Angela Merkel. Egy tévedés

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. február 23.

A héten jelent meg Cora Stephan német írónő „Angela Merkel. Egy tévedés” című könyve. A cím is sejteti, hogy a szerző nem fél kimondani a véleményét Németország első női kancellárjáról. A következő sorokban a Frankfurter Allgemeine Zeitung interjúját olvashatjátok (eredeti: itt) az alkotóval, blogunk szerzőjének szabad fordításában. 
 
 
Ön 2005-ben Angela Merkelre szavazott. Most pedig csalódott. Miért?
Én „Angie”-ra szavaztam, egy nőre, aki világosan beszélt és egy bátor reformcsomaggal állt elő. De egy „anyukát” kaptam, egy olyan kancellárt, aki nem képes döntéseket hozni, és együgyűen irányít.
 
Mikor veszítette el Merkel az Ön támogatását?
Hmm. Mint sokan mások, én is sokáig reménykedtem. De aztán semmi sem változott. És akkor jött a Sarrazin-ügy. Ott elszakadt nálam is a cérna. Miért is? Mert az a nő, aki bátorságról és szabadságról beszélt, kevésbé hasznosként minősít egy olyan könyvet, amit még csak el sem olvasott. Ezzel pedig Erich Honeckert juttatja eszembe. Újra csak olyan vélemények és könyvek kerülhetnek nyilvánosságra, amelyek hasznosak? Vagy különben betiltják őket? 
 
Mi a kritika legfőbb tartalmi eleme?
Az, hogy a beígért reformok közül egyet sem valósított meg. Még egy apró adóreformot sem tudott véghezvinni, miközben arról próbál meggyőzni minket, hogy képes megmenteni a világot a klímaváltozástól, vagy legalábbis a törékeny EU-t. Az, hogy alávetette magát a rendszer kényszereinek. Neki, a különcnek, történelmi esélye volt. De nem élt vele.
 
("Az írónő és a mű", forrás: www.sueddeutsche.de)
 
Mit hiányol Merkel vezetői stílusából?
A határozott, döntésképes kormányzást, amit egykor ígért. Persze hozzá kell tenni, hogy ez nem egyszerű egy olyan rendszerben, amely koalíciókba és kompromisszumokra kényszerít, és amely, ez által állandó választási kampányt eredményez. Így a koalíciós partnereknek is folyamatosan egymással szembe pozícionálják magukat.
 
Németországban nem is lehet határozottan, döntésképesen kormányozni. Schrödert is leléptették a 2010-es Agendája miatt.
De nem a lakosság, hanem a pártja. Merkel túl hamar elveszítette a bátorságát. Előállt Paul Kirchhof adómodelljével, amely egy átfogó, mindenre érvényes 24 százalékos adókulcsról szólt. Ennél igazságosabb adórendszert elképzelni sem tudok.  Viszont amikor Schröder a választási csatározások hevében ezt az elképzelést szociális érzéketlenségként definiálta, Merkel megfutamodott.
 
Miért?
A mostanság uralkodó hazug politikai szemantika alapelvei: együttérzés, szolidaritás, igazságosság. Csakhogy nem érzelmek, vagy értékek állnak ezek mögött, hanem az, hogy tekintetbe veszik a lobbi- és választási- csoportokat, amelyek kiszámíthatatlanok, és amelyeket választási „ajándékokkal” lehet megnyerni. És Merkel sem különb az elődeitől - sajnos. Egy jó példa a nagykoalíció nyugdíjgaranciája: A nyugdíjak, amelyek ugye a fizetések alakulásától függnek, nem csökkenhetnek tovább akkor sem, ha a keresetek lejjebb mennek. Maga Steinbrück, az akkori pénzügyminiszter is választási ajándékként definiálta ezt.
 
Ön pedig nem csak a szövetségi tartományokat akarja egységesíteni, hanem a választási rendszert is megváltoztatná, sőt az eurótól is megszabadulna. Szerzőként nem nehéz ezeket követelni.
Félreérti a könyvemet. Nem követelek semmit sem, csak kérdéseket vetek fel. Egy adófizető kérdéseit. Tényleg nem szolidáris, ha azt állítjuk, hogy a jóléti állam intézményesített pocsékolás? Az államnak nincsenek bevételi problémái, még ha ezt is állítják mindig. Egyszerűen több a kiadás, mint a bevétel, hogy a jóléti állam illúzióját meg tudják őrizni. Polgárok, nyugalom, mindenről gondoskodunk. Mint egyszerű adófizető felmerül bennem, miért nem élek én is inkább munkanélküli segélyből?
 
De hát az állampolgárok azok, akik a jóléti államot védik.
A németeknek kedves és drága a jóléti állam, ez jó lélekre vall. A baj csak az, hogy nem tudnak számolni. Az adóemelést sem szeretik. A baj csak az: a Hartz-IV támogatások (segélyek) fele jut el a címzettekhez. A másik felét azok teszik zsebre, akik az egész rendszert igazgatják –vagy inkább kizsákmányolják. Az olyan ügyvédek, akik a Hartz-IV támogatottakat képviselik. Virul a szegénységipar. Sokan igencsak kreatívan élnek az állami pénzek elpocsékolása nyújtotta lehetőségekből.
 
Akkor Merkel mégiscsak egy „Basta”-politikus (azaz olyan politikus, aki ellentmondást nem tűrően kiáll a véleménye mellett, és ennek nyomatékosítása végett a beszéde végén sokszor használja a Basta kifejezést, amit magyarul talán az „és kész” szóösszetétellel fordíthatnánk - szerk)?
Nem, nála a „Basta” azt jelenti, hogy nincs már kedve vitázni. Merkel alternatíva nélkülinek állítja be a döntéseit, ami pedig arra utal, hogy semmiről sem lehet vele tárgyalni. Ez nekem totalitáriusnak tűnik. Korábban nem ilyen volt. A párt vezetőjeként, és kancellárjelöltként a beszédeiben érezni lehetett a szabadság szeretetét. Ma pedig még csak ki sem áll azok mellett, amik régebben a szíve csücskét jelentették. Ez dühítő.
 
Ön talán egy tipikus „dühpolgár”?
(Nevetés.) Mert pont abban a korban vagyok? Ha ezen szó alkotóját jól értem, a dühpolgárok öregek, haszontalanok, fejlődésellenesek és a legjobb, ha megtartják a véleményüket maguknak.  Mintha Sarrazin olvasói vagy a Stuttgart-21 ellenesek csak maradi öregek lennének, akik mindenért civakodnak. Újra vannak szabályok, hogy ki, mikor, és min kaphatja fel a vizet? A tüntetőknek fiatalnak, a könyveknek meg hasznosnak kell lenniük? És mióta érték önmagában a haladás?
 
