A legfrissebb statisztikai adatok alapján Nigéria átvette a vezető szerepet Dél-Afrikától, amivel Afrika legnagyobb gazdasága lett, legalábbis, ami a bruttó hazai termék, a GDP alapú számítást illeti. A hírnek azonban nem sokáig örülhetett Goodluck Jonathan, Nigéria első embere, mert a pozitívnak ható gazdasági fejleményeket beárnyékolja a Boko Haram iszlamista terrorszervezetnek tartott csoport erőteljes aktivizálódása. Az elmúlt pár hétben amellett, hogy a szervezet hátországának számító észak-keleti régióban 230 iskolás lányt raboltak el, azóta is nyomtalanul, a fővárosban több mint 100 ember vált terrorcselekményeik áldozatává.  

Május 2-án egy autóban robbant pokolgép 19 ember halálát okozta, másik 60-at megsebesítve Abujában, Nigéria fővárosában. Két héttel korábban a mostanitól párszáz méterre történt robbanáskor 75 ember vesztette életét a Nyanya parkban egy buszállomás közelében. Az április közepén történt robbantást a Boko Haram vállalta magára, így értelemszerűen a mostanival is őket gyanúsítják. Az Abujában bekövetkezett robbantások több szempontból is különös aggályokat vetnek fel. Egyrészt a fővárosban kerül megrendezésre szerdától a Világgazdasági Fórum afrikai regionális ülése, ahol számos államfő és magasrangú tisztségviselő megjelenésére számítanak. Másrészt az első fővárosi robbantást magára vállaló Boko Haram jelenléte eddig jellemzően az ország észak-keleti államaira korlátozódott és, bár ez utóbbi robbantást ez idáig nem vállalta magára a csoport, aktivitásuk és mozgásterük növekedése és erősödése jól érzékelhető. Április közepén 230 iskolás lányt raboltak el a Borno állambeli Chibokból, akiknek hollétük mind a mai napig ismeretlen, a kormány tehetetlennek tűnik az ügy felgöngyölítésében. A volt brit miniszterelnök, Gordon Brown, a brit kormánnyal egyeztetve felajánlotta a nemzetközi katonai segítségnyújtást a lányok megtalálására. Gordon Brown a héten Nigériába utazik, hogy tárgyaljon a részletekről. Félő, hogy a lányokat már a csoport, szomszédos országokban lévő (Kamerun, Niger, Csád) állomásaira hurcolták, ami egyre csökkenti a megtalálásuk esélyét.

(Goodluck Jonathan, f: www.globalvillenews.com)

A Boko Haram

A Boko Haram iszlamista csoport formálisan 2002-ben alakult, Nigéria észak-keleti régiójában. A csoport hívei a Korán azon sajátos értelmezését vallják, miszerint mindenki, aki nem Allah tanait, illetve az iszlám legszigorúbb törvényeit követi, ellenség. A hivatalos elnevezése „A Proféta tanait és dzsihádot hirdetők elkötelezett népe”.Boko Haram hauza nyelvből vett szabad fordítása a „nyugati oktatás tilos”. „Boko” eredetileg hamisat jelent, de konzekvensen a nyugati oktatás szinonimájává vált, a „haram” jelentése pedig tilos. Mohammed Juszuf, a szervezet alapítója, egy mecsetből és iszlám oktatási központból álló komplexumot hozott létre az ország legszegényebb régiójában, vélhetően külföldi szalafista kapcsolatok – Oszama bin Ladent beleértve – pénzügyi segítségére támaszkodva, amelyben szállást, élelmet és tanulási lehetőséget biztosított a rászoruló, munkanélküli és menekült fiatalok számára. A csoport kitűzött célja egy iszlám állam létrehozása, a saría (szigorú iszlám törvénykezés) bevezetése, és a korruptnak, hitetlen muszlimnak vélt nigériai kormány leváltása. A 2002-es kormányzói választások előtt Juszuf együttműködött a választásokat végül megnyerő Ali Modu Sheriff-fel, akinek felajánlotta az akkor még ifjúsági mozgalomként működő csoport támogatását cserébe, választási győzelem esetén, a saría implementálása és követőinek kormányzati pozíciók biztosításáért. Sheriff megnyerte a választásokat, de a fenti intézkedések elmaradtak és később tagadta, hogy valaha is köze lett volna a csoporthoz. Juszufot az Állami Biztonsági Szolgálat többször is elfogta és kihallgatta, de letartóztatásra ekkor még nem került sor. A 2000-es években folyamatos harcok zajlottak a kormány erői és az dzsihádista csoport között, amelynek a vallási-oktatási komplexum kiváló kiképző háttérintézményévé vált, folyamatos utánpótlást biztosítva a kormány elleni harcban. 2009-ben a csoport vezetőjét a kormányerők végül elfogták és kivégezték, ekkor úgy tűnt sikerült visszaszorítani a terrorszervezetet, de 2010 óta az új vezetés alatt megerősödve, a bauchi állambeli börtönből több száz szimpatizáns kiszabadítása után, több tucat merényletet követtek el. A nigériai kormány egyre tehetetlenebbnek tűnik a visszaszorításukban.

Az International Crisis Group riportja szerint a 2010 óta felerősödött intenzitású támadások következtében több mint négyezren vesztették életüket, közel félmillió ember kényszerült otthona elhagyására, és több tucat iskola, illetve állami intézmény semmisült meg. Az észak-keleti Adamawa, Yobe és Borno államokat szinte teljes mértékben irányításuk alatt tartják. 2013 májusában Goodluck Jonathan elnök szükségállapotot és nagyobb katonai jelenlétet rendelt el, de az államok kormányzóinak ellenállása egyelőre megakadályozta a három államra kiterjedő közös katonai vezetőség felállítását. A kormányt és Jonathant az elmúlt hónap eseményei nyomán bírálók úgy vélik, a nigériai vezetés nem tettek eleget a mostanra teljesen katonaivá vált helyzet eszkalálódásának megelőzése érdekében.

Afrika legnagyobb gazdasága

Mindeközben április eleje óta Nigéria Afrika legnagyobb gazdaságává vált, Dél-Afrikát maga mögött hagyva.

Az ENSZ Statisztikai Bizottságának ajánlásával az országok többségénél 5 évente bázisváltást eszközölnek, ami alapvetően meghatározza a nemzeti gazdaság teljesítményének értékelésére ható mutatókat, elsősorban a GDP-t. Az elmúlt 24 évben erre Nigériában nem került sor – most is csak sok hónap késéssel –, de végül nagy várakozások után április elejére megszületett a számítás, ami 89 százalékkal növelte (2013-as adatok alapján) a 2013-ban korábban közölt GDP nominális értékét. A kapott eredmény jóval felülmúlta az elemzők korábbi várakozásait. A bázisváltás két fő oka a nemzetgazdasági aktivitást (termelés és fogyasztás) meghatározó elemek aktualizálása, illetve az árszint inflációhoz mért kiigazítása. Az új számítás így már magába foglalja az ország jelentős növekedést mutató üzleti szektorait, a film-, zene-, telekommunikációs és e-kereskedelmi iparágakat is, a továbbra is toronymagasan vezető olajipar mellet. Ugyanakkor továbbra is komoly hiányosságokat mutat a mezőgazdasági termelés és általában a termelő ipari ágazatok eredményeinek számítása, ami erősen félrevezető lehet az ország fejlettségi szintjét tekintve. A fenti eredményekből első ránézésre akár levonható lenne a következtetés, hogy az országban hatalmas gazdasági fejlődés van, ugyanakkor tény, a lakosság több mint 70 százaléka mélyszegénységben él.

(Vajon újralátják lányaikat? f: www.nydailynews.com)

A Világbank elnökének, Jim Yong Kimnek a besorolása alapján Nigéria egyike a világ azon öt országának, ahol a legtöbb ember él napi 2 dollárnál kevesebből. Az állam bevételeinek közel 90 százaléka olajexportból folyik be, amelyből egy igen szűk, az ország vezetői körül kialakult elitréteg profitál, az átlagemberek pedig nem sokat érzékelnek mindebből. Jelen esetben is tehát a jelentős természeti erőforrásokkal rendelkező afrikai országok tipikus problémáját figyelhetjük meg, amikor az állami büdzséhez az állampolgároktól származó adóbevételek igen csekély mértékben járulnak csak hozzá, így egyfajta érdekellentétből, illetve közös érdek hiányából fakadó szakadék keletkezik az ország vezetése és az azt körülvevő elit, valamint az állampolgárok között. A jelenség vitathatatlanul hozzájárul ahhoz a komplex kérdéskörhöz, amely visszakanyarodik a korábban leírtakhoz, vagyis, hogy vajon az erejéhez mérten megtesz-e mindent az a kormányzat, hogy megtalálja a 230 elrabolt kislányt és, hogy megakadályozza, hogy a Boko Haram gyakorlatilag terrorban tartsa az ország legszegényebb, észak-keleti régióját (és vele együtt lassan az egész országot)? Vagy csak akkor válik a kérdés igazán fontossá, amikor a terrorszervezet tevékenysége már a kormányzatra is közvetlen veszélyt jelent, kezdi a nemzetközi közvélemény figyelmét is felkelteni, rossz fényt vet egész Nigériára, esetleg visszaveti a beruházási kedvet?

A helyzet komplexitását figyelembe véve csak remélni lehet, hogy a Világgazdasági Fórum regionális ülésének kimenetele, a nemzetközi közösség figyelmének felkeltése, és a 2015-ben esedékes választások legalább valamelyike a fenti kérdések körültekintő megválaszolására és esetleg a prioritások átgondolására készteti a nigériai kormányzatot.

László Zsófi

Történelminek kikiáltott megegyezés született a két legerősebb palesztin politikai erő, a Fatah és Hamas között, amely nyolc éves konfliktusnak vetne véget. A paktum, miközben egyáltalán nem garantált, hogy valóban palesztin egységhez vezet, komolyan veszélybe sodorja az Izraellel nyolc hónapja folytatott béketárgyalások jövőjét.

Április 23-án megegyezésre jutott a palesztin egységkormány felállításáról a Ciszjordániát uraló Fatah és politikai riválisa, a Gázai övezetet vasmarokkal kézben tartó Hamasz. A megállapodás öt hetet ad a szakértői kormány felállítására, azonban számos kérdés övezi még a paktum kivitelezését. A két politikai erő 2007-ben véres polgárháborút vívott, melynek során az iszlamista Hamasz fegyveres erővel felmorzsolta a Fatah gázai övezetben lévő erőit és csupán Izrael fizikai jelenléte akadályozta meg, hogy a polgárháború átterjedjen a Fatah által dominált Ciszjordániára. A két csoport teljesen különböző stratégiát folytatott a palesztin állam megteremtésének érdekében, míg a Fatah diplomáciai tárgyalások során kétállamos megoldásra törekszik, elismerve Izrael létezéshez való jogát, addig a Hamasz a Jordán folyó teljes nyugati partján képzeli el a független Palesztinát, melyet fegyveres úton kíván megteremteni.

(Abu Mazen palesztin elnök az egységkormányt magyarázza, f: timesofisrael.com)

Az elmúlt években azonban mind a palesztin belpolitika, mind a regionális viszonyok sokat változtak. A Hamasz jelenleg többé kevésbé elfogadja a fegyverszünetet Izraellel, a Gázai övezetben megbúvó még nálánál is szélsőségesebb palesztin terrorcsoportokat sokszor visszafogja Izrael provokálásától, tartva a zsidó állam megtorló támadásaitól. Az „arab tavasz” regionális jelensége ráadásul rég nem látott elszigeteltségbe taszította az iszlamista szervezet néhai egyiptomi patrónusát, a Muszlim Testvéreket, amelyet a hadsereg és a világi ellenzék kiszorította a hatalomból, Izrael jóváhagyásával az egyiptomi fegyveres erők nagyrészt újra uralmuk alá vonták a Sínai-félszigetet. A Gázai övezet déli határán fekvő területen uralkodó káoszt így a Hamasz nem tudja a továbbiakban olyan szinten felhasználni fegyverek, katonák és áruk becsempészésére, mint korábban. Ám az elmúlt években a Fatah helyzete sem javult, a korábbi sikeres palesztin intézményrendszer kialakítása nagyrészt megfeneklett, a független állam megteremtése továbbra sincs a látóhatáron. Ennek köszönhetően a nyolc hónapja tartó béketárgyalások meghosszabbítása már a Fatah-Hamasz paktumot megelőzően is komoly veszélyben volt.

A palesztin egységkormány megteremtése (illetve annak ígérete) egyrészt csökkenti a két politikai erőre nehezedő belső nyomást, másrészt azonban fokozódó külső elszigeteltséghez vezethet. Mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok terrorszervezetként tartja nyilván a Hamaszt, Izraelről nem is beszélve, ezért kérdéses, milyen mértékben hat ez negatívan a Fatah bevételeire (amelyek főként az EU-tól érkeznek). Ellenben egyelőre úgy tűnik, hogy a felállítandó technokrata egységkormány el fogja ismerni Izrael léthez való jogát. Bár tény, maga a Hamasz minden bizonnyal ezt továbbra se lesz hajlandó, ami meglehetősen látszólagossá teszi, hogy miképpen tárgyalhat majd a Palesztin Hatóság a palesztin nép nevében, amikor a szervezet második legerősebb politikai erejét így az lényegében mégsem képviseli. Sok múlik persze Izrael és a Nyugati hatalmak következő lépésein. A zsidó állam azonnal felfüggesztette a tárgyalásokat, az Egyesült Államok pedig váratlan és káros lépésnek tekintette a palesztin egységkormányról hozott döntést a béketárgyalások legkritikusabb időszakában. Az egyetlen lehetséges kiutat egyrészt a Hamasz „pálfordulása” jelentheti, azaz amennyiben elfogadja Izrael léthez való jogát a palesztin fél valóban jobb tárgyalási pozícióba kerülne, erre a fordulatra azonban kevés az esély. Létezik azonban egy sokkal valószínűbb forgatókönyv: a paktum eddig nem tárgyalt, de kritikus fontosságú részletek miatt a palesztin egységkormány felállítása megbukik, maga után rántva a palesztinok normális politikai életbe vetett bizalmát és magukat a béketárgyalásokat is.

Csepregi Zsolt

Ha tetszett az írásunk, és téged is érdekel a külpolitika, akkor dobj egy lájkot Facebookon a DiploMacinak és kövess minket, hogy friss cikkeinket mindig láthasd.

Közhelyszerű gondolat, ám igaz: a múltban kötött szövetségeket a jelenkori problémák leküzdése tudja a jövő kihívásaival szemben megvédeni. Praktikusabban fogalmazva, úgy tűnik, hogy kevés megfelelőbb alkalom lesz arra, hogy az Európai Unió energetikai szemlélete egységesebbé válljon, ha nem most, az elkövetkező orosz-ukrán gázvita során.

Amikor április elsején Alexej Miller, a Gazprom elnöke bejelentette, hogy Ukrajna mostantól körülbelül 44 százalékkal drágábban fogja kézhez kapni az orosz földgázt, sejteni lehetett, hogy a múlt újfent ismétli önmagát. Nem is csoda, ha elsőre kisebb közömbösség fogadta a hírt, hiszen mi európaiak mára lassan teljesen hozzászoktunk a gázvitákhoz, gázkrízisekhez és a gázdiplomáciához. Persze egyértelmű, hogy a jelenlegi helyzet speciális: az oroszok – a nyersanyagár segítségével kiváltott – politikai nyomását a krími és kelet-ukrajnai szituációk után nem lehet izoláltan, csupán helyi problémaként kezelni. Bár sokan hiányolják a konkrét ellenlépéseket az Orosz Föderáció ellen, a megváltozott nemzetközi megítélés Vlagyimir Putyin felé mindezek nélkül is új irányba mozgathatja az európai szakpolitikákat – köztük elsősorban az energetikát.

Ennek fényében kezdjük egy tényként kezelhető megállapítással: jelen helyzetben az európai kontinens nyersanyagfüggőségben szenved. Ennek egyik legjobb mutatója földgáz iránti szükségletünk, és annak orosz kézből való kielégítése.

("Orosz kézben vagyunk", f: www.economist.com)

A fenti táblázatból látható, hogy a poszt-szovjet térség természetesen mélyebben érintett a problémában, de fontos látni, hogy az évek során nyugat-európai partnereink sem voltak képesek függetleníteni magukat a keletről érkező gáztól. Sőt, valójában az elmúlt időszakban kevés olyan kezdeményezés indult be, amellyel ebbe az irányba mozdultak volna el – a legtöbb újonnan tervezett csővezeték még koránt sincs olyan állapotban, hogy enyhíteni tudja ezt a függést. Legújabb elemzések alapján ráadásul erre nincs is sok esély, mivel az oroszoktól vásárolt hányadot csak óriási többletköltségek árán (plusz közel 36 milliárd euró – a távolság és az új technológiák okán) tudnák más forrásból beszerezni.

A kérdés kapcsán azonban az az álláspont is felmerül, hogy miért is kellene máshonnan megvásárolni a földgázt? Az orosz export 70 százalékát az olaj és gázipari termékek teszik ki, így természetesen nem valószínű, hogy érdekükben állna kifejezetten hosszú időre elzárni az összes Európába haladó vezetéküket. Bár igaz, már kisebb leállások is tudnak nagyobb zavart okozni a kontinens ellátásában, ahogy ezt 2009 telén is láthattuk – persze tény, hogy abból okulva az érintett országok felkészültebben várják az ehhez hasonló kríziseket. Mindezen elővigyázati lépések ellenére az EU tagállamok közti energia megosztás még gyerekcipőben jár, hiszen erre se a szabályzati-kapcsolati keretek nem lettek még létrehozva, sem a szükséges technikai feltételek nem állnak rendelkezésre (hétköznapiasan fogalmazva: egyszerűen kevés a tagállamokat összekötő köztes vezeték).

Az ideális helyzet mindezek függvényében egyértelműen az lenne, ha megtarthatnánk Oroszországot, mint elsőszámú exportőrt, mindaddig, amíg ezen feltételeken nem tudunk javítani régiós vagy összeurópai szinten. Ám addig is célszerű közös EU-s platformot létrehozni a kiegyensúlyozott gazdasági kapcsolatok érdekében. Ennek pedig tökéletes katalizátora lehet a mostani orosz-ukrán helyzet, és látható, hogy egyre több politikus emeli fel hangját ennek érdekében – legutóbb például Donald Tusk, lengyel miniszterelnök, aki a Financial Times hasábjain fejtette ki erről kialakított véleményét. Tusk szerint elérkezett az idő, hogy az Európai Unió visszatérjen egykori gyökereihez, amikor is az ESZAK (Egyesült Szén- és Acélközösség) megalapításával arra tettek fogadalmat az akkori tagországok, hogy vámuniót, majd közös piacot hoznak létre az akkor legfontosabb két nyersanyag számára. Ma, 62 évvel később ugyanezt a filozófiát lenne szükséges alkalmazni a földgáz import területén, és egy közös EU-s szervet kellene alapítani, amely lassan lebontja az Oroszországgal, a gázbehozatal tekintetében kötött bilaterális szerződéseket, azt egy közös szabálykerettel rendelkező egyezménnyel felváltva. Mindezek mellett Tusk elkötelezné a tagországokat a már említett infrastrukturális változtatások és fejlesztések, valamint az alternatív energiák kiaknázása mellett is, hiszen csak így biztosítható a függőség minőségbeli csökkentése.

Amíg tehát az Európai Unió nem tud a határai mentén zajló agresszióra/külpolitikai krízisekre egyértelmű válaszlépésekkel reagálni, mert – valljuk be, jogosan – fél az azt követő nyersanyagbeli kiszolgáltatottságtól, addig kimondhatjuk, hogy ez a szövetség nem tudja ellátni például biztonságpolitikai szerepét. Reméljük, hogy Tusk szavai megértő fülekre találnak, és a közelmúlt eseményei beindítanak egy pozitív reformfolyamatot az EU-n belül.

Mészáros Tamás

Ha tetszett az írásunk, és téged is érdekel a külpolitika, akkor dobj egy lájkot Facebookon a DiploMacinak és kövess minket, hogy friss cikkeinket mindig láthasd.

Az elmúlt évtizedekben Magyarország külpolitikáját az euroatlanti orientáció jellemezte. A világgazdasági válság azonban nyilvánvalóvá tette, hogy szükség van az olyan régiókkal és országokkal történő kapcsolataink erősítésére, amelyek meg tudták őrizni gazdasági stabilitásukat és fejlődő képességüket. Nem is csoda, hogy a sokak által Ázsia századaként aposztrofált jelenkor, ennek a stratégiának egyik kiemelt fontosságú célpontjává tette számunkra a Kínai Népköztársaságot. Fontos megjegyezni, hogy a keleti orientáció már a korábbi kormányok alatt elkezdődött, azonban tény, hogy igazán nagy hangsúlyt csak 2010 óta kapott. Górcső alá véve a kínai-magyar relációt érintő eredményeket tehát feltehetjük a kérdést, hogy a politikai retorikával összhangban vajon a gyakorlatban is olyan eredményes volt-e a Keleti Nyitás, mint azt a kormány hirdeti?

A kínai-magyar kapcsolatok 2003-ban, Medgyessy Péter hivatalos látogatásával (44 év után az első magyar miniszterelnöki látogatás volt ez Kínába) bár már új dimenzióba helyeződtek, azok fontossága csak 2010 óta kap kiemelt hangsúlyt a magyar külpolitikában. Orbán Viktor kormányra kerülésekor úgy fogalmazott: „miért állnánk egy lábon, ha két lábunk van”. Meglátása szerint annak ellenére, hogy nyugati zászló alatt hajózunk, keleti szél fúj a világgazdaságban, amely könnyen feldönti a gyenge, egy lábon álló államokat. Kijelentésével egyértelműen utalt az elkövetkezendő négy év eseményeire. A Kormány ekkor már tudatosan elkezdte építeni keleti bázisát, így 2010-ben a kínai kapcsolatokra való tekintettel (vezető kormányzati szinten) már a Dalai Láma fogadására sem került sor.

A Globális-, más néven Keleti Nyitás legfontosabb célkitűzése a magyar gazdaság Európai Uniótól való nagymértékű függésének csökkentése volt. Az ország külkereskedelmi hányadának döntő többsége az Európai Unióba irányul, amely kiszolgáltatottá teszi a magyar gazdaságot. Egy újabb visszaesés, krízis következtében olyan negatív hatások érhetnék azt, amelyet csak nagy erőfeszítések árán lehetne kompenzálni. Mindezeket figyelembe véve fogalmazódott meg az Ázsiába történő export növelésének igénye. A legfrissebb hivatalos adatok bár pozitív képet mutatnak, ha jobban megvizsgáljuk azokat, láthatjuk, hogy ténylegesen eddig a Keleti Nyitás csak nagyon lassú növekedést eredményezett az Ázsiát célzó export mennyiségében. A Kínából származó import mértéke csökkenni látszik, de messze nem éri el ez sem a remélt számokat. A Kínával szemben fennálló magyar deficit szintén csökkent, amely alapjában véve szintén pozitív jelenség.

A külkereskedelmi statisztika részletesebb vizsgálata során kitűnik, hogy a magyar kivitel növekedését főként néhány nagyobb cég adja, például az Audi. Több esetben azonban csak vállalaton belüli kereskedelmet jelent az általuk generált export, így a belső mozgásokat figyelembe véve a tényleges nemzeti magyar kivitelben nem találhatjuk meg a keresett nagy áttörést. A napokban Szijjártó Péter a Miniszterelnökség külügyi és külgazdasági államtitkára bejelentette, hogy hosszas engedélyezési folyamat végeredményeként Magyarország megkapta az engedélyt a fagyaszott sertés-, liba- és kacsahús Kínába történő szállítására, amely várakozások szerint tovább fogja növelni az exportot. A mezőgazdasági ágazathoz a Kormány nagy reményeket fűz, de nem szabad azért elhanyagolnunk a tényt, hogy a közeljövő statisztikáinak magas számát az is befolyásolja majd, hogy a jelzett termék kiviteli értéke eddig elhanyagolható volt, így ahhoz képest fognak a százalékok is magasabb ugrást mutatni. Megeshet azonban, hogy a valós érték nem alakul a várakozásoknak megfelelően. Úgy gondolom tehát, hogy a Keleti Nyitástól nem várhatunk robbanásszerű eredményeket, a tervezett gazdasági számokat még egy ideig nem fogja elérni, arra pedig igen kevés az esély, hogy az Ázsiával folytatott kereskedelem az Európai Uniótól való függést rövid időn belül kiegyenlítse. A lassú, de biztos növekedés ugyan megmutatkozóban van, de a folyamat hosszadalmas, és tartós eredményre csak akkor lehet számítani, ha több cikluson átívelően folytatódik az elkötelezett keleti politika.

(A magyar-kínai gazdasági kapcsolatok számokban, f: www.mti.hu)

Fontos aspektusát jelentette még a kormányzat külgazdasági programjának a magyar kis- és középvállalkozások külföldi piacokon történő eredményes részvételének növelése. Ennek segítése képpen Pekingben megnyitották a Magyar Kereskedőházat, mely kiváló kezdeményezésként szolgál ezen feladatok ellátására. Véleményem szerint azonban minden kormányzati segítség ellenére, sokszor a kezdeti lépést nem követik a cégek eredményes, önálló fellépései. Ha ők nem mutatnak fel versenyképes termékeket, valamint a kulturális különbségek miatt tárgyalási nehézségekbe ütköznek, a legjobb üzletek sem kerülnek megkötésre. A kis-és középvállalatok számára nehézséget jelent a Kínába történő kiutazás költségessége, az új környezetben, új normák szerinti beilleszkedés. Úgy gondolom, hogy kellő segítséggel, kidolgozott programokkal piacra segítésük lehetséges lenne, hiszen Magyarország rendelkezik olyan versenyképes termékekkel, amelyekre a kínai piacokon is kereslet mutatkozna. Ám azok célpontjaként mindenképpen a kisebb városokat, tartományokat kell kijelölni, hiszen a nagyobb városokban a versenytársak, multik által generált versenyben sokkal nehezebb lenne az érvényesülésük.

