A Szenkaku-szigetek körüli feszültség nem csillapodik Kína és Japán között. A vita, amelynek keretében mindkét fél magának követeli a szigetcsoportot, folyamatos okokat szolgáltat a két ország nacionalista vezetésének arra, hogy a másikat támadja. Az Egyesült Államok természetesen a szövetséges Japán pártáján áll (ahogy több más régiós állam is), de ez Kínát értelemszerűen nem érdekli. Tavaly év végén bizonyos nemzetközi sajtóorgánumok már az esetleges háborút latolgatták a Kelet-kínai tengeren, ami bár nem valósult meg, de tény, nincs is annyira messze, mint azt sokan talán remélik.

A Kína és Japán között feszülő ellentét egyik fő forrását a Kelet-kínai tengeren található, kínaiul Diaoju-nak, japánul Szenkaku-szigeteknek nevezett egység vitatott hovatartozása képezi. A terület összesen nyolc szigetet foglal magába, melyek közül három csupán lakatlan szikla. Státuszukat tekintve jelenleg a japán okinavai igazgatási körzetébe tartoznak. Az állam évente megújított bérleti szerződésben foglaltak alapján gyakorolja fennhatóságát az eredetileg egy japán család magántulajdonában levő szigetek felett. A területnek szimbolikus jelentése van a két ország kapcsolatában. Ha hovatartozása szóba kerül, akkor Kína minden esetben felemlegeti azt, hogy a 2. világháború során „az imperialista Japán kifosztotta és megerőszakolta Kínát”. A szigetvita felszakítja az amúgy sem fényes bilaterális kapcsolat múltbéli sebeit, emlékeztet a lezáratlan történelmi konfliktusokra, valamint a japán megszállás emlékére. A mindkét félre nehezedő belpolitikai nyomás, valamint az államok nacionalista szellemiségű vezetése is nehezíti a megegyezést. Az állampolgárok elvárják az erőteljes fellépést a saját érdekeik megvédése céljából. A szigetekhez tartozó területi vizekre való behatolás és az azok feletti légtér engedély nélküli használatát minden esetben a felek szuverenitásuk megsértésének tartják. Ennek fényében komoly aggodalomra adott okot, hogy a közelmúltban Kína légvédelmi azonosító övezetet jelölt ki a Kelet-kínai tengeren. Ennek értelmében, minden oda berepülő gépnek azonosítania kell magát, és folyamatos rádiókapcsolatot kell tartania a kínai légi irányítással. Tiltakozásképpen amerikai, japán és dél-koreai harci repülők egyaránt átrepültek – bejelentés nélkül – a terület felett, ami tovább szította az ellentétet.

("Igen, ezért akarnak harcolni", f: www.theguardian.com)

Történelmileg elsőként a kínai Ming- dinasztia (1368-1644) korából származó írásban találhatunk említést a szigetekről. Ekkor még hivatalosan nem mondták ki, hogy a terület kínai fennhatóság alatt állt volna. A dokumentum egyedül arról tesz említést, hogy hol húzódik a határ az akkor még független Rjúkjú Királyság és a Szenkaku-szigetek között. Később a japánok elfoglalták a Rjúkjú-szigeteket, majd a Japán által megnyert első kínai-japán háború (1894-1895) után a Szenkaku-szigetek is fennhatóságuk alá kerültek. A második világháború lezárását követően az 1951-es San Franciscó-i békeszerződés értelmében a szigetek egészen 1972-ig az Amerikai Egyesült Államok fennhatósága alá tartoztak. Miután azok újra japán kézbe kerültek, heves kínai tiltakozás alakult ki, melyet az 1968-69-es ENSZ kutatás eredménye csak erősített. Ekkor nyert bizonyosságot, hogy nagy mennyiségű kőolaj található a területen, mely kitermelése nagyban hozzájárulhatna mindkét állam közel-keleti országoktól fennálló energiafüggőségének csökkentéséhez. Véleményem szerint ez csak egy jó indokként szolgált a vita felélesztésére, ugyanis a terület kis kiterjedése és a pontos számadatok hiánya miatt a hosszú távú kiaknázás sem csökkentené olyan szinten az energiaigényt, hogy az gazdaságilag is meghatározó erővel bírjon. Főleg abban az esetben lenne jelentéktelen, ha a szigeteket egy gazdaságilag kimerítő konfliktus árán szerezné meg bármelyik fél.

Az államok ezek után sem tudtak megegyezni a szigetek hovatartozását illetően, így az 1978-ban megkötött – a Kína és Japán közötti békét jelentő – Béke és Barátsági Szerződés értelmében határozatlan időre felfüggesztették az ügyet, és a status quo fenntartását helyezték előtérbe. A hosszú és békés hallgatást az 1990-ben kitört botrány szakította meg, amikor a japán kormányzat engedélyével egy korábban japán utasításra épített világítótorony felújítására került sor. Azóta egyre gyakrabban, kisebb-nagyobb hevességgel állandó ütközőpontot jelent a két ország kapcsolatában. Meglátásom szerint a szigetek hovatartozásáról szóló vita tulajdonképpen nem Kína és Japán között feszül, hanem Kína és az USA egymással való jelképes erőfitogtatása. Japán közvetítő szerepet játszik, mellyel tulajdonképpen az Amerikai Egyesült Államok közvetlen konfrontálódásának elkerülését segíti. Az USA a vitatott szigetek elleni támadást az érvényben levő amerikai-japán biztonsági szerződés alapján kezelné, melynek értelmében megvédené a szigetországot. Az ügy megoldását nehezíti, hogy ha a nagyhatalmi harcban bármelyik fél engedne a másik követelésének, abban mind a vezetés, mind az állampolgárok behódolást látnának, mely nem tenne jót sem a kínai, sem az amerikai-japán törekvéseknek.

("Háborút szomjaznak", f: www.theguardian.com)

Kína érvei között a történelmi jogcím mellett – melyet több száz éves térképekkel bizonyítanak – kiemelt fontossággal szerepel, hogy Japán a japán-kínai háborút lezáró simonoszeki békeszerződés rendelkezéseinek értelmében szerezte meg Tajvant és a vitatott hovatartozású szigeteket, melyekről később az 1951-es San-Francisco-i béke során le kellett mondania. Ennek értelmében Kína – Tajvannal egyetértve – azzal érvel, hogy a Szenkaku-szigetek jelenleg Tajvanhoz tartoznak. Az viszont más kérdés, hogy Tajvan Kínához tartozik-e vagy sem? Japán a nemzetközi jogra hivatkozik, miszerint a több száz éves jogcímet felülírja a hosszú idő óta tartó békés birtoklás intézménye. Ennek értelmében Japán jogosan nyilváníthatja magáénak a területet az 1895 és 1945 közötti időszakra hivatkozva. A kínai álláspontot képviselők ezt nem fogadják el, mert véleményük szerint Japán csak 1972 után birtokolta egyedül a szigeteket, előtte az USA-val közösen történt az. Mivel a jogi úton való megoldás kizárt a túl nagy kockázat miatt, így csak az államok egymás közötti megegyezése hozhat megoldást. Az ENSZ Tengerjogi Egyezménye alapján – melynek mindkét ország részese – minden tengerhez hozzáférhető állam a partvonalától számított 200 tengeri mérföldes gazdasági övezetre tarthat igényt, amely területen belül kizárólagos joggal bír a természeti erőforrások kiaknázására. Mivel a Kelet-kínai tenger legszélesebb pontján is csak 360 mérföld, így ez a megoldás sem hozhatna tartós békét. Japán javaslata szerint, a legcélszerűbb az lenne, hogyha a két part között félúton húznák meg a határt. Kína ezt nem fogadja el, így a sorozatos próbálkozások, fenyegetések ellenére máig nem született eredmény a vitában.

Véleményem szerint egy esetleges fegyveres összetűzés mind Kína, mind Japán-Amerika számára komoly veszélyekkel járna. Minden erőfitogtatás ellenére az országok közötti bilaterális, multilaterális kereskedelmi, pénzügyi kapcsolatok túlsúlyának köszönhetően, kevés a valószínűsége egy világméretű konfliktus kirobbanásának. Azonban megtörténte esetén igen érdekes képet mutatna a kialakuló szövetségi rendszer. Kína mögött mind Észak-Korea, mind Oroszország lehetséges szövetségesként jelenne meg, Japán mögött az USA, továbbá minden olyan kisebb állam felsorakozna, akiknek szintén területi követelései vannak Kínával szemben, vagy gazdasági felemelkedésüknek egy esetleges kínai gazdasági visszaesés kedvezne. Dél-Korea helyzete speciális, hiszen maga is területi vitában áll Japánnal a Dokdo-szigetek miatt, viszont szomszédjával ennek ellenére is jó viszont ápol. Összegzésként tehát elmondható, hogy nagyon óvatosan kell kezelni a szigetek hovatartozása kapcsán kialakult konfliktust, mert bármilyen félreértés, hibás döntés visszavonhatatlan következményekkel járna. A vitában enyhülést csak a békés diplomácia eszközei nyújthatnak.

Gyuris Klaudia

Ahogy fajulnak az események Kijevben, úgy válik egyre feszültebbé az orosz-európai viszony. A helyzeten nem segít, hogy a Visegrádi Négyek – élükön Magyarországgal – közös nyilatkozatot fogadtak el, melyben aggodalmukat fejezik ki az agresszióval kapcsolatban, ahogy a szélsőségek megjelenésével is. Még komolyabb hatása lehet annak a miniszterelnöki utasításnak, amelyet Pintér Sándor belügyminiszter felé fogalmazott meg Orbán Viktor, hogy „készítse fel az országot arra a helyzetre, ha Ukrajnában a dolgok nem a kedvező kibontakozás irányába mutatnak”.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen májusban egy olyan átfogó gyakorlatot tartottak minden kar (Honvédtisztképző és Hadtudományi, Rendészettudományi és Közigazgatás-tudományi) bevonásával, amelyben a fiatal rendőr- és honvédelmi tiszteknek, valamint a közigazgatás jövőbeli kormánytisztviselőinek egy Ukrajna felől érkező, tömeges menekülthullámot képező válsághelyzetre kellett választ adniuk. A januári események tükrében igazán elismerésre méltó az oktatók előrelátása, ugyanis egy ilyen helyzet kialakulásának esélyei napról napra nőnek. A legújabb fejlemény: a hadsereg felszólította az államfőt, hogy tegye meg a szükséges lépéseket az ország stabilizálására.

A fejlemény tovább mélyíti a már eddig is igen komoly válságot. A krízis eszkalálódása a szomszédos államokat hozta először kényszerhelyzetbe, válaszlépéseket pedig először a DiploMaci blogon (lásd: itt) viták kereszttüzébe került Visegrádi Négyek szövetség fogalmazott meg. Az aktuális lengyel-magyar csúcstalálkozóra a házigazda Orbán Viktor miniszterelnök meghívta a cseh és szlovák kormányfőket, hogy közös álláspont alakítsanak ki az ukrán krízisre reagálva. Azt azonnal leszögezték az állami vezetők, hogy támogatják a belpolitikai feszültségek demokratikus rendezését, azonban felhívták Kijev figyelmét arra, hogy az erő alkalmazása nem fog hozzájárulni a politikai konfliktusok megoldásához. A V4 tagállamok szerint a válság további eszkalációja veszélyezteti Ukrajna jövőjét, és az ország destabilizációjához vezet. Donald Tusk lengyel miniszterelnök már korábban is utalt arra, hogy a társulási szerződés megkötésének lehetősége továbbra is nyitva áll keleti szomszédunk előtt (erre már Angela Merkel is célzott), és a múlt heti csúcstalálkozón is hangsúlyozták, hogy az Európai Uniónak kötelessége segíteni az ukrán népet a jó megoldás kialakításában. Az amerikai külügyminiszter, John Kerry az európai vezetőknél jóval határozottabban avatkozik be az eseményekbe, gondoljunk csak arra, hogy személyesen is részt vett a tüntetéseken.

("Harcra készen állva")

Míg az európai vezetők az ukrán emberek felé fogalmazzák meg üzeneteiket, addig Putyin és Oroszország rendre az EU-t célozza meg a fenyegetést sem nélkülöző megnyilvánulásaival. „El tudom képzelni az európai partnereink reakcióját, ha a görög vagy bármely más tagállam krízisének közepette a külügyminiszterünk EU-ellenes üzenetekre ragadtatja el magát, és arra buzdítja a helyieket, hogy cselekedjenek a hatóságok ellen. Nem lenne túl jó. Az orosz-ukrán kapcsolatok szorosságának tükrében elfogadhatatlan viselkedés ez az EU részéről” – fogalmazott Putyin. Moszkva álláspontja azért ennyire kemény, mert a jelenlegi ukrán vezetés nyíltan Oroszország-párti, Janukovics lemondása egyértelműen sértené az orosz érdekeket. A válságra adott reakciók tökéletesen illusztrálják az euroatlanti és az orosz külpolitikai eszközök közti különbségeket: az unió szóbeli támogatást, esetleg orvosi segítséget nyújt a tüntetőknek, míg Putyin már felajánlott egy 11 milliárd eurós segélycsomagot, illetve kedvezményt a – mily meglepő – gázárakból.

A visegrádi államok közös fellépése tovább növeli a szövetség erejét, a jelenlegi helyzetben ez a következmény azonban eltörpül a tágabb nemzetközi viszonyok tükrében. Ezzel párhuzamosan ugyanis egyre mélyül az ellentét az amúgy sem éppen ideális orosz-európai viszonyban. Véleményem szerint ugyanaz történik Kijevben nemzeti szinten, mint ami a nemzetközi porondon. Az igazi kérdés ugyanis az, hogy hova tartozik Ukrajna: Európához vagy Oroszországhoz? Az ukrajnai belső ellentétek annyira súlyosak, hogy akár belharcok is kerekedhetnek ki, ha nem sikerül demokratikus eszközökkel elsimítani a konfliktust. Ha viszont erőszak alkalmazására kerül sor, akkor az EU és Oroszország is lépni fog. Hogy milyen irányba, annak megválaszolásához az elmúlt években felmerülő nemzetközi konfliktusokra adott válaszok nyújthatnak támpontot. Oroszország a grúz-orosz konfliktus alapján nem finomkodik: ha az érdekei sérülnek, akkor beavatkozik. Az euroatlanti hatalmak viszont csak akkor cselekednek, ha a saját állampolgárai ellen alkalmaz erőszakot egy adott ország vezetése, de akkor is csak közvetetten, és ha gazdasági érdekek is felmerülnek emellett: ezért volt légtér zár Líbiában, és az utolsó érv hiánya miatt nem történt semmi Szíriában. Sajnos Ukrajna esetében viszont mindkét fél számára elég érv szól a beavatkozás mellett, a harcok azonban szinte biztosan a szomszédos ország területére korlátozódnak. Szerencsére ezt egyelőre nem kell mérlegelnünk: még van esély a demokratikus rendezésre.

Tóth Nándor Tamás

A legutóbbi Ukrajnával foglalkozó cikkünk megjelenése óta eltelt időben az események nem várt fordulatot vettek Kijevben. Viktor Janukovics elnök látszólag teljesen defenzívába szorult, azonban nem lehet azt állítani, hogy bármelyik fél győzedelmeskedett volna. Az elmúlt hét összefoglalóját kiegészítjük egy, a TV2 helyszínen járt riporterével, Bihari Ádámmal készült interjúval is.

A múlt heti, emberéleteket is követelő eseményeket követően a tüntetők látszólag még szorosabbra zárták soraikat, és újult erővel vették fel a harcot a hatalommal szemben. A két fél nem válogatott az eszközökben: a felgyújtott járművek, autógumik füstje és lángja mellett a tüntetők elsősorban botokkal, vascsövekkel, kövekkel, Molotov-koktélokkal támadták a rendőrség egységeit, sőt, katapultot építettek, és időnként pisztoly is előkerült a barikádoknak ezen az oldalán a fényképek tanúsága szerint. A túloldalon a rendőrök a „hagyományos” módszerek (könnygáz, gumibot, villanógránátok, stb. használata) mellett időnként vissza-visszadobnak egy Molotov-koktélt is, továbbá egyes beszámolók emberek eltűnéséről és megkínzásáról szólnak, de belefér az eszköztárba a letartóztatott tüntetők megalázása is.

A brutalitás mindkét oldali elharapózása mellett a tiltakozások kezdtek országos méretet ölteni, előbb Nyugat- majd Kelet-Ukrajnára is kiterjedve. Országszerte alternatív helyi hatalmi szervek, úgynevezett népi tanácsok alakultak a nagyobb tüntetések helyszínein. A tüntetők megszálltak több minisztériumot, illetve vidéken a helyi adminisztráció épületeit, és a január 16-án hozott törvények megsemmisítését, az egész kormány leváltását, az elnök távozását, továbbá rendkívüli választások kiírását követelték. Az események további eszkalációját megelőzendő múlt szerda óta a felek immár politikai megoldást próbálnak találni a válságra. Ennek első jelei az elsőre sikertelen tárgyalások voltak Janukovics, és a három ellenzéki vezető, Vitalij Klicsko, Oleh Tyahnyibok és Arszenyij Jacenyuk részvételével. A kormány tagjainak harcias nyilatkozatai (a nemzetbiztonsági és védelmi tanács összehívását és rendkívüli állapot beveztését vizionálta több miniszter) ellenére az elnök egyre több engedményt tett az elmúlt napokban, kezdve azzal, hogy Jacenyuk miniszterelnök, Klicsko pedig a helyettese lehet az átalakuló kormányban, majd alkotmánymódosítást és részleges amnesztiát ígért az őrizetbe vett tüntetőknek. Kedden felgyorsultak az események: Mikola Azarov miniszterelnök lemondott (eddigi helyettese, Szerhij Abruzov került a helyére, ügyvezetőként 60 napig maradhat a székben), a parlament pedig alig két héttel hatályba lépését követően 361:2 arányban (!) elfogadta gyülekezési jogot és szólásszabadságot korlátozó jogszabálycsomag eltörlését. Már ekkor szó volt egy amnesztiatörvényről, amely az őrizetbe vett, eljárás alá vont tüntetőknek ígér büntetlenséget –abban az esetben, ha feladják az elfoglalt épületeket, elbontják a barikádokat, és felhagynak a megmozdulásokkal. Végül a jogszabályt 416:232 arányban elfogadta a verhovna rada, 15 napot hagyva a tüntetőknek a hatalmukba kerített épületek kiürítésére és a barikádok elbontására. Janukovics a kormánypárti képviselőket a törvényhozás feloszlatásával fenyegette meg, míg az ellenzék a rövid határidő miatt elfogadhatatlannak nevezte a törvényt, és nemet is mondott rá. A tiltakozások addig folytatódnak, míg nem tartanak előrehozott választást, nem módosítják az alkotmányt és nem írják alá a társulási szerződést az Európai Unióval.

("Tájkép csata után, közben, és előtt - f: www.slate.com")

Jelenleg – bár úgy tűnik, Ukrajna közelebb került a válság politikai megoldásához – még nem látni, merre tovább. Minden egyes nappal újabb és újabb kérdések kerülnek napvilágra. Vajon Janukovics enged a tüntetők követeléseinek, és kiírja az előrehozott választásokat, vagy enged az ellenzék az elnöknek, és elfogadja a felkínált kormányzati pozíciókat? Vajon az új hatalom leülne újra az Európai Unióval tárgyalni, és aláírná a társulási szerződést? Az emberek eredetileg ezért mentek utcára, de mára – bár nem feledték el ezt a követelést sem – igen messzire kerültek eredeti céljuktól. Az amnesztiatörvény a válság megoldásában segíthet, ugyanakkor nem kérdés, hogy felelősségre kell vonni mindkét oldalon az erőszakos cselekmények résztvevőit – ez azonban újabb szálka lehet a tüntetők szemében. Ha meg is oldódik rövidebb-hosszabb időn belül a jelenlegi válság, Ukrajna komoly társadalmi és gazdasági problémákkal néz szembe, amivel a jelenlegi vagy a következő hatalomnak valamit kezdenie kell. Vajon az ellenzék – feltéve, hogy nyerne mind a parlamenti, mind az elnökválasztáson, képes lenne szembenézni a gondokkal? Megannyi kérdés, amire választ vár nemcsak a kijevi utca, hanem az egész ország is.

Arról pedig, hogy mi történik a kijevi utcákon, Bihari Ádámot kérdeztük, aki négy napot töltött az események sűrűjében, múlt hét péntektől hétfőig. Ádámnak ezúton is köszönöm az interjút!

A hírek általában a Majdanról, és környékéről szólnak, ami a városnak (és az országnak) a központja ugyan, de Kijev méretéhez viszonyítva nem beszélhetünk túl nagy területről. Hogyan hatnak a tüntetések Kijev mindennapjaira, mennyire élhető a város többi része? Milyen a közhangulat Kijevben?

Én kizárólag Kijevben, azon belül is elsősorban a Majdan tér környékén mozogtam, hiszen tényleg minden itt történik egy pár négyzetkilométeres, gyalog is bejárható területen. Kijev első látásra egy nagyon is élhető, kifejezetten szép város, gyönyörű XIX. századi épületekkel és hatalmas terekkel. A Majdan is ilyen, de ez most nem látszik, mert a tér teljesen tele van zsúfolva sátrakkal, útlezárásokkal, színpaddal és a legváltozatosabb ideiglenes tereptárgyakkal a mobilvécétől az ételosztó pultokig.

Ha arra vonatkozik a kérdés, hogy az ukrán hétköznapokhoz képest járható-e Majdan, akkor a válasz egyértelmű nem. A Hrescsatyik utcát például utólag megnéztem Google Maps-en és látom, hogy egy többsávos sugárút, széles járdákkal. Ebből ott most semmi sem látszik, a Hrescsatyik és a Sevcsenka sarkán van az első barikád, de a Majdan térig még legalább két másikon át kell haladni. A barikádok között pedig rendezett sátrak állnak szépen sorban, a legtöbbnek udvara is van, ahol napközben sütnek-főznek az emberek és minden arra járót megkínálnak.

Ez a környék tehát hétköznapi értelemben járhatatlan. A sugárutat teljes szélességében eltorlaszoló, használt gumikból, szemétből, fadarabokból összehirtelenkedett barikádokat egész nap vízzel locsolják, ami pillanatok alatt ráfagy, és sokkal tömörebbé, erősebbé teszi az akadályokat. Külön feladatkör lett a vízhordás, a használt gumik cipelése és persze az őrködés is minden barikádon. Az áthaladókat ellenőrzik, és egy-egy kekecebb tüntetőn nehezebb is átjutni, ráadásul a legveszélyesebb helyekre például nőket és gyerekeket nem is engednek be. Az újságírók többnyire átjutnak, de nekem úgy tűnt, hogy nem véletlenül kérdezik meg, honnan jöttünk. Gyanítom, hogy a kormánypárti, vagy az orosz sajtó nem szívesen látott vendég a tüntetők felvonulási területén.

Az Euromajdan 2013 novemberében egy békés tüntetésnek indult, azóta meglehetősen elfajultak az események. A tévében és a Youtube-on látott felvételek alapján az erőszak mindkét oldalon több alkalommal elszabadult. Láttál-e ő testközelből túlkapást bármelyik oldalról (tüntetői vagy rendőri) és ennek milyen a megítélése?

Az események sűrűjében (vagy talán éppen külső szemlélőként utólag) mindig kicsit nehezebb megítélni, mi számít túlkapásnak, mi volt logikus lépés és mi az, ami egyszerű provokáció. Az Európa tér – ami az előbb említett útvonalnak tulajdonképpen a vége – az egész tüntetés forrpontja, itt mindig történik valami. A rengeteg kiégett autóroncs, az ottjártamkor egyfolytában használt gumiabroncsokkal táplált szó szerint értendő tűzfal és az állandóan gomolygó fekete füst miatt a tér délkeleti része maga a kénköves pokol. Ezt még súlyosbítja, hogy a tüntetők szabályos időközönként vascsövekkel kezdik el ütemesen kalapálni a roncsokat, ezzel válik teljessé az apokaliptikus hangulat.

Itt többször láttam, hogy a tüntetők megdobálják a rendőröket kövekkel, üvegekkel, és tartalékban ott volt a lábuknál jó pár hajításra kész Molotov-koktél is, de ezek akkor a helyükön maradtak. A tér átellenes részén lévő Ukrajna Házának ostrománál viszont ott voltam, este körbevették a tüntetők, majd a homokzsákokra felkapaszkodva ütötték vascsövekkel a vastag üvegablakokat, amik szépen lassan megadták magukat. Itt már előkerültek az előbb említett Molotov-koktélok is. Hozzá kell tenni, hogy a kormányzati épületek elfoglalása kőkemény küzdelem közelharccal, hidegfegyverekkel (leszámítva a Molotov-koktélokat). A rendőrök és a tüntetők is brutálisan képesek verekedni, vagy különféle eszközökkel ütni-verni az ellent. A bent lévő készenléti rendőrök először nem akarták átadni az épületet, de hosszú ostrom és rövid tárgyalás után végül a hátsó kijáraton keresztül angolosan távoztak. Kérdés, hogy szükség volt-e itt a békés hétköznapokon rendezvényközpontként működő épület erőszakos elfoglalására, de mivel éppen az Európa tér felvonulási területének a legérzékenyebb részén áll, tulajdonképpen stratégiailag logikus lépés volt a tüntetők részéről.