A könyve borítóján Merkel a tipikus beállásában látható: az ujjak a has tájék előtt egy háromszöget alkotnak. Mit jelent ez?
Talán azt, hogy már ő sem érzi jól magát a bőrében? De csak találgatok. Amúgy ez a jel a nő-mozgalmakhoz köthető. Ez a női lét nemzetközi jele.
 
Mi tetszett Önnek Merkelben?
1990-ben miniszterként félénk, fiatal lánynak tűnt. Nem koketálós, smink nélküli, nem hiú. Az első tv-s megjelenésekor egy kötött kiskabátot viselt, és egy biztosító tűvel játszadozott. Az első zöldekre emlékeztetett. És akkortájt pont a feministák és a baloldali beállítottságú nők voltak azok, akik felhívták a figyelmet Merkel ódivatúságára. De nekem pont ez tetszett. Egy nő, aki komolyan hitt abban, hogy érvekkel nyerni lehet.
 
Mindemellett még fizikus is.
Figyelmen kívül hagyta a nyugat-németek érdekeltségen alapuló kultúráját, és természettudósként az érvekre, mintsem az érzelmekre helyezte a hangsúlyt. Csak sajnos az elmúlt évtizedek szövetségi köztársaságában a politika hangneme teljesen megváltozott: a politika személyessé, szubjektívvá és érzelmessé vált. És ezt Schröder pontosan tudta, így anno „érzelmi hadjáratot” indított Merkel ellen.
 
Most pedig maga Merkel is érzelem-politikát folytat?
Attól tartok, igen. Én ezt úgy értékelem, hogy fejet hajtott a politika feminizálódása előtt. Mindig azt mondják, hogy a nők érzelmesedni akarnak. A fenét. Nem vagyunk mi nők ilyen buták. Csak sajnos, mint ahogy a Sarrazin-vitában is, mindig akadnak olyanok, mint Renate Künast, akik azt állítják, hogy Sarrazin embertelen, mert csak számokkal és statisztikákkal érvel. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés: miről másról is kellene a politikában vitázni, ha nem számokról, eredményekről és statisztikákról?
 
És mégis miért sikerült neki, a különcnek érvényesülnie?
Ért a hatalomhoz. Az elején alig voltak szövetségesei, csak felfedezője, Helmut Kohl állt mellette, akit aztán a megfelelő pillanatban sikerült elintéznie. A párton belüli ún. „Emlékpaktum” (sajtóértesülések szerint a CDU-n belül volt egy ilyen szövetség, amely Angela Merkel ellensúlyaként funkcionált) tagjai egy olyan hálózatot hoztak létre, akik a történelem baleseteként tekintettek rá. Ettől még bennem is feléledt volna a bosszúvágy. De Merkel okosan, egyiket a másik után „tüntette el”, utolsóként Christian Wullff-ot.  Ezt csinálja valaki utána. Mára már neki van hálózata: a legbefolyásosabb német nők. Friede Springer, Liz Mohn, Patricia Riekel.
 
Merkel a 2005-ös választásokat nem a nőknek köszönhetően nyerte meg. Főleg a keletnémet nők nem szavaztak rá. Miért?
A nyugat-német nőknek talán nem volt elég nőies. Ezen kívül az egész lénye idegennek tűnt, meg kellett szokni. A keletnémet nőknek pedig, valószínűleg teljesen mindegy volt, hogy ő nő. Ők egyszerűen nem akartak a CDU-ra szavazni. Először Merkel maga sem tartotta fontosnak, hogy ő nő. Az NDK-ban a nők emancipálva érezték magukat, a patriarchátus elleni harccal mit sem törődtek. A nyugat-német nők problémái az ő szemükben luxusproblémák voltak. Hasonló pragmatikus gondolkodásmóddal bírt Merkel is miniszterként.
 
Ma Merkel kabinetjében 6 női miniszter van, az egyikőjük terhes, így még a tárca átvétele előtt megszerezte a kancellár asszony jóváhagyását. Most aztán már remélem, hogy abbamarad a siránkozás a nők bátortalanságáról.
Nekem tetszik ez a „normalitás”. Meg amúgy sem hiszek abban, hogy a nők szakmai előrelépését diszkrimináció vagy egy üvegfal akadályozná. Szerintem sokan azt gondolják: ez egyszerűen nem az én világom.
 
Újra Merkelre szavazna?
Nem. Habár az alternatívák sem tetszenek túlságosan. Lehet, hogy csatlakozom a legnagyobb párthoz: a nem szavazókhoz. Vagy szabálytalanul szavazok, a tüntetés apró jeleként.
 
Mit kellene Merkelnek tennie, hogy újra megnyerje Önt?
Örülnék, ha visszakaphatnám a régi Merkelt. A nőt, aki „reformgenerátorként” akart működni, aki „felszabadító ütést” ígért. Aki biztonság helyett szabadságról beszélt. De az is lehet, hogy sosem létezett.

 

Németh Andrea

Szólj hozzá!
interjú merkel németország kiemelt területek dm plusz cora stephan

Bírósági eljárás indul Berlusconi ellen

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. február 20.

Az elmúlt hetek, hónapok nem kifejezetten teltek eseménydúsan az olasz belpolitikában. Silvio Berlusconi a szoros bizalmi szavazás átvészelése óta folyamatosan dolgozik az alsóházi többség „biztonságosra” növelésén, a parlamenten kívül pedig folyamatos harcot vív a Rubygate néven elhíresült ügy negatív következményei ellen. Mindeddig azonban ez leginkább kommunikációs hadjárat volt, február 15-én, kedden viszont eldőlt, a miniszterelnöknek a bíróság előtt is meg kell védenie igazát a kérdésben.

Cristina Di Censo bíró véleménye szerint elegendő bizonyíték áll rendelkezésére az ügyészségnek ahhoz, hogy a tárgyalásokat gyorsított ütemben lefolytassák. A vád továbbra is kiskorú prostitúció és hatalommal való visszaélés. Mint ismeretes, az olasz kormányfő nagyszabású összejöveteleket tartott rezidenciáján, általában több hölgy társaságában, akik ezért cserébe magas összegeket kaptak kézhez. A prostitúció nem büntetendő cselekmény Olaszországban, azonban a kiskorúakkal való hasonló cselekedet már igen, az egyik ilyen este résztvevője pedig akkoriban még csak 17 éves volt. Ő Karima "Ruby" El Mahroug, egy marokkói táncos, akiről az egész ügy a nevét kapta. Bár azt még nem bizonyították, hogy Ruby valóban nyújtott-e szexuális szolgáltatásokat Berlusconinak, azt már bevallotta, hogy egy ilyen estéért 7000 eurót kapott. Ez pedig, nem meglepő módon, könnyen lángra lobbantotta a pletykákat. A másik vádpont szerint pedig tavaly májusban a kormányfő egy telefonhívás során azt kérvényezte a rendőrségtől, engedjék szabadon az épp lopásért őrizetbe vett lányt.
 
