E hét szerdán már ötödik alkalommal ült össze a két legnagyobb német párt, a magabiztos nyertes Kereszténydemokrata Unió (CDU/CSU) és az elvei mellett eddig hősiesen kitartó Német Szociáldemokrata Párt (SPD) 75 vezető politikusa. A koalíciós tárgyalások során ez alkalommal a környezetvédelem, belpolitika, fogyasztóvédelem és az oktatás kérdései kerültek napirendre. De mikorra várható a koalíciós paktum aláírása?

Ahogy azt egy korábbi cikkünkben megírtuk, a szeptember 22-i választások után számos koalíciós forgatókönyv merült fel Németországban.  A viták, alkuk és kecsegtetés időszaka már a választások éjszakáján megkezdődött, de a mai napig nem zárult le. Az elmúlt hetekben körvonalazódott CDU/CSU – SPD nagykoalíció tárgyalásai során a „két dudás egy csárdában” elv érvényre jutásának következtében még hosszú – és főként rögös – az út a kompromisszum eléréséhez. (Egyes becslések szerint akár jövő januárig is eltarthat az együttműködés alapkövének lerakása, habár a tárgyaló felek karácsonyra ígérték a német nagykoalíció megszületését – szerző.)

(A "nagy" csapat, f: www.bbc.co.uk)

A Die Welt kérdésére, amely az ország egyik vezető napilapja, miszerint ki nyerhet igazán a tárgyalásokon, a kisebbik párt nagy megfontoltsággal, de inkább rossz szájízzel válaszolt. Az SPD képviseletében Ralf Stegner fejtette ki véleményét: „A koalíciós tárgyalásoknak nincsen győztese vagy vesztese, hiszen a legfőbb cél egy állandó, működő szövetség létrehozása. Itt már nem az számít, ki hány százalékot ért el… Én személy szerint – számos szociáldemokrata képviselőtársammal egyetemben – elég szkeptikusan állok a nagykoalícióhoz.” Stegner hozzátette, hogy az SPD elsősorban szavazóinak tett ígéretéhez akar hű maradni. Éppen ezért nem egy könnyű, gördülékeny tárgyalásra készülnek, hanem sokkal inkább egy elhúzódó alkufolyamatra, amelynek végén tiszta lelkiismerettel nézhetnek majd szavazóik szemébe. Frank-Walter Steinmeier, az SPD frakcióvezetője a lipcsei pártértekezleten a nagykoalíció előnyeit hirdette és beszédében elmondta: „Nem félhetünk a felelősségtől és nem riadhatunk meg a kudarctól sem.” Ugyanakkor kihangsúlyozta, hogy pártja meghatározó szerepet kell, hogy játsszon egy mindkét félnek előnyös koalíciós megállapodás megszületésében.

Habár a tárgyalások során 12 fő- és 4 al-munkacsoport dolgozza ki a közös álláspontot a kérdéses területeken, a paktum mégis meglehetősen ambíciómentesen bukdácsol előre. A lassúság, koordinálatlanság és tétlenség miatt a legfőbb vádak eddig az SPD-t érték, ám mára a kritikusok sokkal inkább magát a kancellár asszonyt és pártját vették célba pikírt megjegyzéseikkel. Sokak szerint ugyanis Angela Merkel hozzáállásából hiányzik az eddigi elsöprő dinamizmus: hiányoznak a nagy ötletek, jövő orientált tervek, melyekkel Németország további fejlődését ösztönözné. Talán belenyugodott az eddigi sikerekbe és harmadik kancellári ciklusára elfogytak sikerszomjas tervei? Vagy csak a megfelelő, végső pillanatra vár, hogy ütőkártyáit kiterítve bankot robbantson?

A kritikák másik fő forrását a választást megelőző kampányidőszakban tett ígéretek jelentik. Ugyan minden választó tisztában volt vele, hogy a kereszténydemokrata propaganda sokszor túlzó fogadalmai – főként szociálpolitikai téren –kevéssé egyeztethetőek össze a német államháztartás költségvetésével, most mégis sokakban csalódást kelt szembesülni a valósággal.  Arról nem is beszélve, hogy a CDU/CSU reformprogramját a német szakértői tanács sem támogatja, mivel meglátásuk szerint „a tervezett reformok szinte megsemmisítenék  Németország az elmúlt években megcélzott törekvéseit.”

A tárgyalások során a politikusok csupán egy érvet hagynak figyelmen kívül: a szavazók érveit. Ahogy azt több aktuális közvélemény-kutatás is mutatja, a német választók többsége kezdi elveszíteni a türelmét, és ha adott esetben holnap lenne a választás talán másként döntene, mint azt szeptember végén tette. (Egyes adatok szerint az SPD és a CDU/CSU unió együttesen közel 2%-kal teljesítene rosszabbul, míg az ellenzéki pártok, főként a zöldek és a szélsőbal külön-külön ugyancsak ennyivel több szavazatot érne el – szerző.) Hiába a szeptemberi elsöprő Merkel győzelem, ha az eddig megállíthatatlannak hitt politikusasszony képtelen dűlőre jutni lehetséges jövőbeli koalíciós partnereivel. A bizonytalanság nem tesz jót sem a közhangulatnak, sem Németország megítélésének a világpolitikai porondon.

Összességében a mérleg tehát a megegyezést gátló tényezők esetében mutat túlsúlyt a „fekete – vörös” nagykoalíció csatájában.  Hogy ki kerül ki győztesen, melyik párt programja érvényesülhet döntően a végső – már-már végtelennek tűnő – tárgyalássorozatot lezáró paktum aláírásakor az még a jövő zenéje. Mindenesetre egész Németország és talán Európa érdeke is lenne, ha „az okos engedne”, és gördülékenyen folyhatna a koalíciós tárgyalás.

Szántó Eszter

Alacsony részvétel, jelentős váratlan fordulatok nélkül – így összegezhető tömören a szombati szlovákiai megyei voksolás.

Az összességében 20,11 százalékos részvételi arány mellett első körben elmondható, hogy a kormányzó Smer-SD (Irány-Szociáldemokrácia) párt megyefőnök-jelöltjeit egyedül Nyitra megyében sikerült igazán megszorongatnia a változó összetételben koalíciót kötő jobboldali pártoknak, illetve a Pozsonyi kerület az egyetlen régió, ahol a széles jobboldali-liberális összefogásnak köszönhetően a jelenlegi megyefőnök, Pavol Frešo várja jobb pozícióban a november 23-án esedékes második fordulót.

A részvételi arányok és a kiosztott mandátumok megyénként:

("A tények magukért beszélnek" - f: www.ipravda.sk)

A megyei választásokon hagyományosan alacsony részvétel idén sem változott. A legkevesebben a Trencséni és a Nagyszombati kerületben (17,4, illetve 17,5 százalék), a legtöbben Besztercebánya megyében (24,6%) mentek el voksolni az arra jogosultak a borongós, esős, szomorú időben. Hiba lenne azonban az időjárás számlájára írni a csekély érdeklődést, Robert Fico miniszterelnök sem ezt tette, amikor kijelentette, nem megfelelő a jelenlegi közigazgatási felosztás, az emberek nem tudnak azonosulni a nyolc kerülettel. Ficónak ebben minden bizonnyal teljesen igaza van – az általa elképzelt megoldásról cikkünk második felében szólunk részletesebben.

Trencsén, Zsolna és Eperjes megyében a megyefőnök személye már az első fordulóban eldőlt (a pozíció elnyeréséhez 50 százalék plusz egy szavazat megszerzése szükséges, ellenkező esetben a két legtöbb szavazatot szerző jelölt kerül a két héttel későbbi második fordulóba), mindhárman a Smer képviselői. A Kassai, a Besztercebányai és a Nagyszombati kerületben is akkora az előnye a kormánypárt jelöltjének, hogy kisebb csoda kellene a fordításhoz. A két utóbbi megyében azonban történtek érdekességek. Besztercebányán a második helyet Marian Kotleba, a radikális jobboldali (cigány- és olykor magyarellenes) Mi Szlovákiánk Néppárt szerezte meg, a szavazatok ötödével. Ezzel ugyan nem veszélyezteti Vladimir Maňka második körös győzelmét, de mindenképp komoly figyelmeztetés a szavazók részéről. Ahogy Pavel Haulík szociológus fogalmazott a bumm.sk-nak: "Ez annak a jele, hogy a pártok nem tudják, vagy nem akarják megváltoztatni a viselkedésüket, ami a választók egy jelentős része számára már nem vonzó". Nagyszombat megyében Tibor Mikuš ellenfele az MKP-s Berényi József lesz a második körben, azonban reális esélye nincs a győzelemre a magyar jelöltnek, aki a szavazatok 18,3 százalékát gyűjtötte be szombaton (a magyar pártok szerepléséről részletesebben is szólunk lejjebb).

Valódi verseny november 23-án Nyitra és Pozsony megyében várható a Smer és a jobboldal jelöltje között. Pozsonyban Pavol Frešo valószínűleg megőrzi pozícióját, a szavazatok 48,4%-át szerezte meg a széles jobboldali koalíció jelöltje – ráadásul a közgyűlés is Pozsony „jobboldali bástya” szerepét látszik erősíteni, az egy szem Smer-képviselővel. Ez a helyzet akár próbája is lehet egy későbbi magasabb szintű jobboldali koalíciós együttműködésnek. Nyitra megyében a jelenlegi megyefőnök, Milan Belica 46,9%-ot szerzett, a másodikként továbbjutott Tomáš Galbavý 37,3 százalékával szemben. Itt megfelelő mozgósítással talán át is vehetik a jobboldali pártok a vezetést a második fordulóban – azonban ismerve az ökölszabályt, miszerint a második fordulós részvétel szinte mindig alacsonyabb az első fordulósnál, csodát itt nem érdemes várni.

A mozgósítás elkélne a magyar jelöltnek, Berényi Józsefnek, a Magyar Közösség Pártja elnökének is Nagyszombat megyében. Legfőbb ellenfele, a Híd-Most jelöltje, Nagy József már támogatásáról biztosította a rivális pártelnököt. A második helyért rendkívül szoros volt a küzdelem: Berényi József – 14339 szavazat (18.33%), Ivan Uhliarik – 14284 szavazat (18.26%), Nagy József – 14174 szavazat (18.12%) számokban kifejezve. Külön érdekességként érdemes megemlíteni, hogy a Roma Unió jelöltje, Ravasz József korábban visszalépett a Híd jelöltje javára, mégis kapott 317 szavazatot – azaz akár ezen is múlhatott a két magyar jelölt közötti verseny. Megjegyzendő azonban az is, hogy Berényi József körülbelül 2000 szavazattal kapott többet a magyarlakta területeken, mint Nagy József, azaz a Híd jelöltje körülbelül ugyanennyi (valószínűsíthetően szlovák) szavazattal tudta megközelíteni vetélytársát. Fontos kérdés, hogy vajon a jobboldali szlovák pártok vezetői beállnak-e a második helyet megszerző Berényi mögé, túllépve a nemzetiségi törésvonalon, vagy könnyű prédának hagyják Nagyszombat megyét a Smernek?

A magyar pártok szerepléséről általánosságban elmondható, hogy sikeres volt: az MKP 38, a Híd 17 képviselői helyet szerzett (szemben a 2009-es 40:2 aránnyal), Berényi József második lett a megyefőnök-jelöltek versengésében, így regionális szinten az MKP egyértelműen legyőzte riválisát. Figyelemre méltó azonban, hogy az országos közvélemény-kutatásokban a Híd rendre jobban szerepel, sőt, az MKP-t rendszerint az 5%-os parlamenti küszöb alatt mérik. Ezzel együtt a Magyar Közösség Pártja a magyarok lakta megyékben továbbra is megkerülhetetlen tényező lesz, azonban arról, hogy országosan is meg tud-e erősödni a párt, korai lenne jóslatokba bocsátkozni.

Vajon minek köszönhető az alacsony részvétel, és mit lehet tenni ellene? Amikor Robert Fico megemlítette, a választók nem azonosultak a regionális közigazgatás ezen formájával, igazat szólt. A jelenlegi nyolc megye ugyanis mesterségesen lett létrehozva, semmibe véve a természetes (gazdasági-társadalmi-földrajzi meghatározottságú) régiókat (eltekintve persze attól, hogy a cél a magyarlakta területek szétszabdalása volt), így aztán a lakosság nem tud, és nem is akar azonosulni ezekkel az egységekkel. Ezen felül az átlagember mégoly keveset tud a megye funkcióiról, feladatairól (lásd előző cikkünket), így nem is látja át a szavazás fontosságát. A miniszterelnök válasza erre az, hogy még nagyobb közigazgatási egységeket hozna létre, három régióra és Pozsonyra osztva Szlovákiát. Nem valószínű, hogy ezzel a regionális kötődés erősödne a választók körében, azonban a magyar kisebbség így még hátrányosabb helyzetbe kerülhet. A megyerendszer átalakítását illetően a felvidéki magyarságnak látszólag kedvező, hogy délnyugat-szlovákiai nagy tömbje Nagyszombat, Trencsén és Nyitra megye, valamint Pozsony megye egy részének összevonása révén egy közigazgatási egységbe kerül. A nemzetiségi arányok azonban negatívan változnának megyei szinten: jelenleg a magyarság aránya több mint 30% a Nagyszombati kerületben, a Nyitrai kerületben pedig több mint 20%, azonban a leendő nyugat-szlovákiai kerületben mindössze 16-16% lenne, a nemzetiségi nyelv hivatali használata pedig 20%-os arányhoz kötött – nem is beszélve arról, hogy az érdekképviselet is minden bizonnyal jelentősen meggyengülne.

Valódi megoldást a természetes régiók alapján létrehozott megyék jelenthetnének – legalábbis a magyar nemzetiségű polgárok érdekérvényesítése szempontjából, mert ettől még a részvételi arány egyáltalán nem biztos, hogy számottevően magasabb lenne. A tervezett 3+1-es átalakítást azonban egyedül a Smer belső ellenzéke, azaz a megyékben pozíciókat birtokló párttagok tudják belülről megakadályozni, vagy legalábbis hátráltatni, lévén az ő bőrükre megy majd a vásár.

Egy-két kivétellel összességében tehát elmondható, hogy nagy meglepetések nem születtek: a Smer döntő fölénye ismét bebizonyosodott a fragmentált jobboldallal szemben, az MKP továbbra is erősebb regionális szinten a Hídnál – és mindez a választók ötödének érdeklődésére tarthat számot; Fico pedig újabb érvet találhatott korábban már meglebegtetett közigazgatási reformjának végrehajtásához.

Abelovszky Tamás

A mai nappal visszatér a blog hasábjaira egy sokatok által kedvelt rovatunk, a pro/kontra, aminek a fókuszába most az Európai Unió bővítése kerül. Bár az első kettő, hasonló megközelítésben írt cikkeink a multikulturalizmusról és az Izrael által elfoglalt gázai török flottilláról (linkek: itt, itt, itt és itt) komoly siker lett és jelentős párbeszédet generált több nekünk írt levél formájában, a folytatásra mindezidáig nem került sor. Mostantól azonban vége a hallgatásnak és ismételten írni fogunk egy témáról – két szemszögből, tehát Pro/Kontra, újra a DiploMacin!

Pro – Csepregi Zsolt

Az Európai Unióra gyakran úgy tekintünk, mint egy olyan szervezetre, amely kizárólag a mostani állapotnál csak jobb lehetne. Nem tesz eleget a gazdasági nehézségek ellen, nem eléggé demokratikus, túl nagy a brüsszeli bürokrácia stb. Éppen ezért sokat beszélnek politikusaink arról, hogyan lehetne jobbá tenni az Uniót (majd időnként akár tettekre is sor kerül hosszas egyeztetések végén), de kevés nyilatkozatot hallunk az Európai Unió céljáról. Véleményem szerint az Uniónak három területen kell „missziót” hirdetnie: technológiai haladás és űrverseny, társadalmi és gazdasági forradalom és egy ambiciózus bővítési politikán keresztül elért újraosztása a világszintű nagyhatalmi politikának, ezek közül most az utolsóról lesz szó. Már az is hatalmas eredmény, hogy a mára 28 tagú lett az Unió, így példát mutat a világnak, hogy olyan országok is képesek békében és szoros szövetségben élni egymás mellett, mint Franciaország, Németország és Lengyelország hármasa, azonban mindez elégtelen. Az Európai Unió ambiciózus bővítési céljai és az integráció elmélyítése olyan igazodási pontot jelentene a világ összes államának a XXI. században, amely megakadályozná, hogy újra kétpólusú világ jöjjön létre, vagy visszatérjünk a XIX. század hatalmi egyensúly politikájához. Ezt a bővítést így négy területen fejteném ki röviden: Oroszország, Egyesült Államok, Közel-Kelet és Kína.

"Szerencsésnek kell lenni, hogy az ember bejusson" (forrás: Paresh www.cagle.com)

Oroszországnak jelenleg a legnagyobb gondja a hatalmi manipuláció Ukrajnában és a Kaukázusban. Az egyértelműen kinyilvánított uniós bővítési szándék az orosz játékteret nyesné vissza, egyben egyértelmű demokratikus politikai fejlődési útvonalat adna a volt szovjet tagköztársaságoknak. A jelenlegi bizonytalan brüsszeli ígéretek nem gyakorolnak elegendő nyomást ezen államok politikai elitjére, pontosabban a lakosság nem kérheti számon az Uniós perspektíva elszalasztását vezetőiken. Oroszországnak egy hosszú távú partnerségi keretet kellene felajánlani, kárpótolni gazdasági veszteségeit és biztonsági garanciákat adni arra az esetre, ha legalább nem akadályozza az Unió keleti bővítését.

