Japán: A radikális reform és a fasizmus között valahol félúton

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. október 03.

Utoljára talán a tohui tsunami katasztrófa után figyelt a fél világ Japánra. Újabban azonban a kormányválság is érdekes fejleményekkel szolgál a külpolitikai iránt érdeklődőknek. Jelen pillanatban ugyanis úgy tűnik, hogy egy új politikai erő nem csak a hatalmat akarja megszerezni, hanem egyenesen újrafegyverezné a monarchiát. Érdemes lesz tehát az országra figyelni.

Josihiko Noda miniszterelnök a napokban már harmadik alkalommal alakította át kormányát, annak érdekében, hogy az idén (talán November – szerk.) esedékes előrehozott választásokon pártja, a Demokrata Párt (DJP) a lehető legjobban szerepeljen, ezzel megtartva kormányzó szerepét. illetve, hogy végre hajtsa az általa korábban eltervezett gazdasági intézkedéseket. Míg a miniszterelnök számára az utóbbi szinte biztosan menni fog, hiszen az előrehozott választásokért cserébe terveit az ellenzék is támogatja, addig előbbire sokan nem fogadnának, hiszen a különböző adóemelések (pl. ÁFA) pártja népszerűségét erősen megtépázták. Persze ettől még a választási győzelem nem lehetetlen, főleg a szürke és elhasznált korábbi egyeduralkodó párt, a Liberális Demokrata Párttal (LDP) szemben, de nehéz lesz, méghozzá két ok miatt. Az egyik magából a Japán politikai rendszer sajátosságából ered, vagyis, hogy szinte két azonos erősségű erő várja az újbóli megmérettetést. Hiszen a DJP bár anno elsöpörte a hatalomtól jó félévszázad alatt megrészegülő, elkényelmesedő és korrumpálódott LDP-t, a választók mégsem pártoltak át hozzájuk nagy tömegekben. Elsősorban azért, mert az ország élén a DJP maga is csak szürkeséget, korrupciót és döntésképtelenséget mutatott. A DJP – és valahol az LDP számára is – a másik nehézséget pedig egy új politikai erő adja, amely akár mindkettőt elsodorhatja.

hasimoto.jpg(Hasimoto és csapata, f: www.blogs.cfr.org)

Oszaka város fiatal polgármestere, Toru Hasimoto ugyanis indított egy mozgalmat, majd egy pártot, ami mostanra, legalább is média szinten, közbeszéd teremtő lett. Valaki fél tőlük (a mozgalom felemelkedését egyesek a fasizmus megerősödéséhez hasonlítják és a ’30-as évek Németországát emlegetik – szerk.), valaki rajong értük, egy dolog azonban biztos, hosszú évtizedek óta először fogalmazott meg egy japán párt a nagy átlagtól ennyire eltérő és radikális politikai programot. Az állóvíz tehát megmozdult. Természetesen az aktuális japán-kínai tengeri konfliktus árnyékában (Japán fennhatósága alá tartozó Szenkaku-szigeteket Kína (is) magának követeli – szerk.) nem a legjobb ómen, ha egy olyan politikusról szólnak a hírek, aki újra fegyverben szeretné látni az országot. Tény, polgárpukkasztásból és populizmusból Hasimoto már most jelest érdemel. Hiszen Oszaka polgármestere emellett az alsóház létszámát megfelezné, a felsőházat eltörölné, az amerikaiak által kreált békealkotmányt átírná, az ország világháborús múltját pedig érdemként kezelné és a sort még sokáig lehetne folytatni. Nyilván kérdés, hogy egy ilyen politika vajon sikeres lehet-e – még a súlyos választói apátia ellenére is – egy alapvetően békés és nyugodt országban. Meglátjuk.

Mindenesetre a tudat, hogy Hasimoto akár királycsináló is lehet, illetve, hogy az LDP-t a keményvonalas Abe Sinzó fogja vezetni a választásokon, aki egy kormányalakítás érdekében akár velük is megegyezhet, minimum érdekes helyzetet teremthet. Egyrészről Japán szempontjából, hogy lesz-e például új alkotmány és felsőház eltörlés. Másrészről a japán-amerikai viszonyrendszerben, hogy lesz-e remilitarizálás és az amerikaiakkal való részleges szakítás. Végezetül pedig a japán-kínai kapcsolatokban, hogy lesz-e háború vagy csak marad a bizonytalanság. A közeljövőben tehát érdemes lesz a szigetországra figyelni, mert meglepő dolgok készülnek.

Németh Áron Attila

2 komment
japán egyéb területek

A keleti nyitás politikája, nyugatról nézve

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. szeptember 20.

A választások óta tulajdonképpen folyamatosan, még a csapból is a keleti nyitás politikája folyik. Nyitunk Azerbajdzsán felé, nyitunk Szaúd-Arábia felé, nyitunk a kazahok és a kínaiak felé, nyitunk mindenkire és mindenfelé, ami keleten van, hiszen, mint mondják, a gazdaság most éppen arrafelé pörög. Azonban, mintha megfeledkeztünk volna róla, hogy Uniós tagállamként, itt Európa közepén a nyugati barátokat sem érdemes elfelejteni.

Az elmúlt két évben nem egyszer és nem kétszer kerültem már abba a helyzetbe, hogy ismerősök engem kérdeztek a keleti nyitás politikájáról. Mi ez? Miért jó ez? Miért pont kelet? Nem aggályos-e diktátorokkal összemelegedni? Miért nem barátkozunk Svájccal, hiszen ott is van pénz? És így tovább... Én akkor is, mint most is, azt feleltem, hogy magával a keleti nyitással nincsen semmi probléma. Természetesen vérmérséklettől és politikai hovatartozástól függően kaptam erre válaszul hideget és meleget, hiszen az ellenzéki beállítottságú ismerősök a keleti politikában egy diktatúra felé mozdulás első jeleit és az ország értékeinek és erkölcsének kiárusítását látják. Ezzel ellentétben a kormányközeli ismerősök inkább a lehetőséget és a komoly gazdasági előnyök kiaknázását látják a régi-új külpolitikai stratégiában, könnyen elfelejtve, hogy vannak erkölcsök és értékek, amikért érdemes kiállni, még akkor is, ha befektetőket keresünk.

orbán-nursultan.jpg

(Orbán Viktor és Nurszultan Nazarbajev)

Véleményem szerint, bár mindkét felfogásban van igazság, a kérdésre adandó válasz a külpolitika lényegében keresendő – vagy legalábbis abban, amit az számomra jelent. Egyik oldalról tehát felmerül a feltételezés: A diktatúra irányába mozdulunk el azzal, ha olyan államok vezetőivel barátkoznak a mi vezetőink, akik a számunkra fontos értékeket (sajtó- és véleményszabadság, emberi jogok, stb.) láthatóan kisebb meggyőződéssel védelmezik. A válaszom az, hogy szerintem nem. Példának okáért ott van az Egyesült Királyság, amit ritkán szoktak diktatúrának nevezni a nyugati sajtóban vagy egy olyan államnak beállítani, amelyet jó eséllyel valamilyen, a skót olajkészleteken meggazdagodott nyugat-glasgowi klán fog a markába tartani. Pedig emlékezzünk vissza, sem David Cameron, sem Tony Blair nem ódzkodott túlzottan attól, hogy olyan politikusakkal és államfőkkel mutatkozzanak, mint Kadhafi vagy Mubarak. A hangsúly szerintem az ilyen esetekben a gazdasági előnyök megszerzésén alapszik. Barátkozunk, segítünk egymásnak, de ha azt vesszük észre, hogy a számunkra fontos értékeket lábbal tiporják, akkor felszólalunk és teszünk ellene, legalább nyilvánosan, hiszen valójában egyetlen nyugati vezető sem tudja megakadályozni a helyi kisebbségek vagy politikai ellenzék elleni atrocitásokat mondjuk a Távol-Keleten.

A másik feltételezés pedig így szól: A keleti-nyitás óriási gazdasági lehetőségeket rejt magában, amiket ki kell használni. Szerintem is, ez tény, kár lenne tagadni, de nem mindegy, hogy azt pontosan milyen áron tartogatja. Erre talán a legjobb példa a magyar-azeri viszony, amiről korábban mi is megemlékeztünk. Az egyértelmű, hogy Azerbajdzsán az elmúlt bő 10 évben rohamos fejlődésnek indult, hála kőolaj- és földgázkészleteinek. Az is egyértelmű, hogy ebből érdemes részesedni a magyar gazdaság legfontosabb termékeinek értékesítésével (mezőgazdasági fejlesztések, műszaki szakértelem, sikeres cégek indirekt támogatása). A válasz is egyszerű, hogy miért: az olyan kisebb országok, mint amilyen hazánk is, a világban csak úgy maradhatnak láthatóak és sikeresek, ha a benne lakozó potenciált célzottan és jól átgondoltan használják fel. Az azeri eset ennek viszont éppen az ellenkezőjét mutatja, hiszen gesztust szerettünk volna tenni egy későbbi sikeres együttműködés reményében, aminek a körülményeit / hatását közel sem gondoltuk át.

A keleti nyitás politikája ezért összességében bár jó irány, kizárólag akkor, ha tisztában vagyunk vele, hogy mit akarunk eladni, kinek akarjuk eladni és cserébe mit remélünk. Illetve, ha közben egyrészről nem felejtjük el, hogy a nyugati világ, amihez tartozunk, szintén igényli a figyelmünket és gesztusokat kíván. Másrészről pedig olyan államokkal együttműködni, akiktől csak pénzt vagy a kereskedelmi kapcsolatok fellendítését reméljük, okosabban kell, világosan hangsúlyozva, hogy erkölcsileg és általános értékekben miért és mivel nem értünk egyet, függetlenül a gazdasági érdekeinktől. Merjünk tehát keletre tekinteni, de a nyugat értékeinek és saját ambícióink negligálása nélkül.

Németh Áron Attila

2 komment
magyarország v4 magyar külpolitika kiemelt területek visegrádi négyek

A szíriai polgárháború lángra lobbanthatja a régiót

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. szeptember 12.

Kevesen gondolták volna, hogy az arab tavasznak nevezett politikai földindulás másfél év után is legfeljebb lassan változó patthelyzethez vezet Szíriában. A kormányerők és a felkelők közötti konfliktus mintegy 25.000 emberéletet követelt, több százezer szíriai polgárnak kellett elhagynia otthonát és a környező országokba menekülnie.

A konfliktus gyors megoldását legfőképpen a nemzetközi közösség megosztottsága akadályozza. Míg a Nyugat az Aszad-rezsim gyors bukásában érdekelt, addig Oroszország és Kína ennél kevésbé radikális változást látna szívesen, mivel főként előbbi nem kívánja elveszíteni utolsó, a szovjet időkből megmaradt közel-keleti szövetségesét. Emellett a nemzetközi rendszerről vallott gondolkodás is nagyban eltér az államok két laza csoportja között, hiszen míg a nyugati hatalmak hajlamosak aktivista módon érvényre juttatni értékeiket a Szíriához hasonló konfliktuszónákban, addig a feltörekvő hatalmak a nemzeti szuverenitás abszolút természetén alapulva politizálnak, érdekeiket és saját kevéssé demokratikus politikai rendszereiket is így óhajtják a külső behatástól féltve fenntartani.

syria-assad_2285802b.jpg

Kép forrása: The Telegraph (www.telegraph.co.uk)

A szíriai polgárháborúnak különösen jelentősek a regionális kihatásai, a konfliktus kimenetele, bármelyik oldal győzzön is, alapvetően átalakítja a térség politikai és katonai képét. A megoldás elhúzódása ennél is károsabb, hiszen folyamatosan erősödik a szír ellenzék fragmentáltsága, egyre nagyobb szerephez jutnak az iszlamista szélsőségesek, amelyek a térség instabilitását erősíthetik. Szíria északi szomszédja Törökország különösen aggódhat, hiszen az észak-szíriai kurd területekről a Kurd Munkapárt, kihasználva a konfliktust, folyamatos hadjáratot visel a török állammal szemben. A térség korábbi relatív stabilitása nagyban volt köszönhető a diktatórikus, szír vallási kisebbségek kényes erőegyensúlyán és a többségi szunniták elnyomásán alapuló szír politikai rendszernek, amely megtűrt bizonyos terrorista és szélsőséges szervezeteket, azonban soha nem engedte, hogy a szunnita iszlamisták hatalomhoz jussanak. A konfliktus másik nagy vesztese Irán, amelynek szövetségi rendszerében az Aszad-rezsim különösen fontos szerepet játszik, Szírián keresztül támogathatta eddig a libanoni Hezbollah terrorszervezetet. Ugyanakkor a szír polgárháború eltereli a figyelmet a vitatott iráni nukleáris programról, így rövid távon látszólag jól jöhetne Iránnak a regionális felfordulás. Ezen túlmenően Szíria korábban stabilizáló szerepet játszott Libanonban, azonban a vallási és etnikai törésvonalak mentén széthulló szír állam „betegsége” azonnal negatív hatást vált ki Libanonban, így a szír polgárháború az egész térséget lángra lobbanthatja.

Az arab államok Törökországhoz és a Nyugathoz hasonlóan már régen elengedték a mészárlásokért felelőssé tehető Aszad elnök kezét, azonban a felkelőknek nyújtott bújtatott támogatásuk egyelőre nem hozta el a várva várt megoldást. Ezt a folyamatot felgyorsította a Muszlim Testvérek hatalomra kerülése Egyiptomban, amely éppen azon a szunnita iszlamizmust tűzi zászlajára, amelyet az Irán és az Aszad-rezsim a túlélése és regionális ambíciói miatt el akar nyomni. A menekülthullám egyre nagyobb terhet jelent a környező államokra nézve, Törökország bejelentette, hogy nem képes több menekültet fogadni, így megoldást egyedül a konfliktus lezárása jelenthet. Végezetül Izrael különösen aggódik a szíriai helyzet miatt, amellett, hogy az iráni szövetségi rendszer derékba törése alapvető érdeke. A zsidó állam egyrészt fél egy iszlamista militánsoktól fertőzött északi szomszédtól, amelyekkel szemben konvencionális hadserege nem jelent megfelelő elrettentést, másrészről az Aszad kormányzat elismerte, hogy vegyi tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, bár ezt azzal a kitétellel tette meg, hogy saját lakossága ellen nem, csupán külső agresszorral szemben vetné be azokat. Izrael nagy valószínűség szerint katonai válaszra kényszerülne, amennyiben ezek a tömegpusztító fegyverek a libanoni Hezbollah vagy más terrorszervezet kezébe jutnának a szíriai káosz közepette. Látható, hogy a fentiek miatt a szír nép mellett a teljes közel-keleti régió megszenvedheti az elhúzódó polgárháború hatásait, amelyre megnyugtató választ minden bizonnyal kizárólag az egymással kiegyezni képes nagyhatalmak adhatnak.

Csepregi Zsolt

A cikk rövidített változata a Közgazdász című folyóiratban jelent meg.

Szólj hozzá!
izrael közel kelet irán hezbollah szíria háborús övezet

A skótok, a mexikóiak, a magyarok és az azeriek

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. szeptember 02.

Mielőtt még teljesen visszasüllyedt volna jól megszokott unalmába a hazai médiapiac, pénteken ismét robbant a diplomáciai bomba. Egy gyilkos kiadatása újra összeugrasztott minket a nemzetközi sajtóval, külföldi hatalmakkal, ráadásul még egy akut kaukázusi gócpontba is sikerült beletenyerelni – azt hiszem, egy külpolitika iránt érdeklődő blognak több sem kell.

A politikai iránt elkötelezettek augusztus folyamán azt érezhették, hogy tovatűntek már azok az izgalmas idők, amikor a miniszterelnök Brüsszel és Moszkva között vont párhuzamot a nemzeti ünnepünkön, kiborítva ezzel szinte mindenkit az EU vezérkarában vagy, amikor a KIM vezetője védte a magyar kormány intézkedéseit az Unió fővárosában, erős ellenszélben. Amikor velünk foglalkozott boldog-boldogtalan az Economist, a WSJ, a Financial Times, a Guardian és megannyi egyéb jól ismert nemzetközi orgánum hasábjain. Úgy gondolhattuk, valóban azok voltak ám az idők.

aliyev és orbán.jpg

Elérkezett ellenben augusztus 30-a és egy relatíve ismeretlen azeri gyilkos kiadatása hazájának, ami szabályos lavinát indított el. Ramil Sahib Safarov 2004-ben gyilkolta meg Budapesten örmény szobatársát, Gurgen Markarjánt, akivel egy kollégiumi szobán osztozott a NATO békepartnerségi program keretében tartott angol nyelvtanfolyam ideje alatt. Safarovot 2007-ben jogerősen életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte a magyar igazságszolgáltatás, ami ellen ugyan tiltakozott az azeri kormány és Safarov kiadatását többször is kérték, ezeket a kérelmeket a magyar hatóságok rendre elutasították. A magyar lapok, az ellenzék és örmény források sugalmazása szerint a pálfordulás beálltát és Safarov váratlan kiadatását a két ország közötti gazdasági kapcsolatok rohamos javulása eredményezte. Tény, jó ideje ismertek azok a hírek, miszerint Ilham Aliyev azeri elnök megegyezett a magyar miniszterelnökkel, hogy Azerbajdzsán kész 2-3 milliárd eurónyi magyar államkötvényt vásárolni, hogy ezzel is segítse hazánk kilábalását a recesszióból. Azonban az, hogy a kiadatás valódi oka ez volt-e, vagy valami más, jó ideig még biztosan nem fog kiderülni. Addig tehát marad a találgatás, illetve az a néhány „apró” következmény, mint például, hogy Örményország megszakított velünk minden diplomáciai kapcsolatot; hogy az Egyesült Államok finoman fogalmazva sem örült döntésünknek; valamint, hogy a legrosszabb esetben háborút idézünk elő a Kaukázusban.

Mivel azonban ez a blog nem foglalkozik hazai belpolitikával, maximum annak külpolitikai vetületével, most sem szándékozom elemezni a kérdésben felmerült különböző magyar pártok és politikusok nyilatkozatait, érvrendszerét. Fontos viszont kiemelni két, a Safarov esethez némileg hasonló ügyet, ahol egy-egy külföldi kormánynak döntenie kellett egy elítélt kiadatásáról, mérlegelve minden egyéb eshetőséget. A konklúzió levonása tehát részben mindenkinek a sajátja lesz, én csak a két történet tényszerű bemutatására törekszem, amennyire ez lehetséges, némi saját véleménnyel spékelve.