("Késő bánat?" - Silvio Berlusconi, forrás: www.pagotan.com)
 
Sokáig kétséges volt, valóban bíróság elé állítják-e a miniszterelnököt, akinek mindez – érthető módon – a legrosszabbkor jön. Az olasz baloldal már így is folyamatosan az előrehozott választások mellett érvel, és valószínű, hogy ha a vádak igaznak bizonyulnak, Giorgio Napolitano olasz államfő kénytelen lesz elvenni a hatalmat a jelenlegi kormánytól. Berlusconi ennek ellenére nyugodt – ahogy az ellenzék képviselői fogalmaznak, ő az egyetlen az országban, aki nyugodt. Bár eddig is inkább a hallgatás taktikáját alkalmazta a botrány során, most (miután újfent elutasította a vádakat) kijelentette, az ország érdekében mostantól végképp nem szeretne a helyzetről nyilatkozni. A kedélyek csillapítása végett inkább arról beszélt, a napokban elérik a 325 fős képviselői létszámot az alsóház soraiban, mely tovább növeli a jelenlegi kormány biztos talaját, valamint azt kérte az olaszoktól, hogy gondolkozzanak felelősségteljesesen ebben a nehéz időszakban, és ne dőljenek be a baloldali politikai érdekektől függő bíróságnak.
 
Cristina Di Censo viszont nagyon eltökélt, az általa most kiadott 27 oldalas jegyzőkönyv ugyanis részletesen taglalja az ügyről összegyűjtött információkat. Mára például tudomásuk van más kiskorúakról is, akik részt vettek a már említett rendezvényeken, valamint bizonyított a Ruby-nak fizettet pénz és a rendőrőrsre tett telefonhívás ténye is. Utóbbival a bírónő szerint a miniszterelnök erőteljesen túllépte hatáskörét, hiába védekezik most úgy, hogy ezzel a tettével csupán egy olasz-egyiptomi diplomáciai viszályt próbált meg eltusolni, mivel abban a hitben élt, hogy a hölgy az akkori egyiptomi elnök Hoszni Mubarak unokahúga. A tárgyalások április 6-án kezdődnek, mivel azonban a legitim akadályoztatásról szóló jogszabályt csupán részlegesen törölte el januárban az alkotmánybíróság, Silvio Berlusconinak nem kell személyesen megjelennie majd rajtuk. Nem véletlen, hogy az ellenzék jelenleg is keményen dolgozik azon, hogy népszavazás legyen a törvény teljes megszüntetéséről, mely valószínűleg végleg megpecsételné a kormányfő politikai jövőjét.

 

Mészáros Tamás

Szólj hozzá!
olaszország berlusconi egyéb területek rubygate

Miniszterelnöki csúcstalálkozó és a 20 éves V4

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. február 18.

Pozsonyban gyűltek össze kedden a visegrádi országok kormányfői, hogy megtárgyalják a csoport jövőbeli prioritásait és összehangolják a tagországok stratégiáját. Emellett azonban más oka is volt a találkozó összehívásának: az együttműködést éppen 1991. február 15-én indították útjának, így most megünnepelhették annak 20 éves fennállását.
 
Továbbra is nagy az egyetértés a V4-es politikusok között, ha a sikereik méltatásáról van szó. Az Iveta Radicová szlovák, Orbán Viktor magyar, Donald Tusk lengyel és Petr Necas cseh kormányfő által aláírt nyilatkozat egyik kulcsmondata is egyértelműen ezt fejezi ki: „A visegrádi csoport megalakulása olyan fontos esemény Közép-Európa újkori történelmében, amely jelentősen hozzájárult a második világháború után megosztott Európa újraegyesítéséhez, valamint Csehország, Magyarország, Lengyelország és Szlovákia európai integrációjához”. A múltbéli érdemek mellett azonban a találkozó során kiemelt hangsúlyt helyeztek a jelenlegi problémák és akadályok megvitatására is, olyannyira, hogy a soros V4 elnök szlovák fél javaslatára még az eredeti programot is módosították, hogy több szó eshessen az élelmiszerek, a nyersanyagok és az energia árának globális emelkedéséről. Természetesen a megoldást – akárcsak az általános stratégiai irányvonalaknál – a kölcsönös együttműködésben látják, hiszen ezek a gondok mindegyik tagországot nagymértékben sújtják, önállóan azonban képtelenek lennének őket megszüntetni. Nem véletlen, hogy emellett az Európai Unió hathatós közreműködésére is számítanak az ügyben.
 
("A résztvevők", forrás: www.kormany.hu)
 
A találkozó egyik külön „pikantériája”, hogy ebben az évben a közép-európai régiónak a szokásosnál nagyobb beleszólása van az EU-s ügyekbe, mint általában, lévén, jelenleg a magyar, később pedig a lengyel fél lesz Európai Uniós elnök. Nem véletlen tehát, hogy az egész kontinenst átfogó kooperációt befolyásoló kérdések is előkerültek, például az Unió további bővítésének gondolata. A horvát csatlakozást – mint ahogy erről már korábban is írtunk – Magyarország komoly erőkkel támogatja, de ezzel nincs egyedül: Donald Tusk lengyel miniszterelnök szintén az e téren való előrehaladást helyezte kilátásba, azután is, hogy országa átveszi a tisztséget a magyar kormánytól. A délután folyamán csatlakozott a visegrádi országok képviselőihez Angela Merkel német és Werner Faymann osztrák kancellár, valamint Mikola Azarov ukrán kormányfő, akikkel együtt az európai energiabiztonság kérdéseit vették napirendre (a probléma jelenlegi helyzetéről már szintén jelent meg cikkünk). Azarov számára ez kiváló lehetőség volt, hogy megpróbálja erősíteni a jövőbeli projektek fényében gyengülni látszó ukrán pozíciókat a gázpiacon, így kijelentette, országa több forrásból is képes gázt szállítani vezetékein, és kifejezett érdeke a kontinens zavartalan ellátása. Valószínűleg azonban mindez már nem sokat alakít az új csőrendszerek tervein, melyek jórészt messze elkerülik az eddigi legfőbb tranzitországot. A csúcstalálkozó során egy másik témában is született közös nyilatkozat – azonban itt az ukrán miniszterelnök már nem volt ennyire aktív résztvevő, mivel egyedül ő nem írta alá a fehéroroszországi rezsimet elítélő dokumentumot. A felek ebben erős tiltakozásukat fejezik ki az országban történő emberi jogi túlkapások miatt, és követelik a bebörtönzött ellenzéki tagok szabadon engedését.
 