A Közel-Kelet kapuja Törökország és Izrael és a majdan megszülető Palesztina. Törökországnál láttuk, hogy a brüsszeli ígéretekben való csalódás külön utas török politikát eredményezett, éppen az arab tavasznak nevezett felfordulás idején, így a csatlakozási tárgyalások magabiztos folytatásával újra megfelelő külső ellensúlyokat kell teremteni a török kül- és belpolitikában. Az izraeli-palesztin béke, ahogy azt Netanjahu izraeli miniszterelnök kinyilvánította, kizárólag egy „történelmi kompromisszummal” záródhat mindkét fél részéről. Ezt az Európai Unió egy legalább ugyanakkora „történelmi garanciavállalással” segítheti elő, ahol garantálja a zsidó állam biztonságát és a születendő palesztin állam gazdasági és társadalmi fejlődését. Ugyanilyen politikai útiterv felvázolásával lehetne Marokkót és Tunéziát stabilizálni a demokratikus fejlődés útján, egyben egy társult Unió alá szervezni a közel-keleti és észak-afrikai államokat.

Az Egyesült Államok nyerne a legtöbbet egy önmagáért nagyobb felelősséget vállaló Európával, mivel így nem kellene mindig mindenhol a biztonság végső garantálójának lennie, ahogy manapság is kizárólag azt kérdezzük, miért nem avatkozik be az USA Szíriában? És hol marad a többi kétszáz állam felelőssége? Az Egyesült Államok és az egyesült Európa szövetsége a legfőbb igazodási pont lehetne a világban, amennyiben ezek kiszámítható nemzeti érdekeik mentén politizálnának.

Az Európai Unió államainak be kell látniuk, hogy elmúltak azok az idők, amikor bármiféle jelentős önálló hatalommal rendelkeztek a világban, az európai nemzetállamok világpolitikai súlya a következő évtizedekben pedig tovább fog csökkenni. Ezért szükséges új alapokra helyezni az integrációt, kinyilvánítani (ahogy John F. Kennedy a helyes pályára vezette az Egyesült Államokat 1961-ben a hihetetlenül ambiciózus űrprogramjával) céljainkat és ezek mellé rendelni az eszközöket, amelyek képessé teszik az Uniót az új tagok befogadására, mint például a gazdasági növekedés beindítása. A célok és eszközök megfelelő szétválasztása és kommunikálása új lendületet adna az Európai Uniónak, amely a világtörténelem eddigi legfontosabb politikai vállalkozása, ahol teljes nemzetek döntöttek amellett, hogy innentől kezdve nem külön-külön, nem egymás ellen, hanem együtt, egymást támogatva küzdenek meg a történelem viszontagságaival.

Kontra – Németh Áron

Az én véleményem az Európai Unió további bővítéséről, hogy az EU jelenlegi helyzetét és az eddigi tapasztalatokat elnézve, annak nincsen semmilyen létjogosultsága. Meglátásom szerint, bár ennek több összetevője van, most érdemes csak a három legfontosabb tényezőre fókuszálni, amelyek a következők: 1) Politikai- kontra Gazdasági Unió, 2) demokratikus deficit, 3) korábbi bővítések.

"Lerobbant? Nem gond, toljuk meg mindannyian!" (forrás:zerohedge.com)

Gazdasági értelemben az ún. „Európai Projekt” sikeres. Ezt a tényt elemzések is alátámasztják. A harmonizált vámrendszer, a közös fizetőeszköz, az összefüggő belső piac és megnövekedett belső kereskedelem mind-mind olyan eszközök és eredmény, amely a tagállamok és a csatlakozni kívánó országok számára egyaránt kívánatossá teszik az EU-t. Ezek azonban gazdaságpolitikai és nem vegytiszta politikai kérdéseket vetnek fel, többé-kevésbé ezért működnek. Ezzel szemben, amikor az EU egyes kiemelt tagállamai (pl. Franciaország) és meghatározó politikusai (pl. Jacques Delors) növelni akarják a szervezet politikai befolyását (lásd: EU-szerződések fejlődése) az eredmény: katasztrófa. Részben, mert az EU vezetői képtelenek szinte bármilyen politikai ügyben megegyezni, részben pedig, mert bizonyos tagállamok nemzeti önérzete és szuverenitás iránti vágya (pl. hazánk vagy az Egyesült Királyság) olyan erős, ami jelenleg lehetetlenné teszi a politikai uniót és ezt nem elismerni / látni, hatalmas hiba. Meglátásom szerint tehát a gazdasági unió működőképes és elmélyítése minden tagállam számára üdvös cél. A politikai unió ellenben még az elkövetkező évtizedekben is súlyos tévút, amely gátolja az EU gazdasági fejlődését.

Az EU-s bürokrácia messze földön híres diszfunkcionalitásáról és elszámolhatatlanságáról, elsősorban ebből fakad az EU egyik legnagyobb problémája is, az ún. demokratikus deficit. Az európai polgárok számára az Uniós választások másodrangúak, hiszen nem különösebben ismerik a jelölteket (leszámítva talán az egyes listákon szereplő levitézlett helyi politikusokat, amiből 3-4 mindig van) és nem ismerik a helyi pártok EU-s programját (ez mondjuk nehéz is lenne, hiszen a legtöbb pártnak nincsen ilyen). Így az Uniós szavazások jellemzően protest választások, ahol a mindenkori kormánypárt(ok) rosszul, a mindenkori ellenzék pedig jól szerepel. Erre aztán ráépülnek az EU biztosi szavazások és még inkább, az EU Tanács és Bizottság vezetőjének megválasztása, amely személyek konkrétan semmilyen európai polgárnak vagy tagállamnak nem tartoznak felelősséggel, holott fizetésüket például Uniós adófizetők fedezik. Addig tehát, amíg tagállami szinten az EU-s szavazások érdektelenek lesznek (és azt maguk a helyi pártok sem veszik komolyan), illetve olyan vezetői lesznek a szervezetnek, akik nem tartoznak felelősséggel az Uniós állampolgároknak, addig a további bővítés és az EU bárminemű politikai színezetbe burkolása lehetetlen és kudarcra ítélt.

Érzésem szerint a korábbi bővítések tapasztalata még a fentieknél is világosabbá teszi, hogy a jövőben el kell felejteni a szervezet terjesztését. Elég itt talán Spanyolország, Görögország vagy Bulgária példáját említenem, hogy magunkat most ne vegyem sorba. A spanyolok konkrétan képtelenek voltak évtizedekig megfelelően gazdálkodni, a görögök hazugsággal teljesítették a maastrichti kritériumokat (majd évtizedekig képtelenek voltak megfelelően gazdálkodni), a bolgároknál meg olyan infrastrukturális, jogállami, társadalmi és korrupciós helyzet uralkodik, hogy ahhoz képest mi majdnem Ausztria szintjén állunk – na persze tényleg csak a bolgárokhoz mérten. Ezek a bővítési esetek pedig mind arról tanúskodnak, hogy az EU-ba nem valós érdem, nem valós fejlettségi szint, hanem pusztán politikai döntés alapján lehetett korábban bekerülni, és ezért tartunk ott, ahol, és ezért kell ennek a jövőben – egyszer és mindenkorra – véget vetni.

November 9-én kerületi (megyei) választásokat tartanak északi szomszédunknál, a hivatalos kampányidőszak október 23-án kezdődött, azonban a pártok jóval korábban elkezdték a felkészülést, érdekes mintázatú koalíciókat létrehozva. Kezdjük azonban a száraz tényekkel: Szlovákia nyolc megyéjében összesen 66 jelölt indul a megyefőnöki tisztségekért – ahol nem sikerül első körben megválasztani az „ispánt” az érvényes voksok több mint 50 százalékával, ott a két legtöbb szavazatot szerző jelölt november 23-án ismét megmérkőzik egymással. Ezzel párhuzamosan a megyei közgyűlések tagjait is megválasztják a szavazók.

A megyék összesen 1,14 milliárd eurónyi forrás felett rendelkeznek, döntési kompetenciájuk kiterjed többek között a középiskolai oktatásra, a kórházi ellátásra, a színházak, múzeumok, könyvtárak fenntartására, továbbá döntenek a másod- és harmadrendű utak felújításáról, a helyközi autóbuszjáratok menetrendjéről és a viteldíjakról, illetve befolyásolhatják, mennyi uniós pénz áramlik az egyes megyékbe. A felsorolásból látszik, hogy a megyei önkormányzatoknak – a magyarországi területi közigazgatással ellentétben – komoly befolyásuk van az egyes kerületek életére. Ennek ellenére a 2001 óta négyévente megrendezett megyei választásokon meglehetősen általában alacsony a részvétel. Míg első alkalommal, 2001-ben 21,55 és 34,69 százalék közötti arányban járultak az urnákhoz a polgárok az egyes kerületekben, 2005-ben a legtöbb megyében a választók ötöde sem (!) érezte fontosnak, hogy kifejezze véleményét. 2009-ben 19-27 százalékos részvétel mellett sikerült megválasztani a megyei vezetőket és képviselőket. 2013-ban is a korábbiakhoz hasonlóan alacsony részvétel várható.

A pozsonyi parlamentben a tavalyi választások eredményeképpen a Smer a 150 helyből 83-at megszerzett, vele szemben a többi mandátumon négy párt és 14 független képviselő osztozik. A négy párt a következő, a parlamenti erősorrendet figyelembe véve: KDH (Kereszténydemokrata Mozgalom), OĽANO (Egyszerű Emberek Pártja), Most-Híd, SDKÚ-DS (Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió – Demokrata Párt). A megyei választásokra felállt választási koalíciók azonban helyenként érdekesen keresztülmetszik a parlamenti törésvonalakat, egészen egzotikus párosításokat eredményezve. A sme.sk ábrája a megyefőnök-jelöltek esetében segít áttekinteni a képet:

(forrás:i.sme.sk/cdata/4/69/6953894/zupy-web.jpg)

Négy évvel ezelőtt a nyolcból hét megyefőnöki széket a Smer jelöltje szerzett meg, és most sem számíthatnak sokkal rosszabb eredményekre. Négy megyében önállóan indít jelöltet a kormánypárt, azonban a Smer jelöltjeinek fele más pártok támogatását is élvezi – a legérdekesebb talán a Besztercebányai kerület, ahol a KDH, a Magyar Közösség Pártja (MKP), az SMS (Modern Szlovákia Pártja), a Néppárt, a Zöldpárt és a Demokráciáért Mozgalom is támogatja a jelöltet. A Kassai kerületben ugyanakkor például a két magyar párt sorakozott fel a 2005 óta regnáló jelenlegi elnök, Zdenko Trebuľa mögé. Valódi verseny várhatóan azokban a megyékben alakulhat ki, ahol a kormánypárttal szemben egységesen lép fel az ellenzék, így a Pozsonyi kerületben, ahol Pavol Frešo SDKÚ-elnök, jelenlegi megyefőnök mögé felsorakozott a KDH, a Híd, az MKP, az OKS (Polgári Konzervatív Párt) és a Zöldpárt is. A Nyitrai kerületben az SDKÚ, az SaS (Szabadság és Szolidaritás), a Híd, az MKP, a Nova és az OKS alkalmi koalíciójának támogatottja, Tomáš Galbavý próbálja megszorongatni a jelenlegi megyefőnököt, Milan Belicát.

A Híd és az MKP a hosszadalmas puhatolózások és tárgyalások ellenére nem tudott egységesen megegyezni az összes megyében, illetve járásban az együttműködésről. Többféle megoldást választottak az egyes megyei szervezetek mind a megyefőnök-jelöltek, mind a képviselőjelöltek támogatását illetően. Ez nem csoda, hiszen mindkét párt számára adott a lehetőség, hogy megjelenjen választói előtt-között, illetve hogy felmérje támogatottságát – akár a többi párthoz képest, akár a másik magyar formációval szemben. 2009-ben a Híd mindössze két képviselői helyet szerzett, míg az MKP (akkor még Magyar Koalíció Pártja néven) 40-et. Ne felejtsük azonban el azt sem, hogy a Híd teljesen új pártként indult, gyakorlatilag semmilyen háttere, beágyazottsága nem volt még akkor. Ennek megfelelően idén egészen más támogatottsági arányok alakulhatnak ki, elég kiindulni az országos támogatottsági arányokból is, melyek azt mutatják, hogy a Híd rendszeresen 6,5-7,5 százalék körüli eredményt érne el a választásokon, míg az MKP-t rendre a küszöbhöz közel, de az alatt mérik a közvélemény-kutatók.

A legélesebb küzdelem a Nagyszombati kerületben várható, ahol az MKP elnöke, Berényi József küzd meg az ispáni pozícióért a Híd alelnökével, Nagy Józseffel – persze a széket várhatóan a Smer jelöltje fogja megszerezni. Az öt magyarlakta megyéből kettőben tudott megállapodni a két magyar párt, a legnagyobb verseny Nagyszombat megyében várható a képviselői helyek tekintetében is. A képviselőjelöltek tekintetében az Új Szó infografikája jó támpontot nyújt a tájékozódáshoz:

(forrás: Új Szó; http://ujszo.com)

Amint az látható, azoktól a megyéktől, járásoktól eltekintve, ahol éles verseny várható (értelemszerűen ezek a jobbára magyar többségű járások, azaz a Komáromi, Párkányi, Érsekújvári, Vágsellyei, Nyitrai, Dunaszerdahelyi és Galántai) többnyire sikerült megegyezni arról, hogy az elnyerhető mandátumszámnál kevesebb jelöltet indít mindkét párt, több esélyt adva annak, hogy a magyar szavazatok egy irányba koncentrálódjanak, így magyar képviselők is bekerüljenek a megyei közgyűlésekbe.

A két magyar pártelnök jó eredményeket vár jelöltjeitől: Berényi József a pozícióik megőrzését (Pozsonyban, Nagyszombatban és Kassán az MKP befolyásának megtartása, Nyitrán megerősítése a cél), míg Bugár Béla értelemszerűen jelenlegi két képviselői helyük megsokszorozására számít, kétjegyű számot várva az összesítésnél.

Nagy valószínűséggel ez lesz az utolsó választás, amelyen nyolc megyében szavazhatnak a választók, hiszen a Fico-kormány készül a területi közigazgatás reformjára, 3+1 megye kialakítására – erről bővebben a novemberi választások után írunk a tervek szerint.

Abelovszky Tamás

A hét egyik legnagyobb port kavaró híre az amerikai lehallgató-átjátszási központokról megjelent világtérkép, amit a Wikileaks tett közzé kedden. A helyzetet csak fokozza számunkra, hogy a dokumentum tanúsága szerint Budapesten is működött ilyen, az NSA és a CIA elektronikus lehallgatásra szakosodott egysége. Heti kérdésünk: van-e mindennek valós hírértéke?

A helyzet előzményeinek részletei valószínűleg a Ti figyelmeteket sem kerülték el: az elmúlt hetekben egyre több olyan információt közölt a világsajtó, miszerint az amerikai hírszerzés bizonyíthatóan lehallgatta az Európai Unió vezető politikusait, döntéshozóit. Természetesen azonnal megindult a tiltakozási hullám a kontinensen, válaszként az Egyesült Államok előállt a már közhelyszerű védekezési mondatokkal: mindenki ezt csinálja; sajnálják; az elnök a most felszínre kerülő kirívó példákról nem kapott megfelelő előzetes tájékoztatást. Nem csoda, ha a most esedékes EU-s és transzatlanti találkozók alapvető témájává az adatvédelem és annak továbbfejlesztése vált. Mindezek egyfajta kiterjesztéseként érkezett meg a fent már említett térkép a lehallgatási központok helyszíneiről – nem mintha Európa már ez előtt sem lett volna egységes ezen a téren.

(forrás: dw.de)

Ami kifejezetten meglepő, hogy a magyar Külügyminisztérium nagyon gyorsan reagált a hírre – láttuk már ennek ellenkező példáját is, bár tény, a két szituáció nem összehasonlítható. Martonyi János külügyminiszter szerda délelőtt sajtótájékoztató keretében jelentette ki, hogy aggasztónak tartják a hírszerzési központokról megjelenő híreket, amelyekkel kapcsolatban minél hamarabb magyarázatot várnak az amerikai nagykövetségtől (ez közben meg is érkezett, azonban nem meglepő módon, sok újdonsággal nem szolgált). Nógrádi György, egy a HírTV-nek október 29-én adott interjújában így fogalmaz: „hogy ez (az amerikai lehallgatással kapcsolatos információk – a szerk.) előjön, ez megint nem hír, (…) ha megnézem bármely orosz nagykövetséget, ugyanez van, ha megnézem bármely kínai vagy egyéb nagykövetséget, ugyanez van”. Nehezünkre esne nem igazat adni neki.

Félreértés ne essék, a helyzet komolyságát nem vitatja senki. Amerikai hírszerző szervek oly módon szereztek titkos információkat szerte a világban, és így Magyarországon is, ami például a hazai törvények, de a diplomáciai kapcsolatokról szóló Bécsi Egyezmény szerint is illegálisnak minősül. Emellett nem szabad elmenni tétlenül, az igazi hírérték azonban inkább talán abban van, hogy miképp is tud az EU az ilyen irányú tevékenységek ellen fellépni? Van-e egyáltalán bármilyen opció, ami biztosítani tudja a magáninformációk és esetleges államtitkok védelmét?