Az elmúlt időszak pozitív hozadéka, hogy a Magyar Eximbank bankközi hitelkeret megállapodást kötött kínai partnerével. Ennek értelmében a kínai Exim 100 millió euró értékben nyújt kedvező feltételekkel hitelt a magyar banknak abból a célból, hogy a Magyarországon működő kínai tulajdonú, vagy Kínába irányuló exporttevékenységet folytató vállalkozások, illetve, azok magyar beszállítói részére kedvező finanszírozási lehetőségek álljanak rendelkezésre. Az elmúlt négy év során a Magyarországra érkező kínai befektetések száma is jelentősen megugrott, mind a Wanhua, Huawei, Lenovo, ZTE leányvállalata megtalálható az országban. A Huawei, ZTE, Wanhua trió ráadásul együttműködési megállapodást kötött a Nemzetgazdasági Minisztériummal, továbbá a közelmúltban Szijjártó Péter pekingi látogatása során megszületett egyezmények között van a Huawei Technologies magyar Kormánnyal létrejött stratégiai megállapodása, valamint a Wizz Air és a kínai ICBC lízing cége által kötött hitelszerződés is, melyek további potenciált jelentenek.

A politikai kapcsolatok ápolása, erősítése érdekében a magas szintű látogatások bizalomerősítő szerepe vitathatatlan. A magyar-kínai relációt tekintve az elmúlt négy év bővelkedik ilyenekben. Kezdésként 2011 júniusában Budapesten került megrendezésre az első Kína–Közép-Európa Fórum, valamint ugyanebben az évben az ASEM (Ázsia-Európa Csúcstalálkozó) is lezajlott. Ven Csia-pao kínai miniszterelnök továbbá hivatalos látogatásra érkezett Magyarországra. A sort 2012-ben Li Ko-csiang folytatta, majd végül, de nem utolsó sorban az idei év elején Orbán Viktor is hivatalos úton járt Kínában, aki utoljára 2010 végén járt ott utoljára; amely a kínai holdújévet követően az első kiemelt jelentőségű politikai látogatás volt Pekingben. Úgy gondolom, hogy ez szimbolikus jelentőséggel bír a magyar oldal felé, és mindenképpen pozitív üzenetet közvetít. Li Ko-csiang és Hszi Csinping pártfőtitkár-államfő is fogadta a magyar miniszterelnököt, elismervén Magyarország közép-kelet európai régióban betöltött fontos szerepét. Továbbá a tény, hogy még a választások előtt került sor a látogatásra, azt bizonyítja, hogy Orbán Viktort már ekkor a választások győztesének tartották. Ellenkező esetben egy későbbi időpont került volna kijelölésre. A magyar diplomáciai jelenlét tehát erős Kínában, 2010-ben Csunkingban megnyitotta kapuit az új főkonzulátus, amely az első kelet-európai képviselet volt a városban. A konzulátus újranyitási hullám pedig a közelmúltban elérte Hongkongot is, ahol újra megkezdte működését a magyar képviselet.

("Így nyitottunk keletre" - Nemzeti Külgazdasági Hivatal adatai, f: www.nepszava.hu)

A magyar-kínai relációban a gazdaságpolitika mellett azonban a kultúra szerepe sem elhanyagolható. A régiónkból egyedülálló módon, Magyarországon sikeresen működik a magyar-kínai kétnyelvű iskola, valamint az ország méretéhez képest magas a Konfuciusz Intézetek száma. A mindkét oldalon működő kulturális intézeti jelenléte is az együttműködés sikerességét bizonyítják. Véleményem szerint a jövőben a magyar-kínai kapcsolatok fontos aspektusa lehetne a turizmus, amelyet a közvetlen Peking-Budapest, vagy Sanghaj-Budapest repülőjárat visszaállítása tehetne sikeressé. Még ki nem aknázott lehetőségek rejlenek a vízgazdálkodás, a környezetvédelem területén is. A területen levő magyar szakértelem, amely a 2013-ban Budapesten megrendezett Víz Világtalálkozó keretein belül bizonyítást is nyert, kínai tőkével párosítva kölcsönös előnyökhöz juttatná a feleket. Kína általában a közép-kelet-európai térséget nem országonként kezeli, hanem sok esetben egy egységes régióként. Annak fényében, hogy nem csak Magyarország rendelkezik Keleti Nyitás programmal, úgy gondolom, hogy a jövőre tekintve előnyösebb lenne, ha egy jól szervezett együttműködés valósulna meg versenytársainkkal, így a 2013. november végi Kelet-Közép-Európa–Kína csúcstalálkozón a Budapest-Belgrád vasútvonal korszerűsítése érdekében kezdődött együttműködéshez hasonlóan, több országot érintő nagyberuházások valósulhatnának meg. Nem elhanyagolható az sem, hogy 2014-ben ünnepeljük a magyar-kínai diplomáciai kapcsolatok felvételének 65. évfordulóját, amelyet szintén szépen megkoronázna egy újabb kínai beruházás.

A fentiek fényében a Keleti Nyitás politikája szerintem jó irány. Nem szabad ugyanakkor elfelejtenünk, hogy nem várhatunk egyik napról a másikra bekövetkező robbanásszerű eredményeket. Továbbá mindamellett, hogy az ország erőfeszítéseket tesz a keleti partnerekkel történő együttműködés megvalósítására, figyelni kell a nyugat-európai szövetségi rendszer, az Európai Unióval történő együttműködés fenntartására is. Véleményem szerint ennek a célzott egyensúlynak a megvalósulása a közelmúltban több esetben kérdéses volt. Az elmúlt évek során az Európai Unióval szimpatizálók többsége úgy érezhette, hogy Magyarország nem hű az integrációhoz, sokkal jobban favorizál a nem egy esetben a kommunizmus maradványaként számon tartott Kínát, vagy éppen Oroszországot, amelyektől korábban éppen, hogy próbált eltávolodni. Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy a Keleti Nyitás Kína vetülete nagyobb szimpátiát váltson ki az emberekből elengedhetetlen, hogy az elmúlt időszakhoz képest kiegyensúlyozottabb legyen a két oldalhoz való viszonyulás. Ezen felül a köztudatban, számos esetben téves sztereotípiák élnek a kínaiakról, amelyek csökkentéséhez fontos lenne egymás jobb megismerése. Meglátásom szerint ennek csökkentéséhez nem csak a Keleti Nyitásról szóló általános tájékoztató programok segítenének hozzá, hanem a kétoldalú ösztöndíjprogramok számának növelése is. Az új generációból kikerülő döntéshozók ugyanis csak akkor tudnak majd megfelelően igazgatni, ha tisztában vannak a partner szokásaival, tradícióival, és ismerik azok miértjeit. Jelen pillanatban azonban még nem ez a helyzet, bár az úton talán már elindultunk.

Gyuris Klaudia

A magyar médiában időről időre jelennek meg a radikális pártok európai előtöréséről szóló cikkek, elemzések. Legutóbb például az Index írt egy publikálás előtt álló tanulmányról, amiben a Political Capital munkatársai amellett érvelnek, hogyha a Jobbik, és más hasonszőrű szélsőséges pártok a közelgő Európa Parlamenti választásokon sikert aratnak, akkor azok Brüsszelben egy az Orosz Föderáció érdekeit nyíltan kiszolgáló politikai csoportosulást hoznak létre. Ez a megállapítás azonban szerintem több szempontból téves következtetéseken alapszik, és bővebb magyarázatra szorul.

Félelem és Reszketés Európában

A hazai és európai sajtó képviselői előszeretettel rettegnek a május végén esedékes EP választástól, ahol meggyőződésük szerint a Jobbik mellett több másik, szélsőségesnek tartott párt érhet el korábban nem tapasztalt sikereket. Felfogásuk szerint, ha ez megtörténik, akkor ezek a pártok önálló csoportot alakítanak Brüsszelben, és belülről bomlasztják majd szét az Európai Uniót. Mivel ez a sikeres szereplés a valóságban szinte borítékolható, ahogy e pártok világnézete is jól ismert, és az tényleg jelentősen távol áll az eddig megszokott Pro-EU / Pro-USA hitvallástól, a félelem még talán megalapozott is lehetne. Fontos látni azonban, hogy ez a választói támogatottsági erősödés nem a véletlen műve, azt az EU vezetői leginkább saját maguknak köszönhetik. Túlméretezett bürokratikus szervezet, általános diszfunkcionalitás, víziótlanság, elszámoltathatatlanság, vagyis, olyan mértékű demokrácia-deficit jellemzi az EU-t, hogy az már az eget csapkodja. Nem csoda, hogy az embereknek elegük van. Igazuk is van. Ebben a formában ugyanis, legalább is szerintem, az Európai Unió nem működhet tovább (erről bővebben lásd itt egy korábbi írásomat). És ezt az ún. szélsőséges pártok megérezték. Bár elnézve a gazdasági válság (nem valami mélyreható) kezelését, vagy vezető európai politikusaink döntésképtelenségét (pl. Merkel, Sárközy-Hollande tandem), ez a „ráérzés” azért nem volt olyan nehéz. De hát ilyen a populizmus, amiről mi itt a régióban bőven tudnánk mesélni.

("Az Európai Unió egyik megmentője?" - Martin Schulz, f: www.thenews.pl)

Annak a megállapítása azonban, hogy ezt az egészet az EU magának köszönheti, nem nagy kunszt, elismerem. Ellenben lényeges aláhúzni a tényt, hogy az európai választásokon induló szélsőséges pártok nem alkotnak valamiféle homogén tömböt. Mondjanak bármit is a hazai és európai média képviselői, vagy az olyan intézetek, mint a Political Capital. Ez a feltételezés egyszerűen nem állja meg a helyét.

A szubjektív gondolkodás eloszlatása

Persze az e meggyőződés mögött meghúzódó érvrendszer világos, csak sajnos szomorúan egyoldalú. Célja ugyanis az egyébként az EU választásokkal nem különösebben foglalkozó európai polgárok mindenáron történő mobilizálása, akár súlyos csúsztatások, téves következtetések propagálásával. Ebbe a rendszerbe illik bele, hogy a Jobbiktól kezdve a Front national-on (Franciország) át egészen a UKIP-ig (Egyesült Királyság) minden szélsőséges pártot egy kalap alá vesznek. Aztán kimondják róluk, hogy mindegyik fasiszta, náci, ultranacionalista, homofób, bevándorlás ellenes, EU és Egyesült Államok ellenes, valamint elvakultan oroszbarát, vagyis, ha bejutnak Brüsszelbe, vége a dalnak. Teszik ezt úgy, hogy közben a független elemző, vagy a pártatlan újságíró bőrébe bújnak.

Természetesen nem állítom, hogy nincsenek átfedések e pártok között, például, hogy jelentős részük ellenzi a feltétel nélküli bevándorlást. De az, hogy a legtöbb sajtótermék / politikai kutatóintézet ezeket egyként kezeli, nekem a mélyebb megértés teljes hiányáról árulkodik; hogy a szándékos félrevezetés szókapcsolatot most ne is használjam. Kezdésnek vegyük a brit UKIP-et: Nigel Farage pártja elkötelezett amerikabarát, ráadásul gazdaságilag masszívan liberális. Ellentétben mondjuk a magyar Jobbikkal, amely elveti az atlantista törekvéseket (lásd: magyar pártok külpolitikáját összefoglaló elemzésünket) és protekcionista gazdaságpolitikát hirdet. De ott van a holland PVV, a hírhedt Geert Wilders pártja, amely szemben több kelet- és dél-európai radikális párttal, erősen izraelbarát és törökellenes politikát folytat. A sort bár napestig lehetne folytatni, érdemes szerintem még két esetet hozni, amelyek szintén alátámasztják az érvet, hogy ezek a pártok nem állíthatóak egy platformra. 2009-ben radikális európai pártok egy csoportja megalakította az Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetségét. Alapításkor ennek tagja volt a magyar Jobbik, a francia FN, vagy az ismertebb európai szélsőséges pártok közül a brit BNP. A csoport tagjai, miután 2010-ben létrejött az Európai Parlamentben önálló frakcióval rendelkező euroszkeptikus Európai Szabadság és Demokrácia párt – benne például a korábban emlegetett brit UKIP-pel, vagy az itthon is ismert olasz Északi Ligával és finn Igaz Finnekkel –, kérték felvételüket az újonnan alakult szervezetbe. Míg azonban a BNP és a Jobbik kérelmét elutasították (mondván, hogy azok szélsőjobboldali pártok), a francia FN-t felvették.

("Belőlük sem kérnek sokan" - A görög Arany Hajnal képviselői, f: www.guardian.com)

A fentiek fényében tehát azt kijelenti, hivatkozva akármilyen kutatásra, hogy a radikális pártok EP-be jutásával majd valami oroszpárti egységfront alakul Brüsszelben, amit Putyin fog pénzelni, súlyosan félrevezető és káros. Az ilyen következtetés és tájékoztatás semmilyen szinten nem tükröz számomra objektív, értelmes, szakmai gondolkodást. Természetesen a radikális pártok európai szintű erősödése, vagy jelentősebb reprezentáltságuk az EP-ben nem feltétlenül üdvözülendő fejlemény. Ellenben erre nem szubjektivitással, szelektív tényértelmezésekkel és indokolatlan félelemkeltéssel kell reagálni, hanem érvekkel és tényekkel arra vonatkozóan, hogy például: Miért jó az európai polgároknak az EU? Milyen sikereket köszönhetünk nekik? Miért rossz a szélsőséges pártok erősödése? Milyen következménnyel járhat egy tagállam EU-ból történő kilépése? Hogyan próbálják meg működőképessé tenné a láthatóan funkcióját vesztett EU intézményeket? Stb. Stb. Stb.

Igen, ezek valóban alapkérdéseknek tűnhetnek, mondjuk az európai gazdasági válság kezelése mellett. Ám, ha nem máskor, akkor talán most, a radikális pártok várható komoly EP sikerével látni fogják az EU és a tagállamok vezetői, hogy az Uniót újra kell építeni, mert innen nincs tovább. De nem csak intézményileg, hanem gondolati szinten is. Ha ezt nem értik meg, és erre sajnos van esély az elmúlt évtizedeket elnézve, akkor az Európai Uniónak sajnos lőttek. Ha tetszik, ha nem.

Legkésőbb május 25-e után meglátjuk mi lesz!

Németh Áron Attila

2013 novemberében tízezrek vonultak Kijev főterére, hogy tiltakozzanak Janukovics EU-ellenes manőverei miatt. Négy hónappal később pedig azt látjuk, hogy eltűnt ugyan a közéletből a volt ukrán elnök, de az ezért fizetett ár Ukrajna számára – a Krím elvesztése – minden bizonnyal túl nagy volt. És akkor ehhez adjuk hozzá az április 7-én megalakított Donyecki Népköztársaságot, ami még jobban szétverheti az ukrán társadalmat.

Oroszország ezzel egyidejűleg ügyesen manőverezik a nagypolitikai küzdőtéren, és krími annektálás ide vagy oda, továbbra is folytatja destabilizációs politikáját. Moszkva célja kettős: egyrészt minél inkább gyengíteni tudja az új ukrajnai vezetést, a lakosság annál nagyobb része számára válhat vonzóvá egy oroszbarát politikai kurzus a soron következő választásokon, ami a nagyszámú oroszajkú kisebbség miatt újabb törésvonalakat ékelhet az amúgy sem egységes euromajdani erők közé. Oroszország hivatkozhat a történelmi kapcsolatokra, és emellett „erő-politikája” a hagyományosan elismert autokratikus jelleget is szimbolizálja a keleti országrészek lakossága számára, ami ebben a közegben meggyőzőbb lehet, mint a bizonytalannak, időigényesnek és megszorításokkal terheltnek beállított európai integrációs út. Másrészt azáltal, hogy Putyin nem vállal garanciákat az ukrajnai helyzet mielőbbi rendezésére (további katonai mozgósításoktól való távolmaradás, az ukrán kormány legitimációjának elismerése vagy a területi igények körüli bizonytalanság megszüntetése útján), továbbra is sakkban tudja tartani az ukrajnai gazdaság felélesztésén dolgozó politikusokat. Az energiahordozók árának növelése már önmagában is súlyos csapás az amúgy is rendkívül szociális fókuszú kormányzat számára.

De legalább ekkora terhet jelenthet az állandó ködösítés is, hiszen melyik befektető vállalná a tőkekihelyezést (legyen az egy nyugati nagyvállalat, az IMF vagy éppen az Európai Unió) egy olyan országba, ahol a polgárháborús veszély egy regionális fegyveres konfliktus rémképével párosul? Nyilvánvaló, hogy Moszkva már hetekkel ezelőtt – a Krím megszerzését követően azonnal – stabilizálhatta volna a helyzetet, mondván, amit akart, már úgyis megkapta. Csak éppen ez a kitétel nem állja meg a helyét: Putyin valószínűleg addig folytatja az ellehetetlenítés és destabilizáció politikáját, amíg Ukrajna (vagy annak egy része) nem tér meg Oroszországhoz politikai értelemben. Oroszország valószínűleg még mindig nem tett le arról, hogy Ukrajnát magával rántsa az Eurázsiai Gazdasági Közösségbe, vagy ha ez nem is sikerülne, akkor legalább a végsőkig elodázza az európai integráció folyamatának beindulását. Úgy vélem, a májusi elnökválasztások eredménye perdöntő lesz abból a szempontból, hogy Oroszország továbbra is folytatja-e a zsarolást és a lejáratást, vagy egy oroszbarát(abb) győztes esetén ismét a partneri viszony helyreállítása mellett teszi le a voksát.

(f: www.guardian.com)

Mindenesetre az orosz közvélemény eddig egyöntetűen támogatta a krími expanziót, amit elsősorban nem politikai motívumokkal, sokkal inkább a választópolgárok erős orosztudatával magyarázhatunk. Az orosz lakosság elsöprő többsége úgy tekint a Krímre mint tradicionálisan orosz területre, ami inkább csak egy fatális véletlen folytán került Ukrajnához, miközben a gyakorlatban az orosz behatás mindvégig sokkal erősebb volt. Éppen ezért az emberek fejében a territorialitás elvét jogosan írja felül a kulturális önrendelkezés logikája, amit (szerintük) a március referendumon mért 96%-os támogatottság is igazol. A népszavazást érvénytelennek tekintő ENSZ-határozat pedig nem több, mint az orosz anyanyelvűek önrendelkezésébe való jogosulatlan beavatkozás.

Putyin tehát az orosz érdekek védelmezőjeként, az orosz nemzet megmentőjeként tűnik fel a hazai médiában. Az orosz tévé- és rádióállomások sikeresen terjesztették ezt az üzenetet, hiszen a többség fejében a krími annektálás egy elodázhatatlan történelmi tettként van jelen, amire mindenképp szükség volt, miután olyan felforgató erők kerültek hatalomra Kijevben, akik az orosz kisebbség jogait nem tudják / nem akarják garantálni. Egy márciusi végi felmérés szerint az orosz lakosság 73% tekinti többé-kevésbé illegitimnek az ukrán kormányt, és 77 százalékuk szerint főleg az ukrán kormány tehető felelőssé a romló orosz-ukrán kapcsolatokért. Ami még érdekesebb, hogy a válaszadók közel 60%-a hajlandó lenne extra hozzájárulást fizetni az orosz kormánynak annak érdekében, hogy Moszkva fedezni tudja az annexióval összefüggésben felmerülő pluszköltségeket. Ezek a számok is mutatják, hogy a helyzet megítélése Oroszországból nézve meglehetősen egyoldalú. Persze ez nem csoda, hiszen a helyzet meglehetősen egysíkú bemutatása nem csak belföldön, hanem a külképviseleteken is idejekorán elkezdődött. Oroszország malajziai nagykövete például egy előadásában nemes egyszerűséggel úgy állította be a krími annexiót, hogy az egy geopolitikai realitás (értsd: egy befejezett történet), és a legfontosabb most az ukrajnai válság feloldása. (Mintha két teljesen különálló dologról lenne szó.)

(f: www.guardian.com)

Eközben a túloldalon, Ukrajnában a helyzet sokkal siralmasabb. A Jacenyuk-kabinet látszólag nem találja a helyét, és hangzatos nyilatkozatokon kívül eddig nem sok konkrét intézkedésre futotta az erejükből. Természetesen ebben az omladozó környezetben nehéz is egyik hétről a másikra megoldást találni a kumulálódó problémákra, de amíg nincsenek egyértelmű és lehetőleg pozitív üzenetek a lakosság számára, addig nem is várható el, hogy a társadalom szélesebb rétegei hosszabb távon is támogassák az Euromajdan szellemiségét. Amikor az utcákon kellett hősies küzdelmet vívni, mindenki előtt ott lebegett a világos cél: megdönteni Janukovics hatalmát, és megfordítani a süllyedő hajót. Most ott tartunk, hogy a hajó elkezdte a fordulót, de továbbra is süllyed, a mentőcsónakokba pedig sokan vonakodnak beszállni. Utóbbiak jellemzően a keleti országrész orosz lakosai, akik április 6-án Donyeckben újabb tüntetést szerveztek, és orosz zászlókat raktak ki a megyei tanács épületére. Másnap pedig kikiáltása került a Donyecki Népköztársaság, ami lényegében a donyecki terület független állammá válását jelentené, ha nem sikerül meggátolni az elszakadást.

Pedig az előző hetek viszonylagos nyugalomban teltek, nem kis részben éppen a szókimondó nyilatkozatairól híres Lukasenko belorusz elnöknek köszönhetően, aki egy interjúban igyekezett megnyugtatni az ukrajnai lakosságot, hogy Putyin elnöknek nincsenek további területi követelései. Ez a kényes egyensúly borult fel az újabb tüntetések által; a helyzet rendezése miatt pedig Oleksandr Turchynov elnök le is mondta tervezett litvániai programját. Tény és való, hogy hosszú távon Donyeck és környéke lehet az olvasztótégely, hiszen itt a legerősebb Janukovics tábora, és rengeteg olyan gyár és bánya található itt, amelyek orosz tulajdonban állnak. Akár elszakadásra kerül sor (remélhetőleg nem így történik majd), akár nem, ezeknek a rossz hatékonyságú kapacitásoknak a fenntartása nem tarthat örökké, előbb-utóbb nagyobb bezárási hullám várható, ami a szociális feszültséget még tovább gerjesztve újabb társadalmi robbanást idézhet elő.

A történelem tehát a szemeink előtt zajlik. Találkoztam olyan családanyával, aki gyerekeit hátrahagyva repült haza idős szüleihez Donyeckbe, hogy támogassa őket ezekben a bizonytalan időkben. Egy másik ismerős rokonai éppen az ország elhagyásán gondolkodnak, mivel látják, egyik napról a másikra is olyan sokat változik a helyzet, hogy nem látják biztosítottnak a nyugodt jövőt. És ezekből az egyénekből épül fel az a sokmilliós elégedetlen, bizonytalan vagy éppen elkeseredett tömeg, amely életre hívta először az Euromajdant, majd annak végeztével most ismét visszasüllyedt a mindennapok reménytelenségébe. Az idő fogy, Oroszország erősödik – Ukrajna pedig vészesen közelít egy újabb válsághoz.

Hámori Viktor

Csütörtökön hoztuk le utolsó szakpolitikusi interjúnkat a „Választás 2014” rovaton belül, aminek keretében arra kerestük a választ lehetséges képviselőinktől, hogy pártjuk hogyan látja Magyarország jelenlegi külpolitikai helyzetét, viszonyát bizonyos nemzetközi szervezetekhez és, hogy ehhez képest a jövőben – kormányra kerülésük esetén – milyen stratégiai váltást képzelnének el. A DiploMaci blog, amely alapítása óta elkötelezett az értelmes hazai külpolitikai közbeszéd és gondolkodás megteremtése mellett, az összes politikai pártot igyekezett szakmai kérdéseivel megkeresni, hogy a választásokat megelőző napon egy összefoglaló cikkben a lehető legteljesebb képet adhassa nektek arról, hogy április 7-től milyen külpolitikát is folytatna kormányunk. Íme!

A könnyebb összehasonlíthatóság érdekében interjúinkat hét általános kérdésre tagoltuk, amiről úgy gondoljuk, hogy azok a lehető legteljesebb mértékben lefedik egy-egy párt külpolitikai stratégiáját. Ennek fényében a következő kérdéseket tettük fel: 1) Milyen szerepe van Magyarországnak a jelenlegi nemzetközi politikai viszonyrendszerben? Hogyan képzelik el hazánk nemzetközi szerepét, prioritásait? 2) Mi a véleményük az Európai Unióról, milyen Európa-politikát vizionál a párt? 3) Kormányra kerülésük esetén hogyan változna a nemzetpolitika? 4) Az EU-n kívüli országok közül melyekkel tudna elképzelni szorosabb viszonyt pártja? Mi a véleményük a Globális (más néven Keleti) Nyitás politikájáról? 5) Mi a véleményük a Visegrádi Négyek szervezetéről, feladatairól és jövőjéről? Milyen szerepet szánnak a V4 együttműködésnek? 6) Pártja szerint milyen Magyarország jelenlegi NATO- és ENSZ-politikája? Szükség van-e változásra? Ha igen, milyen módon? 7) Az Ön pártja számára - a mai külpolitikai stratégia kialakításánál - meghatározó erővel bírnak a magyar külpolitika múltbeli fontos eseményei, döntései? A beszélgetéseket továbbá egy kivételével (Ertsey Katalin sűrű munkabeosztása miatt sajnos nem tudott velünk személyesen találkozni) minden esetben adott párt szakpolitikusával, személyesen készítettük el. Ennek megfelelően táblázatunk kizárólag az LMP – Lehet Más a Politika (interjú), a PM – Párbeszéd Magyarországért (interjú), az MSZP – Magyar Szocialista Párt (interjú), az Együtt 2014 (interjú), és a Jobbik Magyarországért Mozgalom (interjú) pártjának képviselője által elmondott információkat tartalmazza.

Előbbi felsorolásból látszik, hogy kérdéseinket a magyar politika legismertebb, országos támogatottsággal bíró, a holnapi választásokon éppen ezért a parlamenti bejutásra talán legnagyobb eséllyel induló pártok tagjainak tettük fel. Természetesen a hazai politikai életet követők számára jogosan merül fel a kérdés és az igény arra, hogy ezen pártok mellett a DK – Demokratikus Koalíció, valamint a jelenlegi kormánypárt, a FIDESZ/KDNP gondolatai is jelenjenek meg. A válaszunk erre azonban sajnálatos módon meglepően egyszerű: ezek a pártok nem érezték szükségét annak, hogy megtiszteljenek minket, és rajtunk keresztül Titeket azzal, hogy elmondják véleményüket. Nyilván erre lehet mondani, hogy a külpolitika hazánkban marginális szakpolitikai terület, amivel nem érdemes külön foglalkozni. Ahogy azt is, hogy a DiploMaci nem egy több százezres olvasottsággal bíró neves hírportál. Ezek tények, amiket el kell fogadnunk. Nem helyénvaló ellenben az a magatartás, legalább is számunkra, hogy hivatalos szakmai megkeresésre még csak válaszra sem méltatnak minket. Úgy gondoljuk, hogy a DiploMacit adófizető választók szerkesztik, ahogy adófizető választók is olvassák, vagyis, olyan emberek, akiknek a választása révén kerülhetett hatalomba a mostani kormány, ahogy kerülhetne oda a DK is. Az tehát, hogy még válaszra sem méltattak minket, számunkra a korrektség, valamint az alapvető választói tájékoztatás teljes semmibevétele.