Összességében tehát a Visegrádi Együttműködés jelenleg az EU-elnökség hullámhosszán halad előre, és folytatja mindazt, amit 20 évvel ezelőtt elkezdett: minél erősebb szinkronba hozni az Uniós és a közép-európai régió érdekeit. Az pedig tény, hogy az idei év ennek tökéletesen alapot adhat.

 

Mészáros Tamás

Szólj hozzá!
magyarország szlovákia csehország lengyelország orban tusk v4 radicova visegrádi együttműködés eu bővítés visegrádi négyek petr necas

EU-s bizonyítvány: Ashton megbukott, Barroso kettes

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. február 16.

Annak ellenére, hogy a hír nem teljesen új, mégis érdekes fejlemény, hogy a második Barroso-Bizottság első éves teljesítményét a vártnál is gyengébbnek ítélték brüsszeli bennfentesek. A megkérdezettek döntő többsége közepesnek, vagy annál is rosszabbra értékeli a Bizottság eddigi teljesítményét. A hivatalos kérdőívre válaszolók kb. 25 százaléka eurokrata, vagyis valamelyik EU intézmény alkalmazottja, illetve 75 százaléka az EU fővárosában dolgozó, az Unióval napi kapcsolatban álló személy volt.

Az Európai Bizottság portugál elnöke, José Manuel Barroso sohasem tartozott a fenntartások nélkül tisztelt és kedvelt Uniós politikusok közé. Még annak ellenére sem, hogy tavaly ismételten megválasztották őt a legbefolyásosabb EU-s posztra. Barroso ellenfelei legtöbbször a túl sok reprezentálást és a nagyon kevés tényleges cselekvést hozzák fel, mint érvet, hogy a volt portugál miniszterelnök miért is nem teljesít az elvárásoknak megfelelően. Kétségtelen tény, hogy jó kedélyűségben, kompromisszumkeresésben és meggyőzésben a bizottság elnöke remekül áll, ráadásul mindezt csak tetézi, hogy az Uniós vezető négy nyelven beszél kiválóan. Sokan élcelődnek is - főleg újságírók -, hogy Barroso bizottságai éppen azért hemzsegnek a szürkébb, technokratább politikusoktól, hogy köztük a portugál, egyébiránt nem lebecsülendő kvalitásai még inkább tündököljenek.
 
("Egy hajóban eveznek", forrás: www.daylife.com)
 
Persze hiba lenne azt feltételezni, hogy José Manuel Barrosot mindössze az előbb felsorolt tulajdonságai miatt választották volna újra, hiszen köztudomású, hogy a tagállamok körében komoly elismertségnek örvend a bizottság feje. Ugyanakkor tény az is, hogy az általa vezetett bizottságok teljesítményét a közvélemény, legyen az akár szakmai vagy civil, soha nem ismerte el igazán. Erre a véleményre pedig csak ráerősítenek a nemrég közölt kutatási eredmények, melyek szerint a második Barroso-Bizottság első éves teljesítménye közepes vagy gyenge. A közölt adatok azért különösen érdekesek, mert azok nemcsak együtt, hanem külön-külön, biztosokra lebontva is értékelték az elmúlt egy évet. Ezekből pedig az derült ki, hogy a megkérdezett több, mint 300 szakember és Uniós alkalmazott benyomása szerint, bár maga Barroso teljesítménye összességében „C+”-t (itthoni osztályozás szerint ez nagyjából 3/4-nek felel meg – szerk.) - ami egy év után átlagosnak nevezhető -, a portugál elhivatottsága maximum „D”-t, vagyis legjobb esetben is csak 2-est érdemel. Természetesen a bizottság elnöke mellett több másik biztos sem kapott éppen hízelgő értékelést. Így például Catherine Ashton, külügyi főbiztos eddigi teljesítményét a megkérdezettek jelentős része szerény „E”-re, vagyis lényegében 1-esre értékelte.
 
A gyengén / rosszul szerepeltekkel szemben azért vannak pozitív példák is, hiszen Neelie Kroes és Viviane Reding - a maguk „B”-s (4-es) osztályzatával - személyében két nő is a sor elején végzett. Több szakértő szerint az előbbi nekünk is köszönheti helyezését, hiszen a magyar médiatörvény kapcsán Kroes hosszú hetekig a címlapokon szerepelt. Míg Redinget vélhetően a francia roma kérdésben nyújtott kemény fellépéséért „díjazhatták” a megkérdezettek, aki akkortájt még Nicola Sarkozyvel is szembe mert menni. A kérdőívre válaszolók hasonlón jó érdemjegyben részesítették még Ollie Rehnt (gazdasági és monetáris ügyek), Michel Barniert (belső piac) és Joaquin Almuniat (versenypolitika).
 
Dehogy ne csak nyugat-európai politikusokat említsünk, a listán előkelő helyet kapott (B- és B+) a bolgár biztos, Krisztalina Georgieva (humanitárius segítségnyújtás) is, szemben például a magyar Andor Lászlóval, aki a többséghez hasonlóan közepes, vagy annál csak egy kicsivel jobb osztályzatot kapott az értékelőktől.   

 

Németh Áron Attila

1 komment
eu európai unió európai bizottság barroso andor lászló catherine ashton médiaszabályozás krisztalina georgieva neelie kroes viviane reading

Irán felőrli támogatottságát az arab világban

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. február 15.

Hétfőn több tízezren vonultak az utcára Teheránban, névleg az egyiptomi és a tunéziai diktátor bukását ünnepelve, valójában azonban az iráni rendszert igyekeznek megbolydítani. Annak ellenére, hogy a hatalom egyelőre sikerrel fojtotta el az ellenzéki megmozdulásokat, az ellenzéki erők tüntetéseinek szétverése minden korábbinál mélyebbre vetheti vissza a perzsa állam befolyását az arab világban, amelyen Törökország nyerheti a legtöbbet.
 
Az elmúlt hetekben szép számmal találkozhattunk az iráni teokratikus rezsim egyes vezetőinek diadalittas és büszke nyilatkozataival, amelyekben az arab országokon végigsöprő forradalmi hullámot éltették, sőt azokat az 1978-1979-es iráni iszlám forradalom által ihletettnek könyvelték el a nagyközönség előtt. Mindeközben azonban megtették a megfelelő lépéseket, hogy a hazai ellenzékük ne merészeljen hasonló módon aktivizálódni, tömegesen tartóztatták le az ismert rendszerellenes aktivistákat, megfélemlítve ezzel mindenkit, aki az arabokhoz hasonlóan a politikai rendszer demokratikus nyitását követelte volna. Az összehangolt megfélemlítési műveletek ellenére utcára vonuló tiltakozókat pedig az iráni rendfenntartó szervek könnygázzal, sőt, néhány esetben éles lőfegyverrel zavarták szét hétfőn, így estére a tiltakozások gócpontjait sikerült is nagyrészt felszámolni.
 
("Nép kontra Politika", forrás: sanfranciscosentinel.com)
 
Az ellenzéki megmozdulások további sorsa egyelőre bizonytalan, azonban nem valószínű, hogy jelentős sikert érhetnének el, mivel szervezeteik jelenleg sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint 2009-ben, amikor a hatalom már egyszer keményen eltiporta a nagy valószínűséggel elcsalt elnökválasztások miatt kibontakozott tiltakozásokat. A mostani események azonban a hazai következményektől függetlenül is komoly csapást jelentenek a perzsa állam szinte összes külpolitikai aspirációjára. A tavaly decemberben elindult forradalmi hullám, amely Észak-Afrika és a Közel-Kelet arab államainak nagy részén végigsöpörve most Iránba ért, szinte mindenhol bizonyos fokú nyitásra és a népnek tett gesztusokra kényszerítette az országok autokrata vezetéseit. Egyedül Iránban tűnik úgy, hogy a diktatórikus rezsim teljességgel érzéketlen a nép követeléseire és a párbeszéd minden formáját elutasítva számolja fel újfent az ellenzéki megmozdulásokat. Az Al Jazeerának köszönhetően az arab közvélemény értesül arról, hogy az ünnepelt forradalmi hullámot az iráni rendszer nem tűri saját országában, csak a vele ellenséges viszonyban lévő muszlim államokban élteti. A perzsa állam évtizedes vágya, hogy ne csak a síita muszlimok vezetője lehessen, hanem, hogy maga mögé sorakoztassa fel a teljes iszlám világot (legalábbis Indiától nyugatra), ezzel, úgy tűnik, minden alapját elvesztette. Az iráni iszlám forradalom által kialakított rendszerről így bebizonyosodott, hogy nem lehet modellje a szabadságra és a politikai rendszert alapjaiban meghatározó új társadalmi szerződésre vágyó arab országoknak.
 
A Közel-Keletért folytatott küzdelemben Irán eddig sikert sikerre halmozott, Libanonban óriásira növelte befolyását a Hezbollah szervezetének kormányzati pozícióinak erősödésével, a Gázai övezetben az általa kegyelt Hamasz uralkodik és az iraki síiták hatalmának növekedésével is Irán szerepe nőtt meg a térségben, a perzsa állam nukleáris programját pedig egyelőre még mindig képtelen a nemzetközi közösség a bevett ellenőrzési mechanizmusok alá kényszeríteni. Most azonban úgy tűnik kirajzolódott az iráni térnyerés természetes felső korlátja, mivel a rendszer rugalmatlansága és diktatórikus jellege csak további utálat tárgyává teszi azt az arabok szemében, nem pedig követendő példának. Ezekből a fejleményekből a külpolitikai doktrínáját az utóbbi években újraalkotó Törökország nyerhet a legtöbbet és válhat a Közel-Kelet vezető hatalmává, elhalászva ezt a szerepet Irán elől. A török demokrácia modellértékű lehet az arab országok számára, rohamosan növekvő pénzügyi ereje pedig éppen az olyannyira szükséges elengedhetetlen forrásokat biztosíthatja a térség államainak, amelyekkel a nemzetközi szankciók hatására megroppant iráni gazdaság nem szolgálhat.
 
A mostani forradalmi hullám hatására tehát a Közel-Kelet négy nagy játékosából kettő átmenetileg mindenképpen meggyengült, hiszen Egyiptom saját belügyeivel lesz elfoglalva, Irán határon túli népszerűsége pedig, bármilyen gyorsan veri is le az ellenzéki tüntetéseket, komoly károkat fog szenvedni. Törökország viszont megerősödve kerülhet ki a változásokból, mivel őszinte támogatója volt a megmozdulásoknak, az Amerikai Egyesült Államoktól markánsan különböző álláspontot fogalmazott meg, Izraellel pedig vállalta az újabb diplomáciai konfrontációt, ez pedig mind tovább növeli a presztízsét az arab világban. Nem szabad azonban leírni a perzsa államot, mivel a mostani visszalépés az eddig követett stratégiájának megváltoztatására ösztönözheti, amely a Közel-Kelet, főként Libanon és Irak stabilitásának veszélyeztetését vonhatja maga után, amennyiben Irán az eddigi befolyási övezetében még az eddiginél is konfrontatívabb politikára vált, illetve, ha újabb frontvonalakat igyekszik nyitni a Közel-Keletért folytatott küzdelemben.

 

Csepregi Zsolt

2 komment
közel kelet irán törökország tüntetések háborús övezet kiemelt területek

A héten történt.. Oroszország

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. február 13.

Medvegyev egy demokratikus Egyiptomban reménykedik: Oroszország is reflektált Hoszni Mubarak egyiptomi elnök pénteken bejelentett lemondására. Medvegyev elnök demokratikus helyreállításban reménykedik, melynek első lépéseként szabadválasztások lebonyolítását sürgeti. Az orosz elnök azon véleményének is hangot adott, hogy egy erős és demokratikus Egyiptom kulcsfontosságú lenne a közel-keleti békefolyamatban.
 
Téves bombariasztások: Emberek tucatjait kellett evakuálni a Paveleckij vasútállomásról, miután egy névtelen bejelentő bombarobbantással fenyegetett. Ahogy az illetékesek mondták, most „telefon terrorizmussal” állnak szemben, mivel nem ez volt az első ilyen téves riasztás. A Kurszk és Belorusszkij vasútállomásokat korábban szintén ki kellett üríteni.
 
Japán-orosz tárgyalások: A két ország külügyminisztere, Szeidzsi Maehara és Szergej Lavrov a héten Moszkvában tárgyalt, hogy megpróbálják elsimítani a két ország közötti súrlódásokat. Maehara elmondása szerint mindkét ország készen áll arra, hogy közös megoldást találjon területi problémáikra. A konfliktus fő forrása a Kuril-szigetek, melyek bár nemzetközi jogilag Oroszországhoz tartoznak, Japán ezt azonban soha sem ismerte el.
 
Orosz-finn környezetvédelmi együttműködés: Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök és Tarja Halonen finn államfő telefonon keresztül tárgyalta meg az országaikat érintő legfontosabb környezetvédelmi kérdéseket, különös tekintettel a Balti-régióra. Az együttműködés egyik fő célja az lenne, hogy a Balti-tenger ökológiai állománya növekedjen. Putyin elmondásából az is kiderült, hogy a közös projekt mintegy 300 ezer km-es területet érint, köztük Szent-Pétervárt, Novgorod és Pskov régiókat, valamint a Karéliai Köztársaság és a Vologda régió bizonyos részeit.

 

Soós Bea

Szólj hozzá!
egyiptom oroszország medvegyev putin kiemelt területek héten történt szergej lavrov kuril szigetek

Elnöki látogatások Latin-Amerikában

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. február 11.

A nemrégiben megválasztott brazil elnökasszony a múlt héten első ízben utazott külföldre hivatalos ügyben. Elődjéhez, Lula de Silvához hasonlóan első hivatalos útja az argentin fővárosba, Buenos Airesbe vezetett. A látogatás mellesleg éppen kapóra jött Cristina Fernándeznek, ugyanis Barack Obama a napokban számolt be márciusi latin-amerikai körútjának állomásairól, melyek között Argentína – sokak meglepetésére – nem szerepel.
A brazil elnökasszony hagyománykövető látogatása kétségtenenül a két ország szoros gazdasági és politikai kapcsolatának tanúbizonysága. Dilma Rousseff hangsúlyozta, hogy Argentínára továbbra is úgy tekint, mint nélkülőzhetetlen partnerre, mind a regionális integració mélyítése, mind a régió nemzetközi jelenlétének növelése terén. Mindemellett azon tény mellett sem szabad szó nélkül elmenni, hogy mindkét elnökasszony személyében - amennyiben a Perón halálát követően, választás nélkül az elnöki székbe került Isabel Perónt nem számítjuk - az első demokratikusan megválasztott női államfőt tisztelhetjük. Az más kérdés, hogy ez mennyiben a saját érdemük.  
 
A két elnöknő kétségtelenül mutat néhány közös vonást a hatalomra kerülés körülményeinek tekintetében, de életrajzuk nagyban különbözik. Mindketten magas végzettségűek, karakteres személyiségek és ambiciózus politikai pályafutást tudhatnak maguk mügött, azonban a hasonlóság ezzel véget is ér. Rouseff, példának okául, tagja volt egy, a katonai diktatúra ellenes gerillaszervezetnek, míg Fernández az aktív politikai ellenállás helyett Patagóniába költözött, és mint ügyvéd kereste kenyerét az argentínai katonai diktatúra idején. Cristina Fernández tulajdonképpen férjével játszott politikai tandemnek köszönheti az elnöki széket, míg Rouseff Lula árnyékából került elő, utóbbi politikájának folytatása zálogaként.
 
(Dilma Rouseff és Cristina Fernández, forrás: www.en.mercopress.com)
 
Az előzmények ismeretében tehát nem meglepő, hogy a két elnökasszony elődeik politikai örökségét viszik tovább. A találkozó során a napirendi pontok közt szerepelt a Mercosur és az Unasur regionális szerveződések mélyítése, melyeket Brazília már évek óta lelkesen támogat, és melynek révén nem titkolt célja saját politikai súlyának növelése a nemzetközi színtéren. Az együttműködés e téren korántsem meglepő, hiszen éppen Lula volt az integrációt szorgalmazók legfőbb mozgatórugója, illetve Néstor Kirchner – Cristina Fernández október végén elhunyt férje, korábbi elnök (2003-2007) - lett volna az UNASUR első főtitkára. Rouseff azonban ezúttal azt javasolta, hogy a posztot inkább rotációs alapon töltsék be, lehetőleget nyújtva ez által a kisebb országok képviselői számára.
 
Dilma Rouseff egy, a megbeszélést követő argentin újságíróknak adott interjúban hangsúlyozta, hogy a jószomszédi viszonyon, illetve a szoros kapcsolat alatt nem csupán a mára jelentős gazdasági kapcsolatokat érti, hanem egyfajta speciális politikai kapcsolat kialakítására törekszik déli szomszédjával. A különleges politikai szövetség tulajdonképpen egy közös stratégiai együttműködést jelentene, mely elsősorban a régió fejlődését segítené elő, mert, mint az ismeretes, ahhoz a két gazdasági nagyhatalom együttműködése elengedhetetlen fontosságú - mondta. A két elnökasszony kiemelte, hogy a női együttműködésre és szívósságra építve céljuk, hogy a 21. század végre Latin-Amerika évszázada legyen.
 
Kevésbé tulajdonít jelentőséget az argentin államfővel való együttműködésnek Barack Obama, aki márciusi – hivatalba képése óta első - latin-amerikai körútja során csak Brazíliába, Chilébe és El Salvadorba látogat el. A hírek hallatán az argentin diplomácia és az elnöki hivatal is közömbösnek mutatkozott, ugyanakkor a tény, hogy Obama szerint Fernández nem tartozik a térség “legjelentősebb” vezetői közé csak azt a tendenciát támasztja alá, hogy Brazília gazdasági előretörése és Chile demokratikus és gazdasági stabilitás terén nyújtott teljesítménye egyre inkább háttérbe szorítja Argentínát. Megjegyzendő továbbá, hogy az argentin-amerikai kapcsolatokra a Wikileaks által kiszivárogtatott dokumentumok sem voltak kedvező hatással, ugyanis azok Cristina Fernández elnöki alkalmasságát, valamint elmeállapotát taglalták.
 
A felek ugyanakkor kielégítőnek találják a két ország kapcsolatát, annak ellenére, hogy az utóbbi egy évben amerikai vállalkozók több alkalommal panaszkodtak az argentin jogi stabilitás hiányára, illetve arra, hogy az USA chilei származású Latin-Amerikai ügyekért felelős államtitkárát, Arturo Valenzuelát az elnökasszony egyik Buenos Aires-i látogatása alkalmával sem volt hajlandó fogadni.
 
Barack Obama latin-amerikai körútjának bejelentése alkalmával hangsúlyozta, hogy az USA az utóbbi időben felmerült ázsiai prioritások ellenére továbbra is elkötelezett a régió iránt. Brazíliai látogatása egyértelműen a dél-amerikai óriás gazdasági fejlődésének elismerése, illetve kiváló alkalom, hogy a nyíltan Lula-barát Obama szorosabbra fűzze kapcsolatát az új elnökasszonnyal. Chilében Sebastián Piñeraval, az ország Pinochet-éra óta első jobboldali elnökével találkozik majd, míg az El Salvadori látogatás jelentősége abban rejlik, hogy először fog kezet amerikai elnök Mauricio Funes-szel, az egykori baloldali gerillák politikai örökösével, akik ellen az Egyesült Államok a nyolcvanas években fegyveresen is beavatkozott az el salvadori polgárháborúban.

 

Völgyi Csilla

Szólj hozzá!
argentína brazília obama latin amerika egyéb területek kirchner dilma rouseff

Vélemény: A terrorizmusnak nincs állampolgársága

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. február 11.

A január 24-i domogyedovói repteret ért támadás óta, újra felütötte fejét a terrorizmus, annak minden hozadékával együtt. Az ilyen halál értelmetlensége, félelem, bosszúvágy, miértek keresése. A legnagyobb tragédiát, a halottak, sebültek és családtagjaik szenvedték el. Ez vitán felül áll. A sor azonban itt nem ér véget, még ha erre sok ember nem is gondol. Milyen sors vár például azokra az ártatlan emberekre, akiknek semmi bűnük nincs, azon kívül, hogy azonos etnikai csoportba tartoznak a terrorakció elkövetőjével? Egy biztos, Narine Tumanova -örmény származású- orosz bankmenedzser címben idézett mondata kibővíti az áldozat fogalmát.
 
A Los Angeles Times a napokban interjút készített egy Moszkvában élő dagesztáni egyetemistával, akitől megtudhatjuk Moszkvában milyen „szabályok” szerint kell élnie annak, akinek sötétebb a bőre és nem akarja napi inzultusoknak kitenni magát. A legfontosabbak: ne indulj el egyedül otthonról, ne vigyél magaddal táskát, bőröndöt, és soha nem maradj egy helyen sokáig. Kerüld a helyi skinhead bandák gyülekezőhelyeit, mert abban biztos lehetsz, hogy meg fognak támadni, abban pedig még biztosabb, hogy a rendőrség nem fog a védelmedben közbeavatkozni. Az pedig magától értetődik, hogy a papírjaidnak mindig rendben kell lenniük. Ne érjen az se meglepetésként, ha minden ok nélkül letartóztatnak. Majd mikor érdeklődsz, hogy mit követtél el, ne csodálkozz azon, ha válaszként a rendőr az arcodba ordítva azt válaszolja: „ még kérdezed, nézz a tükörbe!”. Pedig Izrail Mirzakanov-nak nincs semmi bűne azon kívül, hogy kaukázusi származású. Egy egyszerű moszkvai egyetemista fiú, aki nem ártott senkinek. Csupán az életét szeretné élni, de nem teheti, legalábbis normálisan nem, mert mint mondja: „ő egy idegen a saját hazájában”.
 
("Robbantás után...", forrás: www.en.rian.ru)
 
A dolgok ilyen mértékű elfajulását oldalakon kereszül lehetne tárgyalni. Nagy szerepe van az orosz kormánynak (ha nem a legfőbb szerep), akiket cseppet sem érdekel, hogy mi folyik az egyes tagköztáraságokban, amíg ott a „saját embereik” vannak hatalmon. Dollár milliók folynak szét a velejéig korrupt politikai elit kezei közt, hogy így elégedetlen, kiábrándult, és reményvesztett fiatalok ezreit sodorja szélsőséges csoportok kezeibe. Sokan nem is tudják miért „harcolnak” csupán a családjukon akarnak segíteni, akik így az adott csoport támogatásában részesülnek. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy Moszkva (aki a mai napig háborúban áll a függetlenedni kívánó Csecsenfölddel) bizonyos értelemben még pozitívan is jön ki az egyes akciókból. A függetlenedni vágyó tagköztársaságokat úgy tudja leigázni, hogy közben azt a terrorizmus elleni harc sokadik állomásának állítja be.
 
Ami viszont legalább annyira fontos, mint az orosz kormány felelőssége, az az emberek előítélete, s ezt megváltoztatni talán a legnehezebb. Sokat köszönhetünk itt a média „agymosó” erejének, mely millióknál érte el, hogy végtelenségig leegyszerüsítsenek, amúgy borzasztóan komplex, összetett dolgokat. Íly módon, egész etnikumok válnak egyenlővé, valójában csupán kis köröket érintő szélsőséges csoportok megítélésével. A világ egyik legnagyobb problémája az általánosítás. S, itt most nem csak moszkvai esetről van szó, ez már jóval túlmutat azon a kereten. Itt minden valaha elkövetett terrorcselekményről szó van, és azokról az etnikai népcsoportokról, akiket ezáltal megbélyegeztek. Mert természetesen vannak brutális dagesztániak, csecsenek, hogy a Közel-Keleten élő „rettegett” népeket már ne is említsem. De ez nem jelenti azt, hogy mindenki közülük az. A félelem és előítélet nem lehet útmutató a mindennapi életben. Embereket nem lehet, nem szabad ezek alapján megítélni. Egyéneket kell elbírálni és nem etnikai csoportokat. S, ezt kéne az emberek eszébe vésni. Sok probléma oldódna meg az életben, ha hajlandóak lennénk egy kis szemléletváltásra. Természetesen ezzel senki nem fogja megváltani a világot, mert annak alakulása olyan szinten zajlik, ahol az érdekek alakítják a kapcsolatokat. De soha nem fölülről építkezünk, mindig alulról. Már egy kis változás is változás. Végezetül álljon itt a címbeli idézet teljes egészében, mely talán a legjobban összefogalja ennek a cikknek a lényegét: „ A terrorizmusnak nincs állampolgársága, mert ez egy politikai jelenség, és ezt alaposan el kéne magyarázni az embereknek még mielőtt az idegengyűlölet kezelhetetlenné válik”.

 

Soós Bea

Szólj hozzá!
vélemény oroszország terrorizmus kiemelt területek dm plusz domogyedovó

Klímavédelem űrtechnológiával

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. február 10.

A XXI. század legmodernebb vívmányai a klímavédelem területére is betörtek. Az Európai Unió szatellit hálózatának két nagy projektje, a Galileo és a GMES nemcsak az EU nemzetközi pozícióján, kommunikációs rendszerének függetlenségén és a nemzetbiztonság terén javít, hanem egész Európát átfogó erejével elengedhetetlen eszköze lesz a közösségi klímavédelemnek.

Előző év decemberében az utolsó pillanatban sikerült elfogadni a 2011-es költségvetést, ezzel rövidtávon sikerült feloldani az Európai Parlament és a Tanács közötti ellentéteket. Hosszú távon azonban, hiába lépett életbe az együttdöntési eljárás a Lisszaboni Szerződéssel, a két fél között még mindig megy a harc a hatalomért. A Tanács megszorításokat, az Európai Parlament pedig több pénzt akar. A 2013 utáni hosszú távú pénzügyi programnak egy sor olyan új feladatot kell finanszíroznia, mint a külügyi szolgálat, az energia infrastruktúra vagy a Galileo és GMES szatellit hálózat kiépítése.
 
(Klímatüntetés Londonban, forrás: www.oknation.net)
 
Egy biztosnak sincs könnyű dolga az európai parlamenti meghallgatás során, így volt ezzel Connie Hedegaard, klímaügyi biztos múlt heti „Sky and space intergroup” meghallgatásán is. A klíma biztos néhány mondatban értékelte a decemberi kankúni ENSZ klímatárgyalások kimenetelét, melynek záródokumentumát Bolívia kivételével minden jelenlévő ország aláírta. Az első látszatra sikeres konferencián azonban ismét nem született jogilag kötelező megállapodás az üvegházhatású gázok kibocsátásáról. Öröm az ürömben, hogy mára 80 ország kötelezte magát valamilyen szintű kibocsátás csökkentésre. Az áttörő sikert a következő, dél-afrikai konferenciától reméli a klímaügyi biztos. Tegyük fel, hogy Hedegaardnak végre teljesül az álma és sikerül megállapodni a post-kiotói rendszerről, az USA és Kína belemegy a kötelező csökkentesbe, de az, hogy ki és hogyan felügyeli majd a vállalásokat, mi több, hogyan ellenőrizhető, hogy eddig milyen eredmények vagy épp mulasztások történtek, nem látszik tisztán. Ehhez elengedhetetlen a jól kiépített európai műhold hálózat.
 
„Először a nemzetközi politikai keretet kell megalkotni, majd az újonnan létrehozott jogszabályokat kell a nemzeti jogba átültetni, a folyamat vége pedig a nemzetközi szatellit hálózattal karöltve működő európai műholdrendszer által biztosított monitoring”- tette hozzá Hedegaard. A GMES rendszer segítségével két területen is hatékonyabb lehet a klímavédelem melletti fellépés.
 
Egyrészről a GMES hálózat a monitoring elengedhetetlen eszköze. A műholdrendszer olyan területeken vethető be, mint az óceáni, szárazföldi és légköri megfigyelések; a klímaváltozás hatásainak vizsgálata vagy környezeti katasztrófák előrejelzése. A GMES rendszer fő feladata tehát a Föld megőrzésének támogatása. Másrészről a GMES biztosítja a gyorsabb és hatékonyabb kommunikációt a tagállamok, a magánszektor és a kutató intézetek között. Egyfajta információs bankként szolgál majd, mely a felek közötti hatékony együttműködést segíti elő. A rendszer életbelépésével új korszak kezdődhet a klímapolitika terén. Az általa szerezhető információ mindegyik félnek egyaránt fontos, azonban semelyiknek sem ér meg annyit az ár-apályfigyelés vagy a globális felmelegedés hatásainak vizsgálata, hogy beruházzon ebbe az igen költséges iparágba. A GMES problémája a Galileóval szemben, hogy nem magán, hanem közérdeket szolgál, így senkinek nem áll érdekében finanszírozni a projektet, előnyeiből azonban sokan részesülnek.
 
A meghallgatás során Connie Hedegaard kiállt az európai szatellit hálózat mielőbbi kiépítése mellett, azonban arra kérdésre már nem tudott választ adni, hogy ha ennyire fontos a Bizottság számára a Galileo és GMES program, akkor a Bizottság legutóbbi állásfoglalásában miért ellenezte az újabb pénzügyi források odaítélését. A Galileo projekt 2013 utáni folytatásához 1,9 milliárd euró hiányzik, valamint 2014 után további évi 800 millió euró szükséges a működtetéshez. Egyelőre mind az európai szatellit hálózat sikere, mind az EU klímapolitikájának sikere kérdéses. Mindkettő mielőbbi megvalósítása nem tűr halasztást, hiszen hiába van meg a politikai elköteleződés a környezet védelme és megőrzése iránt, ha nincs meg a háttérben az a rendszer, ami biztosítja a transzparenciát.
 

Balogh Dóra

Szólj hozzá!
eu európai unió klímaváltozás kiemelt területek connie hedegaard galileo program gmes program

Merre tovább Szerbia?

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. február 08.

Bár a magyar média érdeklődését különösebben nem keltették fel a hétvégi szerbiai események, több mint 50 ezer tüntető (akikre mintegy 10 ezer rendőr figyelt) mellett, akik a nyugat-barát kormány lemondását követelték, mi nem mehetünk el szó nélkül. Rövid elemzésünkből kiderül, hogy miért tart ott Szerbia ahol, illetve az, hogy milyen következményei lehetnek a társadalmi elégedetlenségnek, mely évek óta nehezíti az EU-csatlakozást sürgető, Borisz Tadics fémjelezte kormány dolgát.
 
Szerbia és Montenegró korábbi hadügyminisztereként, majd 2006-tól a független Szerbia elnökeként Borisz Tadics sokat tett azért, hogy országa feledtetni tudja a világgal – és még inkább közvetlen szomszédaival –, hogy Slobodan Milosevics és Nagy-Szerbia ideje végleg lejárt. Tadics győzelmét a legtöbb politikai elemző egykor annak tudta be, hogy megbékéléssel, gazdasági fejlődéssel és EU-csatlakozással kampányolt, vagyis mindazzal, amire a háborúban és ellenségeskedésben megfáradt szerbek vágytak, ráadásul hosszú idő után ő volt az első szerb politikus, akit a nyugat is komoly lelkesedéssel fogadott (korábban csak Zoran Gyingyics, meggyilkolt miniszterelnök örvendett ekkora bizalomnak – szerk.).
 
(Borisz Tadics és Tomiszlav Nikolics, forrás: www.blic.rs)
 
A 2008-2009-es gazdasági világválság azonban nem szolgálta az EU-párti koalíciós kormány érdekeit, hiszen ez felszínre hozta az összes nehézséget, amivel addig nem akart / nem tudott megbirkózni Tadics és csapata – részben saját hibájából, részben pedig belső ellentétek miatt. Tavaly a gazdaság mindössze 1,5 százalékkal, idén várhatóan 3 százalékkal fog növekedni, ami közel sem az a mérték, amivel az ország elindulhatna a komoly fejlődés útján. