszterelnöke, valamint 2005-től 2013-ig (a legválságosabb időszakon keresztül) vezette az eurózónába tartozó országok pénzügyminisztereit tömörítő Eurócsoportot is. Egy gazdasági kérdésekben tapasztalt politikus, aki egyértelműen a mélyebb kooperáció mellett teszi le a voksát: rövid programjában három dolgot emel ki a külpolitika területén: (1) erősebb hatalmi jogkör, aktívabb szerep az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének; (2) permanens védelmi keret létrehozása az Unión belül, közös EU csapatok létrehozásával, haditechnikai kutatások kooperációja; (3) az EU bővítésének ideiglenes szüneteltetése. Lehet, és kell is arról vitázni, hogy ezen lépések minden tekintetben gyümölcsözőek lehetnek-e egyes államok számára, azonban véleményem szerint pontosan erre a három lépésre van szüksége az európai együttműködésnek, erre kell haladnunk, hogy sikeres, erős hatalmi erőt képviselhessünk a nemzetközi porondon, így végső soron ezt kívánja meg az összes tagállam érdeke.

(Már látja a lépéseket – Jean-Claude Juncker, f: magyarnarancs.hu)

Szükségünk van az EU közös kül- és biztonságpolitikájának megerősítésére, hiszen hiába alakult át ez a szakpolitikai terület Lisszaboni Szerződés segítségével, hiába lett élére kinevezve egy főképviselő (jelenleg Catherine Ashton), minden kialakult, csak közös külpolitika nem. Látható, hogy mostanáig még nem sikerült elérni, hogy az egyes tagállamok figyelembe tudjanak venni kontinentális, de legalább régiós érdekeket ezen a téren – ez pedig hatalmas gátja az integrációnak. Az ukrán helyzet ennek tökéletes helyzetjelzője – erről különben mi is írtunk már korábban, de az Economist is hasonlóan látja a helyzetet. Ashton idén átadja főképviselői felelősségeit valaki másnak, aki (már ha hihetünk Juncker programjának) valószínűleg egy erőteljesebb kooperációt fog megkívánni a tagállamok részéről, mint elődje. Elősegítheti a változást az is, hogy az Európai Tanács elnöke, Herman von Rompuy is idén ősszel távozik székéből, így itt is megnyílik az út egy, a reprezentáción túlmutató szerep kialakítására.

Szükségünk van az EU közös védelempolitikájának megerősítésére, hiszen hiába látja el a kontinens védelmét a NATO, a szorosabb integráció egyik bástyája az önálló védelmi erő kialakítása. Tagállami felajánlások mellett idővel létre kell hozni egy olyan keretet, amelyet képesek leszünk bevetni adott krízishelyzetekben. Természetes, hogy mindez ideális esetben az előző pont, a közös külpolitika létrehozása után indulhatna el, azonban az intézményi, nemzetközi jogi és procedurális elemek előkészítése már korábban is meg kell, hogy kezdődjön – az EU tagok bevonásával. Nem mellékesen pedig tény, hogy a haditechnikai fejlesztések közös ernyő alá hozatala olyan előnyhöz juttathatná az Uniót, ami nem csak védelmi, de gazdasági és tudományos területen is növelné az EU erejét.

Végül, de nem utolsó sorban pedig igenis szükségünk van a bővítés időszakos szüneteltetésére is. Csak ahhoz, hogy az első pontban említett közös külpolitika konszolidáltan előálljon az EU-n belül, hatalmas egyeztetésekre lesz szükség. És akkor még nem beszéltünk sem gazdasági, sem társadalmi kérdésekről. Ahhoz, hogy egy új, jobban működő integráció alapkövét le tudjuk tenni, először egymás között kell eldöntenünk, mik is a prioritások, hogy aztán ehhez keressünk partnereket a többi ország között. Amíg ezek a tárgyalások nem eredményesek, addig nem szabad az „új piac a nyugati termékeknek” elmélet miatt engedni a bővítés csábításának.

Összességében tehát úgy látom, hogy valami igazán jó kezdeményezés indulhat meg az Európai Unión belül, ha képesek leszünk élni vele. Ha képesek leszünk végre kicsit európaiként is gondolkodni.

Mészáros Tamás

Az „Olvasók a DiploMaci ellen”* rovat lényege, hogy egy adott cikk kifejezetten azért születik egyik-másik írónk klaviatúrájából, hogy azzal Ti, olvasók vitatkozzatok. Tietek tehát a lehetőség, ahogy korábban, hogy most is érveljetek velünk szemben, éljetek vele, mert szerintünk érdemes - cikkeiteket hivatalos postánkba, a diplomaci.posta@gmail.com-ra várjuk!

EP-választásokkal foglalkozó interjúsorozatunk második részében (első rész: itt) Szanyi Tiborral, a Magyar Szocialista Párt listavezetőjével beszélgettünk. Szót ejtettünk többek között arról, hogy a párt és az európai szocialisták munkáját, majd sikereinek kommunikációját milyen külső és belső okok nehezítették, hogy a közvélekedéssel ellentétben pártja hogyan nem vitt belügyeket Brüsszelbe és arról is, hogy miközben (legalább) európai szinten karanténba kell zárni a Jobbikot, hogyan és miért lesz kiváló a következő Európai Parlament.

Hogyan értékeli hazánk, és benne saját pártja eddigi Európai Uniós politizálását?

Nehéz egyértelműen meghatározni azt, hogy az elmúlt 10 év során az MSZP pontosan hogyan is szerepelt az Európai Parlamentben (EP), hiszen munkánkat több tényező nehezítette.

Az egyik, hogy Európát, valamint a klasszikusan európai ügyeket igazán nem sikerült elvinni a választókhoz. Sem itthon, sem külföldön. Sem baloldalról, sem jobboldalról. Ezért, amennyiben részt vehetek a következő Parlament munkájában, kiemelt célom lesz az európai értékeket és kérdéseket elvinni a választókhoz. Aztán a Néppárt kiemelt szerepe (1999 óta az Európai Néppárt az EP vezető politikai frakciója, így ők adták rendre a Bizottság elnökét – szerk.) szintén érezhetően rontotta a baloldal esélyeit, munkájának hatékonyságát. És persze mindehhez még hozzájárult a gazdasági világválság, amely az európai kontinenst különösen rosszul érintette. Tehát röviden elmondható, hogy 2004 óta a külső körülmények sem nekünk, sem az európai szocialistáknak, sem magának az Európai Parlamentnek nem kedveztek különösebben, és bár sikerült így is fontos eredményeket elérni (pl. roaming-díjak eltörlése), összességében lehettünk volna, és lehetett volna az EP is eredményesebb. Itt azért hozzá kell tennem, hogy az elért sikerek kommunikációját itthon meglehetősen nehézzé teszi a tény, hogy a jelenlegi Fidesz-KDNP kormány semmilyen támogatást nem ad az EP-választáson induló pártoknak. Ebből fakadóan pedig, mivel az MSZP pénzügyileg nehéz helyzetben van, a jó szereplésünk sajnos nem csak rajtunk múlik.

Hazánk vonatkozásában a szereplésünk véleményem szerint kielégítő volt, amit lehetett, és amit szerettünk volna, azt többé-kevésbé elértük. Az uniós források felhasználását például kifejezetten jól allokálta és tervezi a szocialista-liberális, majd a mostani kormányzat. Ugyanis a múltban helyes volt a pénzek jelentős részét infrastrukturális-, míg a következő időszakban gazdaságfejlesztésre fordítani. Persze lehet azon molyolni, hogy a lengyelek például sikeresebbnek tűnnek, mint mi, ám látni kell, hogy náluk közben nem nagyon épült autópálya*. Holott, hosszú távon az alapokba fektetés fontosabb.

*Igaz, hogy infrastrukturális szempontból az időszak kezdetén a lengyelek lényegesen rosszabbul álltak, mint akár mi, akár más felzárkózás előtt álló országok. Azonban fontos megemlíteni, hogy 2008-tól kezdődően Lengyelország is uniós forrásainak jelentős részét gyorsforgalmi utak és autópályák fejlesztésre költötte. Sőt, később a második és harmadik legtöbb forrást is infrastrukturális területek (pl. vasutak és városon belüli közlekedési fejlesztések) kapták.

(Szanyi Tibor, MSZP, EP-listavezető: f: www.magyarhirlap.hu)

Melyek pártjának legfőbb EU-politikai programcéljai? És pontosan miért ezek?

Összesen 50 pontja van európai programunknak, de ebből az öt legfontosabb a következő: 1) európai minimálbért, 2) európai minimum nyugdíjat, 3) női-férfi egyensúlyt az előbbi kettő területén, 4) 25 év alatti teljes foglalkoztatottság (kiemelten szakmunkások), 5) gyermekéhezés megszüntetése.

Ezek mellett szeretnénk még például egységes európai munkatörvénykönyvet is, illetve célként tűztük ki a szakszervezetek európai szintű megerősítését.

Gyakran felmerül a vád az MSZP-vel kapcsolatban, hogy szándékosan visz magyar ügyeket Brüsszelbe. Ennek fényében milyen viszonyt készülnek ápolni a több hazai párt brüsszeli képviselőjével?

Fontos leszögezni, hogy az MSZP soha sem vitt magyar belügyeket Brüsszelbe. Ez a legenda a Tavares-jelentés óta tartja magát, de azt nem mi, hanem a Néppárt, vagyis, a Fidesz saját európai pártcsaládja terjesztette be*. Sőt, ott voltam, amikor az MSZP elnöke külön kérte négy képviselőnket arra, hogy tartózkodjanak minden olyan ügytől, beadványtól, amely hazánkat szankcionálná.

*A Néppárt, mint párt, hivatalosan mindvégig elutasította az európai zöldek által beterjesztett, és az európai szocialisták és liberálisok által kívülről támogatott, Tavares-jelentést. Elvitathatatlan azonban, hogy voltak néppárti képviselők, akik ennek ellenére megszavazták a dokumentumot. A jelentést végül 370 igen, 249 nem és 82 tartózkodik szavazat mellett szavazta meg a parlament.    

Az együttműködés kérdését árnyalja, hogy a szélsőségesek, és most mindegy, hogy őket EU-ellenesnek, EU-szkeptikusnak, vagy radikálisoknak hívjuk, a szavazatok várhatóan 25-30 százalékát meg fogják szerezni május 25-én. De van különbség például olyan pártok, mint a holland PVV és a magyar Jobbik között, mert míg előbbi bevándorlás ellenes, addig utóbbi nyíltan rasszista. A PVV ráadásul bevándorlás ellenesség címén tényeket és valós adatokat használ, amit persze lehet és kell vitatni, de ettől még tény, hogy abban az országban vannak problémák a bevándorlással. A Jobbik esetében viszont ilyenről nem beszélhetünk, lévén, hazánk nem bevándorlási célpont. Tehát, amit ők csinálnak saját állampolgáraikkal, legyenek azok akár zsidók, akár cigányok, az rasszista és kirekesztő.

Összefoglalva: az európai értelemben vett szalonképes pártokkal együtt kívánunk működni – függetlenül attól, hogy egyet értünk-e velük bizonyos területeken vagy sem –, a szalonképtelen rasszista erőkkel, mint például a Jobbik, viszont nem.

Pártja szerint az EU segíti, avagy mélyíti az európai gazdasági válságot?

Igen, a konzervatívok politikája mélyítette a kialakult helyzetet. Hiszen látható, a válság kirobbanása óta mind Európában, mind az EU-ban ők voltak és vannak többségben. Az a megszorításokon alapuló politika pedig, amit ők képviselnek, mára már látható, egyszerűen nem működik. Persze, nem akarom az egész felelősséget a jobboldalra tolni, ezért fontos megemlíteni, hogy az, hogy az ún. eurobonds kibocsátást* az EU minden tagállam számára elérhetővé tette, nem pedig központilag irányította az Európai Központi Bankból, hatalmas hiba volt, és részben ez is hozzájárult a válság eszkalálódásához.

*Eurobonds kibocsátás alatt, és az ezt okozó problémaként, az MSZP listavezetője vélhetően arra gondol, hogy a válság kirobbanásának kezdete óta több tagállam (főleg az eladósodottságban leginkább érintett Spanyolország, Olaszország és Görögország) szorgalmazza olyan eurókötvények kibocsátását, amire az eurozóna egésze vállalna kezességet – ezt azonban sokan, köztük a németek, rendre elutasítják. A gyakorlatban ez úgy nézne ki, hogy a görögök kötvényt bocsátanak ki, vagyis, hitelt vesznek fel, majd ennek teljesítéséért minden más tagállam is kezességet vállal.

Pártja szerint mire van, vagy lenne szükség egy sikeresebb Európai Unióhoz?

Az MSZP szerint a megszorításokat és a növekedést elősegítő modelleket kellene vegyíteni, valamint be kellene vezetni olyanokat, mint például az európai minimálbér, vagy az európai minimum nyugdíj, amiket mi magunk tervezünk. Emellett szükséges lenne még az FTT (financial transaction tax – pénzügyi tranzakciós adó – szerk.) bevezetése, hogy a pénzügyi spekulációt vissza lehessen szorítani.

De itt érdemes elmondani, hogy a nehézségek ellenére az Európa Unió őrületesen nagy siker. Olyan békét és fejlődést hozott a kontinensre, amit korábban nem ismertünk. Ezt kár tagadni. Ezek ugyanis történelmi tényeken alapulnak. Ezért aki azt mondja, hogy az EU rossz és meg kell szüntetni, az nem tudja mit beszél. Nyilván vannak hibák, ezt látjuk mi is, ahogy a fejlődés is érezhetően lassult, ezen pedig változtatnunk kell. De aki szerint az EU, ami az elmúlt évtizedek alatt a világ egyik vezető demokratikus és gazdasági hatalmává nőtte ki magát, haszontalan vagy káros, az el van tévedve.  

Pártja szerint tartogat veszélyt az ún. EU-szkeptikus / EU-ellenes pártok várható EP-választási előretörése? És ha igen-ha nem, pontosan miért gondolja így?

Természetesen tartogat, ezért is szorgalmazzuk mi magunk, a Fideszt kapacitálva, hogy legalább az európai politikai színtéren szorítsuk karanténba a Jobbikot. Összességében viszont fontos kiemelni, hogy a mérsékelt pártok még jó darabig többségben lesznek Brüsszelben, tehát az EU szétverése nagyon messze van ezen erők számára, úgyhogy mindenek ellenére a veszélyt nem kell túl értékelni.

(AZ MSZP EP képviselőjelöltjei)

Az Önök véleménye szerint mi okozta ezen pártok látványos erősödését?

Részben az európai vezetőkre jellemző kettős beszéd, amit Orbán Viktor példája jól illusztrál, hiszen a miniszterelnök Brüsszelben a színfalak mögött mindig mindenben egyetért, mindenkivel parolázik, Budapesten viszont folyamatosan az EU-t szidja. Martin Schulz, az európai szocialisták német Bizottsági elnökjelöltje, ezért is kampányol ennek a hozzáállásnak a visszaszorításáért. Emellett az EU működésének bizonyos hibái és a mérsékelt erők nem megfelelő választói kommunikációja is hozzájárult a szélsőségesek erősödéséhez.