Az áruló britek, a hős katona és az olaj milliárdok

Abdelbaset Ali al-Megrahi a Líbia Arab Légitársaság biztonsági főnöke, valamint az FBI információi szerint a még Kadhafi tábornok irányította Líbia titkosszolgálatának tagja volt. A 2001-es ítélet alapján – ami al-Megrahit bűnösnek találta a hírhedt Lockerbie repülőgép merényletben (259 halott a gépen, köztük 4 magyarral és további 11 a földön – szerk.) betöltött szerepében – az elítélt legkorábban 20 év után kerülhet feltételesen szabadlábra az életfogytiglani börtönbüntetésből. A líbiai vezetés persze tiltakozott, al-Megrahi kétszer is fellebbezett, a skót bíróságok azonban minden próbálkozást elutasítottak. Aztán elérkezett 2009 és al-Megrahi váratlan kiadatása. Bár a skót hatóságok egészségügyi indokokra hivatkozással engedték haza az elítéltet (az akkori hivatalos tájékoztatás szerint al-Megrahi súlyos prosztatarák miatt legfeljebb 3 hónapot élhet – szerk.), amire jogilag volt lehetőségük, a nemzetközi sajtó, a nemzetközi közösség és kiváltképp az Egyesült Államok súlyos hibáról, felfoghatatlan mulasztásról és újrafeltépett sebekről beszélt. Mindeközben a Líbiába hazatérő al-Megrahit nemzeti hősként üdvözölték, majd pár napig kórházban kezelték, miután kiengedték, hogy a következő 3 évét szinte teljes nyugalomban egy fővárosi villában tölthesse. Bár 2012-ben al-Megrahi elhunyt, a kiadatás valódi oka máig ismeretlen. Egyes londoni hírek szerint Skócia első minisztere, vagyis vezetője, Alex Salmond szeretett volna magának 15 perc hírnevet. Megint mások a brit kormány, egy befolyásos brit olajtársaság (BP / British Petrol) és a líbiai vezetés közötti gazdasági kapcsolatokról beszélnek. Tény, a BP szóvivője elismerte, hogy szorgalmazták al-Megrahi kiadatását a két ország közötti kiadatásai egyezmény alapján, de hozzátette, hivatalos megbeszéléseket soha nem folytattak, valamint nyomásgyakorlást nem alkalmaztak a kormányon.

A brit példát ennek fényében talán úgy lehetne összefoglalni, hogy gazdasági érdekek bár egyértelműen voltak a háttérben, mostani ismereteink alapján azonban mégis úgy tűnik, hogy a részben független skót vezetés egyszerűen saját hatáskörben hozott egy döntést, ami pár hónapra felkorbácsolta London körül az indulatokat.

A drogbáró, a mexikóiak és Sarkozy

Florence Cassaz 2004-ben ismerkedett meg Mexikóban Israel Vallartával, aki a Los Zodiaco bűnszervezett feje volt. Az emberrablásban és drogterjesztésben érdekelt Vallarta, bár 2005-ös közös elfogásukkor kijelentette, hogy Cassaznak semmi köze a szervezethez, mindössze a barátnője, a rendőrségi kihallgatások és információk alapján Cassazt is bűnösnek találták emberrablás, fegyvertartás és egyéb vádpontokban.  A francia nőt 2008-ban 96 évnyi börtönbüntetésre ítélték. A francia sajtó, a mexikói sajtó, társadalom és értelmiség egy része felháborodott a brutális döntésen (nem beszélve az elfogáskor tapasztalt állítólagos rendőrségi visszaélésekről – szerk.) és követelte Cassaz büntetésének mérséklését (később végül 60 évre szállították a büntetés mértékét – szerk.), illetve kiadatását Franciaországnak. Az ügy végül úgy elmérgesedett, hogy Nicolas Sarkozy, akkori francia elnök 2009-es mexikói útja alkalmával személyesen szólította fel a mexikói elnököt, Felipe Calderónt, hogy az 1983-as strasbourgi kiadatási egyezmény alapján engedjék át Cassazt hazájának. Az elnöki kérés ellenére, hosszas mérlegelés után ezt is, ahogy az összes többi kiadatási, mérséklési és egyéb kérelmet a mexikói legfelsőbb bíróság elutasította, mivel szerintük Franciaország nem tudja biztosítani a strasbourgi egyezmény rendelkezéseinek érvényesülését a Cassaz-ügyben.

Az egyezmény ugyanis kimondja, hogy kiadatásra akkor kerülhet sor, ha a fogadó / kérelmező ország újratárgyalás nélkül, ugyanolyan feltételekkel kész az adott elítélttel annak büntetését letöltetni. A francia jogrendben azonban egyrészről a maximálisan kiszabható börtönbüntetés 20 év, másrészről pedig a mexikói hatóság nem látta biztosítva azt sem, hogy a franciák nem tárgyalják-e újra az ügyet, saját belátásuk szerint. Florence Cassaz tehát még vélhetően jó ideig Mexikóban marad.

A magyarok, az azeriek és az örmények

Ezzel elérkeztünk magunkhoz. Nálunk a helyzet úgy tűnik a következő: 1) Az azeriek ajánlottak egy komoly összeget a gazdaságunk stabilizálásért, amivel viszont nem tudjuk, hogy egyelőre mi lesz. 2) Az azeriek kérték Safarov kiadatását a strasbourgi egyezményre hivatkozva, írásos ígéretet téve, hogy betartva annak rendelkezéseit Safarov azeri átszállítása után börtönben marad ugyanolyan feltételekkel, mintha Magyarországon maradna. 3) Az örmények tiltakoztak a kiadatás ellen, majd megszakítottak velünk minden kapcsolatot, miután Safarovot átszállították. 4) A magyar kormány sajnálkozik az örmény reakciók láttán, közben jogszerűségre hivatkozik a kiadatással kapcsolatban és lezártnak tekinti az ügyet. 5) A nemzetközi sajtó és az Egyesült Államok egyértelmű rosszallását fejezte ki az ügyben, elítélve a magyar döntést. Ennyi.

Mindennek fényében számomra egy igazi tanulsága van az ügynek, mégpedig, hogy lehet reálpolitikai szempontok figyelembevételével külpolitikát csinálni, nincs azzal semmi probléma, láttunk rá példát bőven a múltban. Ám ilyen esetekben nem árt mérlegelni, hogy amit adott döntéssel nyerhetek, az milyen viszonyban lesz majd azzal, amit elveszíthetek. Persze szokták mondani, hogy a politikát érdekek mozgatják, amiben erkölcsnek, moralitásnak nincsen igazából helye. Ezzel személy szerint vitatkoznék, legalább is bizonyos esetekben mindenképpen. Arra viszont még ilyenkor is érdemes figyelni – főleg olyan szituációkban, amelyben több, nálunk erősebb szereplő is érdekelt –, hogy valódi érdekek mentén nyilvánosan politizálni mindig sokkal nehezebb, mint elvek mentén. Ezen a héten pedig a magyar kormány éppen ezt a leckét volt kénytelen megtanulni, még ha ezt nyilván nem is így tervezték.   

Németh Áron Attila

Szólj hozzá!
magyarország azerbajdzsán v4 magyar külpolitika kiemelt területek visegrádi négyek

Süllyed a brit gazdaság, gondban a konzervatívok

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. július 27.

A hét eleje óta össztűz zúdul George Osborne brit pénzügyminiszterre, miután napvilágot láttak a legfrissebb adatok a szigetország gazdaságával kapcsolatban. A nagy jó indulattal is csak közepesnek nevezhető számok közül azonban kiemelkedik egy kifejezetten tragikus is, még pedig az első két negyedév GDP adatai, amik súlyos, 0,7 százalékos esést mutatnak. Komoly gondban tehát az eleddig rendíthetetlennek mutatkozó Osborne, a David Cameron vezette kormánykoalíció és maga az ország.

Az elmúlt másfél évben mi is számtalanszor megírtuk már, hogy erősen jár a piros pont a brit konzervatívoknak azért, amiért szinte egyedüliként az Unióban a sarkukra álltak és kőkemény intézkedéseket bevezetve megkezdték a költségvetési hiányuk lefaragását, nagyra nőtt államuk visszabontását, illetve gazdaságuk rendbetételét. Természetesen, mint legutóbb, most is hozzá kell tennünk, hogy az orvosságon mindig lehet vitatkozni, de a betegségen nem. Hiszen, ahogyan megannyi Európai Uniós tagállam, úgy az Egyesült Királyság pénzügyei sem voltak éppen valami rózsás állapotban 2010-ben, sőt, a mostani adatokat elnézve a mai napig sincsenek. A helyzet megoldására viszont fontos és komoly döntéseket kellett hozni, és ezeket a konzervatívok, Osborne irányításával meg is hozták.

osborne-bajban.jpg

("Még mindig a brit konzervatívok üdvöskéje?", f: www.idioland.com)

Két év után azonban látható, hogy a brutális megszorításokon alapuló keserű pirula, amit Osborne kreált, egész egyszerűen nem működik. Nyilván kifogásként – ahogy a kormány és a pénzügyminiszter teszi – fel lehet hozni, hogy a Munkáspárttól örökölt állam és kassza sokkal rosszabb állapotban volt, mint az korábban feltételezték vagy, hogy az EU gazdasági agóniája lényegében állandósult és ezek együtt még súlyosabban érintik a briteket. Ez mind igaz. De ha őszinték vagyunk, akkor két év alatt egy kormánynak, még ha koalícióban kormányoz is, képesnek kell lennie arra, hogy valós eredményeket mutasson fel a választópolgároknak, ne pedig hantázzon arról, hogy egyszer majd beüt a Kánaán. Természetesen ez nekünk itt az Unió keleti felén nem újdonság. Talán mi közép-kelet európaiak ismerjük a legjobban az összes tagállam közül, hogy mit jelent konstans „reform” politika mellett élni (bár ebben a dél-európaiak is "jól" állnak), hogy rendre a kormányra kerülő politikusaink nagy reformokat és gyökeres átalakításokat ígérnek. Aztán persze félidőben rájönnek (kiderül), hogy terveik futóhomokon álltak, beindul a másra mutogatás, a lapítás, majd az utolsó fél-egy évben elosztogatják az utolsó fillérüket a legnagyobb szavazóbázisuknak, hogy újraválasztást nyerjenek és ennyi. A Királyság és Osborne terve annyival jobb volt – közép-európai szemszögből –, hogy valós számokkal  támasztották alá, hogy elhatározásukat / elképzeléseiket független szervezetek is hitelesnek tartották és, hogy látszott a teljes kormányzaton, hogy valami újat, valami korszakalkotót akarnak létrehozni a munkáspárti vezetés alatt lelassuló és eladósodó brit gazdaságból.

Ez a terv ellenben most úgy tűnik, hogy elbukott. Bár tény, nem totálisan, hiszen kiút még akad bőven, ám éppen annyira, hogy Osborne-nak és a kormánykoalíciónak változtatnia kelljen. Némi változás már történt, például a társasági adó mérséklése ilyen volt pár hónapja, de most látványos döntések kellenek, részben szembe menve a korábbi elhatározással, hogy elsődleges a megszorítás és a kiigazítás, és csak másodlagos, mindössze ez után következő feladat a gazdaság felpörgetése. Abban tehát személy szerint igazat adok Francois Holland frissen megválasztott francia elnöknek, hogy kizárólag megszorításokra alapozni az európai gazdaságok megmentését elhibázott törekvés, hiszen nem várható tőle valós növekedés (ez látható a Királyságban). A magam részéről viszont károsnak gondolom Hollande hozzáállását is, aki láthatóan a már rövidtávon is országa számára elkerülhetetlen kiigazításokat inkább a szőnyeg alá seperné, helyette bízik a jó szerencsében és az állami szerepvállalás növelésében. Rosszul teszi.  

Németh Áron Attila

Szólj hozzá!
egyesült királyság osborne kiemelt területek európai gazdasági válság

A hét, amikor lehetetlenné vált a bankárok védelme

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. július 03.

A brit konzervatívok sohasem voltak a londoni pénzvilág esküdt ellenségei. Sőt, inkább talán azt lehet mondani, hogy szinte mindig kiváló viszonyban voltak egymással. A helyi Munkáspárt, a csatorna túloldalán a franciák, en bloc, és még sorolhatnánk ki mindenki más ellenben mindig is utálta a bankárokat. Az elmúlt néhány napban azonban a globális nagytőke legjelesebb európai pártfogója vélhetően megkezdi e kötelék folyamatos lazítását. Mást ugyanis nem tehet.

A baloldali érzelműek és a populisták számára – főleg így a gazdasági világválság ki tudja hányadik évében – a bankárok keresztre feszítése rendkívül hálás téma. Hiszen, ha egy kicsit esik a kormány népszerűsége vagy megszorul a kincstár, esetleg egyszerűen rossz napja van valakinek a politikai élet baloldali (néha napján jobboldali) csúcsán a nemzetközi pénzvilág szidalmazása néhány százalékpontnyi népszerűséget, pár millió eurót, fontot vagy forintot mindig szállít a konyhára. Természetesen hiba lenne a részemről azt állítani, hogy az európai kormányok, miniszterek és miniszterelnökök éles kirohanásai rendre alaptalanok. Dehogy többször inkább igen, mint nem, az biztos. Ez az attitűd az elmúlt néhány évtizedben elsősorban a kontinensre volt jellemző, az Egyesült Királyságot csak ritkán kapta el egy-egy gyönge szellője. A helyzet azonban változni fog, ha nem is hosszú távon, de rövidtávon egész biztosan, a tények legalább is ezt mutatják.

bankárok.jpg

Tegnap délután ugyanis David Cameron miniszterelnök, valamint George Osborne pénzügyminiszterek bejelentették, hogy az irányadó globális bankközi kamatlábak (LIBOR*) manipulálásának teljes hátterének kivizsgálására a lehető leghamarabb időn belül parlamenti vizsgálóbizottságot állítanak fel. A bizottság feladata – a csalás pontos felderítése mellett – a felelősök megtalálása lesz. Osborne ehhez még hozzátette, hogy a bizottság munkája kiterjed majd az érdekütközések felgöngyölítésére és javaslatok kidolgozására, hogy hogyan működhetne etikusabban és magasabb nívón a bankrendszer. Persze magában az, hogy felállítottak egy ilyen szerveződést még nem jelent semmit, lévén, nem ez lenne az első eset, amikor egy parlamenti vizsgálóbizottság semmi érdemlegeset nem állapít meg egy társadalmilag fontos üggyel kapcsolatban. De látva, hogy kivételesen milyen gyorsan reagált a mostanában döcögősen működő kormánykoalíció, aggodalomra adhat okot a City-ben. Nyilván Cameron és Osborne még így is tartózkodni fog a habzó szájú populizmustól, mert sem nekik, sem pedig a City-nek nem érdeke az, hogy a kirobbant ügy hosszú ideig a köztudatban maradjon. Előbbi esetében azért, mert a Királyság messze legsikeresebb gazdasági ágazata a pénzügyi szektor. Utóbbi esetében pedig azért, mert a globális válság miatt a 30’-as évek óta nem látott utálat fogadja szinte mindenhol a bankárokat. Mindenki érdeke tehát a minél gyorsabb és a minél megnyugtatóbb vizsgálati eredmény. Bár egyértelmű, hogy a lakosság és a bankárok véleménye arról, hogy milyen mértékű büntetés lenne majd jogos, vagy egyáltalán mi számítana megnyugtató eredménynek, erősen megosztott lesz.

Ám addig is, amíg ez kiderül, marad nekünk a Barclays siralmas helyzete. A britek egyik pénzügyi zászlóshajója, amely nem mellesleg a világ egyik vezető óriás bankja, rekord összegnek számító közel 300 millió fontot fizet ki az ügyben való kiemelt érintettsége okán (jelen állás szerint e bank alkalmazottai a leginkább érdekeltek a trükközésben – szerk). Emellett a bank elveszítette a City körökben nagy megbecsültségnek örvendő és makulátlan előélettel rendelkező elnökét (Marcus Agius); valamint félhet, hogy a botrány magával rántja a befolyásos vezérigazgatót, Bob Diamondot, aki a részvényesek nagy kedvence. Folytatása tehát következik.

Németh Áron Attila   

* A LIBOR leegyszerűsítve, az a referencia kamatláb, amely történetileg azt mutatja, hogy milyen kamat mellett adnak kölcsönt egymásnak a londoni bankok. Évtizedek alatt azonban a LIBOR olyan igazodási ponttá vált a pénzügyi szektorban, amely már nem csak a londoni, hanem a legjelentősebb nemzetközi bankok egymás közötti kamatait szabályozza.

15 komment
egyesült királyság barclays kiemelt területek libor

Viszlát euró, viszlát EU?

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. június 14.

Több min egy éve annak, hogy Görögország lélegeztető gépre került részben (és elsősorban) saját maga, részben az európai gazdasági válságnak köszönhetően. A görögök számára az út vége nem látható, ahogy az sem tudható pontosan, hogy hányan vannak még hátra. Mostanra ugyanis egyértelmű: Görögország esete nem elszigetelt példa, csak valami rossznak a kezdete.

Tavaly ilyenkor Európa szerte az újságok, politikusok és választók mind-mind a görögökön nevettek, hiszen egyszerűen nem volt hihető annak a pazarlásnak a mértéke, amit produkáltak. Az persze egy dolog, hogy a gazdaság erős állami és szakszervezeti befolyással működött, ahol egy haszontalan munkavállalónak a kirúgása több évet és több százezer eurót emésztett fel, megölve a dinamikus növekedést. Nem beszélve arról, hogy a helyi politikai elit az újabb és biztos szavazatok reményében e mellé minden mást is megtett, hogy a választók állami függőségét inkább növelje, mintsem csökkentse. Ám amikor megérkeztek az első hírek a „tizenvalahanyadik” fizetésről és a könnyfakasztóan kedvező kedvezményes nyugdíjazásokról, valamit eltörött minden EU-s választóban.

eu-jövő.jpg

("Válaszút elé ért az Unió", f: Derek Bacon - www.economist.com)

A pártos ígérgetésnek természetesen a jutalma helyi választási győzelmekben teljesedett ki a szocialisták, majd a konzervatívok, majd a szocialisták, majd a konzervatívok számára, és így tovább, egészen 2011-ig. A görög politikusok / választók vakszerencséje viszont tavaly elfogyott egy jó időre. Először érkezett az EU-s pénzügyi lélegeztető gép, ami tulajdonképpen hónapról-hónapra tartja életben az országot, valamint később egy kormányozhatatlanná vált, kilátástalan helyzetbe tengődő, az összeomlástól percekre lévő uniós tagállam realitása. Az, hogy a görögök megtanulták-e a leckét nem tudható. Bár a szélsőbaloldali tömörülés, a Sziriza elképesztő támogatottsága azt mutatja, hogy láthatóan nem. Nyilván az vesse az első követ a görögökre, aki ilyen helyzetben másként cselekedne. Meggyőződésem, hogy a legtöbb uniós választó hasonlóan tenne itt Kelet-Közép-Európában és Dél-Európában. Egyrészről, mert a gazdaság-politikai realitásokkal az emberek nem szeretnek szembesülni, még ha azt korábban egy hazugságokra épülő retorika is alakította ki. Másrészről pedig a politikusokat és másokat mindig könnyebb hibáztatni a velünk történtek miatt.

Az elmúlt pár napban azonban fordult a kocka és a hangsúly eltolódott a görögökről. Most már nem egy periférián elhelyezkedő államról van szó, aminek a beomlása talán túlélhető lenne az Unió számára, hanem Spanyolországról. Az EU egyik legnagyobb állama szintén pénzügyi mentőövet kért. Ha ehhez a képlethez még hozzávesszük Olaszországot, amely hasonlóan billeg, akkor Christine Lagarde IMF-vezér szavai az euró rövid távú összeomlásáról könnyen valóssággá válhatnak. A déli államok választói persze saját politikusaik mellett a nettó befizető államokra mutogatnak, mint például Németország, Ausztria, Hollandia vagy Finnország, hogy azok nem hajlandók reális segítséget nyújtani nekik, veszélyeztetve ezzel az EU jövőjét. Ez valahol jogos feltételezés, hiszen a görög gazdaságot tavaly óta lényegében egyik hónapról a másikra tartják a felszín felett. A spanyolok esete azonban a kártyákat elsődlegesen tartó németeket is végre gyors és mélyreható döntésekre késztetheti. Tény, ennek a vége ugyanúgy lehet felbomlás, mint az EU fennmaradása és megerősödése is. Részben, mert a németek dönthetnek úgy, hogy átfogó segítséget csak akkor kapnak a megboruló tagállamok, ha azt csinálják, amit ők és a nettó befizetők mondanak. Erősen kétséges, hogy ezt a spanyolok, olaszok, esetleg a franciák elfogadnák. Vagy mondhatják azt is, hogy rendben, segítünk, de az EU-t teljesen átalakítjuk úgy, ahogy nekünk tetszik, akár azonnali kilépésre késztetve a renitens államokat.

Érzésem szerint tehát a közeljövő nagy dolgokról fog dönteni, nem csak a görögök és spanyolok vonatkozásában, hanem minden más EU-s tagállam életében is, úgyhogy érdemes lesz figyelni.

Németh Áron Attila

2 komment
eu európai unió kiemelt területek európai gazdasági válság

Szerbia: Elnökválasztás után

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. május 29.

2012. május 20-án tartották Szerbiában az elnökválasztás (és az önkormányzati választások) második fordulóját. Komoly meglepetést okozva Tomiszlav Nikolics (Szerb Haladó Párt – SNS) megelőzte a favoritot, az eddig a köztársasági elnöki funkciót betöltő Borisz Tadicsot (Demokrata Párt – DS). Az új konstelláció a kormánykoalíció kialakítására is hatással lehet, felborítva az eddig biztosnak tűnő felállást, melyben Tadics demokratái lettek volna a vezetők.
 
A május 6-i első forduló meglehetősen szoros eredményt hozott a két oldal, és egyben a két legerősebb párt versenyében: az SNS a parlamenti választásokon 24,4 százalékot, a DS 22,06-ot ért el, míg a két elnökjelölt versenyében a szavazatok 25,31 %-a jutott Tadicsnak, 25,05 %-a pedig Nikolicsnak. Mindez szoros második fordulót ígért, ennek megfelelően meg is kezdődött a helyezkedés. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke támogatásáról biztosította Tadicsot mind az elnökválasztáson, mind a parlamentben (kormányon kívülről); Ivica Dacsics, a Szerb Szocialista Párt (SPS) vezetője megegyezett Tadiccsal a kormányzás folytatásáról; a kissé partvonalra szorult Vojiszlav Kostunica és Nikolics olyan tartalmú megállapodást kötöttek, mely szerint ha a két párt olyan helyzetbe kerül, akkor szorgalmazni fogják népszavazás megrendezését az EU-tagságról.
 
(Szerbia új elnöke - Tomiszlav Nikolics, f: www.rts.rs)
 
A politikusok mozgolódása mellett az arra fogékony polgárok fantáziáját a választási csalások gyanúja is megmozgatta a két forduló között eltelt két hétben. Több körzetből is hírek érkeztek hamis szavazócédulákról (melyekről egyesek azt is tudni vélték, hogy Lengyelországból származtak), élelmiszercsomagokkal megvesztegetett szavazókról és hasonló visszaélésekről. A Köztársasági Választási Bizottság több körzetben megsemmisítette a választások eredményét, és új szavazást rendelt el, azonban komolyan senki nem vitatta a végeredményt. Igaz, Tomiszlav Nikolicsnak kiváló kampánytémául szolgált a csalások ügye május 20-ig – azonban minden bizonnyal nem ez döntött. A döntő motívum inkább az lehetett, hogy egyrészt kevésbé volt kiélezett a küzdelem, mint 2008-ban (akkor – kicsit leegyszerűsítve – az Európa vs. Oroszország vízió szállt szembe egymással), így Tadics szavazói kicsit elkényelmesedtek, sokan az első forduló után úgy érezhették (a rendkívül kicsi különbség ellenére), hogy a demokraták elnöke legyőzi kihívóját – az alacsonyabb részvételi arány (első forduló: 57,7 %, második: 46,3 %) pedig Nikolicsnak kedvezett. Másrészt Tadics értelmiségi támogatóinak egy része elnöksége alatt elfordult tőle, és részben az SNS-hez pártolt át. Harmadrészt Nikolics jobban mozgósította szavazói bázisát. Mindennek végeredménye számokban kifejezve: Nikolics 49,51 %-ot szerzett, míg Tadics 47,35-öt.
 
Tomiszlav Nikolics érdekes átalakuláson ment át az utóbbi években. Miután 2008 őszén szakított Vojiszlav Seselj radikális pártjával, és létrehozta a Szerb Haladó Pártot, igyekezett felvenni az européer politikus arcát. Már szó sincs orosz-belorusz-szerb államszövetségről (bár első útja Moszkvába vezet), annál inkább európai integrációról. (Ez egyébként Oroszországnak is inkább lehet érdeke, jobb a baráti Szerbiát bent tudni az Unióban.) Ami azonban nem változott: „Kosovo je Srbija!”, azaz Koszovó Szerbia része. Köztársasági elnökként azonban valószínűleg Tadicshoz hasonló politikát fog folytatni az egykori tartomány kapcsán. (Azt senkitől nem lehet várni a politikai elit részéről Szerbiában, hogy kimondja: Koszovó elveszett.) A külpolitikai irányvonal tehát valószínűleg nagy vonalakban változatlan marad déli szomszédunknál.
 
Az új helyzet megbolygathatja azonban a kormányalakítás. A második forduló előtt úgy tetszett, hogy – az SNS győzelme ellenére – a demokraták vezetésével, a szocialisták, a Szerbiai Egyesült Régiók (URS) és a kisebbségek (kivéve VMSZ) részvételével alakul meg az új kormány. Ebben a felállásban is vannak kérdések, a legelső rögtön a miniszterelnök személye. Tadics az elnöki széktől való eleséssel lehet, hogy beülne a kormányfői pozícióba, azonban Dacsicsnak, a szocialisták vezérének ehhez biztos lenne egy-két szava (bár ő úgy nyilatkozott korábban, megelégszik a belügyi tárcával). Azzal, hogy Nikolics nyert, fordulhat a kocka, ugyanis a köztársasági elnök nevezi meg a pártokkal folytatott tárgyalásokat követően a miniszterelnök-jelöltet (és nem kétséges, hogy az SNS-ben megmaradt a befolyása, noha pártvezetői tisztségéről lemondott), így új felállások is elképzelhetőek a fent vázolton kívül:
 

• SNS–DS nagykoalíció: erős többséggel rendelkeznének, a Nyugatot valószínűleg ez nyugtatná meg leginkább, de eddigi ellentéteik alapján nem valószínű, hogy létrejön ez a formáció;

• SNS–SPS–DSS koalíció: a kissé nacionalista színezetű koalíció létrejötte sem túl valószínű, mert itt is vannak ellentétek a pártok között, ráadásul a Nyugat felé nehezebben lenne eladható ez a megoldás, mint bármelyik másik;

• Magyar szemszögből leginkább a DS vezette koalíció felállása lenne kívánatos, ahogy azt korábban Pásztor István is kinyilvánította. A nagykoalíció esetén a vajdasági magyar pártnak kevés esélye lenne beleszólni a dolgok menetébe, és nyilvánvalóan a jobboldali koalíció sem tartana igényt a VMSZ-re. Csak az ötlet kedvéért érdemes eljátszani azzal a gondolattal is, hogy az SNS-nek és az SPS-nek a kisebbségi szavazatokkal meglenne a (meglehetősen sovány) többsége a szkupstinában.

Érdemes pár szót szólni a magyar szavazatokról és szavazókról is. Pásztor István azzal együtt elégedett az eredményekkel, hogy százezer szavazatot várt, 7 mandátumot a parlamentben, és mindehhez a magyar kormány is igyekezett hozzásegíteni őt és szervezetét. A végeredmény csaknem 70000 begyűjtött szavazat és öt mandátum. Mindez pedig azzal magyarázható, hogy a magyar nemzetiségű szavazóknak az a fele, amely nem a VMSZ-re (kb. 50 %) és a többi – ez idő szerint másik öt – magyar pártra (5 %) szavaz, az szerb pártokra adja voksát. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a magyarok integráltsága a szerbiai társadalomba elég magas, a szerb pártok sok magyar elemet tudnak beépíteni programjukba, ráadásul ezeket az elemeket részben magyarok jelenítik meg ezeknek a pártoknak a listáján. Ezen kívül a magyar pártok szakmaisága is hagy egyes esetekben kívánnivalót maga után.
 
Visszatérve az címben feltett kérdésre: Tadics elszámította-e magát, amikor úgy döntött, előrébb hozza az elnökválasztást? Biztos választ nem lehet adni a kérdésre, az azonban valószínű, hogy ha Tadics nem lépi meg ezt a húzását, az SNS jóval erősebb lesz a parlamentben, valószínűleg nem kellene most azon gondolkodni, hogy milyen kormány fog alakulni, ez a lendület pedig talán kitartott volna őszig, amikor is az SNS jelöltje kerülhetett volna a köztársasági elnöki székbe is.

 

Abelovszky Tamás

Szólj hozzá!
választások szerbia tadics egyéb területek tomiszlav nikolics

A parlamenti választásokat a radikálisok nyerték Szerbiában

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. május 16.

2012. május 6-án (a „szupervasárnapon”) Szerbiában egy időben rendezték az elnökválasztást, illetve a parlamenti, a tartományi és az önkormányzati képviselői helyekről döntő voksolást. A két legnagyobb erő a választás előtt az eddig is kormányzó (és a köztársasági elnököt is adó) Demokrata Párt (DS) és ellenfele, a Tomiszlav Nikolcs vezette Szerb Haladó Párt (SNS) volt. További jelentősebb pártok a következők: Szerbiai Szocialista Párt (SPS, Ivica Dacsics), Szerbiai Demokrata Párt (DSS, Vojiszlav Kostunica), Szerbiai Egyesült Régiók (URS, a vezető erő a formációban a G17+).

A legnépszerűbb pártok választási programja nem sokban különbözött egymástól: egy-két kisebb párttól eltekintve az összes formáció EU-párti, gazdasági programjaik hasonlók, így a szavazást megelőzően leginkább az érzelmekre ható kampányelemekkel és egymás besározásával igyekeztek szavazótáborukat növelni. A Demokrata Párt az erőviszonyoknak megfelelően Tomiszlav Nikolicsot igyekezett minél alaposabban lejáratni, az SNS pedig a DS elnökjelöltjét, Tadicsot.
 
("Szemtől szembe" - Nikolics és Tadics, f: www.kurir-info.rs)
 
A DS-t egyértelmű európai orientáció jellemzi. Milosevics bukása óta minden kormánykoalíciónak meghatározó ereje volt, a most lezárult ciklusban legnagyobb sikere az EU-tagjelölti státus kivívása; emellett Koszovó papíron még Szerbia része, a hágai együttműködés végére pedig pont került. A Demokrata Párt legerősebb ellenfele az SNS, amely 2008-ban szakadt ki a Szerb Radikális Pártból (melyet ma is a Hágában előzetesben lévő Vojiszlav Seselj vezet), Európa-barát irányvonalat követve, ugyanakkor Koszovót nem feladva. Az SRS a nagyszerb sovinizmus legmarkánsabb képviselője, EU-ellenes, orosz- és Kína-barát párt. Nacionalizmus tekintetében a 2000-2003 közötti jugoszláv elnök, Vojiszlav Kostunica vezette DSS sem marad le tőle sokkal. Milosevics egykori pártja, a Szerbiai Szocialista Párt jelenleg a DS koalíciós partnere, és valószínűleg a választások után sem lesz ez másként, ha Tadics pártja alakíthat kormányt.
 
Elnökválasztás
 
Borisz Tadics köztársasági elnök mandátuma lejárta előtt bő tíz hónappal mondott le. Ennek oka az, hogy a Szerb Köztársaság elnökét közvetlenül, két fordulóban választják meg (a második fordulóba a két legtöbb szavazatot szerzett jelölt jut tovább), így Tadics népszerűsége egyfelől magával húzhatta pártját a többi voksoláson, másfelől pedig nagyobb arányú választói részvételt eredményezhetett. Az elnökválasztáson 12 jelölt indult, közülük reális esélye csak a jelenlegi elnöknek, a Demokrata Párt jelöltjének, Borisz Tadicsnak, illetve Tomiszlav Nikolicsnak, a Szerb Haladó Párt vezetőjének volt a második fordulóba kerülésre és így a poszt elnyerésére. A jelöltek között volt Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnök is, aki indulását azzal indokolta, hogy a megmérettetést követően kedvezőbb pozícióból tud tárgyalni az első fordulót követően, a magyar közösség érdekeit is becsatornázva a két héttel későbbi második fordulóba. A VMSZ számára az egyedüli elfogadható tárgyalópartner a jelenlegi elnök, akivel több, a közösséget érintő kérdésben szeretne megállapodásra jutni a magyar párt vezetője. Pásztor István ezek között az ügyek között említette a nemzeti tanácsok hatáskörét, a vajdasági vagyon és a tartomány finanszírozásának témáját, az infrastruktúra-fejlesztést, valamint a vagyon-visszaszármaztatás és a rehabilitáció ügyét. A második fordulóba Borisz Tadics 25,32, Tomiszlav Nikolics 24,05 százalékos eredménnyel jutott tovább, Pásztor István a szavazatok 1,62 százalékát szerezte meg, 57,8 százalékos részvételi arány mellett.
 
Jelölt (párt)
Szavazatok aránya
Boris Tadics (DP)
25,31%
Tomiszlav Nikolics (SNS)
25,05%
Ivica Dacsics (SPS)
14,23%
Vojiszlav Kostunica (DSS)
7,44%
Pásztor István (VMSZ)
1,62%
 
Parlamenti választás
 
A belgrádi törvényhozásba arányos rendszerben választja a képviselőket a körülbelül 6,7 millió szerbiai választópolgár. A választásokon 17 párt vagy koalíció indult. A bejutási küszöb 5 százalék, ami azonban a kisebbségi pártokra (listákra) nem vonatkozik, náluk a kisebbségi választói névjegyzékben szereplők száma és az általuk leadott szavazatok mennyisége alapján osztanak mandátumot: a szavazataik számát elosztják a listán bejutott képviselőkre leadott szavazatok átlagával.
 
A Központi Választási Bizottság jelentése alapján a szkupstinába a legtöbb képviselőt az SNS küldheti: a szavazatok 24,4 százaléka 73 mandátumot ér Nikolics pártjának. A második helyezett (22,06 %) Demokrata Párt vezette Választás a jobb életért lista 67 mandátumhoz jutott, a szocialisták vezette koalíció (SPS-JS-PUPS) 44, a Szerbiai Demokrata Párt 21, a Fordulat (Liberális Demokrata Párttal az élen) 19, a Szerbiai Egyesült Régiók pedig 16 mandátumhoz jutott. A Szerb Radikális Párt nem lépte át a parlamenti küszöböt. A Mindannyian Együtt kisebbségi koalíció (amelynek tagja két magyar párt is, a VMDK és az MPSZ) egy parlamenti helyhez jutott. Még két kisebbségi lista (amelyek esetében szintén nem volt parlamenti küszöb, hanem az úgynevezett természetes küszöböt alkalmazták) egy-egy mandátumot szerzett.
 
Párt
Szavazatok aránya
Szerb Haladó Párt
24,40%
Demokrata Párt
22,06%
Szerbiai Szocialista Párt
14,51%
Szerbiai Demokrata Párt
6,99%
Fordulat koalíció (LDP)
6,53%
Szerbiai Egyesült Régiók
5,51%
Kisebbségi pártok
Vajdasági Magyar Szövetség
1,75%
Szandzsáki Demokratikus Akciópárt
0,71%
Mindannyian együtt
0,64%
Presevói albánok koalíciója
0,64%
Egyik sem a felkínált válaszok közül
0,59%
Összesen
84,33%
 
A Vajdasági Magyar Szövetség az első hírek szerint növelni tudta szavazói számát, a vasárnap éjszakai számok jócskán lecsökkentek kedd délutánra: a VMSZ listája 67481 szavazatot szerzett.  Parlamenti képviselőinek száma így is négyről ötre emelkedik a következő ciklusban a 250 fős parlamentben. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár közleményben gratuláltak a választás másnapján a VMSZ-nek az elért sikerhez. Az MPSZ, a VMDK és a VMDP vezetői elégedetlenek az elért eredményekkel.
 
A parlamentben tehát meglehetősen széles és színes palettája alakult ki a bejutott politikai erőknek, hiszen a legtöbb nagy párt is egy általa vezetett listán mérette meg magát. Ennek megfelelően meglehetősen nagy a szórás abban a tekintetben is, hogy milyen kormánykoalíciók jöhetnek létre (eddig 11 párt alkotta a kormánykoalíciót, nem kevesebb, mint öt pártelnök kapott valamilyen miniszteri széket). Gyakorlatilag négy kimenetele volt lehetséges a koalíciós tárgyalásoknak:
 

- a DS alakít kormányt koalíciós partnereivel;

- az SNS alakít kormányt koalíciós partnereivel;

- a DS és az SNS egymással alakít nagykoalíciót, a kisebb pártok így kimaradnak;

- esetleg a választások előtti koalíciók felbomlanak, és kissé átrendeződnek a pártok közötti viszonyok.

 
Ezek közül végül az eddigi DS-SPS koalíció állt fel újra, meglehetősen hamar. A leendő kormányfő személye még nem ismert – kezdetben Ivica Dacsics tűnt befutónak, azonban ő valószínűleg megelégszik a belügyminiszteri tárcával és kormányfő-helyettesi poszttal. A szocialisták emellett az infrastrukturális, az oktatási, a gazdasági, az ifjúsági és sportügyi, a művelődési, valamint az egészségügyi tárcát szeretnék megszerezni (utóbbi négyet eddig a Szerbiai Egyesült Régiók birtokolta). Lehetséges, hogy a Liberális Demokrata Párt is része lesz az új kormánynak. A kormányfő és a miniszterek személyéről az elnökválasztást követően fognak megállapodni a felek.
 
Az SNS ugyanakkor választási csalásra hivatkozva megóvta az eredményt. Az óvást a Központi Választási Bizottság bizonyítékok hiányára hivatkozva elvetette. Ezzel együtt több körzetben is megsemmisítették a választás eredményét, például a belgrádi választási bizottság 16 szavazóhely esetében tett így, például azért, mert a választói jegyzékhez utólag, kézzel írtak hozzá több nevet.
 
Tartományi választás (Vajdaság)
 
A tartományi választás vegyes rendszer szerint zajlik: a 120 fős vajdasági tartományi képviselőház tagjainak felét arányos, felét többségi elv szerint választják. A 14 tartományi listán négy magyar párt szállt ringbe a szavazatokért. A VMSZ öt jelöltje jutott be listáról a tartományi képviselőházba, Pásztor István, a szervezet elnöke reális esélynek mondta további tíz egyéni jelölt bejutását a második fordulót követően.
 
A vajdasági adatok a következőképpen festenek:
 
Párt
Szavazatok aránya
Választás a jobb Szerbiáért (DP)
20,98%
Mozdítsuk előre Vajdaságot (SNS)
18,32%
Szerbiai Szocialista Párt
11,26%
Vajdasági Szociáldemokrata Liga
11,01%
Szerb Radikális Párt
6,30%
Vajdasági Magyar Szövetség
6,16%
Szerbiai Demokrata Párt
5,93%
Összesen
79,97%
 
Önkormányzati választás
 
Az önkormányzati választás egyfordulós rendszerben zajlott, és változatos eredményeket hozott a Vajdaságban. A teljesség igénye nélkül szemezgetve az egyes településeken született eredményekből, a meglehetősen vegyes kép érzékeltetése végett:
 

- Szabadkán a következő eredmény született: Választás a jobb életért - Boris Tadić koalíció Szabadkán a szavazatok 26,67 százalékát tudhatja magáénak, követi a VMSZ 22,52 %-kal, a Szerb Haladó Párt 10,80 %-kal, a Lista Szerbiáért 8,30 %-kal, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga 6,58 %-kal, a Fordulat koalíció 5,93 %-kal, a Szerbiai Szocialista Párt 5,87 %-kal, a Szerbiai Egyesült Régiók 3,73 %-kal, a Bácskai Bunyevácok Szövetsége 2,72 %-kal, a Bunyavác Párt 1,71 %-kal, a Magyar Remény Mozgalom 1,64 %-kal, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt 1,63%-kal, a Szolidaritás Polgárok Csoportja 1,14 %-kal és végül a Mindannyian Együtt koalíció 0,76 százalékkal.

- Magyarkanizsán a VMSZ listája 32,59 %-os támogatottság mellett 11 mandátumot szerzett, a DS (26,19 %) 9 mandátumot, az összes többi formáció összesen 9 képviselői hellyel fog rendelkezni.

- Óbecsén Választás a jobb életért – Boris Tadics lista végzett az élen (23,32 %), ezt követi a Miša Vrebalov – Fordulat Óbecséért lista (3216 szavazat - 16,81 %); a Tomislav Nikolić nevével fémjelzett lista 16,55, míg a VMSZ listája 15,94 százalékot ért el. A VMDP a szavazatok 2,44 százalékát szerezte meg.

- Kishegyesen Az előzetes, nem végleges adatok alapján, a községi képviselő-testületben, a VMSZ nyolc, a DS öt, az SPS három, a Kishegyes község kisrészvényesei és megkárosított dolgozói, mezőgazdászai és megalázott polgárai – Bertók Lajos csoportnak szintén három, a Szerbiai Egyesült Régiók és az Indítsuk el Kishegyest Szerbiai Haladók Pártja – Tomislav Nikolić lista két-két mandátumot szerzett. Egy-egy képviselője lesz a jelek szerint az Egységes Szerbia és a Montenegrói Párt – Nenad Stevović listájának.

Szabadkán a VMSZ feljelentést tett az önkormányzati választások kapcsán, ugyanis a május 10-11-én ismételten átvizsgált szavazólapok között a többitől eltérő kék színű íveket is találtak. Ezeken a lapokon legtöbb esetben a Demokrata Párt volt bekarikázva.

A magyar szál

A vajdasági magyarság legnagyobb pártja a Pásztor István vezette Vajdasági Magyar Szövetség. A magyar kormány teljes mellszélességgel a VMSZ mellett állt ki a választásokat megelőzően, a kampány során egymást érték az államtitkárok, helyettes államtitkárok útjai, maga Orbán Viktor miniszterelnök is ellátogatott a Vajdaságba április utolsó hetében. A VMSZ-szel szemben több kisebb-nagyobb magyar párt próbált mandátumhoz jutni, leginkább az önkormányzati választásokon. (Az MPSZ és a VMDK is részt vett ugyan a parlamenti választáson a szandzsáki muftihoz, Muamer Zukorlicshoz köthető „Mindannyian együtt” koalícióban, ám magyar politikusok nincsenek a lista parlamenti bejutást ígérő helyein – cserében a koalíció vajdasági tartományi listáját magyarok vezették.) Ezek között volt a Magyar Polgári Szövetség listája. A párt vezetője, Rácz Szabó László szerint a vajdasági magyarság helyzetét egy szélesebb összefogásban kell képviselni, mint amilyen a négypárti összefogás (négy vajdasági magyar párt közös programot készített a választásokat megelőzően – a VMSZ nem volt közöttük). Véleménye szerint minden egyes nemzeti kisebbségben élő ember azonos gondokkal küzd, és közösek az érdekeik, ezért az MPSZ most már abban is gondolkodik, hogy fogjanak össze az országban lévő kisebbségi pártok, nemzeti kisebbségek, s így közösen védjék meg magunkat. Futottak még: Vajdasági Magyar Demokrata Párt, Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége. Megemlítendő a Magyar Remény Mozgalom, mint viszonylag új formáció. A pártelnök, László Gyula 2009-ben a VMDP-ből kilépve hozta létre az új pártot, a fiatalokat tekintve elsősorban célközönségének. Az MRM a Jobbik testvérpártjának tekinti magát, ennek megfelelően a magyar radikális párt tagjai közül többen megfordultak a Vajdaságban a kampányidőszakban, hangoztatván véleményüket: a Délvidéken is radikális változásra van szükség, s szerintük ennek a gyökeres változásnak az egyedüli letéteményese az MRM, amelynek választási sikere nagyban hozzájárulhat a délvidéki magyar közösség megerősödéséhez.

Abelovszky Tamás

 

 

Szólj hozzá!
választások szerbia tadics egyéb területek tomiszlav nikolics

Mindeközben Romániában...

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. május 13.

Victor Ponta kinevezésével idén már a harmadik kormány irányítja Romániát: az év elején még Emil Boc volt a kormányfő, őt Mihai Razvan Ungureanu követte 78 napra a tisztségben.
 
Emil Boc 2012. február 6-án reggel mondott le, lépését a politikai-szociális feszültséggel indokolva. Romániában ugyanis az év elején utcai zavargásokkal tarkított többezres tüntetések zajlottak az egészségügy privatizációja, a kormányzati megszorító intézkedések és általában Traian Basescu politikája ellen. Boc lemondását követően Traian Basescu államelnök a külügyi hírszerzés vezetőjét, Mihai Razvan Ungureanut bízta meg kormányalakítással. Az új miniszterelnök a régi koalíciót – Demokrata-liberális Párt (PDL), Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Szövetség Románia Haladásáért (UNPR) –megtartva kezdte meg a kormányzást. Elsődleges feladatának azt tekintette, hogy emelje a gazdasági korrekciók által leginkább sújtott rétegek életszínvonalát, óvatos nyugdíj- és béremelést helyezve kilátásba a gazdasági helyzet javulása esetén. Ezen felül bekerült a kormányprogramba a család és a gyermekvállalás támogatása, az infrastrukturális fejlesztések folytatása (elsősorban az észak-erdélyi autópálya, amelynek építése tavaly óta szünetel – szerző). Az ellenzéki Szociálliberális Unió (USL) nem vett részt azon az ülésen, amelyen bizalmat szavaztak Ungureanunak, ugyanis előre hozott választások kiírását követelve parlamenti sztrájkot folytatott a pártszövetség.
 
("Ő szinte biztos a folytatásban" - Victor Ponta, f: www.antenna3.ro)
 
A Szociálliberális Unió április 20-án nyújtott be bizalmatlansági indítványt a kabinet ellen, az indítványnak három témája volt: az ország ásványi kincseinek kiárusítása, a közpénzek választási célokra való felhasználása és az egyetemi autonómia megsértése (a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen alapított magyar kar ügye, amire később még kitérünk). A szavazásra április 27-én került sor, az USL-hez átállt és a (nem magyar) kisebbségi képviselők szavazatainak köszönhetően megbukott az Ungureanu-kormány, az államfőtől pedig Victor Ponta szociáldemokrata elnök kapott megbízást kormányalakításra.
 
A kormányrúd átvételét követően az új kormány megkezdte a megyei kormánybiztosok (prefektusok) lecserélését. Ez magyar tisztségviselőket is érinthet. Az ország 41 megyéje közül 11 élén áll az RMDSZ által javasolt prefektus, vagy alprefektus. A közigazgatásnál maradva: Victor Ponta kijelentette, nem támogatja Basescu elnök azon tervezetét, miszerint a 41 megye helyett nyolc óriásrégiót hoznának létre. „A megyék megmaradnak úgy, mint Franciaországban, Olaszországban, vagy Spanyolországban, mert megvan a maguk szerepe a helyi közigazgatásban. 2014-ben létrehozzuk a régiókat, és az európai parlamenti választások alkalmával megválasztjuk a régiótanácsokat és régióelnököket is" – magyarázta a miniszterelnök egy tévéinterjú során.
 
Az új kabinet első intézkedési között módosította a választási rendszert. A szenátuson már átment a javaslat, amely szerint már idén ősszel egyfordulós, tiszta egyéni választókerületes szisztéma szerint választanák meg a bukaresti törvényhozást és eltörölnék a jelenlegi öt százalékos bejutási küszöböt is. A jelenlegi vegyes rendszert felváltó módosítást nagy valószínűséggel az alsóház is megszavazza majd. Az új rendszerben az előzetes számítások szerint optimális esetben 16-19 magyar képviselő juthat mandátumhoz a jelenlegi 22 helyett, a szenátusban pedig a 9 fős frakció két-három taggal csökkenhet. A pesszimista verzió ennél jóval kisebb számokat tartalmaz. Eszerint 1-2 szenátor és 5-6 képviselő kerülne be a parlamentbe. Azonban, mint Márton Árpád, a választási törvény módosításával megbízott parlamenti bizottság RMDSZ-es tagja jelezte, az Alkotmánybíróság egy korábbi döntése értelmében a választások előtti egy évben tilos lényeges módosítást eszközölni a választási törvényen, így tehát jó esély van arra, hogy az AB erre hivatkozva elutasítja a törvénymódosítást.
 
További jelentős lépés a kisebbségi törvény várható elfogadása. A jogszabály hét éve vár elfogadásra, első ízben 2005-ben a Calin Popescu Tariceanu vezette, RMDSZ-részvétellel felálló kormány nyújtotta be a tervezetet, de annak vitája elakadt a törvényhozásban. A 2010-es koalíciós megállapodásban szerepelt a kisebbségi törvény elfogadása, azonban ez nem történt meg az elmúlt két évben. Most az USL-kormány – miután Victor Ponta egyeztetett a nem magyar kisebbségek képviselőivel – várhatóan ismét benyújtja a tervezetet, azonban egy nagy különbséggel a korábbi változathoz képest: a kulturális autonómiára vonatkozó részt kiveszik belőle. Az RMDSZ ennek megfelelően nem tervezi a jogszabály-tervezet megszavazását, ahogy Kelemen Hunor, a szervezet elnöke fogalmazott: „Egy kiüresített kisebbségi törvényt az RMDSZ nem fogad el. Egy olyan törvényt, amely nem tartalmazza a kulturális autonómiát, mint intézményt, és nem ad ennek valós jogköröket a kultúra, az oktatás terén, nem támogatunk.”
 
A táblabíróság május 4-én felfüggesztette a MOGYE magyar és angol nyelvű orvosi és gyógyszerészeti karát létrehozó kormányhatározatot. Az Ungureanu-kormány, egyik utolsó intézkedéseként, fellebbezett a döntés ellen. Az új kormány, mint az várható volt, visszavonta a fellebbezést. Az egyetemen a román többségű szenátus 2011 júniusában – az új oktatási törvény adta lehetőségek ellenére – megakadályozta a magyar intézetek létrehozását. Ezt követően a nyár és az ősz folyamatos bizonytalanságban telt. Októberben az intézmény szenátusa új chartát fogadott el, egyúttal a rektor kijelentette, hogy a szenátus várhatóan elutasítja a minisztériumnak a magyar tagozat létrehozására való javaslatát. A charta azonban nem felelt meg teljes mértékben az oktatási törvénynek, mely a MOGYE-t a multikulturális intézmények közé sorolja, ezért az illetékes minisztérium már októberben kérte az okmány módosítását. Ezt követően több hónapos, tüntetésekkel, odamondogatásokkal tarkított huzakodás kezdődött a kormányzat és az egyetem vezetése között, míg végül a kormány március 27-én határozatban rendelte el a magyar tagozat létesítését. Ez ellen a román oktatók és diákok 27 ezer aláírást tartalmazó petíciót nyújtottak be, míg a magyar tagozat elindítása mellett 12500 szignó gyűlt össze. Ebben a szituációban a Ponta-kormány – az előzetes várakozásoknak megfelelően – az egyetem román vezetése mellé állt, amikor visszavonta a fellebbezést. Kíváncsian várjuk a folytatást.
 
A pár hónapos kormányzás az őszi választásokig vissza is üthet az USL-re. Jelenleg 50-55 százalék körüli támogatottságuk csökkenhet az addig hátralévő időszakban. A pártok azonban jelenleg a június 10-én megrendezésre kerülő önkormányzati választásokkal vannak elfoglalva, kevesen tekintenek annyira előre, mint Victor Ponta, aki máris négyévnyi folytatást vizionál a pár hónapos „kalandot” követően – igaz a jelenlegi helyzet feljogosítja őt az efféle kijelentésekre.
 
Abelovszky Tamás

 

 

Szólj hozzá!
választások románia kormányválság egyéb területek

Milorad Dodik: Törökország beavatkozik Bosznia belügyeibe

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. május 08.

A boszniai Szerb Köztársaság (Republika Srpska) elnöke a Tanjug hírügynökség szerint azzal vádolja Ahmet Davutoğlu török külügyminisztert, hogy a múlt pénteken lezajlott szarajevói, mostari és srebrenicai látogatása tulajdonképpen nem más, mint kísérlet arra, hogy az ország belpolitikáját manipulálja.

("Bosznia NATO-tagságához Szerbiának is lesz néhány szava" – Milorad Dodik)

A török diplomáciai vezető Bosznia-Hercegovina külügyminisztere, a muzulmán származású Zlatko Lagumdžija meghívására érkezett a nyugat-balkáni országba. A két politikus megbeszéléseket folytatott Bosznia választási rendszeréről, valamint az ország részvételéről a nemzetközi szervezetekben. Mint ismeretes, Ankara már korábban kifejezte azon szándékát, hogy a május 20-21-én megrendezésre kerülő chicagói NATO-csúcson támogassa Szarajevó csatlakozási tárgyalásainak megkezdését. Milorad Dodik többek között ezt is nehezményezi, hiszen túl azon, hogy a rangos török vendég nem kereste fel a szerb entitás vezetőjét, a bosnyákok NATO-törekvését úgy állította be, mintha az a szerb fél részéről nem lenne vita tárgya. Mint mondta, a Szerb Köztársaság csak úgy tudja elképzelni, hogy esetlegesen zöld utat adjon az ország északi-atlanti integrációjának, hogyha a kérdésről előtte népszavazást rendeznek, és a boszniai szerbek többsége támogatja azt.

Dodik szerint a török külügyminiszter boszniai látogatása során kizárólag olyan kérdésekről volt hajlandó beszélni, melyek a muzulmánok érdekeltségi körébe tartoznak. Ahmet Davutoğlu egyébként szarajevói kollégáján kívül találkozott az ország háromfős elnökségének valamennyi tagjával, tehát nemcsak a soros elnök Bakir Izetbegovićtyal, hanem a szerb Nebojša Radmanovićtyal és a horvát Željko Komšićtyal is. Rajtuk kívül egy rövid protokoll-megbeszélésen vett részt a január óta kormányfői feldatokat ellátó, horvát származású Vjekoslav Bevanda miniszterelnökkel és Muhamed Ibrahimović védelmi miniszterrel is. A boszniai szerbek vezetője, Milorad Dodik tényleg kimaradt a sorból (hiszen a török fél egyáltalán nem látogatott el Banja Lukára, a Szerb Köztársaságban egyedül Srebrenicát kereste fel), azonban a horvát-bosnyák entitás, vagyis a Föderáció elnökével, Živko Budimirral sem találkozott.

(Külügyminiszterek ellentétes nyakkendőben – Davutoğlu és Lagumdžija)

"Davutoğlu minapi látogatási programja olyan, mintha én elmennék Törökországba, és kizárólag a kurdokról tárgyalnék, meg persze arról, hogy a török választási rendszer nem jó és meg kéne változtatni" – foglalta össze problémáit Dodik. "Az, hogy a törökök úgy gondolják, Bosznia-Hercegovinának hasznot hajtana a NATO-tagság, csak az ő szubjektív véleményük, viszont oda kéne figyelniük Bosznia-Hercegovina mindkét entitásának véleményére, vagyis a boszniai szerbekre is. Úgy látszik, kizárólag azt támogatják, amit a muzulmánok akarnak, nem pedig az ország hivatalosan kialakított álláspontját." Dodik mindehhez hozzátette, hogy a NATO-csatlakozás kérdésében a Szerb Köztársaságon kívül Szerbia véleményét is figyelembe kell venni. Kétségtelen, hogy a tagságnak vannak bizonyos előnyei, ám 1999-ben a NATO lembombázta a szerbeket, ráadásul néhány esetben urántartalmú lövedékekkel, mely kifejezi, hogy a NATO tagországai hogan viszonyulnak a régió szerb nemzetiségű lakosságához.

Ahmet Davutoğlu egyébként látogatása alatt átvette a Humanisták Nemzetközi Ligája névre hallgató, szarajevói székhelyű non-profit szervezet által alapított "A 21. század vezetője" díjat is. Az 1971-ben Dubrovnikban megalakított békeszervezetnek fénykorában nem csupán horvát, bosnyák és szerb tagjai voltak, hanem olyan nemzetközi hírű személyiségek is helyet foglaltak soraikban, mint pl. Linus Pauling, Aurelio Peccei és Philip Noel-Baker. A török külügyminiszter most ugyanazt a kitüntetést kapta meg tőlük, melyet II. János Pál pápának is odaítéltek, amikor a néhai katolikus egyházfő 1997 áprilisában, röviddel a bosznai háború befejeződése után Szarajevóba látogatott.

"bikmakk"

(Hasonló témában írt korábbi cikkünk itt olvasható.)

Szólj hozzá!
törökország szerbia nato balkán bosznia hercegovina egyéb területek davutoglu milorad dodik

A nyugat-európai baloldal feltámadása?

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. május 06.

Május első hete minden bizonnyal jó időre emlékezetes marad mind az Egyesült Királyságban, mind Franciaországban. Előbbi országban azért, mert rég nem látott elsöprő győzelmet aratott a Munkáspárt a helyi önkormányzati választásokon. Utóbbiban pedig azért, mert könnyen előfordulhat, hogy mindössze egyetlen ciklus után Nicolas Sarkozy francia elnök megbukik.
 
Nem kell hozzá széleskörű brit belpolitikai ismeret, hogy megállapíthassuk, David Cameron miniszterelnök hivatali idejének talán legnehezebb napjai elé néz. Hiszen a május 3-án megtartott önkormányzati választásokon pártja nem szimplán vereséget szenvedett legnagyobb ellenzéki riválisától, a Munkáspárttól, hanem egyenesen megsemmisült. Véleményem szerint ugyanis nem lehet másként nevezni azt, hogy a Konzervatívok több mint 400 tanácsnoki helyet veszítettek el, míg a Munkáspárt közel 830-at megnyert. Arról nem is beszélve, hogy Cameron dédelgetett álma a közvetlenül választott polgármesterekről szintén megbukott, hiszen – Bristolt leszámítva – az ötletet minden nagyvárosban (például Birminghamben és Manchesterben) leszavazták a választók. Természetesen a Konzervatívok érvelhetnek azzal, amit valószínűleg meg is tesznek majd, hogy London megtartása olyan siker, ami sok mindent felülír a mostani választási eredményeken, de valójában ez csak üres kifogás, hiszen a tény az, hogy Ed Miliband eddig kissé kóválygó pártja bedarálta a jobboldalt. Persze a fanyalgók mutathatnak az elveszített Londonra, vagy éppen Glasgowra, mint a két legfontosabb városra a mostani választásokon, de a földcsuszamlásszerű baloldali győzelem így is magáért beszél.
 
("Az egyik csak csatát vesztett, a másik talán háborút is", f: www.worldbulletin.net)
 
Nyilván még azon is lehet lamentálni, hogy ez az eredmény pontosan mennyiben köszönhető Miliband pártelnökségének és a Munkáspártnak, és mennyiben a brutális megszorító intézkedések miatt feldühödött választóknak, valamint a nem kifejezetten motivált és emiatt a mostani választásoktól távolmaradó rengeteg konzervatív szavazónak. Ám függetlenül attól, hogy személyes véleményem szerint a baloldal nagymértékben inkább az utóbbi okoknak köszönheti sikerét, kizárólag erre egy ilyen győzelmet sem lehet már fogni, tehát a konzervatívok valóban bajban vannak.
 
De nem csak Cameron volt az egyedüli leforrázott pártelnök a munkahét legvégén, mivel ha valakinek, akkor Nick Clegg helyettes-miniszterelnöknek még inkább oka van a magyarázkodásra. A Liberális Demokraták ugyanis közel 50 százalékát elveszítették korábbi tanácsi helyeiknek, ráadásul londoni polgármesterjelöltjük, Brian Paddick mindössze a 4-ik helyen végzett a zöldek jelöltje, Jenny Jones mögött. A liberálisok számára tehát nincs más, mint a heves imádkozás a látványos gazdasági fellendülésért, mert, ha ez 2015-ig, vagyis a következő választások időpontjáig nem következik be, akkor egyszerűen megszűnnek országos pártként létezni.
 
Eközben Franciaországban…
 
A franciák április végén az elnökválasztás első fordulójában kinyilvánították véleményüket a két nagypártról (UMP és Szocialisták), hiszen szavazatuk 30 százalékát kisebb, szélsőségesebb jelöltekre adták. Részben ennek is volt köszönhető, hogy a szocialisták jelöltje, Francois Hollande végül csak szorosan győzte le Nicolas Sarkozy jelenlegi elnököt. Érdekesebb azonban a helyzet most, a második forduló napján. Hiszen, ha összeadjuk az egyéb baloldali valamint centrista szavazatokat, amik szinte egytől egyig Hollande-hoz fognak vándorolni, és ehhez hozzátesszük a Nemzeti Frontra leadott szélsőjobboldali voksokat – amik viszont könnyen lehet, hogy nem vándorolnak teljes egészében Sarkozy-hez –, akkor a francia Szocialista Párt veresége lényegében elképzelhetetlennek tűnik. Bár a legutolsó közvélemény-kutatások még így is „csak” 4-6 százalékra adják Hollande vezetését Sarkozy-vel szemben, de nem nehéz belátni, hogy ha a szocialisták Mitterand után megint hatalomra kerülnek, akkor senkit sem fognak érdekelni a választói vándorlások. Meglátásom szerint amúgy mindkét jelölt – legalábbis az eddig látott és hallott ötletek és stratégiák alapján – rossz választás lenne a gazdaságilag megroggyant Franciaország számára, de ez legyen már a gallok baja.

 

Németh Áron Attila

2 komment
franciaország választások munkáspárt sarkozy egyesült királyság cameron kiemelt területek konzervatív párt

Akasztják a "hóhért" - Kormányválság Hollandiában

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. május 01.

Nincs egy hete, hogy Geert Wilders, a hírhedt szélsőjobboldali pártelnök bedöntötte a holland kormányt. A Holland Szabadság Párt (PVV) vezére tette mindezt azért – helyi politikai elemzők szerint –, hogy előre meneküljön pártja csökkenő népszerűsége miatt. A tények mindenesetre ismertek: Hollandiának jelenleg nincs hivatalos kormánya; az új választások őszre lesznek kiírva; a kormányválság kiváltó oka pedig elsősorban a gazdasági megszorító intézkedések EU-s határideje.
 
A múlt héten minden bizonnyal nehezebb lett volna jobb kedvű európai nemzetet találni, mint a görögök. Bár az országot sorra támadják a nyugat-európai lapok, bankok, kormányok, fenyegeti őket az IMF és az EU, hogy továbbra is tartani kell a pénzügyi szigort, ha EU-s pénzen akarnak talpon maradni, és el akarják kerülni a gazdasági összeomlást. Mégis, a jelenlegi Hollandia ritkán látott ironikus helyzetbe került saját magával, a görögök legnagyobb örömére. A legfőbbképpen gazdasági értelemben minta állam Hollandia ugyanis alig néhány nappal ezelőtt veszítette el liberális – keresztény demokrata koalíciós kormányát az ország számára kötelező érvényű megszorító intézkedések körül kirobbant válságban. A holland kormány alól a széket – ahogy az várható volt már 18 hónappal ezelőtt is – természetesen a szélsőjobboldali PPV, vagyis Geert Wilders pártja húzta ki.
 
(Marad a kerékpározás? - Mark Rutte volt holland miniszterelnök)
 
A legutóbbi választásokat követően, miután a PPV-vel értelemszerűen senki sem akart nyíltan kormányra lépni, Wilders jelezte, hogy kész kívülről támogatni az éppen hogy választási győztes, Mark Rutte vezette koalíciót. Ennek következtében azonban minden szereplő számára világos volt már akkor, hogy ha kenyértörésre kerül a sor, vagy Wilders szavazatokat szimatol valamilyen fajsúlyos politikai kérdésben, akkor bedönti a kormányt. Így lett. A volt miniszterelnök és a többi párt legnagyobb szerencséje viszont éppen az, hogy ez a fajta opportunizmus, amit a PPV és Wilders képvisel, hosszú távon halálra van ítélve. Egyrészről azért, mert a párt, mint a legtöbb szélsőséges-populista szervezet, mindössze kiragadott témákon próbál lovagolni (muszlimok, EU, euró) és nem törekszik átfogó program kidolgozására. Másrészről, mert Wildersen kívül a pártnak jelenleg nincsen másik szuggesztív, vezetésre alkalmas politikusa. Ezeket amúgy a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok is alátámasztják, hiszen szinte mindegyik komoly veszteségeket vetít előre a PPV számára a várhatóan szeptember elején (ha minden igaz, akkor szeptember 12-én – szerk.) kiírásra kerülő választásokon.
 
A lényeg és az irónia, ami a görögök számára most oly kedves, ettől függetlenül az, hogy az EU által szorgalmazott megszorító csomag, amit a Rutte-kormány beterjesztett, megbénította a holland politikát és magával rántott benne mindenkit. Holott kevesebb erélyesebb szószólója volt az EU-ban a görögök elleni minél keményebb fellépésnek, mint Hollandia. Persze a hollandok helyzetét még így sem ildomos összehasonlítani a görögökével, hiszen, amíg a korrupcióban fulladozó, teljességgel versenyképtelen, uram-bátyám belpolitikai közösségre épülő ország helyzete még az EU-IMF segítség ellenére is szinte kilátástalan, addig a hollandok azért nem állnak olyan rosszul, megbukott kormány ide vagy oda. Részben, mert Hollandia változatlanul tripla A hitel besorolású EU-s tagállam (együtt például Svédországgal, Norvégiával és Ausztriával), míg Görögországnak lassan saját, negatív besorolást kell kitalálni. Másrészt azért, mert a válság ellenére a hollandok a kormánybedőlés utáni napon már elfogadták az EU által is elvárt megszorító csomagot, ami jövőre 3%-ra szállítja a jelenleg 4.6%-on álló deficitet.
 
Nyilván ez a nehezen megszületett döntés, ahogyan a holland gazdaság nem éppen rózsás kilátásai is inkább további belpolitikai csatározásokat vetítenek előre. Ám a görög politikusokkal ellentétben a hollandoknál legalább várható, hogy a fontosabb döntéseket mindig meg fogják hozni. Főleg, hogy a holland választók tisztában is vannak ezen ügyek fontosságával.

 

Németh Áron Attila

1 komment
hollandia szélsőjobboldal kormányválság egyéb területek

Továbbra sem hajtja végre az ENSZ-béketervet a szíriai rezsim

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. április 11.

Miközben a szíriai polgárháborúnak már kilencezer halottja van, az Asszad-kormány nem hajlandó visszavonni az ellenzéki városokat ostromló katonai erőit. Ez a lépés lenne az alapja a Kofi Annan korábbi ENSZ főtitkár vezetésével kidolgozott béketervnek, jelenleg azonban sokkal inkább valószínűsíthető a konfliktus további eszkalálódása.

Keddtől számítva 48 órája van Bashar al-Asszad szír elnöknek, hogy parancsot adjon hadseregének az ellenzékiek által uralt városok ostromának befejezésére, azonban úgy tűnik, miközben egyes pozíciókat elhagynak a kormányerők, más települések lövetésébe kezdenek bele. Mára szinte kizárólag maga a béketerv kidolgozója, Kofi Annan reménykedik abban, hogy csütörtökre fegyvernyugvás áll be a közel-keleti országban. A több mint egy éve tartó szíriai kormányellenes felkelés, amelyre Asszadék véres megtorlással válaszoltak, új szakaszba érhet, hiszen Törökország erőteljes diplomáciai kampányba kezdett, hogy új, minden korábbinál szigorúbb ENSZ BT határozatot csikarjon ki a nagyhatalmakból az Asszad-rezsimmel szemben.

Kofi Annan, a bukott (?) béketerv atyja (forrás: hirado.hu)

Ankara barátságát már hónapokkal ezelőtt elvesztette Bashar al-Asszad, azonban mostanra a török politikai vezetés végképp megelégelte a szíriai mészárlást. Törökország nem nézheti tétlenül, hogy a határait a polgárháborús vérengzés elől menekülő szíriaiak tucatjai-százai lépik át minden nap, jelenleg már huszonötezer menekült él a szír-török határ északi oldalán. Hétfőn a török politikai elit újabb megoldandó problémával találta szemben magát, hiszen a szír csapatok átlőttek az egyik ilyen menekülttáborba, megölve két török állampolgárt is, megsértve Törökország szuverenitását.

Erdogan török miniszterelnök jelenleg Kínában tárgyal az ENSZ BT erősebb fellépéséről, külügyminisztere pedig Moszkvát igyekszik rábírni a határozottabb cselekvésre. Ezen két állam nélkül nem lehet Szíriát térdre kényszeríteni, azonban mindeközben az Asszad-rezsim továbbélése és fokozódó elszigetelődése elsősorban Iránnak kedvez. A perzsa állam így még inkább egyoldalú függésbe hozhatja Szíriát, elmélyítve a Libanontól Afganisztán nyugati részéig terjedő iráni befolyási zónát. Ezzel Törökország új külpolitikai stratégiáját lehetetlenítené el teljesen, amely éppen a hajdani Oszmán Birodalom arabok lakta területeire való gazdasági és politikai visszatérést tűzte ki céljául.

Erdogan többször kilátásba helyezte, hogy bár igyekeznek elkerülni, de a török katonai beavatkozást is elképzelhetőnek tartja, amennyiben nem sikerül békésen rendezni a szíriai konfliktust. A tárgyalásos megoldásnak egyre kisebb a valószínűsége, hiszen Asszad és köre már nem sok mindent veszíthet a végsőkig való kitartással, arra pedig, hogy a NATO újabb közel-keleti polgárháborúba avatkozzon be, az erős orosz és kínai ellenállás miatt kicsi az esély. Oroszország legalább hallgatólagos beleegyezése nélkül Törökország sem fog belekezdeni egy kalandor katonai akcióba, ráadásul egy államközi konfliktus a török-szír határon átterjedhet az iraki területekre is, amely egyáltalában nem áll Ankara érdekében. Jelenleg a legvalószínűbb forgatókönyv, az Asszad-rezsim fokozatos elszigetelődése, további áldozatok ezrei és Irán növekvő befolyása a térségben, miközben a megoldás kulcsa leginkább Moszkva kezében van.

Csepregi Zsolt

Szólj hozzá!
közel kelet szíria törökország háborús övezet kiemelt területek

Bohóc Boris és Vörös Ken: London választ

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. április 09.

A közeljövőben a francia választások mellett lesz egy másik fontos, ha nem is országos megmérettetés Európában, amire érdemes lesz odafigyelni. Május 3-án ugyanis a londoniak is az urnák elé lépnek, hogy szavazzanak arról, Boris Johnson konzervatív vagy Ken Livingstone munkáspárti jelölt maradjon/legyen a világváros polgármestere. A verseny azért különösen érdekes, mert a „harc” a szigetország talán két legszínesebb politikai egyénisége között zajlik.
 
Amikor a legutóbbi londoni választáson Boris Johnson legyőzte Ken Livingstone-t, az akkorra már 2000 óta hivatalban lévő polgármestert, szinte senki nem hitt a szemének. A nem várt siker után a brit lapok napokig arról cikkeztek, hogy ehhez az eredményhez kisebb fajta csoda kellett, hiszen még a konzervatívok is úgy voltak, hogy ha Londonról van szó, akkor a szavazók csak is Livingstone-ra voksolhatnak. Nem így lett. Bár a győzelem szoros volt, alig néhány százaléknyi, a munkáspárti vereség mégis előrevetített valamit abból, amivel a pártnak 2010-ben szembesülni kellett.
 
(Egy "ágyban" az ellenséggel, f: www.guardian.co.uk)
 
Pedig az akkori választás is remekül indult Livingstone vagy – ahogy a helyi média szokta nevezi –„Vörös Ken” számára. Biztosan vezetett nagyjából félidőig, aztán viszont Boris előzött, és a brit politikai élet bohóca megtartotta szűkös vezetését. A helyzet azonban úgy tűnik, most sem változik. Bár tény, jelenleg Johnson a regnáló városvezető, a vezetés eddig mégis Livingstone kezében volt. Az egyik utolsó Ipsos Mori felmérés szerint a két városi óriás között 2-3 százalék volt a különbség – Livingstone javára – egészen a múlt hét végéig. Egy frissen kirobbant botrány, pontosabban kettő, ugyanis megint könnyen Vörös Ken sikerébe kerülhet. Az egyik történet meglehetősen egyértelmű: Livingstone egy újságírói kérdésre, miszerint mit vár a londoni zsidó közösségtől, azt felelte, hogy semmit, mivel gazdagságuknál fogva a zsidók úgysem támogatnának egy munkáspárti jelöltet. Felesleges talán taglalni, hogy a zsidó közösség mély felháborodásának adott hangot, ahogy több jeles baloldali újságíró is kemény szavakkal illette Livingstone-t. A történethez persze hozzátartozik, hogy Ken Livingstone soha sem a zsidóbarát megszólalásairól volt híres, de nyilván a mostani helyzetben, hogy pártjának vezetője is e felekezeti csoporthoz tartozik, több mint érdekes.
 
Ám amíg ez az ügy csak egy kisebb csoportot érint, addig a másik botrány, amely a múlt héten látott napvilágot, könnyen a polgármesterségébe is kerülhet a baloldal első számú jelöltjének. Az egyik nyilvános rádióvitában, miután a jelöltek (Johnson és Livingstone mellett még Jenny Jones (Zöld Párt) és Brian Paddick (Liberál Demokraták) is versenyben van – szerk.) pénzügyeire terelődött a figyelem, Jenny Jones, a zöldek jelöltje kijelentette, hogy amerikai módra az összes jelöltnek nyilvánosságra kellene hoznia azt, hogy mennyit keresett és mennyi adó fizetett az elmúlt években. Ken Livingstone kivételével az összes jelölt ennek a felhívásnak már másnap eleget is tett. Livingstone azonban, tetézve saját gondjait, kampánymenedzserén keresztül jelezte, hogy ő csak akkor hajlandó ezeket az információkat bemutatni, ha az összes többi jelölt a közvetlen hozzátartozóinak a pénzügyeit is nyilvánosságra hozza. A The Sunday Telegraph konzervatív hetilap viszont egy huszárvágással eldöntötte a kérdést, miután megjelentették, hogy Livingstone közel 50 ezer font megfizetését „felejtett el” a hatóságoknak. (A lap állítása szerint ezt az összeget Livingstone egy családi cégén keresztül egyszerűen zsebre tette.) Az egészben különösen kellemetlen, hogy Livingstone a közelmúltban egy olyan ötletének adott hangot, miszerint: „azok a gazdag rohadékok, akik nem fizetnek rendesen adót, nem szavazhatnának.” Mondani sem kell a YouGov legfrissebb felmérése szerint az eddig szűkös Livingstone előny egy csapásra közel 8 pontos Johnson vezetésre módosult.
 

Természetesen nem vitás, ahogyan a Guardian fanyalgó szerkesztőségi cikkében írja, London többet érdemelne a mostani két éllovasnál, főleg az olimpia évében. Hiszen igazán sem Johnson, sem Livingstone nem a valós és megvalósításra érdemes terveiről, ötleteiről híres, hanem sokkal inkább brutális egójukról és személyiségükről. De ha a londoniaknak ez kell, ám legyen, mivel cikk témát mindketten fognak szolgáltatni bőven.

Németh Áron Attila

Szólj hozzá!
választások munkáspárt egyesült királyság boris johnson ken livingstone kiemelt területek konzervatív párt

David Cameron elveszítette magyar főtanácsadóját

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. március 26.

Március talán legfontosabb szigetországi híre, hogy távozott David Cameron brit miniszterelnök mellől a konzervatívok egyik megújítójaként számon tartott magyar származású tanácsadó, Steve Hilton. Bár a hazai média ingerküszöbét nem érte el a váltás, némileg megkésve most mégis beszámolunk róla, illetve annak lehetséges következményeiről.
 