Dehogy ne ez a kellemetlenség hassa át ezt a hiánypótló összefoglalót – amibe a rendszerváltás óta először követhető egy helyen több meghatározó magyar párt külpolitikai felfogása –, következzenek a DiploMaci által az interjúkon keresztül megszerzett információk, természetesen kérdésekre bontva:

(Nagyobb méretért KATT a képre)

A hazai politika rendszeres követőinek a fenti táblázatban szereplő gondolatok persze nem jelentenek hatalmas újdonságot. Mi mégis úgy gondoljuk, hogy azért van néhány lényeges pont, ami talán a meglepetés erejével hathat. Ilyennek gondoljuk például a Jobbik esetében, hogy számukra az európai elköteleződés deklaráltan fontos (ez a hazai médiából nem jön át egyértelműen) és, hogy szinte az összes párt alapvetően támogatja a kormány Globális Nyitásának gondolatát (annak inkább a megvalósításával kapcsolatban merülnek problémák). Illetve, hogy a Jobbik mellett az LMP és PM számára is van jelentősége (ha különböző erősséggel is) a múltbéli magyar külpolitikai döntéseknek. Ezzel ellentétben az már korántsem tartogat meglepetést, hogy a Jobbikon kívül a megkérdezett pártok mindegyike elkötelezett az euroatlantizmus mellett (csak úgy, mint az elmúlt 24 év összes kormánya), hogy fontosnak tartják az Európai Uniót és benne hazánk szerepét, valamint aktívabb ENSZ, NATO és V4 politikát folytatnának. Az e mögött meghúzódó felfogás pedig a rendszerváltás óta hazánkban uralkodó „kicsik vagyunk, tehát egy nagyobb szervezetben próbáljunk meg érdekeket érvényesíteni, hiszen ezzel előrébb vihetjük saját és a külhoni magyarok ügyét, mintha magunk lennénk” külpolitikai gondolatmeneten alapszik, amit a Jobbik egyedüliként teljes egészében elutasít.

Zárásként fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy a „Választás 2014” rovat a mai nappal nem fog megszűnni, csak átalakul. Célunk ugyanis, hogy mostantól a fenti szakpolitikusokat (amennyiben mindegyik párt a következő országgyűlés tagja lesz) vissza-visszatérő módon megkérdezzük a Magyarország számára kiemelt jelentőségű nemzetközi ügyekről. Részben, hogy lássuk, hogy mennyire maradnak hűek a választások előtt általuk elmondottakhoz. Részben pedig, hogy folyamatosan világos legyen számunkra, hogy választott képviselőink mit is gondolnak a sok esetben Magyarországot is érintő globális kérdésekről. Ennek fényében, ha minden a terveink szerint halad, akkor a legközelebbi DiploMaci összefoglalót és interjúsorozatot az EU-s választások előtt közöljük!

Ám addig is, amíg erre sor kerül, mindenki menjen holnap szavazni, mert fontos és, mert Mi is így teszünk :)

Üdv,

DiploMaci

Gyökeresen más külpolitikai stratégiai felfogást és megközelítését képzel el Magyarország számára a Jobbik, mint amit a közelgő parlamenti választásokon jó esélyekkel induló többi politikai erő. A párt a Visegrádi Együttműködés helyett Lengyelországgal és Horvátországgal lépne inkább szövetségre, a kizárólagos euroatlanti elköteleződést elvetné, az Európai Uniót pedig a jelenlegi formájában felszámolná – a DiploMaci a Jobbik szakpolitikusával, Gyöngyösi Mártonnal beszélgetett.

Hogyan képzelik el hazánk nemzetközi szerepét, prioritásait? Milyen szerepe van Magyarországnak a jelenlegi nemzetközi politikai viszonyrendszerben?

Gyöngyösi Márton (GyM): A Jobbik a kezdetek óta teljesen máshogy értelmezi hazánk külpolitikai prioritásait, helyzetét, mint bármelyik másik magyar párt. Annak érdekében, hogy ezt kontextusba helyezzem, fontos megemlíteni, hogy a hidegháború óta két ellentétes nézet terjedt el a nemzetközi politikai gondolkodásban. Az egyik a Fukuyama-féle egypólusú, míg a másik a Huntington-féle többpólusú, civilizációk különállására és önmeghatározására épülő világrend elmélete. Az elmúlt két évtized geopolitikai fejleményeit elemezve pártom és én magam is ez utóbbit vallja irányadónak, hiszen látható, hogy a Nyugat meghatározó hatalma, az Egyesült Államok mellé mára szorosan felzárkózott Oroszország és Kína, feltörekvőben van India, és bizonyos tekintetben az iszlám civilizáció és az USA-tól másfél évszázad után eltávolodó dél-amerikai kontinens emelkedésének lehetünk a tanúi. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy rossz diagnózison alapuló stratégiát követett a magyar diplomácia az elmúlt 24 évben, amikor kizárólagos nyugati orientációt hirdetett és nemzeti érdekeinket az euroatlantizmus oltárán áldozta fel. Értelmetlen az a mesterségesen gerjesztett vita, ami hazánk Kelethez vagy Nyugathoz tartozása kapcsán folyik 1100 éve, helyette inkább egyensúlyra kell törekednünk a kettő között. Hiszen a világpolitika folyamatos mozgásban van, még röpke pillanatok erejéig sem beszélhetünk statikus állapotról és erőviszonyokról.

Múltunk és történelmünk tapasztalatait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a nagyhatalmak ütközőzónájában és a Nyugat és Kelet civilizációs határvonalán fekvő hazánknak csak akkor voltak nyugodt pillanatai, amikor okos diplomáciával külpolitikai egyensúlyra törekedtek őseink. Gondoljunk csak Erdély aranykorának rövid időszakára, amit a német és a török birodalmak között mesterien lavírozó Bethlen Gábor zseniális külpolitikája teremtett meg. Sajnos az elmúlt 24 évben a Bem rakparton az euroatlantizmus kizárólagos és megdönthetetlen dogmává merevedett, ami olyan, mintha hazánk egy süllyedő hajó árbocához láncolta volna magát.

Sok kritikusunk állításával ellentétben a Jobbik által már 2008-ban meghirdetett „Keleti Nyitás” politikája nem a Nyugat és Európa elvetését jelenti, ugyanis az számunkra kiemelten fontos, hiszen a Nyugat része, az európai civilizáció részesei vagyunk Szent István óta. Viszont fontos kiemelni, hogy keleti gyökereinkről sem mondhatunk le, hiszen származásunk, nyelvünk, gasztronómiánk, népzenénk, néptáncunk és népmeséink, mondavilágunk egy ősi keleti kultúra jegyeit hordozza magán, amit ma már tudományos kutatások is alátámasztanak. El kell végre ismerni, hogy mi egy ázsiai nép vagyunk, akik azonban tökéletesen illeszkedtek be a nyugati világba, és váltak annak teljes jogú tagjává. A magyarságot egy olyan fához lehetne hasonlítani, amelynek a törzse és a koronája Európában, de a gyökerei Ázsiában találhatóak. Fel kell tehát hagyni azzal a megosztó és mérgező dilemmával, ami önsorsrontó módon végigkíséri hazánk történelmét az államalapítás óta, miszerint keleti vagy nyugati nép-e a magyar. A Jobbik számára ez nem kérdés, a magyar egyszerre keleti és nyugati, a külpolitikai programunkban is ezt a kettősséget jelenítjük meg azzal, hogy az egyoldalú kiszolgáltatottságunk ellen fellépünk.

("Aktív külpolitikára van szükség" - Gyöngyösi Márton, f: www.jobbik.hu)    

Mi a véleményük az Európai Unióról, milyen Európa-politikát vizionál a párt?

GyM: Lesújtó a véleményünk az Európai Unióról. De fontos kiemelnem, hogy nekünk az EU-val, mint intézménnyel van bajunk, nem Európával magával. Ezt sajnos sokan szándékosan összekeverik. Az európai együttműködés a maastrichti, de még inkább a lisszaboni szerződés aláírásával olyan irányba fejlődött, amely számunkra elfogadhatatlan. A Jobbik erős és szuverén nemzetállamok kölcsönösen előnyös együttműködésén alapuló közösségben érdekelt, nem pedig néhány európai nagyhatalom érdekei alapján Brüsszelből igazgatott birodalomban, amely magát a peremvidék gazdasági kifosztása révén tartja fent. Az Uniónak vissza kellene térnie oda, ahol még akkor tartott, amikor Európai Közösségnek hívták, mert akkor még valóban teremtett értéket. Most ez nincs így. Egy bürokratikus, az állampolgáraitól és a tagállamaitól egyaránt elszakadt intézménnyé vált, ami mindennemű legitimitást nélkülöz polgárai szemében.

Kormányra kerülésük esetén hogyan változna a nemzetpolitika?

GyM: A balliberális kormányok alatt nem létezett nemzetpolitika. Sőt, a nemzeti összetartozást romboló, fájdalmas idők voltak ezek, emlékezzünk csak a 2004. december 5-i népszavazásra, vagy a 2002. december 1-ei román-magyar pezsgőzésre. Ez az internacionalizmus eszméjét máig hűen őrző garnitúra nem hazudtolta meg önmagát, bizonyította, hogy a nemzet, mint fogalom ismeretlen és lényegtelen entitás számára. A szociálliberális kormányok teljesítménye tehát nem lehet mérce. Éppen ezért nem relatív, hanem abszolút értelemben kell értékelnünk a Fidesz-kormány nemzetpolitikáját, ami bár tartalmazott több jó döntést (pl. kettős állampolgárság bevezetése), messze elmarad a kívánatostól.

A nemzetpolitikának és a diplomáciának az a feladata, hogy minden eszközzel a magyarság szülőföldön maradását és gyarapodását segítse elő. Ebben látszólag egyetértés van a Jobbik és a Fidesz között, azonban a megvalósítás módjában már élesen eltérnek a nézeteink. Az egyoldalú euroatlantizmusra felesküdött, magukat jobboldali-nemzeti-konzervatív és egyéb jelzőkkel ellátó kormányaink külügyérei, Jeszenszky Gézától Martonyi Jánosig egy igen egyszerű külpolitikai stratégiát követtek, ami visszaköszön minden nemzetközi és államközi szerződésben, állásfoglalásban és közleményben is. Ennek a stratégiának az értelmében a határon túli magyarság minden problémájára és nehézségére az euroatlanti integráció adja meg a választ, ezért a magyar diplomácia elsődleges feladata, hogy miután beküzdötte magát az Unióba, minden eszközzel és feltétel nélkül elősegítse a környező országok uniós integrációját. A magyar külügy elképzelései szerint az Unió keretein belül feloldódnak a nemzetiségi ellentétek és feszültségek. Ezért hallunk folyamatosan a nemzeti érdekérvényesítés és a határon túli magyarság érdekében tett kemény diplomáciai fellépés helyett folyton a szomszédos országok érzékenységének tiszteletben tartásáról és, vagy – most éppen Ukrajna kapcsán – a területi integritás megőrzésének elsődlegességéről. Ez a logika és érvelés kísértetiesen hasonlít az internacionalizmus korszakára jellemző, kívülről irányított diplomácia jellegére. Ez a Jobbik szerint egy teljesen torz és önsorsrontó logika, amelynek a kudarca mára bizonyított tény. Jól látható ugyanis, hogy a schengeni határok ellenére a szlovákiai magyarok helyzete romlott, mint ahogy Románia uniós csatlakozásával sem lett könnyebb a székelyföldi magyarság élete.

Határozott kiállásra van szükség, aktív külpolitikára és érdekérvényesítésre, hiszen soha senki nem fog a mi érdekeink védelmében síkra szállni. Az ukrán válság is rávilágított a magyar diplomácia katasztrofális állapotára, amelynek a tevékenysége kimerül a brüsszeli-washingtoni állásfoglalások magyarra fordításában, önálló vélemény és elképzelés nélkül, holott a kárpátaljai magyarság helyzete okán igencsak lenne érvényesítendő nemzeti érdekünk. Ehelyett beálltunk az euroatlanti kórusba, amely tíz éves szorgos munkával elősegített egy puccsot egy szuverén ország vezetése ellen. Továbbá a szélsőségekre mindig oly érzékeny Nyugat olyan erőket segítettek a hatalomba, akik náci jelszavakat skandálva a legdurvább soviniszta kirohanásokat intézték a soknemzetiségű Ukrajna őshonos kisebbségei ellen, köztük a magyarság ellen is. Amikor pedig a Krímben saját sorsáról és hovatartozásáról dönt a nép, gyakorolva az önrendelkezés szent jogát, akkor Ukrajna területi integritását emlegetik azok, akik Ukrajna függetlenné válása óta folyamatosan megsértik az ország szuverenitását, válogatott eszközökkel beavatkozva Ukrajna belügyeibe. A nemzetközi jogot emlegetik azok, akik Koszovó függetlenné válásánál is arra hivatkoztak, sőt Afganisztán és Irak lerohanásánál is. Nehéz higgadtnak maradni a tömény nyugati cinizmus és a magyar diplomácia szolgalelkűsége láttán.

Az EU-n kívüli országok közül melyekkel tudna elképzelni szorosabb viszonyt az Jobbik? Mi a véleményük a Globális (más néven Keleti) Nyitás politikájáról?

GyM: Rendkívül boldogok vagyunk, hogy a kormány lelkes olvasója a Jobbik külpolitikai programjának, és abból nincs ellenére folyamatosan szemezgetni, hiszen ellentétben a Fidesszel, pártunk már 2008 óta hirdeti a Keleti Nyitás politikáját. Nincs bennünk sértődés, egyetértünk a törekvéssel, és támogatjuk ebben a kormányt, fontosnak véljük a Kelet felé történő gazdaságpolitikai nyitást. A megvalósítás azonban láthatóan hagy maga után némi kívánnivalót. A keleti nyitás ugyanis komolyabb dolog annál, minthogy egy Szijjártó Péter kaliberű fiatal pártpolitikusra lehessen bízni, aki mind tapasztalat, mind szakmai felkészültség, mind külgazdasági és külügyi apparátus híján van. Ez nem egy kommunikációs feladat, amit egyébként Szijjártó Péter kiválóan el tudna látni, hanem stratégiai kérdés, hiszen a keleti – vagy éppen globális – piacaink visszaszerzése a tét. Ehhez pedig nem üres keretmegállapodásokat kellene kötni az érdekelt államokkal, hanem valós gazdasági kapcsolatokat kellene létesíteni, szívós, és eltökélt háttérmunkával és előkészítéssel. Ehelyett a kormány a pótcselekvést választotta, miközben a hivatalos diplomácia, a teljes Külügyminisztérium az egyoldalú euroatlanti külpolitikát folytatja. Gyakran előfordul, hogy a két törekvés élesen szemben áll egymással, kioltják egymást. Így a kormány Globális Nyitása számunkra nem több egy gyenge és szakmai alapok nélküli kommunikációs lufinál.

A Jobbik Keleti Nyitása elsősorban Oroszországra, Törökországra, Kínára, Iránra, Azerbajdzsánra, az ún. Arab-világra és Dél-Kelet Ázsiára koncentrálna egy teljes minisztériumi szervezettel a háta mögött. Meglátásunk szerint ugyanis ezen a téren a tényleges gazdaságpolitikai siker más módon nem érhető el.  

Mi a véleményük a Visegrádi Négyek szervezetéről, feladatairól és jövőjéről? Milyen szerepet szánnak a V4 együttműködésnek?

GyM: Nincs túl nagy súlya a Visegrádi Együttműködésnek, bár lehetne. A csoport országait összeköti a földrajzi elhelyezkedésen túl a történelem és a kultúra, ez tény, de a politikai céljaink láthatón mások. Lengyelország középhatalom, erős uniós és amerikai elköteleződéssel, Csehország szinte mindig mindenben külön utas, mi meg nem rendelkezünk 25 éve világos stratégiára arra vonatkozóan, hogy mit is akarunk magunkkal kezdeni a világpolitikában. Így azért nehéz együttműködni, és tartalommal megtölteni az együttműködést. A Jobbik a V4 helyett egy lengyel-magyar-horvát regionális együttműködést látna szívesen, amely közösen képviselné érdekeinket az Unióban, valamint a nemzetközi intézményekben, szervezetekben.

A Jobbik szerint milyen Magyarország jelenlegi NATO- és ENSZ-politikája? Szükség van-e szerintük változásra? Ha igen, milyen módon?

GyM: Az ENSZ fontos témákat vet fel és képvisel. Ám mostani formájában azon túl, hogy egy jó informális találkozóhely politikusoknak, valamint egy lehetőség a nemzetközi politikában és sajtóban kisebb szereppel bíró országoknak arra, hogy nagyobb közvélemény előtt fejthessék ki véleményüket és nézeteiket, haszontalan. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa nyilván más kérdés, az egy nagyhatalmi érdekegyeztető fórum, amibe azonban az olyan kis országoknak, mint hazánk még akkor sincs beleszólási joga, ha fényévenként egyszer nem-állandó tagságot nyer el.

A NATO egész célja, lényege pedig azzal, hogy a hidegháború lezárult, tulajdonképpen teljesült. Az abban való magyar részvétel (amit a délszláv válság idején ajándékba kaptunk néhány reptér és katonai bázis felajánlásáért) így káros és felesleges. Hiszen a NATO ma már nem más, mint Washington geopolitikai érdekeinek érvényesítésére eszközölt intézmény, amelynek elsődleges célja kiterjeszteni a hatalmát az eurázsiai kontinensre és bekeríteni Oroszországot. Amerika jelenléte a Csendes-óceánon, Közép-Ázsiában és Közel-Keleten, a Baltikumban és Közép-Európában ezt a törekvést jelenti és joggal bosszantja Oroszországot. Ebben a törekvésben viszont nekünk nem szabadna Amerikát támogatnunk. A geopolitikai helyzetünk ugyanis ennél sokkal törékenyebb, és tudható, hogy ha a medve harap, annak a levét nem a messzi Amerika, hanem mi fogjuk itt meginni Közép-Európában.

Ennek a tagságnak és külpolitikai stratégiának súlyos ára lehet, és ezt nem kívánom magunknak! A legtöbb magyar ember már egyébként azt sem érti, hogy mit keresnek magyar katonák afganisztáni, szomáliai és mali missziókon, nagyon nehéz a magyar nemzeti érdeket meglátni az ilyen szerepvállalásokban. Azt a mesét senki nem hiszi el, hogy a NATO majd megvédi hazánkat, ha bajba kerül, ezért kell kiszolgálni maradéktalanul Washington érdekeit.   

Az Ön pártja számára - a mai külpolitikai stratégia kialakításánál - meghatározó erővel bírnak a magyar külpolitika múltbeli fontos eseményei, döntései?

GyM: Az elmúlt 24 év minden szempontból az elszalasztott külpolitikai lehetőségek időszaka. Ennek fényében is számomra a fentebb emlegetett Bethlen Gábor-i külpolitika, a huszadik században pedig a Horthy Miklós nevével fémjelezett diplomácia az irányadó. Ezen időszakokban sikerült ugyanis, még ha csak rövid időre is, de felfogni a nemzetközi és európai politikai folyamatokat és a nemzeti érdekérvényesítéshez szükséges szövetségi rendszert megtalálni és kiépíteni. Ezt a sikeres diplomáciát a jelenkorban is alkalmazni lehetne, hiszen ma is Szkülla és Kharübdisz között kell eveznie annak, aki a nemzeti érdeket határozottan érvényesíteni akarja, és révbe akarja juttatni az ország hajóját. Félreértések elkerülése végett, a határozott érdekérvényesítés nem egyenlő a vakmerő és felelőtlen diplomáciával. Az a gyakorlat viszont elfogadhatatlan a magyar külügyi vezetéstől, hogy ölbe tett kézzel és vállvonogatva hallgatja, hogy a kisantant országaiban átírják és meghamisítják a történelmet, saját hazug propagandájával árasztják el a nemzetközi médiát és közvéleményt. Miközben államközi szerződésekben mondunk le a határon túli kisebbség védelméről és feltétel nélkül ismerünk el olyan országokat, amelyek Trianon romjain jöttek létre gyakran abszurd körülmények között. Csehszlovákia, a Szovjetunió, Jugoszlávia úgy hullott körülöttünk alkotó elemeire, hogy egyedül a magyar diplomácia nem hallatta hangját az őshonos kisebbségei érdekében. Most Ukrajna esik szét hasonló módon, miközben a Bem rakpart éppen Ukrajna területi integritásának sérthetetlenségéről beszél a kárpátaljai magyarság védelme és autonómia- vagy önrendelkezési törekvései kihangsúlyozása helyett.

DiploMaci  

Az Együtt 2014 mélyebb európai uniós integrációt képzel el, amelyben már megjelenik a közös gazdasági kormányzás víziója is. A párt véleménye szerint a Globális Nyitásra azért volt szükség, hogy a kormány legitimálja a demokrácia-korlátozó elképzeléseit. Interjú Szelényi Zsuzsannával, az Együtt 2014 külpolitikai szakértőjével, a párt elnökségi tagjával.

Hogyan képzeli el hazánk nemzetközi szerepét, prioritásait? Milyen szerepe van Magyarországnak a jelenlegi nemzetközi politikai viszonyrendszerben?

Szelényi Zsuzsanna: Az Orbán-kormány egy jelentős külpolitikai fordulatot hajtott végre az elmúlt négy évben a magyar külpolitikai prioritások terén. A rendszerváltás óta fennálló konszenzusos prioritást, ami hazánkat az Európai Unióhoz köti, és az ország jövőjét az euroatlanti szövetségen belül képzeli el, megváltoztatta a kormány. Ezzel nem értünk együtt. Nem látom, hogy azok a globális folyamatok, amelyekre Orbán Viktor hivatkozik – nevezetesen, hogy más fajsúlyos globális fókuszok alakultak ki Európán és az Egyesült Államokon kívül az elmúlt tíz-húsz évben – az Magyarország kapcsán bármit is változtatna. A miniszterelnök szerint a gazdasági válság a demokratikus társadalmak válsága is egyben, ezért indokolt egy újfajta megközelítés. Mindkét állítás hibás, hamis. Egyrészt Magyarországnak az Európai Unión belül van a legnagyobb érdekérvényesítő képessége a világpolitikában függetlenül attól, hogy egy Egyesült Államok dominálta, vagy egy többpólusú világról beszélünk. A válság vonatkozásában pedig kifejezetten ellentétes az álláspontom. Meggyőződésem, hogy a fejlett demokratikus országok tudnak a leghamarabb túllépni a válságon, mégpedig azért, mert a demokratikus politika képes az önreflexióra, és ebből kifolyóan a hibák feltárására. Erre az autoriter rezsimek képtelenek, a krízisre elnyomó lépésekkel reagálnak, ami nem segít a kilábaláson se rövid, de legkevésbé hosszú távon.

Mi a véleményük az Európai Unióról, milyen Európa-politikát vizionál az Együtt 2014?

SZZS: Az Európai Unió – története folyamán sokadik alkalommal – egy jelentős változáson megy keresztül napjainkban. A folyamatos változás egy nagyobb hulláma figyelhető meg, amit két tényező idézett elő: a kelet-európai országok csatlakozása és a gazdasági-pénzügyi válság. Az ezredforduló után csatlakozott államok sok olyan kérdést emeltek be az integrációba, amellyel az EU korábban csak marginálisan foglalkozott – gondolok itt a demokráciával kapcsolatos kérdésekre, a korrupcióval kapcsolatos problémákra vagy például a kisebbségek helyzetére. A válság megrengette az EU intézményrendszerét, így most rengeteg kérdésre kell válaszolnia az Európai Uniónak ahhoz, hogy elérje azt, ami miatt létrejött – a stabil béke fenntartása Európában.

A társadalmi problémákra adandó válaszok klasszikus értelemben nem tartoznak a diplomáciához, de én úgy gondolom, hogy amikor Európa jövőjéről gondolkodunk, akkor ezeket nem kerülhetjük meg. Hatalmas lendülettel ébredeznek a szélsőséges politikai pártok, folyamatosan erősödik a populizmus, ezzel párhuzamosan sokan úgy értelmezik, hogy az Európai Unió eltávolodott az állampolgáraitól. Ez az a három kérdéscsoport, amire intézményes úton és politikailag egyaránt választ kell találni. Intézményes módon már elindult egyfajta változás, a gazdasági kormányzást megerősítése napjainkban is zajlik, a kilábalás egy integráltabb gazdasági irányításra ösztönöz minket. A fiskális irányításnak és a monetáris politikának közeledni kell egymáshoz, ami a következő lépés az euró bevezetése után. A demokratikus garanciarendszer megerősítése viszont még csak politikai szinten került szóba. Ez egy fontos kihívás, és éppen Magyarország szolgáltatott példát arra, hogyan lehet visszaélni a nem eléggé szabályozott demokratikus normákkal. Azzal viszont egyáltalán nem tudunk azonosulni, amit a kormány művel: nemzeti érdekérvényesítésre fókuszál szemben az európai integráció megerősítésével. Mi nem állítanánk szembe a két folyamatot.

(Szelényi Zsuzsanna, f: www.facebook.com)

Kormányra kerülésük esetén hogyan változna a nemzetpolitika?

SZZS: A külföldön élő magyar kisebbségek fontos aktorai és együttműködő partnerei a magyarországi lakosságnak. Mi azt gondoljuk, hogy a külföldön élő magyar kisebbségek saját reprezentatív szervezetei azok, amelyeken keresztül a saját érdekeiket a legjobban érvényesíteni tudják. Nekünk az a feladatunk, hogy ezeket a szervezetek támogassuk. Azt nem tudjuk kitalálni, hogy milyen problémáik és igényeik vannak, a legjobbat azzal tesszük, ha őket erkölcsileg, anyagilag és politikailag támogatjuk abban, hogy helyben tudják az érdekvédelmi és képviseleti tevékenységeiket végezni. Semmit róluk nélkülük – ez a mottónk. Ide tartozik még egy kérdés, amit mindenképpen meg kell említenem. A külföldön élő vagy dolgozó magyarországi magyarok választójogait a mostani kormány rendkívüli módon diszkriminálta. Komoly alkotmányos problémákat találunk ezen a területen, az Alkotmánybíróság mégsem foglalkozik a kérdéssel.