Az már biztos, hogy a franciák és a németek közös tárgyalásokat kezdenek az óceánon túli szövetségesükkel, hogy – bár ez elég ambiciózusnak tűnik – még az év vége előtt megállapodás születhessen a titkosszolgálati működési alapelvek rendezéséről. Ehhez az indítványhoz valószínűleg csatlakozni fognak az olaszok is (az USA 2012. december 10. és 2013. január 8. között mintegy 46 millió olaszországi telefonbeszélgetést figyelt meg), de persze a többi EU tagállam, köztük Magyarország szereplése sem kizárt, hiszen látható, hogy ezt mindenki inkább összeurópai szinten szeretné kezelni. Ennek ellenére több mint kérdéses, hogy egy ilyen diplomáciai megoldás milyen tényleges hatással járna a valóságban – a felszínen és sajtós körökben kétségkívül javítana a transzatlanti szövetségesek bizalmi helyzetén, azonban ez mit sem változtat majd azokon a technikai előnyökön, amelyek az Egyesült Államok kihasznált eddig és valószínűleg a további jövőben is ki fog. Egy Unió szintű jogi lépés azonban valószínűleg az előző opciónál nagyobb védelmet nyújthatna tagállamoknak: az Európai Parlament jelenleg is tárgyalja az adatvédelemről szóló új szabályozás tervezetét, amelynek hírhedt 43A jelzésű (vagy saját „nevén” anti-FISA) klauzulája megtiltaná a vállalatoknak, hogy az EU-s polgárok adatait külföldre továbbíthassák. Ez ugye jelentős törést jelentene az eddig a pl. Google-től, Facebook-tól stb. befolyó adathalmazban. A tervezet elfogadásának áhított dátuma jelenleg 2015, azonban nagyon valószínű, hogy a mostani események sokat fognak lendíteni az eddig problémás európai konszenzuson és azon, hogy az anti-FISA klauzula valóban érvényesülhessen, és (a mostani tervezettel szembemenve) ne legyenek majd a jogszabályban azt semmissé tevő kiskapuk.

Mészáros Tamás

Az egész cseh alkotmányos rendszer működőképességét kérdőjelezi meg az október 26-i parlamenti választás eredménye, ugyanis a rendkívül széttagolt törvényhozásban szinte lehetetlenné vált a stabil koalíciókötés. A parlament hét pártja pillanatok belül nyolccá alakul át a legnagyobb tömb várható kettészakadása folytán, így egy olyan, a második helyen végzett, a politikai palettán besorolhatatlan kategóriájú párt lesz a cseh belpolitika legnagyobb ereje, amely fél éve még nem is létezett.

Csak kérdéseket vetett fel a június óta tartó belpolitikai válság lezárást célzó múlt hétvégi cseh alsóházi választások eredménye. Mikor áll fel az új kormány? Mely pártok alkotják a koalíciót? Milyen fokú többséggel kormányozhat a következő miniszterelnök? Kihúzza-e a leendő koalíció a ciklus végéig? A szakértők szerint egyedül az utolsó kérdésre lehet választ adni: nem fogja tudni megtartani a parlamenti többséget az új kormány, bármilyen kombinációban is áll fel a koalíció.

Tovább húzódik tehát a belpolitikai válság Csehországban. A történet még júniusban kezdődött, amikor az akkori miniszterelnök lemondásra kényszerült a kabinetvezetőjének korrupciós botránya miatt. A helyére lépő Jiři Rusnokot már a baloldali, meglehetősen ellentmondásos köztársasági elnök, Miloš Zeman állította az ügyvivő kormány élére. A szakértőinek nevezett kabinet tagjait is az államfő nevezte ki, akik ugyan elvileg párton kívüliek, valójában a köztársasági elnök káderei.

Az ügyvivő-kormány csak tovább mélyítette a politikai válságot. Csehországban ugyanis az alkotmány gyenge elnöki rendszert határoz meg, ugyanakkor nem fogalmaz pontosan az államfői jogköröket illetően, sőt nem ír elő határidőket az ország egyik legfőbb közjogi méltósága számára. A bársonyos forradalom óta ezzel rendre vissza is éltek az eddigi köztársasági elnökök. A január óta pozíciójában lévő, elsőként közvetlenül megválasztott Zeman sem képez kivételt. Az alsóházi képviselők esélyt láttak arra, hogy a prágai sajtóban csak „Földesúrként” emlegetett elnök a ciklus lejártáig, jövő tavaszig hatalmon tartja a Rusnok-kabinetet. Ennek megakadályozása érdekében augusztusban feloszlatta magát a cseh parlament, és itt már muszáj volt az államfőnek kiírnia az új választásokat (noha a végletekig elhúzta azt, és a legkésőbbi hétvégét jelölte ki a szavazásra).

Augusztusban még úgy tűnt, rendkívüli baloldali fölény jellemzi majd a következő országgyűlést. A jobboldali pártok óriási népszerűségvesztést szenvedtek el a 2010-2013-as kormányzás alatt. Különösen a köztársaság két évtizedes fennállása alatt az egyik legnagyobbnak számító ODS sínylette meg korrupciós botrányt. A Karel Schwarzenberg egyszemélyes pártjának tekinthető TOP09 kisebb veszteséget könyvelt el, az előző koalíció harmadik pártja pedig teljesen megszűnt. Visszakerült viszont a parlamentbe a kereszténydemokrata KDU-ČSL. A várakozások dacára végül a baloldali pártok is leszerepeltek. Még a legtöbb szavazatot begyűjtő szociáldemokraták (ČSSD) is a leggyengébb eredményüket érték el a rendszerváltás óta. Az államfő pártját alkotó, magukat az elnök apostolainak tekintő politikusokból álló SPOZ be sem került az alsóházba.

Kik nyertek tehát a választásokon? Hamberger Judit, a Magyar Külügyi Intézet szakértője szerint a protestpártok és Miloš Zeman. Kezdjük az előbbiekkel. Csehországban – hasonlóan a néhány hete Ausztriában tartott választásokhoz – kimagaslóan jó eredményeket értek el azok az a rendszerellenes pártok, amelyek a hagyományos politikai szempontok alapján gyakorlatilag besorolhatatlanok. Rendszeren kívül protestpártnak számít a Csehországban hagyományosan jelen lévő kommunista párt (KSČM), amely a régióban egyedüliként nem esett át megújuláson a rendszerváltás idején. A KSČM a cseh politikai rendszer legstabilabb tagja, rendre 12-18% közötti eredményeket ér el a választásokon, ám mivel a politikai elit még a tárgyalást is elutasítja velük, jelenléte kvázi lehetetlenné teszi egy tisztán baloldali kormány felállását. Ezúttal a történetük második legjobb eredményét érték el a kommunisták, újfent jelentősen megnehezítve a koalíciókötést.

A rendszeren belüli protestpártok egyike kapta a legtöbb szavazatot a választóktól, noha maga a párt fél éve még gyakorlatilag nem is létezett. Most is inkább tekinthető mozgalomnak az ANO (Elégedetlen Civilek Akciója, továbbá az ANO csehül igent jelent), programja is inkább szlogenekből és projektekből állt, nem pedig a társadalom és a gazdaság problémáinak megoldási javaslataiból. Az ANO élén álló, szlovák származású multimilliomos, Andrej Babiš óriási kampánnyal kvázi megvásárolta saját helyét a parlamentben. A párt a rendszer leginstabilabb elemét képezi, egyben maradására gyakorlatilag nincs esély, politikusai – élükön a milliomossal – semmilyen tapasztalattal nem rendelkeznek a kormányzás terén, program híján pedig a koalíciós tárgyalások is reménytelennek tűnnek. „Katasztrófa vált a parlamentből, nincs olyan kombináció, ami alapján össze tudna állni egy kormány ebből a felhozatalból” – hangsúlyozta Hamberger Judit.

A szakértők szerinti másik győztes az államfő, ehhez azonban egy kicsit vissza kell pillantanunk a múltba. Zeman ugyanis 1993-tól 2003-ig a szociáldemokrata párt egyik legfontosabb politikusa és többnyire párttitkára volt, azonban az új évezred első elnökválasztásakor saját pártja fúrta meg jelölését (helyette Václav Klaus lett a köztársasági elnök). Ekkor Zeman bosszút esküdött, kilépett a pártból, minden fórumon azt bizonygatta, hogy tönkreteszi a szociáldemokratákat és több évre kivonult a politikából. Fogadalmát éppen a napokban valósította meg. Az elnök a kampány teljes időszaka alatt hangoztatta, hogy azt kéri fel kormányalakításra, aki a legtöbb preferencia-szavazatot kapja a választóktól (a preferencia-szavazás személyekre adható le, a cseh választási rendszer egyik sajátossága). Az eredmények kihirdetése után derült ki az államfő szándéka: a ČSSD-ben a legtöbb preferenciaszavazatot a párt Zeman-párti vezetője kapta, aki vasárnap este az eredmények miatt lemondásra szólította fel a párt élén álló, Zeman-ellenes Sobotkát.

Azok után tehát, hogy egy rendkívül heterogén, hét pártból álló parlamentet állítottak össze a választók, a legnagyobb tömb már másnap kettészakadt. Így a két legerősebb alakzat a kiszámíthatatlan ANO és a karanténban tartott KSČM maradt. Ilyen feltételek között szinte esély sincs stabil kormány felállítására Prágában, ráadásul a tárgyalások végsőkig történő elhúzása a köztársasági elnök érdeke, akit semmilyen törvény nem köt a felgyorsításra vonatkozóan. A cseh vélemények szerint ez az alkotmányos rendszer teljes csődjét mutatja, és megint bebizonyosodott, Csehországban inkább csak a parlamentáris demokrácia nem működésének vannak hagyományai. Ugyanakkor a rendszer megváltoztatásához összefogásra lenne szükség, ami a jelen helyzetben elképzelhetetlen a politikai elit részéről.

Tóth Nándor Tamás

Az Európában rendkívüli figyelemmel követett német választás árnyékában szeptember végén Ausztriában is parlamenti választásokat tartottak. A nyelvi reláció és az időbeli közelség elkerülhetetlenné teszi az összehasonlítást, amelyet csak fokoz a mindkét ország esetében várható nagykoalíciós felállás.

Kezdjük rögtön a legnagyobb különbséggel: a szélsőjobboldal és a populisták összesen a szavazatok közel 30%-át szerezték meg Ausztriában. A társadalom jobbratolódásának legijesztőbb tünetét mutató adat abból az országból érkezett, ahol rendre a kontinens legalacsonyabb munkanélküliségi adatait mérik, a gazdaság alig érezte meg a válságot és az infláció is lehanyagolható.

(Osztrák választási végeredmény 2013, f: www.wp.xin.at)

A szélsőjobbal idén három párttal képviselte magát a választásokon. A legnagyobb nyertes a mind jobbra tolódó, xenofób és euroszkeptikus Osztrák Szabadságpárt (ÖVP). A 2005 óta párt élén álló Heinz-Christian Strache azért tudott kiváló eredményeket elérni, mert legfőbb konkurenciája, a Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZÖ), Jörg Haider halálával elveszítette karizmatikus vezetőjét, ráadásul korrupciós botrányok is megtépázták a 2008-ban több mint 10%-ot elérő párt hírnevét. A BZÖ kiesett az országgyűlésből, bekerült viszont helyette a Frank Stronach osztrák-kanadai iparmágnás vezette Stronach Párt. Az euró és Európa-ellenes (de nem idegengyűlölő) kirohanásaival nagy népszerűséget elért induló eredménye még így is csalódás, hiszen a korábbi helyhatósági választások és a közvélemény-kutatások alapján jóval több szavazatra számítottak az elemzők és maga Frank Stronach egyaránt.

A szélsőjobbal előretörése egyértelmű jel, az osztrák lakosság mind nagyobb része kevesebb Európát és több populizmust akar. A tendencia kontinens-szerte észlelhető, és ezen nem segítenek a sok esetben cselekvőképtelennek, eredménytelennek mutatkozó európai vezető és a hasonlóképpen inkompetensnek tűnő, Európa-barát kormányok. Ausztriában pont ez a helyzet, ezt tükrözte az idei választás is. Németországhoz hasonlóan a néppárti-szociáldemokrata koalíciót vezető Faymann kormány az európai mércével nézve kifejezetten megnyugtató gazdasági helyzetben nem vállalt fel semmilyen szükséges átalakítást az adók és az oktatás területén. A strukturális reformok elbuktak az ellentétes oldalon álló koalíciópártok vitáin. Ezáltal a második Merkel kormányhoz hasonlóan megint egy olyan kormányt láthattunk, amely csak követni képes az eseményeket. Ez történt tavaly a 27 milliárd eurós megszorító-csomag összeállításakor is.

A szavazatszámlálás után Werner Faymann, a szociáldemokrata párt (SPÖ) és Michael Spindelgagger, a néppárt (ÖVP) vezetője egyaránt hangsúlyozta, a választás eredménye egy komoly jel, nem lehet csakúgy visszatérni a korábbi kormányzási formához. Márpedig szinte biztosan nagykoalíció lesz, igaz, ezt egyre kevésbé hívhatjuk nagynak. A következő ciklusban az SPÖ-ÖVP összesen 99 képviselővel indul a 183 fő parlamentben. Az SPÖ elve kizárja az együttműködést a populista pártokkal, a fennmaradó zöldek és az új indulóként bekerülő liberális, Új Ausztria – Neos együtt is csak 33 képviselővel rendelkezik. Az ÖVP hangsúlyozza, nyitva hagyja az ajtót a FPÖ előtt (2006 és 2008 között közösen kormányoztak), de erre az egyre szélsőségesebbé váló szabadságpártiak miatt kevés az esély.

Az osztrák választásokon az látszódik, hogy a jelenlegi politikai elittel egyre elégedetlenebbek a szavazók – ezt mutatja a nagyszámú érvénytelen szavazat és a csökkenő választási részvétel is –, ezért új, vagy a populizmusban új pártok felé veszik az irányt. Az elégedetlenek, a protestszavazók és a szélső-jobb szimpatizánsok véleményének folyamatos nélkülözése komoly társadalmi feszültséget szülhet még az olyan, látszólag rendben lévő országban is, mint Ausztria. Jövő hónapban várható a koalíciós tárgyalások lezárása. Az új kormánnyal kapcsolatban csak annyi biztos, hogy rendkívül komoly feladatok állnak előtte.

Tóth Nándor Tamás

Az elmúlt két hétben elsősorban a kenyai vérengzés miatt hallottunk sokat Afrikáról. Az elkövetkező hónapokban azonban könnyen előfordulhat, hogy az amerikai különleges alakulatok tevékenysége miatt fogunk. Az USA speciális egységei ugyanis a napokban két afrikai országban is lecsaptak annak érdekében, hogy jól ismert terroristákat fogjanak el. Új hadviselési stratégia veszi kezdetét vagy csak látványos kivételek adódtak?

Kenya

Szeptember 21-én délelőtt terroristák tucatjai szállták meg a Nairobi központjában található Westgate bevásárlóközpontot, géppisztolyokkal és kézi gránátok bevetésével közel 100 ember halálát okozva. Ilyen magas arányú halálos áldozattal járó terrorcselekmény elkövetésére a ’98-as robbantások óta nem volt példa Afrikában.  

Az akciót az al-Sabab, az al-Kaida észak-afrikai milicista csoportja vállalta magára. A támadás célja egyrészt a kenyai kormányra történő nyomásgyakorlás volt, hogy az végleg vonja ki a Szomáliában állomásozó csapatait (az al-Sabab az elmúlt időszakban rendkívüli terület és hatalom veszteséget szenvedett el Szomáliában; korábban ellenőrzése alá tartozott az ország jelentős része, a fővárost is beleértve – szerk.). A terrorcselekmény másrészt presztízsértékkel bír dzsihádista körökben, amivel nagyobb tisztelet és hitelesség kivívását, továbbá nagyobb támogatási összegeket lehet elérni. A SITE Monitoring Service híradása szerint számos szélsőséges internetes fórumon éltették az eseményeket.

("al-Sabab: Felkészültek a harcra", f: www.ap.com)

Líbia

Vasárnapra virradóan az Egyesült Államok hadseregének egyik különleges alakulata (Delta Force – szerk.) sikeres katonai akciót hajtott végre Tripoliban, Líbiában. Elfogták Nazih Abdul-Hamed al-Ruqait, avagy más néven Abu Anas al-Libi-t, akit az 1998-as kenyai és tanzániai amerikai követségek ellen elkövetett robbantások tervezésében való részvétellel és az al-Kaidával való együttműködéssel vádolnak. Al-Libit jelenleg az amerikai haditengerészet U.S.S. San Marino nevű hajóján tartják fogva.

A hajó diplomáciai és jogi problémák elkerülése végett nemzetközi vizeken állomásozik a kihallgatás ideje alatt, amit az FBI, a CIA és a DIA ( Defence Intelligence Agency) csapata közösen végez. A kihallgatás az Obama elnök 2009-es határozata nyomán kibocsátott kézikönyv szerint folyhat. A kézikönyv a Genfi-egyezményeknek megfelelően tiltja a kínzást, a kegyetlen, embertelen és a megalázó bánásmódot. Korábban a terrorizmussal / al-Kaidával kapcsolatban álló foglyokat Guantanamoba szállították, mára ez az opció nem áll fenn, mivel az Obama adminisztráció maximalizálta a börtönben tartható foglyok számát a jelenlegiben miután a létesítmény bezárása a kongresszus vétója miatt nem valósulhatott meg.

Szomália

A fenti eseményekkel nagyjából egy időben az amerikai Haditengerészet SEAL egysége (az amerikai haderő speciális akciók végrehajtására kiképzett csoportja, akik megölték például Osama bin Ladent-t is – szerk.), Szomália partjainál, Baraawe városában egy másik akciót hajtott végre, amelynek célja Ahmed Godane, az al-Sabab vezetőjének elfogása lett volna. Az akció során az amerikai katonák heves tűzharcba keveredtek a Sabab milicistáival és vissza kellett vonulniuk, így az akció meghiúsult, hiszen az akció lényege éppen a célszemély életben történő elfogása lett volna, és amint nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem fog megvalósulni, a visszavonulás mellett döntöttek.

Visszhang

A líbiai vezetés kifogást emelt és magyarázatot vár az Egyesült Államoktól, az általa emberrablásnak minősített, hétvégi történések után.