Összességében, erőszak és túlkapás adott mindkét oldalról. Beszéltem olyan, az afgán háborút is megjárt veteránnal, aki saját gyártású felturbózott Molotov-koktélt lóbált előttem, de azt mondta, nagyon nem szeretné használni, mert úgy érzi, hogy a túloldalon álló rendőrök lehetnének a gyerekei is. Ugyanakkor sikerült megtalálnunk azt a Mihajlo Gavriljakot is, akit pár nappal korábban brutálisan összevertek, majd a -15 fokos hidegben meztelenre vetkőztetve aláztak meg az egyik rendőri egység, a Berkut tagjai. Nem meglepő módon ő például többet beszélt bosszúról, mint megbocsájtásról…

A durva összecsapásokat, a tüntetők és rendfenntartók között kialakult háborút egy kisebbség generálja, vagy a tüntetők mind elfogadják az erőszakos módszereket? Ha kevesek randalírozásáról van szó, akkor a többség hogyan viszonyul hozzájuk?

Nehezen lehet ezt már randalírozásnak felfogni, hiszen a Majdan téren sétálva már egyre többször lehetett szervezett, szinte egyforma katonai uniformisba öltözött, de azért láthatóan frissen verbuvált, botokkal, sőt a rendőröktől elkobzott pajzsokkal felszerelt csoportokat látni. Az Európa tér közelében az egyik épület előtti részen egy kiképzőpályát is létrehoztak, itt naponta többször folyik alapkiképzés, ahol közelharcot és védekezést is oktatnak. Amikor ezek az erők megtámadnak és elfoglalnak – mert amit megtámadnak, azt az esetek többségében el is foglalják – egy épületet (ottjártamkor például éppen az igazságügyi minisztériumot), azt már nehezen lehet randalírozásnak nevezni. A foglalás után szinte azonnal őröket állítanak az épületek fontosabb részeihez, nemcsak azért, hogy a hatóságok emberei ne jöhessenek vissza, de állításuk szerint a fosztogatás megelőzése miatt is. Vagy ott van az Ukrajna Háza, ahol pár órával a sikeres ostrom után, nagyjából a legkeményebb tüntetőbrigád után pár lépéssel megjelentek a bábuskák felmosóronggyal és elképesztő tüchtig módon kezdték el módszeresen kitakarítani az épületet, mintha éreznék, hogy itt most a közös tulajdonban esett kár és ezt mihamarabb helyre kell állítani. A tüntetők többsége tehát egyértelműen támogatja ezeket az akciókat és a legtöbben részt is vesznek bennük.

A takarítás és a tisztaság egyébként szinte már németes precizitással van jelen a Majdan szinte minden részén. Szerintem túlzás nélkül naponta legalább ötször felsöprik az egész teret, az általunk látogatott ellenzéki főhadiszálláson pedig – ahol a sajtóközpont is működik – szinte szünet nélkül felmostak.

Az igazságügyi minisztérium elfoglalásával mégis mi volt a konkrét cél? Nem merészkedtek-e túl messzire ezzel a lépéssel a tüntetők?

Jó kérdés, de egyébként ez már a sokadik kormányzati épület volt, amit elfoglaltak és nem is az első minisztérium. Az épületet azóta egyébként feladták, azt követően, hogy a miniszter Elena Lukas belengette, hogy a szükségállapot elrendelését fogja kérni Janukovics elnöktől, és az EU külügyi biztosa, Catherine Ashton is Kijevbe érkezett. Ő azt mondta, hogy a szükségállapot egy még durvább erőszakspirálba ránthatná a szembenálló feleket, és úgy tűnik, a tüntetők átgondolták a dolgot. A konkrét cél, vagy inkább ok egyébként úgy tudom, hogy egy összecsapás volt valamelyik rendőri milícia és a tüntetők egy csoportja között. Ezt a helyszínen posztoló maszkos figurák mondták, akik az ostromban is részt vettek.

Az elmúlt pár napban úgy tűnt, kezd körvonalazódni egyfajta megegyezés a politikai színtéren Janukovics és az ellenzék között. Kedden a miniszterelnök, Mikola Azarov benyújtotta lemondását, de már korábban is lehetett érezni törekvéseket a helyzet megoldására. Milyen volt a hangulat, érződött-e a levegőben, hogy végre célt érhet a tüntetés, vagy csak az elnök újabb időhúzásának tartják a tárgyalásokat az tüntetők?

A tüntetésen járva, kelve és a tüntetőkkel beszélve úgy tűnik, hogy bármilyen alkuba mennének is bele az ellenzék vezetői Janukoviccsal, szinte biztos, hogy belebuknának. A majdaniak számára az egyetlen elfogadható ajánlat az, ha az elnök lemond és kiírják a választásokat. Senki sem bízik Janukovicsban, a legtöbben mérhetetlen vagyonával és az ipari méreteket öltött állami korrupcióval indokolták ezt. Arra a kérdésre, hogy mikor lesz vége a mostani eseményeknek, senki sem tudott még körülbelüli választ sem adni. A legtöbben azt mondták, hogy nem tudják, de akkor is itt lesznek, vagy ha nem, akkor csak azért, mert addigra elestek az összecsapásokban. Szóval egy politikai alkura nem sok esélyt látni jelenleg, főleg úgy, hogy az ország nagyobbik felében már ugyanilyen küzdelem folyik, sőt több helyen már az ellenzék vette át az irányítást.

Klicsko valóban fajsúlyossá vált a helyi közvélemény szemében vagy csak a média kapta fel, és tartja a felszínen?

Súlyosnak súlyos, minden értelemben. A színpad mögötti részen, amikor megunta az újságírók kérdezősködését, egyszerűen elindult és egy lépésére három tévéstáb repült arrébb. A viccet félretéve, Klicsko központi szereplője a Majdan téri tüntetéseknek és az ellenzéknek is, de nagyon ügyesen kell lavíroznia, nehogy 20-ra lapot húzzon. A tüntetők nyilván sokkal kompromisszumképtelenebbek, mint az ellenzéki vezetők, akiknek viszont meg kell találniuk az egyensúlyt a józan kiút és a népszerűség megőrzése között. Ez pedig különösen bonyolult úgy, hogy egy szélsőjobboldali, egy középjobbos nacionalista és Klicsko liberális jobboldali alakulata préselődött össze egy színpadra. Rögtönzött helyi nem reprezentatív közvélemény-kutatásom alapján Klicsko népszerű, de az emberek többsége nem ringatja illúziókba magát és inkább az alulról építkező, hihetetlen energiákat felszabadító civil mozgalom lelkesíti őket, mint bármelyik ellenzéki szereplő. Ha nagyon demagóg akarnék lenni, azt mondanám, a majdaniak sokkal jobban szeretik a -15 fokban forró teát és meleg ételt osztó öreg néniket, mint bármelyik ellenzéki pártot.

Ha Kijeven kívül máshol is jártál, ott mit tapasztaltál? Ha esetleg jártál Kárpátalján is: a magyar kisebbséget hogyan érintik, érinthetik az elmúlt hónapok eseményei?

Csak Kijevben jártam, de a helyi kontaktom mesélt arról, hogy az országban már számos helyen komoly tüntetések, összecsapások zajlanak, sok helyen a helyi adminisztráció épületeit elfoglalták, vagy egyszerűen önként átálltak. Ráadásul már nem csak Nyugat-Ukrajnában, hanem a hagyományosan Janukovics pártja hídfőállásainak számító keleten is.

Egy Kárpátaljáról származó magyarral is beszéltem az eseményekről, aki már évek óta Magyarországon él. Ő azt mondta, a magyar kisebbség számára közel sem olyan egyértelműen pozitív a helyzet, mint ahogy az a Majdanon látszódhat. Először is Kijev szinte elképzelhetetlenül gazdag a nyomorgó vidékhez képest, ahogy mondta, szinte nem is nevezhető Ukrajnának. Ráadásul a most ellenzéki, de korábban kormányon lévő Julia Timosenko pártja sokszor túlfűtött nacionalista felhangú intézkedéseket hozott, például nem lehetett magyarul érettségizni sem. Ez valószínűleg inkább az orosz kisebbség ellen irányult, de ez nyilván nem vigasztal senkit. Az ő szemükben tehát még a nagymértékű korrupció mellett is az általánosan nyugodtabb légkört teremtő, a kisebbségek jogaira jobban odafigyelő Janukovics a kisebbik rossz.

Több helyen lehetett látni/olvasni, hogy a külföldi tudósítókat szinte megrohamozzák a tüntetők. Erről mi a személyes benyomásod? A rendőrök hogyan bántak veletek, ért-e bármilyen atrocitás?

Nekem azt mesélte a kontaktom, hogy egy rendőrroham idején történt az incidens, amikor rengeteg újságíró megsérült. A sajtómunkások dolga, hogy minél közelebb legyenek a tűzhöz, ebből adódóan a tüntetők és a rendőrök sorfala között dolgoztak. Mikor elindult az attak, akkor értelemszerűen beszorultak a két erőszakos tömeg közé és még akkor is könnyen megsérülhettek, ha meg sem ütötte őket senki, de adott körülmények között valószínűleg kapott az is, aki nem kért.

Abelovszky Tamás

Több mint 15 évvel ezelőtt gazdasági összeomlás sújtotta Ázsia feltörekvő hatalmait, ami sok elemző szerint később hozzájárult a ’98-as oroszországi, majd a 2001-es argentin pénzügyi válsághoz is. Bár az akkori tragédia sebeit a legtöbb érdekelt ország régen maga mögött hagyta – elég csak Dél-Korea vagy Szingapúr fejlődését nézni –, a nemzetközi pénzügyi sajtó most mégis vihar előtti csendet sejt a feltörekvő piacokon. Meglátásuk szerint a gócpont részben ismét Argentína lehet, ahol a gazdasági hanyatlás (pl. infláció mértéke) egyre aggasztóbb jeleket mutat.

2001-ben, néhány nappal karácsony előtt, egy rokonom pénzt szeretett volna fel venni a lakásához közeli automatából, Buenos Airesben. Bár tisztában volt vele, hogy a város és az ország lakóinak egy része november vége óta folyamatosan veszi ki megtakarításait a helyi bankokból, hogy azt később dollárra váltva külföldre menekítse, nem gondolt arra, hogy neki is ezt kellene tennie; legalább is nem nagy tételben. Miután az automata többszöri próbálkozás után is a kártya zárolását jelezte, a rokonom fogta magát és elballagott bankjába, hogy rákérdezzen a problémára. Amikor azonban odaért az intézményhez, kígyózó sorokat, dühös embereket, lovas- és rohamrendőröket talált. A feszültség tapintható volt. A harag viszont egészen addig nem robbant, amíg a központi bankfiók vezetője ki nem állt a sor elé, és azt nem mondta, hogy kormányzati döntésre a bankszámlákat és a banktrezorok tartalmát a következő egy évre zárolja az argentin állam, ahhoz mostantól kizárólag limitált mértékben férhetnek hozzá tulajdonosaik, ugyanis az ország csőd közeli helyzetbe jutott. Az emberek türelme ekkor fogyott el. Az ezt következő napok és hetek (azóta) Buenos Aires és az ország történetének legsötétebb fejezetének egyikévé váltak. Folyamatosak voltak a tüntetések, a fosztogatások, a bankok és állami intézmények elleni támadások, miközben több haláleset is történt, amellett, hogy Argentína végül ténylegesen csődbe ment. A corralito, ahogy a kormány által meghozott brutális gazdasági intézkedéseket nevezték az országban, végül egészen 2002 decemberéig érvényben maradtak. Az összeomlás rokonomra gyakorolt hatása: a családi megtakarításoknak közel a teljes elvesztése, elsősorban a peso elértéktelenedésből eredően.

("Utcakép. Buenos Aires. 2001" - f: www.argentinaindependent.com)

1997 és 2001 azonban most sokak szerint közelebb van, mint sokan gondolták. Nem is kell nemzetközi gazdasági sajtót olvasni ahhoz, hogy tudjuk, az olyan államok, mint például Kína, India, Brazília, vagy éppen Törökország és Oroszország, amelyek korábban stabil (néhol pedig már-már hihetetlen) GDP-növekedést produkáltak az elmúlt években elkezdtek lassulni. Természetesen ez még nem jelentene magában semmit, hiszen a kínaiak növekedése így is irigylésre méltó, ahogy a törökök külföldi befektetés vonzó képessége is csak minimálisan esett vissza. Argentína helyzete ezzel szemben megint rendkívül kedvezőtlen, hogy finoman fogalmazzunk. Az egy dolog ugyanis, hogy Kirchner elnökasszony tevékenységének hála az argentinok újratanulhatták a corralito jelentését (jó egy éve ismét korlátozások vannak a dollár felvételen). De az, hogy az infláció újfent kezd elszabadulni (hivatalosan 11 százalék, nem hivatalosan kb. 25 százalék – a kettősség abból ered, hogy a kormány tudhatóan kozmetikázza a gazdasági mutatókat), hogy az országból a korlátozások ellenére is kezd kiáramlani a tőke, illetve, hogy ezzel párhuzamosan a külföldi tőke beáramlás pedig kvázi megszűnt, nagyon rosszat jelent az alig egy évtizede csődbe ment ország számára.

("A kudarc egyik példaképe")

Ebben a helyzetben persze nekünk a fontosabb kérdés inkább talán az, hogy vajon ez az egész milyen hatással lehet a világgazdaságra, és ez által ránk, magyarokra? Érzésem szerint, ha a mostani helyzetben csak Argentína omlik össze (amire az ország tulajdonképpeni gazdasági elszigeteltsége miatt van esély), akkor globálisan nem, inkább lokálisan lesz jelentős hatása a csődnek, de ez nem valószínű, hogy érintene minket, vagy a számunkra fontos piacokat. Ha azonban Argentína összeomlása mellett az idén más feltörekvő államok gazdasága is megbicsaklik (pl. Törökország vagy Indonézia), miközben Kína is tovább lassul, akkor bajban lehetünk. Szerencsére ezekre a kedvezőtlen pénzügyi folyamatokra most Argentínán kívül nincs sok esély, hiszen az infláció például Indiában jóval alacsonyabb, ahogy a kínai gazdaság sem kiugró mértékben lassul. Míg az argentinok tényleges inflációs szintje – mint azt fentebb jeleztem – rémisztő, a YPF olajtársaság erőszakos visszaállamosításának hála a külföldi befektetők elkerülik az országot, ráadásul a 2001-es csőd kötelezettségeit a kormánynak még sok esetben nem sikerült rendeznie. Egyelőre tehát úgy tűnik, hogy Argentína ismét kegyetlen hónapok elé néz, és a világ többi része fellélegezhet, de könnyen lehet, hogy valóban csak egyelőre.

Németh Áron Attila

Legutóbbi Ukrajnával foglalkozó cikkünkben (link: itt) hitet tettünk amellett, hogy az ukrán társadalom különböző csoportjai párbeszédek útján, békés úton tudják majd kezelni a kialakult válsághelyzetet. Ezzel szemben az elmúlt két hétben az erőszak nyert fokozatosan teret, a rendőrség legutóbb már speciális fegyveres alakulatokat is bevetett az ellenzéki tüntetők ellen. Három (más források szerint) öt halottja van az elmúlt másfél napnak. Kijev belvárosa csatatérré változott.

Azt már november vége óta tudjuk, hogy Janukovics nem enged az ellenzéki tüntetők nyomásának, ha az ország jövőjét érintő döntésekről van szó. Úgy tűnik azonban, hogy semmitmondó nyilatkozatait már hátrahagyta, és ezúttal terroristáktól, az alkotmányos rend felforgatóiról beszél. Eközben folyamatosan azokra a parlamenti döntésekre hivatkozik, amelyeket az Azarov vezette kormány gond nélkül át tud verni a törvényhozáson. 

Ennek keretében elfogadásra került egy olyan törvény, amely akár 15 éves börtönbüntetéssel szankcionálja a tömegtüntetés résztvevőit. Több tüntetőt úgy hurcoltak el a rendőrök, hogy még a hozzátartozók sem tudták hosszú időn keresztül, hova is kerültek pontosan. A harcok a hét elején tovább éleződtek, nem kis részben pont azért, mert a jelenlegi vezetés továbbra is erőből kívánja megoldani a helyzetet. Ez elkeseredett utcai harcokhoz vezetett, ahol az amúgy is feltüzelt tömeget tovább hergelték a halottakról és sérültekről kapott hírek és fényképek is. Megjelentek olyan hírek, hogy a városvezetés az egész belvárosi rész áramellátást lekapcsolja majd, ezáltal is nehezebbé téve a sebesültek ellátását, valamint a vezetékes internet és a mobiltöltők használatát. A Twitteren olyan sms-üzenetek terjedtek el, amelyek szerint egyes előfizetőket a cellainformációk alapján a tüntetés résztvevői közé soroltak, és emiatt súlyos büntetés várhat várjuk. A szolgáltatók tagadnak.

A hatalom tehát minden eszközt bevet annak érdekében, hogy ne kelljen tárgyalnia az ellenzékkel. Janukovics elnök ugyan a héten már megbeszéléseket folytatott az ellenzék három fő vezetőjével (Jacenyuk, Klicsko és Tyahnibok), de nem sikerült áttörést elérniük. Félő, hogy Janukovics inkább csak időnyerésre törekszik, és a karhatalmi erőktől várja a helyzet végleges megoldását.

("Nincs kegyelem - 1", f: www.facebook.com)

Jelen pillanatban nem tudhatjuk, hogy meddig tartanak majd az utcai harcok, de a halottak és sebesültek terhe mellett az országnak szembe kell majd néznie a történtek súlyosságával is. Hogyan juthatott el idáig a modern Ukrajna? Egyáltalán mennyire tekinthető modernek egy olyan állam, ahol ilyen harcok szükségesek egyáltalán a párbeszédek elindításához?

Az ukrán társadalom értékválságáról a korábbi Diplomaci-cikkekben (ld. interjúk: itt, itt és itt) már sokat írtunk, igyekeztünk mind az ellenzéki, mind a kormánypárti szempontokat bemutatni. Viszont ki vállalja majd a felelősséget azért, hogy az értékválságból eljutottunk a forradalomig, a rendőrség és tüntetők több hónapon elhúzódó (immár egyre véresebb) csatájáig? A válasz az ellenzéki tüntetők számára egyértelmű: Janukovics és az általa hatalomra juttatott Azarov-kormány a fő bűnös. Ugyanakkor vannak olyan kommentek is, ahol a nyugat felelősségéről beszélnek, mondván, elhúzták a mézesmadzagot az ukrán nép előtt, majd a „belügyekbe való be nem avatkozásra” hivatkozva most magára hagyták Ukrajnát. És ott van Oroszország is, aki talán a legfőbb megosztó az ukrán politikai elit mellett.

("Nincs kegyelem - 2", f: www.cnn.com)

De az sem elképzelhetetlen, hogy az ellenzéki vezetők lesznek az egyszemélyi felelősei az elmúlt hetek történéseinek. Vitalij Klicsko szerda este ultimátumot adott a kormánynak: vagy megállapodnak az előrehozott választásokról, vagy az ellenzéki tüntetők ismét támadásba lendülnek. Eddig az ellenzék elsősorban a váratlan rendőri beavatkozások ellen harcolt, most viszont úgy tűnik, fordulhat a kocka, és a tüntetők támadnak, így adva nyomtatékot követeléseiknek. Ez már dupla vagy semmi játék: elképzelhető, hogy a harcok elhúzódásával végül sikerül a tárgyalóasztalhoz kényszeríteni Janukovicsot, de ennek ellenkezője éppúgy megvalósulhat: a karhatalmi erő győzedelmeskedik, az ellenzék pedig nem csak az utcákról tűnik el, hanem az előrehozott választások reményétől is elesik. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a harcok folytatása az áldozatok számának növekedését is jelenti egyben. Megéri-e a küzdelem akár ezen az áron is? Klicsko szerint igen. Szerinte a másként gondolkodók eltiprása és a nyugati integráció lehetőségének feladása miatt Ukrajna már eddig is túl nagy árat fizetett, és félúton nem szabad, nem lehet feladni a küzdelmet. Azonban ha nem érnek célt a tüntetők, akkor lehet, hogy éppen Klicsko lesz az, aki hatalmas árat fizet majd.

A kérdés leginkább az, nem lehetne-e inkább ezt a küzdelmet békés úton folytatni? Sokan remélik (köztük mi is), hogy még a héten lenyugodnak a kedélyek, és további áldozatok nélkül konszolidálódik a helyzet. Egy ilyen mély válságot nem csak lezárni lesz iszonyú nehéz (akár tárgyalások, akár előrehozott választások útján), hanem nehéz lesz a szembenézés is. Szembenézés a függetlenség óta eltelt több mint húsz évvel, szembenézés az eltékozolt lehetőségekkel és mindenekelőtt szembenézés az elmúlt két hónap történéseivel. Az Euromajdan öröksége már most is nagy terhet jelent, és ami még nagyobb gond, senki sem tudja egyelőre, ki lesz az a politikus, akinek vezetésével ezt Ukrajna majd fel tudja dolgozni. Ki lesz a békés teherhordó?  

Hámori Viktor

"Kevés jót örököltünk a kommunizmusból, de az 1966-ban kötött szovjet-magyar energetikai megállapodás a jó örökségek közé tartozik" – nyilatkozta Vlagyimir Putyin novo-ogarjevói rezidenciáján Orbán Viktor. Vajon mit örököl Magyarország ezzel a megállapodással a miniszterelnöktől?

A magyar miniszterelnök 2014. január 14-én szinte meglepetésszerűen Oroszországba utazott, és megállapodott az orosz elnökkel a nukleáris energia békés felhasználásában való együttműködésről. Mindez kevésbé emelkedetten fogalmazva azt jelenti, hogy Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter és Szergej Kirijenko, a Roszatom vezérigazgatója, új paksi atomerőmű-blokkok építéséről állapodtak meg, mintegy 3000 milliárd forint értékben. (Összehasonlításul: Magyarország költségvetésének bevételi oldala 2013-ban a vonatkozó törvény szerint 15,4 ezermilliárd forint.) A szerződés pontos részletei még nem ismertek, sőt, egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat is lehetett olvasni a kormány képviselői részéről: például a kölcsön futamideje tekintetében Varga Mihály 21 évet említett keddi nyilatkozatában, míg a híradások 30 évről szóltak. Ami azonban jelenleg biztosnak látszik: két új atomerőművi blokk megvalósítására legfeljebb 10 milliárd euró keretösszegű, harminc éves hitelt kap Magyarország; az orosz fél a költségek 80, a magyar a 20 százalékát fedezi. Az első új blokk leghamarabb 2023-ben kezdhet működni, és ideális esetben a magyarországi beszállítók az építéshez 30-40 százalékos arányban járulhatnak hozzá.

(Paks, 2014)

Bizonytalanság ellenben annál több van a tervezett megaprojekt körül. Elsőként talán a finanszírozást érdemes kiemelni: Anton Sziluanov orosz pénzügyminiszter azt nyilatkozta az ITAR-TASSZ orosz hírügynökségnek az aláírás utáni napon, hogy döntés a hitelről még nem született, az 2014 első felében várható. (A Roszatom vezére, Szergej Kirijenko szintén az ITAR-TASSZ-nak azt mondta a hitelről, hogy a megállapodás előkészítése a két ország pénzügyminiszterei vezetésével a végső fázisban van.) A finanszírozás körüli bizonytalanság után adódik a következő kérdés: miért pont az oroszok és a Roszatom? A válasz részben adott a kérdésre: a lehetségesként megnevezett beszállítók közül az orosz cég az egyetlen, amelyik képes és hajlandó arra, hogy valamilyen konstrukció keretében finanszírozza a beruházást. Az orosz állami atomenergetikai konszernnek jelenleg egyébként húsz külföldi reaktor megépítésére van megbízása, és további negyven blokkról tárgyalnak. Többek között Kínában, Bangladesben, Belaruszban, Jordániában, valamint Vietnamban is előkészületben, illetve például Finnországban már megvalósítás alatt állnak a Roszatom-projektek. A finanszírozásra több, eltérő sémát alkalmaznak az építtetők: van, ahol az orosz cég részesedést szerez az építtető vállalatcsoportban, de a Törökországban épülő négy reaktor az „építsd-birtokold-üzemeltesd” elv alapján a kivitelező cégcsoport tulajdonában marad, az állam pedig 15 évre kötelezettséget vállal meghatározott mennyiségű, rögzített árú áram felvásárlására. További szakmai érv lehet az orosz cég kiválasztása mellett, hogy Pakson jelenleg is orosz blokkok üzemelnek. Kevésbé szakmai, ám annál nyomósabb érv lehet az egyéb gazdasági előnyök számításba vétele, mindenekelőtt gondolok itt a 2015-ben lejáró orosz-magyar hosszú távú gázszállítási szerződésekkel kapcsolatos tárgyalások végkimenetelére.