Az EU-n kívüli országok közül melyekkel tudna elképzelni szorosabb viszonyt az Együtt 2014? Mi a véleményük a Globális (más néven Keleti) Nyitás politikájáról?

SZZS: Az Orbán-kormány számára a Globális Nyitás nem egy külpolitikai lépés, hanem egy általános politikai stratégia, amelyhez hozzátartozik az Európai Unió irányába felépített erős szkepszis, illetve az, hogy önmagára nézve bizonyos normákat nem tekint kötelezőnek a kormány. A Keleti Nyitásba beletartozik a korlátozott demokráciaértelmezés, ezért a fordulatot nagyon ártalmasnak tartom. Pusztán a kereskedelmi kapcsolatok diverzifikálásával maradéktalanul egyet értettünk volna – bár nem tartom véletlennek, hogy a kereskedelmi kapcsolataink milyen irányba épültek ki. Magyarország parterei természetes módon alakultak ki, mások felé csak akkor tudunk nyitni, ha hazánkban olyan termékeket állítanak elő, amelyekhez sehol máshol nem lehet hozzáférni a világban.

Mi a véleményük a Visegrádi Négyek szervezetéről, feladatairól és jövőjéről? Milyen szerepet szánnak a V4 együttműködésnek?

SZZS: A regionális szervezetekben egymáshoz hasonló kultúrájú és gazdaságú országok kooperálnak, a tagállamok között alapvetően jó együttműködés valósul meg – így van ez a Visegrádi Négyek esetében is. A V4 országai jellemzően kis, európai országok, az integráció mindenképpen egy fontos érdekérvényesítési eszköz számukra. Ugyanakkor a kapcsolatok mélyítéséből – legyenek azok kereskedelmi vagy kulturális kapcsolatok – messze nem hoztuk ki a maximumot. Elenyésző a növekedés a tagállamok közti kereskedelemben, a vezetők pedig csak akkor veszik elő az együttműködést, amikor az valamilyen oknál fogva fontos az egyik félnek. Pedig az európai unión belüli érdekérvényesítést éppen az ilyen típusú szervezetek tudják javítani.

Pártjuk szerint milyen Magyarország jelenlegi NATO és ENSZ politikája? Szükség van-e szerintük változásra? Ha igen, milyen módon?

SZZS: A NATO tagság létszükséglet hazánk számára, ebből fakadóan fontosnak tekintjük a hazánk részéről történő aktív nemzetközi szerepvállalást. Jelenleg azonban minimum szinten tartják a működést, noha jelentősen bővülni méretünkből fakadóan sem nagyon tudunk. Pedig az ilyen típusú nemzetközi szerepvállalás alapvetően növeli egy ország státuszát.

Szintén nagyon fontos az ENSZ Magyarország számára, minden jelentősebb konfliktus kapcsán kiéleződnek a viszonyok a szervezeten belül, és azonnal láthatóvá válik, milyenek az aktuális nemzetközi politikai viszonyok. A globális szervezetben hazánknak az EU részeként kell részt vennünk, így tudjuk a leghatékonyabban képviselni Magyarországot.

DiploMaci

A török miniszterelnök, Recep Tayyip Erdogan, nemrég utasította az illetékes hatóságokat arra, hogy tegyék elérhetetlenné a Twitter és a YouTube oldalait. A kormányfő elmondása szerint a népszerű közösségi oldalak destabilizálják az ország és kormánya működését. Friss interjúnkban egy isztambuli egyetem hallgatóját kérdeztük – aki testközelből követi az utóbbi hónapok többször brutális és véres eseményeit –, hogy mi történik valójában Törökországban és, hogy érzése szerint mi várható az elkövetkező hetekben, hónapokban.

Mi a véleményed a mostani, illetve az elmúlt hónapokban kialakult belpolitikai helyzetről? Egyetértesz Erdogan miniszterelnökkel, vagy másként látod az okokat?

Nem hiszem, hogy a miniszterelnökön és követőin kívül bárki egyetértene, vagy támogatná azt, ami az elmúlt hónapokban nálunk történik. Erdogan láthatóan ideges amiatt, hogy az iszlamista hittudóssal, Gülen-nel vívott harca miatt (Fethullah Gülen egy amerikai kisvárosban élő, ám onnan egy rendkívüli befolyással bíró társadalmi mozgalmat irányító hittudós – ford.) napvilágra került korrupciós ügyek jelentősen gyengíthetik pozícióit. Az összes kapcsolódó dokumentum és hanganyag, ami kompromittálja Erdogan-t és minisztereit Twitteren, vagy a YouTube-on keresztül vált számunkra elérhetővé: tehát éppen azon két kommunikációs csatornán át, amelyeket nem tud befolyásolni a kormány, ellentétben a klasszikus sajtóval. Természetesen Erdogan megpróbálhatja blokkolni, vagy manipulálni a közösségi médiát, ahogy azt teszi is. Ám egyelőre még van rés, amin a valós hírek kijuthatnak, és onnantól nincs megállás; ezek ugyanis már beszivároghatnak a hagyományos médiába. Ennek köszönhetően, vagy egyik, vagy másik csatornáról, de az emberek értesülhetnek arról, hogy mit történik az országban. Erdogan szavaival élve „a Twitter fenyegeti a török társadalmat” – azt a társadalmat, amit a saját képére akar formálni.

Ezzel szemben a Twitter, illetve más hasonló net-alapú médiumok óriási szolgálatot tesznek az olyan társadalmaknak, mint amilyen a miénk, ahol nem létezik független média és pártatlan oknyomozó újságírás. Ha Erdogan valóban fél a destabilizálódástól, akkor tudnia kellene, hogy a Twitter letiltása nem fog segíteni, sőt. Azonban látható, hogy a miniszterelnökünk túlélő módba kapcsolt és idegesen, nemtörődöm módon hoz döntéseket. Ezek pedig olyan tulajdonságok, amelyek nem szoktak segíteni, főleg nem politikusoknak.

("Nyár Törökországban", f: www.bbc.co.uk)

Meglátásod szerint merre tart most Törökország?

Ez a kérdés nagyon felkavaró számomra. Öt évvel ezelőtt határozottan azt gondoltam és mondtam, hogy az országnak az EU-ban a helye, ez nem is lehet kérdés. Ezzel szemben most erre nem tudom a helyest választ. Azt hiszem, hogy jobb is, ha ezt az érzést, vagy inkább bizonytalanságot, a török média felől világítom meg nektek: nemzetközileg elfogadott tény, hogy független sajtó nélkül nem létezhet demokrácia. Az embereknek pártatlan és objektív híreket kell kapniuk, hogy eldönthessék, hogy a választásokon kire adják voksukat. Ahol ez a szemlélet jelen van, ott a kormány képtelen manipulálni a médiát. Ezzel szemben az autokrata / fél-autokrata országokban a kormányok tudják, hogy ha az emberek ilyen minőségű hírekhez jutnának hozzá, akkor soha nem választanák meg őket.

Persze nem vagyunk szemellenzősek, tisztában voltunk vele, hogy hatalmas a politikai nyomás az itteni sajtón, és vannak problémák. Ám a múlt májusban napvilágot látott korrupciós és egyéb kormányzattal összefüggő információk elborzasztottak mindenkit, és tüntetni késztettek még olyan állampolgárokat is, mint én, aki soha nem volt hasonló megmozduláson. Máig emlékszem arra a május 31-i estére, a dühre és a sokkra, hogy egyetlen egy országos hírcsatorna sem hozott le semmit arról, hogy a rendőrség mit művelt velünk, köztük velem is, az utcákon.

Mindezek ellenére nem hiszem, hogy az általad hivatkozott valamelyik politikai berendezkedés felé tartanánk (az interjú készítése közben autokrata, fél-autokrata, demokratikus rendszert említettem Simge-nek – ford.), legalább is egyértelműen. Nyilván az látható, hogy Erdogan egy autokratikus államot próbál építeni, de ebben nem lesz könnyű dolga, ugyanis a társadalomnak van egy másik jelentős szelete, amelyik nem ért vele egyet, és amelyiknek a kezében van az internet. Ez segíthet nekünk.

Innen nézve kicsit úgy tűnik, mintha a miniszterelnököt és pártját az ország nyugati fele szinte teljes egészében elutasítaná, míg a keleti fele pártolná. Mit gondolsz, ez a megállapítás valóban megállja a helyét, vagy ennél azért árnyaltabb a helyzet?

Valójában ez az egész kérdés szerintem nem Kelet kontra Nyugatról szól. Az AKP (hivatalosan AK, magyarul Igazság és Fejlődés párt, Törökország vezetői politikai pártja – ford.) a választók kb. 30 százalékának a támogatását bírja, ezek az emberek elsősorban (de nem kizárólag!) Közép-Anatóliában élnek; ők az AKP leghűségesebb szavazói. Ezzel szemben a tengerparti városok lakóinak jelentős része elutasítja a kormánypártot. Ezen kívül azonban nagyon sok a bizonytalan szavazó, akik egyszer ide, egyszer oda szavaznak. Ez persze nagyon sok dologtól függ, hogy éppen ki-kit választ, de ez meg ugye minden más országban is így van.

Az okok mindenesetre szerintem a következők: Az AKP hihetetlenül hatékony az általános szolgáltatások eljuttatásában olyan területekre, amelyekben potenciális választókat sejt. A kormánypárt kimagasló a választási hangulat és vélemény mérésében, minimum hetente készítenek nagyon alapos és átfogó kutatásokat a legfontosabb kérdésekben; ennek köszönhetően tudják, hogy mit akarnak a választóik: biztonságot, gazdasági stabilitást, befolyásos nemzetközi hatalommá válást, stb. Azok a bizonytalan török választók (számukat kb. 10-15 százalék közöttire tenném) tehát, akik végig élték a 90-es évek politikai és gazdasági összevisszaságát, azok a fenti területeket mindennél jobban értékelik. Ezeket pedig az AKP beépíti a programjába és kampányába, így elnyerve rengeteg olyan szavazó voksát is, akik amúgy nem tekinthetők vallásosnak, vagy mélyen hívőnek. És persze nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az AKP mindenkinél jobban és átütőbben kampányol Törökországban.

Így tehát előáll egy olyan helyzet, hogy vidéken vagy nem is hallottak például a Twitter-ügyről, nem érdekli őket, vagy érdekli őket, de a nap végén a fentebb említettek fontosabbá válnak.

Véleményed szerint az AKP-t és Erdogan miniszterelnököt le lehet váltani a következő választásokon? Szerinted Abdullah Gül elnök képes lenne megdönteni a miniszterelnököt, hogy normalizálja a kialakult feszült állapotot?

Mielőtt még elérnénk a választásokig (országos szinten a törökök a jövő év folyamán vonulnak ismételten az urnákhoz – ford.), meglátásom szerint két fontos probléma van, ami Törökország jövőjét közvetlenül érinti. Az egyik, hogy Erdogan egyre keményebb kézzel irányítja az országot és, ha sikerül újabb komoly győzelmet elkönyvelnie a közelgő helyhatósági választásokon (az interjú még a választások előtt készült, amin az AKP könnyedén győzött – ford.), akkor magabiztossága csak tovább fog nőni. A másik faktor pedig ugye Gülen, egy Amerikában élő hittudós és az ő mozgalma, amelyik teljes egészében átitatja az igazságszolgáltatást, rendőrséget, hadsereget, stb. És bármennyire jó külföldről azt gondolni, hogy a Gülen-mozgalom kizárólag a törökök érdekeit nézi, valójában csak a saját pozícióik jobbításával, céljaik megvalósításával van elfoglalva. Ennek a mozgalomnak nincsen politikai felelőssége; de hogyan is lenne, amikor aktívan részt vesznek ártatlan újságírók, vagy más személyek koholt vádak alapján történő bebörtönzésében (például Ergenekon és Balyoz-ügyek). Ráadásul jól ismert tény, hogy Gülen és Erdogan egészen addig jó barátok voltak, amíg nem vitatkoztak össze a központi hatalom felosztásán, vagyis, ha nincs ez a nézeteltérés, akkor valószínűleg soha semmi nem derül ki a korrupciós ügyekről, illetve nem kezdünk el Erdogan politikai jövőjéről beszélni. Valahol rémisztő egy ilyen mozgalom, amely alig néhány hónap alatt képes kikezdeni egy Erdogan szintű és beágyazottságú vezető hatalmát; mindezt úgy, hogy a nyilvánosságtól elzárva működik.

Nem tudom mi lesz a jövő évi országos választáson. Erdogan, és vele együtt valahol az ország sorsa is azon múlik, hogy ez a mozgalom milyen tervekkel rendelkezik. De ezt mi, átlagos választók, nem tudhatjuk. Én mégis azt gondolom, hogy Erdogan és az AKP bár veszít majd szavazókat, a választásokat újfent nyerni fogja. Ahhoz ugyanis, hogy ez ne így legyen, még több, még fajsúlyosabb ügyek kellenének. Főleg annak tudatában, hogy Gül elnök láthatóan nem akar felszólalni Erdogan ellenében, nemhogy ténylegesen meg szeretné dönteni. Ebben a történetben ő a jó zsaru, a miniszterelnök pedig a rossz. Tulajdonképpen ők ugyanazt gondolják, más csomagolásban.

("A szelektív egység kovácsa" - Recep Tayyip Erdogan, f: blogs.blouinnews.com)

Érzésed szerint létezik ma olyan kormányképes alternatíva, személy vagy politikai párt, amely képes lenne / lehetne Erdogan-t és az AKP-t megdöntve vezetni az országot?

Törökország számára ez is egy hatalmas probléma: jelenleg ugyanis alig rendelkezünk valós politikai alternatívával. Látok bizonyos pozitív változásokat a CHP (az ország első politikai pártja, magyarul Köztársasági Néppárt, Mustafa Kemal Atatürk alapította – ford.) általános hozzáállásában, szakmai felfogásában, dehogy tudnák-e vezetni az országot, ha esélyt kapnának rá, abban sajnos nem vagyok biztos. Persze ez alapvetően nem is aktuális kérdés, lévén, a CHP esetleges választási győzelmére szerintem semmi esély. Személyesen ráadásul nagyon fontosnak, sőt, sokkal fontosabbnak tartanám egy új szociáldemokrata párt megalapítását. Az országban ugyanis felnőtt már egy olyan friss generáció, akiknek a tagjai már az 1980-as katonai puccs után születtek, és akiket ugye előszeretettel bélyegeznek apolitikusnak. Holott, múlt májusban éppen ez a generáció vonult az utcákra.

Mi a véleményed, az EU-csatlakozási tárgyalások újraindítása és egy határozott EU-s kiállás a törökök jogai és jövője mellett elérhetné Erdogan megbuktatását? Az EU-csatlakozás lehetősége jelent még olyan erőt a török fiatalok számára, mint amilyet az ukránoknak?

Nyilvánvaló, hogy még mindig sokan vannak itt olyanok, akiket egy ilyen kiállás boldoggá tenne. De szerintem ez ugyanúgy segíthetné Erdogan-t is, aki előszeretettel ostorozta és ostorozza az EU-t. Nem elhanyagolva a tényt, hogy ezt Törökország megosztására tett Uniós kísérletként is lehetne értelmezni, és kétségünk sem lehet afelől, hogy ezt Erdogan kijátszaná. Ugyanakkor nem felejthetjük el azt sem, hogy a kialakult helyzetért valamennyire az EU is felelősségre vonható, hiszen az AKP erősödésével párhuzamosan lényegében elengedték a kezünket. Arról nem beszélve, hogy egyes vezető európai politikusok a múltban mindig előreszeretettel játszották ki a török kártyát saját politikai, választási ambícióik sikeréért. Az EU könnyedén megtehette volna, hogy bizonyos reformok érdekében komolyabb nyomás alá helyezi az AKP-t, ahelyett, hogy elenged minket. Nem tudom, hogy ez a „kicsit reformáljunk, majd lemondunk” hozzáállás mennyire lesz kifizetődő az EU számára.

Emlékszem, néhány éve beszélgettem egy brüsszeli török ismerőssel, aki szerint soha nem leszünk Irán, bármennyire is a demokrácia és az autokrácia között egyensúlyozunk az AKP-nak hála. Lehet, hogy igaza volt. De úgy gondolom, hogy ennyi erővel az is előfordulhat, hogy soha sem leszünk egy demokratikus és szekuláris állam sem. Hiszen a technológia korában korlátozni az online kommunikációs hozzáférést, ártatlan fiatalokat gyilkolni és koholt vádak alapján újságírókat bebörtönözni, mint azt teszi a rendőrség, minden felelősségre vonás nélkül, nem a demokrácia irányába mutat. Ahogy azt sem, hogy amikor a miniszterelnököt és a kormányt súlyos korrupciós vádak érik, mindösszesen négy minisztert kényszerítenek lemondásra; amiben már maga a tény szomorú, hogy egyáltalán kényszeríteni kell őket. Arról nem beszélve, hogy fiatal török nőként egyre elviselhetetlenebb nyomást érzek a kormány részéről, hogy pontosan hány gyermeket is kellene vállalnom, illetve, hogy a fogamzásgátlók használata a jövőben vajon tilos lesz-e vagy sem.

Amit tehát én szeretnék az egy átlátható, demokratikus, és elszámoltatható állam, amelyik nem érzi szükségét annak, hogy beavatkozzon a mindennapi privát életembe. Amennyiben az EU ennek elérésében tud nekem / nekünk segíteni, akkor a csatlakozás lehetősége kecsegtető. Amennyiben viszont nem, és üres lózungokkal hitegetnek, valamint hallgatásukkal asszisztálnak az itteni kormány működéséhez, akkor inkább nem kérünk belőle, megoldjuk magunk a dolgainkat. Lehet, hogy ez így nehezebb lesz, de legalább biztos.

Az interjút adta: Simge Andi, isztambuli egyetemi hallgató

Az interjút készítette és magyarra fordította: Németh Áron Attila

Március elején, a dél-kínai Jünnan tartománybeli Kunming város vasútállomásán egy hszincsiangi szélsőséges csoport 29 emberrel végzett, és megsebesített további kétszázat. Az előre megfontolt szándék és az akció szervezettsége miatt terrorcselekménynek nyilvánított támadás felhívta a figyelmet – a kínai közbiztonság gyenge pontjai mellett – a kínai-ujgur ellentét egyre jobban kiéleződő mivoltára is. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy pontosan mi áll az ujgur kisebbség erőszakos akciói mögött, valamint, hogy miért kiemelten fontos terület a tartomány Peking számára?

A Hszincsiangi Ujgur Autonóm Tartomány Kína nyugati részén található. Az itt élő népesség többségét a különböző török nyelveket beszélő muszlim etnikum adja. Az elmúlt évtizedek során az ujgurok több elszakadási kísérletet tettek, de az utolsó sikertelen próbálkozás (1955) óta Hszincsiang – autonóm tartományi rangot viselve – hivatalosan Kína részét képezi. A tartományban élő ujgurok és a Han kínaiak között feszülő végeláthatatlan ellentét alapvető oka abban keresendő, hogy az ujgur nemzetiség tagjai sem etnikai-nyelvi, sem tradicionális-kulturális szempontból nem állnak kapcsolatban a kínai néppel; lényegében külföldiek a saját országukban. Mindezek következtében nemzeti öntudatuk harcol az asszimilálódás, a másodosztálybeliként való kezelés ellen. Többségük diszkriminatívnak ítéli a kínaiak bánásmódját, valamint egyetért abban, hogy Peking a térségben folytatott integrációs politikájával jelentős mértékben befolyásolja mind a kollektív kisebbség, mind az egyének jövőjét, valamint kifejezetten rombolja az etnikum tradicionális értékeit.

A szélsőséges csoport az akciót a parlament és a népfront kettős ülésszakára időzítette, továbbá egy eddig békésnek, biztonságosnak hitt fővárostól távoli városba helyezte. A fontos politikai események előtt az országban mindenhol megszigorítják a biztonsági ellenőrzéseket, kiemelt tekintettel a problémás régiókra. Jünnan tartomány eddig nem tartozott ezek közé, így a szeparatistáknak itt nem kellett számolniuk ilyen jellegű „akadállyal”. Ezeket figyelembe véve Kunming kiváló célpontként szolgált a Hszincsiang függetlenségét követelő muszlim csoport támadására. Minden újabb, az ujgurok jogait érintő korlátozás többszörös erővel hat, gyakran agresszív válaszreakciót okozva. A köztudattal ellentétben azonban az ujgurok többsége „csak” az integrálási politika felfüggesztése, az emberi jogok védelme mellett lép fel, az elszakadást megfogalmazó elképzeléseket (Ujgurisztán, Kelet-Turkesztán létrehozása) kizárólag a szélsőségesebb csoportok tették magukévá. Ezen csoportok tagjai hozhatóak összefüggésbe mind az Al-Kaida terrorszervezettel, a Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalommal, és ők tehetőek felelőssé a Kunmingban történt, valamint az ahhoz hasonló erőszakos megmozdulásokért is.

("Szabadságot Turkesztánnak")

Kína makacs ragaszkodása az „egy Kína elvhez”, a tradicionális egységhez, továbbá a dominó-effektustól való félelme (vitatott hovatartozású területek sorozatban történő elszakadása) ad magyarázatot arra, hogy miért a szigorú helyi politika, és Peking megtorló jellegű fellépései. Az emberekben mélyen él a nacionalista szemléletmód, az egység kívánata, így az ország felbomlása nem váltana ki jó érzéseket sem a lakosság, sem a vezetők többségéből. (lásd: japán-kínai szigetvita hasonlósága). Úgy gondolom, hogy azzal, hogy Peking ilyen nagymértékű kontrollt tart fenn a terület felett, azt érzékelteti, hogy Hszincsiang még Tibetnél is nagyobb jelentőséggel bír. Mindezek ellenére a konfliktus a nemzetközi világban kevesebb figyelemben részesül. A kínai kormány elsődleges célja a tartomány erőforrásainak kiaknázása (legfőképpen földgáz és olaj). Ennek a folyamatnak a végpontját viszont a Nyugati Nyitás politikai programból kiindulva nem Hszincsiang, hanem az annál is több ásványi anyagot rejtő Közép-Ázsia, ezen belül is a kazah olajmezők jelentik, melyek kiváló forrásként szolgálnak Kína növekvő energiaigényéhez. A terület geo-stratégiailag, valamint védelmi szempontból is kiemelt fontosságú, hiszen számos állammal határos pozíciót tölt be. A terület révén Kína közelebb kerül a közép-ázsiai régióhoz, amely kiválóan szolgálja politikai törekvéseit, jószomszédi viszonyainak kialakítását. Amerika szintén kiemelt prioritásúként kezeli Közép-Ázsiát, Afganisztánon és Grúzián keresztül igyekszik elérni a térséget. A nagyhatalmi verseny szinte kötelezi Kínát a hasonlóan aktív részvételre. Hszincsiang-ban Peking folyamatosan növeli az infrastrukturális beruházások mértékét, mely mindamellett, hogy munkaerőt vonz, segíti a térség felzárkóztatását is. A beruházások, a speciális gazdasági zónák kialakítása révén Hszincsiang hídként köti össze a közép-ázsiai régiót a kínai dübörgő gazdasággal. Az ujgurokban heves ellenállás támad ezzel szemben, ugyanis hiába a modernizáció, a munkahelyteremtés, a fő pozíciókat továbbra is a kínaiak töltik be, így a fejlesztések az ujgurok számára nem jelentenek valódi előrelépést. A tartomány gyéren lakottsága miatt a kínai atomkísérletek központja is ide helyeződik. A környezetrombolás hangoztatásával az ottani lakosok a nemzetközi közösség tagjainak figyelmét folyamatosan fel kívánják hívni. A kínai integrációs politika egyik legfőbb eleme a térségbe történő Han lakosok egyre nagyobb arányú betelepítése, különböző kedvezményekkel történő odavonzása. Munkalehetőségek, valamint a területen engedélyezett volt a szigorúan betartott egy gyermek politika helyetti két gyermek politika követése hatalmas vonzóerővel bír / bírt. A tartományi iskolák többségében a kisebbségi nyelv helyett a kínai nyelvhasználat vált kötelezővé, mely szintén erősíti az ujgurok ellenérzését azáltal, hogy emberi jogaikat elnyomják, azok érvényesülése, továbbá a vallásszabadság gyakorlása is akadályokba ütközik.

("Metró - Vérengzés után", f: www.cnn.com)

Az utóbbi években az addig belpolitikai konfliktust okozó helyzet egyre nagyobb hatással bír Kína nemzetközi kapcsolataira. Ez főleg annak köszönhető, hogy az ujgur emigráns aktivisták mindent megtesznek azért, hogy felhívják a figyelmet „hazájuk” elnyomására. A Kínával jó viszonyt ápoló országok számára azonban gyakran okoznak fejtörést, akik sokszor félve a kapcsolatok megromlásától, valamint a Kína-politikát érintő negatív hatásoktól elutasítják az ujgur kéréseket. A kunmingi események után Li Ko-csiang miniszterelnök és Hszi Csin-ping államfő kifejtette a közbiztonság szigorítása érdekében elrendelt, valamint a rendfenntartó erők bővítésére tett újabb intézkedések bevezetését. Véleményem szerint mindez csak tüneti kezelésként szolgál, és nem jelent végleges megoldást. A jelen esetben életbe lépő fokozott biztonsági ellenőrzési rendszer sem nyújt megfelelő mértékű biztonságot az országban, ha a gyökerekben keresendő probléma továbbra is fennáll.