A brit média egyszerre imádta és utálta Steve Hiltont. Imádta, mert az általában vonalas és megfontolt politikusokkal és politikai tanácsadókkal szemben Hilton maga volt a megtestesült lazaság. Öltönyt, nyakkendőt a legritkább esetekben öltött csak, ahogy semmilyen felsőkategóriás szolgálati autót sem használt. Helyette viszont fiatalon rengeteget ivott és bulizott, egyetem után saját vállalkozásán keresztül lett jómódú – nem pedig születés útján –, politikai pályafutásának kezdete után (is) mindenkivel nagyon közvetlenül maradt, és munkába szinte mindig rövidnadrágban, pólóban és biciklivel járt. Viszont egy dolog miatt utálta: kizárólag szökőévente volt hajlandó nyilatkozni. A magyar származású tanácsadó, aki ’56-os emigránsok gyermeke volt, a kilencvenes évek elején került baráti viszonyba a jelenlegi miniszterelnökkel, David Cameronnal. Bár a politikáért rajongott, Hilton először mégis a kommunikációs és reklámszakmában szerzett magának hírnevet. Részben saját vállalkozásának köszönhetően, részben a legendás Saatchi & Saatchi munkatársaként.
 
("Egy modern konzervatív", f: www.dailymail.co.uk)
 
Sokak szerint éppen ez a háttér, valamint meggyőződéses jobboldalisága volt az, amiért Cameron minden áron maga mellé akarta venni a 2010-es választásokon és utána. Ez sikerült, Hiltonnak nem is kellett kétszer mondani, hiszen Cameron jobb kezeként tisztában volt vele, hogy minden, amit meg szeretne változtatni a brit belpolitikában, az egy csapásra elérhetővé válhat egy választási győzelemmel. A 2010-es siker után egészen ez év márciusáig úgy tűnt, hogy Hilton, mint a párt kreatív ötletgyára, valamint Cameron bizalmasa megtalálta számításait. Ugyanis ötleteit és elképzeléseit a miniszterelnök előszeretettel vette át és formálta saját képére, vagy adott esetben építette bele (teljes egészében) saját programjába (pl. Big Society koncepció). Sőt, sok szigetországi újságíró és elemző úgy véli, hogy Cameron azért olyan amilyen, mert Hilton azzá tette. Neki tulajdonítják, hogy a párt ember közelibb és elérhetőbb képet fest / festett Cameronról. (A brit miniszterelnök származása és életútja finoman fogalmazva sem tekinthető tipikusnak a világhíres és méregdrága magániskolai taníttatással, Oxforddal, nemesi felmenőkkel, stb.). Valamint azt is, hogy 13 év szenvedés után a Konzervatívok ismét megtalálták saját magukat, saját hangjukat és képesek voltak végre megnyerni – ha szűken is – egy választást.
 
Steve Hilton távozásával tehát röviden a brit miniszterelnök nem csak egy barátot és lojális munkatársat veszített, hanem a párt egyik legfontosabb stratégáját. Persze jelen állás szerint a távozás csak ideiglenes (a Hilton család Kaliforniába költözik, mivel a feleség a Google globális kommunikációs vezetője lett – szerk.) és Hilton visszatér a következő, 2015-ös választásokig. Ám hiánya még így is érezhető lesz. Elvesztését főleg konzervatív újságírók siratják, hiszen lazasága ellenére Cameron talán legfőbb tanácsadója meggyőződéses és keményvonalas jobboldali volt. Véleményük szerint az, amit ő képviselt, vagyis, hogy nem nézte jó szemmel a liberálisok törvényalkotásban betöltött térhódítását; mindent megtett annak érdekében, hogy az Egyesült Királyság a lehető legkisebb mértékben függjön az EU-tól; illetve, hogy jelentősen csökkentette volna az adókat, az állam méretét és a gazdaságot sújtó állami bürokráciát szinte szentté avatta pl. a Telegraph egyik legismertebb publicistája számára.
 
Ennek ellenére úgy gondolom, hogy Hilton nem fog örökre eltűnni a brit politikai hadszíntérről, ahogyan ötleteit sem fogja mostantól negligálni a kormány. Elsősorban pedig azért nem fogja, és nem is teheti, mert a pártja részben éppen neki és gondolatainak köszönheti újbóli kormányzását, tehát a szürkeeminenciás magyar 2015-re minden bizonnyal visszatér majd a Downing Street 10-be, hogy a következő választást ismételten az első sorból vívja meg a Munkáspárttal szemben.

 

Németh Áron Attila

Szólj hozzá!
egyesült királyság cameron kiemelt területek konzervatív párt steve hilton

Fico visszatért

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. március 21.

2012. március 10-én előrehozott választásokra került sor a Szlovák Köztársaságban. A 2010 óta kormányzó, Iveta Radičová vezette négypárti (KDH, SDKÚ, SaS, Híd-Most) koalíció tavaly októberben bukott meg, egy év és három hónap regnálás után. A bukás közvetlen kiváltó oka az eurómentő csomagról („euroval”) való, bizalmi szavazással egybekötött voksolás volt. A koalíciót alkotó négy párt közül három (az SDKÚ, a KDH és a Híd-Most) igennel szavazott, míg az SaS nemmel. Az ellenzéki Smer-SD vezetője, Robert Fico rögtön felajánlotta segítségét, cserébe az előrehozott választásokért – így a mentőcsomagot a parlament már másnap elfogadta, és aznap döntött az idei választás időpontjáról is.

A botrányokkal tarkított kampányt követően (melynek következményeként nemcsak a pártok közötti sorrend, hanem adott esetben a párton belüli erőviszonyok is megváltozhattak, lásd pl. Mikuláš Dzurinda meggyengülésének esetét) a választások a vártnál magasabb részvétel (59,1%) mellett zajlottak. A végeredmények számokban, összehasonlítva a 2010-es adatokkal:

 Fico diadalmenete (forrás: 168óra Online)

A magas részvételi arány, és az, hogy a szavazók körülbelül 20 (egyes vélemények szerint 30) százaléka bizonytalan volt – sokuk az utolsó pillanatban döntötte el, hogy elmegy szavazni, illetve a szavazófülkében döntötte el, mely pártra adja voksát –, gyakorlatilag mindenki számára váratlan végeredményt hozott. Senki nem számított a Smer ilyen arányú győzelmére, amit ráadásul a szlovák választási rendszer a parlamenti mandátumok elosztásánál alaposan megfejelt. Egész Szlovákia ugyanis egy választókerületnek számít, a parlamentbe jutási küszöb (5%, kéttagú koalíció esetén 7%) alatt maradó pártokra leadott szavazatokat pedig szétosztják a bejutottak között. Jelen esetben körülbelül 20 százaléknyi szavazat veszett el a parlamenten kívül maradt húsz pártra adott voksokkal (ennek is körülbelül a felét a Szlovák Nemzeti Párt [SNS] és a Magyar Koalíció Pártja [MKP] kapta). A Smer – és kis mértékben a KDH – tudta csak növelni szavazatai számát, illetve arányát, a többi parlamentbe jutó párt kisebb-nagyobb veszteségekkel számolhatott a nap végére. A Smer mellett nagyot tarolt Igor Matovič semmiből létrehozott protest-pártja, az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OĽaNO) nevű formáció. Egyértelmű vesztesei a választásnak az SDKÚ-DS (Szlovák Kereszténydemokrata Unió – Demokrata Párt), mely szavazóinak majdnem kétharmadát elveszítette másfél év alatt, a Szabadság és Szolidaritás (SaS) a szavazótábora megfeleződésével, és a Szlovák Nemzeti Párt a küszöb alatt maradással. A Híd-Most 30 ezer szavazót veszített, az MKP ugyan megtartotta szavazói bázisát, de ez ismét nem volt elég a parlamenti küszöb elérésére.

A felálló parlamentben tehát Robert Fico pártjának kényelmes többsége van, a 150 képviselőből 83 a Smer sorai között foglal helyet. Karnyújtásnyira van a háromötödös, alkotmányos többség is, amihez mindössze 7 képviselő támogató szavazata hiányzik. A Smer vezetője nem véletlenül jelentette ki a választásokat követően, hogy nyitott egy kétszereplős koalícióra. Az ellenzéki pártok vezetői közül Igor Matovič (OĽaNO) és Richard Sulík (SaS) kizártak bármilyen együttműködést, míg Simon Zsolt, a Híd-Most alelnöke és Ján Figeľ, a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) vezetője, ha koalícióra nem is, párbeszédre készek bizonyos témákban a győztessel. Mindenesetre Fico kerekasztal-beszélgetésre hívta a parlamenti pártok vezetőit.

Fico tehát a kormányzás felelősségét kész lett megosztani – de legalábbis együttműködni a parlamentben – gyakorlatilag bárkivel, amire több oka is van. Szlovákia nincs a legfényesebb gazdasági helyzetben: az eurózóna második legszegényebb állama, 13-14%-os munkanélküliség sújtja, 4,6%-os deficittel, és 3,8 milliárd eurós államadóssággal (GDP körülbelül 45 százaléka) körítve. A leendő miniszterelnök kétkulcsos adórendszert és bankadót vezetne be, ugyanakkor valószínűleg be kívánja tartani a fiskális paktum előírásait ( „a pénzügyi konszolidációért szállunk síkra, de nem az alacsony jövedelműek rovására”). Emellett olyan ügyek is megoldásra várnak, mint a legfőbb ügyész megválasztása, illetve hivatalába iktatása, vagy az állampolgárság problémája. Fontos lenne tehát a Smer vezetőjének az ellenzék (egy részének) konstruktív hozzáállása, ennek megfelelő lépéseket lehet várni tőle, legalábbis kezdetben.

A magyar párt(ok) számára is tanulságosak az eredmények. Az Hídról elmondható, hogy – bár 30000 szavazatot veszítettek 2010-hez képest – másfél éves kormányzati szerepvállalásuk idején arányaiban több eredményt értek el, mint az MKP nyolc év alatt, a koalíciós kormányzásból adódó nehézségek ellenére. (Nem az eurómentő csomag okozta az első konfliktushelyzetet, gyakorlatilag minden döntésért meg kellett küzdeni kormányon belül, naponta folyt a birkózás a koalíciós partnerek között.) A Híd bázisa a lemorzsolódott szavazók ellenére többé-kevésbé stabilnak mondható, magyar nemzetiségű szavazói között sok a kettős identitásúnak mondható (vegyes házasságban élő, tisztán szlovák munkahelyen dolgozó, stb.) ember, akik voksukkal azt fejezik ki, békében szeretnének élni szlovák szomszédjaikkal, munkatársaikkal.

A Magyar Koalíció Pártja stabil szavazóbázissal rendelkezik a számok alapján, azonban ez nem elegendő a parlamentbe jutáshoz, főleg ha olyan magas a választói részvétel, mint 2012-ben. Több tanulságot is levonhatnak a párt vezetői az utóbbi két választás eredményeiből Szarka László Szlovákiával foglalkozó történész szerint. Egyfelől Dél-Szlovákia körülbelül háromötöde válságrégiónak, klasszikus perifériának számít, és jelen gazdasági körülmények között az etnikai szavazatok nem tudnak úgy érvényesülni, mint konjunkturális időszakban. (Nem véletlen, hogy a Hídtól elpártolt 30 ezer szavazó nem az MKP-ra, hanem valószínűleg a Smerre, és kisebb arányban Matovič pártjára adta szavazatát.) Másfelől – és ezt a pártelnökre adott preferenciális szavazatok alacsony aránya mutatja – nincs igazán egységes csapata a pártnak. Harmadrészt pedig egy tisztán etnikai és/vagy regionális pártnak a tartalékai végesek, meg kell jelenni országos politikai szereplőként, ahogy azt a Híd tette.

Ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy az MKP idén már meglehetősen jó regionális programmal jelentkezett, így érdemes lenne együttműködnie a két pártnak ezen a területen, egymást erősítve, ahol lehet.

A fontos kérdések sorába illeszkedik, hogy a kormányváltást követően hogyan alakul a magyar-szlovák viszony, milyen mozgástere lehet a magyar nemzetpolitikának a következő években. Az új szlovák kormány regnálásának kezdetén érdemes türelmi időt hagyni a szomszédnak, meg kell őrizni a nyugalmat a külpolitikában, nem érdemes semmilyen esetleges csörtébe, ütésváltásba belemenni. Mindkét fél tudja, hogy melyek azok a feszültséggócok, amelyek megoldásra várnak a két állam viszonyában, kérdés az, hogy ezek mikor, milyen helyzetben, milyen érdekeket szem előtt tartva fognak a felszínre törni. A viszonyt befolyásolja az, hogy Szlovákia mindmáig veszélyforrásként tekint Magyarországra és a szlovákiai magyar kisebbségre; új tényező, hogy egy erős személyiség kerül egy stabil többséggel rendelkező szlovák kormány élére; van esély azonban arra, hogy a Külügyminisztériumot pragmatikusabb hozzáállású karrierdiplomata fogja vezetni (a hírek szerint Miroslav Lajčák vagy Ján Kubiš), aki Martonyi Jánossal korrekt viszont tud kialakítani.

Jól használható források a választási eredmények mélyebb megismeréséhez: a Sme oldalán járásokra és pártokra lebontott adatok találhatóak, míg a Pravda oldalán a térképen az egyes járásokra kattintva a településekre lebontott szavazati arányok láthatóak.

Abelovszky Tamás

Szólj hozzá!
szlovákia választások magyar szlovák viszony magyar külpolitika kiemelt területek visegrádi négyek

Moszkva nem hisz a könnyeknek

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. március 13.

Az orosz elnökválasztást követő tüntetések szlogenjévé vált az említett Oscar-díjas filmalkotás, miután Vlagyimir Putyin – a média által oly gyakran alfahímként bemutatott 58 éves politikus – tőle szokatlan módon egy könnycseppel üdvözölte választási győzelmét. Az általa kezdeményezett alkotmányváltoztatás következtében pedig így akár a 70-dik születésnapjáig ülhet a Kreml elnöki székében. De ne szaladjunk ennyire előre, hisz addig számtalan kérdés vár még megválaszolásra.
Vajon valódi fenyegetettséget jelenthet-e a Kommunista Párt által szerzett 17,2 százalék a győzelmet jelentő 63,6 százalékkal szemben? Jelentősen gyengülne-e az elnök legitimitása az esetleges választási csalások napfényre jutásával? Elképzelhető és működőképes lenne-e egy vagyonos oligarcha által irányított, társadalmilag feldarabolt Oroszország? Valamennyi téma izgalmas elemzéseket indíthat el. Az elkövetkezendő hónapok meghatározó kérdése azonban az lehet, hogy Putyin hajlandó és képes lenne-e az arculatváltásra és amennyiben igen, akkor ezt melyik társadalmi erő javára tenné.
Több mint 12 év az orosz belpolitikában méltó bizonyítéka annak, hogy Putyin rendkívül furfangosan tud manőverezni a különböző érdekek mentén és erre a képességére az elkövetkezendő hónapokban is nagy szüksége lehet. A jelenleg még miniszterelnöki pozícióban regnáló leendő elnöknek ugyanis két, érdekeiben jelentősen eltérő társadalmi réteget kell majd elégedetté tennie, amennyiben jelen pozícióját további 12 évre szeretné bebiztosítani. Emiatt az első száz nap intézkedései alapvetően meghatározhatják az elkövetkezendő évek erőviszonyait Oroszországban.
("Igaz vagy hamis", f: www.thesun.co.uk)
A két említett erő a putyini rendszer alapjain felnövő és mára öntudatra ébredő moszkvai középosztály, valamint az eredendően a régi szentpétervári barátokból verbuvált, a politikai érdekeket gazdasági erővel támogató Kreml közeli érdekcsoportok. Mivel a májusban beiktatásra váró elnök politikai programja még nem ismeretes - csupán az interneten megjelent cikkei alapján körvonalazódnak céljai -, ezért egyelőre nem lehet tudni, hogy miként kívánja lecsendesíteni a kisebb-nagyobb számban utcára vonuló tüntető tömegeket. Vagy hogy egyáltalán kívánja-e lecsendesíteni. A választási ígéretekkel Névát lehet rekeszteni, a kampány azonban véget ért. A jól csengő szlogeneket most a hosszú távú érdekeket szolgáló politikai intézkedések fogják felváltani.
Habár egy párezres tömeg elenyészőnek tűnhet egy 140 milliós országban, a vidéki lakossághoz képest politikailag aktívabbnak számító moszkvai középosztály kiábrándultsága a választási eredményeken is megmutatkozott. A fővárosban a szavazatok felét sem sikerült megszereznie Putyinnak (47%), míg a politikai ambícióit mindössze pár hónapja megcsillantó milliárdos oligarcha, Mikhail Prokhorov 20,4%-ot tudhat magáénak. A tüntetők változásra éheznek. A borítékolt választási eredményt – valódi ellenfél hiányában – ugyan nem sikerült megváltoztatniuk, de követeléseik nagy része visszhangot kapott az elnöki ígéretekben. Amennyiben a társadalom modernizálása, a politikai rendszer nyitottabbá tétele és a demokratizáció irányába hatékony politikai intézkedések születnek, elképzelhető a demoralizáció visszaszorítása. Azonban mindaddig, amíg jelentős személyi átalakulások nem történnek a politikai arénában, a nép nagy valószínűséggel nem lesz hajlandó tudomást venni az „apróbb” kormányzati lépésekről.
Erős a társadalmi nyomás az új arcok megjelenésére az orosz politikai elitben. Azonban, ha Putyin nem tudja visszaemelni embereit a Kreml falai közé, vagy olyan személyi cseréket kell végrehajtania, amelynek következtében jelentős politikai és gazdasági érdekektől esnének el szimpatizánsai, akkor saját belső körét bomlasztaná. Ezzel kockáztatva, hogy a hatalomtól ily módon távol kerülő vagyonos, értékes kapcsolatokkal rendelkező, befolyásos emberek az ellenzék valamely csoportjánál találják meg számításaikat.
Egyértelműen látszik, hogy a 2000-es évek politikai, társadalmi és gazdasági modellje kifulladt. Minden szinten elindult egyfajta modernizáció Oroszországban, azonban a jelen helyzet – a nyugati-típusú demokráciákhoz képest - még mindig meglehetősen kezdetleges, továbbá tele van egyensúlytalanságokkal és törésvonalakkal. Putyin érdeme vitathatatlan abból a szempontból, hogy Oroszország a rendszerváltást követően mára gazdaságilag prosperál és számos funkcióban megfelel a demokratikus államok működési mechanizmusainak. A régi-új elnök azonban most újabb kihívások előtt áll és bár a csatát megnyerte, a háború még csak most kezdődik. Amennyiben a győzelmi könnycsepp valódi volt, ez akár a változások előszelét is jelentheti. Bár, mint tudjuk, a nép (már) nem hisz a könnyeknek.
Jelenleg egy rendkívül izgalmas történelmi periódus szemlélői lehetünk, amely 20 évvel a hidegháborús időszak után kiéhezett a változásra és egyelőre nehéz megjósolni, hogy melyik réteg lesz elég erős eme változás beteljesítésére. Ha a tavalyi Facebook-forradalmak tanulságából indulunk ki, akkor feltételezhető, hogy a jelen rendszert alulról jövő erők rengetik majd meg. De mivel 2012 az elnökválasztások éve, ezért minden eszköz adott lehet egy felülről történő reformsorozat végrehajtásához is. Az, hogy harmadik elnöki ciklusában Putyin hogyan manőverezik majd a társadalom által kikényszerített változások és saját támogatói csoportjának érdekei között, alapvetően meghatározza majd az orosz történelemben betöltött szerepét.

Kelemen Kata

 

Szólj hozzá!
választások oroszország putin kiemelt területek

Szuperkedd után csúfos szerda

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. március 07.

Túl vagyunk a republikánus elnökjelöltek legnagyobb csatáján, a szuperkedden, ami gyakorlatilag egy napba sűrítette az elmúlt két hónap legfőbb eredményeit és törésvonalait. Mitt Romney győzött a legtöbb helyen, második Rick Santorum lett, nem esett ki Newt Gingrich, valamint tovább gyűjtögeti szavazatait az „egyszer még jól jöhet” elv mentén kampányoló libertariánus Ron Paul. Aki a valódi győztesre kíváncsi, az azonban rossz oldalon keresgél.
 
Tíz államban tartottak előzetes elnökjelölti választást a republikánusok Barack Obama elnök lehetséges kihívói között március 6-án. A delegáltakért folyó küzdelem legnagyobb nyertese Mitt Romney, aki öt államban győzött. Három győzelemmel Rick Santorum a második helyre futott be, míg Newt Gingrichnek egy államot sikerült begyűjteni. Ennek ellenére egyértelmű, hogy a legnagyobb sikert Romney könyvelhette el az ohiói delegáltak begyűjtésével.
 
Mindez azonban csak a felszín, hiszen az este igazi győztese Barack Obama demokrata elnök. A republikánus párt ugyanis bár nem esik szét a tagoltságtól, a jelek szerint a választók mégis képtelenek eldönteni, hogy kit indítsanak a jelenlegi elnök ellen, azaz milyen irányba mozdítsák el a pártot. „A legrosszabb kampány, amelyet valaha láttam” – ezt Barbara Bush volt first lady nyilatkozta a Fox News tévécsatornán az elmúlt egy hét eseményei kapcsán.
 
("Messze még a vége", f: www.syracuse.com)
 
Szuperkedden tehát valójában egy dologról döntöttek: folytatódik a jelöltválasztás. Habár a mormon vallású Romney öt államban nyert, jelentősen árnyalja győzelmi teljesítményét, hogy ebből egy államban, Virginiában csak Ron Paullal kellett megmérkőznie (a politikus vélhetően a hiányzók támogatóitól begyűjtött szavazatok segítségével érte itt el legjobb eredményét – szerk.), Massachusetts pedig hazai pályának számít, ebben az államban vezette be kormányzóként az Obama által átvett egészségügyi reformot Romney. De a szuperkedd legszebb gyémántja sem csillog olyan fényesen, mivel Ohioban mindössze 1 százalékponttal tudott több szavazatot begyűjteni legnagyobb ellenfelénél, Santorumnál.
 
Mondhatjuk, hogy a számok magukért beszélnek: a volt massachusettsi kormányzó több delegáltal rendelkezik, mint a három másik induló összesen: 415 az egyik oldalon, 176 Santorumtól, 105 Gingrichtől és 47 Paultól a másik oldalon. A szuperkedd azonban éppen annyira volt szoros, hogy egyik versenyző sem állhat le. Tovább nyeli a pénzt az előválasztás, egyre több energiát kell fektetni a másik fél lejáratásába, a kampánystáb nem tud az igazi elnökválasztásra koncentrálni. Mitt Romney nyilatkozta kedd este némi apátiával: „Ma este egy újabb lépést tettünk a holnap reményének helyreállításában. Holnap felkelünk és folytatjuk tovább.” Ezt példázza a volt alsóházi elnök, Newt Gingrich esete: kitartó, szinte már makacs jellemvonása és Georgiában elért győzelme révén biztosak lehetünk benne, hogy folytatja a küzdelmet.
 
Miért nem képesek dönteni a jobboldali választók? A Washington Post szerint a tét a megválaszthatóság és az ideológia között húzódik. A centrista, mérsékeltebb álláspontot képviselő Romneynak ugyanis jóval több esélye lenne a novemberi győzelemre, mint bármelyik ellenfelének, azonban személye nem felel meg teljes egészében a republikánus szavazók elvárásainak. A szuperkeddi szavazások kapcsán végzett közvélemény-kutatásokban rendre kevesebb ember véli azt, hogy Romney képes képviselni az átlag amerikai polgárt Santorummal szemben. A jelöltek tábora nemhogy gyarapodna, hanem még csökken is, egyre több független pártol el a jobboldaltól, és támogatja inkább Obamát. Immár tehát szavazatokban is mérhető a jobboldali elnökjelölt-keresésének költsége – minden egyes további nap pedig a demokratákat gazdagítja.

 

Tóth Nándor Tamás

Szólj hozzá!
választások republikánusok egyesült államok mitt romney kiemelt területek

DM Lapszemle: Részben Uniós képmutatás áldozata hazánk

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. március 04.

Az elmúlt hónapok negatív kritikáival ellentétben a héten a neves amerikai gazdasági lap, a The Wall Street Journal meglepően objektív írást közölt az Európai Unió hazánkkal kapcsolatos hozzáállásával kapcsolatban. A szerkesztőségi cikk bár kiemeli, hogy a magyar kormány az elmúlt másfél évben valóban hozott aggodalomra okot adó döntéseket, mégis, az a kettős mérce, amit Brüsszel Magyarországgal, illetve a hozzá hasonlatos kisebb tagállamokkal szemben megenged magának erősen képmutató és káros. 

Ha legközelebb valaki azt állítja, hogy az Európai Unióban (EU) mindenki egyenlő, és a szabályok minden tagállamra egyformán érvényesek, jobb, ha vet egy pillantást Magyarország 2012-es esetére. Az Európai Bizottság 495 millió eurónyi - a magyar GDP 0,5%-ával megegyező - pénzügyi támogatás folyósításának felfüggesztésével fenyeget, hacsak Magyarország nem hoz hathatós intézkedéseket költségvetési hiányának lefaragására. Magyarországgal szemben az a kifogás, hogy a költségvetés helyzetének irányítása ki fog csúszni a vezetők kezéből, illetve, hogy az alkotmányban nemrég történt változtatások veszélyeztetik a demokráciát. 

Az Európai Bizottság értékelése nem teljesen alaptalan. A magyar gazdaság nem növekszik, és az államadósság körülbelül a GDP 80%-a, amelynek több mint 40%-a külföldi valutákban van denominálva. Orbán Viktor különadók sorozatával próbálta csökkenteni a költségvetési hiányt, ezek azonban alkalmatlanok az ország pénzügyi helyzetének helyreállítására, és főleg olyan szektorokat sújtanak, amelyekben a külföldi cégek dominanciája érvényesül.
 
("Mi döntjük el ki a rossz és, hogy ki a jó", f: www.dailymail.co.uk)
 
Van azonban egy leheletnyi képmutatás abban, ahogy a Bizottság "költségvetési körmöst" ad Magyarországnak. Az EU törvényei a GDP 3%-ánál húzzák meg az államháztartási hiány felső határát, ám kevés EU-tagról mondható el manapság, hogy megfelel ennek a kritériumnak, vagy, hogy valaha is kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott ezen a téren. Az Európai Bizottság elvárja Magyarországtól, hogy a hiány 2013-ban csak a GDP  0,25 %-ával haladja meg a határértéket. Még a 3,25%-os hiány is kisebb eladósodottságot jelentene, mint a Németországhoz, Hollandiához, vagy Nagy-Britanniához hasonló országok esetében.
 
Ez ugyan az első eset, hogy a Bizottság a Kohéziós Alapból érkező támogatások felfüggesztésével szándékozik büntetni valamely tagországban a túlzott mértékű hiányt, azonban nem először jelenik meg a kettős mérce az EU-s szabályok alkalmazásában.
2006-ban Litvániának az euró bevezetésére tett kísérlete az utolsó pillanatban hiúsult meg, amikor eldöntötték, hogy a próbaidőszak alatt tapasztalt 2,7%-os átlagos infláció nem elfogadható, mert 0,1%-kal túllépte a felső határt. Történt ez annak ellenére, hogy Vilnius költségvetési hiánya alacsonyabb, gazdaságának növekedési kilátásai pedig jobbak voltak, mint sok nyugati országé abban az időszakban.
 
Magyarország esetében az EU a támogatás felfüggesztését talán az Orbán-kormány által foganatosított ellentmondásos alkotmánymódosítások szankcionálására használja, annak ellenére, hogy a Bizottság kitart amellett, hogy azt az államháztartási hiány túllépésétől különálló ügyként kezeli. Decemberben a parlament elfogadott egy törvényt, melynek értelmében a miniszterelnök és kormánya nagyobb befolyással lehet a monetáris politikára. Az igazságszolgáltatást és médiát szabályzó törvények változtatásai tiltakozásokhoz vezettek az elmúlt hónapban. Amíg nem születik kompromisszum ezeknek a törvényeknek az érvényességét illetően, addig nem haladnak a további hitelekkel kapcsolatos tárgyalások Budapest és a Nemzetközi Valutaalap, illetve Budapest és az EU között.
 
Az Európai Bizottságnak komolyan kell vennie a nemzeti törvényeket érintő változtatásokat, amelyek mint Orbán esetében, veszélyeztetik az olyan EU-s értékeket, mint a sajtószabadság és a központi bank függetlenségének elve. Ám úgy néz ki, az EU ezzel az üggyel tovább gyarapítja azon esetek számát, melyekben kiszámíthatatlanul jár el. Teszi ezt egy másik, az EU által elvileg nagy becsben tartott érték, a törvény előtti egyenlőség rovására.
 
Sándor Cecília

 

Forrás: The Wall Street Journal - All Hands on Hungary

Szólj hozzá!
lapszemle magyarország dm plusz

A kínaiak már a spájzban voltak. Mit szúrtunk el?

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. február 29.

E blog nem először foglalkozik a magyar-kínai reláció aktuális állapotával, s bár ilyen jellegű írásainak apropóját mindig egy megválaszolatlan kérdés adta (mikor jönnek már?, mikor vesznek már?, ...), a végén mégis volt valami, egy halvány reménysugár, mely azt sugallta, lesz ez, lehet ez még jobb is. Most borúsabb képet rajzolunk.
 
Mikor a magyar-kínai kapcsolatokban rejlő lehetőségekre terelődik a szó, a szakértők – szinte gombnyomásra, gépiesen – elkezdik sorolni, mi minden szól mellettünk, mi az, ami nekünk megvan, de másoknak a régióban nincs: óriási potenciál, geopolitikai helyzet, jelentős és elégedett kínai kisebbség, kínai-magyar kéttannyelvű általános iskola, Bank of China fiók, és persze a közvetlen légijárat, ... Ez elég, elég kell hogy legyen, sőt! Ugye? E sorok szerzője is sokáig bizakodott, sőt, bíztatott, most kétkedik. Mi történik most, mire várunk, miért nem lépünk, s miért hagyjuk leépülni mindazt, amiért korábban megdolgoztunk?
 
A közvetlen légijárat a legfrissebb hírek szerint március 2-ától a múlté, a Hainan Airlinesnak ugyanis nem éri meg üzemeltetni a korábban a Malévval közösen működtetett Budapest-Peking vonalat. Majd repülnek valahova máshova a régióban, ott is lesz potenciál és megfelelő geopolitikai helyzet. És a kínai kisebbség? Az ő szerepük tényleg fontos, de egy közel 1,4 milliárdos ország nem fog az itt élő tizenötezer kínai kedvéért eltekinteni attól, hogy hazánk nem tesz meg mindent – sőt az utóbbi időben szinte semmit – annak érdekében, hogy látható legyen és értékelhető beruházásokat kínáljon a számukra. Az atlatszo.hu információi szerint a kínai befektető például részben azért mondott le a Malév-projektről, mert a korábbi megállapodások rendre érvényüket vesztették. Ha nincs bizalom, nincs üzlet, Kínában legalábbis ez örök szabály.
 
("Pedig szépen indult..."f: MTI)
 
A kínaiaknak – és itt most ne feltétlenül az államra, sokkal inkább a vállalatokra gondoljunk – van pénzük, de a gyengülő dollár és euró miatt ezt most nem feltétlenül kötvényekbe fektetik (és főleg nem magyar állampapírba!), hanem inkább egyéb nyereséges, gazdasági hasznot hozó beruházásokba teszik, például cégeket vásárolnak fel részben, vagy egészben. Ők azonban nem fognak kutatásokat végezni arról, van-e itt fogadókészség a kínai tőkére, miért is tennék, mindenki más tálcán kínálja a projektjavaslatokat, üzleti lehetőségeket. Ha pedig megkezdődik egy tárgyalási folyamat, ahhoz biztosítékok kellenek. Ehhez nélkülözhetetlen az állami szerepvállalás hazai oldalról.
 
És pont ebben a helyzetben nincs gazdája a magyar-kínai relációnak kormányzati szinten. Ez nagyon rossz üzenet. Medgyessy óta ilyen nem volt, az ő 2003-as kínai útja után hozták ugyanis létre a kapcsolat ápolásáért, fejlesztéséért felelős kormánybiztosi pozíciót, s egyébként ettől az évtől datálható a jó kapcsolat kialakulásának kezdete, nem pedig 2011-től, ahogy azt a kormányzati források láttatni igyekeznek. A kormánybiztos – hívják akár kormány-, ill. miniszterelnöki megbízottnak, vagy „Mr. China”-nak – feladata az új lehetőségek felkutatásán és a meglévő együttműködések monitoringozásán túl a kapcsolattartás. E pozíció ugyanis a kínaiak számára önmagában is biztosíték arra, hogy számítanak nekünk. Nagyon. Ha ugyanis azt érzik, nem fontosak eléggé, továbbállnak, máshova viszik a pénzüket. És van hova, hiszen a fél világ tőlük várja a megváltást. A legutóbbi EU-Kína csúcson – amit Valentin-napon tartottak, talán ez is üzenet? – az uniós vezetők még a piacgazdasági státuszt is beígérték, és hozzátették, hogy remélik, (cserébe) Kína részt vesz az európai pénzügyi krízis felszámolásában.
 
A magyar-kínai kapcsolat fejlesztésével foglalkozó pozíció jelentőségével eleinte a jelenlegi kormány is tisztában volt. Bár sokan nem értették, miért pont a fejlesztési tárcához került a terület a Nemzetgazdasági Minisztérium, vagy a Miniszterelnökség helyett, végül is nem akárki, hanem maga Fellegi lett „Mr. China”. Persze várható volt, hogy nem lesz annyi ideje erre a feladatra, mint ha főállásban csak ezzel foglalkozna, de ígéretesen indult a dolog, csak aztán valahol megrekedt. A „Mr. IMF” pozíció mellé már nem fért be a kínai kapcsolat ápolása, csak azt nem tudni, miért nem vette át valaki más, még akkor. Az utóbbi időben hallani híreket arról, hogy keresnek referenseket, belső körökben érdeklődnek ki lenne alkalmas az „új csapatba”… De miért csak most? A kormánynak most más, fontosabb dolga van, meg kell menteni az országot – szólhatna a védőbeszéd. De nem arról volt szó, hogy a kínai tőke ment meg minket?
 
„Keleti szél fúj” – ismerte fel a miniszterelnök tavaly. Ennek jegyében került sor 2011 nyarán számos ígéretes keretmegállapodásra és a kínai és a magyar miniszterelnök bizalmas Duna-parti sétájára, melynek során mély és erős szövetség köttetett – legalábbis ezt sugallták minden lehetséges forrásból. Egy holland újságíró régiónk és Kína kapcsolatát kutatva a közelmúltban hazánkban tartózkodott, s néhány kormányzati vezetőnek feltette a kérdést: mi van most a keleti széllel? Erre azt a választ kapta, hogy végül is minden rendben, a terület most épp másik tárcához kerül át, a nyári megállapodásoknak meg majd lesz folytatása, csak figyeljen és majd meglátja. Kapott már ilyen válaszokat másoktól is, régóta van a szakmában, egy dolog azonban őt is meglepte: e magas beosztású vezetők szerint ugyanis Orbán Viktor keleti széllel kapcsolatos, a bekezdés elején citált kijelentését tulajdonképpen a sajtó magyarázta félre, hiszen ő csak arra utalt ezzel, hogy a világ gazdasági növekedésében Európa szerepe csökken, míg Ázsiáé növekszik. Vagyis nem volt itt szó szövetségkeresésről, egymás nyakába borulásról, csak a média láttatta így.
 
Akkor nyilván a következő mondatokat is ők idézték rosszul:
 
 “A mai napot rendkívül fontos mérföldkőnek és sikernek tekintem Magyarország megújulásában.” … „Magyarországnak új típusú szövetségekre és szövetségesekre is szüksége van… Ma úgy zártuk le a tárgyalásokat, hogy Kína és Magyarország ilyen új szövetségesei lehetnek egymásnak.”… "Történelmi segítséget kaptunk Kínától, ezzel a magam részéről az ország finanszírozásának középtávú bizonytalanságát eltűnni látom" (Orbán Viktor, 2011. június 25.)
 
És itt jönne az a rész, hogy nincs minden veszve, jön még borúra derű... De a jelenlegi helyzetből nagyon nehéz jósolni, főként pozitív előjelű prognózist adni. Most csak abban reménykedhetünk, hogy egyszer még lesz okunk bizakodni: lesz új, hozzáértő felelőse a relációnak; a kínaiak még mindig nyitottak lesznek az együttműködésre, s nem találnak időközben megbízhatóbb, kitartóbb szövetségest a régióban; lesznek projektek, mindkét fél számára kifizetődő beruházások, melyekről hírt adunk, melyek révén kiemelkedhetünk a térségből; lesz elszánás, lesz kitartás. És nem szúrjuk el. Megint.
 
Szunomár Ágnes

 

10 komment
kína magyarország magyar külpolitika egyéb területek

Mégsem lesz egyelőre bűntett az örmény népirtás tagadása Franciaországban

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. február 29.

Viharos heteket éltek meg a francia-török kapcsolatok a tervezett új, az örmény népirtás tagadásának kriminalizálására tett kísérlet miatt, amely Nicolas Sarkozy francia elnök támogatását is bírta. A francia Alkotmánytanács jogellenesnek ítélte a törvénytervezetet, azonban Sarkozy ígéretet tett: megtalálják a módját a kezdeményezés törvényerőre emelésének.

Európában sokaknak a Holokauszt jut eszébe elsőre, amikor népirtásról esik szó, azonban az emberiség modern története során számos helyen igyekeztek teljes népeket eltüntetni a föld színéről, magukat a koncentrációs táborokat is az angolok „találták fel” a dél-afrikai angol-búr háborúk idején. Az utóbbi években egy másik népirtás is bekerült a köztudatba, az első világháborút követően odaveszett 1-1,5 millió örmény sorsa, akiknek a haláláról nem, csak annak megtervezettségét és tudatosságát vitatják az érintett felek. Franciaországban a Holokauszt bűneihez hasonlóan kívánták büntetni az örmény népirtás tagadását, vagy annak „nagymértékű minimalizálására tett kísérletet”. A törvénytervezetet a francia jogalkotás mindkét háza megszavazta, maga a francia elnök is kiállt mellette, azonban a héten az utolsó gát, az Alkotmánytanács visszadobta a tervezetet, azzal indokolva, hogy az túlságosan belevág a szabad véleménynyilvánítás elvébe, amelyen a Francia Köztársaság eszmeisége nagyban alapszik.