A sokat emlegetett energiabiztonság, energetikai függetlenség kérdéskör felemlegetésével komoly biztonságpolitikai kontextusba is helyezhető a miniszterelnök keddi akciója. Bár a kormány azt állítja, Magyarország a megállapodással, és a reaktorok üzembe állításával növeli „energiafüggetlenségét”, ez az állítás ebben a formában biztos, hogy nem igaz. Egyrészt bár a földgáztól való függőség valószínűleg csökkenthető az új felállásban, az Oroszországtól való függés fennmarad – kevéssé valószínű, hogy az orosz atomreaktorba való fűtőelemek nem Oroszországból érkeznek majd. Másrészt Pakson a jelenleg üzemelő blokkok közül elvileg az utolsót is le kell kapcsolni 2037-ig, azaz ha minden a tervek szerint alakul, legfeljebb pár évre kétszereződik meg az erőmű kapacitása, tizenhárom év múlva pont annyi villamos energiát termel majd Paks, mint 2022-ben. Azonos mennyiségű fogyasztást és azonos beszerzési forrásokat feltételezve tehát 2037-ben pont ugyanott leszünk az energiafüggőség területén, ahol ma is vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen nehéz húsz évre előre megjósolni egy ország energiafogyasztását, tehát felmerülhet az a kérdés is hangsúlyosan, hogy mekkora szüksége van Magyarországnak a két új blokkra. Persze az nem kérdés, hogy foglalkozni kell a "Paks utáni" világgal (erről egy 2009-es országgyűlési határozat is tanúskodik), itt a látszólag villámgyors (bár a háttérben minden bizonnyal régóta folyó tárgyalások eredményeként előállt) megállapodáson van a hangsúly, amelyet nem előzött meg az ilyen súlyú döntéshez szükséges társadalmi egyeztetés, vagy akár az építő(k) versenyeztetése.

A jövőt tehát nem tudjuk megjósolni, de érdemes lenne múltbéli kijelentéseivel szembesíteni a miniszterelnököt, és feltárni döntésének mozgatórugóit. Nemcsak az ellenzéki pártok képviselői, illetve a magyar sajtó egy része, de például a Bloomberg hírügynökség is felidézi, hogy ellenzékben (sőt, a második kormányzását megelőző húsz évben) erős ellenérzésekkel viseltetett az orosz befolyással szemben. 2007-ben még a Gazprom legvidámabb barakkjaként emlegette Magyarországot, 2008-ban a Déli áramlattal kapcsolatos megállapodást pedig puccsnak nevezte. Ehhez képest a keleti nyitás politikája éles fordulat volt, ennek egyik betetőzése a Lázár János által "az évtized üzletének" nevezett megállapodás. Ehhez képest a hvg.hu tudósítása szerint a Financial Times megállapodást úgy értékeli, hogy ez egy újabb elem abban a sorban, amivel Oroszország energia- és pénzügyi befolyását igyekszik helyreállítani Kelet-Európában.

Bár külpolitikai témájú blog vagyunk, ebben az esetben nem tekinthetünk el attól, hogy megvizsgáljuk, hogyan reagáltak a parlamenti pártok a váratlan aláírás hírére. A Fidesz természetesen kiállt a szerződés szükségessége és előnyös mivolta mellett, továbbá igyekezett az eseményt belpolitikai kontextusba helyezni, így került szóba a rezsicsökkentés. „Az elkövetkező évtizedekben is a paksi erőművel érhető el a legolcsóbb áram” – nyilatkozta Lázár János. Emellett a fideszes politikusok hangsúlyozták azt is, hogy a megállapodással nő Magyarország energetikai függetlensége is. A KDNP részéről a párt honlapján az MTI-től átvett hírt jelentették meg, minden kommentár nélkül, a Jobbik csütörtök estig még ennyit sem foglalkozott az eseménnyel. Az MSZP súlyosan aggályosnak tartja a szerződés aláírását, Mesterházy Attila szerint Orbán Viktor "puccsot hajtott végre saját népe ellen", felidézve a miniszterelnök egy 2008-as kijelentését. A szocialista pártelnök az Országgyűlés rendkívüli összehívását szorgalmazta, és kijelentette, hogy hatalomra kerülésük esetén a szerződést felülvizsgálnák, majd népszavazással erősítenék meg érvényességét. A Demokratikus Koalíció rendkívüli vitanap összehívását kezdeményezte január 20-ra, bírálva az átláthatatlan folyamatot, melynek keretében nem piaci alapon kiválasztott szereplőknek akarja átjátszani a magyar energiapiacot száz évre a kormány. Az LMP a megállapodás teljes szövegének nyilvánosságra hozatalát kéri az LMP közérdekű adatigénylés keretében. Feltűnő, hogy egyik párt sem foglalkozott érdemben biztonságpolitikai, energetikai vagy épp pénzügyi szemszögből a kialakult helyzettel.

Megannyi nyitott kérdés merül fel tehát a nagy horderejű, szinte titokban megköttetett megállapodással kapcsolatban, melyek megválaszolásához gyakorlatilag évtizedekre van szükség – de addig is igyekszünk alaposabban körbejárni a témát blogunkon.

Abelovszky Tamás

Annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság lelkes támogatója volt az Európai Unió 2004-es „keleti nyitásának”, hónapok óta brutális adok-kapok megy a helyi médiában a keleti-európai bevándorlókról és annak hatásairól. Bizonyos konzervatívok, miután elmondásuk szerint a bevándorlók sok esetben csak élősködni jönnek a brit jóléti rendszeren, az azonnali korlátozások bevezetése mellett kardoskodnak. Ezzel szemben a baloldal egyes prominens tagjai kifejezetten kártékonynak ítélik ezt a fajta vitát, merthogy jobbról szerintünk felesleges pánikkeltés zajlik.

Messze vannak már azok a napok, amikor az Egyesült Királyság feltétlen szeretetet mutatott irántunk, kelet-európaiak iránt. Hiszen 2004-ben a többségében volt szocialista országok csatlakozását a britek még sikerként élték meg, és örültek neki. Persze ez az érzés közel sem volt mentes az önös érdekektől (a britek saját, piacbarát politikájuk támogatóit látták a fiatal demokráciákban), de ellentétben más meghatározó tagállamokkal (pl. Franciaország), messzemenőkig kiálltak törekvéseink mellett. A mézesheteknek azonban a brit határok Bulgária és Románia irányába történő eltűnésével vége szakadt. Bár a brit sajtó már 2013-ban sem volt mentes a bevándorlás ellenes retorikától (ebben a prímet elsősorban az ultrakonzervatív UKIP vitte), a komoly vita igazán csak tavalyi év végén, David Cameron konzervatív miniszterelnök bejelentésével vette kezdetét.

Cameron ugyanis, miután meglátogatott egy saját választókörzetében található neves autógyárat, kijelentette, hogy az Egyesült Királyságnak nemet kell mondani a kelet-európai bevándorlásra, mert az értékes munkahelyeket von el a tehetséges brit fiatalok elől. A lelkes miniszterelnöki beszéd hatására pedig a helyi sajtó elindította az ilyenkor szokásos támogató-ellenző cikkek lavináját. A jobboldali lapok, mint a The Daily Telegraph, a The Times és a Daily Mail természetesen üdvözölték a kormányfő bejelentését és igyekeztek / igyekeznek újabb és újabb statisztikát felvonultatni mellette, míg a baloldali lapok, mint a Guardian, az Independent, vagy az Economist felelőtlennek ítélték és súlyos hibának titulálták Cameron szavait, szintén statisztikákat publikálva saját igazuk bizonyításaként. Ebben a kérdésben (is) nyilván nehéz igazságot tenni, főleg úgy, hogy jól látható, David Cameron a UKIP által keltett hangulatot próbálja meglovagolni, hogy abból egy évvel a választások előtt inkább ők, és ne a szélsőséges kis párti ellenlábasuk kerüljön ki győztesen. Kétségünk ugyanis nem lehet, ez az egész történet már 2015-ről szól. Hiszen a célok világosak: a UKIP története során először be akar jutni a parlamentbe, a konzervatívok meg egyedül szeretnének végre választást nyerni, nem függve a liberális demokratáktól. Ehhez pedig mindkét jobboldali párt szerint a bevándorláson és az EU-ellenes retorikán keresztül vezet az út. Ez az attitűd azonban közel sem egyedülálló. Elég bármelyik másik tagállamot megnézni, a két téma közül mindenhol legalább az egyik jelen van, hogy most csak Franciaországot vagy Hollandiát hozzam fel példaként.

("Brit munkahelyeket, brit fiataloknak", f: www.guardian.com)

Persze kétségtelen, a vita jelenleg a briteknél a legélesebb, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy Jack Straw, volt munkáspárti miniszter is elismerte a korábbi bevándorlási politika hibáit; baloldalról ezért kapott kritikát bőven. De ez valahol maximálisan érthető. Egyrészről, mert az Unió legszabadabb gazdaságaként az Egyesült Királyság (ellentétben például Németországgal vagy Ausztriával) soha nem gördített akadályt az ambiciózus kelet-európai bevándorlók elé, a csatlakozás után azonnal szívesen látta őket. Másrészről, a britek (politikusok és választók egyaránt) mindig ferde szemmel nézték és nézik az EU politikai-gazdasági egységesítésről szőtt terveit, tehát minden terület és kérdés, amiben az EU-nak szerepe van, erős kételyt ébreszt. Ezek tények. Ahogy az is, hogy a korábbi felmérésekkel ellentétben nem pár tízezer, hanem sok százezer lengyel érkezett az országba, és ezt a jelenséget – sokszor nem annyira pozitív színezetben – saját bőrükön tapasztalják a helyiek; hogy a kelet-európaiak közül valóban voltak és vannak olyanok, akik visszaélnek a brit jóléti rendszerrel; és szinte bizonyos, hogy az országba érkező bolgárok és románok száma is eléri legalább a százezres nagyságrendet. De ezzel szemben az is igaz, hogy a kelet-európai bevándorlók nagy része dolgos, jól képzett és fiatal, akikkel jól járnak a brit cégek, és a brit gazdaság; hogy sokan közülük pár év tisztességes adófizetés után hazatér; vagy, hogy azon részük, amelyik a maradás mellett dönt, idővel tökéletesen beilleszkedik új hazájába.

Ezek a valós érvek-ellenérvek, amelyek értelmes párbeszédet kezdeményezhetnének helyi és EU-s szinten a bevándorlás nagyon is fontos kérdéséről, sajnos ritkán jelennek meg a médiában. Ennek ugyanis nincs akkora hír értéke, mint amikor Lech Walesa, a bolgár kormányfő, vagy a visegrádi országok vezetői nyilatkozgatnak David Cameron kijelentéséről, vagy írogatnak neki nyílt levelet. Ehelyett populizmus van és erőpolitika, meg hogy ki-kinek-mit köszönhet. Tisztára, mint a kocsmában. Szomorú, hogy a választott vezetők és politikai prominensek csak ezen a szinten tudnak mozogni, hiszen ez szavatolja leginkább azt, hogy egy fontos kérdésben butaságok és nem tények döntenek. Azonban ilyen a modern politika (meg a régi is ilyen volt), úgyhogy azon kívül, hogy mi gondolkodunk a politikusok helyet, és bízunk egy sikeresebb jövőben, mást nem tehetünk, ám lehet, hogy a végén ez is elég lesz.

Németh Áron Attila

2013. november 21-én késő este több ezren gyűltek össze Kijev központjában, a Majdanon, hogy kinyilvánítsák nemtetszésüket az ukrán parlament aznapi döntésével szemben. Az ellenzéki tüntetésnek induló rendezvény másfél hét leforgása alatt a modern Ukrajna legnagyobb társadalmi megmozdulásává lépett elő, ahol az ellenzéki szimpatizánsok mellett hamar megjelentek azok az elkeseredett tömegek is, akik – pártoktól függetlenül – egyszerűen hangot akartak adni követelésüknek: szeretnének egy jobb, élhetőbb országban élni.

Az előzmények széles körben ismertek: Janukovics 2010-es megválasztása óta folyamatosan az uniós csatlakozás előkészítésének fontossága mellett tett hitet nyilatkozataiban, miközben tetteiben sokkal inkább az oroszbarát köröknek próbált kedvezni. Amikor tavaly novemberben az ukrán parlament az uniós társulási folyamat ellen szavazott, az emberek jelentős részét újabb csalódás érte. Ez a csalódás lehetett volna csak egy a sok közül, ami viszont különlegessé tette, az maga a tény, miszerint nem maradt el az „alaktalan és fásult” ukrajnai társadalom válasza. Átütő volt a tüntetők több százezres tömege. Meglepő volt az ellenzékbe szorult pártok korábbinál sokkal szorosabb összefogása, és ami talán a legfontosabb: megjelent az utcákon az a sokfelé ágazó társadalmi akarat, amely több teret követel magának az ukrán közéletben. 2014 nagy kérdése, sikerül-e ennek a tömegnek célba érnie.

Belső törésvonalak

Miközben Kijev főterén az újév alkalmából ismét hatalmas tömeg gyűlt össze, addig Janukovics elnök feltűnően magányosnak hatott újévi beszéde közben, amelyet a pár kilométerre lévő Lavrában vettek fel. Ahogy az várható volt, Ukrajna elnöke beszédében igyekezett pártatlannak mutatkozni: „európai Ukrajnát” szeretne felépíteni, amihez szükség van az erős kapcsolatokra mind az EU-val, mind Oroszországgal és Kínával. Mindezt szeretné úgy megvalósítani, hogy közben semmilyen formában ne kelljen feladni a nemzeti érdekeket. Talán ez utóbbi állítás az, amelyet az Euromajdan résztvevői a leginkább vitatnának, mondván, Ukrajna már évekkel ezelőtt feladta saját érdekeit az olcsóbb gázért és a pénzügyi segélyekért cserébe. Figyelemreméltó motívuma az elnöki beszédnek az a fordulat is, mely szerint Ukrajna népe egy nagy család, és mint tudjuk, „családon belül mindig vannak viták és félreértések.”

("Vajon tudnak-e egy hajóban evezni?", f: www.kyivpost.com)

Ami a vitákat illeti, Ukrajna társadalma jelenleg a végletekig megosztott. Egyrészt adott egy vastag törésvonal az Euromajdan támogatói és ellenzői között (egy december eleji felmérés szerint országosan támogatja-ellenzi-nem tudja: 49%-45%-6%; a nyugati országrészekben és Kijevben jelentős a támogatók többsége, míg az orosz kisebbség által dominált részeken 80% körüli az elutasítás aránya), másrészt a tüntetők között is számos külön csoport azonosítható. Vannak, akik az Európai Unióhoz szeretnének közeledni, és ezzel egyidejűleg teljes rezsimváltást követelnek, míg mások „csak” a jelenlegi politikai elitet szeretnék részben vagy egészben leváltani, az integrációs törekvésekről nincs határozott véleményük. Egyes tüntetők pedig azért vonultak utcára, hogy végre hangot adjanak elkeseredettségüknek, de nincsenek konkrét politikai céljaik/elvárásaik. Ezeket a törésvonalakat tovább is lehet tagolni, mivel az egyes ellenzéki pártok hívei máshová helyezik követeléseikben a hangsúlyt. Kiemelkedően megosztó lehet 2014-ben Klicsko személye is, főleg amiatt, hogy minden jel miszerint indulni fog a jövő évi elnökválasztáson (miközben erről a többi párttal érdemben még nem egyeztetett). A következő hónapok nagy kérdése, hogy létrejön-e az ellenzéki konszenzus a választások előtt.

Versenyfutás Ukrajnáért?

Ukrajna jelenlegi társadalmi válságát az ország bizonytalan jövőképe idézte elő. Miközben Kijev szeretne a posztszovjet térség meghatározó, erős államaként fellépni, a gazdaság gyenge teljesítménye és a belpolitikai válságoktól terhes közelmúlt meggátolja abban, hogy sikeres állammá váljon. A kiútkeresés már Kucsma idejében elkezdődött, majd következett a vitatott sikerű narancsos fordulat, és most – közel tíz év elteltével – az Euromajdan. Annak érdekében, hogy Ukrajna végre talpra tudjon állni, további külső segítségre van szüksége. Úgy tűnik, Viktor Janukovics az egyszerűbb utat választotta akkor, amikor 2013. december 17-én Vlagyimir Putyinnal aláírta a gázárak csökkentéséről, valamint ukrán államkötvények eladásáról szóló 15 milliárd dolláros megállapodást. Ukrajna így azonnal friss forráshoz juthat a baráti Oroszországtól, miközben nem kellett konkrét politikai ígéretet sem tennie az Eurázsiai Gazdaság Közösséghez történő csatlakozásról.

Látszólag tehát az Ukrajnáért folyó Oroszország-EU versenyben Moszkva ért el újabb sikert. Azonban a dolgok mélyére nézve mégsem ilyen egyszerű a helyzet: ahhoz képest, hogy nem tudta Ukrajnát a csatlakozásra rábírni, Putyin igen magas árat fizetett. Janukovics eddig jól taktikázott, hiszen miközben 2013 novemberéig fenntartotta az uniós közeledés politikáját (nyomást gyakorolva az orosz félre), igyekezett minél több előnyös megállapodást kötni az orosz üzleti körökkel. Más kérdés, hogy pont ezekkel a manőverekkel (és a már többször említett november 21-i döntéssel) sikerült minden korábbinál jobban magára haragítania a társadalom jelentős részét, ami végül az Euromajdanhoz vezetett. Mérsékli a Kreml oldaláról a sikert az is, hogy ez a 15 milliárd dolláros tőkeinjekció minden bizonnyal nem az utolsó lesz, ha a jelenlegi vezetés a helyén marad. Ukrajna gazdasági összeomlását mindenképp meg kell előzni, ezzel párhuzamosan pedig nem valószínű, hogy a Világbank vagy éppen az IMF feltételek nélkül segítené ki a jelenlegi oroszbarát politikai vezetést. Így tehát előfordulhat, hogy ismét Oroszországnak kell majd állnia a cechet.  Az anyagi veszteségeket mérséklendő, a december 17-i megállapodás rögzíti a gázárak negyedéves felülvizsgálatát, arra az esetre, ha esetleg váratlan politikai fordulat történne. Afelől sem lehet kétségünk, hogy Jankovics a következő hónapokban többször is méltatni fogja ennek a megállapodásnak az előnyeit, hiszen így további megszorítások nélkül jutott mentőövhöz Ukrajna. Márpedig egy esetleges IMF-hitel minden bizonnyal kemény feltételrendszert támasztott volna az állammal, és áttételesen a lakossággal szemben is, ezt pedig az elnöki kampányban nehéz lenne eladni. 2014-es esztendő tehát sok szempontból sorsdöntő lesz Ukrajna esetében. Nem biztos, hogy a tüntetők által követelt lemondások bekövetkeznek, ahogy az sem, hogy az Euromajdan folytatódik egész évben. Nem tartom valószínűnek, hogy előrehozott választások révén a reméltnél korábban célt érne a jelenlegi ellenzék.

Amire Ukrajnának jelenleg szüksége van, az a folyamatos párbeszéd (a parlamentben, az utcákon, a médiában, a pártirodákban), és ezen keresztül a minél szélesebb társadalmi konszenzus megteremtése azzal összefüggésben, hogy merre tartson az ország 2015 után. Figyelembe kell venni a különböző országrészek más-más etnikumú lakosságának igényeit, az ország jövőbeni finanszírozásának lehetőségeit, és ezek mentén minél előbb békés megoldást kell találni. Lehetőleg belső, szuverén megoldást.

Hámori Viktor

Bár az idei esztendő (is) valahol Afrika újragyarmatosításáról szólt, 2014 könnyen a fekete kontinens felemelkedését hozhatja magával, ha a helyi államok végre céltudatosabban és átgondoltabban állnak saját szerepükhöz, lokálisan és globálisan egyaránt. A feladat persze nem lesz könnyű, hiszen az elmúlt években Kína vezetésével a BRIC-országok hatalmas befolyásra tettek szert, de megpróbálni mindenképpen meg kell, mert a helyieken kívül nem sokan érdekeltek az ottaniak fejlődésében.

Szerintem: 2013

A korábbi írásoktól némileg eltérő módon most nem egy konkrét eseménnyel szeretnék foglalkozni, mint inkább egy jelenséggel, mégpedig Kína jelenlétével a kontinensen. Természetesen joggal merülhet fel a kérdés: vajon miért érdekes ezzel éppen most foglalkozni, hiszen Kína már sokkal korábban is jelen volt a térségben. A válaszom erre az, hogy ezzel a kérdéssel tulajdonképpen valóban nem most kellene foglalkozni, hanem sokkal inkább folyamatosan és egyre többet. A gyarmati rendszer felbomlásának kezdete után ugyanis jó 50 évvel egy újabb „Hajsza Afrikáért” elindulását figyelhetjük meg új szereposztásban – jellemzően a BRIC államok törnek az élre – amennyiben az afrikai döntéshozók nem állnak a sarkukra és jelölik ki a fenntartható fejlődés új irányát és játékszabályait.

Kína jelenleg a világ második vezető hatalma, évről évre erősebb gazdasági potenciállal bír, de ennek fenntartáshoz (többek között) jelentős nyersanyag igény társul. Afrikát elárasztja az olcsó kínai textil, bőráru, paradicsom paszta, tojás, bútor, elektronikai eszköz, építőanyag,  műanyag áru és a többi, olyan termék, amit akár helyben is elő lehetne állítani. Kína cserébe olajat visz például Nigériából és Angolából, valamint bányákat nyit az ásványkincsek, fémek feltárásához. Ezek elszállításához kiépíti a megfelelő infrastruktúrát, amihez az esetek többségében, a saját munkaerejét és felszerelését otthonról hozza, így számottevő munkahelyteremtésről és know-how átadásról sem beszélhetünk. Tehát röviden: elviszi a nyersanyagot, majd a készterméket eladja ugyanott. Ezzel a jól bevált gyakorlattal találkozhattunk már korábban is, ez volt a gyarmatosítás lényege.

("Afrika behódolása: Főhajtás az erősebbnek - Jacob Zuma és Hu Csin-tao", f: www.timeslive.co.za)

Mindez pedig lehetséges, mert jelentősebb akadály nem áll az útjába. Egyrészt, mert Kínára az afrikai országok nagy része példaként tekint, miután érzésük szerint Kína a dölyfös nyugattól eltérő módon produkált, csodálatra méltó gazdasági fejlődést az elmúlt évtizedekben. Ráadásul ez idő alatt mindvégig – a diplomácia szintjén legalábbis mindenféleképpen – partnerként kezelte az adott afrikai országokat, akikkel kapcsolatot épített. Sosem akart a gondoskodó, jótékony nagybácsi szerepében tetszelegni. Másrészt az egymás belügyeibe „be nem avatkozás” politikáját követve komoly összegű, hosszú távú hiteleket, segélyeket nyújt (sokszor kötöttségek nélkül) számos afrikai államnak.  Ezt erősítendő: 2000 óta működik a FOCAC (Forum on China-Africa Cooperation; Kínai-Afrikai Együttműködés Fóruma), amelynek keretében 3 évente miniszterelnöki csúcstalálkozóra kerül sor, illetve a legfelsőbb kínai vezetők rendszeresen látogatnak afrikai országokba. A FOCAC külön varázsa lehet, hogy szembe helyezkedik a nyugati típusú intézményekkel, amelyek fejlesztési segélyezési programjainak átütő sikere továbbra is várat magára, viszont emberi jogok tiszteletben tartásához, átlátható elszámoláshoz, környezetvédelmi előírások betartáshoz és hasonló „kellemetlen” kondíciókhoz köti a finanszírozás folyósítását. Nem csoda hát, hogy Kína, aki csak az egy Kína elv elfogadását követeli meg üzleti partnereitől, könnyen vonzóvá tudja tenni magát az afrikai döntéshozók jelentős része számára.

Nekem: 2014

Meglátásom szerint Afrika egyik legnagyobb kihívása továbbra is az marad, hogy kijelölje és megszilárdítsa azt az utat, amely gazdasági és társadalmi fejlődéshez vezet anélkül, hogy elköteleződne egyik vagy másik nagyhatalom oldalán. Ezen gondolatmenetet erősítendő, a következőkben a Brookings Institute, Africa Growth Initiative által megállapított, legfontosabb pontjaira szeretnék röviden kitérni, amellyel maximálisan egyetértek és követendőnek tartok az afrikai államok vonatkozásában:

1) Az afrikai kormányoknak proaktívabb állásfoglalása szükséges. A természeti erőforrásokat érintő ügyletek átláthatóvá tétele elengedhetetlen, hiszen jelenleg ezek az afrikai vagyon elherdálásának legfőbb forrásai.  Továbbá lényeges volna, hogy minden ország aláírja az  EITI-t (Extractive Industries Transparency Initiative, átláthatósági kezdeményezés a kitermelő iparágak vonatkozásában). Fontos hozzátenni, hogy a kormányok mellett a civil társadalom és szervezetek részvétele nélkülözhetetlen az átláthatóság biztosításához. Valamint az Afrikai Uniónak is nagyobb részt kellene vállalnia az átláthatósági sztenderdek megállapításban.

2) A külföldi gazdasági szereplők számára világos működési keretek felállítása szükséges (környezetvédelem, emberi és természeti erőforrás, emberi jogok terén stb.).

3) Világos fejlődési irányok és a gazdasági átalakulás stratégiájának kijelölésére van szükség, amelyek iránymutatóként szolgálhatnak a beruházások terén. A természeti erőforrások feltárásához kötődően meg kell határozni, hogy az erőforrás kiaknázásához milyen egyéb értékteremtő tevékenységek kapcsolhatók.

 4) A mezőgazdasági szektor átalakítása szintén alapvető kérdése a gazdasági fejlődésnek. A jelenleg uralkodó trend, a földek külföldi kézbe történő bérbeadásának gyakorlata nem szolgálja az afrikai országok javát, nem képezheti a gazdasági fejlődés alapjait.

A hosszú, rögös úton persze csak fokozatosan lehet előrehaladni, de az alapvető kérdések tisztázása és felismerése elengedhetetlen az elinduláshoz. Remélem nem lesz túl késő!

László Zsófi

2013. nagyágyúi és 2014. várakozásai az energiapolitika terén.

Szerintem: 2013

Nabucco West: Az energiabiztonság és az oroszországi gázimporttól való függetlenedés egyik sarokpontjának szánt Nabucco West gázvezeték megépítése hosszas huzavonát követően idén nyáron kútba esett. Az első komolyabb rést az ütötte a vezetéken, hogy a gáz betáplálási forrásának szánt azeri Shah Deniz II. konzorcium tulajdonosa nem a Nabuccót, hanem a Transz Adria (TAP) vezetéket választotta a mezőjén kitermelt gáz szállításához. Aki figyelemmel kísérte az eseményeket, régóta sejthette, hogy az építési projektben résztvevő tulajdonosok között (úgymint: magyar MOL az FGSZ Zrt.-n keresztül, az osztrák OMV, a bolgár Bulgarian Energy Holding, a román Transgaz és a török Botas) komoly nézeteltérést okozott annak eldöntése, hogy függesszék-e fel a gázvezeték építését addig, amíg nem találnak újabb gázforrást vagy szabaduljanak a projekttől és a lehető legkisebb vesztességgel kiszálljanak. Üzleti szempontból ez utóbbi volna a racionális döntés, de nem szabad elfelejteni, hogy az Európai Unió hathatós támogatásával politikai nyomás is nehezedik a projekt résztvevőire. Günther Oettinger EU-s energetikai biztos a fiaskó után úgy nyilatkozott, hogy mindkét vezetéknek van létjogosultsága és középtávon szükség van rájuk az energiafüggőség csökkentéséhez.

Palagáz forradalom: A téma viharos gyorsasággal söpört végig a sajtón, pedig közel sem forradalmi felfedezésről van szó. Az Egyesült Államokban régóta használják az ún. hidraulikus repesztéses technológiát (bővebben itt: link), amellyel felszínre hozható a gáz a korábban nem hasznosítható pala kőzetből. Az Új Világban elérkezett a földgáz bőség kora, amelynek eredményeképpen a földgáz ára nem csupán a kőolajjal szemben jóval kedvezőbb, de a szenet is kiüti a ringből. Obama elnök egyenesen a kontinens virágzásának zálogát látja a palagázban (lásd egy korábbi nyilatkozatát a palagáz jelentőségéről: link). Jóval árnyaltabb a helyzet Európában. Kitörő örömről nem beszélhetünk, ahogy ezt a román példa is egyértelműen érzékelteti. Basescu elnök palagázzal kapcsolatos kijelentései kapcsán (lásd itt: link) elsősorban a zöldekből és a környezetüket féltő helyiekből komoly indulatok törtek elő. A hamarosan leköszönő elnök egyenesen Románia energia függetlenségének zálogát látja a palagáz kitermelésében, miközben a helyi közösségek a termőföld és az ivóvízkészletek megmérgezését vizionálják. A komoly társadalmi ellenállás miatt a palagáz kitermelését irányító Chevron kénytelen volt felfüggeszteni tevékenységét Kelet-Románia egyes területein és a repesztés helyett felvilágosító/népszerűsítő kampányba invesztál. Az, hogy Romániában felülkerekedik-e a gazdasági racionalitás és az energia függetlenség megteremtése a környezetvédelmi szempontokon, még a jövő zenéje. Mindenesetre az itteni tapasztalatok precedenst teremthetnek a környező országokban - így Magyarországon is - az új technológia használatára. 

("Egy partnerség vége?", f: www.hir24.hu)

MOL-INA-offshore: Szigorúan az energetika témakörénél maradva Horvátország uniós csatlakozása a hurrá optimizmus mellett gyorsan begyűjtött pár fekete pontot is. A július elsejei ceremónia mámora után rövidesen gyülekeztek a felhők a horvát nemzeti olajvállalat, az INA és a MOL közötti konfliktusban. A horvát belpolitika máig nem megfejtett rejtélye egy feltételezett vesztegetési ügy, amelyben 2012-ben jogerősen elítélték Ivo Sanader ex-miniszterelnököt és vádlottként kívánták meghallgatni Hernádi Zsolt MOL-vezért is.  Ezzel párhuzamosan egy, a horvát kormány és a MOL között feszülő konfliktus, nevezetesen az INA irányítási jogainak kérdése emelte diplomáciai szintre az ügyet (a horvát kormány tulajdoni hányada 44.8 százalék a MOL 49.1 százalékával szemben). Hogy miért érdekes ez energiapolitikai szempontból? A MOL hosszú időn keresztül kizárólag az INA-n keresztül rendelkezett tengeri platformmal. Az egyes elemzők által egyre gyakrabban felvetett lehetőség, miszerint a MOL megegyezés hiányában kész megválni részesedésétől, komoly kihívást jelenthet a régió vezető olajipari vállalata számára, egyes jóslatok már a vészharangot kongatták.

Az év utolsó hónapjában azonban nagy hírrel robbantott a MOL: bevásárolta magát az Északi-tengeren, ahol 14 kutatás-termelési licenc tulajdonosa lett. Mindez azért különös jelentőségű esemény, mert a „Nyugatra” fordulás új irányt jelöl a vállalat életében és nagy potenciált rejt a régiós vezető szerep további erősítésében.

Nekem: 2014

Kíváncsian várom, hogy a Nabucco West projekt felfüggesztése után mit tud majd felmutatni az idén tavasszal Magyarország által kezdeményezett V4 Gas Forum, amely a régiós földgázpiaci integrációt tűzte zászlajára (link). Különösen érdekes, hogy mit kezdenek a Négyek a palagáz kitermelésével, tekintettel arra, hogy egy országon belül is nehéz konszenzusra jutni (lásd Románia).

Bár a 2013-as áttekintésben nem tértem ki az orosz-ukrán gázvitára, mert az elmúlt évek tapasztalatai alapján minden sajtó(rém)hírt elintézhetünk egy „business as ususal” legyintéssel, de új színfoltot vihet a többoldalú kapcsolatokba, ha Ukrajna (végre) aláírja az EU-val a társulási megállapodást.

Érdekes kérdés, hogy Németország megújuló energiaforrásokba, különösen szélenergiába vetett hitét (és korábbi beruházásait) megtörheti-e az új Merkel-kabinet szociáldemokrata energiaügyi minisztere. Sigmar Gabriel a fontolva haladás mellett érvel és nem kíván gyors, radikális változtatásokat véghez vinni. Fontos mérföldkő lesz Németország energia-stratégiájában a megújuló energiaforrásokról szóló törvény (EEG: link) valószínűsíthetően tavaszi módosítása.

A palagáz még valószínűleg hosszú ideig népszerű téma lesz nem csak az energetikai, de a környezetvédelmi szakértők és az állampolgárok körében is. Érdeklődéssel várom, hogy miként ütköznek a politikai erővonalak a téma kapcsán, lesz-e valaha sorsdöntő szerepe annak, hogy egy választási kampány során melyik párt hogyan viszonyul az energiafüggetlenség vs. környezetvédelem kérdéséhez.

Németh Judit

A Koszovóval megkötött megállapodás és az EU-csatlakozási tárgyalások lehetséges megkezdésének időpontja hosszú távon egyértelműen Szerbia évévé teheti az idei esztendőt. 2014-ben pedig érdemes lesz Szlovákiára figyelni, ahol Robert Fico jelenlegi miniszterelnököt elnökké választhatják, a szociáldemokrata Smer folytathatja sikersorozatát, illetve a magyar pártok (MKP és a Híd-Most) viszonya könnyen fordulhat együttműködésből akár sárdobálásba.

Nekem: 2013

Az elmúlt egy év kapcsán egy talán kevesebb figyelmet kapott tényre szeretném felhívni a figyelmet: hosszú távon 2013 Szerbia éve lehet. Déli szomszédunk idén történelminek nevezhető megállapodást kötött az országból öt éve kiszakadt Koszovóval – és ettől a lépéstől egyáltalán nem függetlenül – hosszas várakozás után időpontot kapott az Európai Uniótól a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Visszatekintve az elmúlt két évtizedre Szerbia elképzelhetetlenül hosszú utat tett meg idáig. Az elmúlt egy évben döntő jelentőséggel bíró állomása a Koszovóval áprilisban megkötött megállapodás volt. A fiatal állam függetlenségének elismeréséről a szerbek szerint ugyan továbbra sem eshet szó, mégis hatalmas előrelépést jelentett az unió közvetítésével lezajlott maratoni tárgyalássorozat végeredménye.

("A szerb EU-csatlakozás egyik akadálya", f: www.guardian.com)

A megállapodás értelmében Észak-Koszovó szerbek lakta területei különleges autonómiát élveznek a jövőben, a két fél megegyezett bizonyos, az infrastruktúrát érintő kérdésekben, továbbá egyebek mellett a két állam kötelezte magát arra, hogy nem akadályozza a másik európai integrációs törekvéseit. A megállapodás alapján került sor a választásokra ősszel Észak-Koszovóban. Szerbia sokat tett azért, hogy az unió előszobájába kerülhessen, azonban hatalmas munka vár még mindkét félre: összesen 35 tárgyalási fejezetet kell sikeresen lezárni, melyek legfontosabb témái a szerb EU-főtárgyaló, Tanja Miščević szerint a mezőgazdaság, a regionális fejlesztés és az energiapolitika lesznek. A főtárgyaló felsorolásából Koszovó kérdése kimaradt, pedig a viszony teljes rendezése nélkül a csatlakozás nehezen elképzelhető – a Szerbiából kiszakadt állammal való viszonyt vagy egy külön tárgyalási fejezet, az egyebek témakörében, vagy minden egyes fejezet tárgyalása során külön-külön kell napirendre tűzni a koszovói vonatkozásokat.

Az EU uniós ügyekkel foglalkozó tanácsa december közepén történt tanácskozásán az a döntés született, hogy az első kormányközi konferenciát, mely Szerbia csatlakozását hivatott elősegíteni, 2014. január 21-én tervezik megrendezni. Szerb részről kimondott cél a 2020-as csatlakozás, azaz a következő költségvetési ciklus kezdetéig szeretnének kapun belülre kerülni. Hosszú út vezet odáig, azonban Szerbia eddig bizonyítani látszik, hogy képes végigmenni az úton. Szurkolunk déli szomszédunknak, megérdemli a lehetőséget arra, hogy maga mögött hagyja elmúlt két nehéz évtizedét.

Szerintem: 2014

Maradván a szomszédos országoknál: jövőre Szlovákiában három választást rendeznek. Júniusban távozik a Grassalkovich-palotából a jelenlegi elnök, Ivan Gašparovič. Utódját márciusban két fordulóban választják meg, és – ismervén az elmúlt időszak közvélemény-kutatásainak adatait, amit a megyei választások is megerősítettek, miszerint a Smer fölénye nem kérdéses – minden bizonnyal Robert Fico lesz az, ami felveti a kormányfői poszt átadásának kérdését. Természetesen Pozsonyban már megindultak a találgatások Fico utódlásáról, szóba került a házelnök, Pavol Paška, és a belügyminiszter, Robert Kaliňák neve is – biztosat azonban egyelőre nem lehet tudni. Az valószínű azonban, hogy a Smer kormányzását Fico elnökké választása esetén sem fenyegeti semmilyen veszély.

("Lesz min mosolyogni 2014-ben", f: www.korkep.sk)

Az elnökválasztáson túl nyáron kerül sorra az EP-választás, jó eséllyel a választók szinte teljes közönyétől sújtva. Minden valószínűség szerint jobban felkavarja majd a politikai állóvizet az őszi helyhatósági választás, ami engem elsősorban az MKP és a Híd vetélkedése miatt érdekel – vajon az MKP a megyei választásokon elért sikereket tudja-e kamatoztatni majd jövőre is? Utóbbi kérdés persze izgalmas az elnökválasztás tekintetében is, hiszen a Magyar Közösség Pártja Bárdos Gyula személyében saját jelöltet indít (akit a Híd hajlandó támogatni, ha bejut a második körbe), azaz már márciusban izgalmaknak néz elébe a szlovákiai magyar közösség.

Természetesen a Diplomaci jövőre is tudósít a fontosabb szlovákiai eseményekről!

Abelovszky Tamás

Merkeltől a félmeztelen aktivistákig. Nagyot fordul a világ 2014-re?

Nekem: 2013

Nekem a 2013-as év legfontosabb külpolitikai eseménye Németországhoz kötődik. A szeptemberi parlamenti választásokat (sokak szerint borítékolható módon) fölényesen nyerő Angela Merkel és pártja, a CDU-CSU pártfúzió, csak hónapok verejtékes munkája és komoly alkudozás árán tudott megegyezni koalíciós partnerével, a választásokon második legtöbb szavazatot szerző SPD-vel. A felek aláírták a paktumot és a nagykoalíció megkezdhette munkáját. A hónapokig tartó „rendezett káosz” lezárult. (Erről korábban itt és itt írtunk.)

("Nehéz napok jönnek", f: www.magyarhirlap.hu)

Ezen a ponton úgy gondolhatnánk, hogy az események a megszokott németes fegyelemmel folytak tovább, és akár meg is kérdőjelezhetjük azon kijelentésemet, hogy ez lenne a 2013-as év egyik fontos eseménye.  Ám a decemberi kancellárválasztás – Merkel harmadszori, már-már rutinszerű győzelme mellett – kisebb meglepetést hozott.  A fekete-vörös nagykoalíció 42 képviselője ugyanis nem Angela Merkel neve mellé tette le voksát, és ezzel az „egységben az erő”-mítosza szertefoszlott. A német pártpolitikát erősen meghatározó pártfegyelem megingása nem vet jó fényt a nagykoalíciót alkotó pártok vezetőire és minden bizonnyal a német választók sem nézik jó szemmel a voksolásnál remegő kezeket.  Természetesen a 42 lázadó eltörpül az 500 fős nagykoalíció padsoraiban, ám az általuk képviselt tendencia baljós jövőképet és álmatlan éjszakát okozhat Merkeléknek.

Méltán adódik tehát a kérdés: ha egy közel 3 hónapos alkufolyamat eredménye az, hogy egy erőfeszítés mentes, előre jól látható, szinte már formális kancellári újraválasztás során sem képes a nagykoalíció egységesen fellépni, mi várható a Bundestag mindennapos munkája során? Mennyiben fogja rányomni bélyegét a döntéshozás gördülékenységére a koalíción belül feszülő indulatok gátló ereje? Mennyire erősödhetnek fel ezek a hangok (amelyek legnagyobb valószínűséggel a kisebb, szociáldemokrata párt soraiból jönnek), avagy egy korai Merkel-i erődemonstráció letöri a fegyelmezetlenebb képviselők szarvát?

Az elkövetkezendő évben ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk.

Szerintem: 2014

Amellett, hogy rendkívüli érdeklődéssel várom a németországi nagykoalíciós birkózás  fejleményeit, úgy gondolom a politikán kívüli világban, de attól nem teljesen eltávolodva, a civil társadalomban is jelentős változásokra számíthatunk 2014-ben. A 2013-as év a civil társadalom különböző rétegeiből jövő, ám hangukat egyre meghatározóbban hallató aktivistacsoportoktól volt hangos. Gondoljunk csak az oroszországi Pussy Riot körül kialakult botrányra, amely lezárulni látszik, hiszen Putyin elnök jelentős nemzetközi nyomás hatására kiengedte az elhíresült lányzenekar hosszú hónapokra bebörtönzött két tagját.

Szintén a nőké a főszerep a mára világhírt elnyerő Femen női jogokért küzdő radikális csoportban is. A 2008-ban alapított ukrán feminista szervezet az idei évben rendkívül figyelemfelkeltő demonstrációkat szervezett világszerte: Rómától Fehéroroszországon és Németországon át egészen Tunéziáig.  Biztos vagyok benne, hogy 2014-ben is sokszor és sok helyen fel fognak tűnni ellentmondást nem tűrő, provokatív stílusukkal és összetéveszthetetlen performanszaikkal. Szinte biztosak lehetünk benne, hogy a 2014-es téli olimpiai játékok során is hallhatunk még a feminista csoport – és sok más érdekvédő szervezet – akcióiról. Hiszen a Szocsiban megrendezett téli játékokat eddig is nagy megosztottság jellemezte a világ közvéleménye terén, sok állami vezető a jelenlegi álláspont szerint bojkottálni fogja az eseményt. Globalizált világunkban egyre inkább teret nyernek az említettekhez hasonló civil, a társadalom széles rétegéből táplálkozó mozgalmak. Az utóbbi hónapokban, Ukrajnában kibontakozott események (melyről több cikkünkben is beszámoltunk: itt, itt, itt és itt), a világszintűvé duzzadt Occupy mozgalom, vagy éppen a feminista érzelmű csoportok tevékenysége mind-mind a civil szféra hangjának megerősödését bizonyítják. Véleményem szerint ez az a hang, amelyre figyelnünk kell 2014-ben is!

Szántó Eszter

2013-ban az események döntő része kiszámítható volt (német választások), kevés váratlan helyzet bolygatta meg világot (azért volt olyan, pl. Morszi bebörtönzése), sok tekintetben pedig kifejezetten pozitív fordulatok következtek be (iráni atomtárgyalások). Mégis, mintha mindenki kivárt volna – az igazán fontos kérdésekben idén nem hoztak döntéseket. Sajnos véleményem szerint döntéshozatalra az inkább látszólag kedvező tendenciák miatt 2014-ben sem kerül sor. 

Nekem: 2013

Bár világszerte számos esemény borzolta a kedélyeket, én mégis egy európai állapotra irányítanám rá a figyelmet: a nyugalomra. 2013 azért volt hihetetlenül különleges év, mert a társadalmi válság kirobbanása előtt álló európai társadalmakban a gazdasági krízis továbbra is legfeljebb politikai vonatkozású következményeket indukál. Kettős értelemben szemlélhetjük az öreg kontinensen tapasztalható eseményeket. Egyrészről a sajtóban érthető okokból keveset emlegetett nyugalmat láthatunk: nem voltak átfogó, a helyi kormány tevékenységét általánosan is elvető tiltakozóakciók. Volt kormánybukás, de azt sokkal inkább a politikai hatalom felőrlődése okozta, nem pedig a társadalmi elégedetlenség. Az állampolgárok a vezetőkkel szembeni dühüket a szavazóurnáknál nyilvánították ki – ezt mutatja a rendszerellenes pártok megerősödése. A nyugalom csalóka módon pozitív eredményeket is szült, hiszen a déli tagállamok válságkezelése idén rendben zajlott, nem volt szükség komolyabb korrekcióra, sőt, Írország decemberben kiszakadt az IMF és az EU felügyeleti kezei közül.

Mégsem lehet struccként, homokba dugva a fejünket figyelmen kívül hagyni azokat az aggasztó jeleket, amelyek a nyugalommal éppen ellentétesen, riasztó tendenciákat mutatnak az európai társadalmakban. A fiatalkorú munkanélküliség ennek legszembetűnőbb példája, amely már elérte az uniós döntéshozók ingerküszöbét is – mégse történt érdemi lépés a kérdésben. Szorosan összefügg ezzel a szélsőjobboldal térnyerése, ami Németországon kívül szinte minden országban átlépte a parlamenti bejutáshoz szükséges támogatói bázist, sőt, nem egy helyen már a szélsőségesek a legnépszerűbbek. A társadalmi feszültségek különböző manifesztációról nap mint nap hall az ember, és bár eddig nem történt nagy baj, sajnos a jövőben erre egyre komolyabban számítani lehet.

Szerintem: 2014

Az év legfontosabb eseménye számomra kétséget kizáróan a júniusi európai parlamenti választások. A legutóbbi óta eltelt öt év alatt hatalmas változáson esett át az Európai Unió megítélése, kontinensszerte megfigyelhető az europtimisták pragmatikussá válása, a semlegesek kiábrándulása és az euroszkeptikusok agresszivitásának fokozódása. Brüsszel egy meghatározhatatlan fogalommá vált az európai állampolgárok fejében: egy hatalommal bíró, de azt lassan és nem hatékonyan felhasználó, valódi erővel nem rendelkező, csak a jog eszközével operáló zsargonná. Mindenütt finoman szólva is ambivalens a szervezet megítélése, és most júniusban az állampolgároknak a politikusaik segítségével értékítéletet kell mondaniuk az integrációról.

Rendkívül izgalmas lesz a választásokat megelőző két hónap, hiszen a nemzeti döntéshozóknak beszélniük kell az EU-ról, és ebbe be kell vonniuk a szavazókat is. A helyzet rendkívül szokatlan, hiszen a korábbi években mindenki a hazájáról, az ellentétes oldalon álló politikai pártokról beszélt az európai parlamenti választások idején, most viszont válaszokat és nyilvános vitát akarnak hallani a szavazók (hazánkban mindebből keveset érezhetünk majd, hiszen pár hónappal a magyar törvényhozói választás után a politikusok kerülik majd a nyílt konfrontációt, pedig mindegyik pártnak van tartozása a szavazóival szemben az EU-álláspontjukkal kapcsolatban). Minden válaszra egyszerre kerül sor a tagállamokban, és egymást erősítve követelik az elszámoltatást a brüsszeli döntéshozóktól. Mit vitt véghez Barroso tízéves mandátuma alatt az Európai Bizottság élén? Catherine Ashton főképviselő milyen arculatot alakított ki az új posztjához? A számadás elkerülhetetlenné válik, az integrációban csalódott állampolgárok párhuzamosan éleződő feszültségei egymást erősítik majd. Ha pedig a feszültség indulattá és dühvé alakul át, akkor akár elemi erejű tiltakozáshullám veheti kezdetét Európában. 2014-ben elképzelhető lesz, hogy a saját szemünkkel is megtapasztalhatjuk, hogy mi zajlott az elmúlt években Kairóban, Isztambulban vagy Sao Paolóban.

Tóth Nándor Tamás

Idén év elején megjelentettünk egy cikket arról, hogy szerintünk milyen lesz a világpolitika 2013-ban. Ebben az írásban voltak olyan pontok, amelyek bejöttek, de voltak olyanok is, amelyek nem különösebben. Például Mexikóra vagy Japánra valóban érdemes volt odafigyelni (ezekről itt és itt írtunk), de mondjuk Mongóliára már kevésbé. Részben emiatt úgy döntöttünk, hogy a mostani ünnep alatt nem egy nagy összefoglaló, 2014-re előretekintő cikket közlünk, hanem olyan írások sorozatát, melyekben szinte az összes szerkesztőnk mesél arról, hogy szerinte mi volt 2013 legfontosabb külpolitikai eseménye és miért, illetve, hogy szerinte mire érdemes figyelnetek 2014-ben.

Kellemes Ünnepeket Nektek, és jó olvasást!

Nekem: 2013

Nekem az idei év egyértelműen legfontosabb külpolitikai eseménye Margaret Thatcher volt konzervatív brit miniszterelnök halála volt. Erről akkor, 2013 áprilisában, érzésem szerint méltóképpen meg is emlékeztem. Úgy érzem azonban, hogy így év végén érdemes még egyszer visszatérni hozzá, mert Lady Thatcher elvesztése nem csak a számomra oly kedves Egyesült Királyság, de egész Európa, sőt, megkockáztatom, az egész világpolitika számára szomorú fejlemény. Az ok pedig, hogy miért gondolom, az-az, hogy Thatcher bárónő az egyik utolsó nemzetközileg jegyzett politikus volt, aki azokat az intézkedéseket hozta meg, amelyekről folyamatosan beszélt. Nála nem volt mellébeszélés, félremagyarázás, pálfordulás. Egyértelmű mondatok voltak, egy rendkívül egyenes asszonytól. Természetesen, ahogy áprilisban írtam, lehet és kell vitatkozni Thatcher politikájáról, annak létjogosultságáról abban a korban, pozitív és negatív hatásairól, de egy dolog elvitathatatlan tőle, hogy sok más politikussal (akkor és most) ellentétben, Margaret Thatchernek elvei voltak és világos értékrendje, és abból nem engedett senki és semmi kedvéért.

Joggal ugorhatnak be ilyenkor Jean-Claude Juncker, volt luxembourgi miniszterelnök szavai, aki egyszer azt mondta, hogy az európai politikusok nagyon is jól tudják, hogy milyen intézkedéseket kellene meghozniuk azért, hogy kirántsák országaikat a süllyesztőből, csak azt nem tudják, hogy ezek meghozatal után hogyan érjék el azt, hogy újraválasszák őket. Meggyőződésem szerint ez a gyáva és szűklátókörű felfogás az, amely azt a döntésképtelenséget és görcsös választóknak megfelelni akarást hozta magával, ami Európát odajuttatta, ahol most tart. Nem is csoda hát, hogy azok a vezetők, akiket legalább valamennyire Thatcher utódnak lehet nevezni, azok mind az öreg kontinensen kívül élnek. De a bárónő és a mexikói Pena Nieto vagy a japán Sinzó Abe közé sem tehetünk egyenlőségjelet, hiszen utóbbiak közül igazán még egyik sem tett le semmit az asztalra. Tény azonban, hogy ellentétben sok más politikussal, ők legalább ígéretet tettek arra, hogy felforgatják országukat, amely a szakadék szélére sodródott, és ennek megfelelően bele is kezdtek a változtatásba. Dehogy sikerrel járnak-e és, hogy emiatt később újraválasszák-e őket, mint egykor Margaret Thatchert, erősen kérdéses. Én a korábbi tapasztalatokból kiindulva hajlok arra, hogy Nieto és Abe is visszavonulót fúj majd, mint például a magát hatalmas reformernek tartott Nicolas Sarkozy, vagy Barack Obama, de ne legyen igazam, és legyenek legalább Európán kívül méltó Thatcher követők – akár jobb-, akár baloldalon –, hátha a tettek és az eredmények később hozzánk is begyűrűznek az öreg kontinensre.

Szerintem: 2014

Számomra a következő év egyik legizgalmasabb külpolitikai eseménye a magyar külügyminiszter váltás lesz. Részben, mert nem biztos, hogy lesz. Részben pedig, mert nem látszik senki, aki Martonyi Jánostól átvehetné a stafétabotot. E két megállapításból az elsőt könnyű magyarázni, hiszen a jelenlegi kormányzati ciklus közepét leszámítva nem merült fel a külügyminiszter lemondása, esetleges leváltása. De tulajdonképpen miért is merült volna: Martonyi kívülről korrekt politikusnak tűnik – esetében még talán a szakpolitikus kifejezés sem feltétlenül túlzó –, kiváló modorral, jó nemzetközi kapcsolatokkal és megítéléssel. Innen nézve tehát, kora ellenére, megfelelő lehet a poszt továbbvitelére. Vannak azonban olyanok, mint például Németh Zsolt (parlamenti ügyekért felelős államtitkár, KÜM), Győri Enikő (Európai Uniós ügyekért felelős államtitkár, KÜM), Csák János (brit nagykövet), vagy Szijjártó Péter (külügyi- és külgazdasági államtitkár, Miniszterelnökség), akik egy esetleges lemondást / leváltást követően biztosan felmerülnének, mint lehetséges utód. Az, hogy egy ilyen helyzetben ezek a személyek végül magukat jelöltetnék a miniszterelnöknél, vagy érdemeik alapján maguktól merülnének fel, szinte mindegy, hiszen a végső döntés mindig a kormányfőnél, illetve a kormánynál lesz.

Én a magam részéről mindenesetre, ha Martonyi János 2014-ben valóban nem folytatja és a jelenlegi kormány valóban újráz – amire a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok alapján van esély –, akkor szakpolitikust, vagy komoly diplomáciai tapasztalattal rendelkező jelöltet szeretnék látni pótlás gyanánt. Ez a megállapítás és igény persze egy kormányváltás esetén felálló új kormányzattal szemben is megvan, mert inkább egy Somogyi Ferenc – Balázs Péter – Martonyi János, mintegy Kovács László – Göncz Kinga vonal legyen tovább erősítve, mert el kell a hiteles magyar politikai arc külföldön. Bízzunk benne, hogy így lesz!

Németh Áron Attila

Mivel még nem tudjuk, hogy sikerül-e további interjúkat szereznünk Ukrajnából, ezért a mai egyelőre az utolsó beszélgetés lesz, amit egy kijevi lakossal készítettünk. Az előzőekkel ellentétben, amikben egy újságíró és egy mérnök fejtette ki a véleményét, a mostaniban egy fiatal vállalkozó mesél arról, hogy szerinte a fennálló rezsim nem érti Európát; nem érti a saját állampolgárait; és, hogy szerinte van egyértelmű vezetője és arca az ukrán tüntetéssorozatnak.

A tüntetők által adott ultimátum két hete kedden járt le. Mit gondol, az ultimátum valóban használt az ellenzéki erők számára, vagy inkább csak egy kísérlet volt arra, hogy időt nyerjenek a további stratégia kigondolására (miközben egyidejűleg Janukovicsra is nyomást tudtak gyakorolni)?

Igen, elérte a hatását. Az ultimátum célja ugyanis az volt, hogy Janukovicsot bizonyos konkrét lépések meghozatalára kényszerítse: vagy, hogy kerekasztalt hívjon össze (ehhez az elnöknek három, az ellenzék által meghatározott feltételt kellett volna teljesítenie: az addig bebörtönzött tüntetők szabadon engedése, Zaharcsenko belügyminiszter lemondatása és a Berkut rohamrendőrség felelősségre vonása), vagy, hogy erőszakot alkalmazzon a békés tüntetőkkel szemben, ahogy azt végül is tette. Ettől eltekintve, ha a forradalom nem fejlődik tovább, akkor elbukik.

Catherine Ashton, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének két héttel ezelőtti látogatása Ön szerint hozzá tudott járulni ahhoz, hogy az ellenzéki pártok sikerrel járjanak? Vagy éppen ellenkezőleg, ez a látogatás inkább negatívan hatott, gyengítette a tiltakozók pozíciót (mondván, miért az EU-hoz fordultak segítségért ahelyett, hogy saját belső ügyként kezelték volna a konfliktust)?

Kormányukra és Janukovicsra is volt és van hatása, miután Lady Ashton világos üzenetet küldött: békés tüntetőkön erőszakot alkalmazni teljességgel elfogadhatatlan. Az én személyes vélemény ezzel kapcsolatban, hogy a Majdan feloszlatási kísérlete mindössze arra kellett, hogy az EU-tól és IMF-től minden komolyabb feltétel nélkül juthasson az ország pénzhez, de ez a terv láthatóan elbukott.

("A barikád jó oldalán állók", f: www.thedailybeast.com)

Mit gondol magáról Janukovicsról? Miután 2010-ben újraválasztották, egyfajta kettős politikába kezdett: (i) támogatta Ukrajna felkészítését az uniós csatlakozáshoz, igyekezett elnyerni az EU-pártiak bizalmát, miközben (ii) élénkítette az Oroszországgal ápolt kapcsolatait közvetlen és közvetett gazdasági segítséget kérve. A teljes kormánynak mennie kéne vagy csak Janukovicsnak?

Janukovics és Azarov miniszterelnök nem érti, hogy az EU-val történő megállapodás pontosan mit adhat. Ők kizárólag a mában gondolkodnak, de az EU nem a jelenben, hanem a jövőben tud adni. Ezzel szemben Putyin elnök a kedvezőbb feltételekkel biztosított gázával és hitelével a mát szolgálja, a jövőt viszont nem. A Majdanon tüntetők ezt a különbséget látják, az átmenetért pedig készek némi kellemetlenséget eltűrni. Janukovicsnak nincs politikai bátorsága a nemzethez szólni és elmondani, hogy az átmenet türelmet és veszteségeket követel – emiatt kellene előrehozott választásokat tartani és lemondania.

Mikor megosztott ukrán társadalomról beszélünk, feltételezzük, hogy a pro-EU ellenzéki pártok együttműködnek az orosz befolyás csökkentésének érdekében. Ön szerint ezek a pártok hajlandóak lesznek hosszútávon együtt dolgozni? Amennyiben igen, megfelelő vezetőjük lehet Vitalij Klicsko? 

A Majdant nem politikai pártok szervezték, hanem az emberek egy közös célért, egy sikeresebb jövőért az országnak és gyermekeiknek. Ebben a folyamatban a politikai vezetők csak az emberek hírnökei. Klicsko nem tökéletes vezető. Az ellenzék legelismertebb képviselője a Majdanon Petro Porosenko, aki az első naptól kezdve a barikádokon van. Intelligens és értelmes, barátaim nagy része úgy gondolja, hogy ő tökéletes választása lenne elnöknek.

Közel tíz évvel vagyunk a narancsos forradalom után. Az elmúlt években számos sikeres és kevésbé sikeres periódus váltotta egymást. Az ukrán társadalom minden korábbinál megosztottabb. Hogy látja mindezt? Ukrajna tényleg elveszítette az elmúlt tíz évet?

Ami most velünk történik, az a jóért történik. Ukrajna ma nem megosztott, éppen ellenkezőleg, egységes az EU által hirdetett függetlenség és demokrácia érdekében. Az egyedüli különbség talán, hogy az ország keleti része passzívabb, de ettől még az érzés ott is hasonló. A nyugati területek szabadabban fejezhetik ki gondolataikat, amibe tény, keveredik nemzeti színezet, a keleti politika erre játszik rá, hogy a Majdant hiteltelenítse.

Ukrajna újkori történelmében számos válság ment végbe. Például az 1990-es évek és 2009 gazdasági válságai, vagy a korai kilencvenes évek és 2004 (narancsos forradalom) politikai krízisei. Azonban olyanra nem volt példa a korábbiakban, hogy Ukrajna egyidejűleg szenvedjen politikai és gazdasági válságtól. Ön szerint képes lesz Ukrajna megbirkózni ezekkel a kihívásokkal? Van esély arra, hogy visszaszerezze a korábbi lendületet, és újra növekedésnek induljon a gazdaság?

Persze, hiszen mindkét válságon túljutottunk. Sőt, ami azt illeti, Ukrajna árnyékgazdasága most a GDP 50 százalékát teszi ki, és gazdasági elemzők szerint ez az érték az elkövetkező három évben a 70 százalékot is elérheti. Ennek köszönhetően talán elképzelhető az ország potenciális jövője.

Hogy látja Kijevet magánemberként mostanában? Mennyire biztonságos a város?

Teljesen biztonságos, a Majdanon mindenki érezheti az emberek erejét, énekelheti az ukrán himnuszt, ihat teát és ehet levest ingyen. Minden ember boldog és dolgozik: vannak olyanok, akik barikádokat építenek, vannak, akik szendvicseket készítenek. A saját csapatommal katonai konyhát viszünk – készítünk levest és forró zabpelyhet, teát és kávét, szinte 24 órában. Ha módja van bárkinek Kijevbe látogatni, most érdemes, mert világosan látható, hogy a függetlenség és demokrácia eszménye, hogyan képes eggyé kovácsolni az embereket.

Az interjút adta: Jevgen Ruban, fiatal vállalkozó

Az interjú eredetileg angolul készült. A magyar fordítást Németh Áron Attila és Abelovszky Tamás készítette. Az interjúk megszerzésében és elkészítésében komoly segítségünkre volt Jelena Ohotnyikova, köszönjük neki!

Mi itt a DiploMaci blognál sajnos ritkán találkozunk olyan kezdeményezésekkel, amelyek mellé érdemes partnerként odaállnunk. Az MCC Neighbourhood Dialogues ötlete azonban meglátásunk szerint éppen ilyen. Hiszen e mögött adva vannak tehetséges és lelkes egyetemisták, magas szakmai igényesség, egy előremutató ötlet, valamint egy olyan téma, amely a külpolitika szemszögéből is könnyen értelmezhető. Ebből az okból kifolyólag beszélgettünk a jövő tavaszra tervezett konferenciasorozat első eseményéről Légrádi Zsófia projektvezetővel és ötletgazdával, illetve Lenhardt Lídia külkapcsolatokért felelős projekttaggal.

Mit csinál pontosan a Mathias Corvinus Collegium (MCC)?

A Mathias Corvinus Collegium egy független oktatási intézmény, amely motivált és tehetséges egyetemi hallgatóknak kínál az egyetem mellett további képzési lehetőséget, elsősorban a társadalomtudományok terén (jog, közgazdaságtan, média, történelem és nemzetközi kapcsolatok). Az MCC egyik különlegessége a többi hasonló intézményhez képest abban rejlik, hogy valamennyi budapesti egyetemről lehet jelentkezni, akár már közvetlenül az egyetemi felvételit követően. Az MCC képzése is sajátosan van felépítve: az első év egy alapozó év, a második-harmadik éven folyik a szakirányos képzés, a negyedik-ötödik év pedig vezetőképző. Az MCC fontosnak tartja, hogy minél szorosabb kapcsolat alakuljon ki a jelenlegi diákok és az alumni között, ezért a volt hallgatók gyakran visszajárnak tanítani, illetve a szakirányok többségét is alumnusok illetve alumnák vezetik. Az elméleti képzésen túl a gyakorlatra is nagy hangsúlyt helyez az intézmény: a szakirányos hallgatók projektek formájában kínálnak megoldásokat a szűkebb illetve tágabb környezetükben általuk azonosított problémákra. Az MCC Neighbourhood Dialogues is egy ilyen kezdeményezés.

Honnan jött a konferenciátok, az MCC Neighbourhood Dialogues ötlete?

Légrádi Zsófia: A tavalyi év folyamán részt vettem az MCC Summar Academy szervezésben, amelynek keretében kapcsolatba kerültem egy pozsonyi, egyetemi diákszervezettel, a Euro Atlantic Center-rel (EAC). Az ő kezdeményezésük az ún. Danube Bridges szakmai konferencia sorozat, amelynek legfőbb célja, a szlovák-magyar kapcsolatok javítása, különös tekintettel a fiatal generációk közötti kapcsolatépítésre. A rendezvény különlegessége hogy nem a töréspontokra, az esetleges konfliktusos kérdésekre koncentrál, hanem azokra a területekre, ahol lehetséges és egyben szükséges is, hogy a két ország együttműködjön. A Danube Bridges sikeréből és szellemiségéből inspirálódva merült fel bennem a Neighbourhood Dialogues ötlete, amely egy felépítésében hasonló konferencia sorozat lenne, tekintettel azonban Magyarország történelmi múltjára, nem csupán szlovák-magyar viszonylatban kerülne megrendezésre, hanem a későbbiekben a többi szomszédos országgal is.

Miért éppen a szomszédokkal foglalkozik a konferencia, és nem mondjuk a jelenleg divatosnak tekinthető feltörekvő országokkal, mint például Kína, India, Mexikó, Indonézia vagy Brazília?

Meglátásunk szerint nagyon sok a kibeszéletlen kérdés, az előítélet, ugyanakkor annak ellenére, hogy szomszédok vagyunk, nem ismerjük egymást, kevés a személyes kapcsolat, viszont sok a hasonló probléma, amelyek megoldása együtt hatékonyabb lenne, ráadásul az Európai Unió új platformot kínál a közös érdekképviseletre. Ezért is gondoljuk, hogy jelenleg sokkalta fontosabb, és magyar szempontból sokkalta relevánsabb egy ilyen konferencia sorozatot szervezni, mint például a BRICS országokkal. Ez persze nem jelenti azt, hogy elzárkózunk attól, hogy a jövőben, valamilyen más formában beszéljünk a fejlődő országok és Magyarország kapcsolatairól, de jelenleg a szomszédságpolitikát fontosabbnak tartjuk.

Miért gondoljátok, hogy a régió országai a problémáik tekintetében átfedést mutatnak?  Ez a feltételezés valamiféle kutatáson alapszik, vagy egyszerűen csak erre látjátok, hogy igény van?

Néhány területen, mint például a gazdaság bizonyos szegmensei, az energiapolitika, nyilvánvaló, hogy vannak közös pontok, illetve együttműködést igénylő területek, ezekről a témákról szólt az első kettő Danube Bridges konferencia szlovák-magyar viszonylatban. Az első Neighbourhood Dialogues konferencia esetében, amely szintén szlovák-magyar viszonylatban kerül megrendezésre, részben szlovák ismerőseink véleménye, részben olvasmányaink alapján döntöttünk a demográfiai kihívások témája mellett.

A konferencia témája tehát a Szlovákia és Magyarország előtt álló demográfiai kihívások lesznek, de pontosan miért?

Azért, mert úgy látjuk, hogy ez egy rendkívül égető probléma mindkét országban, amely, ha a jelenlegi trendek megmaradnak, különösen a mai fiatal generációk számára jelent majd megkerülhetetlen kérdést. De hogy némileg visszautaljunk az előző kérdésedre: valójában a szakmai beszélgetések alkalmával több hasonló terület felmerült a konferencia lehetséges témájaként, például a fiatalok munkanélküliségének kérdése. Mégis, végül arra jutottunk, hogy a demográfiai problémákat egy átfogóbb szemszögből fogjuk vizsgálni három panel keretében. Miért nem születik elég gyerek? Mit tesznek a kormányok a termékenységi mutatók megváltoztatása érdekében? Milyen megoldás létezik a jelenlegi formájában fenntarthatatlan nyugdíjrendszer megreformálására? Miért vándorol el a magyar? Miért vándorol el a szlovák? Visszajönnek-e, akik elvándoroltak vagy sem? Ezekre és hasonló kérdésekre keressük majd a választ.

Meglátások szerint a szomszédsági konferenciák területén miben nyújthat újat az MCC sorozata?

Egyrészt azzal szeretnénk újdonságot nyújtani, hogy alapvetően egy egyetemistáknak szóló és kizárólag a régiónkkal foglalkozó szakmai konferencia sorozatot hozunk létre. Tudomásunk szerint hasonló konferencia korábban nem került megszervezésre. Másrészt, azért, hogy minél interaktívabb legyen a rendezvény és a résztvevőknek lehetőségük legyen megismerni egymást, a hagyományos előadásokon alapuló paneleket követően workshopok formájában vitatnak meg bizonyos, az adott panel témájához kapcsolódó kérdéseket. Jelen állás szerint a panelek a következők lesznek: 1) termékenység és családpolitika Magyarországon és Szlovákiában; 2) elöregedő táradalom és a nyugdíjrendszer reformja; 3) elvándorlás.

Az első panelben elsősorban Szlovákia és Magyarország kormányának, valamint az ellenzék családpolitikával kapcsolatos elképzeléseire fókuszálunk. A másodikban az elöregedő társadalom és a nyugdíjrendszer reformjának kérdését járjuk körül. Végezetül a jelenlegi egyik legfontosabb – vagy legalább is a média szempontjából legérdekesebb – témával, az elvándorlás hátterével és a folyamat megfordítását célzó lehetséges megoldásokkal foglalkozunk.

Elmondásotok szerint az eseményen fiatal szakértők és egyetemisták mellett politikusok is kifejtik a véleményüket. Nem tartotok attól, hogy a politikusok a szakmaiságot kevésbé tartják szem előtt?

Szerencsére sikerült megnyernünk a konferencia mellé, szakmai tanácsadóként Spéder Zsoltot, a KSH Népességtudományi Intézetének igazgatóját, aki reményeink szerint tudásával és meglátásival szavatolhatja azt, hogy a konferencián valóban a szakmaiság uralkodjon. Emellett igyekszünk majd minden panelbe szlovák részvevőt is meghívni, ami ténylegesen kettős megvilágításba helyezheti a kérdéseket. Bízunk benne, hogy az a szakmai légkör, amit megteremtünk, elég lesz ahhoz, hogy a kampánybeszédeknek elejét vegyük.

Miért és kinek ajánljátok a konferencián való részvételt?

A konferencia számára elsősorban a téma iránt érdeklődő egyetemisták a célcsoport, különös tekintettel különböző diákszervezetek tagjaira, mivel nem titkolt célunk, hogy a konferencia révén hosszú távú együttműködést szeretnénk kialakítani szlovák és magyar diákszervezetek között. Reményeink szerint, ezek a kapcsolatok megmaradnak akkor is, ha a diákszervezetek tagsága időközben kicserélődik.  A részvétel azonban más érdeklődők számára is nyitott. Az ugyanakkor tény, hogy nem csak az előadók és a meghívottak részéről, de a hallgatók oldaláról is szakmaiságot vagy legalább is valós érdeklődést várunk, ezért a jelentkezők átesnek majd egy előszűrésen, hogy ezt a célt biztosítsuk. Ez annyit jelent, hogy a jelentkezők motivációját fogjuk vizsgálni egy motivációs levél vagy egy rövid kérdőív kitöltésének formájában.

Milyen jövőbeli tervekkel rendelkeztek az MCC Neighbourhood Dialogues vonatkozásában?

A mostani legfőbb célunk, hogy ez az első konferencia létrejöjjön, hiszen finanszírozási problémáink sajnos akadnak. Ezeket igyekszünk áthidalni, munkával és optimizmussal, de azért jelen vannak. Azonban, ha ezt sikerül megvalósítani, és a visszajelzések minden oldalról pozitívak lesznek, akkor mindenképpen szeretnénk folytatást, a következő konferenciát román-magyar viszonylatban szeretnék megszervezni.

A cél természetesen a jövőbeni konferenciákon sem az lenne, ahogy most Szlovákia esetében sem, hogy a fennálló konfliktusokra koncentráljuk, hanem az, hogy a két ország lelkes és tehetséges egyetemistái megismerhessék egymást, tartós szakmai kapcsolatokat teremtsenek egymással, és a konferencián olyan előremutató kérdéseket vitassanak meg, amelyek minden fél számára érdekesek és hasznosak lehetnek.

Németh Áron Attila

A DiploMaci blog az MCC Neighbourhood Dialogues hivatalos médiapartnere.

Előző válaszolónkkal ellentétben második kijevi interjúalanyunk, egy jó nevű tervezőmérnök, teljesen más szemszögből látja a helyi tüntetéssorozatot és az ország belpolitikai helyzetét. Véleménye szerint például a Majdanon olyan extrém csoportosulások jelentek meg, amelyek korábban nem voltak az országban; mind Európával, mind Oroszországgal szükségesnek tartja a megegyezést, mert Ukrajnának szerinte inkább magára kellene támaszkodnia; és bízik benne, hogy a tüntetések szervezőit méltóképpen megbüntetik.

A tüntetők által adott ultimátum múlt kedden járt le. Mit gondol, az ultimátum valóban használt az ellenzéki erők számára, vagy inkább csak egy kísérlet volt arra, hogy időt nyerjenek a további stratégia kigondolására (miközben egyidejűleg Janukovicsra is nyomást tudtak gyakorolni)?

Úgy gondolom, hogy a konfliktus megoldásának bármilyen halasztása károkat okoz Ukrajnának. Kijevben egyre nagyobb tiltakozó tömeg gyűlik össze, és egyre nehezebbé válik a folyamatok ellenőrzése. A konfliktus ideje alatt komoly extrém csoportosulások szerveződtek, amilyenek eddig soha nem voltak az országban. Szemtelenül, provokatívan viselkednek, és nem érthető, kinek is rendelődnek alá. Emellett se a hatalomnak, se az ellenzéknek nincs stratégiája. Nincsenek abban a helyzetben, hogy szembeszálljanak a nacionalista konfliktusokat kirobbantó modern politikai technikákkal. Nincs kétségem afelől, hogy a helyzet előre meghatározott forgatókönyv szerint alakul.

("Mégis, kinek a harca?" f: www.news.yahoo.com)

Catherine Ashton, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének múlt keddi látogatása Ön szerint hozzá tudott járulni ahhoz, hogy az ellenzéki pártok sikerrel járjanak? Vagy éppen ellenkezőleg, ez a látogatás inkább negatívan hatott, gyengítette a tiltakozók pozíciót (mondván, miért az EU-hoz fordultak segítségért ahelyett, hogy saját belső ügyként kezelték volna a konfliktust)?

Nem gondolom, hogy Ashton látogatása eredményes lesz, vagy, hogy lesz bármilyen következménye. Az ukrán hatalomnak és az ellenzéknek asztalhoz kell ülnie és megoldani a kérdéseket, válaszokat adni erre a rendetlenségre és a bűncselekményekre, amelyek mindkét oldal felelősségének és stratégiájának hiánya miatt alakultak ki.

Mit gondol magáról Janukovicsról? Miután 2010-ben újraválasztották, egyfajta kettős politikába kezdett: (i) támogatta Ukrajna felkészítését az uniós csatlakozáshoz, igyekezett elnyerni az EU-pártiak bizalmát, miközben (ii) élénkítette az Oroszországgal ápolt kapcsolatait közvetlen és közvetett gazdasági segítséget kérve. A teljes kormánynak mennie kéne vagy csak Janukovicsnak?

Én mindig rosszul viszonyultam Janukovicshoz. Soha nem szavaztam rá. Az ő idejében az ország különösen elmerült a korrupcióban és a lopásban. Azonban nem ítélem el a kettős játék miatt. Ukrajna „kutyaszorítóba” került Oroszország és Európa között. Európa gazdasági és politikai reformokat követel tőlünk, Oroszország pedig megfojtja a gazdaságunkat, amely történelmi okokból arrafelé orientálódik. Senkinek sincs szüksége egy erős Ukrajnára. A kormány lemondása véleményem szerint a gazdaság teljes összeomlásához vezetne. Az elnökkel szembeni felelősségre vonási eljárás (impeachment) nem vezet eredményre, ugyanis az ellenzéknek nincs egyedüli, erős vezetője.

Mikor megosztott ukrán társadalomról beszélünk, feltételezzük, hogy a pro-EU ellenzéki pártok együttműködnek az orosz befolyás csökkentésének érdekében. Ön szerint ezek a pártok hajlandóak lesznek hosszútávon együtt dolgozni? Amennyiben igen, megfelelő vezetőjük lehet Vitalij Klicsko?  

Az ukrán társadalmat mesterségesen forgácsolják szét. Miért kell harcolni Oroszországgal vagy Európával? Kötelesek vagyunk megtanulni megegyezni mindkét óriással. Ellenkező esetben megint két részre szakítanak, mint Bogdan Hmjelnyickij idejében. Az ukrán nép készen áll a hosszútávú együttműködésre mind Európával, mind Oroszországgal. De ez a megoldás nem felel meg. Mindenképpen azt akarják, hogy valamelyik oldalhoz húzzunk. Ha érdekli Önöket Ukrajna jövője, segítsenek, vagy ne zavarjanak. Vitalij Klicsko jelenleg az ellenzéki trojka tagjaként lép fel, és sehogy nem tud kiszakadni egyedüli vezetőként. A fasisztoid Szabadság párt vezetőjével, Tyahnyibokkal egy tribünön a saját politikai reputációját ássa alá.

Angela Merkel korábban úgy nyilatkozott Klicskóról, mint potenciális jövőbeni ukrán elnökről. Hogyan látják mindezt az ukrajnai választópolgárok?

Az ukrán nép nem szereti, amikor a háta mögött döntenek. Ezért kezdődött el a narancsos forradalom is. Akkor Putyin köszöntötte Janukovicsot a választások eredményének hivatalos kihirdetése előtt. Nem szabad siettetni az eseményeket.

Közel tíz évvel vagyunk a narancsos forradalom után. Az elmúlt években számos sikeres és kevésbé sikeres periódus váltotta egymást. Az ukrán társadalom minden korábbinál megosztottabb. Hogy látja mindezt? Ukrajna tényleg elveszítette az elmúlt tíz évet?

Nem gondolom, hogy minden leírható ennyire kategorikusan. Megnyugszunk, és elkezdünk dolgozni országunk jólétéért. A tíz év alatt neveltük a gyerekeinket, igyekeztünk nekik európai képzettséget biztosítani, közösen dolgoztunk orosz és európai cégekkel. Gazdasági és politikai tapasztalatot gyűjtöttünk. Az én életemben egy nap sem veszett kárba. És én is Ukrajna része vagyok.

Ukrajna újkori történelmében számos válság ment végbe. Például az 1990-es évek és 2009 gazdasági válságai, vagy a korai kilencvenes évek és 2004 (narancsos forradalom) politikai krízisei. Azonban olyanra nem volt példa a korábbiakban, hogy Ukrajna egyidejűleg szenvedjen politikai és gazdasági válságtól. Ön szerint képes lesz Ukrajna megbirkózni ezekkel a kihívásokkal? Van esély arra, hogy visszaszerezze a korábbi lendületet, és újra növekedésnek induljon a gazdaság?

Fel kell állnunk a térdünkről. 46 millióan vagyunk. Csak az országunkra és a földünkre van szükségünk. (Jelenleg) nincs szerencsénk a vezetőkkel, de egyszer majd csak lesz.

Hogy látja Kijevet magánemberként mostanában? Mennyire biztonságos a város?

Biztonságban megyek a munkába és sétálok az utcán. De az események középpontja felé ritkán járok. Felháborít a kijevi helyzet, a közigazgatási épületek elfoglalása, az emlékmű ledöntése, a mészárlás a Krescsatyikon (Kijev főutcája). Nagyon szeretnék a felfordulás szervezőinek megbüntetéséről hallani.

Az interjút adta: Ljudmila Ohotnyikova (55), tervezőmérnök

Az interjú eredetileg oroszul készült. A magyar fordítást Hámori Viktor és Abelovszky Tamás készítette. Az interjúk megszerzésében és elkészítésében komoly segítségünkre volt Jelena Ohotnyikova, köszönjük neki!

Legutóbbi írásunk után többen jeleztétek felénk, hogy érdemes lenne átlagos kijevieket is megkérdeznünk arról, hogy ők hogyan látják az egész ukrán tüntetéssorozatot és a helyi belpolitikát. Ennek az elvárásnak megfelelve az elkövetkező napokban néhány helyi lakossal készített exkluzív interjúnkat fogjuk közölni. Az elsőben egy újságíró beszél például arról, hogy miért volt Ukrajna mindig is szétszakadva; hogy miért nem Vitalij Klicsko az ellenzék megfelelő vezére; és, hogy miért hasonlít Viktor Janukovics egy üldözött egérre. 

A tüntetők által adott ultimátum múlt kedden járt le. Mit gondol, az ultimátum valóban használt az ellenzéki erők számára, vagy inkább csak egy kísérlet volt arra, hogy időt nyerjenek a további stratégia kigondolására (miközben egyidejűleg Janukovicsra is nyomást tudtak gyakorolni)?

A Majdanon összegyűlt tömeg által adott ultimátum nem volt több, mint egyike a többé-kevésbé jogi természetűnek számító eszközöknek, amellyel a tömeg a hatóságokra hatni tudott. Magát az ultimátumot ugyan könnyen figyelmen kívül hagyhatták volna, ugyanakkor azt is látni kell, hogy ebben az esetben a tüntetők kezében még a korábbinál is kevesebb békés eszköz maradt volna. Az ultimátumnak valódi súlyt lehetett volna adni olyan határozott lépések révén, mint például az országos sztrájk kihirdetése, különböző szabotázsok megvalósítása, blokádok építése. A Janukovicsra nehezedő nyomás nem is annyira a Majdanon elhangzottakból fakad, hanem inkább magából a tényből, hogy a Majdanon ekkora tüntetés van. Amíg az emberek nem mennek haza, addig ő sem alhat nyugodtan, mivel akármilyen lépést is tesz, az azonnal újabb tiltakozásba torkollik. Az elnök szövetségesei az idő és a hallgatás; de egyelőre Janukovics viselkedése azt mutatja, hogy különböző okokból kifolyólag (amelyeket sokszor maga sem tud kontrollálni), nem tudja kihasználni azt a biztos módszert, hogy kivár, a tüntetők pedig maguktól hazamennek.

Catherine Ashton, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének múlt keddi látogatása Ön szerint hozzá tudott járulni ahhoz, hogy az ellenzéki pártok sikerrel járjanak? Vagy éppen ellenkezőleg, ez a látogatás inkább negatívan hatott, gyengítette a tiltakozók pozíciót (mondván, miért az EU-hoz fordultak segítségért ahelyett, hogy saját belső ügyként kezelték volna a konfliktust)?

Nem férhet kétség ahhoz, hogy Ashton látogatása a Majdanon tüntetők számára hatalmas támogatást jelentett, miközben Janukovics számára ez egy pofonnal ért fel, mivel az EU saját sátrat állít a téren, hogy együtt tüntessen Ukrajna népével. Hogy ez segíti-e, „hogy az ellenzéki pártok sikerrel járjanak?” – ez egy kétélű kérdés. Amennyiben az ellenzék célja az elnök és a kormány lemondatása, akkor valószínűleg nem. Az elnök csak saját maga mondhat le, de nem teszi meg, nincs értelme lemondania. (Itt politikai és gazdasági „értelemre” gondolok, és természetesen nem a morális, erkölcsi vagy nemzeti „értelemre”.) A kormány lemondása elképzelhető, de tekintettel a Verhovna Radában meglévő erőviszonyokra (ahol a kormánypárti koalíciónak van többsége), a miniszterek lemondása csak egy könnyed vezéráldozat lenne. Azarov lehetséges utódja a miniszterelnöki poszton Arbuzov lehetne – még egy ember az elnök környezetéből.

Mit gondol magáról Janukovicsról? Miután 2010-ben újraválasztották, egyfajta kettős politikába kezdett: (i) támogatta Ukrajna felkészítését az uniós csatlakozáshoz, igyekezett elnyerni az EU-pártiak bizalmát, miközben (ii) élénkítette az Oroszországgal ápolt kapcsolatait közvetlen és közvetett gazdasági segítséget kérve. A teljes kormánynak mennie kéne vagy csak Janukovicsnak?

Janukovics jelenleg leginkább egy üldözött egérre hasonlít, akit egyik oldalról az egérméreg fenyeget, az egérlyuk bejáratánál egérfogók vannak elhelyezve, a pincében és a padláson pedig hemzsegnek a macskák. Az ő helyzetében akkor lehetett volna elkerülni sok kellemetlenséget, ha óvatosabban és előrelátóbban viselkedett volna. Az emberek nem azért mentek az utcákra, hogy az ellenzéket támogassák, nem is Julija Timosenko miatt, akihez sokan amúgy is elég szkeptikusan viszonyulnak. Az emberek 2004-hez hasonlóan most is a hazugságok miatt mentek az utcákra. Akkor tiszta választásokat ígértek, és úgy tűnt, Juscsenko fog nyerni. Aztán kiderült, hogy mindent meghamisítottak. Most pedig két hónapon át azt mondták az embereknek, hogy Ukrajna Vilniusban aláírja a társulási megállapodást az EU-val, ígérték, hogy változás kezdődik az emberek életében (még ha nem is azonnal); ezzel szemben újra csalás történt, port hintettek az emberek szemébe, mintha ez az egész egy árverés lenne Janukovics, Oroszország, az EU és még ki tudja, kik között. Janukovics manőverei primitívek és főként veszélyesek saját magára és az országára nézve. Úgy tűnik, Janukovicsnak a saját elitjén belül zajló helyezkedéseket kell túlélnie. Azoktól az oligarcháktól igyekszik eltávolodni, akiknek a vállán (és pénzén) hatalomra került, eközben szűkíti az „új ukránok” körét, akik az úgynevezett nagybetűs „családhoz” tartoznak. Az új nomenklatúra és a régi regionális vezetők üzleti érdekei számos helyen keresztezik egymást, a kormányzó párt egységessége már évek óta kétséges. A Régiók Pártja a legtöbb döntése esetében még mindig homogén, mivel a párt megosztottsága miatt Donyeck elveszítheti a hatalmat országos szinten (Donyeck a Régiók Pártjának fellegvára; a donyecki üzleti körök ezen a párton keresztül tudták kiterjeszteni gazdasági és politikai hatalmukat az ország többi részére).

Mikor megosztott ukrán társadalomról beszélünk, feltételezzük, hogy a pro-EU ellenzéki pártok együttműködnek az orosz befolyás csökkentésének érdekében. Ön szerint ezek a pártok hajlandóak lesznek hosszútávon együtt dolgozni? Amennyiben igen, megfelelő vezetőjük lehet Vitalij Klicsko?  

Az Ukrajnában meglévő megosztottság egy természetes dolog, ami számos történelmi átalakulásnak köszönhető. A történelmi koncepciók és mítoszok helyettesítése, átalakítása már Nagy Péter idejében elkezdődött, és ezek a változtatások a mai napig tartanak. Ukrajna és Belarusz – csak ez a két terület tekinthető a Rusz utódjának, ezért is mondják Bukovinában és Galíciában, hogy „ruszin, ukrán, ugyanaz”.  Az úgynevezett Oroszország – egy üzleti projekt, ami azon az egyszerű elképzelésen alapul, hogy igenis lehet nyerészkedni a szegényeken és üldözötteken, figyelembe véve a lakosság hatalmas lélekszámát. Ez volt a gyakorlat a cári időkben és a szovjet időkben egyaránt, és a mai napig is így maradt. Ukrajna (a korábbi Rusz) ennek a projektnek lett az áldozata; ha másként alakul a történelem, akkor a magdeburgi városjog és a társadalom demokratizálásához és szocializációjához szükséges egyéb intézmények már jóval korábban elérték volna az ukrán népet. Ukrajna lakosságának fele az 1920-as és ’30-as években Oroszországból érkezett, a másik része a szovjet oktatási rendszer miatt erőteljes eloroszosításon ment keresztül. Az ehhez kapcsolható fonetikus megosztottság (valamint ennek nyomán a kulturális orientációban meglévő megosztottság) az, ami a legfontosabb Ukrajna esetében (és nem a más, többnemzetiségű országokra jellemző regionális vagy gazdasági megosztottság.). De akármilyen furcsa, épp a 2013-as Euromaidan hozta össze Keletet és Nyugatot, Északot és Delet, mivel önmagában az emberek problémái az ország különböző részeiben ugyanazok: nincs szociális biztonságérzet, alacsony a jövedelmi szint, zéró bizalom a központi intézmények irányába, korrupt igazságszolgáltatás. Az egységes fellépés egy újabb pofon a cári/szovjet/orosz birodalomnak: az ukrán nép nem akar egy olyan tömeg lenni, amelyből csak pénzt csinálnak a vezetők. Ebben az értelemben maga a társadalom, minden egyes ember fontosabb, mint a politikai pártok (akár ellenzéki, akár nem), mert a pártok az oligarchák és üzletemberek pénzéből élnek. Egyelőre nehéz megmondani, hogy Klicsko lenne a megfelelő ellenzéki vezető, mivel politikai értelemben tapasztalatlan, határozatlan, vagy pont ellenkezőleg, néha túl heves. Klicsko gyenge szónok, és nincs mögötte olyan erős menedzsment és háttérstáb, akik értenek az irányításhoz és az üzleti ügyekhez. Ezzel együtt sem Jacenyuk, sem Tyahnyibok nem múlja felül Klicskót, ellenkezőleg. Kétségkívül Julija Timosenko lehetne a legmegfelelőbb vezető, még annak ellenére is, hogy az ő megítélése jelentősen romlott a miniszterelnöksége alatt, amikor kiderültek a részletek az aláírt gáz-megállapodásról, amit Oroszországgal kötöttek. Pont ez volt az oka annak is, hogy börtönben ül. És mégis egyesíteni tudta volna az ellenzéket, felrázni az ukrán népet ezzel a megszenvedett rab imázzsal. A barikád ezen oldaláról nézve erős vezéregyéniségnek számít Pjotr Porosenko, a „csokoládékirály”, aki talán a legaktívabb és leghatékonyabb részvevője volt a Majdanon és a Bankovoj utcán történt eseményeknek. Az ő ambíciói azonban egyelőre a kijevi polgármesterségi győzelemre koncentrálódnak. Egyelőre.

Angela Merkel korábban úgy nyilatkozott Klicskóról, mint potenciális jövőbeni ukrán elnökről. Hogyan látják mindezt az ukrajnai választópolgárok?

Klicsko átélte a népszerűségi csúcsot az előző év végén-idei év elején. A németekhez ő különösen közel áll, tehát Merkel mondatai érthetőek. Ugyanakkor Ukrajnában Vitalij Klicsko továbbra is inkább sportembernek számít, ezért a jövőbeni politikai felemelkedéshez neki és testvérének egyaránt a ringben kellene tovább győzedelmeskedni. A legideálisabb az volna, ha a 2015-ös választások előestéjén lenne egy meccse valakivel, egy szuperhőssel,…például Lennox Lewis-szal. Klicsko két vállra fektetné, és miközben KO-val kiüti, mondhatná, hogy „Dicsőséget Ukrajnának!”, és a feje fölé tartaná Ukrajna zászlaját. Másnap reggel minden választópolgár együtt járulna az urnákhoz, és boldogan írnák az x-ket az ő rövid családneve mellé.

Közel tíz évvel vagyunk a narancsos forradalom után. Az elmúlt években számos sikeres és kevésbé sikeres periódus váltotta egymást. Az ukrán társadalom minden korábbinál megosztottabb. Hogy látja mindezt? Ukrajna tényleg elveszítette az elmúlt tíz évet?

Az ukrán társadalom nemhogy egységesebbé vált volna, hanem teljesen szétesett, és ez a narancsos forradalom igazi vesztesége. Egyik oldalon maradt a beteljesületlen várakozás, a másik oldalon pedig a csalások miatti elkeseredettség. Kompromisszum nem is jöhetett létre, mivel az a kormányzó elit számára nem volt kifizetődő. Az emberek közötti konfrontáció támogatása az igazi problémák elkerülését és az igazi bűnösök elfedését szolgálta. A történelem sok példával szolgál Párizstól Pétervárig, amikor a társadalomnak kellett egy lánc-forradalom annak érdekében, hogy elérje a társadalom az egyensúlyt és stabilitást.

Azonban az elmúlt tíz évben felnőtt egy olyan fiatal generáció, amelyik nem volt átitatva a „szovjet filozófiával”; olyan emberek, akik hasonlítanak egymásra, függetlenül attól, hogy Ukrajna különböző részein élnek; emberek, akik a határokon túl zajló eseményekről is többet tudnak, mint a „mindent tudó” idősebbek. Ezek határozott és szabad emberek. A jelenlegi ukrajnai eseményeknek egy csodás eredménye máris van: látjuk azokat, akik formálják a JELENT, akik építeni fogják a JÖVŐT, és nem ők Ukrajna MÚLTJA.

Ukrajna újkori történelmében számos válság ment végbe. Például az 1990-es évek és 2009 gazdasági válságai, vagy a korai kilencvenes évek és 2004 (narancsos forradalom) politikai krízisei. Azonban olyanra nem volt példa a korábbiakban, hogy Ukrajna egyidejűleg szenvedjen politikai és gazdasági válságtól. Ön szerint képes lesz Ukrajna megbirkózni ezekkel a kihívásokkal? Van esély arra, hogy visszaszerezze a korábbi lendületet, és újra növekedésnek induljon a gazdaság?

Ez egy téves felvezetés. Ukrajna gazdasági válsága még a korai nyolcvanas években kezdődött, és azóta is tart. Ezt a jelenséget sztrájkok és tüntetések kísérték, mégis egész idő alatt Ukrajna az egyik legszegényebb terület maradt, ha a bevételek és kiadások arányaiból indulunk ki. Az ukránok többségének nincs veszítenivalója, viszont céljaink igenis vannak. Szeretnénk úgy élni, ahogy a közeli országokban élnek az emberek: Németországban, Olaszországban, Ausztriában, Csehországban, vagy akár Lengyelországban. És a nehézségek nem jelentenek akadályt.

Hogy látja Kijevet magánemberként mostanában? Mennyire biztonságos a város?

A Majdanon szoktam sétálni az egyéves kisfiammal, Makarral, aki a demonstrációk alatt nyugodtan alszik. A városlakókra nézve a valós veszélyt nem a demonstrálók jelentik, hanem a rendőrségi erők és a fizetett provokátorok. Engem személy szerint lenyűgöz a város utcáin érezhető légkör, látom, hogy mindenki egy célért küzd, örülök, hogy az emberek az ország különböző részeiről összejönnek, beszélgetnek, vitatkoznak, szórakoznak ̶ még akkor is, ha a nézeteik esetleg különböznek. Nincs is szebb annál, mint amikor az emberek kommunikálnak egymással. Ahogy, mint tudják, Saint-Exupéry is írta.

 Az interjút adta: Mikola Vaszilkov (40), újságíró és civil aktivista

Az interjú eredetileg oroszul készült. A magyar fordítást Hámori Viktor és Abelovszky Tamás készítette. Az interjúk megszerzésében és elkészítésében komoly segítségünkre volt Jelena Ohotnyikova, köszönjük neki!

Noha az elmúlt évtizedekben világszerte jelentősen csökkent azon országok száma, ahol rendszeresen alkalmazzák a halálbüntetést, még most is közel hatvan olyan országot ismerünk, amelyekben időről időre halálos ítéleteket hajtanak végre. Az Európai Unió (és jogelődjeként az Európai Közösségek) halálbüntetés-ellenes retorikája a közösségi integráció előrehaladtával fokozatosan kibővült, azonban a várt eredmények mintha elmaradoznának – érdemes-e (egyáltalán lehetséges-e) szembeszállni Kínával vagy Egyesült Államokkal, ha még a fehérorosz vezetést sem sikerült jobb belátásra bírni?

A halálbüntetés kérdése nem véletlenül az egyik legkényesebb témakör a modern társadalomtudományokban. Egyszerre merülnek fel jogbiztonsági, morális és költségvetési megfontolások, és ezek közül egyik sem oldható fel egyetlen univerzális megoldással. Annyi egyetértés talán mutatkozik a vonatkozó szakirodalomban, hogy az európai gondolkodás fókuszpontjába fokozatosan bekerült az ésszerű és arányos büntetés kívánalma, azaz a „szemet szemért” elv részben meghaladásra került. Ez nem jelenti a halálbüntetés egyértelmű elítélését mindenki részéről, sokkal inkább arról van szó, hogy a halálbüntetés alkalmazásának módját, illetve annak szükségességét sokkal szélesebb körben kell megítélni, valamint ezzel egy időben figyelembe kell venni az egyéb alternatívákat is.

Ez a tónusváltás Európában már nem tekinthető új keletűnek. A halálbüntetés elleni harc a közösségi politikai agendák állandó részévé vált a nyolcvanas évek óta eleje óta, ami szükségszerűen az EK/EU vonatkozó szakpolitikájának fokozódásához is vezetett. Az Európai Unió változatos eszköztárral rendelkezik ezen a téren: saját állásfoglalások kiadása mellett igyekszik a témával behatóbban foglalkozó NGO-kkal is szorosabb kapcsolatot ápolni, továbbá számtalan esetben támogatta az uniós tagállamok deklarációkhoz, egyezményekhez való csatlakozását. A témában az EU hitvallását talán a leghűebben a 2007-es Alapjogi Charta tükrözi, amely a halálbüntetést az európai egyetemes értékekkel összeegyeztethetetlennek tartja.

("Nem a demokrácia barátai - Janukovics és Lukasenko", f: www.kyivpost.com)

A fő kérdés az, hogy a halálbüntetés mellőzésének kívánalmát, mint közös európai alapértékeket, mennyire sikeresen tudja az uniós diplomácia továbbadni, közvetíteni más államok számára? Sajnos ezen a téren még hosszú évek (évtizedek) munkájára, valamint olyan exogén tényezők megváltoz(tat)ására (pl. a halálbüntetést alkalmazó politikai rezsimek és azok támogatóinak attitűdváltására/leváltására) van szükség, amelyekre az EU közvetlenül nem tud hatni. Ennek eklatáns példája a Brüsszel és Minszk között zajló szélmalomharc, ahol a valódi cél uniós részről a társadalmi építkezés elősegítése, és – többek közt a halálbüntetés betiltásán keresztül – egyes demokratikus értékek átadása, miközben az emberi jogokat sajátosan kezelő minszki elit kevés hajlandóságot mutat az európai normák adoptálására. A téma legutóbb idén júniusban került az érdeklődés középpontjába, miután az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa határozatban ítélte el a fehérorosz emberi jogi gyakorlatot, valamint ezzel párhuzamosan kibővítette Haraszti Miklósnak, az EJT fehéroroszországi helyzet figyelemmel kíséréséért felelős különleges jelentéstevőjének mandátumát. Az EU már másnap nyilatkozatban csatlakozott az ENSZ döntéséhez, és saját maga is jelezte, hogy továbbra is kívánatosnak tartja a halálbüntetés eltörlését.

Mégis melyek a fő akadályok, amelyek rendre meggátolják az uniós törekvéseket a belorusz relációban, és ami miatt újabb és újabb határozatok szükségesek? Először is az Európai Unió alkupozíciója Belarusszal szemben korántsem tekinthető erősnek. Hiába bővülnek ütemesen a bilaterális gazdasági és civil kapcsolatok, az EU keze is meg van kötve: különböző vámkedvezmények megvonása, beutazási tilalmak elrendelése stb. lágy eszközökként alkalmazhatóak ugyan, de az energiafüggőségből fakadóan a teljes uniós embargó elrendelése nyilvánvalóan túlzott vállalás lenne. Másodszor valamennyi autokratikus rezsim számára szükséges a tekintély fenntartása. Nyilvánvaló, hogy ez a peremfeltétel akkor teljesül igazán, ha nem csak a retorika szintjén, hanem a mindennapi ítélkezési gyakorlatban is érvényesülnek az elrettentést szolgáló büntetési elemek. Ezt a politikai motívumot Lukasenko messzemenően ki is használja. Más kérdés, hogy a halálbüntetés alkalmazása számos esetben az elrettentés mellett élénk társadalmi vitákat is gerjeszt (mint arra a 2011-es minszki robbantásért elítélt két férfi kivégzése is rámutatott). Harmadszor a halálbüntetés eltörlése ellen hat az a fehérorosz megfontolás is, miszerint egy súlyos jövőbeni konfliktusnál bármikor felajánlhatja egyfajta aduászként az ilyen jellegű büntetések eltörlését, esetleg moratórium elrendelését. Az ebben rejlő zsarolási potenciált nem szabad alábecsülni, hiszen már maga a felvetés is jelentős előrelépés lehetne a jelenlegi patthelyzethez képest. Negyedszer a fentieken túlmenően arról sem feledkezhet meg az Unió, hogy a halálbüntetés társadalmi támogatottsága a legtöbb felmérés szerint még mindig 50-60% körül mozog, ami kiemelkedően magasnak számít (még ha az adatok pontosságát, reprezentativitását illetően lehetnek is kétségeink).

Az egyértelmű tanulság tehát az, hogy az európai integrációs folyamatba sem gazdaságilag, sem politikailag nem betagozódó államok értékítéletét kizárólag nyilatkozatok és enyhe retorziók szintjén nem lehet kezelni. Magától adódik a felvetés: mi a helyzet a többségi álláspont (halálbüntetés-ellenesség) Európán kívüli képviseletével? Ha a belorusz relációban felmerülő gazdasági és politikai megfontolásokat kumuláljuk, akkor érthető, miért is elképzelhetetlen a nyílt szembeszállás a nagyságrendekkel befolyásosabb Egyesült Államokkal vagy éppen Kínával. Az emberi jogok érdekében történő közösségi fellépés tehát egy igen fontos és folyamatosan fejlesztendő terület, ugyanakkor a változást vélhetően az uniós retorikától önmagában nem, csak a halálbüntetés-párti rezsimek irányváltásától remélhetjük.

Hámori Viktor

Viktor a DiploMaci blog állandó vendégszerzője. Szakterülete a poszt-szovjet térség, azon belül kiemelten Fehéroroszország külpolitikája. Alap- és mesterdiplomáját egyaránt a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán szerezte. Korábban dolgozott egy nem kormányzati szervnek Boszniában, jelenleg egy nemzetközi tanácsadó cég munkatársa.

Ritkán vannak olyan világpolitikai események, amelyek nem valahol tőlünk messze, hanem konkrétan a szomszédunkban zajlanak. A jelenlegi ukrán helyzet azonban éppen ilyen. A Diplomaci legfrissebb cikkében ezért Anton Sehovcsov írását közöljük, akinek első kézből van rálátása a kijevi tüntetésekre, a tüntetőket mozgató erőkre és érzésekre, valamint az ukrán belpolitikára. Anton írásának megjelentetésével célunk, mint minden egyéb cikkünkkel, hogy tartalmukkal segítsük olvasóinkat abban, hogy megértsék a minket körülölelő világot és benne Magyarország helyzetét.

Két héttel a Tengelyhatalmak hivatalos veresége, 1945. május 8-a előtt az osztrák politikai elit elfogadott egy ún. Függetlenségi Nyilatkozatot (Unabhängigkeitserklärung). Ennek ellenére Ausztria nem lett független 1945-ben; a nyilatkozat mindössze Ausztria elszakadását mondta ki a náci Németországtól. Ráadásul ez azért sem jelenthetett függetlenséget, mivel a szövetségesek (szovjetek, britek, franciák és az amerikaiak) egészen 1955-ig Ausztriában állomásoztak. Abban az évben azonban az osztrák politikai elit és a megszálló erők aláírták az Osztrák Államszerződést (Österreichische Staatsvertrag), amely újrateremtett egy szabad, demokratikus és szuverén államot, ezzel lezárva a megszállást. Ausztria tehát csak 1955-ben – egy évtizeddel a függetlenség formális kinyilvánítása után – vált valóban szabaddá.

A függetlenségi törvény elfogadásának automatizmusa, amelyet 1991-ben, a Szovjetunió békés összeomlása után fogadtak el, időzített bombaként ketyegett Ukrajna tényleges függetlenségére és szabadságára nézve. Az országot ugyanis még évtizedekkel a függetlenség formális kimondása után is megszállva tartották. De nem valamiféle külsős, „szövetséges” hatalmak, hanem a saját politikai – vagy jobban mondva üzleti – elitje, akik korábban jól teljesítettek, és emiatt remekül érezték magukat a régi időkben. Olyanok, akik úgy gondolták, hogy számukra és üzleti ügyeik számára, sokkal előnyösebb környezetet nyújthat egy formálisan szabad Ukrajna, mint egy szovjet Ukrajna. A politológusok teljességgel paradoxnak is tartották, hogy az 1990-es években a poszt-szovjet kelet-európai ország mentes maradt minden komolyabb konfliktustól. Természetesen, ahogy mára ez egyre világosabban látszik, valójában ez a helyzet nem volt paradox, mivel poszt-szovjet Ukrajna egy alaktalan és fásult társadalom volt. Ukrajna állami „függetlensége” ugyanis egyszer csak megvalósult, azt nem egy nép által kezdeményezett küzdelem eredményezte.

("A szabadság hangjai - Kijev, Ukrajna, 2013. december", f: www.activistpost.com)

Így közel egy évtized kellett ahhoz, hogy az ukrán emberek végre elkezdjenek tüntetni az uralkodó eliteket behálózó politikai korrupció ellen, ám még ehhez is arra volt szükség, hogy a neves újságíró, Heorhij Gongadze elrablása és meggyilkolása a hiteles bizonyítékok alapján az akkori elnökhöz, Leonyid Kucsmához legyen köthető. Bár a 2000-2001-es „Ukrajna Kucsma nélkül” kampányt a rendőrség brutálisan szétverte, kimerítve ezzel az államszintű terrorizmus fogalmát, sokan úgy gondolják, hogy ez alapozta meg a későbbi „Narancsos Forradalom” kirobbanását.   

A 2004-es „Narancsos Forradalom” nem forradalom volt, hanem egy sikeres tömegtüntetés egy elcsalt választással szemben. De ezt az ukránok idealizálták, majd túl nagy bizodalmat helyeztek az akkori elnökbe, Viktor Juscsenkóba, aki végül belebukott ígéreteinek nem teljesítésébe. A „narancsos” koalíció belső konfliktusai szintén hozzájárultak a „forradalom” bukásához, miután ezek a törésvonalak a békés, már-már karneváli „Narancsos Forradalomban” nem törtek felszínre. Juscsenko bukása azonban nem csak a jelenlegi elnök, Viktor Janukovics győzelméhez járult hozzá, hanem rendkívül negatívan érintette az ukránok hajlandóságát, hogy fellépjenek bármilyen politikai ügy érdekében. Az ellenzék persze szervezett felvonulásokat, találkozókat és tüntetéseket, de mögöttük már nem állt valós választói támogatottság. Úgy tűnt, hogy a társadalom visszavonult; sokan a belső emigrációt választották, vagy elhagyták az országot.

A társadalmon belüli elégedetlenség bár azóta növekedett, a „Narancsos Forradalom” után kilenc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ukránok ismét mobilizálódjanak. A jelenlegi tüntetéssorozat, a Euromaidan, pár ezer ember utcára vonulásával kezdődött néhány ukrán városban és különösen Kijevben, hogy tiltakozzanak Janukovics azon döntése ellen, hogy az EU és Ukrajna között kötendő társulási megállapodás folyamata leállításra került. A tüntetések nagysága folyamatosan nőtt, de a vilniusi Keleti Partnerségi csúcstalálkozó után, ahol az előzetes tervek szerint aláírásra került volna a megállapodás, az emberek elkeseredetté váltak, miközben az ellenzéknek láthatóan fogalma sem volt arról, hogy mit kellene tennie. Janukovics azonban ekkor súlyos hibát vétett, amely mindent megváltoztatott.    

November 30-án kora reggel a Berkut speciális rendőri egység a kijevi Függetlenség téren (Maidan Nezalezhnosti) az ott összegyűlt békés tömeget erőszakosan oszlatni kezdte. A rendőrség hagyta, hogy vér folyjon, és a brutális fellépésről készült felvételek megdöbbentették az ukránokat. Milliók érezték úgy, hogy november 30-án egy másik ország virradt rájuk, és közel fél millióan Kijev különböző tereire vonultak – mérgesen, felháborodva és undorodva.

("Mindenre elszántan", f: www.guardian.com)

A történet azóta hol fekete, hol fehér. A társadalom úgy vélte, hogy a hatalom átlépett egy olyan vonalat, ami után a polgárok nem engedhetik meg magunknak a visszavonulást. Ez pedig már nem csak Ukrajna európai integrációjáról szól. Az ukránok végre rájöttek, hogy hazájuk eddig nem volt igazán szabad, és hogy a függetlenségi törvény nem volt más, mint papírhulladék. Ekkor alakult át a Euromaidan ukrán forradalommá.

Mielőtt azonban megvizsgálnák a jelenlegi helyzetből kivezető utakat, érdemes megértenünk, hogy mi is pontosan az ukrán forradalom. A rengeteg hang közül – melyek egyszerre idealisztikusak és romantikusak, őszinték és nyíltak – igyekszem most a legerősebbek közül néhányat bemutatni.

- Az ukrán forradalom egy demokratikus forradalom a nepotizmussal átitatott és autoriter, Viktor Janukovics és Mikola Azarov fémjelezte kormánnyal szemben.

- Ez egy tüntetés a kormány EU-politikájával szemben, és egy kiáltás Janukovics terve ellen, ami egy Oroszországgal közös vámunióba akarja kényszeríteni Ukrajnát.

- Ez egy diákforradalom a kormánnyal szemben, amely el akarja venni a fiatalok álmait és vágyait. De ez egyben egy szülői forradalom is egy kormány ellen, amely el akarja lopni gyermekeik jövőjét.

- Ez egy lázadás a rendőrség ellen, amely megveri, megkínozza, megerőszakolja és meggyilkolja saját honfitársait.

- Ez a tanult rétegek lázadása a politikai elit öntelt tudatlanságával szemben.

- Ez egy nemzeti felkelés Oroszország kártékony befolyása ellen, amely Ukrajnát sújtja. De ez egy nemzeti felkelés is a Kremlin imperializmusával szemben.

- Ez a független vállalkozások és vállalkozók forradalma Janukovics elnök üzleti “családja” és az oligarchák mindenható falánkságával szemben.

- Ez egy forradalom a folyamatosan fennálló szovjetérzés ellen.

- Ez egy forradalom a régi Ukrajnával szemben, egy új Ukrajnáért.

Összefoglalva az ukrán forradalom hangjait: a társadalom tulajdonképpen egy valóban független Ukrajnát és egy európai nemzetet szeretne. Az ukránok megértették, hogy ahhoz, hogy ezt a szabadságot elérjék, teljes egészében fel kell számolniuk a jelenlegi politikai rendszert.

Több százezer tüntető az, amely az ukrán forradalom értelmét és jelentőségét adja. A mostani társadalmi felkelés ereje hihetetlen. Az emberek magukat szervezik meg a helyszíneken és a közösségi médián keresztül; ételt főznek, és forró italt készítenek, ellátnak más tüntetőket meleg ruhával, szállással, orvosi segítséggel és jogi tanáccsal, egyetemi előadásokat olvasnak az utcákon, barikádokat építenek, ügyelnek egymás biztonságára, imádkozásra alkalmas sátrakat állítanak, feltakarítják az elfoglalt közterületeket. Lényegében a horizontális szerveződés és vezető nélküli ellenállás tökéletes példáját mutatják meg a hatalmat birtokló elitnek.   

Az egyik oka annak, hogy a civil társadalom most ilyen erős, a „Narancsos Forradalom” tanulságából fakad. Az emberek ugyanis rájöttek arra, hogy nem szabad túlzottan politikusokra hagyatkozni, nem szabad bennük túlzottan megbízni, mint egykor Viktor Juscsenkóban, aki cserbenhagyta őket. Ma a pro-európai ukrán civil társadalom az, amelyik erőt ad a politikai ellenzéknek – ha a civilek nem lennének, semmilyen befolyásuk nem lenne az ukrán belpolitikában. A politikai ellenzék, amelyet a tüntetéseken három parlamenti párt (UDAR, Batykivscsina, Szvoboda) képvisel, ezért köteles elfogadni a civil társadalom követeléseit Ukrajna „újraindításáról”, és ehhez köteles egy nagyon világos tervet biztosítani a társadalom számára.  

Egy megbékélő megállapodás az ellenzék és a jelenlegi politikai elit között nem elégítené ki az ukrán civil társadalmat, és ha ez a civil társadalom felismeri, hogy az ellenzék a több százezer tüntetőt kizárólag egyezkedésre használja, akkor visszavonja támogatását. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a Kijev Nemzetközi Szociológiai Intézet által készített legfrissebb közvélemény-kutatás szerint a tüntetők mindössze 5,4 százalékát mobilizálta az ellenzék; a többieket a saját lelkiismeretük hajtja. Ennek ellenére, ha a pro-európai ellenzék mégis hajlandó lenne esélyt adni az ellenzéknek egy előrehozott vagy rendes választáson, a civil társadalomnak szüksége lenne egyértelmű garanciákra Ukrajna „újraindítására” vonatkozóan, valamint arra, hogy a társadalom jelentős része beleszólással rendelkezzen Ukrajna újjáépítésébe, miután az ellenzék – előbb vagy utóbb – átveszi a hatalmat.

Éppen ezért kell, hogy az ellenzék egy koherens és jól meghatározott stratégiát ajánljon, hogy hogyan is képzeli az ukrán állam politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és intellektuális átalakítását. Ugyanis az egyre erősebben öntudatára ébredő társadalom nem csak az elnök nevének megváltoztatásában érdekelt. Eközben az Ukrajna utcáin tartózkodó pro-európai tüntetők nem vesztegetik az idejüket – sem a karrierjüket, egészségüket és életüket – egy politikai messiásért. Ők maguk a messiás, akire vártak az elmúlt húsz évben. Nekik kizárólag egy politikai képviselő kell, aki megérti az üzenetüket, és valóra váltja azokat. 

Anton Sehovcsov

Anton a University College London Szláv és Kelet-Európai Iskolájának PhD-hallgatója, valamit a Northamptoni Egyetem Radikalizmus és Új Média Kutatócsoportjának európai ösztöndíjasa. A cikkben szereplő összes megállapítás és következtetés Anton sajátja.

A cikk eredetileg angolul került megírásra, hivatalos megjelenése hamarosan várható. A fordítás során sem az írás tartalmán, sem pedig tagolásán nem változtattunk.

A Keleti Nyitás politikája (korábban erről itt írtunk) Magyarország válasza mindarra a világpolitikában, világgazdaságban lezajló folyamatra, amelyet a nemzetközi közösség egyre világosabban tapasztalhat. A doktrína nem egy bizonyos országgal történő kapcsolatfelvételt céloz meg, hanem több, eddig fel nem ismert potenciállal bíró állammal történő stratégiai szövetségek kiépítését jelenti. Azon országok felé irányuló politikai, gazdasági nyitás, amelyek a világgazdasági válságban is meg tudták őrizni stabilitásukat, gazdaságuk bővülni tudott.

Az elmúlt években a nagyhatalmi egyensúly fokozatosan Kína felé billent, az ország gazdasága dübörög, Peking egyre határozottabban alakítja a játékszabályokat a világpolitika színpadán. A magyar kormány felismerte a Kínával történő együttműködés fontosságát, majd a Keleti Nyitással karöltve meghirdette a kettős együttműködés politikáját, melynek lényege, hogy miközben az ország erőfeszítéseket tesz a nyugat-európai szövetségi rendszer, az Európai Unióval történő együttműködés fenntartása érdekében, végig kell vinnie Kínával, mint egyik fő ázsiai partnerével, stratégiai szövetségesével a keleti nyitás politikáját. 2010-ben Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy „miért állnánk egy lábon, ha két lábunk van”. Annak ellenére, hogy nyugati zászló alatt hajózunk, keleti szél fúj a világgazdaságban, amely könnyen feldönti a gyenge, kapcsolatait nem diverzifikáló államokat. Kijelentése óta lassan, de biztosan épül a kormány keleti bázisa, melynek egyik kiemelten fontos vetülete a kínai-magyar reláció. Magyarország hongkongi főkonzulátusának újranyitása, a pekingi Magyar Kereskedőház felavatása, Szijjártó Péter a magyar-kínai kétoldalú kapcsolatok összehangolásáért felelős kormánybiztos közelmúltban történt kínai látogatása során aláírt számos megállapodása – többek között a Huawei Technologies magyar kormánnyal létrejött stratégiai megállapodása, a Wizz Air és a kínai ICBC lízing cége által kötött hitelszerződés, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) létrejövő regionális Konfuciusz Intézet szerződése – mind a Keleti Nyitás sikerességét igazolják. A november végi Kelet-Közép-Európa (KKE)-Kína csúcstalálkozón a Budapest-Belgrád vasútvonal korszerűsítése érdekében kezdődött együttműködés pedig mérföldkövet jelent a Kína és a régióhoz tartozó országok sok évtizedre visszanyúló együttműködésében.

("A Keleti Nyitás hangja és arca", f: www.kinaon.com)

A magyar vezetés fontosnak tartja a nyugati világtól való gazdasági függés és kiszolgáltatottság csökkentését, a Kelet felé történő külkereskedelmi forgalom bővítését. Jelenleg az ország exportjának döntő hányada az Európai Unióba irányul, amely egy újabb regionális válság esetén negatív irányba mozdítaná el a magyar gazdaságot. Kína mindamellett, hogy az egyik vezető gazdasági nagyhatalom, világpolitikai befolyása meghatározó, rendelkezik a megfelelő tőkével, továbbá az Európai Unióval szemben kialakított külpolitikai alapelvei között szerepel a más ország belügyeibe történő be nem avatkozás. Mindez csábító a magyar vezetés számára. A Keleti Nyitás politikája egyrészt célozza a hasonlóan kedvező magyar arculat kialakítását Peking szemében, másrészt fel kívánja hívni a figyelmet arra, hogy Magyarország adottságai révén a térség országainak sorából messzemenően kiemelkedve tudja teljesíteni a tranzit ország szerepét, Kelet-Közép-Európa kapujaként elő tudja segíteni a kínai expanziót, a kínai áruk EU-ba történő áramlását.

A Kína felől érkező válaszok pozitív képet mutatnak. A központi vezetés szemében Magyarország hű barátként jelenik meg, a köztudatban máig él, hogy – a többi kelet-közép-európai országgal ellentétben – 1949. október 4-én, szinte rögtön a Kínai Népköztársaság október 1-jei kikiáltása után Magyarország elsők között ismerte el országukat. A jó földrajzi adottságok, a Magyarországon élő kínai bevándorlók, letelepültek magas száma (térségben vezető arány) mellett Kína számára kedvező, hogy Magyarország Európai Uniós tagállam, így a bilaterális kapcsolat elmélyítése révén nagyobb befolyást szerezhet vitás kérdéseinek (antidömping, fegyverembargó fenntartása) pozitív irányba történő terelésében. Ha Kína eredményesen megveti a lábát az EU-ban, az nagyban hozzásegítheti azt a szabadkereskedelmi tárgyalások sikerre vitelében. Magyarország további előnyeit bővíti, hogy a V4 országok közül ide érkezik a legtöbb befektetés, a már jelen levő kínai cégek száma a térséget tekintve is hazánkban a legmagasabb. Kína Magyarországot fontos, megbízható partnernek tartja, elismerve a térségben betöltött rendkívül kedvező szerepét, mely az EU tagság mellett a piaci szerkezet, a társadalmi stabilitás tovább emel. Ezt kifejezvén a KKE országok vezetői közül egyedül Orbán Viktor kapott meghívást hivatalos kínai látogatásra, melynek végső dátuma továbbra is egyeztetés alatt áll.

Véleményem szerint tehát a kormány Keleti Nyitás politikája jó irány, viszont azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a kínai terjeszkedés végpontját nem Magyarország jelenti, hanem az Európai Unió. Fő nyertese pedig Kína. Tranzit országként mi is profitálhatunk, a kínai beruházások növelik a munkahelyek számát, javítják a gazdaságot, emelik Magyarország láthatóságát a világpolitika színpadán. Országunk olyan adottságokkal rendelkezik, amelyekkel a kelet-közép-európai országok többsége nem. Ezt a kínai vezetés is felismerte, rajtunk múlik, hogy kinyitjuk-e kaput, vagy hagyjuk, hogy más államok tegyék meg helyettünk. Azt, ami a birtokunkban van, kontrollálni is jobban tudjuk, mint azt, ami azon kívül helyezkedik el. Merjünk Kína felé tekinteni, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a nyugati világ és az Európai Unió, amelyhez tartozunk, szintén figyelmet, kompromisszumokat kíván. A gazdasági érdekeknek pedig nem szabad felülmúlnia azt, hogy mit képviselünk, és mi jelenti számunkra az erkölcsi értékeket. Mindig tudni kell nemet mondani, és úgy megtalálni az egyensúlyt Kelet és Nyugat között, hogy egyik lábunk se inogjon meg.

Gyuris Klaudia

Klaudia a DiploMaci blog állandó vendégszerzője, szakterülete Kína és a kínai-magyar reláció elemzése. Alapképzését a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetemen szerezte, jelenleg a Shanghai International Studies University nemzetközi kapcsolatok- diplomácia mesterszakán tanul Kínában. A Külügyminisztérium Ázsiai és Csendes-óceáni Főosztályának volt munkatársa.

Miután előző "Pro/Kontra" cikkünk izgalmas párbeszédet eredményezett, úgy gondoltuk, hogy érdemes lehet egy másik, számunkra talán az EU-nál is kézzelfoghatóbb politikai szervezettel foglalkoznunk, a Visegrádi Négyek (V4) együttműködésével. Bár az 1991 óta létező szövetség eddigi szerepéről megoszlanak a vélemények, tény, hogy az elmúlt években ismételt erősödés figyelhető meg az egymással szomszédos közép-európai államok viszonyában. Ettől függetlenül azonban jogosnak érezzük a kérdést: Szükség van-e még a V4-ek együttműködésére? Megint "Pro/Kontra" a DiploMacin!

Pro – Tóth Nándor Tamás

Az elmúlt napokban két esemény is történt, amelyek ugyan önmagukban kisebb jelentőségűek, mégis hűen tükrözik a Visegrádi Négyek (másnéven V4-ek – Lengyelország, Csehország, Magyarország, Szlovákia alkotta kormányközi együttműködés) megerősödését. Egyrészt Németh Lászlóné magyar fejlesztési miniszter bejelentette, hogy megkezdik az észak-déli irányú közlekedés fejlesztését a visegrádi államok között, másrészt a négyek külügyminiszterei közös nyilatkozatban tiltakoztak a brit bevándorlás-politika szigorítása ellen. A tömörülés erejét jelzi az is, hogy a European Voice azt javasolja Ausztriának, csatlakozzon a csoporthoz.

("Barátok közt", f: www.vlada.cz)

Július elsejétől jövő nyárig Magyarország tölti be a V4-ek elnöki tisztségét, ezért némileg most talán többet hallunk a csoportól a médiában, de senki se érezzen bűntudatot, ha esetleg nem tudott volna az elnökségünkről. A magyar sajtó még mindig alig foglalkozik a kormányközi szervezettel, pedig Európa-szerte egyre többet beszélnek az 1991-ben indult kezdeményezésről – ráadásul csupa jót mondanak róla. Pedig a tagok 2004-es EU-csatlakozásakor sokan temették a tömörülést, mondván a célokat, amelyek elérése érdekében létrehozták – a demokratikus átmenet közös koordinálása és a piacgazdaság kiépítése – teljesítették, további közös konzultációkra nincs szükségük a közép-európaiaknak, hiszen immár az unió keretében zajlanak az egyeztetések. Akkoriban azonban még nem tudták, hogy a huszonötök Európájában az alkudozások és tárgyalások során mindennél fontosabbak a stabil, megbízható partnerek. A Visegrádi Négyek fennmaradása azon múlott, hogy az ezredforduló környékén meghozták azokat a reformokat, amelyek intézményesítették a kormányfők és a miniszterek rendszeres találkozását, illetve az elnöki rendszert. A szervezeti változások azt eredményezték, hogy a tagok között tartósabb, mélyebb és szervezettebb kapcsolat alakult ki, amelyek aztán EU keretei között is fennmaradtak.  Így az együttműködés nemcsak kormányzati szinten javult, hanem a civil szférában és kulturális téren is (lásd: Visegrad 4 Filmfest, link). Az intézkedések révén az aktuális kormányoktól és az EU-tól függetlenné, rutinszerűvé alakult az érintkezés.

Egy tanulmány szerint (link) éppen a kapcsolatok szervezettsége miatt a Visegrádi Négyek a legfontosabb unión belüli tömörülés jelenleg, csak a német-francia tengely (az idén éppen ötven éves Elysée-szerződés) mérhető hozzá, amit az is mutat, hogy a két tömb ugyanannyi szavazattal bír a Tanácsban. Az említett írás a V4 ereje elleni legfőbb érvet is megcáfolja, miszerint még mindig ritka a konkrét átszavazás, a saját érdekek háttérbe szorulása egy másik tag előnyére. A tanulmány amellett érvel, hogy az interakció drámai emelkedése a tagok között, a mindennapi egyeztetések, a brüsszeli informális csatornák mind aktívabb közös használata fontosabb az Európai Unióban, mint a konkrét összefogás. Emellett számtalan egyértelmű jel is utal a csoport erősségére: a Visegrádi Házak, mint közös külképviselet megjelenése Vietnámban és a Dél-Afrikai Köztársaságban, a júniusban érkezett japán delegáció, amely már közvetlenül a V4-gyel tárgyalt, vagy a bevezetőben említett észak-déli irányú közlekedés javítási szándéka (a kelet-európai országokban ugyanis hagyományosan a kelet-nyugati fejlesztéseket támogatják). A csoport erejét a leginkább mégis a csatlakozni akarók mind magasabb száma jelzi: Horvátország már azelőtt kopogtatott, mielőtt az EU-ba belépett, Litvánia is egyre jobban közeledne, Ausztria megjelenése (link) pedig tényleg már csak hab a tortán.

("A barátságra", f: www.korkep.sk)

Ellenzők szerint persze mindez csak átmeneti. A kormányköziség miatt ugyanis a visegrádiaknál rengeteget számít a helyi vezetők politikája, márpedig 2013 eleje óta óriási egyetértés mutatkozik kormányfők és államfők között – de ki tudja meddig. Roberto Fico példaképe Orbán Viktor, a magyar miniszterelnök pedig az EU-tól történő távolodás eszközét látja a V4-ben. Donald Tusk lengyel kormányfő is előszeretettel használja a tömböt, hogy mondandójának még nagyobb súlyt adjon, az igazi változást azonban Václáv Klaus távozása jelentette a cseh belpolitikából, aki a V4-et – hasonlóan az EU-hoz – teljesen fölöslegesnek tartotta. Jelenleg tehát minden tagállam abban érdekelt, hogy a tömörülés erős maradjon, ezt mutatja az augusztusi csúcstalálkozó, ahol sikerült olyan közös témát találni, amelyben teljesen egyezik az álláspontjuk (az energiapolitika). A még fennálló ellentétek miatt rövidtávon nem valószínű, hogy bárki is csatlakozna a tömörüléshez, viszont hazánk számára rendkívül pozitív fordulat, hogy megjelentek olyan európai tagállamok, amelyek közvetve a mi kegyeinket keresik.

Kontra – Németh Áron Attila

Legutóbb megjelent Pro/Kontra cikkünkben is nekem jutott a lehetőség, hogy képviseljem a „Kontra” érvrendszert, és ezt most a V4-ek esetében szintúgy nagy kedvel teszem, hiszen ahogy az Európai Unió, úgy a Visegrádi Négyek (Lengyelország, Csehország, Magyarország, Szlovákia) együttműködését sem tartom jónak. Természetesen, amíg az EU esetében a politikai integráció puszta létjogosultságát kérdőjeleztem meg a jelenlegi viszonyok között – ami nincs neki –, addig a V4-gyel nehezebb a helyzetem. Itt nem feltétlenül arra gondolok, hogy a „Pro” érvek bármelyike helyénvaló lenne – mivel meglátásom szerint az EU-hoz hasonlóan egyik sem az –, hanem egyszerűen arról van szó, hogy a Visegrádi Négyek közötti szorosabb politikai kapcsolatot én magam is szükségesnek érzem.

A fentebb elhangzott érvek – amik nekem inkább a hurráoptimizmus jeleit mutatják, mintsem valós tényeket hoznak fel a V4 mellett – azonban nekem mindössze azt támasztják alá, hogy az együttműködés éppen aktívabb időszakát éli, mint korábban, de ennél többet nem. Ezt a nézetemet pedig két oldalról szeretném alátámasztani: 1) V4-ek története, 2) V4-ek külpolitikai és külgazdasági céljai EU-n belül és kívül egyaránt. Az első pontom, amivel bizonyítani szeretném, hogy a mostani „nagyon intenzív” időszak szinte semmit sem jelent, a Visegrádi Négyek múltjában keresendő. A 1991-ben létrejött kormányközi szervezet ugyanis 1993 és 1998 között tulajdonképpen működésképtelen volt (elsősorban Vladimir Meciar jelenléte és tevékenysége nyomán). Aztán 2002-ben, miután az előző Orbán kormány elkezdte feszegetni a Benes-dekrétumok kérdését, egy kis fellendülés után (1998-2002) a szervezet tagjai újfent elhidegültek egymástól. Ez a periódus ráadásul 2002 és 2010 között bőven tartotta magát, vagyis, ekkor megint nem beszélhetünk aktív együttműködésről, hiszen a hazai szocialista kormányok egyébként sem voltak soha túl lelkesek a V4-gyel kapcsolatban. Ehhez külön adalék, hogy a 2002-es koppenhágai Uniós csatlakozási csúcstalálkozón – ahol végül eldőlt, hogy az újonnan csatlakozók milyen feltételekkel léphetnek be az EU-ba és ott az első években mit fognak kapni – dacára annak, hogy minden V4 tagállam fogadkozott, hogy a dán fővárosban kollektíven fognak tárgyalni, hogy mindenki a legjobb feltételekkel állhasson fel az asztaltól, végül nem volt érdemi együttműködés. Ez persze nem meglepő, hiszen hogyan is lehetne összehangolni négy ország érdekeit egy kiélezett helyzetben, ahol az egyik ráadásul akkora, mint a másik három összesen. Az természetesen tény, és elismerem, hogy a fentiek ellenére 2010 óta megint tapasztalható egy fellendülés a visegrádi viszonyrendszerben. Dehogy ez hosszú távú lenne, vagy, hogy messzemenő következtetéseket lenne érdemes belőle levonni, erősen kétlem. Még néhány év, vagy egy új kormány bármelyik másik tagállamban, és véleményem szerint a „nagy” megerősödésnek és egységnek lőttek, mint azt láttuk 1993-ban, vagy 2002-ban.

("Nem a legnagyobb EU-párti politikus", f: www.guardian.com)

Ami a másik érvelési pontomat, a V4-ek külpolitikai és külgazdasági céljait illeti, ott sem kell messzire menni, hogy találjunk példákat arra, hogy világos legyen, hogy a mostani helyzet csupán a kivételek egyike. Elsőnek vegyük a gazdasági érdekeket. Vajon egy olyan ország, mint Szlovákia, amely már eurót használ, ugyanolyan gazdasági érdekekkel rendelkezik az EU-ban, mint mi vagy a lengyelek? Nem valószínű. Következő legyen a Lisszaboni Szerződés (Uniós Alkotmány). A dokumentum megszületése előtt bár a magyarok, csehek, szlovákok relatíve egy álláspontot képviseltek, a lengyelek azonban egyáltalán nem értettek velünk együtt és érdekeiket külön képviselték. Közös Uniós kül- és biztonságpolitika. Lengyelország belépése óta, az EU közös kül- és biztonságpolitikájának elkötelezett híve (lásd: például 2004-es ukrán helyzetre adott gyors reakció vagy az iraki beavatkozásban vállalt szerep), míg hazánkat, amely rendszeresen Európa végéről és a Brüsszel-Moszkva párhuzamról beszél, nehezen lehetne meggyőződéses EU-pártinak titulálni. Horvátország beléptetése. Szlovákia és hazánk végig támogatta és kiállt déli szomszédunk mellett, a lengyelek ezzel szemben inkább Törökország csatlakozását szerették volna elősegíteni. De ha ezeket a kiragadott példákat nem vesszük figyelembe, a 2004-es EU csatlakozás óta akkor is jól látható, hogy a lengyelek, csehek, szlovákok és magyarok politikai-gazdasági érdekei többnyire nem fedik egymást, ezért nem is volt soha, és ezért nem is lesz soha az EU-n belül egy jelentős kormányközi szervezet a V4. Így valószínűbb, hogy helyette inkább egy hullámzóan stabilnak és rendszeresnek nevezhető egyeztetési fórum lesz, ahol a tagországok formálisan és informálisan beszélnek egymással, néha erről-arról megegyeznek nagyvonalakban, de semmivel sem több. A fentiek fényében tehát szerintem a V4 marad pont olyan a jövőben is, mint eddig volt, és bár ez nincs jól, megváltoztatni nem fogja semmi.

Besztercebányán Marián Kotleba győzött, Nagyszombat megyében Berényi József 40%-ot szerzett, Frešo magabiztosan hozta Pozsonyt – Szlovákiában a megyei választások második fordulója is hozott érdekes eseményeket.

Három héttel ezelőtt, előző cikkem megírásakor nem hittem volna, hogy érdemes lesz a szlovákiai megyei választásokkal harmadszor is foglalkozni. Az első forduló eredményei alapján minden eredmény borítékolhatónak tűnt, november 23-án azonban születtek meglepetések. Neonáci megyefőnök Besztercebányán? Magyar előretörés a Nagyszombati kerületben? Lássuk alaposabban az eredményeket!

A két nagy meglepetés közül – szlovákiai magyarság érintettsége okán – Berényi József, a Magyar Közösség Pártja elnökének jó szereplésével kezdem a november 23-i események bemutatását. Az első fordulóban az MKP elnöke egy hajszállal, néhány száz szavazattal lett második kihívói előtt (14339 szavazatot szerzett, szemben a harmadik helyezett Ivan Uhliarikkal – 14284 szavazat, illetve a negyedik Nagy Józseffel – 14174 szavazat). A Híd szinte azonnal felajánlotta támogatását a második fordulóra, amit kis tanakodás – és egy-két oda-vissza történő, kevéssé érthető oldalvágást – követően Berényi és csapata elfogadott. Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy a magyar jelölt több mint a duplájára emelte az általa begyűjtött szavazatok számát (31884), 39,7%-os eredményt érve el. Minek köszönhető ez? Egyfelől minden bizonnyal hatott Robert Fico negatív kampánya: a miniszterelnök arra buzdította a szlovák szavazókat, hogy szlovák jelöltre voksoljanak. Ugyanakkor, mivel a megyében a magyar nemzetiségű lakosság aránya 21 százalékra tehető, a magyar párt(ok) minden bizonnyal jobban mozgósított(ak) a többi riválishoz képest. Az MKP elnöke a választást követően sietett hangsúlyozni, hogy ezzel a szép eredménnyel pártja visszatért a politikai színtérre, és a választók őt magát megbízhatónak tartják. „Már nagyon kellett egy ilyen jó eredmény, hogy igazoljuk a létünket a szlovákiai politikában, és igazoljuk azt, hogy jövőnk is van” – nyilatkozta érezhető megkönnyebbüléssel a hangjában a pártelnök a Hír TV-nek. Mindemellett nem szabad figyelmen kívül hagyni az értékelés során, hogy a részvételi arány mindössze 17,28 százalékos volt, és az MKP-t rendre a parlamenti küszöb (5 százalék) alatt, míg a Híd-Mostot felette mérik a felmérések. Berényinek és pártjának azonban most esélye lehet belekapaszkodni az elért eredménybe, kiváltképp akkor, ha Nagyszombat megyében riválisa, Tibor Mikuš valóban felajánl neki egy alelnöki posztot. „Egy pártnak joga van javaslatot tenni az alelnök személyére, nekem pedig jogomban áll azt elfogadni vagy elutasítani. Berényi a kampány során nagyon tisztességesen viselkedett. Nem látok okot arra, miért ne fogadhatnám el alelnöknek, ha a párt [az MKP] felkér erre” – fogalmazott a nyertes. Öllős László politológus szerint az MKP valódi erejére akkor derül fény, amikor megtörténnek a koalíciókötések a megyei közgyűlésekben, és kiderül, milyen tisztségeket tölthetnek be a párt jelöltjei. Mindenesetre Kassán a Smerrel kötött koalíciós szerződés alapján számíthatnak egy alelnöki tisztségre, ahogy Pozsonyban is szeretnék elérni, hogy Németh Gabriella alelnök maradjon. Nagyszombat megyében a második legnagyobb frakciót adja az MKP, így meglehetősen jó esélyekkel néz a tárgyalások elé. Berényi József szerint a Nyitra megyei eredmények is feljogosítják a pártot egy alelnöki pozíció megszerzésére. Besztercebánya megyében Csúsz Péter megyei alelnök értékelése szerint nem az MKP, hanem a megyefőnök Marián Kotleba szorul majd ellenzékbe. „Huszonhatan a Smer-SD emberei és egy olyan képviselő sincs, aki az ő pártjából lenne, tehát blokkolni tudják a megyei elnök összes javaslatát, ha ehhez van kedvük. Az MKP frakció öttagú, más pártok, - a HZDS, SNS, SDKÚ-DS, NOVA - 1-1 képviselőt juttatott a testületbe, melynek tizenhárom tagja független. Most még nem tudom megmondani, hogy ebben a helyzetben hogyan találjuk meg a helyünket. Ha korrekt lesz a tényleges megyei munka, akkor nem látom azt a problémát, amivel most mindenki riogat bennünket“ – fejtette ki.

("Kotleba rendet tenne", f: www.nol.hu)

Besztercebánya és Marián Kotleba – lássuk, mi állhat a hatalmas meglepetés hátterében, és mi várható a megyében. Az elemzők egyöntetűen úgy látják, hogy elsősorban a kilátástalanság vezette a szavazókat döntésükben: sokan úgy érzik, elsősorban a leszakadó régiókban (a megye déli része, a határ menti gömöri térség súlyos munkanélküliségi mutatókkal rendelkezik – hasonlóképpen a határ innenső oldalán lévő területekhez), hogy senki nem foglalkozik a problémáikkal. A munkanélküliség mellett a romákkal való együttélés nehézségei is növelik a feszültséget – a választók végső elkeseredésükben, és a többi pártnak figyelmeztetésül szavazhattak a szélsőjobboldali Mi Szlovákiánk Néppárt jelöltjére. Emellett többen kiemelik a többi párt kommunikációját – vagy éppen annak hiányát. Robert Fico miniszterelnök – ellentétben Nagyszombat megyével – itt nem tartotta fontosnak a pártja jelöltje melletti kiállást. (Fico egyébként a besztercebányai végeredmény miatt a választást követő sajtótájékoztatóján a jobboldali pártokat tette felelőssé.) Az SDKÚ jelöltje, Ľudovít Kaník smeres riválisát még Kotlebánál is szélsőségesebb személynek igyekezett lefesteni – míg a pozsonyi pártközpont Vladimir Maňka megválasztása mellett szállt síkra. A végeredménnyel kapcsolatban meg kell azonban jegyezni, hogy a választási részvétel – a többi megyéhez hasonlóan – alacsony, mindössze 24 százalék körüli volt. További fontos adalék, hogy Marián Kotlebának egyetlen párttársa jutott be a megyei közgyűlésbe, a 49 képviselőből 24 a Smer tagja, a többi szavazat a jobboldali pártok között oszlik meg. A megyefőnök a közgyűlés nélkül pedig tehetetlen (ez a képviselők politikai felelősségét jelen helyzetben jelentősen megnöveli) – igaz, Kotleba nem is kíván együttműködni közgyűlése tagjaival, hiszen a többi pártot „politikai maffiának” tartja, ezzel együtt bízik abban, hogy jó ötleteit támogatni fogják. Egyébiránt elsődleges teendőjének a szociális biztonság és a közbiztonság megerősítését tartja az új „zsupán”. Hogy Kotleba mindezt hogyan akarja megvalósítani, és megyefőnökként miként fog viselkedni, a jövő fogja megmutatni – múltjából azonban érdemes szemezgetni. Az általa alapított Szlovák Testvériség nevű szervezetet, amely a Tiso-féle fasiszta szlovák államot tartotta példaképének, több ízben szervezett magyar-, roma- és zsidóellenes felvonulásokat. A szervezetet 2005-ben betiltották, két évvel később Kotleba pártot alapított. 2009-ben is pályázott a megyefőnöki posztra, egyik akkori szórólapján a következő üzenettel: "a te bizalmad segítségével (egyebek mellett) biztosan sikerül megszüntetnem nem csak a cigány paraziták igazságtalan kedvezményezését". (A szlovák Legfelsőbb Bíróság idén márciusban úgy ítélte meg, a szöveg nem minősül romaellenesnek.) Tavaly nagy port vert fel Kotlebának az indítványa, miszerint ledózeroltatná a krasznahorkai cigánytelep engedély nélküli házait. A sort hosszan lehetne folytatni, ha valaki egy kis időt szán a témára, különösebb meglepetések nem érhetik régebbi újságcikkeket, híradásokat böngészve.

Marián Kotleba a besztercebányai tisztséget saját bevallása szerint ugródeszkának tekinti. Jó hír: 2012-ben 1,5 százalékot szerzett a parlamenti választásokon a Mi Szlovákiánk Néppárt. Rossz hír: 2016-ig Kotlebának és pártjának sok ideje van megerősödni. Továbbá jövőre köztársasági elnököt, európai parlamenti képviselőket és helyhatósági vezetőket választanak Szlovákiában.

A választások végeredménye a sme.sk honlapján kiválóan vizsgálgatható a szlovák nyelv ismerete nélkül is: http://www.sme.sk/volby-vuc/2013/vysledky/

Abelovszky Tamás

A 2013-as évről szóló januári „esélylatolgató” cikkünkben írtuk, hogy sok más ország mellett idén minden bizonnyal érdemes lesz Mexikóra is figyelni, miután az akkor frissen megválasztott elnök, Enrique Pena Nieto, olyan nagy terveket szövöget, ami nem csak hatalmas győzelmeket, de csúfos kudarcokat is hozhat számára. Bő egy évvel Nieto reformpolitikájának meghirdetése után tehát ismét a burrito és a tequila hazájával foglalkozunk: Hol tartanak a változások? Milyen sikerek és bukások szegélyezték eddig a fiatal politikus útját? Példát mutathat-e Mexikó a világnak?

Enrique Pena Nieto már a megválasztása előtt is hihetetlen népszerűségnek örvendett hazájában. Hiszen személyében adva volt egy olyan hamisítatlan médiapolitikus, aki Latin-Amerikában ritkán kerül tűz közelbe. Az a fiatalság, jó megjelenés, tettrekészség, amit Nieto sugárzott a választások előtt sokakat magával ragadott. Nem is csoda hát, hogy tavaly őt és pártját, az Intézményes Forradalmi Pártot (PRI) magabiztosan választották meg a szavazók, hogy 12 év után (2000-ig bezárólag a PRI – megszakítás nélkül – 71 éven keresztül uralta Mexikót – szerk.) ismét ők vezessék az országot. A választásban ráadásul nem csak az volt meglepő, hogy a PRI újfent hatalomra került – holott a leváltásukkor, mint Mexikó boldogulásának egyik legfőbb kerékkötőjét, egy korrupcióban és önön hatalmában elkényelmesedett pártot tartották számon –, hanem az is, hogy az ún. „Megállapodás Mexikóért” paktum keretében a párt a választások után szövetségre lépett a két legfontosabb ellenzéki párttal. E megállapodás lényege tulajdonképpen az, hogy az ellenzéki pártok támogatásával a PRI olyan reformokat tudjon keresztül vinni a parlamenten, amelyek Mexikó jövőbeli sikerét hivatottak megalapozni és, amelyekre korábban nem volt valós politikai akarat. A frissen megválasztott elnök tehát hatalmas fába vágta a fejszéjét, de pártja, valamint a legnagyobb ellenzéki erők támogatása mellett tavaly év elején komoly bizakodásra volt ok, hogy Nieto-val a változás elérhető. Dehogy sikerrel járt-e az elnök? Eddig úgy tűnik, hogy nem.

("Érdemes háborúra készülni El Presidente", www.en.mercopress.com)

Természetesen fontos kiemelni, hogy a sikerek elmaradása egyelőre nem ér fel kudarccal, hiszen az elnök és a PRI olyan reformok bevezetését tervezte és tervezi, amire mostanában nem csak Mexikóban, de a világon is kevés példa akadt, ergo ezek eléréséhez nem elég egy év. Nieto ugyanis nem kisebbet akar, mint gyökeresen felforgatni a fennálló rendszert. Szét akarja zúzni a szerinte államát gúzsba kötő gazdasági és politikai érdekcsoportokat, növelni akarja a versenyképességet, meg akarja szüntetni a monopóliumokat, hogy Mexikó ne örökös ígéretként, hanem tényleges gazdasági sikertörténetként álljon a világ előtt. Ehhez a lehetőség még adott, miután a mostani tervek szerint a reformcsomag legfontosabb elemeit december közepéig elfogadják. Így a Kongresszus – minden jel szerint – még az idén jóváhagyja az oktatási- (főbb célok: oktatói szakszervezetek megtörése, oktatói értékelési rendszer bevezetése), telekommunikációs és versenyképességi- (főbb célok: monopóliumok felszámolása, versenyképesség növelése), banki- (főbb célok: hitelezés növelése, KKV-k támogatása), politikai- (főbb cél: újraválasztások lehetőségének engedélyezése – kivéve: elnökök), valamint energetikai (főbb cél: állami olajtársaság monopóliumának részleges felszámolása) reformokat.

Érzésem szerint azonban az igazi próba és a siker igazi mércéje az elnök, pártja és az ellenzék számára jövőre, ezen változások életbelépésével jön el. Lévén, az érintett érdekcsoportok (pl. tanárok) csak 2014-ben fogják magukon érezni, hogy az előbb említett reformoknak milyen valós hatásuk lesz rájuk nézve. Az viszont szinte biztos, hogy Nietonak érdemes háborúra készülnie, mert az egy dolog, hogy a vélhetően elképesztő társadalmi-gazdasági ellenállásba ütköző változások az elnök ellen fordítják majd mostani szövetségeseit (párton belül és kívül egyaránt). De emellett szerintem az is készpénznek vehető, hogy a szakszervezetek és egyéb érdekvédelmi szervezetek, gazdasági monopóliumok nem fognak kisebb sztrájkokkal és gyengébb politikai ellenlobbizással megelégedni, hanem egytől egyig az elnök fejét akarják, mert itt a jövőjük és fennmaradásuk lesz a tét. A következő évben kerülünk tehát csak közelebb ahhoz, hogy eldöntsünk, hogy Nieto és Mexikó vajon sikerrel járt-e a változás útján vagy csúfosan elbukott. Ám addig, amíg ez kiderül, érdemes lesz Mexikóra figyelni.

Németh Áron Attila

Amikor a politika és az erkölcs szavak egymás mellé kerülnek, akkor a választókban rendszerint mocorogni kezd az érzés, hogy itt valami nagyon nincsen rendben. Ha belegondolunk, ez persze nem olyan meglepő, hiszen a politikai korrupciónak, a politikusi pökhendiségnek és a politikusok választók felett állásának jelentős tényirodalma van Magyarországtól Brazíliáig. Ám talán az, hogy Kelet-Közép-Európában vagy Dél-Amerikában van ilyen nem olyan meglepő mint, amikor a nyugati demokráciák egyik mintaállamának nevezett Kanadában ömlik ki a szennyes. Rob Ford következik!

Rob Ford megjelenése, beszédstílusa és tulajdonképpen teljes lénye egy egyszerű kis embert sugároz, függetlenül attól, hogy családja és ő maga is jómódú. 2010-ben valószínűleg ez vezetett oda, hogy a torontóiak elsöprő többsége választotta őt polgármesternek. Természetesen mindenki tudott Ford alkoholproblémáiról, karcos stílusáról, hogy 1999-ben például ittas vezetésen érték vagy, hogy egy 2006-os jéghoki meccsen részegen sértegetett egy közelében ülő párt (amit amúgy először nyilvánosan letagadott, mondván nem is járt azon a mérkőzésen). Az őszinte kis ember stílus tehát akkor bejött a választóknak. Úgy tűnik azonban, hogy 2013 végére Rob Ford elfogyasztotta saját varázsát, mert egyre valószínűtlenebb, hogy mostani botrányából is győztesen kerüljön ki.

("Rob Ford szereti a tejet", f: www.salon.com")

Próbálkozni persze fog és teszi is, dehogy sikerrel jár-e, arra most inkább azt kell mondanunk, hogy szinte biztos, hogy nem. Hiszen amellett, hogy hivatali ideje alatt már nem egyszer derült fény lelkes alkohol fogyasztási kedvére (2012-ben például egy Szt. Patrik napi mulatságon kiütötte egyik munkatársát), a választók manipulációjára való hajlandóságának (rendszeres rádióbeszélgetéseibe ismeretlenül betelefonálva munkatársai hirdették nagyszerűségét), 2013 eleje óta tartotta magát a gyanú, hogy rendszeres kokainfogyasztó. Ezt persze Ford mindvégig tagadta. De miután nyáron elterjedt a pletyka egy videóról, amin minden kétséget kizáróan ő látható, miközben cracket szív, felgyorsultak az események. Bár Ford kezdetben ennek a tényét is tagadta – elismerve amúgy, hogy marijuanat korábban sokat szívott –, miután október végén Toronto város rendőrkapitánya elismerte, hogy ő maga is látott egy videót, aminek a kockái megerősítik a médiában nyáron megjelenteket, Ford kérte a kapitányt, hogy hozzák hivatalosan is nyilvánosságra az anyagot, hogy elmagyarázhassa annak tartalmát a választóknak. De nem Rob Ford-ról beszélnék, ha ez a magyarázat végül nem úgy hangzott volna el, ahogy. Ford ugyanis bár elismerte, hogy fogyasztott cracket, arról, hogy erről miért nem lépett korábban a nyilvánosság elé, egyszerűen azt nyilatkozta, hogy mert a média nem a megfelelő kérdést tette fel neki. Elmondása szerint egész nyáron őt, mint rendszeres crack fogyasztót állította be a média, de ez nem igaz, mivel ő csak egyetlen egyszer szívott ilyen tudatmódosító szert, vagyis, a média nem a megfelelő ok miatt akarta őt felelősségre vonni, tehát nem kell lemondania.

Ford ilyen irányú meggyőződése és erkölcse ráadásul egyelőre szilárdan áll, valóban nem akaródzik lemondania. Úgy tűnik, hogy e döntésén még az sem változtat, hogy november 15-én és 18-án a városi tanács szinte egyhangúan vont meg tőle fontos jogköröket (például a tanácsülések előtti és utáni felszólalás jogát vagy a városi bizottságok vezetőinek kinevezésének jogát), csökkentette polgármesteri költségvetését és közvetlen munkatársainak számát. Sőt, ezen döntések után Ford azt nyilatkozta, hogy a városi tanács eljárása az Öböl-háborút juttatja eszébe és Kuvait megszállását, és igyekszik bíróságra terelni az ügyet, mert visszaakarja szerezni az őt megillető jogokat. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Rob Ford tegnap a CNN-en is megerősítette, hogy 2014-ben újra indulni kíván a torontói polgármesteri választáson. Lírai. Összességében szerintem ez az a pont, amikor kevésbé kimunkáltnak nevezett demokráciák politikusai csettintenek, hogy ekkora király még nálunk sincs, mert ha ezt valaki Kanadában megcsinálja, akkor nincs miről beszélni és igazuk van; mert ezután például mit mondjuk mi, itt Közép-Európában, hogy Ford akár nálunk is indulhatna jövőre. Lehet.

Meglátásom szerint ebben a történetben ugyanis nem csak a crack fogyasztás a fontos, ahogy korábbi ügyekben sem csak egy képviselői feleség bántalmazása, egy csalással szerzett doktori fokozat, egy szándékosan elhallgatott ügynöki múlt vagy egy indokolatlanul és brutálisan szétvert nemzeti ünnep volt a lényeg, hanem az-az attitűd, amit Rob Ford és más képviselők és pártok képviselnek a világban. Mert az persze (legkésőbb) Machiavelli óta tudott, hogy a politika mocskos dolog és nem elsősorban az erkölcsökről szól. Dehogy akkor, amikor nyilvánosan hoz szégyent valaki magára, a pártájára, a városára, a saját közösségre és országára, akkor miért nem evidens valaki számára a lemondás, számomra ez felfoghatatlan. Bár tény, Kanadában legalább talán a városi tanács eléri majd Ford kényszer lemondatását, hogy az igazságszolgáltatás tehesse a dolgát. Ott legalább ebben bízhatnak.

Németh Áron Attila