Úgy gondolom, hogy a jövőben mindenképpen a reláció egyensúlyára kellene törekedni, amely az egyetlen lehetséges módot jelenti a tartós béke elérése érdekében. Kínának továbbá újra kellene értékelnie a térséggel fennálló kapcsolatát, hiszen hosszú távon nem tesz jót sem az ország társadalmi stabilitásának, sem külkapcsolati rendszerének a fokozódó belpolitikai ellentét. Ha Peking lazítana az etnikum kultúráját, nyelvhasználatát, vallásgyakorlatát érintő korlátozásokon, valamint a munkaerő-biztosítás, a térség felzárkóztatását célul tűzve az ujgur lakosság számára nagyobb hozzáférést engedne a lehetőségekhez, azzal a valódi terrorista mozgalmak visszaszorítását is megkönnyítené, hiszen csillapodnának a kisebbségben felgyülemlő, agressziót kiváltó ellenérzések. Továbbá nagymértékben hozzásegítené az embereket egymás elfogadásához, ha tisztább képet kaphatnának az etnikum életviteléről, míg azok a kínai szokásokról egyaránt. A kultúrák, a vallás ütközéséből, egymás meg nem értéséből eredő konfliktusok enyhítése, kibékítése a legnehezebb, hiszen ezek határozzák meg nagy részben az emberek alapvető gondolkodásmódját. Úgy vélem, hogy mint minden paradigma gyakorlatba ültetését, ezt is az oktatás alsó fokán kellene elkezdeni, mellyel kivédhetőek lennének a társadalomban elterjedt – tévesen egymásról kialakított – sztereotípiák, melyek egyikének a napokban én is fültanúja voltam: „Ha hszincsiangit látsz, kerüld el, ők rossz emberek.”

Gyuris Klaudia

Az LMP és a PM után egy újabb párt, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) szakpolitikusát kértük fel arra, hogy mondja el véleményét a magyar külpolitika helyzetéről és arról, hogy ha ők határozhatnák meg ezen a területen hazánk stratégiáját, akkor az pontosan hogyan is alakulna. "Több Európát képzelünk el, ami azonban nem jelent kevesebb Magyarországot" - érvel Gúr Roland.

Hogyan képzeli el az MSZP hazánk nemzetközi szerepét a jelenlegi nemzetközi politikai rendszerben?

Gúr Roland: Teljesen másképp, mint a Fidesz. Az MSZP a Keleti Nyitás politikájával szemben egyértelműen az euroatlanti integráció híve, ennek megfelelően világos megkülönböztetést kell tenni a szövetségesek és a kiszámítható, jó gazdasági partnerek között. Ahogy eddig, úgy továbbra is az euroatlanti integráció határozza meg tehát az MSZP külpolitikáját, mert ez az a politikai közeg, amiben mozognunk kell, illetve amiből Magyarország fejlődése garantálható.

Konkrétan az EU-t tekintve: a fejlesztési források 97 százaléka onnan érkezik – lehet tehát jót és rosszat is mondani az Európai Unióra, egyaránt zajlanak az integráción belül jó és rossz folyamatok, de azt meg kell értenie mindenkinek, hogy nem az Unió ellen, hanem vele közösen kell dolgozni céljainkért. Ennek megfelelően egy olyan, polgárközelibb Európa megteremtése a cél, amely jobban képviseli a magyarok érdekeit. Az Európai Unióval közösen kell dolgozni, nem ellene, hiszen az Unió nem más, mint mi magunk vagyunk.

Mi a véleménye az MSZP-nek az Európai Unióról, milyen Európa-politikát vizionál a párt?

GR: Több Európát képzelünk el, ami azonban nem jelent kevesebb Magyarországot; vannak olyan intézkedések, gondolatok, amelyeket európai szinten kell megvalósítani. Ne felejtsük el, hogy az Unióban minden döntésben részt veszünk ma is. Az Európai Bizottság javaslatokat tesz, az Európai Unió Tanácsa és az Európai Parlament (EP) pedig döntéseket hoz. Az EP-ben a magyarok között a Fidesz képviselői vannak többségben, a Tanácsban pedig az Orbán-kormány miniszterei képviselik hazánkat. A több Európa tehát azt jelenti, hogy több döntés születik az együttműködési rendszerben, amely viszont nem jelenti azt, hogy ebben kevesebb magyar lehetőség lenne. Azon fogunk dolgozni, hogy az EU gyorsabban és érdemben tudjon reagálni az eseményekre és mindez hazánk javát szolgálja.

Az EP-választásokat követően nagy valószínűséggel a Szocialisták és Demokraták frakciója lesz a legnagyobb az Európai Parlamentben, továbbá az Európai Bizottság elnöki székét Martin Schulz foglalhatja el, aki egy dinamikusabb, intenzívebb, erősebb európai vízióval rendelkező karakter, mint a jelenlegi elnök, Barroso. Ez fogja azt garantálni, hogy egy egészen más irányba forduljon Európa, az európai integráció, és az egész Uniós intézményrendszer.

(Gúr Roland, f: www.mszp.hu)

Kormányra kerülésük esetén változtatnának-e a jelenlegi nemzetpolitikai irányvonalon? Ha igen, milyen változásokat képzelnek el?

GR: A nemzetpolitika egy olyan szakpolitika, ami nem valósítható meg megfelelő érdekegyeztetések nélkül. Ma jellemzően minden döntés erőből, egyeztetések nélkül születik – ezt mi elvetendő politikának tartjuk. Azt gondoljuk, az elsődleges cél az, hogy a helyben élő magyar kisebbség érdekeinek megfelelő döntések, intézkedések szülessenek, és ne Budapestről akarjuk megmondani, mi az, ami a határon túl élő magyaroknak jó. Az érdekegyeztetés azért szükséges, hogy mindenkinek a véleményét megismerjük az adott kérdést illetően, és ezt követően tudjunk megfelelő döntést hozni, és azt tapasztaljuk, hogy az egyeztetésre való hajlandóság meg is van a határon túli magyar pártokban.

A cél ennek megfelelően továbbra is az, hogy minden egyes, a magyarok érdekeit képviselő párttal együttműködjünk, egy korrekt kapcsolatot kialakítva velük a magyar érdekek megfelelő képviselete érdekében – függetlenül attól, hogy adott esetben az MSZP-től eltérő politikai ideológiai irányt képviselnek. Nem az a cél, hogy legyen egy baloldali és egy jobboldali irányvonalat képviselő magyar párt is a szomszédos államokban. Ezen felül a társpártjainkkal ápolt jó viszonyt – így Mesterházy Attila jó kapcsolatait – is szeretnénk felhasználni annak érdekében, hogy azokat a folyamatokat erősítsük, amelyek a magyar kisebbség érdekeit szolgálják.

Az EU-n kívüli országok közül melyekkel tudna elképzelni szorosabb viszonyt? Mi a véleménye a Globális (más néven Keleti) Nyitás politikájáról?

GR: Bármelyik demokratikus országgal el tudunk képzelni együttműködést. A (nem fideszi értelemben vett) Keleti Nyitás politikájával sincsen alapvetően problémánk, minden olyan országgal, amely Magyarországot, a magyar emberek lehetőségeit tudja erősíteni, keresni kell az együttműködést, a megfelelő kapcsolatokat. Világos megkülönböztetést kell azonban tenni a szövetségesi viszony és a kiszámítható, a javunkat szolgáló gazdasági kapcsolatok fenntartása között. A szövetségeseink az euroatlanti integrációban részt vevő országok; ez az a szövetségi rendszer, ami mellett elköteleződtünk, amely a mi értékrendünket képviseli.

Ettől függetlenül az egy másik kérdés, hogy kivel és milyen mélységű gazdasági vagy egyéb kapcsolatokat alakítunk ki és tartunk fenn – akár Kínával, akár a FÁK-országokkal, - vagy némi átfedést említve - akár a BRIC tagjaival, hovatovább más fejlődő országokkal is együtt lehet, és kell is működni, de ez nem helyettesíti a szövetségi rendszert. Orbán Viktor Keleti Nyitás politikájával az a probléma, hogy semmilyen kézzelfogható gazdasági vagy más eredményt sem tud felmutatni, nem lett olcsóbb a gáz, nem lett olcsóbb az olaj, nem lettek intenzívebbek a gazdasági kapcsolatok, nem indult be a turizmus, stb. – nem lett a magyar emberek helyzete semmivel sem könnyebb ennek a politikának köszönhetően. Létrejött valami, amiből azonban nincs eredményünk, és ezzel a helyzettel kell valamit kezdenünk.

Mi a véleménye a Visegrádi Négyek szervezetéről, feladatairól és jövőjéről? Milyen szerepet szánnak a V4 együttműködésnek?

GR: Ha pikírt vagyok, azt mondom, többet, mint a békemeneteken való részvétel. A V4 egy nagyon jó kezdeményezés, amit intenzívebben kellene fenntartani, mint jelenleg. A V4 lehet egy olyan „szövetség a szövetségen belül” is akár, amely a mi érdekérvényesítési potenciálunkat jelentősen növeli. A Visegrádi Együttműködés keretei között – bár kis állam vagyunk európai szinten – sokkal nagyobb súlyunk lehet, mint egyébként, hiszen vannak olyan kérdések, érdekek, melyek az egész régiónak kiemelten fontosak, és ezeket a V4 keretében összefogva nagyobb eséllyel tudjuk képviselni. Egy olyan együttműködést kell létrehozni tehát, amellyel valós érdekérvényesítést tudunk elérni, ez Magyarországnak kiemelt prioritás kell, hogy legyen. A V4-együttműködés kibővítését alkalmanként, egy-egy konkrét ügy mentén tudjuk elképzelni – akkor tudunk hatékonyan fellépni tágabb együttműködésként, ha szorosan kapcsolódnak az érdekeink.

Ön szerint van-e szükség változásra Magyarország jelenlegi NATO- és ENSZ-politikáját tekintve? Ha igen, milyen módon?

GR: Ami a NATO-kötelezettségeket érinti, vannak nehézségeink a vállalásaink teljesítését tekintve, mert ez egy elég költséges dolog. Azzal azonban, hogy tagja vagyunk ennek a szervezetnek, a jogokkal együtt kötelezettségek is járnak. Magyarországnak nem kell minden egyes területen vezető szerepet betöltenie és azonos súlyt képviselnie a többi tagállammal. A mi dolgunk az, hogy megtaláljuk azokat a speciális területeket, ahol hasznára lehetünk a NATO-nak és Európának – erre vannak jó példák, ilyenek lehetnek például a víztisztítás vagy a tűzszerészet.

Az ENSZ-politikát tekintve részben egy átrendeződést láthatunk abban a tekintetben, hogy a fejlődő országok erősödése figyelhető meg a szervezetben. Magyarországnak megint csak abban kell eredményeket elérni, hogy egy olyan szövetségesi rendszer biztos részese és bizonyos ügyekben mozgatórugója legyen, amelynek segítségével hatékonyan tudja érvényesíteni az érdekeit, hiszen önmagában Magyarország súlya kicsi a szervezetben, szükség van partnerekre ahhoz, hogy elérjük céljainkat.

DiploMaci

A DiploMaci blog elkötelezett az értelmes külpolitikai közbeszéd megteremtése mellett, aminek érdekében nem rég új rovatot indított, "Választások 2014" néven, amelyben pártjaink külpolitikai szakpolitikusai mondják el álláspontjukat hazánk, általuk követni kívánt külpolitikai stratégiájáról.

Olvassatok minket. Kövessetek minket Facebookon. Osszatok meg minket.

Az LMP megkérdezése után a közelgő választások egy újabb szereplőjét faggattuk arról, hogy hogyan vélekedik hazánk külpolitikai múltjáról, jelenéről és jövőjéről. „A Globális Nyitás politikája egy reklámszlogen” – interjú Jávor Benedekkel, a Párbeszéd Magyarországért társelnökével.

A magyar érdekeket csak az európai integráció keretein belül lehet sikerrel érvényesíteni mind a külhoni magyarok, mind a globális kereskedelmi ambíciók vonatkozásában – véli Jávor Benedek, a Párbeszéd Magyarországért társelnöke. A brüsszeli karrierben gondolkodó politikus szerint hazánknak aktívabb szerepet kell vállalnia a nemzetközi szervezetekben (ENSZ, V4), és intenzívebb nemzetközi fejlesztési politikát kell folytatnunk a Nyugat-Balkánon vagy épp Kijevben.

Hogyan képzeli el hazánk nemzetközi szerepét, prioritásait? Milyen szerepe van Magyarországnak a jelenlegi nemzetközi politikai viszonyrendszerben?

Jávor Benedek: Magyarország megkérdőjelezhetetlenül az európai érték- és érdekközösség tagja. A rendszerváltást követően kialakult világrendben, a feltörekvő hatalmak tükrében az európai államoknak csak úgy van esélye az érdekérvényesítésre, ha együttes erővel, közösen lépnek fel a közös európai érdekek mellett. Magyarország külpolitikai prioritása ezért az, hogy aktív, cselekvő részese legyen az európai együttműködésnek, úgy befolyásolja Európa alakítását, hogy a magyar érdekeket az Európai Unión belül és az unió határain túl tudja érvényesíteni. Az európai integráció segít bennünket a másik külpolitikai prioritás elérésében is: a határon túli magyarok érdekeinek érvényesítésében és védelmében az unión belül és annak határán túl is.

(A Globális Nyitás egy reklámszlogen - Jávor Benedek, f: www.nol.hu)

Mi a véleményük az Európai Unióról, milyen Európa-politikát vizionál a Párbeszéd Magyarországért?

JB: Magyarország számára a nagy játékosok által meghatározott globális térben az az esély adódik, hogy az európai együttműködésen keresztül érvényesítse az érdekeit, ezért a Párbeszéd Magyarországért határozottan kiáll hazánk uniós kötelezettségei mellett. Ugyanakkor azt látjuk, hogy az unió maga is keresi a válaszokat azokra a problémákra és kihívásokra, amelyek az utóbbi években felmerültek – részben a belső szerkezet kérdésében, részben pedig az EU által a világban betöltött szereppel kapcsolatban. Mi azt gondoljuk, hogy szükség van az európai integráció további mélyülésére, ugyanakkor kritikusan kell viseltetni azokkal a hibákkal, amelyekkel az unió az utóbbi években elkövetett, vagy amelyre az unió jelenlegi struktúrája nem ad választ. Szükség van a centrum-periféria-félperiféria probléma kezelésére. Szemmel látható, hogy az európai válságkezelés nem hozott valós sikereket, és nem kellően érzékeny a mediterrán, illetve a közép-európai tagállamok sajátos helyzetére. Egy olyan Európát akarunk, amely felismeri a saját tagállaminak sokszínűségét, és erre reagálva a megoldások sokszínűségét kínálja. Nem elég a fiskális szigor vagy megszorító intézkedés politikája, az egyensúlyra való törekvés nem válasz a mély szerkezeti problémákra. Az európai struktúrák megújításának részesévé kell tenni a növekedés-ösztönzést és a munkahely-teremtést, mindehhez társulnia kell a szociális feladatok felvállalásának. Európa nem pusztán egy gazdasági, hanem egy politikai közösség, amely a szolidaritás eszméjét is magában foglalja. Ha ezekre az unió nem nyújt választ, akkor nem fog tudni egy tartósan erős, egységes integrációként fennmaradni. A felsoroltakon felül intenzív együttműködésre van szükség a tagállamok demokratikusan megválasztott szervei és az uniós intézmények között, vagyis a nemzeti parlamenteket jobban be kell vonni. Amikor a fenntartható fejlődés bizottság elnöke voltam, szorgalmaztam, hogy az uniós irányelvek vitája kerüljön be a bizottság elé, de erre nem volt elég fogékonyság. Európa és a világ előtt álló egyik legnagyobb feladat a környezeti krízissel, a globális klímaváltozással való szembenézés. Ebben az Unió már most is kezdeményező szerepet játszik a nemzetközi színtéren, ezt tovább kell erősíteni. Magyarországnak – mint a klímaváltozásnak erősen kitett országnak – elemi érdeke, hogy ebben aktív szerepet játszon.

Kormányra kerülésük esetén hogyan változna a nemzetpolitika?

JB: A határon túli magyarság – azon belül pedig elsősorban a kárpát-medencei magyarok élete – a mindenkori magyar kormány kiemelt külpolitikai prioritása. Elengedhetetlen a szoros és intenzív kapcsolat a külhoni magyar közösségekkel. Ugyanakkor nem vagyunk hívei a jelenlegi kormány által követett megosztó politikának, nem lehet megkérdőjelezni a határon túli magyar közösségek azon jogát, hogy a saját politikai képviseleteiket maguk válasszák ki. Elfogadhatatlan az a gyakorlat, ahogy a FIDESZ mesterségesen beavatkozik a határon túli magyar közösségek belső életébe, megpróbálja létrehozni a hozzá lojális szervezeteket, és a magyar adófizetők pénzét a szelektíven kiválasztott szervezetek támogatására fordítja, miközben a határon túliak bizalmukkal felhatalmazott szervezeteit karanténba helyezi. A Párbeszéd Magyarországért nem kíván különbséget tenni. Fontosnak tartom továbbá, hogy a FIDESZ a határon túli közösségek tekintetében a homogén, egyszínű, egysíkú identitást támogatja. Mi azt gondoljuk, hogy a külhoni magyar közösségekben a magyar identitásnak sokféle formája létezik. Nem lehet engedni, hogy a vegyes házasságból származó gyermekek kikerüljenek a mindenkori magyar kormány látóköréből. A székelyföldi autonómia ügyében mi a helyi magyar közösség törekvését támogatjuk. A romániai magyar politikai szervezeteken belül konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy kívánatos cél a kulturális és területi autonómia elérése. Ennek legsikeresebb módja azonban nem a mindenáron történő konfliktus-keresés. Kemény tárgyalópartnernek kell lenni, de olyan megoldásokat kell kidolgozni, amelyek elfogadhatók az adott ország többségi nemzete számára is. Csak ezek tudnak tartós eredményt elérni. A Kárpát-medencei kapcsolatoknak a magyar közösségek érdekvédelme mellett a környezeti diplomácia is fontos eleme kell, hogy legyen – elég ha csak a tiszai ciánszennyezésre, Bős-Nagymarosra és a Szigetközre, a Rába-habzásra vagy a verespataki aranybányatervre gondolunk.

(PM - Párbeszéd Magyarországért, f: www.parbeszedmagyarorszagert.hu)

Az EU-n kívüli országok közül melyekkel tudna elképzelni szorosabb viszonyt a Párbeszéd Magyarországért? Mi a véleményük a Globális (más néven Keleti) Nyitás politikájáról?

JB: A Globális Nyitás politikája egy reklámszlogen. Ha megnézzük a tényleges külkereskedelmi forgalmat, akkor látható, hogy nincs érdemi változás, sőt a válság előtti időszakhoz képest a Kínával folytatott kétoldalú kereskedelem például visszaesett. A valóság az, hogy a magyar export-import 65-70%-a az uniós tagállamok felé bonyolódik. Természetesen nem zárjuk ki, hogy a felemelkedő globális hatalmakkal mélyítsük a kapcsolatokat, és a saját javunkra fordítsuk azokat a változásokat, amelyek a globális erőtérben végbemennek, de ez nem tudja helyettesíteni hazánk euroatlanti kapcsolatait. Ugyanakkor Magyarország – akárhogy is érezzük sokszor – globális léptékben a világ leggazdagabb negyedéhez tartozik. Mint ilyen, megkerülhetetlen felelőssége van globális színtéren, amivel a jelenleginél sokkal intenzívebben kell szembenéznie. A meglehetősen visszafogott és nem koncepciózus nemzetközi fejlesztési politika helyett a méreteinkhez és erőforrásainkhoz illeszkedő, de a jelenleginél nagyságrendekkel intenzívebb nemzetközi fejlesztési politikára van szükség, melynek célterületeit több mint egy évtizeddel ezelőtt kijelölte magának a magyar állam. Ez részben a Balkán, részben keleti szomszédunk, továbbá néhány harmadik világbeli ország (Vietnám, Etiópia, Palesztin Hatóság).

Mi a véleményük a Visegrádi Négyek szervezetéről, feladatairól és jövőjéről? Milyen szerepet szánnak a V4 együttműködésnek?

JB: A V4-ben sokkal több lehetőség rejlik, mint amit a politika jelenleg kihasznál. A visegrádi országok rengeteg kérdésben azonos érdekekkel bírnak, és az EU működése során azt látjuk, hogy a hatékony érdekérvényesítés kulcsa a szövetségekben rejlik. Az együttműködés lehetőségeket teremt arra, hogy hangsúlyt fektessünk a korábban említett centrum-periféria helyzet orvoslására, a gazdasági kormányzásra vagy a pénzügyi felügyelet kiépítésére. Sajnos azt látjuk, hogy az együttműködést a napi politikai érdekek felülírják – jól illusztrálja ezt a közös fellépés hiánya az ukrán válság kapcsán.

(Sokkal aktívabb ENSZ-politika kellene - Jávor Benedek, f: www.delmagyar.hu)

Pártjuk szerint milyen Magyarország jelenlegi NATO és ENSZ politikája? Szükség van-e szerintük változásra? Ha igen, milyen módon?

JB: NATO-relációban Magyarország teljesíti az elvárt minimumot, itt radikális irányváltásra nincs szükség. A tagságunkat arra is fel kell használni, hogy igyekezzünk a nemzetközi konfliktusok katonai megoldása helyett a békés, diplomáciai útra terelni az észak atlanti szövetség válságkezelését. Ebben az Unió tagállamainak jó része partnerünk lenne. Az ENSZ kapcsán meggyőződésem, hogy Magyarország sokkal aktívabb politikát tudna folytatni. Jelenleg egy követő politika zajlik. A fenntarthatóság érvényesülését jobban kéne képviselnünk. Sólyom László volt köztársasági elnök szerepvállalása jó példa, az egykori államfő javasolta egy önálló szakosított környezetvédelmi ENSZ-szervezet felállítását. Ez egy komolyan támogatható és képviselhető cél, ahol hazánk remek tapasztalatokkal bír: forradalmi lépést tettünk ugyanis a 21. század feladataival való szembenézés területén, amikor létrehozták a jövő nemzedékek országgyűlési biztosát. Ezt a magyar tapasztalatot uniós és ENSZ-szintre is emelhetnénk.

Az Ön pártja számára – a mai külpolitikai stratégia kialakításánál – meghatározó erővel bírnak a magyar külpolitika múltbeli fontos eseményei, döntései?

JB: A korábbi történelmi döntések alapvetően befolyásolják a politikai lehetőségeket. A magyar külpolitika nem tud nem tudomást venni például a trianoni szerződésről, hiszen az hozta létre azt a helyzetet, amelyre reagál például a nemzetpolitikánk. A döntés orvoslásának a legjobb keretét az unió adja meg, számunkra ez is egy újabb lökést ad az EU-ban zajló aktívabb szerepvállaláshoz. Szerbia csatlakozásával például a vajdaságban élő magyarság helyzetén is javítani tudnánk.

DiploMaci

A DiploMaci blog elkötelezett az értelmes külpolitikai közbeszéd megteremtése mellett, aminek érdekében nem rég új rovatot indított, "Választások 2014" néven, amelyben pártjaink külpolitikai szakpolitikusai mondják el álláspontjukat hazánk, általuk követni kívánt külpolitikai stratégiájáról.

Olvassatok minket. Kövessetek minket Facebookon. Osszatok meg minket.

„Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket” – mondta Winston Churchill 1940-ben. Vajon mennyiben ígér mást Krímnek és Ukrajna keleti részeinek Vlagyimir Putyin, illetve az Európai Unió-USA tandem? Telnek a hetek, és az ukrán válságból kivezető kiutat már nem csak az ukrajnai társadalom keresi, hanem a nyugati és keleti blokk egyaránt. A kérdés az, hogy a nagy keresés közben hol metszik ezek egymás útjait.

Ukrajna válaszutak előtt áll – noha az elmúlt években ez a kijelentés már közhellyé vált, mégsem volt soha olyan aktuális, mint napjainkban. Ami a jelenlegi helyzet egyediségét adja, az maga a tény, hogy nem csak a meglévő társadalmi törésvonalak mentén feszült pattanásig a húr, hanem immáron a nagyhatalmi küzdőtéren is. A helyzet újbóli kiéleződéséhez a krími megszállás vezetett, miután a frissen megalakult Jacenyuk-kormányt diszkreditálandó Putyin az orosz csapatok bevetése mellett döntött. Ez volt az a lépés, amire valójában senki sem számított: senki sem tudta elképzelni, hogy az Ukrajnáért zajló nagyhatalmi versengésben Moszkva a hadsereg bevetésével (az oroszajkú lakosság védelmére történő hivatkozással) fog újabb frontot nyitni. Az Európai Parlament március 13-án határozatban ítélte el az orosz agressziót, és felszólította Moszkvát csapatainak azonnali kivonására.

Látni kell, Oroszország célja a kijevi kormányzat gyengítése és saját katonai erejének demonstrálása mellett elsősorban a befolyási övezet fenntartása. Oroszországnak alapvetően nem területre, hanem befolyásra van szüksége a hozzá közel eső területeken. Más kérdés, hogy korábban Putyin pénzzel és a hozzá lojális (jellemzően szintén autoriter) rezsimek támogatásával igyekezett fenntartani a status quo-t, azonban ez az út a Euromajdan után járhatatlanná vált az ukrán relációban, így „más alternatíva híján” maradt a területi okkupáció terve.

Ezzel egyidejűleg korábbinál intenzívebb gazdasági versenyfutás kezdődött Ukrajnáért, mivel Ukrajna elengedését sem a Nyugat, sem Oroszország nem engedheti meg magának, hiszen itt a lehetőség mindkét fél számára, hogy középtávon magához kösse ezt a közel 45 milliós országot Kelet-Európa szívében. Jól mutatja a helyzet fokozódását az is, hogy március 10-én Kijevben tárgyalt Thorbjörn Jagland, az Európa Tanács főtitkára, míg március 12-én Barack Obama fogadta a Fehér Házban Arszenyij Jacenyuk ideiglenes kormányfőt. Egy nappal később pedig Angela Merkel tett egyértelmű nyilatkozatot amellett, hogy az euroatlanti tengely nem fogadja el az orosz agresszió semmilyen formáját sem. Tagadhatatlan, a 2004-es narancsos fordulat után a Nyugat elmulasztotta azokat az alapvető lépéseket (természetesen a belügyekbe be nem avatkozás elvére történő hivatkozással), amelyekkel elősegíthette volna a Timosenko nevével fémjelzett nyugatbarát kurzus megvalósítását. Egyértelműnek tűnik, sem az Unió, sem az Egyesült Államok nem akarja kétszer elkövetni ugyanazt a hibát.