 Gőzerővel dolgozik a francia törvényhozás f: Today's Zaman

Törökország vehemensen visszautasította a korábbi kísérletet, amely Franciaországban vitathatatlanná tette volna, hogy a korabeli török államapparátus és erőszakszervezetek tudatosan törekedtek az örmény kisebbség erőszakos kitelepítése és megsemmisítésére a születőben lévő török nemzetállamban. Befagyasztottak szinte mindenfajta együttműködést a francia állammal, intő példaként mindazoknak, akik követték volna a francia példát. Európa számára nehéz időben jött a francia erőfitogtatás, ami nem mentes Nicolas Sarkozy elnöki ambícióitól, hiszen a következő választásokon újrázni akar az igencsak megtépázott népszerűségű elnök. Törökország számos nemzetközi és belpolitikai kérdés következtében (barátkozás Iránnal, a török világi-nacionalista érzelmű tábornoki kar jelentős részének bebörtönzése és az Izrael-ellenes fenyegetőzés) eltávolodott az Európai Uniótól, amely a törökök minden igyekezete ellenére nem hajlandó befogadni a muszlim Törökországot az „európai klubba”. Így vált a hatalmas és gyorsan fejlődő török állam az európaiak közel-keleti hatalmi ambícióinak gátjává, nem pedig segítőjévé.

Miközben a török vezetés természetesen üdvözölte a törvénytervezet elkaszálását, Sarkozy nem használta ki az alkalmat a csendes visszavonulásra, hanem utasítást adott a tervezet átalakítására, hogy az megfeleljen az Alkotmánytanács kívánalmainak. Így biztosan kijelenthető, hogy Sarkozy hajlandó feláldozni Európa közel-keleti érdekeit a belpolitikai térnyerés oltárán. A jelenlegi helyzet Törökország határain (a Hezbollah libanoni térnyerése, a szír polgárháborús helyzet, az iraki felekezeti összetűzések és természetesen Irán problematikájának megoldása) egy Európával együttműködő török külpolitikát kívánnak, azonban ez az idilli helyzet igencsak távol került mára a realitásoktól. Más téren is súlyos a helyzet, hiszen amennyiben Ciprus megosztottságát nem sikerül rendezni július elsejéig, ebben az esetben amint Ciprus átveszi idén az EU elnökségét, Törökország azonnal befagyaszt minden kapcsolatot az EU-val. A jelenleg kialakult helyzet azt jelenti, hogy Európa dél-keleti határain egy konkurens, bizonyos fontos nemzetközi kérdésekben ellenséges regionális nagyhatalommal kell az EU-nak szembenéznie, ez pedig az egységesülő Európa biztonságát a legteljesebb mértékben veszélyezteti. A következő hetekben-hónapokban ki fog derülni, hogy az EU döntéshozói képesek lesznek-e a francia politikai támadást mérsékelni és visszanyerni Törökország barátságát, amihez azonban Ankarának is stratégiát kell változtatnia és belátni: önálló szövetségi rendszer kiépítésére az európai államok nélkül képtelen, azzal csupán a közel-keleti regionális hatalmi harcot erősíti Irán, a nagy arab államok és a helyét a keletkező hatalmi vákuumokban mindig megtaláló Oroszország között.

Csepregi Zsolt

Szólj hozzá!
franciaország közel kelet törökország európai unió sarkozy

Puccskísérlet Ausztráliában

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. február 27.

Könnyen lehet, hogy a mai nap lesz az egyik utolsó hivatalban töltött munkanapja az ausztrál miniszterelnöknek, Julia Gillard-nak. A múlt héten ugyanis a korábbi miniszterelnök, Kevin Rudd bejelentette, hogy a Munkáspárt és Ausztrália jövőjének érdekében ismét jelölteti magát pártelnöknek. Bár szakértők szerint a kihívónak nincsen sok esélye a győzelemre, a kvázi puccskísérlet talán feloldja a kormánypárton belül uralkodó súlyos megosztottságot.
 
Mind az ausztrál, mind pedig a nemzetközi sajtó egy hete csak John Major, illetve Tony Blair és Gordon Brown nevét harsogja a helyi belpolitikai fejleményeket látva. Ez persze nem véletlen, hiszen a Rudd – Gillard párharc zavarba ejtően hasonlít Major 90’-es évek eleji csörtéjére saját pártjával (a maastrichti szerződés ratifikációját akarták volna megakadályozni konzervatív euroszkeptikusok, akár Major megbuktatásával, de a mindent eldöntő pártelnöki szavazáson végül a miniszterelnök kerekedett felül – szerk.), valamint a Blair – Brown szembenállásra. Figyelemreméltó azonban, hogy míg ez utóbbi esetében nyilvános puccskísérletre egyszer sem került sor – máig ez támasztja alá a Blair és Brown közötti hatalomátadással kapcsolatos kiegyezés legendáját –, addig az ausztrál munkáspártiak már másodszor kénytelenek dönteni, hogy Gillard vagy Rudd vezess-e őket.
 
("Örök ellenfelek" - Rudd és Gillard, f: www.skynews.com.au)
 
A két politikus között az első komoly összecsapás még 2010-ben zajlott le. A népszerűségi listákon akkortájt folyamatosan gyengén szereplő, ezzel a közelgő választásokon saját pártjának győzelmi esélyeit is veszélyeztető Kevin Rudd elmozdítását ugyanis egyre több miniszter és képviselő kezdte el követelni a színfalak mögött. Julia Gillard, aki miniszterelnök-helyettes és papíron Rudd egyik bizalmasa volt állítólag egy hosszabb magánbeszélgetés alkalmával megkérte a miniszterelnök-pártelnököt, hogy álljon félre. Azonban a híresen makacs és impulzív Rudd erre nem volt hajlandó, helyette inkább pártelnöki szavazását hívott össze egyik napról a másikra. Ezen a megmérettetésen aztán kiderült, hogy Gillard korábbi kérése nem volt véletlen, hiszen éppen ő a vezetője annak a csoportnak, aki meg akarja buktatni a hivatalban lévő miniszterelnököt. Miután felmérte az erőviszonyokat, Rudd nem várta meg a sima vereséggel záruló szavazást, hanem még közvetlenül előtte azonnali hatállyal lemondott. De már akkor, másfél évvel ezelőtt sok elemző megjegyezte, hogy az kizárt, hogy Kevin Rudd eltűnjön a politikai süllyesztőben, mivel ahhoz túl ravasz és értelmes. Én ezekhez a jelzőkhöz még hozzátenném a bosszúszomjasat is, hiszen egyértelmű, Rudd tulajdonképpen eltávolítása óta várta az alkalmat, hogy visszavágjon Gillard-nak tettéért.
 
Bár, hogy ez a lehetőség éppen most jött-e el, erősen kérdéses. Egyrészről azért, mert a cikk megírása előtti legfrissebb, múlt hét péntek este közölt felmérések szerint a 102 szavazásra jogosult munkáspárti képviselő alig több mint 30 százaléka támogatja csak Rudd-ot. Másfelől pedig azért, mert míg a lakosságnak nincsenek feltétlenül rossz benyomásai Rudd-ról és miniszterelnökségéről, addig saját pártjának jelentős része ki nem állhatja a könnyen haragra lobbanó volt pártelnököt. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Kevin Rudd esélytelen lenne a mai választáson, hiszen Gillard eddigi miniszterelnökségét távolról sem lehetne diadalmenetnek nevezni. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy a helyzethez képest Julia Gillard nem tehetségtelen kormányfő. Lévén folyamatos ellenszélben (Rudd töretlen áskálódás mellett nem szabad elfelejteni, hogy az ausztrál Munkáspártnak elhanyagolható többsége van a parlamentben – szerk.) kimagasló teljesítményt nyújtani nem csak Gillard-nak, hanem nálánál sokkal nagyobb formátumú vezetőknek is gondot okozna.
 
Összességében mégsem lehet azt mondani, hogy a walesi származású miniszterelnök bukásra lenne ítélve, ahogy azt sem, hogy Rudd esetleges veresége után biztosan visszavonulót fújna, úgyhogy az elkövetkező években érdemes lesz a déli félteke egyik óriására figyelni, mivel megnyugvást talán csak Gillard megdöntése hozna, de arra egyelőre kevés esély mutatkozik.
 
Németh Áron Attila
 
Friss: Julia Gillard 71-31 arányban megnyerte Kevid Rudd-dal szemben a választást.

 

3 komment
ausztrália választások egyéb területek

A britek újabb hidegháborút vizionálnak

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. február 19.

Korábban mi magunk is három átfogó cikkben (itt, itt és itt) foglalkoztunk Irán a nemzetközi politikában betöltött rendkívül érzékeny és problematikus helyzetével. Az elmúlt pár hét azonban felerősítette azokat a hangokat, amelyek már nyílt katonai beavatkozásról beszélnek Teherán esetében. Hiszen Izrael és az Egyesült Államok után már az Egyesült Királyság sem tartja kizártnak, hogy az iráni rezsim nukleáris törekvéseit háborúval állítsák meg.
 
Az Egyesült Királyság külügyminisztere, William Hague régi vágású politikus, aki dacára annak, hogy kinevezése előtt nem foglalkozott behatóbban világpolitikával, szinte tökéletesen végzi szerepét. Legalább is ez tűnik ki héten közölt nyilatkozataiból, amikben bár egyszer sem zárta ki az Irán elleni katonai fellépés lehetőségét – ezt Szíria esetében sem tette meg –, mégis, ragaszkodott hozzá, hogy megoldást elsősorban a gazdaság-politikai szankciók, és nem a háború hozhat. Ez a hozzáállás természetesen kevéssé találkozik az elmúlt két hétben megjelent izraeli és amerikai hírekben közölt fejleményekkel, miszerint az izraeli politikai vezetés komolyan fontolgatja a beavatkozást Iránban. Sőt, Leon Panetta, az Egyesült Államok védelmi minisztere a hónap elején a Washington Postnak adott interjújában kifejtette, hogy Izrael minden bizonnyal valamikor a tavasz végén - nyár elején meg fogja támadni az Iszlám Köztársaságot, ha az nem hagy fel nukleáris programjával.
 
(Újabb hidegháború küszöbén?, f: www.telegraph.co.uk)
 
Hague több interjúban hozzátette még, hogy véleménye szerint Irán atomfegyverhez jutása azért különösen veszélyes, mert az egy újabb, korábban csak a hidegháború alatt tapasztalt atomfegyverkezési versenyt idézhet elő mind a régióban, mind a világban, ami komolyan destabilizálhatja a nemzetközi biztonsági rendszert. Egyértelmű, egy nukleáris Irán sok fejtörést okozhat a Közel-Kelet több államának is, legyen az akár Törökország, Irak, Szaúd-Arábia, vagy éppen Egyiptom. Tehát egy újabb fegyverkezési hullám érzésem szerint szinte elkerülhetetlen, ha Teherán valóban megszerzi, amit akar. Már pedig a mai helyzet arra enged következtetni, hogy jó úton jár Mahmúd Ahmadinezsád és a perzsa politikai-vallási vezetés. Főleg, hogy a nyugati gazdasági szankciók, illetve diplomáciai fenyegetés első határozottabb köre (vezető politikusi nyilatkozatok, hadihajó átcsoportosítás, olajembargó, stb.) harcias iráni fellépést eredményezett (Hormuz-szoros lezárásával való fenyegetés, olaj export beszüntetése több uniós tagállam számára, stb.). Persze előfordulhat, hogy Irán háború nélkül, a tisztán gazdasági-diplomáciai nyomás eredményeként feladja majd terveit, de azért erre sokkal kisebb az esély, mint arra, hogy Izraelnek, az Egyesült Államoknak, vagy valamiféle nyugati szövetségnek az idén (legkésőbb jövőre) be kelljen avatkoznia.
 
Az elmúlt héten azonban nem csak William Hague és a szigetországi politikai vezetés Iránhoz való viszonya volt meghatározó fejlemény, hanem David Cameron konzervatív miniszterelnök és Nick Clegg liberális miniszterelnök-helyettes párizsi látogatása is sok figyelmet kapott. Nem véletlenül. Emlékezetes, hogy az Uniós pénzügyi paktum körül tavaly decemberben kirobbant vita – melyet egyedüli tagállamként az Egyesült Királyság utasít el, azóta is – óta Sarkozy és Cameron kapcsolata közel sem rózsás. Mégis, a két vezető legfrissebb megbeszélése, legalább is a nyilatkozatokat elnézve, már-már idillinek nevezhető. Nicolas Sarkozy elmondása szerint ugyanis a brit miniszterelnökkel minden korábbi problémájukat maguk mögött hagyták; a líbiai beavatkozás sikere után hosszú távon nem tartják kizártnak, hogy a szíriai ellenzéket is katonai úton segítsék; valamint, hogy több gyümölcsöző, a két ország szoros viszonyát tovább erősítő megállapodást kötöttek (pl. atomerőmű építés).
 
Az Egyesült Királyság és a konzervatív-liberális kormánykoalíció tehát a belpolitikai nehézségekre (rossz gazdasági mutatók, miniszteri lemondás, skóciai problémák, stb.) ismételten a külpolitikai szerepvállalás erősítésével reagál, ami rövidtávon bár nem rossz taktika, hosszú távon viszont egyértelmű, hogy minden a brit gazdaság sikerességé, vagy éppen sikertelenségén fog múlni.
 
Németh Áron Attila

 

Szólj hozzá!
franciaország irán egyesült királyság kiemelt területek nukleáris fegyverkezés

DM Lapszemle: Összecsapás az EU-val / IMF-fel

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. február 15.

Legújabb lapszemlénkben a neves brit gazdasági napilap, a The Financial Times elismert feltörekvő piacokkal foglalkozó blogjának, a beyondbrics-nek a hazánkkal foglalkozó legutóbbi cikkét publikáljuk, direkt magyar fordításban, változtatások nélkül, mint eddig is, és persze ezután is.
 
Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke hétfőn megmutatta, hogy kell megegyezésre jutni az Európai Unióval és a Nemzetközi Valutaalappal, azzal a kijelentésével, hogy kormánya visszavonul, annak érdekében, hogy a finanszírozási megállapodást biztosítani lehessen. Bár a béke útvonala még nem rajzolódott ki teljesen tisztán.
 
A parlament tavaszi ülésszakának nyitóbeszédében, Orbán azt mondta, Magyarországnak meg kell védenie nemzeti érdekeit, miközben megegyezésre kell törekedni a vitatott szabályozással kapcsolatban.
 
„Harcolnunk kell, de a józan ész határain belül és haladnunk kell a megállapodás felé.” - jelentette ki Orbán a törvényhozóknak a Reuters beszámolója szerint.
 
„Ilyen módon kell eljárnunk az Európai Unióval és a Nemzetközi Valutaalappal történő tárgyalások során: a központi banki szabályozás, az ombudsman és az igazságügyi és pénzügyi biztonsági háló törvényével kapcsolatban,” hozzá téve, hogy: „Van esélyünk a kedvező megállapodására.”
 
("Elég volt, célunk a megegyezés" - Orbán Viktor Brüsszelben)
 
Tekintettel arra, hogy Budapestnek péntekig kell válaszolnia az Európai Bizottság (EC) észrevételeire a központi bank, az adatvédelem és az igazságügyi jogszabályokat érintő új törvényekkel kapcsolatban - vagy pedig jogi lépésekkel kerül szembe - egy ilyen kijelentés optimizmusról árulkodik.
 
Egy ilyen nyilvánvalóan világos helyzetben, arra lehet következni, hogy inkább előbb, mint később közös megegyezésre juthat az EU-val és azt követően megállapodás születhet az IMF-el. Már csak azért is, mivel egy magas rangú kormányzati forrás korábban azt nyilatkozta a Reutersnek, hogy Magyarország hivatalos válaszát a vitatott törvényekről a határidőn belül elküldi az EC-nek, és ha a javaslatot elfogadtak, a parlament két héten belül véghezviszi a szükséges törvényi változtatásokat. 
 
A közelmúltban Orbán részéről végbemenő hangulatváltozás következményeként, aki azt is beismerte múlt héten, hogy az őrületes vágta az új törvény bevezetésről hiba volt és, hogy a kormány nem tartotta meg ígéretét a munkahelyek teremtéséről, kétségkívül segített megerősíteni a Morgan Stanley-t azon jóslatában, hogy Magyarország áprilisig megegyezik a pénzügyi csomagról az IMF-el és az EU-val.
 
Valóban, Orbán hétfői beszédéből egyértelműen kiderült, hogy milyen komoly nézeteket vall az EU-ról általában, hangsúlyozta ezt Takács Gábor, a Nézőpont Intézet elemzője a beyondbrics-nek.
 
„Orbán Viktor mai beszéde az EU pénzügyi paktumára fókuszált, sürgetve a képviselőket, hogy támogassák az elhatározását azzal, hogy feljogosítják őt arra, hogy aláírja a paktumot a márciusi EU-csúcson. Beszéde egyértelműen kinyilatkoztatta EU-párti hozzáállását, ami különösen jelentős azon eltávolodási szándékát kifejező vádak után, melyet a baloldali ellenzék intézett irányába.'
 
Habár ez nem mindenkit győzött meg. Kerék-Bárczy Szabolcs, a Szabadság és Reform Intézet - egy jobbközép, de nem Orbán-párti agytröszt – munkatársa ragaszkodik ahhoz, hogy a miniszterelnök békülékeny hangja csupán egy taktika, hogy politikai előnyt szerezzen, azután, hogy agresszív hozzáállása széleskörű EU ellenszenvet eredményezett.
 
„Orbán Viktor hozzáállása az EU-hoz és más nemzetközi szervezetekhez egyáltalán nem enyhült az utóbbi időben. Többször alkalmazott kettős mércét és kettős beszédet, mint valaha, annak érdekében, hogy lecsendesítse a világot”- állította.
 
Kerék-Bárczy kiemelt egy helyi TV által készített interjút, mint példa a régi, reform nélküli Orbán bemutatására, ahogy az EU-t bírálja. Ebben az interjúban Orbán azt állította, hogy az EU már megmutatta „gavallér viselkedését”, és panaszkodott „sértő, bántó hangneméről (...) mely minket nem a barátaivá tesz, hanem inkább az EU és az európai gondolat ellenségeiévé.”

 

És ahelyett, hogy az együtt haladás szükségességét hangsúlyozná egy közös demokratikus úton, Orbán Viktor azt mondta: „(az EU) bele akar szólni, hogy hogyan éljünk, de ezt a kérdést 10 millió magyar fogja eldönteni.”

Takács azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Orbán úgy akarja megvédeni a nemzeti érdekeket, hogy közben valóban a megállapodásra törekszik.

Talán. Van esélye arra, hogy a héten egy békülékeny Orbán fogja azt mondani az EC-nek, amit az éppen hallani akar. Dehogy hogyan fog viselkedni, ha és amennyiben Magyarország megkapja az IMF-hitel biztosította védőhálót, már egy másik kérdés.

 

Molnár Réka

Forrás: BeyondBrics (FT.com) - Hungary: crunch time with the EU/IMF

Szólj hozzá!
lapszemle magyarország orban v4 dm plusz visegrádi négyek
süti beállítások módosítása