Mi a véleményük a következő EU Bizottsági vezetőről?

A személyes véleményem az, hogy egyaránt Martin Schulz és Jean-Claude Juncker kiváló választás lehet a Bizottság élére. Mindketten az embereke emberei: valódi demokraták, elkötelezettek a pártjuk által képviselt ideológiája iránt, és igazi államférfiak, akik hosszú évek óta bizonyítják, hogy mennyire fontos számukra Európa és az Európai Unió. Természetesen pártom és én is Martin Schulz mellett állunk. Ám, ha esetleg Juncker-t választanák elnökké, akkor sem lesz tragédia, készek vagyunk vele is együtt dolgozni.

Hogyan látják az Unió jövőjét egy 5-10 éves időtávon?

Eddig sokan kádertemetőnek tartották az EP-t, én mégis úgy érzem, hogy a következő ciklus ebben jelentős változást fog hozni, ahogy arról az MSZP listája is tanúskodik. Remek EP lesz a 2014-2019-es, amely lehetőséget teremt majd a mérsékeltek politikai pártok számára, hogy közösen az olyan szélsőséges erőket, mint például a Jobbik, a partvonal szélére küldjék, és újraépítsék a szervezetet. Ezen felül pedig, reményeim szerint, kialakulnak végre az államokon átívelő európai pártok.

DiploMaci

A DiploMaci blog elkötelezett az értelmes külpolitikai közbeszéd megteremtése mellett, aminek érdekében a korábban indult, a magyar pártok külpolitikai stratégiáit bemutató "Választások 2014" rovatunkon belül ismételten kértük pártjaink külpolitikai szakpolitikusait, vagy EP-listavezetőiket, hogy mondják el álláspontjukat hazánk és pártjuk európai uniós stratégiájáról.

Olvassatok minket. Kövessetek minket Facebookon. Osszatok meg minket.

A DiploMaci blog legutóbb a Jobbik általános külpolitikai stratégiájával kapcsolatban találkozott Gyöngyösi Mártonnal, a párt szakpolitikusával, akivel most a május 25-én esedékes Európai Parlamenti választásokról, az Európai Unióról, és a Jobbik által Brüsszelben követni kívánt programról beszélgettünk. Így szó esett például a képviselőik által elért komoly sikerekről, a csatlakozási szerződésünk újratárgyalásáról, az EU elhibázott válságkezeléséről, a baloldal nemzetellenes magatartásáról, valamint az EU jövőjéről.

Hogyan értékeli hazánk, és benne saját pártja eddigi Európai Uniós politizálását?

A Jobbik az előző, 2009-es Európai Uniós választáson komoly áttörést ért el, hiszen az előzetes 1-2 százalékos prognózisok ellenére 15 százalékot ért, amivel három képviselőt (Morvai Krisztina, Kovács Béla, Szegedi Csanád – szerk.) küldhettünk az Európai Parlamentbe (EP). Brüsszelben mind Morvai Krisztina, mind pedig Kovács Béla kimagasló teljesítményt nyújtott. Mindketten valós, és sok esetben máshol meg nem jelenő, az európai választók számára fontos kérdéseket és ügyeket vetettek fel. Morvai Krisztina páratlan szívósságának köszönhető, hogy az európai közvélemény is megismerhette a Gyurcsány-kormány által elkövetett 2006. évi rendőrterror és sorozatos jogtiprások részleteit.  Az pedig Kovács Béla diplomáciai sikere, hogy egy európai nemzeti mozgalmakat tömörítő páneurópai pártot (Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetsége – szerk.) szervezett, ami egy máig egyedülálló vállalkozás a mai Európában, lévén, ez a szervezet nem egy föderatív és központosított Európai Uniós elképzelést, hanem egy valóban tagállamokon átnyúló nemzeti szövetséget képvisel. Ugyancsak óriási siker az a munka, amit Kovács Béla az EU és Oroszország között létrejött energetikai munkacsoport élén végzett. Ez nemcsak a magyar érdekek, de az orosz energiaellátástól döntő mértékben függő európai országok érdekei szempontjából is komoly teljesítmény.  

Általánosságban pedig azt lehet elmondani, hogy a Jobbik megalapítása óta teljesen máshogy gondolkodik hazánk uniós szerepéről, illetve magáról az Európai Unióról, mint az összes többi magyar párt. A rendszerváltó pártok, mint a Fidesz és az MSZP (de korábbról idesorolható a néhai MDF és SZDSZ is), vagy akár az újabb pártok, mint a DK, az Együtt-PM és az LMP, elkötelezett euroatlantista politikát folytatnak, mélyebb integrációban érdekeltek, és az uniós politikájuk láthatóan csak árnyalatokban tér el egymástól. Ezen pártok célja egyértelmű: előmozdítani az uniós érdekeket akár még a nemzeti érdekeink kárára is, vagyis, feláldozni a magyar érdekek képviseletét Brüsszelben.

Ez a hozzáállás szerintünk káros és elfogadhatatlan. Ezzel ellentétesen a Jobbik folyamatosan szorgalmazza az EU-tagságunk felülvizsgálatát, miután a mostani út láthatóan nem járható.

(Morvai Krisztina, a Jobbik EP-választási listavezetője, f: www.mno.hu)

Melyek pártjának legfőbb EU-politikai programcéljai? És pontosan miért ezek?

Fontos megemlíteni, hogy ellentétben a többi párttal a Jobbiknak 2009-ben és most, 2014-ben is van külön európai uniós választási programja. Ennek azért van jelentősége, mert már az EU-csatlakozásunkat felvezető, 2003-as népszavazást megelőzően is kizárólag pozitív kampány folytattak a hazai pártok az EU-val kapcsolatban, mellőzve minden tényleges társadalmi vitát. És ez láthatóan azóta sem változott. Holott sem a választók érzései (az Eurobarometer 2012-ben végzett felmérése szerint a magyar választóknak csak 36 százaléka gondolja azt, hogy jó az uniós tagság; a Századvég 2013-ban végzett felmérése alapján pedig a magyar választók 67 százaléka utasítja el az EU szorosabb integrációját), sem az EU politikájának a fejlődése a Lisszaboni Szerződés óta (nemzeti jogok elvonása a tagállamoktól, költségvetési- és pénzügyi ellenőrzés kiterjesztésére törekvés, stb.) nem indokolja azt, hogy ne tekintsünk kritikusan a szervezetre. A tagságunkról szóló vitától azonban láthatóan a Jobbikon kívül minden párt elzárkózik és ezen mindenképpen változtatni kell, változtatni akarunk.

A Jobbik legfőbb programcéljai a következők: 1) a magyar termőföld védelme a moratórium meghosszabbítása és a csatlakozási szerződésünk újratárgyalása által; 2) a magyar munkavállalói jogok harmonizációja és a munkabérek felzárkóztatása a nyugat-európai szinthez; 3) államadósság újratárgyalása. Hazánk 10 éves tagságáról ugyanis összességében elmondható, hogy kormányaink sem a magyar termőföldet, sem a magyar munkavállalókat, sem az ország gazdasági érdekeit, annak fő teherhordozóit, a hazai tulajdonú kis- és középvállalkozások érdekeit nem képviselték tisztességgel. Az a neoliberális szemlélet, amit a Jobbikon kívül 2004 óta minden párt képvisel Brüsszelben, egyszerűen hagyta és hagyja kizsákmányolni az országot. Ezért kiváltképp szükségét érezzük annak, hogy újranyissuk csatlakozási szerződésünket, és újratárgyaljuk tagságunk feltételeit, mert a mostani állapot világosan hátrányos helyzetben tartja Magyarországot. Hiszen földjeinket minden szabályozás nélkül engedi át külföldieknek, munkavállalóinkat kiszolgáltatja a multinacionális vállalatok kényének-kedvének (ebbe a folyamatba illenek például a kormány stratégiai szerződései, az új munkatörvénykönyve, és a hazai bérszintek), valamint az államadósság kérdésének kezelése, ami arra készteti hazánkat, hogy hitelért és a hitel finanszírozásáért cserébe gazdasági diktátumokat fogadjon el Brüsszeltől vagy más nyugati központoktól.

Milyen viszonyt készülnek ápolni a több magyar párt brüsszeli képviselőjével?

Még kritikusaink is elismerik, hogy a Jobbik politikáját a magyar politikai kultúrától teljesen idegen konstruktivitás jellemzi. Vagyis soha nem azt nézzük ki nyújtott be egy javaslatot, hanem azt, hogy mi annak a tartalma. Ezzel a magatartásunkkal kellőképpen zavarba is hozzuk ellenfeleinket, hol az egyik fél kreatúrájának néznek bennünket, hol a másikének. Holott csak a programunknak megfelelően tesszük a dolgunkat, és a nemzeti érdek et szem előtt tartva hozzuk meg a döntéseinket. Ezt a hozzáállásunkat az Unióban is képviseljük. Brüsszelben a nemzeti érdekeink képviselete mellett döntő érv a mérlegelésnél az is, hogy a javaslat közelebb viszi-e az Európai Uniót a Nemzetek Európájának koncepciójához, vagy eltávolítja-e onnan. Ami közelebb viszi, abban partner lesz a Jobbik.

Fontos azt is leszögezni, hogy a Jobbik továbbra sem kíván olyan hazai balliberális politikai közösség által gyakorolt káros, nemzetáruló politikát folytatni, hogy a belpolitikai csatározások és küzdelmek színterét Brüsszelre és Strasbourgra is kiterjeszti, ha az számára minimális belpolitikai haszonnal jár.

A szocialisták példát vehetnének a románokról: a Victor Ponta kontra Traian Basescu csörte (Victor Ponta szocialista miniszterelnök meg akarta buktatni Traian Basescu jobboldali elnököt, mondván, az visszaél a hatalmával – szerk.) idején a román EP-képviselők is mozgósíthatták volna a pártszövetségeiket pro és kontra, de nem tették, hiszen tudták, hogy ez árt a hazájuknak. Otthon persze egymás torkát szorongatják, mint nálunk is, de külföldön tudnak összezárni.    

(Gyöngyösi Márton, f: www.bakonyihirmondo.hu)

Pártja szerint az EU segíti, avagy mélyíti az európai gazdasági válságot?

Határozottan és egyértelműen mélyítette. Az unió vezetői nem értetették és nem értik a válság pontos okait, így a megoldást sem tudják megtalálni. Az a neoliberális gazdaságpolitika és válságkezelési mód, amit az Egyesült Államok, az Európai Unió, az IMF és még sok más nyugati hatalom és szervezet képvisel, ami elsősorban a megszorításokon alapszik, tévedés. Éppen ezért lenne szükség egy olyan új modell bevezetésére, amely növeli a munkahelyek számát és a keresletet, vagyis, ami beindítja végre a valós termelést és beruházásokat. Egyszer és mindenkorra el kell mozdulnunk a spekulációra és a tőkés, multinacionális társaságok érdekein alapuló gazdasági fejlődéstől, visszatérve a munkaalapúhoz.

Pártja szerint mire van, vagy lenne szükség egy sikeresebb Európai Unióhoz?

Felfogásuk szerint nemzetállamok Európájára van szükség, tehát egy a mostani föderatív és központosító szerveződési elvvel ellentétes, konföderatív modellen alapuló Európai Unióra, ahol minden tagállam egymással egyenrangú szinten képviselheti saját polgárainak érdekeit.

Pártja szerint tartogat veszélyt az ún. EU-szkeptikus / EU-ellenes pártok várható EP-választási előretörése? És ha igen-ha nem, pontosan miért gondolja így?

Nem gondolom, hogy veszélyt tartogatna, maximum a jelenlegi rendszert fenntartani akaró politikai elitek számára. Az ún. EU-szkeptikus pártok ugyanis a mostani káros folyamatok lassítását, majd visszafordítását célozzák, amiben köztünk teljes az egyetértés. A pontos megoldási javaslatokban, módszerekben persze van különbség, ez tény, az alapvető problémák meghatározásában azonban nincsen.

Az Önök véleménye szerint mi okozta ezen pártok látványos erősödését?

Az, hogy ezek a pártok nevezték nevén először azokat a problémákat, amiket az európai választók jó ideje látnak. Ennek köszönhetően pedig – reményeink szerint – hatalmas áttörése várható az euroszkeptikusoknak. Ha így lesz, akkor végre lehetőséget kapunk arra, hogy önálló frakcióval jelenjünk meg Brüsszelben, amit az uniós vezetők eddig szándékosan gátoltak.

A Gyöngyösi Márton által említett önálló frakció a részben Jobbik alapította Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetségének törekvése, hiszen a legtöbb EU-szkeptikus párt már tagja valamilyen létező brüsszeli politikai pártnak (például az EFD-nek, vagy az ECR-nek), míg a Jobbik nem. Ezzel kapcsolatban röviden kitértünk rá, ahogy a Jobbik és a nyugati európai radikálisok között, úgy magában a nyugati európai radikálisok között is vannak ideológiai törésvonalak. De ennek ellenére várható együttműködés a nyugati és keleti radikálisok között. Ám arról, hogy pontosan lesz-e, és ha igen, milyen szinten, Gyöngyösi Márton szerint még korai beszélni, először meg kell várni a választást.

(A Jobbik EP-választási plakátja, f: www.vastagbor.blog.hu)

Mi a véleményük a következő EU Bizottsági vezetőről?

Lesújtó. Az EU személyzeti politikáját elnézve azonban ez nem meglepő, hiszen a Bizottság vezetője szinte mindig, ahogy nagyon sok európai parlamenti képviselő is, a tagállamok politikai elitjének kiöregedett és elhasznált, rosszabb esetben korrumpálódott, bukott tagja, akiknek se hatalma, se befolyása, se karizmája, sem pedig víziója nincsen. Ebben pedig a Romano Prodi és José Manuel Barroso fémjelezte vonalat tökéletesen továbbviheti Schulz vagy Juncker.

A Bizottsági elnököt jellemzően a legnagyobb európai uniós frakcióval bíró politikai párt adja, amely idén úgy néz ki, hogy ’99 után talán megint a szocialisták lehetnek, bár a verseny nagyon kiélezett. A jelöltek személye mindenesetre ismert: a szocialistákat a német Martin Schulz, a konzervatívokat a luxembourgi Jean-Claude Juncker, a liberálisokat a belga Guy Verhofstadt, a zöldeket a német Ska Keller és a francia José Bové, míg a radikális baloldalt a görög Alexis Tsipras képviseli.

Hogyan látják az Unió jövőjét egy 5-10 éves időtávon?

Ha őszinte akarok lenni, akkor ebben a formában mi nem látjuk az EU jövőjét.

Úgy véljük, hogy egy olyan szervezetnek, amely kizsákmányolja kisebb befolyással bíró tagjait és, amely ezzel párhuzamosan egy szűk brüsszeli elit kiszolgálásán dolgozik, valamint már jó ideje semmilyen értelemben nem fejlődik, nincsen esélye arra, hogy túléljen. És nemhogy öt vagy tíz éves időtávon, de még kettőn sem. Éppen ezért tartjuk fontosnak, hogy szövetségeseinkkel karöltve, remélhetőleg markánsan megerősödött brüsszeli jelenléttel, megkezdjük az EU eddig elodázott káros folyamatainak lassítását, majd visszafordítását, hogy végre a magyarok is jól járhassanak a tagsággal.

DiploMaci

A DiploMaci blog elkötelezett az értelmes külpolitikai közbeszéd megteremtése mellett, aminek érdekében a korábban indult, a magyar pártok külpolitikai stratégiáit bemutató "Választások 2014" rovatunkon belül ismételten kértük pártjaink külpolitikai szakpolitikusait, vagy EP-listavezetőiket, hogy mondják el álláspontjukat hazánk és pártjuk európai uniós stratégiájáról.

Olvassatok minket. Kövessetek minket Facebookon. Osszatok meg minket.

Az új Európa pontosan olyan megosztott Oroszországgal kapcsolatban, mint a régi, és ez negatív következményekkel jár mindenki számára.

A Baltikum és a Fekete-tenger közti földrajzi területet több névvel is illették már: a második világháború „vérmezői”, a hidegháború „csatlós államai”, a poszt-szovjet időszak „ex-kommunista” országai, és nagy részükre igaz lett az Európai Unió „új tagállamai” megszólítás is. A 2003-as iraki háború előtt az akkori amerikai védelmi miniszter, Donald Rumsfeld elismerően szólt az „új Európa” amerika-párti hozzáállásáról, szembeállítva azt a „régi Európa” szemléletmódjával (akik alatt ekkor Franciaországot és Németországot értett). Jacques Chirac francia elnök meg is szidta a keletieket, hogy „elszalasztottak egy nagyszerű lehetőséget a csöndben maradásra”.

A megnevezésnek azonban most újra változnia kell az ukrán helyzet folyományaként. Vlagyimir Putyin revansizmusára adott válaszában Rumsfeld új Európája rendkívüli hasonlóságot mutat a régivel: erős megosztottság tapasztalható észak és dél között. Lengyelország és a három balti állam már-már háborút kiált, és úgy vélik, Oroszország visszavonhatatlanul felborította a hidegháború utáni nemzetközi rendet. Bulgária és Magyarország viszont azok táborát erősíti, akik ellenzik a kemény szankciók bevezetését, és remélik, hogy valamilyen módon visszaállnak a normális kapcsolatok Oroszországgal.

(f: www.economist.com)

Ezt a skálát felfoghatnánk akár a normalitás üdvözítő jeleként is, ha a tét nem lenne ilyen magas. Kelet-Európa megosztottsága ugyanis leképezi a teljes EU-t is. Nem mondja már senki a keletieknek, hogy fogják be a szájukat, sőt, még Franciaország is nekik teszi a szépet. Ám ha az oroszokhoz legközelebb lévő államok, akiknek közvetlen tapasztalataik vannak a szovjet okkupációról, sem tudnak megegyezni a szankciók kérdésében, akkor miért kéne másoknak veszélyeztetniük a még mindig gyengélkedő gazdaságaikat?

A nyolc keleti országot tagállammá tevő 2004-es EU bővítés 10. évfordulóján az ukrán események reményt keltenek, hogy itt is eljön a biztonság és megszilárdulhat a demokrácia. Gazdasági szempontból Kelet-Európa egy figyelemre méltó sikertörténet, ahol a nyugati kapitalizmus és az olcsó, képzett munkaerő kombinálásával sikerült a régiót Németország exportgépezetébe integrálni. A vásárlóerőt tekintve Prága és Pozsony jelenleg gazdagabb, mint régi birodalmi fővárosuk, Bécs. Egy lengyel és szlovák agytrösztök által kiadott (és az Economist által véleményezett) riport így foglalta össze a jelenséget: „Történelme során Közép-Európa még soha nem volt ennyire szabad, biztonságos és sikeres”. Hozzátette még azt is, hogy ennek fényében a régiónak asszertívabban kellene hozzászólnia az európai témák teljes palettájához.

Ez kiváló ötlet – a probléma csak az, hogy még a Visegrádi Négyeket alkotó Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország is megosztott Ukrajna kérdésében. Vegyük csak például a nem rég újraválasztott magyar miniszterelnök, Orbán Viktor eheti nyilatkozatát, amelyben követelte, hogy Ukrajna biztosítsa az ott élő magyar kisebbségnek a kettős állampolgárságot, a közösségi jogokat és az „önigazgatás jogát”. Kijevből nézve úgy tűnik, hogy a keleti orosz destabilizációt most ötvözhetik a magyar etnikai feszültségkeltéssel nyugaton. Donald Tusk, lengyel miniszterelnök „nyugtalanítónak” nevezte a nyilatkozatot.

A megosztottság egyik oka az Oroszországtól való kereskedelmi függés, legfőképp az energiahordozók tekintetében. Bulgária például, amely sokszor tűnik úgy, mint ha a Kreml trójai falova lenne az EU-ban, teljes mértékben az orosz gáztól függ. Lelkesen támogatta a Déli Áramlatot is, hogy segítségével orosz gázt szállíthassanak Európába, megkerülve Ukrajnát. Emellett Bulgária megpróbál kiskaput találni az EU versenyjogi szabályain, az ún. harmadik energiacsomagon is, amely kötelezné a szolgáltatókat, hogy nyissák meg a vezetékeket a riválisaik előtt is. Ausztria szintén heves támogatója a tervezett déli vezetéknek. A Világkereskedelmi Szervezetnek (WTO) benyújtott orosz jogi kereset ellenére azonban úgy tűnik, hogy a bizottság nem fogja engedélyezni a megépülését.

Az EU jelenleg a „harmadik szakaszbeli” Oroszország elleni szankciókról tárgyal, ami a magánszemélyekről az általános gazdaságra helyezné a nyomást. Az erőteljes európai ellenállást látva Amerika a „sebészi szike” használatának ötletét részesítené előnyben: az új szankciók érintetlenül hagyhatnák a meglévő gázipari szerződéseket, de megakadályoznák az újak létrejöttét, például a nyersanyaglelőhelyek felkutatásának körében. Vagy a résztvevő országok betilthatnák a fejlett haditechnológiák exportját. A terv kritikusai szerint azonban Oroszország ezen lépésekre valószínűleg „hentesbárddal” válaszolna.

Azonban a függés nem ad teljes mértékben magyarázatot a megoszló álláspontokra. Vannak olyanok, mint például Litvánia, akik szintén nagymértékben függenek Oroszországtól, mégis hangos ellenzői Putyin agressziójának. A történelemnek nagy szerepe van. A Baltikum számára – ahol nagyszámú orosz kisebbség él – a két opció nem a szankciók és a tétlenkedés, hanem a szankciók és a teljes megszűnés. Lengyelország szintén el lett már törölve nagyobb szomszédai által a múltban. Érdekes, hogy az 1956-os és 1968-as felkeléseket eltipró szovjet tankok emléke nem helyezte a keményen felszólalók körébe Magyarországot és Csehországot. Az ő álláspontjukat gyenge intézményrendszerük, korrupció, kétes orosz pénzek és agresszív Kreml propaganda ártalmas keveréke okozhatja.

Nem olyan gyengék, mint hiszik

Mindezek ellenére az európai államok jóval erősebbek, mint azt gondolják. Putyin lehet, hogy egy cinikusan okos taktikus, de nincs se egy olyan vonzó ideológia a háta mögött, amivel párbajra hívhatná a liberális demokráciákat, se kellő nyersanyagháttere, hogy megindítson egy elhúzódó gazdasági háborút.

Radek Sikorski, lengyel külügyminiszter szerint Európa számos legerőteljesebb eszköze már készen áll, csupán megfelelően kellene felhasználni őket. A harmadik energiacsomag teljes bevezetése, valamint a gáz és elektromos összekötő-hálózatokba való befektetés létrehozna egy ellenálló belső európai energiapiacot, és kicsorbítaná az orosz gázfegyvert. Tusk egy energiaunió ötletét vetette fel, aminek része lenne az orosz árakról való központi alkufolyamat is, ahogy ez már működik az urán esetében. Ezeken felül az európaiak tovább erősíthetnék a már létező korrupcióellenes törvényeik betartatását, főleg ha kétes orosz céghálózatokról van szó.

Ahhoz, hogy az ilyen lépéseknek hatása legyen, nem szükséges új jogszabályokat alkotni. És hogy komoly elhatározottságot mutasson, az EU az e havi választások után betölthetne egy komoly pozíciót Brüsszelben egy erős és kompetens kelet-európaival (mondjuk Sikorski-val). Ez sokat tenne azért, hogy eloszlassa a vasfüggöny árnyát, és hogy egyértelmű üzenetet küldjön Putyin számára.

Fordítás: Mészáros Tamás

Forrás - The Economist, Charlemagne: The eastern blockage

Először a Krím, most meg úgy néz ki, hogy a donyecki régió. Oroszország mostanában megállás nélkül kérdések elé állítja a nemzetközi közösséget, a válaszok minőségéről és időzítéséről pedig megoszlanak a közép-kelet európai vélemények. Ilyen szituáció ugye az általunk is elemzett közös európai energiapolitika kialakításának szükségessége, azonban adja magát, hogy egy ennél még közvetlenebb problémával is foglalkozzunk, mégpedig a konfliktus katonai, biztonságpolitikai vonulatával.

Ha cinikusan akarjuk kezdeni, akkor azt mondhatjuk, hogy a jelenlegi keleti helyzetnek legjobban a NATO „örülhet” – nincs még egy olyan szervezet, amely ennyire rászorult volna arra, hogy találjon egy olyan ellenségképet, konfliktust, ideológiát, amellyel szemben úgymond újrahatározhatja magát. A hidegháborús időkben, a szovjet fenyegetés ellen létrehozott Észak-Atlanti Szövetség erőképe sokat csökkent az elmúlt évtized terrorizmus ellen folytatott harcaiban, ráadásul ezen aktív missziói lassan a végéhez érnek. Mi sem szemlélteti jobban a múltbeli szembenálláshoz való visszatérést, mint a retorika alakulása: Anders Fogh Rasmussen, a szövetség főtitkára a közelmúltban a védelmi kiadások növelésére sarkalta az európai tagállamokat. Mindez teljesen szembemegy az elmúlt évek gazdasági válságának terheivel küzdő politikákkal, amelyek során főleg arra próbáltak választ keresni a tagállamok vezetői, hogy hogyan lehet minél kisebb hadászati költségvetésből szinten tartani a védelmet a NATO-n belül. Mindezekre jó példa a drónprogram elterjedése, az általános katonai sorozás egyre több államban való eltörlése, és helyette a kis létszámú, hivatásos haderő alkalmazása, vagy akár a közös NATO missziókból való egyre elterjedtebb kifarolás esetei. Lássuk be, az EU tagállamai szeretik a biztonságot, azonban kifejezetten utálnak költeni rá. A Stockholm International Peace Research Institute (SIPRI) adatbázisa alapján látható: amíg például Oroszország, ha az aktuális GDP értékeket vesszük, 2008 óta körülbelül 0,8 százalékkal költött többet költött idén hadi kiadásokra – és a többi felemelkedő nagy gazdaság, így Brazília, India, Kína is legalább szinten tartja ezen költségvetését – addig nyugat- és közép-kelet európai országaiban csökkenő trend az általános.

(Kevesli a hozzájárulásokat - Anders Fogh Rasmussen, f: theguardian.com)

Könnyen gondolhatnánk, hogy a határaink mellett zajló konfliktus fenyegető árnya új mederbe tereli politikusaink hozzáállását, azonban úgy tűnik, ez nem ennyire egyértelmű. Bár a NATO elvárás a GDP 2 százalékát irányozza elő ideálisként, Robert Fico a hétvégén kijelentette, Szlovákia nem kíván többletforrásokat csatornázni a védelmi szektorba, ezen véleményéhez pedig csatlakozott Ante Kotromanović horvát védelmi miniszter is. Véleményük szerintük az ehhez szükséges pénzek a jelenlegi gazdasági helyzetben egyszerűen nem állnak rendelkezésre, még akkor is, ha 2013-ban államaik GDP-jük „csupán” 1 és 1,6 százalékát fordították ilyen célokra. Összehasonlításképpen: Magyarországon ez az érték 0,9 százalék, míg a NATO európai tagjainak átlaga 1,6 százalék. Valószínűsíthető tehát, hogy a közeljövőben a kiadások nem fognak szignifikánsan nőni ezen a területen, hacsak a konfliktus Ukrajnában nem eszkalálódik egy számukra is kritikus szintre, mondjuk nyílt háború esetén.

Természetesen mondhatnánk, hogy nincs ezzel baj, hiszen több közeli és távolabbi konfliktust „átvészelt” már a közép-kelet európai régió úgy, hogy spórolt a védelmi költségvetésen, és potyautasként élvezte NATO adta előnyöket. Ha ezt a stratégiát folytatnák, akkor viszont logikus lenne, ha most azt tapasztalnánk, hogy akárcsak a balti államok, az itteni országok is amerikai katonai jelenlétet várnának a jelenlegi fejlemények okán. (Ami egyben a 1997-es Oroszországgal kötött NATO alapokmány újragondolását is jelentené, hiszen ez kimondta, hogy a szövetség nem tervezi katonák telepítését a Szovjetunió összeomlása után csatlakozott tagállamokba). Azonban úgy tűnik, még erre sincs mindenhol igény: a csehek például kifejezetten ellenzik, hogy amerikai katonák állomásozzanak a területükön, mégpedig a történelmi-szovjet emlékekre hivatkozva. A lengyeleknél – szorosabb nyugati pozíciók miatt – más a helyzet:

(Sima landolás – 600 amerikai katona érkezik lengyel bázisokra, f: bbc.co.uk)

Se pénz, se geográfiai támogatás tehát: nagyon úgy tűnik, hogy a közép-kelet európai régió nem tekinti a mostani ukrán konfliktust olyan mértékűnek, amiért érdemes lenne kiterjeszteni a NATO védőernyőjét. Ez könnyen fakadhat abból az egyszerű tényből, hogy az itteni országok kisebbségeinek elenyésző százaléka orosz nemzetiségű – nem úgy, mint a Baltikumban – így nem gondolják, hogy a helyzet rájuk is közvetlen hatást fog gyakorolni. Azonban érdemes lenne átgondolniuk azt is, hogy pont abban a helyzetben, amikor ők is egyre limitáltabb forrásokat tudnak csak védelmi kiadásokra fordítani, a nyugati szövetségesek is egyre vonakodóbban fogják támogatni és elnézni a „potyautas” helyzetben lévőket. Ráadásul, még ha igazuk is lesz abban, hogy a konfliktus megáll az ukrán határnál, nem kétséges, hogy legalább a jelenlegi, NATO által nyújtott védelmi szintre szükségük van, így az eddigi jó kapcsolatokat fenntartandó talán érdemesebb lenne egy kooperatívabb hangnem megütése.

Mészáros Tamás

Az MCC Neighbourhood Dialogues ötletgazdájával és főszervezőjével, Légrádi Zsófival beszélgettünk a márciusi szakmai konferenciájuk szervezésével és lebonyolításával kapcsolatos sikerekről, nehézségekről, a résztvevő politikusok hozzáállásáról és a rendezvény legfőbb megállapításairól. Ezek mellett azonban szóba került, hogy ha sikerül ismét olyan csapatot gyűjteni, mint a mostani, valamint, ha a támogatók a jövőben is látnak fantáziát a "szomszédolásban", akkor az MCC révén a magyar egyetemisták, szakemberek és politikusok a szlovák után, romániai társaikkal is elbeszélgethetnek az országainkat érintő legfontosabb társadalmi és politikai kérdésekről.

Ahhoz képest, amit terveztetek, és ami végül megvalósult, összességében milyennek ítéled az MCC Neighbourhood Dialogues szakmai konferencia által elérteket?

Légrádi Zsófi: Összességében elégedett vagyok, és bár mindig vannak dolgok, amin lehetne javítani, azt gondolom, hogy szinte minden úgy alakult, ahogy előzetesen elterveztük. Nagy örömünkre szolgált, hogy az anyagi problémáink a Visegrad Fund-nak köszönhetően megoldódtak, és így olyan módon és minőségben tudtuk vendégül látni a szlovák résztvevőket, ahogy azt korábban elképzeltük.

Az előzetesen meghatározott szakmaiságot sikerült a konferencia során végig tartani, vagy voltak esetek, amikor a közérthetőség miatt ebből szerinted kicsit le kellett adnotok?

Légrádi Zsófi: A konferencia során végig a szakmaiság uralkodott, valamennyi előadónk nagyon színvonalas előadást tartott. Ez részben annak köszönhető, hogy Spéder Zsolt volt szakmai kérdésekben a tanácsadónk, ő ajánlotta figyelmünkbe a szlovák előadóinkat, és családpolitikai témában ő tartotta a vitaindító előadást. Jóllehet a résztvevők jelentős részének nem volt előképzettsége a demográfiai kérdéseket illetően, úgy érzékeltem, hogy a másnapi workshopok során sikerült beépíteni a beszélgetésekbe az előző nap folyamán elhangzottakat.

(Légrádi Zsófi ötletgazda-főszervező, f: MCC-ND via Facebook)

Adja magát a kérdés, hiszen gyakorló politikus is tiszteletét tette a konferencián, hogy szakmailag mennyi probléma adódott abból, hogy őket a felkérés a választások előtt érte?

Légrádi Zsófi: A választások közelgő időpontja okozott némi problémát, mivel ennek köszönhetően a terveinkkel ellentétben nem sikerült valamennyi politikai oldalról előadót szereznünk. Ez természetesen bizonyos szempontból sajnálatos, hiszen érdekes lett volna a különböző pártok családpolitikával kapcsolatos álláspontját egy szakmai konferencia keretében összevetni. Másrészt viszont így nem okozott problémát a konferencia szakmai színvonalának megőrzése, hiszen Szél Bernadett, aki a családpolitikai kerekasztal-beszélgetés egyik résztvevője volt, maga is demográfus kutatóként dolgozott korábban a KSH Népességtudományi Kutatóintézetében.

Meglátásod szerint mik voltak a három panel főbb megállapításai? Egyáltalán sikerült egyértelmű végkövetkeztetésekre jutni a területeken?

Légrádi Zsófi: A családpolitikai kerekasztal-beszélgetésből az derült ki, hogy kutatói szinten konszenzus uralkodik a hatékony családpolitika kérdését illetően. Kérdés, hogy ha ez így van, miért olyan nehéz átültetni ezeket a megoldásokat a politika színterére? A legnagyobb probléma éppen az, hogy a pártok családpolitikai stratégiája jelentősen eltér egymástól – részben ideológiai különbségekből adódóan – és ezért kormányzati ciklusonként lényegesen változnak a családpolitikai intézkedések (pl. családi adókedvezmény versus családi pótlék kérdése, a gyed ideje). Így azonban nagyon nehéz a családoknak hosszú távon tervezni. Fontos lenne, hogy ebben a kérdésben a pártok között is konszenzus alakuljon ki.

Ami a nyugdíjrendszer reformját illeti már bonyolultabb a helyzet, hiszen a kutatók álláspontja is különböző. Gál Róbert például amellett érvelt nagyon meggyőzően, hogy fel kellene ismerni a gyermekek száma és a szülők időskori nyugdíja közötti, a jelenlegi rendszerben csak közvetett módon fennálló összefüggést, és egy hatékonyabban működő nyugdíjrendszer kialakítása érdekében a gyermekszámot és a gyermeknevelésbe fektetett pénzt/energiát is figyelembe kellene venni. Az öngondoskodás sem megoldás hosszú távon, hiszen egy demográfiai problémákkal küzdő, elöregedő, fogyó társadalomban a piac sem működik olyan módon, hogy az öngondoskodás feltételeit megteremtse.

Számomra mégis úgy tűnt, hogy a legnehezebben a migráció kérdésével kapcsolatban lehet végső következtetéseket levonni, előadóink is inkább a tényekre, a mérhető statisztikai adatok bemutatására szorítkoztak.

Valóban kimutatható volt az előzetes feltételezés, hogy egyezés mutatható ki a két ország, Magyarország és Szlovákia demográfiai folyamataiban?

Légrádi Zsófi: Alapvetően igen, bár a szlovákoknál valamennyivel magasabb a termékenységi mutató, mint nálunk, ennek megfelelően az öregedési indexük is alacsonyabb valamivel, mint a hasonló magyar mutatószám. Ez már csak azért is érdekes, mert, ahogy szlovák előadónktól, Boris Vano-tól megtudhattuk, a szlovák kormányoknak nem is volt eddig családpolitikai stratégiájuk. A szlovákok mobilabbak, mint a magyarok, ebben azonban fontos szerepet játszik Csehország közelsége és, hogy a majdnem azonos nyelv következtében az ország könnyen elérhető célpont a szlovákoknak, míg a magyarok számára nincs ilyen alternatíva.

(Az MCC Neighbourhood Dialogues szervezőcsapata, f: MCC-ND via Facebook)

A konferencián elhangzott, hogy a magyarok kevésbé mobilak, mint a környező országok lakosai, ez minek tudható be? Valamint, ha már ez a helyzet, akkor ebben figyelhető meg változás?

Légrádi Zsófi: Danusa Jurcova és Sík Endre is hangsúlyozta, hogy az elvándorlásra vonatkozóan nem igazán állnak rendelkezésre megbízható statisztikai adatok, így Szlovákiában például a jelenlegi adatok szerint több a bevándorló, mint az elvándorló, amely egyrészről nehezen hihető, másrészt senki nem gondolta volna ezt előzetesen. 2011-ben ráadásul a legtöbb bevándorló Magyarországról érkezett. Annyi bizonyos, hogy az európai uniós csatlakozás óta mind a két országban jelentősen megnőtt a munkaerő-emigránsok száma, ebben nincs jelentős különbség a két ország között.

Az előző interjúban beszéltük, hogy a konferencia kiemelten egyetemistáknak szól, mennyire sikerült őket aktivizálni? Egyáltalán hogyan alakult a részvétel, számokban és aktivitásban?

Légrádi Zsófi: Szlovák részről részben a partnerszervezeti kapcsolatainknak köszönhetően nagyon nagy volt az aktivitás, jelentős túljelentkezés alakult ki. De a budapesti program túlkínálat ellenére a magyar egyetemisták száma is elérte az általunk tervezett létszámot, így összesen körülbelül 50 résztvevője volt a konferenciának.

Már a mostani rendezvény szervezésekor felmerült, hogy sikeres lebonyolítás esetén sorozatot szeretnétek indítani a Neighbourhood Dialogues-ból, erre most milyen esélyeket látsz?

Légrádi Zsófi: A konferencia sikere arra ösztönöz minket, hogy folytassuk a „szomszédolást”. Bízunk benne, hogy az idei rendezvény sikeres megvalósítása növeli az esélyeinket, amikor ismét szponzorkeresésbe, illetve partnerszervezeti kapcsolatok kialakításába fogunk. Fontos szempont a szervező csapat kérdése is: idén Pleszel András főszervező társammal szerencsénk volt, mert egy nagyon lelkes csapat jött össze, akik nem sajnálták az idejüket, energiájukat erre áldozni. Ha jövőre is sikerül egy hasonlóan elkötelezett szervező csapatot összehozni, akkor jó eséllyel sor fog kerülni a második Neighbourhood Dialogues konferenciára, amelynek keretében több mint valószínű, hogy román egyetemistákat látnánk vendégül, hogy megvitassunk egy mind a két országot érintő fontos témát.

DiploMaci

A DiploMaci blog az MCC Neighbourhood Dialogues hivatalos médiapartnere.

Amikor még tavaly decemberben leültünk a Mathias Corvinus Collegium két tagjával beszélgetni, korántsem volt biztos, hogy az általuk szervezés alatt álló szakmai konferencia egyáltalán megvalósul. Kis szerencsével és sok-sok munkával azonban a rendezvény, amit a szervezők a jövőben sorozattá szeretnének növeszteni, idén márciusban létrejött. Neves vendégek, politikusok, fiatal és lelkes hallgatóság, valamint egy nagyon aktuális téma, amely Magyarország mellett külföldi résztvevőként jelen lévő Szlovákiát is húsba vágóan érinti, ez volt az első MCC Neighourhood Dialogues.

Az MCC Neighbourhood Dialogues konferenciasorozat első kétnapos rendezvényére „Slovak-Hungarian Conference on Demography” címen a Visegrad Fund támogatásával 2014 márciusában került sor. A konferencia első napján magyar és szlovák előadók különböző demográfiai kérdéseket három szemszögből közelítették meg: termékenység és családpolitika, elöregedő társadalom és nyugdíjrendszer, valamint migráció. A különböző egyetemekről érkező szlovák és magyar fiatalokból álló hallgatóság a konferencia második napján kiscsoportos beszélgetések formájában vitatta meg az előző nap elhangozottakat, amely lehetőséget adott nemcsak személyes kapcsolatok kialakítására, hanem a szomszédos ország demográfiai problémáinak mélyebb megismerésére is. A konferenciát Rastislav Káčer, Szlovákia magyarországi nagykövete, valamint Prőhle Gergely, a Külügyminisztérium EU kétoldalú kapcsolatokért, sajtóért és kulturális diplomáciáért felelős helyettes államtitkára nyitotta meg.

A rendezvény első panelbeszélgetése a két ország meglehetősen rossz termékenységi mutatói (Magyarország 1,2; Szlovákia 1,5) és csökkenő születésszámok trendjének megfordítására irányuló családpolitikák körül forgott. Vitaindító előadásában Spéder Zsolt, a Népességtudományi Kutatóintézet igazgatója hangsúlyozta, hogy Magyarországon a családok többsége még mindig átlagban két gyermeket szeretne, de csak kisebb részük tudja tervét valóra váltani. Spéder szerint a gyermekvállalás olyan alapvető emberi szükséglet, hogy akár az emberi jogok közé is be lehetne emelni a gyermekvállaláshoz való jogot. A kerekasztal-beszélgetés során Szél Bernadett, az LMP társelnöke kifejtette, hogy a gyermekvállalást elsősorban a kisgyermekes anyák munkaerőpiacra való visszajutását segítő intézményrendszer erősítése révén lehetne ösztönözni. Például a bölcsődei, óvodai helyek, családi napközik számának növelésével, valamint kiszámítható, állandó változásoktól mentes családpolitikára lenne szükség, amely lehetővé teszi a családoknak a hosszú távú tervezést. Spéder Zsolt hozzátette, hogy a gyermekvállalás szempontjából fontos a családon belüli munkamegosztás is, vagyis, hogy a férfiak is kivegyék a részüket a háztartási munkából. Boris Vano, a szlovák Demográfiai Intézet igazgatója szerint Szlovákiában az a legnagyobb probléma, hogy a kormányoknak nem volt, és továbbra sincs kidolgozott családpolitikai koncepciója.

A második panelben Viera Pilinska, a szlovák Demográfiai Kutatóintézet munkatársának előadásából kiderült, hogy míg 1980-ban négy idős jutott tíz gyermekre Szlovákiában, ez az arány 2012-re az idősek számának növekedésével már több mint duplájára emelkedett. Szlovákia öregedési indexe azonban még így is kedvezőbb a magyar mutatószámnál, amely szerint Magyarországon tizenegy idős jut tíz gyermekre. György László, a BME tanára nyugdíjrendszerekről tartott előadásában kifejtette, hogy Magyarországon az elöregedés felgyorsulása mellett az is veszélyezteti a jelenlegi nyugdíjrendszer fennmaradását, hogy az aktív korúak egy jelentős része nem dolgozik. Gál Róbert, a Népességtudományi Kutatóintézet vezető kutatója azt hangsúlyozta, hogy a nyugdíjrendszer az adófizetőkben azt a képzetet kelti, hogy az időskori nyugdíjukat biztosítják a nyugdíjjárulék befizetésével, miközben valójában ugyanúgy a „szüleiket” tartják el ezekkel a járulékokkal, mint hajdanán, a modern nyugdíjrendszerek bevezetése előtt. Valójában a nyugdíjrendszerekről elsősorban nem az aktív korú és az idős korosztály viszonylatában kellene gondolkodni, hanem az életpálya finanszírozását egységben kellene szemlélni. E logika szerint hatékonyabb (és igazságosabb) nyugdíjrendszert lehetne elérni a gyermekszám és a gyermekek nevelésébe fektetett idő és pénz figyelembevételével.

Az utolsó panel két előadója, Sík Endre, a TÁRKI vezető kutatója, valamint Danusa Jurcova, a szlovák Demográfiai Kutatóintézet kutatója egyetértettek abban, hogy a migrációval kapcsolatos kutatásokat a mai napig megnehezíti a megbízható adatok hiánya. A jelenlegi statisztikai bürokrácia következménye, hogy jóval nagyobb hangsúly van a bevándorláson (mivel erről rendszerint több adat áll rendelkezésre), mint az elvándorláson, amely Magyarország és Szlovákia jövője szempontjából is meghatározó. Sík Endre érdekes kutatásról számolt be, mely szerint régiós összehasonlításban nézve a magyarok kevésbé mobilak a szlovákokhoz vagy az ukránokhoz képest. Schöpflin György, történész, politológus, a Fidesz európai parlamenti képviselője az Európai Unió szemszögéből világította meg a migráció kérdését, bemutatva más uniós országok tapasztalatait.

A konferenciát követő sok pozitív visszajelzés, mind szlovák, mind magyar oldalról, megerősítésként szolgált arra, hogy érdemes folytatni a projektet: jövőre valószínűleg Románia kerül majd sorra.

DiploMaci