("Egy barátság kezdete" - Jacenyuk és Obama, f: www.upi.com)

Oroszország viszont valószínűleg már megtette ezt egy másik relációban. A kisebbségvédelem égisze mögé bújtatott katonai fellépés már 2008-ban Dél-Oszétia kapcsán is balul sült el, és nincs okunk azt feltételezni, hogy a Krím esetében sokkal pozitívabb kimenetelre számíthat Moszkva. Hiszen a Krím Ukrajnától történő elszakadásával Oroszország egy már eddig is felügyelt országrésszel gyarapodott, miközben saját magára veszélyes precedenst teremtett: ha a kisebbségek védelme elég ok a területi elszakadásra, akkor ezt miért ne tehetnék meg a csecsenek, a tatárok, vagy éppen miért ne szakadhatna el Dagesztán? Az orosz elnöknek nem maradt más választási lehetősége, mint a referendum oroszbarát kimenetelére történő hivatkozással kitartani a végsőkig a Krím mellett, hiszen a krími területi igények feladásával járó óriási mértékű presztízsveszteség megengedhetetlen lenne Putyin számára. (Főleg annak fényében, hogy egy hónappal ezelőtt szocsi kapcsán az egész világ az orosz szervezést dicsérte, most pedig az ugyanide tervezett nyári G8-csúcstalálkozó lemondása is elképzelhető.)

Ami Putyint helyzetét mégis erősíti, az a támogatottságában beállt kedvező változás: a legújabb választói felmérésekben a Putyint támogatók aránya 52 százalékra nőtt a két héttel korábbi 48 százalékról. Hiába, a modern Oroszországban az erős vezető iránti tisztelet hagyományosan együtt él a külhonban élő orosz kisebbségek védelmezése iránti igénnyel, így az orosz elnök otthon kiválóan el tudja adni a krími okkupáció politikáját. Azonban míg otthon úgymond „minden rendben van”, és az emberek támogatják a Krím visszaszerzését, addig a többségi Ukrajna megtartásáért folytatott küzdelemben egyelőre a Nyugat került lépéselőnybe. Az ukrajnai vereségért Krím lenne a méltó ellenérték Moszkva számára?

Putyin is érzi, hogy a többségi Ukrajnát el fogja veszíteni, talán ezért is ragaszkodik a krími részsikerhez annyira. A legújabb hírek szerint Oroszország nagyszabású infrastrukturális beruházásokkal, egyedi adókedvezményekkel és a tatár nyelv hivatalossá tételével honorálná meg a krími referendumot. A kérdés csak az, lehet-e hinni ezeknek az ígéreteknek? Állítólag már eddig is több ezer krími tatár hagyta el a félszigetet, és utazott Kijevbe, és akkor még nem beszéltünk a krími lakosság körülbelül ötödét adó ukránokról, akiknek valószínűleg szintén menniük kell majd. Eközben az Euromajdan vezetői és Timosenko a hét második felében ismét egyöntetűen a nyugati nyitás mellett foglaltak állást. A nyitás mértékét illetően természetesen vannak tónusváltások, hiszen az egészen pro-EU erőktől kezdve a mérsékelt nacionalistákig elég széles a paletta. Mindenesetre az EU-nak mélyen a zsebébe kell nyúlnia annak érdekében, hogy ki tudja használni ezt a kivételes lehetőséget: Oroszország a decemberben megígért 15 milliárdos kötvényvásárlási programját már Janukovics elüldözésének napján visszavonta, a harmadával csökkentett energiaárak szubvencióját pedig várhatóan még márciusban végleg eltörli az orosz fél.

A teljes gazdasági összeomlást elkerülendő az EU jelenleg egy szintén 15 milliárdos segélycsomag tervéről tárgyal, ezt egészítené ki az USA egymilliárdos bankgaranciája, valamint az egyes uniós tagállamok saját felajánlásai. Ahogy Oroszország meg akarta vásárolni magának Ukrajna lojalitását a politikai eliten keresztül még 2013 decemberében, úgy tudja ugyanezt megtenni az EU szűk három hónappal később. Az Uniónak azt kell elérnie, hogy Ukrajna lakossága saját maga akarja a nyugati fordulatot, ők maguk is érdekeltté váljanak a teljes átalakulásban. Az ezért fizetett ár magas lesz, de ha ez kell az Unió keleti határterületének demokratizálódásához és gazdasági reformjához, akkor ennek az összegnek meg lesz a fedezete. A cselekvésre már nincs sok idő, a Jacenyuk-kormánynak minél előbb meg kell oldania a külső finanszírozás kérdését, lévén az ország devizatartalékai 12 milliárd dolláros szintre csökkentek, amely összeg a kötelező kiadásokra sem elegendő.

("Egy barátság vége" - Putyin és Obama, f: www.telegraph.co.uk)

Mi a tanulság a fentiekből? Oroszország számára az, hogy nem lehet mindent erőből megoldani. Ha mégis a nyers erőhöz kell ragaszkodnia, akkor ott már nincs is világos célja az agressziónak – erre ott vannak az intő példák, mint 2008-ban a Grúzia elleni villámháború, a kilencvenes években pedig a csecsen konfliktus. Ráadásul most, hogy a Krím minden bizonnyal Oroszországhoz fog csatlakozni, az orosz gazdasággal szembeni kiterjedt szankciók lépnek életbe, a befektetői bizalmatlanságból fakadó tőkepiaci mozgások sokkal jelentősebb anyagi veszteséget jelentenek, mint a szimplán anyagiakban mért előnyök. És itt jön be a putyini logika: az energiahordozókból felhalmozott óriási tartalékoknak köszönhetően Oroszország inkább szembemegy a gazdasági racionalitással, és kitart korábban lappangó területi igényei mellett, még annak árán is, hogy ezzel jelentősen romlik a külső megítélése, csak azért, hogy megleckéztesse a „tévútra” került új rezsimet.

A Nyugatnak a fő tanulság az lehet, hogy a kiterjedt feltételrendszerekhez, kívülről kikényszerített reformokhoz kötött segélycsomagok az időtényező és a politikai kockázatok miatt sokszor nem érik el a céljukat. Sokkal gyorsabb, rugalmasabb reakciókra van szükség annak érdekében, hogy a valódi nyugatbarát politikai kurzust meg tudja valósítani az összeomlás szélén egyensúlyozó, az országot alig egy hónapja irányító új elit. A jövőben tehát a mostanihoz hasonló határozott kiállásra, napi szintű eszmecserére van szükség, nem pedig arra a struccpolitikára, ami a Euromajdan első két hónapjára volt jellemző.

A kocka még nincs elvetve. Ha Oroszország mérsékelt marad, és megelégszik a Krímmel, akkor talán pár hónapon belül konszolidálódhat a helyzet, Ukrajna pedig – felocsúdva az orosz agresszió okozta sokkból – elkezdheti az érdemi reformokat. Amennyiben viszont folytatódik a mozgósítás (sajnos az eddigi hírek inkább erről szólnak), és terítékre kerül Donyeck és Harkov is, akkor beláthatatlan folyamatok kezdődhetnek meg, ahol a fegyveres megoldások is teret kaphatnak. Oroszország nyilván nem akar közös határt a NATO-val, erre a célra tökéletes ütközőállamot alkot a mai Ukrajna. Azonban ha csak a keleti végek esnek el, már az is túl sok lesz Kijevnek, onnan már egy lépés a háború. És ez az, amit mindenáron el kell kerülni – óvatos közeledéssel, az új kijevi elit iránti bizalom helyreállításával, pénzügyi segélyekkel. Ebben áll a Nyugat történelmi felelőssége.

Hámori Viktor

Mindeddig nem cáfolta meg a róla kialakult előzetes képet Matteo Renzi: a fiatal, energikusnak és proaktívnak tartott politikus nem pazarolta sokáig az időt, és hivatalba lépése után alig pár héttel bejelentette Olaszország teljes reformjára kialakított tervének főbb pilléreit és időbeosztását.

„Kemény harc lesz” – mondta az új olasz miniszterelnök, miután sorra vette, mely területekhez is kívánnak érdemben hozzányúlni az elkövetkezendő száz nap során. Ezzel nehéz lenne egyet nem érteni, azonban jelenleg úgy tűnik, hogy Renzi korántsem tart ettől a kihívástól – annak ellenére, hogy az elmúlt években többen elbuktak hasonló törekvéseik során. A volt firenzei polgármester jelenleg mindenesetre még bírja a többi párt támogatását. Bár ennek megvan az ára: a jelenlegi koalíció ugyanolyan ingatag, mint ahogy azt az elmúlt időszak olasz kormányainál megszokhattuk. Ha a Demokrata Párt új csillagának sikerül ezen frakciókat megszelídítenie, az már egyértelműen fél siker. Viszont ne szaladjunk ennyire előre, nézzük meg, hogy konkrétan mit is szeretne az új olasz vezetés átalakítani az elkövetkező bő három hónap során:

+ Adóreform: Havi 1500 eurót vagy kevesebbet keresők évi nettó jövedelme 1000 euróval nő.

+ Iparűzési adó: 10 százalékkal csökken.

+ Kis- és középvállalati garancialap: Megemelik.

+ EU-s források: Lehívják az eddig fel nem használt 3 milliárd eurós keretet.

+ Munkaügyi törvények: Módosítják - Nagyobb kedvezmény álláskezdőknek / gyermeket vállaló nőknek.

+ Támogatási program: Iskolák karbantartására (3,5 milliárd euró) és lakások építésére (1,7 milliárd euró).

+ Választásügyi reform: Szenátus hatalmának csökkentése (közeljövőbeli megszüntetése), valamint a parlamenti bejutási küszöbhatárok megemelése.

+ Közigazgatási tartozások: Visszafizetik a különböző szolgáltatók felé fennálló 68 milliárd eurós tartozást.

+ Július elsejétől 500 milliós alap létrehozása a társadalmi problémák feloldására létrejövő cégek részére.

+ 600 millió eurós támogatás az munkahelyteremtést elősegítő kutatások részére.

Ambiciózus terv, ez kétségtelen, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy Renzi mindezt július elsejéig szeretné véghezvinni, amikor is az olaszok átveszik az Európai Unió soros elnöki tisztét. Ahogy az lenni szokott, arra a kérdésre, hogy minderre honnan is lesz pénze az államnak, még nincs megnyugtató válasz. A miniszterelnök a bejelentéskor természetesen egyértelműen azt üzente mind a sajtónak, mind pedig a piaci szereplőknek, hogy rendelkezésre állnak a szükséges források, ám a részleteket csupán a következő napok során fogják közölni.

("Az olasz belpolitika problémáinak megoldója?", f: www.termometropolitico.it)

A program bizonyos részei azonban már most igen előrehaladott állapotban vannak: a választásügyi reformot március 11-én elfogadta az olasz parlament képviselőháza, így annak rendelkezéseit már csak a felsőháznak/Szenátusnak kell megszavaznia. Ha életbe lép, az megoldást jelenthet az olasz belpolitikai élet töredezettségére, ugyanis a parlamentbe való bejutási küszöbértékek megemelésével, valamint egy új, némileg kevert választási rendszer (arányos választási formula, viszont a szavazatok 35 százalékának elérésekor az adott párt/koalíció eredményét „többségi nyereményként” 18 százalékkal megemelik – de nem lépheti túl az 55%-ot) mellett létrejöhetne egy stabilabb, kevesebb résztvevővel működő törvényhozás. Elemzések alapján az így létrejövő országgyűlés (feltéve, hogy a két fő oldal ragaszkodik a szokásos koalíciós formához) három nagy szereplőt vonultatna fel: jobbközép és balközép együttműködés, valamint az 5 Csillag Mozgalom. Már csak belegondolni is szép – elnézve az eddigi választási eredményeket, ahol a kis pártok széthúzása egyenesen megbénította a hatásos kormányzást.

A feladat tehát adott, ám a kérdés is. Képes lesz-e Matteo Renzi minderre, vagy üres ígérgetéseknek lehetnek újra szem- és fültanúi az olaszok. Jelenleg mindenesetre úgy tűnik, hogy ha valaki ezt véghez tudja vinni a politikai, gazdasági és jogi reformokra szomjazó országban, az ő lesz.

Mészáros Tamás

Rövid kampány, 14 jelölt, lefutottnak tűnő első, izgalmasabbnak ígérkező második forduló – címszavakban ez történik a hetekben északi szomszédunknál. A miniszterelnök, Robert Fico nyomában egy független jelölt, Andrej Kiska lohol, a magyar jelölt esélytelen, de büszke indulására. Szlovákiában szombaton tartják az elnökválasztás első fordulóját.

Ivan Gašparovič jelenlegi elnök tavaly decemberben 2014. március 15-re írta ki utódja megválasztásának első fordulóját – amennyiben egyik jelölt sem szerzi meg az érvényes szavazatok legalább felét, két héttel később második fordulóra kerül sor, ahova az első két helyezett jut tovább a most hétvégi körből. Hivatalosan igen rövid a kampány szomszédunknál: február 28-án reggel 7 órától március 13-án reggel 7 óráig tart, azaz a szavazást 48 órás kampánycsend előzi meg. A 14 jelölt közül a legutolsó közvélemény-kutatási adatok közül két jelöltnek van reális esélye a továbbjutásra: a jelenlegi miniszterelnök, Robert Fico áll az élen (a Polisnál 37,8 százalék, a Focusnál 35), őt Andrej Kiska követi (26,4 százalék, illetve 23,8). A többi jelölt erősen lemaradva követi az éllovasokat, legközelebb Milan Kňažko áll hozzájuk 11,2 százalékkal. A magyar jelölt, Bárdos Gyula (Magyar Közösség Pártja) a hatodik 4,5 százalékkal, a Híd-Most által támogatott Pavol Hrušovský 0,7 százalékponttal előzi meg őt. Érdemes azonban a látszólag egyértelmű adatok mögé nézni.

("A két esélyes" -  Kiska és Fico, f: www.cas.sk)

A legesélyesebbnek tartott jelölt a jelenlegi miniszterelnök, Robert Fico, a Smer elnöke – ő talán olvasóink körében is a legismertebb jelölt. Második miniszterelnöki ciklusát kívánja megszakítani, és lezárni az elnöki székbe való átüléssel. Amennyiben ez sikerül neki, érdekes helyzet alakul ki, hiszen új kormányfőt kell találni – ez valószínűleg már megtörtént a párton belül (az utóbbi időben több helyen Robert Kaliňák belügyminiszter nevét lehetett olvasni) –, ami valószínűleg maga után vonja a kormány átalakítását is. Vajon miért éri ez meg a Smernek, és főleg Ficónak? Egyes vélemények szerint a jelenlegi kormányfő egy félelnöki rendszert hozna létre, saját elnöki jogai kiszélesítésének megszavaztatásával, arra való hivatkozással, hogy a közvetlenül megválasztott államfőt szélesebb jogkörök illetik meg, mint a parlament által választott elődökét. Fico látszólag jól sakkozik egyelőre, semmilyen vád, botrány nem tudja igazán megingatni vezető pozícióját.

Ki is mi akadályozhatja meg mégis tervei végrehajtásában Robert Ficót? Jelenleg úgy tűnik, legfőbb vetélytársa az indulását elsőként (már 2012 októberében) bejelentő Andrej Kiska, aki függetlenként indul hétvégén. A milliárdos nagyvállalkozó három évvel ezelőtt lemondott tulajdonáról cégeiben, és megalapította a Jó Angyal segélyszervezetet, amellyel főleg szegény sorsú szülők súlyosan beteg gyermekek támogatja, majd tavaly nyáron ennek vezetését is átadta feleségének. Népszerűségének az lehet az oka, hogy a választók az elmúlt két évtizedben kiábrándultak a hagyományos politikai pártok jelöltjeiből, és inkább adják szavazatukat egy független, civil jelöltre. Ugyanakkor pont ez utóbbi tulajdonságai lehetnek hátrányára: egyes vélemények szerint valós támogatottsága alacsonyabb a mértnél, és olyan jelölt, akinek ismertsége, beágyazottsága nem mérhető vetélytársaiéhoz, így a második körben a győzelemre nincs esélye Fico ellenfeleként.

(Bárdos Gyula, f: www.mno.hu)

Szlovákia esetében nem hagyhatjuk figyelmen kívül a mégoly esélytelen, de valamelyik magyar párt által támogatott jelölteket sem. Bárdos Gyula indításával a Magyar Közösség Pártja azt kívánta hangsúlyozni, hogy a magyarok Szlovákia egyenrangú állampolgárai. Bárdos jelenleg a szlovákiai magyarok társadalmi és kulturális szervezetének, a Csemadoknak az elnöke. Elnökjelöltként tudja, hogy nincs esélye a nagy pártok jelöltjeivel szemben, de büszke arra, hogy Szlovákia történetében személyében első alkalommal indul magyar nemzetiségű jelölt is az elnöki székért. Az MKP országos tanácsa egyhangúan szavazta meg jelöltségét, és a parlamentben is támogatta indulását tizenhat szlovák képviselő. (Az indulás feltétele legalább 15 honatya vagy tizenötezer választópolgár támogatása. A magyar jelölt 46 ezer aláírást gyűjtött össze a megadott határidőig.) A fentiek mellett Bárdos célja a jelöltséggel az volt, hogy az elnökválasztást megelőző időszakban a szlovákiai magyarság helyzete, problémái is kerüljenek be a közbeszédbe és a média figyelmébe.

(Pavol Hrušovský, f: www.parameter.sk)

Bugár Béla pártja, a Híd-Most a Népi Platform jelöltje, Pavol Hrušovský mögé állt be, és meggondolatlanságnak nevezte a másik magyar párt döntését, amikor azt bejelentették decemberben. Akkor úgy nyilatkozott, a számos jobboldali jelölt közül kellő összefogás eredményeként Hrušovský legyőzheti Ficót. Ez a gondolatmenet pár nappal a választás előtt megdőlni látszik. A Szlovákiában szokásos kérdés persze ismét felmerül: mi lehet a hatása a két magyar párt fenti döntéseinek támogatottságukra, illetve egymáshoz való viszonyukra? A közvéleménykutatási adatok érdekesen alakultak az utóbbi egy-két hónapban: januárban a Híd már csak négytized százalékponttal vezetett az MKP előtt, 5,9:5,5 arányban. A Magyar Nemzet Online már Bugár Béla bukásáról cikkezett, azonban ismét kinyílt az olló, a Híd 7, az MKP 4,7 százalékon áll. Ennek megfelelően elmondható, hogy a magyar nemzetiségű választókat (is) képviselő pártok támogatottsága egy kisebb megingástól eltekintve nem változott. A felvidéki magyarság is hasonlóan megosztott: egy február végi felmérés szerint az magyar nemzetiségű jelöltre a megkérdezett magyarok alig egyharmada (31,9 százalék) szavazna; jó részük az MKP szavazója egyébként.

A látszólag lefutott verseny végeredménye csak március 29-én fog kiderülni. Egyes vélemények szerint sem Fico győzelme, sem Kiska első fordulós továbbjutása nem olyan egyértelmű, mint amilyennek látszik, így érdemes odafigyelni március 15-én, és két hét múlva is a szlovákiai eseményekre. Mi biztosan ezt fogjuk tenni!

Abelvoszky Tamás

Szoros, de kritikus kapcsolatot képzel el a Lehet Más a Politika az Európai Unióval, melynek fókuszában az Északi Tanács (Nordic Council) tapasztalataival felvértezett Visegrádi Négyek együttműködés áll. A párt világpolitikai nézetében megjelenik a demokratikus értékek melletti elköteleződés, azonban összességében a zöldpárti, globalizáció-kritikus vélekedés dominál – tudta meg a DiploMaci az LMP külpolitikai szakpolitikusától, Ertsey Katalintól.

Hogyan képzelik el hazánk nemzetközi szerepét, prioritásait? Milyen szerepe van Magyarországnak a jelenlegi nemzetközi politikai viszonyrendszerben?

Ertsey Katalin: Az EU és a NATO megbecsült, hitelességgel bíró szereplőjeként, a V4 vezető, kezdeményező szerepében szeretnénk látni Magyarországot. Ez a szerep sokat sérült az elmúlt években, vissza kell szereznünk a jó hírünket, ami természetesen nem jelent kritikátlan passzivitást, épp ellenkezőleg. Globalizáció-kritikus pártként az LMP azért is fontosnak tartja ezeket a szövetségi rendszerbeli szerepléseket, mert ott lehet felhívni a figyelmet a globalizáció veszélyeire.

Mi a véleményük az Európai Unióról, milyen Európa-politikát vizionál a párt?

EK: Szoros, de kritikus álláspontot. Az Európai Unió álláspontunk szerint válaszút előtt áll. Vagy képes lesz újragondolni fél-perifériájának integrációjának módját, és nagyobb szolidaritást vállalni az Unión belül és kívül a leszakadó térségekkel, vagy nemzetközi szereplőként is jelentéktelené válik. A keleti szomszédságpolitika is éppen ennek a dilemmának vált áldozatává. Mi erős, szolidáris, fenntartható Európát szeretnénk.

("Vissza kell szereznünk a jó hírünket" - Ertsey Katalin, f: www.kozeletiszemle.hu)

Kormányra kerülésük esetén hogyan változna a nemzetpolitika?

EK: A jelenleg csupán szóban hangoztatott elvek – miszerint a határon túli magyaroknak nem lehet Budapestről diktálni – az LMP gyakorlatában meg is valósulnának. Konzultáció és együttdöntés: ezek az eszközök arra, hogy valóban ők dönthessenek magukról.

Az EU-n kívüli országok közül melyekkel tudna elképzelni szorosabb viszonyt az LMP? Mi a véleményük a Globális (más néven Keleti) Nyitás politikájáról?

EK: A politikai és gazdasági egymásrautaltság olyan szoros a világban, hogy minden demokratikus országra nyitottnak kell lenni. A Globális Nyitás politikája annyira eredményes, hogy hatására már csökkent is például az ázsiai kereskedelmi forgalmunk, miközben begyűjtöttük a baltás gyilkos ügy kapcsán a világ megvetését, úgyhogy ha kell is globálisan nyitni, azt biztosan nem így kell végre hajtani. Csak egy példa: mi Afrikában látunk nagy lehetőségeket, amelyeket teljes mértékben kihasználatlanul hagy a kormány, elég csak a több ezer, hazánkban végzett diplomásra gondolni, akikkel semmiféle kapcsolatot nem keres a kormány.

Mi a véleményük a Visegrádi Négyek szervezetéről, feladatairól és jövőjéről? Milyen szerepet szánnak a V4 együttműködésnek?

EK: Ez az egy dimenzió az, amiben legalább látszik a törekvés a vezető szerepre. Nagyon intenzív válasz ugyan nincs, de legalább nő a V4 szerepe, és ezt folytatni kell. A kulcs a másik, igen sikeres regionális együttműködéssel, az Északi Tanács (Nordic Council) országaival, illetve a NB8 (Nordic-Baltic Eight, magyarul Északi-Balti Nyolcak, egy Svédországot, Dániát, Finnországot, Norvégiát, Lettországot, Litvániát és Észtországot tömörítő politikai csoportosulás) hálózattal való szorosabb együttműködés. Létre kellene hozni egy laptop diplomata (a kifejezés egy a klasszikus nagykövetségi szervezeten kívül dolgozó diplomatát jelent – szerk.) státuszt, amely ezt a relációt folyamatosan működésben tartja, az északi modell tanulságait behozza a V4-es dimenzióba.

Az LMP szerint milyen Magyarország jelenlegi NATO- és ENSZ-politikája? Szükség van-e szerintük változásra? Ha igen, milyen módon?

EK: A NATO válsága nem szűnik oldódni, és az ENSZ sem tud sok helyzetben elég markánsan fellépni. Magyarországnak legalább egy-egy speciális, minket érintő ügyben kellene tudnia alkalmi koalíciókat alkotni az ENSZ-ben. A NATO szerepünkön radikálisan változtatni nem időszerű.

Az Ön pártja számára - a mai külpolitikai stratégia kialakításánál - meghatározó erővel bírnak a magyar külpolitika múltbeli fontos eseményei, döntései?

EK: Minden pártnak viszonyulni kell az eddigiekhez, ebben az értelemben igen, de meghatározónak nem ezt, hanem a saját – a magyar politikában teljesen új, zöldpárti, globalizáció-kritikus megközelítést tekintjük.

DiploMaci

A DiploMaci blog elkötelezett az értelmes külpolitikai közbeszéd megteremtése mellett, aminek az érdekében a mai interjúval új rovatot indít, "Választások 2014" néven, amelyben pártjaink külpolitikai szakpolitikusai mondják el álláspontjukat hazánk, általuk követni kívánt külpolitikai stratégiájáról.

Olvassatok minket. Kövessetek minket Facebookon. Osszatok meg minket.

Ukrajna, Oroszország, Paks. Három külpolitikai-külgazdasági terület, amely már hosszú hónapok óta lázban tartja a hazai közvéleményt. De nem Mi lennénk azok, ha ezeket kristálytiszta konszenzus övezné. Természetesen, ahogy a mondás tartja, a változatosság gyönyörködtet, és fontos is, hogy kiemelt jelentőségű külpolitikai kérdésekben vitázzunk, érveljünk egymással. Ám az a felfogás és attitűd, amely sok politikusunkat, közírónkat, véleményformálónkat ezekkel a területekkel kapcsolatban jellemez, egyszerűen elszomorító. Szűklátókörűség, kompromisszum képtelenség, populizmus, tehetetlenség, nekem sok esetben ezt jelenti a mai magyar és európai külpolitikai gondolkodás.

A múlt hét folyamán jelent meg a Mandiner hasábjain Rajcsányi Gellért kiváló írása hazánk Oroszországhoz való viszonyáról. Személy szerint mindennel egyetértek, amit Gellért írt, hiszen amit politikusaink és a magyar sajtó egyes prominensei művelnek a kormányzat keleti nyitás politikájával (hivatalosan: Globális Nyitás) kapcsolatban az valóban elkeserítő. Ezek a politikusok, újságírók, közírók számomra érthetetlen undorral vagy épp imádattal viszonyulnak egy alapvetően stratégiai kérdéshez. Persze a régió és hazánk történelméből nem lehet kitörölni a szovjet megszállást, tehát a negatív felhangok, érzések valahol érthetőbbek, mint a pozitívak, de nem úgy, ahogy például Paks esetében. A baloldal képviselőinek nemzetárulás kiáltásai ugyanis egy olyan szerződés miatt, amit ők maguk is megkötöttek volna, ha lett volna rá módjuk, értelmezhetetlen; ahogy nyilván az is, amikor jobboldali megmondók Putyin elnök szemcsippantásából vonnak le következtetéseket egy nemzetközi hitelszerződés és beruházás hazánkra vonatkoztatott esetleges hatásairól. Tiszta óvoda.