Szomália külügyminisztere és egyben miniszterelnök helyettese, Fawzia Jusuf Adam szerint a vasárnap reggeli akcióban ugyan az al-Sabab az al-Kaidával együttesen meg tudta állítani a SEAL alakulat akcióját, ennek ellenére a terrorista szervezetek erői jelentősen visszaszorultak és meggyengültek az országban. Korábban ellenőrzésük alatt tudták tartani az ország jelentősebb területeit, beleértve a fővárost, Mogadishut. Mára azonban már csak az ország egy kisebb részén van jelen az egyébiránt heves belső viszályok szabdalta szervezet. A miniszter asszony, Líbiával ellentétben üdvözölte az amerikai akciót, és azt mondta, hogy az al-Kaida/al-Sabab globális, közös ellenség, ami ellen összefogással lehet és kell harcolni.

Az Egyesült Államok védelmi minisztere, Chuck Hagel, nyilatkozatában kifejtette, hogy az USA továbbra is nyomás alatt tartja a népét és érdekeit fenyegető terrorista csoportokat, és szükség esetén, a törvényeinek és értékeinek megfelelően, akár közvetlen csapással is fellép ellenük.

Daniel Benjamin, korábbi terror-elhárítási koordinátor osztozik a szomáliai miniszter asszony véleményén az al-Sabab gyengülő szomáliai és észak-afrikai befolyását illetően. Ugyanakkor, elmondása szerint, nem szabad alábecsülni a kenyai események súlyát, és a tényt, hogy képesek voltak egy a ’98-as robbantások óta nem látott halálos áldozattal járó terrorcselekmény elkövetésére. Hozzátette, hogy a hétvégi események felvetik az amerikai hadviselésben végbemenő stratégiai elmozdulás kérdését is. Az elmúlt években ugyanis bár egyre nagyobb hangsúlyt kapott az ún. drón-központú hadviselés, most ez mégis áttevődni látszik az emberi jelenlétet igénylő, szárazföldi hadviselésre. A biztonságpolitikai szakértő elmondása alapján a váltásnak az egyik legfontosabb oka, hogy a titkosszolgálat nagyon fontos információkhoz juthat az ilyen jellegű akciókban elfogottaktól.

László Zsófi

Amíg a hazai média mérsékelt, addig a nemzetközi sajtó lázás érdeklődéssel követi az amerikai állam „leállását”. Természetesen ez az úgynevezett leállás nem teljes körű és nem is örökre szól, de azért mindenképpen érdekes, hiszen nem minden elnöki ciklusban történik hasonló. A legutóbbira például még a Clinton-adminisztráció idején, közel 20 éve, 1996-ban volt példa.

Hétfőn reggel Barack Obama amerikai elnök nem először szembesült azzal a ténnyel, hogy ha nem jut aznap egyezségre a Kongresszusban többséggel rendelkező republikánusokkal, akkor másnap az állami gépezet lényegében megáll, miután az ország egyszerűen fizetésképtelenné válik. Bár sokan – elsősorban talán a múlt tapasztalataira hagyatkozva – úgy gondolták, hogy az ellenzék végül majd úgyis beadja a derekát és elkerülhető lesz a demokraták és néhány mérsékelt republikánus által rémálom forgatókönyvként aposztrofált leállás. Tévedtek. A republikánusok most nem engedtek a nyomásnak, pontosabban engedtek volna, de az új költségvetés megszavazását részben az Obamacare gúnynévre hallgató egészségügyi reform bevezetésének elhalasztásához kötötték, amit a demokraták természetesen élből elutasítottak. Amerika tehát tegnapelőtt fizetésképtelenné vált, a kormányzati intézmények egy része leállt, amit újabbak leállása követhet, amennyiben nem lesz gyors megoldás, de elnézve a jobboldalt, nem lesz. A DiploMaci összefoglalója következik arról, hogy mit is jelent ez az ún. „leállás”, röviden-tömören, pontokba szedve:

1)      Miért állt le tegnapelőtt több amerikai állami intézmény?

Azért állt le, mert az állami intézmények finanszírozásáról, évről évre, a Kongresszusnak és a Szenátusnak közösen kell döntenie. Előbbit azonban a republikánusok, utóbbit pedig a demokraták uralják, és a kettőjük együttműködése finoman szólva sem ideális. Persze soha sem volt az, de az elmúlt években kifejezetten ellenségessé vált a két nagy párt viszonya egymással. Ezért, amikor a republikánusok bejelentették, hogy az Obamacare halasztását kérik a demokratáktól, cserébe az új finanszírozás megszavazásáért, világos volt, hogy patthelyzet és állami leállás következik. Bejött.

("Gyűlnek a viharfelhők", f: www.reason.com)

2)      Mi történik az ezekben az intézményekben dolgozókkal? Elveszítik a munkájukat?

Elveszíteni nem veszítik, de az ilyen leállásokat kontrolláló jogszabályok és rendelkezések előzetesen létfontosságú és nem létfontosságú feladatokat ellátó dolgozókra bontja a kormányzati alkalmazottakat. Ezek közül a létfontosságúaknak dolgozni kell (részben fizetés nélkül!), míg a nem létfontosságúaknak határozatlan időre otthon kell maradniuk.

3)      Hány embert érint / nem érint ez a folyamat?

A civil alkalmazottak közül nagyjából 1,3 milliót, további kb. 500 ezer postai dolgozót, illetve a katonaságot és a független intézmények munkatársait a leállás nem érinti. Jelen állás szerint tehát ez az egész kb. 800 ezer kormányzati alkalmazottat érint.

4)      Van ennek a leállásnak gazdasági hatása? Ha igen, mennyire negatív?

A főváros durván 200 millió dollárt veszít minden egyes leállással töltött nappal. Az amerikai gazdaság pedig közel 0,5 százalékot veszít 2013 4-ik negyedéves növekedéséből; feltéve persze, ha nem lesz hosszabb a leállás egy-két hétnél, mert ha igen, akkor még súlyosabb lehet a hatás.

5)      Máskor is voltak hasonló leállások? Meddig tarthat ez?

1976 óta összesen 17 kormányzati leállás volt, amik közül a leghosszabb a ’95-96-os volt, amely 21 napig tartott, de, hogy előreláthatólag a mostani leállás meddig fog tartani, azt nehéz megjósolni. Mindenesetre elnézve a republikánusok hozzáállását, nem pár napig.

+ E cikk alapjául a Washington Post hasonló témában közreadott összefoglalója szolgált.

Németh Áron Attila

Gyengülő kormány és fokozódó társadalmi elégedetlenség jellemzi az idei ősz lengyel belpolitikáját. A konzervatív-liberális kormányt jobbról és balról egyaránt komoly támadások érik, ráadásul a gazdaság idei gyenge teljesítménye a párt korábbi szavazóit is eltántorítani látszik Donald Tusk támogatásától.

Egyre biztosabbá válik Lengyelországban, hogy a Donald Tusk vezette kormány nem lesz képes kitölteni hivatali idejét (a teljes ciklus elvben 2015-ig tart – szerző). A Polgári Platform (PO) és a Lengyel Néppárt (PSL) koalíciójából álló kabinetre rendkívül komoly nyomás nehezedik több oldalról, és a jelek szerint a növekvő problémákat egyre kevésbé képes kezelni az ország jelenlegi vezetése. A koalícióval szembeni elégedetlenség szeptemberben óriási mértéket öltött, és az utcára vitte az embereket. A lengyel történelemben már egyszer sorsfordító szerepet betöltött, politikától független Szolidaritás szakszervezeti mozgalom a munka törvénykönyvének módosítása, annak egyes rendelkezései miatt szervezte meg a szeptember 7-11. között zajló sztrájkot. A Wladyslaw Kosiniak-Kamysz munkaügyi miniszter lemondását is követelő tömeg számára leginkább a nyugdíjkorhatár 67 évre történő emelése, a nyolc órás munkanap eltörlése és a minimálbér csökkentése a leginkább elfogadhatatlan. A több mint százezer szakszervezeti tag részvételével zajló tüntetéseket a lakosság 59%-a is támogatta. Pedig az intézkedésekre vagy legalábbis határozott lépésekre a gyengülő gazdasági teljesítmény miatt azonnal szükség van Lengyelországban.

("Nehéz napok jönnek" - f: www.polonyadan.com)

A GDP idén mindössze 0,5%-kal bővül, és bár a jövő évi adatok kedvezőbbek, félő, hogy ez nem lesz elég. A lengyel alkotmány ugyanis azonnali lépéseket követel meg abban az esetben, ha az ország GDP-jének 55%-a fölé emelkedik az államadósság. Az érték tavaly 52,7%-on állt, és bár Jacek Rostowski pénzügyminiszter nyilatkozata szerint jövőre sem lépik túl az alkotmányban meghatározott szintet, erre nincs biztos garancia. A kormány terve az államadósság csökkentésére ismerős lehet a magyarok számára, a Pénzügyminisztérium ugyanis a magán-nyugdíjpénztárakban felhalmozott megtakarításokat szemelte ki. A tervek szerint a magán-nyugdíjpénztárakat köteleznék az állami kötvényekben tartott 121 milliárd zlotys vagyon átadására. Az intézkedés hatására azonnal 8 százalékponttal csökkenne a lengyel államadósság. A hírre a varsói tőzsde rögtön 5%-ot zuhant, a tízéves államkötvények pedig 50 bázisponttal emelkedtek. A pénzügyi körök elégedetlensége azonban várhatóan jelentősen enyhül majd a következő hónapokban, hiszen Tusk még mindig a kisebb rosszat jelenti számukra.

A legnagyobb ellenzéki tömörülés vezetője, Jaroslaw Kaczynski ugyanis az üzleti szféra rémálmát testesíti meg. 2005 és 2007 között miniszterelnöksége valódi ámokfutás volt a lengyel gazdasági életben, és sok elemző szerint az sem jelent sok jót, hogy a volt kormányfő legnagyobb példaképe Orbán Viktor magyar miniszterelnök. Pártja, a Jog és Igazságosság (PiS) népszerűsége már bőven megelőzi a PO-ét, amelynek koalíciós partnere, a PSL számára már az 5%-os parlamenti küszöb megugrása is komoly kihívást jelent a jelenlegi adatok szerint. Eközben a parlamenti többség folyamatosan olvad. Legutóbb Jaroslaw Gowin igazságügy-miniszter lépett ki a kabinetből és a frakcióból a nyugdíjreform kapcsán, ezzel kétfősre apadt a ciklus elején még tizenöt fős többség. Kaczynski pedig minden lehetőséget megragad a kormány bírálására. A kormány egyre inkább sarokba szorul, szeptember 27-én például amiatt kellett magyarázkodnia a kormányzó többségnek, hogy a lengyel parlament, a Szejm elutasította az európai viszonylatban amúgy is erős abortusztörvény további szigorítását, pedig több mint négyszázezer lengyel írta alá az erről szóló petíciót.

Tóth Nándor Tamás

Újraosztották a lapokat a szíriai polgárháború külső szereplői között, miután valószínűsíthetően az Aszad elnökhöz köthető fegyveres erők vegyi fegyvert vetettek be a lázadók ellen. A jelenlegi vita, hogy legyen-e büntető katonai beavatkozás a rezsim ellen, vagy pedig „elegendő” a tömegpusztító fegyverek teljes kivonása Szíriából csupán az USA, Oroszország és Irán között folyó közel-keleti hatalmi harc egyik eszköze.

(forrás: mandiner.hu)

Megdöbbenéssel fogadták a biztonságpolitikai elemzők azokat a híreket, miszerint augusztus 21-én vegyi tömegpusztító fegyvereket vetettek be a szír kormányerők. Nem a támadások emberáldozatainak száma volt a kirívó, hiszen a bő két éve tartó polgárháború már így is több mint százezer szír polgár életét követelte. Ellenben Aszad pontosan tudhatta, egy szomszédos állam megtámadása mellett a tömegpusztító arzenál bevetése lehet az egyetlen indok, ami katonai beavatkozásra késztetheti a felkelőket támogató Nyugatot. Félretéve azt a kérdést, hogy vajon Aszad elnök tudtával vetették-e be a vegyi fegyvereket, vagy sem, a nyugati hatalmak, élükön Franciaországgal, az Egyesült Királysággal és Törökországgal azonnal a katonai büntetőakció mellett voltak, belerángatva így a vonakodó Egyesült Államokat is egy kialakuló koalícióba. A kedvezőtlen belpolitikai szelet megneszelve (Európában Irak és Afganisztán után szinte senki nem támogatna egy újabb közel-keleti katonai beavatkozást) Obama egyedül maradt, hogy vezesse az időközben füstté váló nyugati büntetőkoalíciót a szír kormányerők ellen, akár Oroszország és Kína ellenében is.

Hihetetlenül kellemetlen helyzet volt ez Obama elnök számára, hiszen amennyiben a katonai beavatkozás mellett dönt, annak két következménye lehet: amennyiben a beavatkozás erőtlen, szimbolikus, ezzel csupán gyengeséget sugároz, ha pedig keményen odacsap, azzal kockáztatja, hogy az Aszad rezsim rövidtávon megbukik és az egyre gyanúsabb, dzsihádista elemektől egyre inkább dominált szír felkelők kezébe kerülhet a hatalom. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélküli katonai beavatkozással pedig az Egyesült Államok újra egy olyan hadjáratba keveri magát, amely súlyosan árt nemzetközi tekintélyének. Annak is meg van azonban az ára, ha Obama nem avatkozik be a korábban kijelölt „vörös határvonal” átlépését, azaz a vegyi fegyverek bevetését követően. Az Egyesült Államok hasonló fenyegetései innentől kezdve jóval kevesebbet érnének, vonatkozna ez többek között Iránra is, amely így felbátorodhatna és megkockáztatná az atomfegyver elkészítését.

Nem várt helyről érkezett kétes segítség Obama számára, mikor Oroszország felajánlotta: diplomáciai úton egyezzenek meg az Aszad rezsimmel, hogy kivonhassák az összes tömegpusztító fegyvert Szíriából. Látszólag előnyös megoldás lenne ez, az Egyesült Államoknak nem kell támadnia, Szíriát nem bombázzák le még a Nyugatiak is, a polgárháború tovább folyhat hagyományos fegyverekkel, a jelenlegi patthelyzetet nézve pedig így nem arathat totális győzelmet sem az Aszad rezsim, sem a felkelők. A vegyi fegyverek megsemmisítését célzó alku pontos kialakítását időhúzásra használhatják a nagyhatalmak, az alku végrehajtása pedig módszertől függően több hónapig is eltarthat, kockáztatná a megsemmisítést végző expedíciós erők és szakemberek épségét, ráadásul kétséges, hogy ellenőrizhető lenne az eredmény. A javaslat lényege, azonban nem a szír nép érdekét szolgálja, vagy a tömegpusztító fegyverek leszerelését, hanem Oroszország zseniális húzásával egyszerre léphet föl az „agresszív” Egyesült Államokkal szemben a békés diplomáciai megoldások bajnokaként és oktathatja ki az USA-t, ahogy Putyin elnök tette azt a The New York Times hasábjain. Emellett a polgárháború folytatása mindenkinek az érdeke: így nem kerül a hatalom a felkelőkhöz, ami azt jelentené, hogy egyrészt megindulna a megtorlás a nem szunnita kisebbségek ellen, akik hűek a kormányhoz, másrészt a dzsihádista harcosok új háborút keresnének maguknak a Szíriai tapasztalatokkal felvértezve és az Öböl-menti arab államok által felfegyverkezve. A legizgalmasabb kérdés Irán szerepe a mostani USA-Oroszország játszmában, hiszen az új iráni elnök diplomáciai tapogatózásaiban egy, az Egyesült Államokkal folytatandó tárgyalásra, zseniálisan belebegtette a szíriai befolyásának „áruba bocsátását”, ami az ott harcoló Iráni Forradalmi Gárda és a vele szövetséges libanoni Hezbollah terrorszervezet alakulataival igen jelentős. A következő hetekben érdemes lesz odafigyelni az orosz-amerikai paktum kialakulása mellett az iráni helyezkedésre is a nemzetközi diplomáciában.

Csepregi Zsolt

Szeptember 22-én, vasárnap este 18:00-kor bezárult a szavazó fülkék ajtaja Németországban és megkezdődött a voksok összesítése. A választás napján az arra jogosult 62 milliós német lakosság több mint 70%-a járult végül az urnákhoz. A szavazók jelentős többsége (41,5%-a) a jelenleg kormányt alkotó Kereszténydemokrata Unióra (CDU/CSU) szavazott, megerősítve ezzel az eddig regnáló kormányba vetett bizalmat.

A hagyományosan koalíciós kormányokkal regnáló német politikai élet történetében 1998 óta nem volt példa arra, hogy egy párt átlépje a 40%-os „álomhatárt”. Angela Merkel támogatottsága egyes hírforrások szerint Helmuth Kohl egykori népszerűségével vetekszik. A 2013-as német választások tehát leginkább egy Merkel-i erődemonstrációként könyvelhetőek el. A választási versenyben második helyen, 25,7%-kal a Peer Steinbrück vezette SPD végzett, akik a korábbi várakozásokkal ellentétben végül nem tudták jelentősen megszorongatni Merkeléket. A két nagy párton kívül a szélsőbaloldali Linke (8,6%) és a Zöldek (8,4%) jutottak be a Bundestag-ba. Az előzetes közvélemény kutatásoknak megfelelően a Szabad Demokrata Párt (FDP) igaz kevés híján, de 1994 óta először nem ugrotta meg az 5%-os küszöböt, amely a parlamentbe jutást jelentette volna az eddig kormányzó koalíciós párt másik tagjának. (Az FDP mellett a Kalóz Párt és az Alternatívát Németországnak nevű párt sem érte el a bejutási küszöböt.) Adódik tehát a kérdés: kivel lépjenek koalícióra a Merkel vezette kereszténydemokraták?

(Zsinórban harmadszor is: Angela, f: www.itv.com)

A választási eredményeket figyelembe véve, mivel a CDU jelenleg nem képes az abszolút többség megszerzésére a parlamentben (5 mandátum híján), két féle koalíciós forgatókönyv lehetséges: egyfelől lehetséges lenne egy nagykoalíció létrejötte, ha a CDU/CSU frakció az SPD-vel lépne közösségre – mint tette azt 2005 és 2009 között. Ebben az esetben a kampány alatt lóversenyhez hasonló harcot vívó két nagy párt egy mind a kettejük számára előnyös kompromisszumra kell, hogy jusson.  Mivel Merkelék vannak jelentős erőfölényben, minden bizonnyal az ő ütőkártyáik erősebbnek bizonyulnak a megállapodási folyamatok során. A kérdés csupán az, hogy a hatalomért mennyiben tud amnéziát színlelni az idei választásokon leszerepelt SPD és elfelejteni a 2005-2009-es nagykoalíció rossz emlékeit? A választásokat követő sokszor több hetes koalíciós megállapodások azonban olyan eredményt is hozhatnak, melyben a kereszténydemokraták nem a második legerősebbel, hanem sokkal inkább egy kisebb párttal lépnek koalícióra. Így létrejöhet egy CDU-Zöldek együttműködés is. A lehetséges paktumokról egyelőre mindenki hallgat. Az elkövetkezendő hetek Németországban a nagy alkuk korszaka lesz.

Ahogy a szólás tartja: anya csak egy van; talán ezért is tette le voksát a német szavazók többsége a Mutti (Anyácska) néven becézett, Angela Merkel és pártja mellett. Ezzel a győzelemmel a sokak által bírált politikusnő harmadik kormányciklusát kezdheti meg a Német Szövetségi Köztársaság kancellárjaként. Merkel a választás éjszakáján ünnepi beszédében elmondta: „Elsősorban szeretném megköszönni a választóinknak, akik ilyen kiemelkedő mértékben bizalmat szavaztak az Uniónak. Én személy szerint megígérhetem Önöknek, hogy ezzel a bizalommal felelősségteljesen és körültekintően fogunk eljárni. … Az elkövetkezendő négy évben minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy Németország a siker pályáján maradjon.” Beszéde további részében a sokszor túlságosan is érzelemmentesnek megbélyegzett Merkel, meglepő módon, férjének köszönte meg támogatását és áldozatvállalását.  Úgy tűnik a siker perceiben még a sokat látott politikusi póker arc is ellágyul néha.

 A német választásokat természetesen jelentős médiafigyelem övezte Európa- és világszerte egyaránt. Ahogy a The Guardian írta „a világ vigyázó tekintetét Németországra vetette” már a választásokat megelőző hetekben is, hiszen a jelentős hatalmat képviselő és meghatározó befolyással bíró európai országot érintő változások az egész Európai Unióra hatással lehetnek. A német politikai állóvízének hullámai komoly özönvízzé duzzadhatnak az euro-válsággal küzdő déli országokban – ahol talán nem örülnek annyira Merkel elsöprő sikerének.

A választás eredményei azonban nem hoztak nagy meglepetéseket. Várható volt az ismételt CDU győzelem, hiszen már a kampány ideje alatt körvonalazódott, hogy sem gyújtó hatású téma, sem kormányváltó hangulat nem uralkodott Németországban. Habár Angela Merkel politikai lépéseit sokan és sokszor vitatták (főként az Unióval kapcsolatos gyakran könyörtelen intézkedései miatt), megkérdőjelezhetetlen, hogy hivatali ideje alatt sokat tett országáért. Németország stabil helyet vívott ki magának Európa egyik vezető gazdasági és politikai hatalmaként.

A német „Vaslady” marad tehát a trónon; már csak az a kérdés, kik foghatják a pulpitus négy lábát.

Szántó Eszter

Silvio Berlusconi túlélő típus, és ezt egy ideig lehet is tisztelni egy politikusban. Kérdés azonban, hogy fenntartható-e ez az érzés, amikor ez az ösztön olyan erőssé válik valakiben, hogy hatására az egész belpolitikai rendszert csak hátráltatja az előrelépésben?

Nem csillapodnak az indulatok az olasz kormány körül. Silvio Berlusconi mentelmi jogának eltörléséről szerdán fog szavazni a szenátusi bizottság. Pártja (PdL) már előre bejelentette, hogy tagjai készek kilépni a koalíciós kormányból, amennyiben a bizottsági tagok nem veszik figyelembe kérésüket, hogy várjanak a döntéssel, amíg az Emberi Jogok Európai Bírósága megtárgyalja az ügyet. A koalíció másik tagja, a Demokratikus Párt (PD) politikusai azonban nevetséges időhúzásnak nevezték a volt miniszterelnök stratégiáját, így valószínűsíthető, hogy a mentelmi jog ellen, és Berlusconi szenátusi kizárása mellett szavaznak majd.

(Berlusconi: Vajon mit lát a jövőben? f: www.repubblica.it)

Két fő faktor fogja meghatározni a döntés után az eddig is igen gyenge lábakon álló kormány és Olaszország belpolitikai sorsát. Az első, hogy a PdL vezető emberei mikor fogják fel, hogy véglegesen eljött az idő, hogy kilépjenek a komfortzónájukból és elfogadják, új pártelnökre van szükségük. Nem kell új politikai eszméket gyártani, nem muszáj szembefordulniuk eddigi nézeteikkel, "csupán" egy új arcra, egy új hangra van szükségük, akivel a pártot és egyben a jobbközépet azonosítani tudják a választók. Minél hamarabb jutnak el erre az elhatározásra, annál hamarabb léphetnek ki a jelenlegi, folyamatos botrányok által tűzdelt ördögi körből. Szembemenni Berlusconival azonban természetesen korántsem könnyű - még ha csak a politikai indokokat nézzük is. Amennyiben a PdL "kitaszítja magából" az ex-miniszterelnököt, fennáll a veszélye, hogy például egy, a széteső magyarországi baloldal helyzetéhez hasonló szituáció keletkezik. A különböző érdekcsoportok az eddigi közös irányító hatalom hiányában egymás ellen fordulnának, szétforgácsolódnának és súlytalanná válnának egy következő választások során. Ezért is lenne érdemes minél gyorsabban elgondolkodni azon, ki is tudja sikeresen átvenni a nagy túlélő szerepét az olasz belpolitika jobb oldalán.

Amennyiben ez nem történik meg, akkor a másik faktor a balközép és a jelenlegi ellenzéki erő, az Öt Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle, M5S) közeledésének realitásának kérdése. Augusztusban egy közkézre került e-mail okán szárnyra kaptak olyan információk, miszerint Beppe Grillo pártja hajlandó lenne koalíciós megoldásokban gondolkodni a jelenlegi miniszterelnökkel, Enrico Letta-val és a PD-vel. Azóta ezen értesüléseket tagadta az ellenzéki párt vezetése, azonban az biztos, hogy ha a jobbközép kitart Berlusconi mellett, akkor a választási törvényt épp átírni akaró Letta-nak új szövetséges után kell néznie. A kisebbségi kormányzás a jelen hangulatban teljesen esélytelen, az M5S-el azonban a Képviselőházban és a Szenátusban is meglenne a szükséges többség a PD számára. Kérdés, hogy Grillo alapvető "jelenlegi politikai keret" - ellenessége összeegyeztethető lesz-e a balközéppel (vagy bármilyen más pártegységgel)? Ha elfogadjuk azt a felvetést, miszerint minden párt végső célja a kormányra kerülés, akkor valószínűsíthető, hogy igen, bár sok kompromisszumra lenne rá szükség.

Berlusconi tehát egyre inkább csak teher az olasz belpolitika és az olasz gazdaság nemzetközi megítélés számára. Távozásával nagy mozgolódások indulhatnak a baloldalon és a koalícióban, azonban ezt az áldozatot mindenképp érdemes lenne meghozni az azt követő nyugodtabb, kiszámíthatóbb és eredményesebb kormányzás ígérete miatt.

Mészáros Tamás

A magyar külügynek kereken 5 nap kellett ahhoz, hogy megszólaljon a szíriai vegyifegyver-támadás ügyében. Nem ez az első eset, amikor a hazai külpolitika bántóan lassan reagál egy rendkívül fontos világpolitikai helyzetben, és vélhetően nem is az utolsó. Érdekes kérdések azonban így is vannak Szíriával kapcsolatban, friss cikkünkben pedig éppen ezekre keressük a válaszokat.

Augusztus 21. óta mondhatjuk, hogy az összes hírportál foglalkozik a szíriai vegyifegyver-támadás témájával. Ki komoly, ki kevésbé komoly minőségben - tegnapelőtt éppenséggel már azt is megtudhattam, hogy Bassár el-Aszad feleségének 28 ezer forintos csuklópántja van, és ha ez nem kulcsfontosságú információ a mostani helyzet értelmezéséhez, akkor nem tudom, mi az.

Viccet félretéve, a szituáció komolysága egyértelmű. Mi, itt a Diplomaci keretin belül, igyekszünk hamarosan egy komolyabb, átfogó cikkel jelentkezni, viszont addig is kanyarodjunk el az ügy kapcsán egy másik irányba. Egy személyes élménnyel kezdeném: a Damaszkusz melletti támadás híreit nyaralás közben olvastam nap, mint nap. Miközben az újságok az interneten egyre több tényt és feltevést közöltek, fokozatosan erősödő hiányérzetem kezdett kialakulni. Ahogy ez a hiányérzetekkel általában lenni szokott, nem tudtam volna pontosan megmondani, mi is a kiváltó oka. Aztán augusztus 26-án megérkezett, amire utólag kiderült, vártam: megszólalt a magyar külügy! A támadásról érkező felvételek után öt nappal. Öt napra volt szükségünk ahhoz, hogy ki tudjuk jelenteni, "Magyarország mélységesen elítéli a Szíriában múlt szerdán végrehajtott, sok civil áldozattal is járó vegyifegyver-támadást" (MTI). Nem ahhoz kellett ennyi idő, hogy bejelentsük, csatlakozunk / egészen biztos, hogy nem csatlakozunk egy esetleges katonai akcióhoz, vagy bármi hasonló. Csupán ahhoz, hogy elítéljük. Véleményem szerint ehhez egy, az emberi jogokat elismerő, demokratikus, EU tagsággal rendelkező államnak nincs szüksége ennyi időre.

Abban is biztos voltam, hogy más, hozzánk hasonló országok (mondjuk a V4-es partnereink) sokkal szorgalmasabban használják a külügyi kommunikáció ezen csatornáját. Nem szégyellem bevallani, tévedtem: Szlovákia első felszólalása az ügyben augusztus 27; Csehországban ugyanez augusztus 28. (Érdemes lehet elgondolkodni, hogy mi késztette ezt a két országot is ilyen késői reakcióra, de ezt talán majd máskor). Utolsó lehetőségként Lengyelország maradt, az örök "jó tanuló" a régióban, és azt kell, hogy mondjam, nem okozott csalódást. A lengyel külügyminisztérium már másnap, augusztus 22-én kiadott egy rövid bejelentést, amelyben elítélik a támadást és reményüket fejezik ki, hogy az összes fél együtt fog működni az ENSZ-el a kérdés feltárásában. Nekik mindehhez kevesebb, mint 24 óra kellett, nekünk öt nap.

(John Kerry és Radek Sikorski - f: http://www.msz.gov.pl/en/ és www.news.yahoo.com)

Sokan kérdezhetik most azt, hogy valójában nem teljesen mindegy, hogy egy ilyen semmitmondó, közel azonos mintára épülő szöveget mikor mond el az épp aktuális külügyi szóvivő? Azt kell, hogy mondjam, nem. A PR, a kommunikáció egy sajátos műfaja, és aki egy kicsit is jártas benne, tudja, hogy a reakció gyorsasága kulcsfontosságú tényező. Ahhoz, hogy kompetens, az emberek szemében hiteles résztvevők tudjunk maradni, fontos helyzetekben sokszor igen gyorsan kell véleményt formálnunk. Akkor, amikor a "közönségünk" ilyen széleskörű, és beletartozik az ENSZ, az EU és nem utolsósorban az a pár millió választópolgár, aki szeretné látni, hogy képviselőik professzionális hozzáértést tanúsítanak a munkájuk során, akkor véleményem szerint ilyen késlekedések nem engedhetőek meg. Feltehetjük azt a kérdést is, hogy milyen előnyökkel járt ez a gyors reagálás Lengyelország számára? Bár tudjuk, hogy a lengyelek külpolitikai súlya korántsem (csak) az ehhez hasonló jó kommunikációs lépésekből fakad, azért a konkrét szituációhoz kapcsolódik egy jó összehasonlítás: múlt csütörtökön az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere, John Kerry telefonon beszélt Radosław Sikorski lengyel külügyminiszterrel, hogy megtárgyalják a lehetséges következményeket. Tette ezt azután, hogy Sikorski már egyeztetett a német, a francia és az olasz partnerével is. Magyarország ezzel szemben kapott egy általános kérést az Egyesült Államok budapesti nagykövetségétől, hogy ítéljük el a szír kormányt az ottani események miatt. Van különbség.

Ennek fényében a kérdésem csak annyi lenne, hogy Magyarország Külügyminisztériuma vajon szereti-e és érti-e a munkáját? Csupán, mert az itt kifejtett gyors és aktív kommunikációs lépések kifejezetten hozzátartoznának.

Mészáros Tamás

Az elmúlt pár hónapban (is) több olyan világpolitikai esemény történt, amelyre érdemes volt odafigyelni. Mégis, a hazai híradások nem fordítottak különösebb figyelmet ezek bemutatására. Csehországtól kezdve az Egyesült Államokon át egészen Ausztráliáig politikai bukások egész sora rengette meg a helyi viszonyokat, ami ha az ott élők számára talán nem, a külpolitika iránt elkötelezettek számára mindenképpen komoly izgalmakat tartogatnak az őszre.

Budapestről nézve a cseh eseményeknek van a leginkább relevanciája, tehát ezzel érdemes kezdenünk. A Petr Necas vezette jobbközép koalíciónak már 2010-es megválasztása is meglehetősen nyögvenyelősre sikerült, hiszen éppen csakhogy kormányra tudtak kerülni. Ennek ellenére az elmúlt három évben a koalíció valahogy mégis megúszta a nehezebb helyzeteket. Milos Zeman (korábban a szociáldemokrata párt vezetője, valamint 1998 és 2002 között Csehország miniszterelnöke – szerk.) márciusi köztársasági elnökké választása, valamint az elmúlt hónapokban kirobbant kémkedési-, korrupciós- és szexbotrány azonban megpecsételni látszik a jobboldal sorsát. Részben, mert utóbbi hatására a kormánykoalíciót vezető ODS (2006 óta folyamatosan kormányon lévő konzervatív párt – szerk.) hosszú időre kibukni látszik a politikai hadszíntérről, megnyitva az utat a baloldal előtt. Részben pedig, mert annak dacára, hogy a jobboldal / jobboldali média antidemokratikusnak titulálta Zemant (aki baloldaliak vezette ideiglenes kormányt nevezett ki a megbukott jobboldali helyére – szerk.), ezzel komoly nemzetközi sajtó visszhangot kiváltva, a választók az elnök mellett állnak. Ennek fényében tehát könnyen lehet, hogy a várhatóan október végén kiírásra kerülő országos választások szociáldemokrata kormányt és egy megerősödött, szintén baloldali köztársasági elnököt fognak eredményezni, ami jobb esetben rég nem látott stabilitást hozhat az országnak, rosszabb esetben viszont újabb évek bizonytalanságát.

Franciaországgal már korábban is előszeretettel foglalkoztunk (például itt és itt), és ez vélhetően a jövőben sem fog változni, főleg, ha Nicolas Sarkozy volt államfő, korábbi ígéretét megszegve, valóban megpróbál visszatérni. Vitathatatlan, hogy a magyar származású francia politikus színes egyéniség és ez még inkább igaz Francois Hollande-ot elnézve.  A jelenlegi szocialista elnök ugyanis szürke, unalmas és a reform hajlandóságnak láthatóan egy cseppnyi jelét sem mutatja. Persze hiba lenne azt mondani vagy hinni, hogy Sarkozy országa számára a megváltó, hiszen 2007-es megválasztása előtt bár sikerült elérnie, hogy a többség ezt gondolja róla – részben például kiváló könyvének (Témoignage, 2006) is köszönhetően –, 5 év elnökösködés után korántsem véletlen, hogy Valery Giscard d’Estaing után ő volt az első államfő, akit egy ciklus után leváltott a francia nép. De Sarkozy-vel kapcsolatban tény, hogy addig, amíg egy kis esélyét is látja visszatérésének, biztosan próbálkozni fog. Akár az elnöki poszttal, akár miniszteri poszttal. Ez utóbbira talán még esélye is lenne, mondjuk egy következő, adott esetben Francois Fillon elnökölte konzervatív kormányban, előbbire viszont vajmi kevés. Nem csak azért, mert a legfrissebb TNS-Sofres felmérések szerint a megkérdezett választók 59 százaléka nem szeretné Sarkozy elnöki újraindulását, hanem azért is, mert a volt államfőnek már idén is több, illegális kampányfinanszírozási ügyben kell bíróság elé állnia (Sarkozy egyelőre meghallgatásokon vesz részt – szerk.), ami szinte lehetetlenné teszi számára, hogy a választók elfelejtsék elnökségének komoly visszásságait.

("Detroit = Zombieland", f: www.heavy.com)

Július közepén az Egyesült Államok egyik leghíresebb városa, a michigani Detroit csődbe ment. A világ autóiparának néhai központja, amelynek egykor közel 2 millió lakosa volt, mára egy 700 ezres, elszegényedett és megtört város szomorú képét mutatja.  A helyiek számára azonban talán nem is ez a legfájóbb, hanem a tudat, hogy a Ford, a Chrysler és a General Motors szülőhelye jó ideig (vélhetően) képtelen lesz a gödörből való kilábalásra, hiszen a város adóssága 2013-ban nagyjából 18 milliárd dolláron állt (ez a WSJ szerint kb. 27 ezer dollár / fő-s adósságot jelent – szerk.). Köszönhetően elsősorban annak, hogy a detroiti városvezetés 2008 óta minden évben 100 millió dollárokkal többet költött, mint aktuális bevétele. A város tehát röviden a politikai korrupció és túlköltekezés áldozatává vált, amit a rossz menedzsment csak kiegészített. Ezt a terhet pedig értelemszerűen képtelenség egyik napról a másikra eltüntetni. Kevyn Orr, akit az állam kormányzója a válsághelyzet kezelésével bízott meg, természetesen bizakodónak és tettre késznek tűnik, de a feladat komplexitását és súlyát elnézve, Detroit megmentése nem az idén jön el.