("Európai országok politikai hozzáállása", f: www.economist.com)

De az igazán elkeserítő nem is ez, hanem sokkal inkább az, hogy ennek a felfogásnak és retorikának egy valamivel szofisztikáltabb válfaja jellemző Nyugat-Európára és az Európai Unióra. Akik rendszeresen olvassák a DiploMacit tudhatják, hogy nem vagyok elkötelezett EU-párti (példa: itt), de ez nem jelenti azt, hogy ne gondolnám, hogy Nyugat-Európára szükségünk van; ahogy az Európai Unióra és az Egyesült Államokra is. Több mint 20 évvel a Szovjetunió összeomlása után azonban azt gondolom, hogy a nemzetközi közösségen belül nem ártana végre felnőttként viselkednie hazánknak, a visegrádi társországoknak (Lengyelország, Csehország, Szlovákia) és az Európai Uniónak. Számomra ez a felelős stratégiai gondolkodás a következőket jelentené:

1) Hazánk: Az ország megítélését, jövőjét befolyásoló külpolitikai kérdésekben konszenzusra törekszik a két politikai oldal, amely nem meséken, gyerekes elutasításon, hanem kőkemény gazdaságpolitikai tényeken alapszik. A kínaikkal, azeriekkel, türkménekkel és oroszokkal tehát például érdemes tárgyalni. A közös kereskedelemben ugyanis sok fantázia van. Ahogy egy nyilvánosan kezelt és átgondolt paksi megállapodásban is. De ez nem jelenti azt, hogy mindent el kell fogadnunk, amit például Putyin mond vagy tesz, mert ennyi erővel lehetnénk még mindig szovjet szatellitállam.

2) Visegrádi Együttműködés: Érdemes lenne az EU-ban a lehető legtöbb kiemelt kérdésben együttműködni, akár együtt szavazni a visegrádi érdekek érvényesítése miatt. Ez persze nem lenne könnyű, hiszen a négy tagállamnak sok esetben ellentétes érdekei vannak, de bizonyos területeken (energia, hadászat, mezőgazdaság, kereskedelem) bizonyosan lehetne kapcsolódási pontokat találni, amiket egyként képviselhetnének. Ráadásul ez felválthatná végre a David Cameron vagy Barack Obama felé bevett lelkes levélírási szokásainkat, ami számomra értelmetlen. Komolyan azt gondolják washingtoni nagyköveteink, hogy ha egy nyílt levélben utóbbit arra kérik, hogy segítsen nekünk függetlenedni az orosz energiától, akkor erre majd visszaír Obama, hogy rendben. Nem valószínű. Helyette inkább azt fogja, mielőtt ezt megtenné, hogy beszéljünk kicsit a Déli Áramlatról és Paksról. Erre a válaszunk persze a csönd lesz, rosszabb esetben pedig a nyilvános kesergés arról, hogy az Egyesült Államok már megint elfelejtett minket, és odadob a hatalmas orosz medvének vacsorára.

("Európai országok válság kezelése", f: www.davegranlund.com)

3) Európai Unió: A szervezet előtti út egyértelmű, vagy a sarkára áll, vagy összeomlik. A jelenlegi helyzet az utóbbi felé mutat, ez nem kérdés, de a jövő lehet más. Sokan mondják, hogy az EU esetében ott a fél milliárdos lakosság, a hatalmas kereskedelmi és gazdasági potenciál, a történelem, az ún. soft power jelleg, a pozitív demokrácia export, de ezek mind papíron léteznek. Ami helyette van az egy önjáró, önmagát szolgáló bürokráciára épülő, másodrangú politikusokból álló (Jean-Claude Juncker lehet a következő Bizottsági elnök. No comment.) politikai szervezet, amely a nemzeti vezetők kényétől is nagyban függ. Ez az állapot eredményezi, hogy az EU-s polgárok alapvetően nem hisznek a szövetségben, hiszen az a kígyóuborka méreteinek szabványosításán kívül láthatóan semmi kézzelfoghatót nem tesz értük; azon kívül, hogy az ő adófizetői pénzüket költi. Szükség lenne tehát egy közös európai hadseregre, működő és világos külpolitikai és külgazdasági stratégiára, valamint arra, hogy a gazdasági válságot ne foltozgassák, hanem oldják meg. Ameddig viszont ez nem történik meg, addig felesleges „Pax Europea”-ról álmodni, mert az nem jön el magától.

Mindenből a konklúzióm az, hogy a (kül)politikai közbeszédben rémes a helyzet itthon, a régióban, és az EU-ban is, szerencsére azonban (talán) nem annyira, hogy azon akarattal és értelemmel ne lehessen változtatni. Meglátásom szerint ugyanis mindenki érdeke, hogy ne a szűklátókörűség, a kompromisszum képtelenség, a populizmus és a tehetetlenség uralkodjon politikusainkon, újságíróinkon, és magunkon, választókon, hanem valami olyan felfogás, ami előre visz. Ha egy ilyen fordulat ellenben nem történik, legalább középtávon, akkor könnyen viszontláthatjuk 1914-et vagy 1939-et, és abból nem biztos, hogy jól jövünk ki; bár nem mintha akkor jobban jöttünk volna ki.

Németh Áron Attila

Valamikor kis dolgok, valamikor nagyobbak miatt robbannak ki tüntetések és forradalmak olyan országokban, ahol éhség, elnyomás és agresszió üli torát, sokszor akár évtizedekig. Egyiptom, Szíria, Ukrajna és Venezuela, egytől egyig olyan országok, ahol ez megtörtént. Lényeges különbség azonban, hogy az első hárommal ellentétben valamiért Venezueláról bántóan keveset hallani, holott az emberek elkeseredettsége és dühe ott sem kisebb, mint például Ukrajnában.

Amikor Hugo Chávez helyét Venezuela élén Nicolás Maduro, a buszsofőrből szakszervezeti vezetővé, majd külügyminiszterré avanzsált pártkatona vette át, sokan egy percig azt gondolták, hogy az ország gazdaságát és társadalmát romba döntő ún. „Bolivári forradalom” talán végre eltűnik a politikai süllyesztőben. Tévedtek.

Ez a szocializmussal bőszen átitatott rendszer ugyanis, amely tulajdonképpen nem más, mint egy nemzeti hős személyi kultuszára és ideológiai hagyatékára (Simón Bolívar ugyanis csak a felszínen van jelen, a „forradalom” alapvetően máig Chávez kifacsart baloldali elképzeléseit követi) építő, de azt lényegében mégis csak elutasító, leginkább a korrupcióban és a nepotizmusban élen járó mozgalom szívósabb, mint ahogyan az elsőre látszik. Annak ellenére, hogy ásványkincs gazdagságának hála az elmúlt évtizedekben Venezuela könnyen válhatott volna latin-amerikai minta állammá, Hugo Cháveznek sikerült egy éhségtől szenvedő, működősre képtelen, a pénzügyi lejtőn lefelé száguldó, jövőkép nélküli országot építenie. Amit ráadásul van, aki továbbépít.

("Mögöttem az utódom" - Hugo Chávez és Nicolás Maduro)

Maduronak azonban mára már látható, hogy nincs akkora karizmája és szerencséje, mint Cháveznek volt korábban a magas olajárakkal (Venezuela a világ egyik vezető olajexportőre), amivel időt és támogatást vásárolhatna magának a nép köreiben. Bár tény, az új elnök országlásának első 10 hónapját még így is megúszta véresebb tüntetések nélkül – sokan azt várták ugyanis, miután Maduro alig 1,5 százalékkal győzte le a Chávez halála után kiírt előrehozott választásokon az ellenzéki Henrique Capriles-t, hogy lesznek ilyenek. Ráadásul még a pár héttel ezelőtt egyetemi megmozdulásként induló kisebb vidéki tiltakozássorozatról sem gondolták volna sokan, hogy hamarosan egy a fővárost is megbénító, halálos áldozatokkal járó országos tüntetéssorozattá válik. De a történelem és a politika sokszor nem követi az előzetes várakozásokat, és ezt mostanában Nicolás Maduro éppen saját sorsán tanulgathatja. Könnyen lehet, hogy ezt megérti, és nem áll majd a változás útjába. De még valószínűbb, látva Asszad vagy Janukovics hozzáállását, hogy inkább harcolni akar a túlélésért. Főleg annak tudatában esélyesebb ez a második forgatókönyv, hogy az egyre sokasodó halálos áldozatokat látva (az ellenzékiek a rendőrökkel és a kormánypárti tüntetőkkel egyaránt rendszeresen összecsapnak) nem valószínű, hogy az ellenzék szimpla elvonulást engedélyezne neki egy esetleges elnökbuktatás után.

("Maduro, megyünk érted" - Nem a legjobb politikai kilátások)

Természetesen előfordulhat, ennek ellenére, hogy Maduro megússza a mostani eseményeket, vagy, hogy egy a mostaninál durvábbá fajuló konfliktust is átvészelhet az elnök. Ezek ugyanis magukban nem lennének újdonságok, elég újfent csak Szíriát említenem. Maduro így még egy darabig elnök maradhat, és talán marad is, vállalva a harcot. Egyik nap majd szélsőjobbos paramilitáris szervezetekről beszél, akiket az ellenzék és Amerika pénzel, másik nap meg békekonferenciát hív össze a lakájmédiával és lakájüzletikörökkel, amely után nem tesz valójában semmi érdemlegeset a helyzet megoldása érdekében. Ahogy azt amúgy tette korábban mentora és elődje, Hugo Chávez is. Valamint, ahogy teszi azt ő is, meg minden más, a valósággal semmilyen érdemleges kapcsolatot nem ápoló autoriter vezető.

Kár a jobb sorsra érdemes Venezueláért, és kár az ártatlan venezuelaiakért.

Németh Áron Attila

A múlt héten hazánk legismertebb Ukrajna-szakértői találkoztak a Magyar Tudományos Akadémián, hogy megvitassák, hogyan fajulhattak el a békés demonstrációk a véres összecsapásokig keleti szomszédunknál. A kutatók a belpolitikai helyzetet, az európai relációt, az Oroszországgal fennálló viszonyt és a gazdaságot elemezték.

A szakadék szélén tátongó gazdaság

Ukrajna napjainkban egy posztszovjet strukturális gazdasággal rendelkezik. A kilencvenes években óriási mértékű, a GDP közel 50 százalékára becsülhető visszaesést szenvedett el az ország, ami a recesszió után se indult el egy növekedési pályán (ellentétben a közép-európai régióval). A volt szovjet tagállam valójában soha nem integrálódott a világgazdaságba. Itt nincsenek nemzetközi gyárak, termelőegységek, a gazdaság húzóágazata az elavult acélipar. Az oligarchikus rendszer részleges politikai stabilitást hozott ugyan, de a versenyképesség javítása szempontjából óriási akadályt jelent a mai napig: nem engedi be a külföldi tulajdont, az oligarchák viszont nem képesek megfelelő mértékű tőkeallokációra. Az ipar így csak kedvező keretfeltételek mellett tud működni, a válság éppen ennek vetett véget. A növekedés három külső tényezőn alapult korábban: az olcsó földgázon, a magas acélárakon és az alacsony nemzetközi kamatokkal kísért tőkebőségen. Ezek mind eltűntek, a helyzet így pedig katasztrofális. Az európai egységes piacon megfigyelhető kőkemény versenyt szinte biztosan nem bírnák az ukrán vállalatok, az orosz út viszont a lassú szenvedés útját kínálja. Ukrajnának – nemzetközi segítség nélkül – körülbelül két hete van a részleges államcsőd bekövetkeztéig.

Az európai kapcsolat

A belpolitikai válságot kirobbantó szerződés egy rendkívül különleges, átfogó egyezmény lett volna Ukrajna és az Európai Unió között. Alapvetően az intenzív, de aszimmetrikus gazdasági kapcsolatokat szabályozná a szerződés, az alapot pedig egy szabadkereskedelmi társulás képezné. A tárgyalások négy évig húzódtak, de semmiképp ne gondoljuk, hogy csak Ukrajna miatt nem történt meg korábban az áttörés – igazából az EU nem túlzottan lelkes keleti szomszédjának integrációja kapcsán. Az alkudozások eredményeként egy olyan megállapodás jött létre, amely aszimmetrikusan szabályozza az unió és Ukrajna kapcsolatait például a nem vám jellegű akadályok lebontása, az exportkorlátozás feloldozása, a versenyjog és az energia területén. Fontos, hogy 10-15 éves átmeneti időszakot határoz meg, de ettől még előírja a közösségi jog fokozatos használatát számos területen. Minden összetettsége ellenére az egyezmény nem oldaná meg Ukrajna rövid távú gazdasági és pénzügyi helyzetét, ugyanakkor középtávon számos pozitív hatást vetít előre (pl. működő tőke-beáramlás), hosszú távon pedig fejlődésképes pályára állítaná az országot. A szerződés emellett önmagában nem korlátozza Ukrajna azon kapcsolatait, amelyet más szabadkereskedelmi blokkokkal már kialakított vagy a jövőben kialakítani fog. Ugyanakkor, ha tovább mélyülnek az integrációs kapcsolatok, akkor Ukrajnának módosítania kell az egyéb tömbökkel fennálló viszonyait. Visszafelé viszont ez a logika nem működik, egy más államokkal kötött vámunió esetében jogi ellentmondás alakulna ki. Hovatovább a nemzetközi szerződés az ukrán társadalom számára legfontosabb vízumkérdést nem szabályozza

Az orosz reláció

Oroszországon belül sem létezik egységes álláspont Ukrajna helyzetével kapcsolatban, a központi irányítás miatt Putyin véleménye mégis hatványozottan kidomborodik a külpolitikai stratégiában. Eszerint pedig Moszkva zéró összegű játszmaként fogja fel a nemzetközi kapcsolatokat, vagyis az EU Keleti partnerség programját geopolitikai versenyként kezeli, így vált stratégiai céllá az intézményesített kapcsolatok kialakítására vonatkozó európai törekvések megakadályozása. Azt mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy most már a Szovjetunió volt tagállamainál tart az EU, amelyek közül három már e logika szerint át is állt (a balti államok). Moldova, Belarusz, és a kaukázusi államok persze hangyáknak számítanak az óriás Ukrajna mellett. Oroszország jelenleg egy felemelkedő nagyhatalomként tekint önmagára, a felemelkedés egyik legfontosabb eleme pedig az Eurázsiai Gazdasági Unió lenne. Ez a nyíltan az Európai Unió-féle integráció megvalósítását célzó szervezet jelenleg Oroszországot, Belaruszt és Kazahsztánt foglalja magában, igazán viszont csak akkor válhatna fajsúlyos tényezővé a világpolitikában, ha az európai pillér erősítésével Ukrajna is csatlakozna az integrációhoz. Kijev nélkül pedig súlytalanná válna a kezdeményezés, ezért helyeztek ilyen mértékű nyomást Janukovics elnökre a társulási egyezmény elutasításával kapcsolatban.

Az ukrán belpolitika

Ukrajna 1991-es függetlenné válása óta keresi a helyét a nemzetközi térben, az orosz és európai kapcsolatok mélyítése államfőkön és kormányfőkön átívelő program volt, ez a 22 évig tartó doktrína borult fel novemberben a társulási megállapodás elutasításával. A politikai elit a stratégia fenntarthatatlanságával döntő részben tisztában van, az elmúlt hónapok eseményei valójában egy belpolitikai átrendeződésként foghatók fel. Janukovics ereje részben a négy évvel ezelőtti úgynevezett alkotmányos restaurációból ered, ami a 2004-ben, a narancsos forradalom idején bekövetkezett háttéralku eredményeként az államfői jogkörök korlátozásának eltörlését jelentette. A 2010-es elnökválasztással kapcsolatban sok düh maradt az ellenzékben és sok félelem a kormányerőkben, a második fordulóban nagyon kevés szavazattal maradt le a győzelemről Julija Timosenko. A napokban szabadult volt kormányfőt az EU szerint politikai okokból ítélték el. Csakhogy az eltávolításával hatalmi vákuum alakult ki a helyén, amelyet két új párt, a nacionalista Svoboda és a Klicsko-féle Udar töltött be.

("Nem így búcsúzott", f: www.blogs.telegraph.co.uk)

Ez volt a helyzet 2013 novemberében, amikor az Euromajdannak nevezett eseménysorozat első, békés időszaka elkezdődött. A tiltakozás ekkor még az EU-val való szakítás ellen irányult, kiváltó oka a társadalmi egyeztetés hiánya és a hirtelenség volt. Ettől kezdve viszont közel két hónapon keresztül a hatalom folyamatosan hibázott, tévesen mérte fel a helyzetet, és rendre rossz döntéseket hozott. Elsőként november 30-án, amikor arra számítottak, hogy egy éjszaka alatt szétzavarhatják a diákokat és véget vethetnek a demonstrációnak. Az állami agresszió egyrészt új mederbe terelte a tüntetések irányát (az európai kapcsolatok mélyítése helyett a hatalom eltávolításának célja is megjelent), másrészt komolyabb szerepet adott az ellenzéknek, nagyjából ekkor jelent meg először a szélsőséges Jobb Szektor is. A karácsony átmeneti nyugalmat hozott, azonban a januárban – megint csak a rossz helyzetfelmérés miatt – egészen más irányt vettek az események. Botrányos körülmények között január 16-án megszavazták a költségvetést, valamint a gyülekezési és szólásszabadság korlátozását célzó törvénycsomagot. Az elemzők már itt figyelmeztettek, hogy ezzel jelentősen nőtt a gerillaháború kialakulásának veszélye, amelyre január 19-én került sor a Hrusevszkij utcai támadással. Nagyjából ezen a ponton csúszott ki az ellenzék kezéből (is) az irányítás, a szélsőséges paramilitáris erőkre ettől fogva már nem hatottak a politikai elit rendezési kísérletei – ezt mutatja, hogy Mikola Azarov január 28-i lemondása semmilyen megnyugvást nem hozott a válságban. A február 17-i héten már éppen megkezdte volna a békés rendezés feltételeinek tárgyalását a kormány és az ellenzék, amikor a véres események egészen más irányba vitték az eseményeket.

És hogy mi várható? Erre a szakértők nem tudtak választ adni, hiszen már így is rengeteg olyan fordulatot hozott az ukrán válság, ami hetekkel korábban elképzelhetetlen volt. Így bukott meg az Ukrajna területi egységének megkérdőjelezhetetlensége: először Lvovban csendültek fel a központi vezetést elutasító hangok, a napokban pedig a Krími-félsziget élén Szevasztopollal lépett az önállósodás irányába. Egyelőre a kárpátaljai magyarok biztonságban vannak, sőt, a szakértők szerinte semmilyen jel nem utal arra, hogy etnikai színezetet kapjanak az események – az én véleményem ezzel szemben az, hogy ennek minden nappal nőnek az esélyei. A gazdaság súlyos gondjai azonnali válságkezelést tennének szükségessé, azonban az ukrán vezetés évtizedek óta nem tudott erre a kérdésre (sem) megoldást találni, már pedig így nehéz lesz a fejlődést elindítani. Kérdéses továbbá, hogy az előbb-utóbb felálló régi vagy új vezetés tisztában van-e a nagyhatalmak álláspontjával: Oroszország továbbra is mindennél jobban akarja Ukrajna gyors integrációját a saját szervezetébe, az EU-val kapcsolatban viszont alapvetően kétséges irányt jelentene a tagállamiságot megcélzó politika.

Tóth Nándor Tamás

Az Ukrajna a vilniusi keleti partnerségi csúcs előtt és után c. műhelyszemináriumot az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete szervezete a Szent-Adalbert Közép- és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány segítségével február 20-án. A meghívott előadók a következők voltak: Fedinec Csilla, MTA Kisebbségkutató intézet munkatársa, Deák András és Gálik Zoltán, a Magyar Külügyi Intézet munkatársai, valamint Rácz András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi adjunktusa.

Ez egy rendhagyó poszt lesz, aki a szokásos külpolitikai jellegű fejtegetésekre számít, kicsit csalódni fog. Azt bármelyik hírportálon megtalálhatja a kedves Olvasó: hány halott, sebesült van egyik vagy másik oldalon, mit nyilatkozott Merkel vagy éppen Putyin, és mit csinált Orbán Viktor az ukrán határnál.

Tegnap este hazafelé tartottam, a buszon ülve írtam ezt a cikket. Napközben, ahogy a munkám engedte, folyamatosan a híroldalakat böngésztem az ukrajnai helyzetet követve. Megrendítő fotók százai, elborzasztó videók tucatjai kerültek a szemem elé. Néztem a sebesülteket, halottakat, férfiakat, nőket, időseket és fiatalokat, közben pedig arra gondoltam, nyáron bármelyikük szembejöhetett velem a Majdanon a Kijevben eltöltött öt nap alatt. Lehet, hogy köztük van a hostel butácska recepciósa, lehet, hogy a csernobili sofőrünk vagy idegenvezetőnk is, vagy az ellenőr, aki utolsó nap megbírságolt a trolin. Bármelyiküket láthattam a Hrescsatyikon vasárnap délután sörözni, csajozni, utca zenélni, sétálni a családjával, vagy csak korzózni a júliusi napsütésben. Ahogy az is lehet, hogy láttam valamelyik rendőrt járőrözni, vagy posztolni a Külügyminisztérium előtt. Ma ezek az emberek egymásra vadásznak, látszólag mind a hatalom, mind az ellenzék elveszítette a kontrollt az események felett.

("Egy megnyerhetetlen harc - ukránok az ukránok ellen", f: www.rt.com)

Emlékszünk még, honnan indult ez az egész? Novemberben azért mentek az emberek a Majdanra, mert Janukovics hirtelen visszatáncolt a társulási megállapodás aláírásától - vélhetően orosz nyomásra. Akik akkor elindították az Euromajdant, úgy érezhették, a hatalmon lévők átverték őket, elvették a jövőbe vetett bizalmukat. Kezdetben tehát az ország európai közeledéséért szálltak síkra a tüntetők, szemben a kelethez való szoros kötődés narratívájával. Mindez ellenzéki köntöst öltött szép lassan, de mára odáig jutottak a felek, hogy nyílt polgárháború zajlik Kijev központjában, és - kisebb intenzitással ugyan, de - Ukrajna számos városában. Lehet, hogy szélsőséges elemek, futballhuligánok (akik mindkét oldalon megjelentek) és társaik kezdték provokálni a rendfenntartókat, de ma már nem (csak) ők harcolnak a barikádokon - elég megnézni a fotókat, videókat: bármelyik szomszédunk lehetne a legtöbb ember. Aki ma ott van az utcákon, aki szembenéz a rendőrsorfallal, a Berkuttal, mesterlövészekkel, úgy érezheti, nincs veszítenivalója. 

Ma nem látni, ki kerül ki ebből a harcból "győztesen". Janukovics foggal-körömmel ragaszkodik a hatalomhoz, ki tudja miért - talán a felelősségre vonástól tartva, talán mentve hatalmából, vagyonából, amit tud. Feltételezve, hogy előrehozott elnök- és parlamenti választásokat kiírására kerül sor, és győz az ellenzék, ugyanazok a társadalmi, gazdasági problémák fognak, mondjuk, Klicsko előtt tornyosulni, mint most Janukovics előtt. Súlyosbítva egy polgárháborús helyzettel, amit addigra vagy sikerül megnyugtatóan lezárni, vagy nem... És akkor nem beszéltünk Kárpátalja és a magyarok helyzetéről - róluk ritkán esik szó, pedig ki tudja, mi történne, ha pl. azok az ukrán nacionalisták (is) hatalomra kerülnének, akik rendszeresen megrongálják a honfoglalási emlékművet a Vereckei-hágón.

Akármi történik, Ukrajna rendkívül nehéz időszak elé néz, és minden támogatást meg kell adni szomszédunknak a talpra álláshoz, különben az eddig negatív utópiába hajló forgatókönyvek is valóra válhatnak.

Abelovszky Tamás

Február 4-én Tuzlában gyárfoglalási hullám kezdődött, miután az előző napok gyárbezárásait követően több ezer ember került az utcára. A tüntetők a gyárkapuk eltorlaszolásával eredetileg a berendezések elszállítását akarták megakadályozni, azonban három napon belül már a nagyvárosok központjaiban is tüntető tömegek jelentek meg – és nem csak gyári munkások.

1995. december 14-én írták alá a daytoni szerződést, ami az 1992 és 1995 között tartó véres boszniai háborút zárta le. Ami akkor a Clinton-adminisztráció első jelentősebb győzelmének és a modern boszniai jövő alapkövének tűnt, az ma már – közel húsz évvel később – inkább csak arra emlékezteti a lakosságot, hogy Dayton után a háború borzalmait a gazdasági kilátástalanság váltotta fel. Bosznia-Hercegovina ugyan függetlenné vált, de az ezért fizetett ár igen magas volt. A több tízezer halott mellett százezrek menekültek el az országból, a háború miatt meg nem születettekről nem is beszélve. A széttagolt közigazgatási rendszer ugyan minimalizálni próbálja a szerb, bosnyák és horvát etnikumok közötti ellentétek lehetőségét, azonban ez a hatékonyság rovására megy: a Bosznia-Hercegovinai Föderáció tíz, a szerbek alkotta Boszniai Szerb Köztársaság pedig hét alegységre oszlik (mindegyik élén külön adminisztrációval). A gazdaság a lerombolt termelői infrastruktúra újjáépítésével ugyan megpróbált felzárkózni a régió többi országához, azonban a mindent átható korrupció miatt ez meddő próbálkozásnak bizonyult. A gyenge egészségügyi ellátást, az oktatásban meglévő hiányosságokat, valamint a lakosságra nehezedő gazdasági terheket idén februárig egy valami mindig ellensúlyozni tudta: a remény, hogy hamarosan jobb lesz minden. 19 év után jött el az idő arra, hogy leszámoljon a társadalom ezzel az illúzióval.

("A korrupt intézmények sorsa - 1", f: www.bbc.co.uk)

Az újabb gyárbezárások csak az utolsó löketet adták meg, a társadalmi robbanás már régóta a levegőben volt. A jellemzően 30-40 százalékos munkanélküliség sújtotta országban általános gyakorlat, hogy több ezer eurónyi készpénzzel kell lefizetni a leendő munkáltatót azért, hogy egyáltalán álláshoz juthasson az ember. A tarifa két-háromszorosára is duzzadhat, attól függően, hogy éppen felsőfokú végzettségű fiatal vagy egy kétkezi munkás keres állást. A fiatalok elhelyezkedési esélyei rendkívül rosszak, a sokak által utolsó mentsvárként számon tartott idegennyelv-ismeret vendégmunkásként Németországban igen, otthon Szarajevóban viszont alig kamatoztatható. (Legalábbis a munkavállaló által; a munkaadó még ezért is plusz sarcot kérhet, amikor a kenőpénz kiszámításáról van szó.)

A legnagyobb gond azonban egyértelműen a politikai elit tehetetlensége és telhetetlensége. A széttagoltság eredményeként rengeteg a politikus és még több a közszolga, akik a 3,8 millió fős lakosságra jutó 17 önálló közigazgatási egységben viszonylag szabadon oszthatják be a közpénzt. Dayton ugyan a Béketeremtő Tanács (PIC) által delegált ENSZ-főképviselő hatáskörébe utalta az ország irányítását, ez a jogkör mégsem jelentette azt, hogy az alsóbb döntéshozatali szinteken sikerült volna a nepotizmus elburjánzását megakadályozni. Amikor a gyármunkások egy újabb elhibázott privatizáció után elvesztették állásukat, nem csak a biztos megélhetés lehetőségétől estek el, de egyúttal az eddig sem túl rózsás jövőképük is kilátástalanná vált. És itt jön be a politikusok fő felelőssége: a társadalom jelentős hányada még el tudná fogadni az állandó korrupciót, ha lenne cserébe biztos megélhetés; továbbá el tudná fogadni még azt is, hogy a politikai elit saját hasznára garázdálkodik, ha közben legalább közelebb került volna az ország Európához.

Ezzel szemben az igazság az, hogy minden korábbinál reménytelenebb a helyzet. Eltelt közel húsz év az ország modern történelméből, és Bosznia-Hercegovina lényegében egy helyben áll. Sokak szerint a hazai politikusokon túl a daytoni rendezés kitalálóit is felelősség terheli, mivel a közigazgatás ilyen jellegű kialakítása révén jóformán a rendszerbe kódolták a korrupció lehetőségét. Abban viszont már konszenzus mutatkozik a lakosság körében, hogy a kiutat a nyugati nyitás jelenthetné. Bosznia ugyanis jelenlegi állapotában sehova sem kötődik: nem lett tagja a nyugati integrációs folyamatoknak, nem lett olyan sikeres, mint a szintén háború sújtotta Horvátország, és úgy tűnik, hogy az újra és újra padlóra került Szerbia gazdasága is végleg maga mögött tudja majd hagyni Boszniát. Bosznia-Hercegovina mind az Európai Unióhoz, mind a NATO-hoz mielőbb csatlakozni kíván, viszont ehhez olyan régóta halogatott intézményi és gazdasági reformok szükségesek, amelyeket a jelenlegi elit nem volt képes / nem akart megvalósítani. Első körön tehát a saját kenőpénzénél a közösség érdekeit előrébb helyező felelős politikusokra lenne szükség. Maga a felismerés természetesen nem új, azonban ami nagy lendületet adhat (és a valódi változás irányába mutathat), az a három nagy etnikum együttműködésének ígérete. A tiltakozás kezdete óta több helyen tartottak közös plénumokat a tiltakozó szerbek, horvátok és bosnyákok (például Mostarban is), ahol a politikusok felelősségre vonásán túl az ország jövőképéről is közös tanácskozásokat folytattak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az évtizedes etnikai ellentétek egyik napról a másikra eltűnnek majd, sokkal inkább arra szeretnék rámutatni, hogy talán az ország súlyos belső helyzete révén a közös érdekeltség (nyugati integráció terve, csalódottság a politikusokban, csalódás a daytoni közigazgatásban stb.) elősegítheti a korábbinál szorosabb együttműködést az egyes etnikumok között.

("A korrupt intézmények sorsa - 2", f: www.washingtonpost.com)

Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió is nagyra értékelné, ha a három etnikum egy ilyen „társadalmi kiegyezést” követően kérne segítséget a nyugattól. Viszont ha a nagypolitikai realitásokat nézzük, akkor azt is látni kell, hogy a korlátozott gazdasági és katonai segítségnyújtáson túl nem számíthat számottevő anyagi támogatásra a reformprojekt. Bosznia-Hercegovina ugyanis egy olyan geopolitikai tényező, amelyre a nagyhatalmak már eddig is rengeteg költöttek, miközben a közvetlen hasznok minimálisak maradtak. Bosznia fordulatokban gazdag történelme, továbbá etnikai és vallási törésvonalai mögött sajnos jóformán semmilyen kiemelkedő gazdasági vagy katonai potenciál nem található.

Ennek ellenére vitán felül áll, hogy a jelenlegi kereteket felül kell vizsgálni (például régóta húzódik az említett ENSZ-főképviselő tisztségének megszüntetése). A kérdés az, hogy az újabb rendezésben részt kíván-e majd venni az észak-atlanti tengely. Az utóbbi időkben sajnos a nyugati közösség az 1995-ben kialakított feltétekbe belenyugodva, már-már rutinszerű, közönyös külpolitikai vonulattal viszonyult Bosznia-Hercegovinához. Felmerül a kérdés: egyáltalán szüksége van bármelyik államnak Boszniára?

A tüntetők szerint a nyugati hatalmaknak éppúgy felelőssége a helyzet megnyugtató rendezése, mint a hazai politikusoké, emiatt nem is kérdés, hogy számítanak az uniós tagállamok segítségére. Mások ezzel ellentétben úgy vélekednek, hogy Dayton a nyugati erők részéről eredendően is egy ideiglenes megoldás volt, pont azért, hogy majd a boszniai társadalom saját útját járva alakítsa át a rendszert. Ez utóbbit erősíti azon érv is, mely szerint nincs konszenzus Bosznia-Hercegovina létezésével kapcsolatban sem – ebben a formában, ezzel a széttagoltsággal kell-e léteznie egy modern európai államnak?

Bosznia jelenlegi válságát tehát egyik oldalról az elvesztegetett közel két évtized belső (jellemzően szociális) feszültsége indukálta, másrészt az intézményi reformok hiánya és a politikusok alkalmatlansága, kapzsisága. Ehhez jön még a külföldi államok viszonylagos érdektelensége is: ugyan vannak határozott nyilatkozatok és van segítő szándék is, de euró milliárdokat felemésztő gazdasági struktúraváltást támogató projektek beindulására jelen helyzetben nem sok esély mutatkozik. Arra a kérdésre pedig, hogy meddig tart a „boszniai tavasz”, és átterjedhet-e Szerbiára és Koszovóra, még korai lenne válaszolni. Mindenesetre Ukrajna, Thaiföld és Venezuela után immáron Bosznia-Hercegovina elégedetlen tömegei is felkerültek a 2014-es világtérképre.

Hámori Viktor

Tavaly év vége óta jelentős bírálatok kereszttüzébe került az Európa Unió egyik legpedánsabb tanulójának számító Németország. A főként amerikai kezdőlökéssel megindított kritikaáradat – amely azóta az Unión belül is igen jó táptalajra lelt – éles hangon felszólal a rekordösszeget elérő német exporttöbblet ellen. Többek között az EU-n belüli piac torzításával, a déli, már így is jelentősen eladósodott, szegényebb tagországok kizsákmányolásával és sanyargatásával vádolják a stabilan teljesítő németeket. De valóban jogos a rossz szájíz, és büntetést érdemel a bukdácsolók közt kiemelkedően jól teljesítő?

Németország a világméretű gazdasági recesszió ellenére is jól teljesít, ez tény. Irigyei szerint túl jó adatokat produkál. A 2013-as kereskedelmi mérleg számadatait tekintve Németország mintegy 200 milliárd eurós exporttöbblettel zárta az évet. Ezzel torony magasan megelőzte nem csak a térség összes többi államát, de az évek óta ingatag lábakon álló Amerikai Egyesült Államokat, és a korábbi dinamikus fejlődés után lassulást mutató Kínát. Mielőtt azonban mi is felháborodnánk, hogy „nekik miért megy ilyen jól, mit tudnak Merkelék, amit mi nem”, érdemes közelebbről megvizsgálnunk a kérdést. A nyers számadatokhoz ugyanis hozzá tartozik sok más faktor figyelembevétele is, amelyek jelentősen árnyalják a képet. Egyfelől a statisztikák szerint a Németországban gyártott termékek külföldi kereste a 2012-es adatokhoz képest 0,2 százalékkal csökkent. Másfelől, és ezzel egyidejűleg, a külföldi államokból Németországba importált áruk értékesítése sokkal nagyobb mértékben esett vissza az előző évekhez képest (mintegy 1,2 százalékkal). Tehát a két tényező összhatása és egymást torzító jellege eredményezte a rekord összegű 198,9 milliárd eurós exporttöbbletet a végső elszámolásnál. Az adatokat azonban sokféleképp lehet bemutatni és értelmezni, elsősorban azt mutatják, példaértékű a német gazdaságpolitika.”

("Amikor Merkel megtudja, hogy az USA rosszabbul teljesít", f: www.guardian.com)

Ez a gazdaságpolitika azonban sokan szemében szálkaként jelenik meg. Az első exporttöbbletet érintő kritikák 2013 októberében érték a Merkel-kormányt, elsőként az amerikai vezetés, majd az IMF, ezzel egyidejűleg pedig az EU Bizottság részéről. (EU-s részről egy esetleges bírság megállapítása is terítéken volt a német ügyben.) Az amerikai pénzügyminiszter, Jack Lew januári németországi látogatása során ismételten nyomatékosította hazája álláspontját. Az október óta eltelt négy hónap során ellenben sokat finomodott az Egyesült Államok véleménye. Míg az amerikai fél a tavalyi év végén szokatlanul nyíltan támadta Németországot, és a teljes Uniót leterhelő, káros jelenségnek nevezte a német gazdaságpolitikát, addig januári látogatásakor Lew óvatosabban fogalmazott. „Természetes dolog, hogy nézeteink nem minden kérdésben egyeznek meg. Azonban ugyanazokat a célokat tűztük ki magunk elé, amelyek a növekedést és a reformokat szolgálják.” – mondta el berlini látogatása során az amerikai pénzügyminiszter. A támadásokra reagálva Volker Treier, a Német Ipari- és Kereskedelmi Kamara képviselője elmondta: „A külkereskedelmi többlet az ország versenyképességének eredménye. Emellett Németország „import Európa-bajnok” a térségben, tehát a kritika abszolút nem állja meg a helyét.” Tudván, hogy Németország az USA egyik legstabilabb európai szövetségese, azt hiszem, az amerikaiak megenyhülése várható volt. A szövetségi viszony fényében már nem olyan meglepő, hogy az utóbbi időben a kritikák – a korábbiakkal ellentétben – nem a német export mértékének mesterséges csökkentését és egy esetleges határérték alatt tartását szorgalmazzák. A legújabb javaslatok szerint a probléma (persze csak ha problémaként fogjuk fel a német gazdaság virágzását) megoldása így inkább a német belső piac fejlesztésében, illetve a hazai kereslet befektetéseken és állami szerepvállaláson keresztüli jelentős növelésében keresendő.

Azonban nincs új a nap alatt: ez a tendencia és a német gazdaság az Európai Unión belül mindenkit maga mögé utasító teljesítménye évek óta (a legtöbb elemző szerint 2007 óta egyértelműen) köztudott tény a gazdasági statisztikákat figyelők körében. Vajon miért most erősödtek meg a kritizáló hangok amerikai és uniós oldalról? A rendkívüli felháborodás mögött egyfelől könnyen megbújhat a tény, hogy az amerikai gazdaság messze nem rendelkezik olyan mutatókkal az elmúlt időszakban, mint a német. Mi is lehetne tehát jobb módszer a saját hiányosságok elkendőzésére, mint farkast kiáltani és bűnbakot keresve másra irányítani a közvélemény figyelmét; az eddigi években az amerikai propagandában ez a bűnbak Kína volt – most fordult a kocka és Merkeléket állították pellengérre. Másfelől az EU-s oldalról érkező kritikák is rendkívül visszásak annak tudatában, hogy Németország a válságban lévő déli tagállamoknak juttatott pénzügyi segélyek egyik legnagyobb donorállama és jelenleg az európai gazdaság szinte egyetlen motorja. Nem szerencsés szerintem abba a kézbe harapni, amelyik az ételt adja.

Összegezve tehát: Merkelék csillagos ötösre írták meg azt a gazdasági dolgozatot, amit mások csak elégségesre, ennek megfelelően az Európai Unió több tagállama korrepetálásra szorulna a németektől gazdaságpolitika terén. De ha még sokáig kritizálják az éllovast, könnyen lehet, hogy a jövőben nem lesz kedve segítő jobbot nyújtani a bukdácsolóknak.

Szántó Eszter

Választási év révén nem újdonság, hogy a különböző hazai pártok irdatlan mennyiségű, az országgal kapcsolatos adatot, információt, és jövőbeli víziót próbálnak velünk napról napra megosztani. Szeretnénk az elkövetkezőkben mi is egyfajta külpolitikai-külgazdasági szemüvegen keresztül összehasonlításba helyezni az itthoni helyzetet a DiploMaci hasábjain, első körben pedig mivel mással kezdenénk, ha nem a Visegrádi Négyek gazdasági kilátásaival. Valaki mondja már meg, hogy akkor Magyarország most hogyan is teljesít? Hát, mi megpróbáljuk.

A nyugdíjpénztárak államosítása, ipari szektorokra kivetett különadók, devizahitelesek számára kialakított mentőprogramok, növekedési hitelprogram, folyamatos alapkamat döntési hullám, közmunkaprogram, rezsicsökkentés - egy pillanatig sem állíthatjuk, hogy az elmúlt négy évben unalmasan telt volna a gazdasági élet Magyarországon. Azzal nem mondunk újdonságot, hogy a kormány által unortodoxnak vagy nem konvencionálisnak mondott lépések megosztották a szakértők-elemzők véleményét, sokszor látszólag már az érzelmi faktorok figyelembevételével is. Mi ennek elkerülése érdekében a következő irányba indulnánk el: hivatalos EuroStat, lokális nemzeti banki és statisztikai hivatali adatokkal dolgozva tekintjük át a főbb makrogazdasági kilátásokat.

("Legalább az elmélet és a logó már megvan", f: www.mandiner.hu)

Ennek megfelelően kezdjük az alapoknál, a GDP lakosságra vetített arányánál. Amit egyértelműen láthatunk, hogy Magyarország sereghajtó a régióban. Bár a harmadik helyezett Lengyelország adatai közel állnak a mieinkhez, azonban érdemes figyelembe venni, az ottani népesség száma a többi V4-es állam átlaglakosságának közel a 4,5-szerese (nominális GDP számaikat tekintve látható, hogy korántsem a 3. hely az övék).

(forrás: Statisztikai hivatalok, helyi nemzeti bankok, UCB Research)

A magyar GDP egyik legnagyobb motorja az export, ami az előrejelzések alapján növekedő tendenciát mutat, bár valószínűleg így sem fogja elérni 2015-ig sem a 2011-es értéket. A fejlődő statisztika mögött első körben a Magyar Nemzeti Bank Növekedési Hitelprogramja (NHP) áll, amely hathatós támogatást nyújtott a hazai kis- és középvállalatoknak – még ha a vállalati hitelek volumenét nem is tudta érdemben növelni (mivel az NHP által nyújtott finanszírozási keretet legtöbbször a már fennálló devizahitel kiváltására használták a vállalatok). Az irány ennek fényében pozitív, nem véletlen, hogy a nyári hullám után elindult annak második szakasza is. Azonban látható, hogy a magyar exportnövekedési arány még mindig elmarad a régiós számoktól, ami jelzi a gazdaságban a szerkezeti átalakítás szükségességét..

(forrás: Statisztikai hivatalok, helyi nemzeti bankok, UCB Research)

Érdekes következtetést lehet levonni az átlagbérek és a külföldi beruházások (FDI) összehasonlításából is. Mint az látható, a bérek (bár minimális emelkedést mutatnak) nálunk a legalacsonyabbak a Visegrádi Négyek közül. Ez a faktor stratégiailag fontos egy külföldi beruházás földrajzi lokációjának kiválasztásakor, így logikus lenne, ha ennek értelmében nálunk lenne (a leg)magasabb az ilyen irányú tőkemozgás. A helyzet azonban ezzel teljesen ellenkező képet mutat: Magyarországon azt mondhatjuk, hogy közel megszűnőben vannak a külföldi befektetések, míg a régió többi országában ez korántsem ebbe az irányba halad. Az okokat sajnos nem kell kifejezetten sokáig keresni: OECD felmérések alapján Magyarországon a legmagasabb az átlagos adóteher a gazdasági szereplőkön (hogy az iparági különadókat ne is említsük), valamint a jelenlegi politikai vezetés a befektetők szerint nem tudja biztosítani a biztonságos, átlátható jogi és gazdasági hátteret, ami szükséges lenne az ilyen beruházási döntések meghozatalához.

(forrás: Statisztikai hivatalok, helyi nemzeti bankok, UCB Research)

(forrás: OECD)

Látható, hogy az ország helyzete nem kifejezetten előnyös régiós összehasonlításban. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a fent említett okok és politikai-gazdasági döntéseknek vannak pozitív hatásai is a makrogazdasági adatainkra: a régióban várhatóan nálunk csökken egyedül az államadósság (ráadásul az összeg sem nálunk a legmagasabb) – itt mondjuk hatalmas szerepe van a nyugdíjvagyon kvázi-államosításnak, amelynek példáját hamarosan bizonyos formában Csehország is követni fogja. Emellett Szlovákián kívül csak hazánkban fog nőni a lakossági fogyasztás mértéke – ez szintén fontos eleme a GDP növekedésének. Valamint nálunk csökken egyedül (és majdnem a legalacsonyabb) a munkanélküliség aránya – bár el kell ismernünk, hogy a közmunkaprogram keretében foglalkoztatottak nem kifejezetten segítik elő a gazdaság növekedését (az pedig, hogy külföldön dolgozó magyar állampolgárokat itthoni munkavállalóként vették figyelembe ebben a statisztikában, szintén egy újabb érdekes momentum).

(forrás: Statisztikai hivatalok, helyi nemzeti bankok, UCB Research)

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy Magyarország bár több számban jobban teljesít, mint mondjuk pár éve, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy milyen áron teszi ezt. Érzékelhető, hogy a jelenlegi kormány bizonyos tekintetben feláldozza a hosszú távú stratégiákat a rövid-középtávú célok érdekében. Hiába csökken addig például az államadósság – elméletileg elősegítve a befektetői kedvet az országban – amíg a kormány a különadókban és az iparági államosításban látja a jövőt – amelynek pontosan ellenkező hatása van a gazdasági körökre. Választási évben nem várhatunk sok jót a helyzet javulására nézve, azonban reméljük, hogy mindezt magunk mögött tudva a (valószínűsíthető) Fidesz vezetés átfogóbb és a régióval jobban együttműködő stratégiákat tud majd kidolgozni a válságból való igazi kilábalásra.

Mészáros Tamás

A hétvégén a svájci választók kicsivel több, mint fele döntött úgy, hogy köszönik szépen, de nem kérnek többet a feltétel nélküli Európai Uniós bevándorlásból. Azon kívül, hogy a téma rendkívül kényes politikai kérdést érint, amit hamarosan elemzek is, apropót ad számunkra, hogy új rovatot indítsunk el itt a blogon, „Olvasók a DiploMaci ellen”* címmel. Az új rovat lényege, hogy egy adott cikk kifejezetten azért születik egyik-másik írónk klaviatúrájából, hogy azzal Ti, olvasók vitatkozzatok hasonló színvonalon és terjedelemben. A mai naptól tehát Tietek is a lehetőség, hogy érveljetek, éljetek vele, mert szerintünk érdemes - cikkeiteket hivatalos mailünkre, a diplomaci.posta@gmail.com-ra várjuk!

A száraz tényeket nézve: múlt vasárnap a svájci választók 50.3 százaléka (a választásra jogosultak 56 százalékának részvétele mellett) új bevándorlási kvótarendszer bevezetése mellett tette le voksát annak érdekében, hogy megszűnjön az Európai Unió területéről Svájcba érkezők szabad betelepülése. A döntés kapcsán természetesen az EU, Németország, valamint Franciaország vezetői csalódottságuknak, aggodalmuknak, bizonyos esetekben pedig nyílt haragjuknak adtak hangot. Ez azonban nem változtat a népszavazás eredményén, a svájciak ugyanis már csak limitáltan kérnek belőlünk, uniós állampolgárokból. Bár az hosszabb elemzést igényelne, hogy pontosan miért is jutott idáig a helyzet, az biztosnak látszik, hogy a mostani döntés más hasonló, nem Unión kívüli, hanem azon nagyon is belüli intézkedéseknek is könnyen megágyazhat. Nyilván addig, amíg mondjuk a britek, hollandok vagy valamelyik skandináv ország úgy határoz, hogy népszavazásra bocsátja ezt a kényes kérdést – amit a svájci választókhoz hasonlóan az ottani polgárok is nagy valószínűséggel elfogadnának – még jó pár hónapnak, esetleg évnek kell eltelnie. Véleményem szerint azonban nem lehet kétségünk afelől, hogyha úgy folytatódnak a dolgok az EU-ban, mint eddig, akkor hozzánk is hamarosan elérkezik a bevándorlási népszavazások kora. Persze nem feltétlenül Magyarországra, de egy az Egyesült Királyságban vagy Hollandiában meghozott döntésnek nálunk is lehet, sőt szinte biztosan lenne következménye, hiszen régóta egy szövetségbe tartozunk ezekkel az országokkal.

("Svájc védelmében", f: www.bilaterale.ch)

Érdekes kérdés azonban, hogy egy ilyen helyzetben vajon az esetleges következmények biztosan rosszak és károsak lennének e ránk, európaiakra nézve. Meglátásom szerint nem feltétlenül. Svájcnak ugyanis három éve van arra, hogy a választók mostani döntését jogszabállyá formálja, ami komoly lehetőséget tartogat a törvényalkotók számára, hogy az ország és az EU kapcsolatát szabályozó szerződéscsomag mégse szenvedjen károkat. Más hasonló, már meglévő, korlátozott bevándorlási példát alapul véve (pl. amerikai vagy ausztrál) a legvalószínűbb forgatókönyv ráadásul az, hogy a svájciak ezentúl adnak egy plafont az EU-s bevándorlók számának (pl. évente 8 ezer), illetve készítenek valamiféle pontozási rendszert arra vonatkozóan, hogy a helyi gazdaságnak és társadalomnak milyen típusú képzettekre van és milyenekre nincsen szüksége. Ellentetében tehát sok hazai és nemzetközi híradás sugalmazásával a svájciak nem teljesen, hanem részlegesen korlátozták az EU-s bevándorlást. Ettől még egy ilyen kvótarendszer amellett, hogy rendkívül nehezen kiépíthető, szembe megy egy kiemelten fontos uniós alapértékkel (emberek szabad mozgása), amit a tagállamok és az EU vezetői nehezen fognak lenyelni, de nem lehetetlen, talán éppen a jövőbeli sikerek miatt. De miért gondolom ezt? Azért, mert véleményem szerint a mostani EU-s bevándorlási politika sokszorosan bizonyította teljes alkalmatlanságát a megfelelő minőségű és mennyiségű munkaerő kezelésére. Persze lehet szépíteni a dolgokat, de alapvetően azért a jelenlegi, „mindenki szabad mozogjon az EU-ban és kész” rendszer egyszerűen kontraproduktív és kész.

Egyrészről, mert növeli az EU-n belüli feszültségeket. Ne mondja nekem ugyanis senki, hogy a helyieket az Egyesült Királyságtól Hollandián át egészen Svájcig nem frusztrálja például az egyre növekvő lengyel, portugál vagy görög beszéd. Másrészről, mert a munkaerő szabad mozgása nem csökkenti minden esetben az EU gazdasági problémáit. Azért, mert például Németországban sok mérnökre lenne szükség, még sokkal több képzetlen EU-s állampolgár érkezik hozzájuk, mint képzett, akik ráadásul sok esetben nem is mérnökök, ergo sok esetben nem azok érkeznek és nem olyan számban, akiket a helyi munkaerőpiac valóban felszívna. Meglátásom szerint éppen ezért a feltétel nélküli bevándorlás minden érdekelt fél számára csak nehézségeket, és nem előnyöket okoz, amin változtatni kell. Természetesen, mielőtt megkapnám a szélsőséges jelzőt, hozzáteszem, hogy minden európai számára biztosítani kell a jogot, hogy egy jobb élet reményében eltarthassa magát és családját, vagyis, a szabad mozgás joga alapvetően jó és fontos alapelv. Azonban ennek nem szabad azt eredményeznie, hogy bizonyos emberek, politikusok és kormányok visszaéljenek vele. Érzésem szerint ezért ennek csak úgy van értelme, ha valamiféle keretrendszer közé van szorítva, mert annak, hogy valaki Budapesten koldul vagy Londonban, a két tagállam számára nincsen pozitív hozadéka.

A fentiek fényében tehát bízzunk a svájci politikusokban, jogalkotókban, hátha a saját problémájuk mellett a miénket is megoldják, és így a bevándorlás végre valóban egy olyan pozitív fogalom lesz, amilyennek valóban lennie kellene. Amiben azok az emberek mozognak államok között, akik egyszerre teremtenek gazdasági hasznot a befogadó országukban, hazájukban, és persze még inkább saját maguk és családjuk számára, mert valójában mindenkinek ebben kellene érdekeltnek lennie.

Németh Áron Attila

*Az „Olvasók a DiploMaci ellen” rovat minden egyes cikkére érkezett olvasói levél elolvasásra kerül a szerkesztőségünk által, amiből aztán a legjobbnak ítéltet, a szerző beleegyezésével, annak nevének feltüntetése és minimális változtatás (e módosítások kizárólag a helyesírásra és formázási részekre, valamint az esetlegesen nyíltan sértő vagy személyeskedő megfogalmazások finomítására vonatkoznak – szerk.) mellett megjelentetjük oldalunkon. A DiploMaci elkötelezett a normális külpolitikai párbeszéd és vitakultúra hazai megteremtése iránt, ennek megfelelően a megjelenésre kerülő olvasói íráson kívül egy összefoglaló cikkben publikálni fogja az összes többi, kimagaslónak ítélt hozzászólás lényegét, ami szintén a beküldők jóváhagyásával és nevének feltüntetésével történik.