Franciaország mellett Ausztrália is egyik nagy kedvencünk, hiszen az utóbbi évek egyik legizgalmasabb belpolitikai párharca bontakozott ki a kormánypárt berkein belül a volt és jelenlegi miniszterelnök Kevin Rudd, valamint a volt miniszterelnök Julia Gillard között. 2007-ben a Rudd vezette Munkáspárt – sokak meglepetésére – 11 év után megdöntötte John Howard konzervatív koalíciós-kormányának hatalmát. Kevin Rudd tündöklése azonban összeférhetetlen és agresszív természetének köszönhetően csak 2010-ig tartott, amikor egy Gillard vezette belső puccs megbuktatta. Rudd ennek ellenére nem vonult vissza, hanem az elmúlt 3 évben folyamatosan azon volt, hogy visszaszerezze a miniszterelnöki pozíciót egykori bizalmasától. A néha már kutyakomédiába hajló párharc (Rudd korábban kétszer próbálta megdönteni Gillard hatalmát – szerk.) végül idén júniusban ért a végéhez, miután Kevin Rudd 57 - 45 arányban felülkerekedett Julia Gillardon. A régi-új pártelnök-miniszterelnöknek nem lesz könnyű dolga a most hétvégén tartandó választásokon, hiszen a Tony Abbott vezette ellenzék a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok szerint jobban áll, mint a 2007 óta hivatalban lévő Munkáspárt. Ennek ellenére Kevin Rudd és pártja nem esélytelen a választásokon, mivel: 1) az ellenzék vezetése minimális, 2) Rudd sokkal jobb szónok, mint Abbott, 3) Gillard veresége után visszavonult a politikától, vagyis, Rudd-nak nem kell külső támadástól tartania.

Németh Áron Attila

Múlt szerdán temették a II. világháború óta eltelt időszak egyik legismertebb és legmegosztóbb nyugat-európai politikusát, Margaret Thatcher volt brit miniszterelnököt. A legtöbb cikk, amely a halála óta napvilágot látott, tisztelettel, ugyanakkor nagyon erős pozitív vagy bántóan negatív töltettel van átitatva, szinte átmenet nélkül. Ez azonban egy olyan kaliberű politikus esetében, mint amilyen Ő volt, korántsem meglepő. Vigyázat, elfogult írás következik!

Amikor 1990-ban Margaret Thatchert tulajdonképpen megbuktatta saját pártja én még csak 5 éves voltam. Fogalmam sem volt róla, hogy ő is ezen a világon van, ahogy szerintem arról sem, hogy az Egyesült Királyság létezik. Aztán gimnáziumban, az egyetemi alapképzésen, majd még inkább Londonban élve a mesterképzésen tudtam meg róla sok mindent. Részben könyvekből, részben a helyiektől. Persze, a Királyságban beszélgetni Thatcherről kicsit olyan, mint ma itthon Horthyról, Károlyiról vagy Nagy Imréről. Mindenki tud valami keveset, de mindenki érez valami nagyon erőset. Aztán az, hogy ezeket a valóságban is alátámasztják-e tények, már egy másik kérdés. Thatcher bárónő azonban miniszterelnöksége idején is tisztában volt azzal, hogy személyisége rendkívül megosztó. Tudta, hogy sokan gyűlölik, hogy sokan egyenesen a halálát akarják, például a bányász szakszervezetek vagy az IRA, de soha, egyetlen percig sem futamodott meg a nehézségek elől. Sok jelzőt fel lehet vele kapcsolatban sorolni, pozitívokat és negatívokat egyaránt, dehogy ne lett volna határozott véleményre magáról, pártjáról és országáról, valamint annak helyéről a világban, azt nem.

Természetesen lehet vitatkozni azon, hogy szinte már megszállott harca egy kisebb brit államért és a szabad piacgazdaságért – ami lényegében családokat, közösségeket, városokat tett tönkre – mennyire volt hasznos országa számára. Illetve, hogy az a hajlíthatatlan attitűd, amivel hozzáállt a politikához, mennyire volt államférfihoz méltó. Ezeken mind kell és érdemes gondolkodni. Az azonban elvitathatatlan, hogy Margaret Thatcher fejében volt egy kristálytiszta vízió, egy terv arra vonatkozóan, hogy hogyan lendíthetné fel a szakszervezetek által gúzsba kötött Egyesült Királyságot. A víziójához pedig rendíthetetlenül ragaszkodott. Akkor is, amikor az IRA majdnem meggyilkolta. Akkor is, amikor az országot szinte megbénították a véres bányásztüntetések. Akkor is, amikor Argentína elfoglalta a Falkland-szigeteket. Akkor is, amikor harcolnia kellett a formálódó Európai Unióval és így tovább. Thatcher folyamatosan harcolt. Harcolt az igazáért, egy olyan igazságért, amiről hitte, hogy az országa számára is jó lesz. Olyan Királyságot álmodott, amiben az egyének boldogulása az elsődleges. Ahol az állam nem magát / magára épít, hanem arra, hogy minden rendelkezésre álló eszközével segítse a sikerre törekvő embereket, meghúzódva a háttérben. Nem a túlbürokratizáltságban, a túlszabályozottságban és túladóztatásban volt érdekelt. Margaret Thatcher számára az állam keretet ad annak, hogy az emberek és vállalkozások elkérjék céljaikat. Ennyi.

Ezzel a felfogással, világnézettel persze lehet vitatkozni. Sokan érvelnek azzal például, hogy a mostani tragikus gazdasági helyzet az országban tőle, az ő reformjaiból eredeztethető (pl. pénzügyi szektor túlzott megerősödése és hatalma) vagy, hogy a sok beszéd és nagy harc ellenére valójában egyáltalán nem sikerült neki kisebb államot teremtenie; arról nem beszélve, hogy a bányászszakszervezetek melletti másik óriás érdekvédelmi szervezetnek (tanárok – szerk.), soha sem mert neki menni. Ezeknek a kritikáknak van alapjuk? Igen, van. Fontos ez azoknak, akik egyfajta példaképként tekintenek rá? Nem. Meggyőződésem szerint ez pedig nem azért van, mert én nem látom, vagy nem akarom látni, legalább részlegesen, a thatcherizmus hibáit. Mert de, igen, látom. Azonban az a vízió, az-az egyéni szabadságba vetett hit, az a hazaszeretet, az a meggyőződés, ami Margaret Thatchert egész ismert pályafutása során repítette először pártja, majd országa élére, lélegzetelállító, és ezért őt sohasem fogják feledni. Sem itthon, sem az Egyesült Királyságban, sem sehol máshol a világban.

Németh Áron Attila

A török miniszterelnök hamar eloszlatta a naiv ábrándot, hogy a kapcsolatok gyors normalizálása jöhet, miután az izraeli kormányfő Barack Obama amerikai elnök látogatásának végén bocsánatot kért a Mavi Marmarán történt 2010-es incidens miatt. Miközben mindkét ország stratégiai érdeke lenne a széleskörű együttműködés folytatása, Erdogan belpolitikai célokra használja fel a diplomáciai győzelmet.

Sokat változott a Közel-Kelet 2010 óta, amikor Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök még nyugodtan dobhatta el az izraeliekkel fenntartott praktikus együttműködésre alapozott kétoldalú viszonyt. Akkor Törökország kívánatos gazdasági és politikai modellként tündökölt az arab közvélemény szemében, az izraeliekkel kirobbantott diplomáciai csörte csak megerősítette a mérsékelten iszlamista török kormány helyzetét a régióban. Az „arab tavasz” nyomán kirobbant szíriai polgárháború azonban hatalmas biztonsági kockázattá növekedett Törökország számára, míg a szakítás idejében a török kormány abban a hitben élt, hogy Szíria lesz az egyik legnagyobb piaca a török termékeknek és működő tőkének. A szép tervekből azonban népirtás és hatalmas menekültáradat lett. Hasonlóan vakvágányra futott a török-iráni közeledés, hiszen miközben Törökország rá van szorulva a keletről érkező szénhidrogénekre, az Iránnal ellentétes stratégiai érdekei a déli határain ugyancsak egy táborba kényszerítenék Izraellel.

A hála diszkrét kifejezése Ankarában (forrás: www.turkishnews.com)

Hosszú ideje nyilvánvaló volt mit kell tennie a Netanjahu kormánynak a kapcsolatok normalizálásának érdekében: Törökország bocsánatkérést vár, kárpótlást kér a tengeri incidensben meghaltak családjainak és a Gázai övezet „blokádjának” feloldását követeli. Netanjahu az előbbi két feltételt könnyedén teljesíthette, hiszen túl van a nehézkes kormányalakításon és a bocsánatkérés legnagyobb ellenzője, korábbi külügyminisztere Avigdor Lieberman, némi korrupciós botrány okán nem különösebben szólhatott bele a diplomáciai folyamatba. A harmadik követelés teljesítése azonban nehéz lesz, különösen azok után, hogy néhány hónapja iráni gyártmányú rakétákkal támadta Izrael nagyvárosait a gázai övezetet uraló Hamasz terrorszervezet. A zsidó állam már jelentősen lazított a Gázai övezetbe érkező áruk ellenőrzésén, azonban azt feladni a folyamatos fenyegetettség miatt biztosan nem fogja. Kérdéses, hogy a Netanjahu és Erdogan között lefolytatott telefonbeszélgetés után mit értett a török kormányfő azon a kijelentésén, hogy a kapcsolatok normalizációja nem fog egyik pillanatról a másikra megtörténni, minden attól függ Izrael feloldja-e a blokádot. Ezzel nyilvánvalóan nyitva hagyta maga előtt a lehetőséget a kiegyezés elöli visszatáncolásra. Az Egyesült Államok a háttérben természetesen komoly nyomást gyakorol Erdoganra, hogy ne látogasson el a Gázai övezetbe „ellenőrizni az izraeli ígéretek betartását”, amelyet ugyancsak megígért a török kormányfő.

Az izraeli bocsánatkérés után plakátözön jelent meg Ankarában, amelyen a diadalmas Erdogannak köszöni meg a város önkormányzata, hogy dicsőséget hozott országának az izraeli bocsánatkérés kicsikarásával. A török médiában is folytatott propagandakampány nem meglepő, hiszen ezekben a hetekben léptek új szakaszba a terrorista Kurd Munkapárttal folytatott tárgyalások, amelyeket erősen kritizálnak a török nacionalista erők. Kérdés azonban, hogy eléri-e az Obama által elősegített bocsánatkérés az igazi célját: az izraeli-török biztonsági együttműködés felújítását a mostani hihetetlenül kritikus helyzetben, hogyha a török kormánynak fontosabbak az olcsó belpolitikai győzelmek, mint a közel-keleti helyzet rendezése izraeli segítséggel.

Csepregi Zsolt

Úgy tűnik, hogy az  európai pénzvilágot hetek óta rettegésben tartó ciprusi bankkrízis a végéhez közeledik, miután az Európai Unió pénzügyminiszterei múlt hét hétfőn elfogadták egy mentőcsomag tervét a szigetország javára. A várakozások szerint a többségében német elképzelést tükröző szankciók gyökeres változást hozhatnak Cipruson, hiszen ezzel az adóparadicsom „bezárja kapuit”.

Mindenesetre, hogy a 10 milliárd eurós mentőöv – a vele járó megszorítások és a bankrendszer gyökeres átalakítása mellett – mennyire segíti a ciprusiakat majd abban, hogy fejüket hosszú távon is a víz felett tartsák, még kérdéses, hiszen az utolsó pillanatban, hosszas tárgyalások és tiltakozások után megszületett tervezet sok bírálóra talált Európa szerte. Az egységes álláspont hiányát kritizálta többek között Luc Frieden, luxemburgi pénzügyminiszter is, aki elmondta: „A ciprusi mentőcsomag messze nem tökéletes! … Ám egy ilyen pengeélen táncoló helyzetben, amikor még a tagállamok sem képesek egységes álláspontra jutni, talán nem is létezik tökéletes megoldás.” A mentőcsomag eszmei atyja és legfőbb támogatója, az Uniós pénzügyeket eddig is jelentősen meghatározó Németország véleménye szerint az általuk tető alá hozott megoldás igen csak közel áll a tökéleteshez. Angela Merkel az „igazságos tehermegosztás” mellett érvelve sikernek könyvelte el a tervezet elfogadását, hiszen álláspontja szerint, a megszületett mentőcsomag értelmében a továbbiakban „egyfelől, a bankok is kötelesek saját magukért felelősséget vállalni, ezzel átvéve a terhet az egyszerű adózó állampolgárok válláról… másfelől pedig, az adósság terhének ilyen módú megosztása mellet Ciprus számíthat az Uniós országok szolidaritására és segítségére az elkövetkezendő években”.

("A ciprusiaknak markáns véleménye van Merkel-ről", f: www.rendezvous.blogs.nytimes.com)

A szigetország tehát továbbra is magán élvezheti az EU óvó kezét, ám ezért a lakosság legtehetősebb rétege kemény árat kénytelen fizetni. A tervek szerint a legalább 100 ezer eurós bankbetéttel rendelkezők megtakarításuk egyharmadával kötelesek hozzájárulni a ciprusi adósságrendezéshez. Ez pedig azt jelenti, hogy a megállapodás legnagyobb vesztesei azok a többségében orosz milliárdosok lesznek, akik az eddig adóparadicsomi feltételeket biztosító engedményeket kihasználva itt halmozták fel vagyonukat. Ennél fogva tehát nem is csoda, ha az orosz miniszterelnök, Dmitrij Medvegyev, „egyszerű lopásnak” nevezte a Ciprust megmenteni igyekvő szankciókat. Azonban, míg az Unió és az IMF keze a jachtjaikat és palotáikat féltő milliomosok esetében egészen a pénztárcájukig ér, addig a kisebb bankbetéteket érintetlenül hagyja, így csillapítva az utcára vonuló állampolgárok dühödt felháborodását. Ezen felül, a 10 milliárdos segély értelmében, az európai viszonylatban egyedülállónak mondható és Ciprus 2004-es EU tagállammá válása óta hatalmasra terebélyesedett bankszektort is meg kell nyirbálni. Többek között Ciprus második legnagyobb bankja, a Laiki is leépítésre kerül, de más bankok is jelentős méretcsökkentésre számíthatnak.

Felmerül azonban a kérdés, hogy mennyire hozhat stabilitást a térségben a mentőcsomag azt figyelembe véve, hogy Ciprus legjelentősebb bevételi forrását a külföldi befektetők jelentik, akiknek semmiképp sem kedveznek a bankpiacot érintő változások? A kételyek eloszlatása érdekében José Manuel Barroso „egységes európai fellépésről” és „a ciprusi gazdaság újjáépítéséről” biztosította a bankcsőd rémképe által fenyegetett szigetországot és azonnali tanácsadó egységet küldött Nicosiába.

A ciprusi válságállapot jól bizonyította az Európai Unió gyengeségeit: az egységes döntéshozás nehézségeit, illetve a félelmet, hogy egy aprócska sziget kiválása az egységes valutaövezetből dominószerűen magával ránthatja akár más, gazdaságilag gyengélkedő országokat is. A német vasakarat azonban ismét az Unió megmentésére sietett és így, legalább is látszólag, mindenkinek megfelelő megoldást született.

Szántó Eszter

Ebben a hónapban kezdte meg 8 hónapos börtönbüntetésének letöltését a volt liberális demokrata energiaügyi miniszter, Chris Huhne, illetve volt felesége, a neves közgazdász, Vicky Pryce. De a koalíciós kormány pénzügyminisztere is a napokban mutatta be a 2013-as költségvetést, tehát március sem telt el fontos események nélkül az Egyesült Királyságban, úgyhogy mi most ezekre a fejleményekre koncentrálunk.

Ahogy azt a 8 hónapos börtönbüntetést kiszabó bíró az ítélethirdetés előtt elmondta, Huhne és Pryce bár hosszú házasságot, 5 gyermeket és fényes karriert tudhat maga mögött, amikre méltán lehetnek büszkék, ezt 2003-ban felelősségük teljes tudatában, saját maguk dobták sutba. A bíró által hivatkozott mondat rövid háttere pedig, hogy az akkor még képviselő Huhne-t a stanstedi reptérről hazafelé tartva gyorshajtáson érték, ami 6 hónapos jogosítvány felfüggesztést jelentett volna a korábban már az utakon néhányszor vétkező politikusnak. Vicky Pryce, miután férje beszámolt neki az esetről, némi rábeszélés után a rendőri meghallgatáskor azt állította, hogy azon az estén nem Huhne, hanem ő vezetett haza Stanstedről, ezzel megmenekítve férjét a felelősségre vonás alól. Az akkor még „feledhető” házastársi cinkosság 3 évvel ezelőtt viszont teljesen új megvilágításba került, amikor fény derült a hírre, hogy Huhne válni akar feleségétől, méghozzá régi bizalmasa és PR-tanácsadója, Carina Trimingham miatt. A jogosan sértett asszony azonban vélhetően úgy gondolta, hogy az éppen pályája csúcsán lévő, már energiaügyi miniszter és hosszút távon talán pártelnök férjnek bűnhődnie kell tetteiért, még hozzá lehetőleg karrierjével, éppen ezért kitálalt a médiának.

(Chris Huhne - f: www.telegraph.co.uk)

Az elmúlt 3 évben Pryce számítása és terve ellenben csúfosan megbukott. Bár a Sunday Times (Pryce hozzájuk vitte el a gyorshajtási ügyet – szerk.) részleteibe menően szedte ízekre az akkori esetet, majd később Huhne hűtlenségét és új kapcsolatát tanácsadójával, arra a feleség már nem gondolt, hogy a rendőrség és a média előtt-utóbb őt is meg fogja kérdezni az ügyről, illetve az abban játszott szerepéről. Így is lett. A rendőrség, miután egyértelművé vált számukra, hogy Pryce szándékosan, minden különösebb külső nyomás nélkül segítette férjét a törvény kijátszásában, a feleséget is beidézte az ügyben, aki, ellentétben Huhn-nal, egész végig tagadta közreműködését. Ráadásul tette mindezt annak ellenére, hogy egy idő után a média már olyan sms-ket is nyilvánosságra hozott, amiben Huhne és felesége világosan egyeztetnek arról a bizonyos 2003-as estéről. Vicky Pryce-t tehát utolérte végzete. A történet pedig ebben a hónapban, a házaspár 8 hónapos letöltendő börtönbüntetésével zárult. Az ügynek azonban szerintem a szokásos és némileg triviális, ámde fontos tanulságain kívül (pl. törvényt sérteni nem szabad, közszereplőként sokkal jobban oda kell figyelni tetteinkre, hazudni nem szabad – főleg nem a hatóságok előtt és főleg nem egy büntető ügyben –, stb.) van egy érdekesebb oldala, ez pedig a politikai felelősségre vonás kérdése a nyugati demokráciákban. Simon Jenkins írja a Guardian oldalán, meggyőződésem szerint szinte teljesen jogosan, hogy ebben az ügyben a büntetés és az elkövetett bűn mértéke teljesen aránytalanok. Hiszen pár marginális közúti kihágás, amit lássuk be, emberek millió követnek el nap, mint nap, és ami szerencsére többnyire nem követel emberélet, nem okoz sérülést vagy font / forint milliók elvesztését, egyszerűen nem eredményezhet letöltendő börtönt. A közpénzek elherdálása, hivatali visszaélés, az ország energiaellátásnak veszélyeztetése azonban mind olyan ügyek, amelyek együtt és külön-külön is érdemesek lehetnének kivizsgálásra és letöltendő börtönbüntetésre, de ezekben, sajnos, nem vizsgálták Huhne felelősségét, merthogy ezekben, valahogy soha sem vizsgálódnak.

Természetesen lehet mondani, hogy egy politikus, egy közszereplő, aki szándékosan akarja félrevezetni a hatóságokat megérdemli kiemelt büntetését még egy ilyen ügyben is, de a valós kérdés számomra nem ez, hanem, hogy miért nem lehet politikusokat, vagy miért nem akarunk politikusokat olyan tettekért bíróság elé állítani, amelyek tényleg fajsúlyosak, amelyek a hivatalukkal / hatalmukkal történő visszaélést bizonyítják a választók, az adófizető lakosság kárára. Félreértés ne essék, Chris Huhne megérdemli a büntetést, de szerintem egy jelentős pénzbüntetés, valamint jogosítványának örökös felfüggesztése az elmúlt évek médiaőrülete után éppen elegendő lett volna számára.

("George Thatcher" - f: dailymail.co.uk)

Mostani cikkünk második és egyben rövidebb története a konzervatív pénzügyminiszter nevéhez fűződik, akit a Daily Mail a múlt héten egy az egyben Margaret Thatcherré photoshoppolt, miután George Osborne bemutatta a kormány 2013-as költségvetését. A beszédben és tervben sok érdekes nincsen, hiszen a pénzügyminiszter és a koalíciós kormány rendíthetetlenül marad a ciklus elején bevezetett „adósságlefaragás kell, mert a növekedés majd utána magától jön” (a pénzügyminiszter korábbi bejelentéseiről, a kormány gazdasági terveiről és hozzáállásáról itt, itt, itt, itt és itt már írtunk) stratégiánál. Ebben Osborne és csapata valóban követi a thatcheri utat, vagyis, hogy azt a tervet, amibe belekezdünk, azt végre kell hajtani, mert a kormány hisz benne és, mert gyengeség lenne más utat választani. De véleményem szerint valós a The Daily Telegraph szerkesztőségi véleményének megállapítása, miszerint bár lehet, hogy populista intézkedésekkel a kormány rövidtávon szavazatokat szerez, hosszútávon ezzel mégis saját maga alatt vágja a fát, mert a lakosság nem vak. Persze az szja és lakásvásárlási támogatások – például – kedvezően hathatnak a választókra, de a tény, hogy az előrejelzésekkel ellentétben fele akkora lesz az idei gazdasági növekedés, mint várták (1,2 % helyett 0,6%), illetve, hogy az államadósság a korábban beígértek helyett nem csökkenni, hanem nőni fog a következő években is, vagyis, nem várható jelentős fiskális stabilizáció, 2015-ben még nagyon visszaüthet.

Németh Áron Attila

Politikai közhely, de ezt nem várta senki. Az eredmény körülbelül olyan, mintha az LMP-s Schiffer András álmát látnánk a 2010-es magyar választások előtt, csak mediterrán környezetben. A probléma csak az, hogy bár a számok igen pozitívak például a civil, legfőképp önkéntesekből álló 5 Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle, M5S) számára, azonban ilyen állapotban az ország majdhogynem teljesen kormányozhatatlannak tűnik.

Ami biztosan látszik, hogy az elmúlt időszak szakértői kormányzása, valamint a gazdasági válság okán hozott szankciók olyan mértékű kiábrándulást váltottak ki az olasz társadalomból, amilyet úgy gondolom, nem gyakran láthatunk napjaink Európájában. Emlékezhetünk még a nagy riadalomra, amit a görög választások váltottak ki tavaly nyáron, ahol szintén kérdéses volt, milyen jövőbeli stratégiát fog követni a megválasztott kormány az EU-s megszorításokkal kapcsolatban. Akkor Monti úgy fogalmazott, hogy „nehézségei ellenére a görög nép megértette Európa értékét”. Úgy tűnik, ez a filozófia saját választói körében nem aratott ilyen osztatlan sikert. Bár lehet azt állítani (mint például teszik is ezt a Financial Times február 27-i számában), hogy Giuseppe Piero „Beppe” Grillo M5S pártja nem annyira EU ellenes, mint inkább megszorítás ellenes, az vitathatatlan, hogy a legtöbb szankciós normatíva Brüsszelből érkezik. Ennek megfelelően az alakuló kormány minden valószínűség szerint szembe fog menni az eddigi elvárásokkal – a tőzsde és a gazdasági szereplők nagyon hamar és nagyon negatívan reagáltak is erre a lehetőségre.

Természetesen egyből felmerül a kérdés: na de mégis milyen kormány? Tény, jelen helyzetben, a szenátusi többség megszerzése nélkül Pier Luigi Bersani Demokrata Pártja (Partito Democratico, PD) maximum kisebbségi kormányzásban gondolkodhat, koalícióra jelenlegi interjúk és hírek szerint minimális az esély. Berlusconival összeállni körülbelül egyenlő a politikai öngyilkosság fogalmával, Grillo pedig pontosan azért hozta létre mozgalmát, hogy „kitakarítsa” a korrupt politikai elitet az olasz hétköznapokból. Persze nem felejtjük ki Mario Monti-t sem, azonban pártja olyan rosszul szerepelt a mostani megmérettetésen, hogy még vele együtt sem lenne meg a szenátusi többség – akármennyire is ezt a koalíciót látták legpozitívabb lehetőségnek az elemzők és a sajtó.

("Közel 5 csillagos győzelem" - Beppe Grillo, f: marketwatch.com)

A másik lehetőség persze az újabb választások kiírása, ezt azonban mind Bersani, mind Berlusconi elutasítja. Nem csoda, hiszen ebből valószínűleg csak az M5S jönne ki jobb eredménnyel. Valószínűbb, hogy hosszú tárgyalásokra és a színfalak mögött történő egyeztetésekre fog az elkövetkező hetekben sor kerülni, ami a jelenlegi gazdasági bizonytalanságban minden, csak nem előnyös az ország számára. Kompromisszumra azonban vajmi kevés az esély olyan közszereplőkkel, mint például Berlusconi, aki egy lapra tett fel mindent visszatérésével, és valljuk be, sikerült a terve – tökéletes képet festve az olaszok jelenlegi elkeseredéséről. A kisebbségi kormány azonban kétséges, hogy meg tud-e küzdeni a jelenlegi gazdasági-társadalmi dilemmákkal. Amennyiben ez nem sikerül – és ez közel borítékolható –, akkor mindenképp új választások elé kell, hogy nézzen Olaszország. Ez pedig két stratégiai útvonalat jelölhet ki a fontosabb pártok számára. A Demokrata Párt számára a későbbi megmérettetés jobb esélyekkel kecsegtethet, amennyiben a főleg politikai újoncokból álló 5 Csillag Mozgalom nem fog tudni beilleszkedni a nagypolitikai életbe, ezzel veszítve követőiből. Azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy könnyen kényszerülhet Bersani pártja engedményekre Berlusconival szemben, ami a kisebbségi kormányzás nehézségeivel együtt könnyen járhat gyors arcvesztéssel.

Ami biztos: az olaszok elhatározták, hogy most már igazán lehetne más a politika… csak még nem döntötték el, hogy ez pontosan mit is jelent.

Mészáros Tamás

Bonyolult kormányalakítási tárgyalásokra számíthat Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök, miután a lehetséges koalíciós partnerek hol összefogva, hol egymást kijátszva igyekeznek pozíciókat szerezni a következő izraeli kabinetben.

Nehezen lehetne földcsuszamlásszerű győzelmi eredménynek nevezni a Likud - Yiszrael Beitenu (Izrael a hazánk) közös lista élén álló jelenlegi miniszterelnök, Benjamin Netanjahu 31 mandátumát a 120 fős Knesszetben. A január 22-én tartott parlamenti választásokon elért eredmény ahhoz mindenesetre elegendő volt, hogy Simon Peresz államfő a héten őt kérte fel az új kormány megalakítására, és ezzel hivatalos szakaszba ért a választások éjszakája óta tartó egyeztetés a pártok között.

Leadásra ácsingózó szavazólapok (Kép forrása: Haaretz)

Az előrejelzésekhez képest a 19. Knesszet sokkal kevésbé lesz jobboldali, inkább beszélhetünk a politikai centrum megerősödéséről. A mérsékelt, nacionalista-vallásos, ultraortodox pártok alkotta izraeli jobboldal 61, míg a centrista, baloldali és arab pártokból álló blokk 59 mandátumot szerzett a választásokon.

A centrum feltörekvő csillaga Yair Lapid, a magyar származású újságíró-politikus Tommy Lapid fia. Pártja a Yes Atid (Van Jövő) 19 parlamenti helyet szerzett, négy mandátummal megelőzve a Munkapártot. Ez is komoly eredmény a pártszakadástól megtépázott Munkapártnak, amelyet ugyancsak egy sikeres újságíró, Shelly Yachimovich állított talpra. Ez a politikai formáció azonban már nem a jól megszokott hagyományos baloldali párt, sokkal inkább tartozik a politikai spektrum közepéhez, ahol ezek a pártok a mostani választáson szinte teljesen összeomló Kadima helyét töltik ki. A harmadik erő ezen a fronton a korábbi külügyminiszter Tzipi Livni pártja, a Hatnua, amely hat mandátumát az előző két párttól eltérően sokkal inkább külpolitikai vonalon, a békefolyamat újraindításának ígéretével szerezte meg.

Az első helyen végzett pártszövetségtől jobbra álló Habayit Hayehudi (Zsidó Otthon) a ciszjordániai telepesekhez húzó politikával igyekezett szavazatokat elragadni a mérséklődő Yiszrael Beitenu által hagyott jobbszélen. Képviselői ezzel a taktikával a várakozásokat alulmúlóan 12 mandátumot szereztek. A Habayit Hayehudi a koalíciós tárgyalásokon még így is Netanjahu második legfontosabb partnere lehet Lapid után, hiszen a Munkapárt semmilyen formában nem kíván részt venni Netanjahu kormányában.

Az ultraortodox vallásos pártok, a Shas és askenázi megfelelője természetesen rögtön ajánlották magukat a koalíciós tárgyalásokra. Fő politikai üzenetük az ultraortodox szavazóikat eddig megillető szociális juttatások és egyéb kiváltságok megőrzése egy olyan Izraelben, ahol a többségi társadalom egyre kevésbé akarja finanszírozni ezen tízezrek életen át tartó Tóra tanulását. Ezt az ígéretet kizárólag kormánypozícióból tudják biztosítani, azonban hatalmas nyomás alatt vannak minden irányból, ezért már jelezték, készek a kérdés kompromisszumos megoldására.

Végül annak ellenére, hogy az izraeli lakosság mintegy 20 százaléka arab, pártjaik, amelyek között van iszlamista, pán-arab nacionalista és kommunista, együttesen is csupán a szavazatok tíz százalékát szerezték meg. Az izraeli arabok fele szívesebben szavaz nem arab baloldali pártra, hiszen leginkább a jóléti kérdések foglalkoztatják őket.

Netanjahu választása a következő: viszonylag egyszerűen létrehozhatna egy gyenge kormánykoalíciót (61 mandátum), amelybe a vallásos pártokat és a nacionalista Zsidó Otthont venné be. Ezzel azonban egyrészt kiszolgáltatná a kormányát egy bizalmatlansági szavazásnak, másrészt a nemzetközi közösség nem kíván egy jobbra tolódó Izraelt látni. A jelenlegi kiélezett külpolitikai helyzetben a külső szövetségeseinek elidegenítését Netanjahu nehezen engedheti meg magának. Ami talán még ennél is fontosabb, egy ilyen jobboldali kormány nem képviselné az izraeli társadalom azon akaratát, hogy a centrum által képviselt szociális kérdések legyenek végre a politikai napirenden a folyamatos katonai fenyegetettség közepette is. Yair Lapid ezért van nyerő pozícióban, hiszen támogatást hozna az új izraeli kormánynak mind belföldön, mind külföldön. Várhatóan komoly árat fog kérni az általa hozott mandátumokért az ultraortodoxokat megillető kiváltságok kárára, másrészt egyértelmű, hogy belátható időn belül ő akar Izrael miniszterelnöke lenni.

Magyarországról nézve Netanjahunak érdeke minél több centrista párt beemelése a kormányba, ezzel kiegyensúlyozva a koalíciót, hogy egy – egy párt esetleges későbbi kilépése ne okozzon kormányválságot, ami oly jellemző Izraelre. A Tzipi Livni által annyit emlegetett centrista forradalom nem jött el, azonban a hagyományos baloldal halála és a centrális pártok megerősödése azt mutatja, hogy amennyiben Netanjahunak nem sikerül széles és kompromisszumos alapra helyezni következő kormányát, úgy kockáztat egy újabb előrehozott választást, amelyből következő alkalommal a centrista blokk jöhet ki legerősebben.

Csepregi Zsolt

Az év első hónapja sem maradt izgalmas külpolitikai események nélkül. Természetesen a nemzetközi politikában (is) mindenkinek más érdekes, valakinek például Barack Obama újbóli beiktatása vagy éppen a cseh elnökválasztás. Ebben a hónapban azonban a mi figyelmünket az Egyesült Királyság és Japán ragadta meg, hiszen egyik országban egy rég várt és sorsdöntő népszavazás bejelentésére, míg a másikban egy nacionalista kabinet felállítására* került sor.

Kezdjünk talán Japánnal. Az országgal már foglalkoztunk tavaly októberben, miután egyre több nyugati és japán híradás foglalkozott Toru Hasimoto oszakai polgármesterrel és frissen formálódó szélsőjobboldali pártjával, mint aki a közelgő előrehozott választásokon csodát tehet, felforgatva ezzel a japán politikai élet állóvízét. Bár a csoda elmaradt, hiszen Hasimotoból nem lett miniszterelnök, ahogy pártja sem lett a kormány tagja, mégis, magabiztos eredményt értek el (közel annyi mandátumot szerzett a párt, mint a választási második DJP, a leköszönő kormánypárt – szerk.), ami a jövőre nézve bíztató lehet. Kevésbé örömteli azonban, hogy a kétharmados többséget szerzett, Abe Sinzó vezette koalíciós kormány első lépései nem oldják a kétséget az érzés körül, hogy a Japán politikai elit, a gazdasághoz hasonlóan, régen megállt a fejlődésben.

A Sinzó vezette 19 fős kabinetről ugyanis sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy haladó lenne, közel sem. A kabinet tagok között a szélsőséges nacionalistáktól az ultra nacionalistákig terjed a spektrum, mérsékelt konzervatívokat alig találni közöttük. A jelenlegi fejlemények alapján tehát sem a Kína-Japán, sem az Egyesült Államok-Japán viszonyban nem várható jelentős előrelépés; de hogyan is lehetne változást várni, ha Sinzó csapatának programja a békealkotmány felülírásán, a pacifizmus csökkentésén és a nacionalizmus erősítésén, valamint az újrafegyverkezésen alapszik. Ettől még pozitív tény és nem szabad elhallgatni, hogy az új kormány egyelőre minden erejét a gazdaságélénkítésnek szenteli. Azonban ismert a mondás, az ördögről és az alvásról, már pedig Abe Sinzó látogatása a Meidzsi-szentélyben (az ország 19 század végi - 20 század eleji fegyverkezésének szimbóluma – szerk.), nem beszélve az esetleges Jaszukuni-szentély (a környező országok számára a Japán agressziót és háborús kegyetlenkedéseket szimbolizáló temető, ahol ismert háborús bűnösök is fekszenek – szerk.) látogatásáról nem sok jót sejtet.

Az Egyesült Királyság miniszterelnökének döntése, miszerint várhatóan 2017 végén népszavazást tart az ország az EU-ban maradásról / kilépésről nem eredményezhet fegyveres összetűzést valamelyik szomszédjával; mint mondjuk Japán-Kína viszonylatban a Szenkaku-szigetek esete. David Cameron múlt heti beszéde azonban kiengedte a szellemet a palackból. Bár a bejelentésre mindenki számított, szinte senki sem hitte, hogy Cameron ilyen gyorsan és határozottan meglépi. Függetlenül attól ugyanis, hogy az EU-s népszavazás kérdése a Konzervatívok megválasztása óta napirenden volt Londonban, a Cameron kabinet láthatóan ódzkodott a világos állásfoglalástól. Egészen eddig. A párt fiatalja és euroszkeptikusai által indított kampány, illetve a UKIP (kisebb euroszkeptikus konzervatív brit párt, akit az ismert brüsszeli politikus, Nigel Farage vezet – szerk.) folyamatos erősödése kész tények elé állította a sokak által PR-politikusnak és puhánynak titulált Cameront, akit azonban most a tenyerén hordoz a bal- és jobboldali média egyaránt. Nagy dolgokat persze nem jelentett be a miniszterelnök, de a tény, hogy lesz választás, valamint az, hogy előtte még fontos jogokat kíván visszavenni Brüsszeltől London, komoly lépes a belső ellenzék, valamint a UKIP leszereléséhez. Arról nem beszélve, hogy a Munkáspárt egy újabb pofonba szaladt bele, miután vezetője, Ed Miliband a parlamentben kijelentette, hogy ő nem támogatja a népszavazás ötletét, annak ellenére, hogy a felmérések szerint a britek jelentős része szavazni szeretne. Természetesen később jött a magyarázkodás a baloldalról, hogy Miliband csak egy mostanában esedékes népszavazást nem támogat, de az biztos, hogy rövidtávon megint saját magát verte meg az ellenzék, nem először.

Németh Áron Attila

*Az új japán kabinet bemutatására valójában december végén került sor, de a valós kormányzati munka és a Meidzsi-szentély látogatása januárban kezdődött / történt.

Függetlenül attól, hogy soha sem szerettem az újévi esélylatolgatást, bizonyos politikai eseményekről érdemes pár szót ejteni, amelyek valóban hatással lehetnek az új évünkre. A varázsgömb nézegetést tehát meghagyjuk a CIA-nak („Global Trends” sorozat), az Economist-nak és a Foreign Policy-nak, mi pedig maradunk a tényeknél, ott legalább nem lehet (nagyot) tévedni.

Külpolitikai szempontból 2012 izgalmas év volt, hiszen a jelenkor két legfontosabb államában is választásokat tartottak. Kínában Hszi Csin-ping került, míg az Egyesül Államokban Barack Obama maradt az ország első embere, arról nem beszélve, hogy az Arab Tavasz néven ismert felkelési hullám, ami 2011 elején indult, a tavalyi évben sem hagyott alább. Tavaly novemberben így került Egyiptom élére Mohamed Morszi és vele együtt a sokáig betiltott Muszlim Testvériség (MT). Bár az MT egyeseknek politikai mozgalom, másoknak pedig terrorszervezet, ettől még tény, hogy az Arab világ egyik vezető hatalmában komoly változás állt be és ennek a folyamatnak korán sincsen vége (lásd: Morszi ellenes tüntetések), úgyhogy vigyázó szemünket jövőre Egyiptomra (is) vessük.

De ha már Egyiptommal belekezdtem, akkor sorrendben, de nem fontossági sorrendben, következzenek azok országok, amelyekre 2013-ban szerintünk érdemes lesz odafigyelni: 1) Egyiptom, 2) Egyesült Államok, 3) Kína, 4) Mexikó, 5) Németország, 6) Mongólia, 7) Japán, 8) Izrael, 9) Szíria, 10) Irán. Természetesen még legalább egy tucat országot fel lehetne sorolni, amelyekre érdemes lenne koncentrálni, például Oroszországot, ahol érezhetően növekszik a Putyin ellenesség, vagy Görögországot, amely  (részben) a politikusaiknak köszönhetően a gazdasági középkorba hullott. Mégis, mi úgy érezzük, hogy az előbb említett tíz ország az, amelyeknek az idén érdemes lesz jóval több posztot szentelni, mert jelentős változások előtt állnak.

Egyesével nézve őket megállapítható, hogy Egyiptom, az Egyesült Államok, Kína, Japán, valamint Mexikó esetében inkább a már választásokon győztes vezetők és pártjaik programját érdemes majd figyelemmel kísérni, mert ebből a szempontból itt rengeteg a nyitott kérdés. Morszi, Obama, Hszi Csin-ping, Abe Sinzó és Pena Nieto a választóktól tehát már felhatalmazást kapott arra, hogy új irányt mutasson, dehogy a vezetők valójában merre indulnak majd az még erősen kérdéses. Számomra Németország már nem akkora kérdés, mivel az ősszel esedékes szövetségi választásokon Merkel magabiztos győzelme szinte elkerülhetetlen, ráadásul esetében hatalmas politikai-ideológiai fordulatra sem kell számítani. Szerepe és személye viszont nagyon fontos, hiszen elsősorban az ő szava dönt az EU-n belül, már pedig a szövetségnek 2013-ban is rázós éve lesz.

A maradék négy ország helyzete azonban minden szempontból izgalmas. Izrael a hónap végén választ és annak ellenére, hogy a jelenlegi kormányfő Netanyahu győzelme tulajdonképpen borítékolható, az Iránnal és a Hamasszal folytatott konfliktus, valamint az országon belüli szociális feszültség jelentős döntésekre sarkallhatja a régi-új miniszterelnököt. Idén ráadásul az ország legnagyobb külföldi ellenlábasa, Irán is új vezetőt választ, miután Mahmud Ahmadinezsád kitölti elnöki mandátumát. A két állam esetében a háború sem kizárt, főleg, ha Ahmadinezsádot egy újabb keményvonalas konzervatív követi az elnöki székben, de addig, amíg ez megtörténik, bőven lesz még miről írni és gondolkodni. Szíria esete nem valamiféle közelgő választás miatt, hanem a tragikus belpolitikai helyzet miatt különleges. Bár sok külpolitikai szakértő 2012 folyamán végig az Asszad rezsim közelgő bukását jövendölte, erre a változásra mind a mai napig várni kell. Eközben az ország és lakói véres polgárháborúban fuldokolnak, amin nem segített, hogy a nemzetközi közösség által hitelesnek ítélt ellenzék csak tavaly év vége felé tudott összeállni. Szíria helyzete tehát baljós, és közel nem biztos, hogy 2013 megnyugvást fog hozni az ország számára.

Végezetül pedig Mongólia. Az ország listázása elsőre talán meglepően hathat, de ha azt nézzük, hogy a bányászat fellendülésének hála idén közel 16 százalékos gazdasági növekedésre (IMF prognózis) és soha nem látott fejlesztésekre készül a kormány az élet szinte minden területén, akkor talán már koránt sem meglepő, hogy miért lesz érdemes 2013-ban Mongóliára is figyelni. Természetesen a nyersanyag éhes szomszéd (Kína) felé fennálló elektromos áram kiszolgáltatottság, valamint a hirtelen jött gazdagság sok mindent boríthat a jelenlegi rózsaszín képen, de hátha sikerül a mongoloknak az, ami a közelmúltban oly sok ázsiai és afrikai országnak nem, vagyis egy váratlan szerencsének / felfedezésnek hála kilépni a mély szegénységből.

Németh Áron Attila

Ha Uniós költségvetési tárgyalások, akkor heves szócsaták, izgalmak, kérdőjelek, szövetségek, brit kilépési fenyegetés, francia erőfitogtatás és német végszó. A forgatókönyv természetesen a ma kezdődő két napos EU-csúcson sem lesz másként, ahol a tagállamok vezetői találkoznak annak érdekében, hogy egyezségre jussanak a következő, 2014-2020-as költségvetésről. Megállapodás valószínűleg nem lesz, de tulajdonképpen ezt is várjuk.

A számok szintjén hazánkat mindössze két adat érintheti a ma kezdődő Uniós csúcson, azok közül viszont mindkettő meglehetősen érzékenyen. Az egyik a kohéziós, a másik az agrárpolitikára szánt pénzek végösszege. Jelenleg az látszik, hogy előbbi keretét kb. 30 milliárd, míg utóbbiét kb. 25 milliárd euróval kívánják visszavágni a nettó befizetők, egyetértésben az Európai Tanáccsal. Abba belemenni, hogy ez pontosan mit jelenthet számunkra szerintem felesleges, hiszen a fontosabb magyar sajtóorgánumok erről már szinten mindent megírtak. Ezzel kapcsolatban ráadásul a magyar kormány álláspontja is jól ismert (lásd: bármelyik Győri Enikő interjú az elmúlt pár hónapból – szerk.).

("Minden segítség kelleni fog", f: www.greekcrisis.net)

Merthogy az, hogy rosszul járunk (beleértve a teljes közép-kelet-európai térséget) a mostani változás tervezet elnézve egy percig sem lehet kétséges. De látva például a németek, hollandok, svédek, finnek, britek („nettó befizetők”) hozzáállását sok jóra eleve nem számíthattak az úgynevezett „kohézió barátai”, vagyis, például Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország. A fellépés persze részükről valahol érhető, hiszen a nettó befizetők úgy vannak vele, hogy 2007-2013 között öntötték ebbe a régióba a pénzt, aztán mi lett belőle, nagyjából semmi. Kicsivel élesebben fogalmazva minimális fejlődés mellett burjánzó korrupció és a pénzek egy részének szimpla elherdálása történt az elmúlt hét éves ciklusban, ergo ha őszinték vagyunk, a mostani gazdasági realitásokat figyelembe véve a németek helyében mi sem lennénk kifejezetten lelkesek, ha a görögöket kellene támogatnunk kézzelfogható biztosíték nélkül. Bár ilyenkor lehet szolidaritással érvelni – ezt tesszük mi is –, hogy ennek kellene dominálnia a nettó befizetők fejében, nem az euró milliárdoknak, de a jelenlegi helyzetben valójában senki sem gondolhatja komolyan, hogy az egyetemes egyenlőség és testvériség jegyében Észak-Európa és Nyugat-Európa jobban gazdálkodó fele tartja majd továbbra is a hátát a keletiek problémái miatt. Vagy mégis elvárható lenne?

Mielőtt azonban súlyos politikafilozófiai fejtegetésbe bonyolódnék az EU lényegét illetően, röviden vázolnám, hogy szerintem mi fog történni a legfrissebb költségvetési csúcson. A franciák természetesen kötni fogják az ebet a karóhoz, semmilyen csökkentés az agrárkereten, de ezt is úgy, hogy kezdetben a keret emelése mellett fognak kardoskodni. A britek a teljes költségvetés drasztikus visszavágása mellett érvelnek majd (sajtóinformációk szerint kb. 200 milliárd eurót szeretnének spórolni a jelenleg tervbe vett kb. 75-80 milliárd helyett – szerk.). A németek a britekkel egyetemben csökkenteni akarnak, de a Királyságtól eltérő mértékben; friss hírek szerint Merkel kancellár kb. 130 milliárd eurót akar faragni a keretből, de még talán elfogadva akár a kb. 80 milliárdos tervet is. A németek tehát minden bizonnyal készek lesznek kompromisszumot kötni (szokás szerint), a franciák ellenben azért, hogy elfogadják az agrárpolitika összköltségvetésének szinten tartását ragaszkodni fognak a brit visszatérítés kérdésének újratárgyalásához (szokás szerint), erre a pedig a britek fenyegetőzni kezdenek a kilépéssel (szokás szerint) és vétóval élnek. Megegyezés elhalasztva.

Összefoglalva tehát az szinte bizonyos, hogy a 2014-2020-as új EU-s költségvetésről az érdekeltek csak valamikor 2013 folyamán fognak megegyezni. Az viszont erősen kérdéses, hogy a mindeközben a britek bent maradnak-e a szövetségbe, mert a helyi belpolitikai helyzet, a kormányzó Konzervatív Párt és maga David Cameron miniszterelnök is lényegében már előre minden egyes engedmény lehetőségét, amit az EU irányába tehetne / tehetett volna, ellehetetlenített. Folytatása következik.

Németh Áron Attila

A mára hetedik napja tartó konfliktus Izrael és a Gázai övezetet uralma alatt tartó Hamasz palesztin terrorszervezet között kritikus szakaszba lépett, nagy az izraeli haderő szárazföldi beavatkozásának esélye Gázában, amennyiben a Hamasz nem adja fel új, iráni gyártmányú rakétáit.

A Gázai övezetből Izrael ellen kilőtt rakéták (forrás: PressTV, presstv.ir)

A második öbölháború óta legfeljebb a szórványos próbákon volt légiriasztás Tel-Avivban és Jeruzsálemben, azonban ma nagyon is komolyan veszik a harsonákat az itt élők, hiszen a Hamasz legfejlettebb Fadzsr-5 rakétái már nem csak a Gázai övezet közelében lévő településekre, hanem a zsidó állam magterületére is csapást tudnak mérni. A november 14-én, hivatalosan Ahmed Dzsabari, a Hamasz katonai szárnyának vezetőjének kiiktatásával megkezdődött Felhőoszlop hadművelet válasz volt a katonai beavatkozást megelőző elszaporodó rakétatámadásokra a Gázai övezetből. Az izraeli reakció valódi célja azonban egy ennél sokkal jelentősebb fenyegetés elhárítására irányul, a nagyvárosokra most kilőtt Fadzsr-5 rakéták mindegyikének elpusztítására. Ezeknek az új rakétáknak a Gázai övezetbe juttatásával a Hamasz alaposan megváltoztatta a katonai erőviszonyokat a térségben és Izrael számára vállalhatatlan biztonsági helyzetet teremtett.

A következő órák és napok nagy kérdése, hogy az izraeli döntéshozók és katonai vezetők megelégszenek-e a Hamasz általuk már ismert fegyverraktárainak célzott elpusztításával, vagy pedig a maradék rakéták megtalálásának és a déli fenyegetés minimálisra csökkentésének érdekében szárazföldi akciót indítanak-e az övezet ellen. Ne tévesszen meg bennünket a Hamasz által kilőtt modern rakéták viszonylag kis száma és pontatlansága. A Hamasz a rakéták forrásául szolgáló szudáni fegyverüzem október 24-i lebombázása után már valószínűleg sejtette, hogy Izrael tud arról, hogy iráni rakéták birtokába jutott. Ezért is igyekezett november elején gyorsan lecsitítani az Izrael ellen ciklikusan rakétatámadásokba fogó, még a Hamasznál is radikálisabb terrorszervezeteket, hiszen tudhatták, Izrael ezúttal nem intézi el az ügyet egy-két katonai célpont kilövésével. Nem is hajlott Izrael a tűzszünetre, hanem Ahmed Dzsabari megölésével együtt átfogó légihadjáratot indított a Hamasz csapásmérő képességének felmorzsolására. A Hamasz „már úgy is mindegy” alapon lövi ki a Fadzsr-5 rakétákat Tel-Avivra és Jeruzsálemre, növelve ezzel saját presztízsét az ellenséges Fatah kárára. A kilőtt iráni rakéták kis száma azt mutatja, hogy a Hamasz bízik a tárgyalásos rendezésben és így abban, hogy megtarthat készleteket ezekből a fegyverekből. Izrael egyelőre biztosan óvakodik megindítani egy átfogó szárazföldi offenzívát, hiszen a 2008-as Öntött ólom hadműveletnek is komoly diplomáciai ára volt, ez most se lenne másképpen, ráadásul azóta egy teljes megváltozott és sokkal ellenségesebb Közel-Kelettel találta magát szemben a zsidó állam. Egyiptom már vissza is hívta izraeli nagykövetét, mégis éppen nekik leginkább az érdekük, hogy amellett, hogy a palesztin nép támogatóiként tűntethessék fel magukat, ne szakadjon meg a viszony az izraeliekkel, hiszen ezzel együtt minden bizonnyal búcsút mondhatnának az Egyesült Államok által nyújtott anyagi és katonai segítségnek is. Ezt az egyensúlyozást jól mutatja, hogy egyedül Egyiptom igyekszik valóban közvetíteni a felek közt egy esetéeges tűzszünet érdekében.

A jelenlegi helyzet legnagyobb nyertese Irán, amely Szudánon keresztül felszerelte a Hamaszt az új rakétaarzenállal. Egyrészt sikerült lekötnie Izraelt, amely katonailag fenyegeti az iráni nukleáris programot és megmutatnia, hatékony segítséget tud nyújtani a palesztin fegyveres szervezeteknek, amennyiben hozzá fordulnak és nem az őket „eláruló” arab országokhoz. Másrészt egy időre sikeresen elterelte a figyelmet a szíriai polgárháborúról, éppen akkor, amikor az Iránnal szövetséges Aszad-rezsim ellenzéke kezd olyan formát ölteni, amelyet már érdemes lehet katonailag felszerelnie mind az Arab Liga államainak, Törökországnak és a Nyugatnak is. Harmadrészt Izrael most láthatja, az iráni nukleáris létesítmények elleni megelőző csapás nem csak egy komoly másodlagos fronttal (északon a Hezbollah ellen), hanem délen, egy hatékony rövid hatótávolságú ballisztikus rakétákkal felszerelt Hamasszal is számolnia kellene. A következő órákban el fog dőlni, hogy Izrael, ahol két hónap múlva parlamenti választásokra kerül sor, inkább együtt él-e a megnövekedett déli fenyegetéssel és belemegy egy tűzszünetbe, vagy pedig egy szárazföldi beavatkozással visszabillenti a mérleg nyelvét, kockáztatva ezzel azt, hogy a nemzetközi közösség rosszallása miatt ugyancsak nehezen vállalható diplomáciai árat kell fizetnie a közvetlen biztonságért.

Csepregi Zsolt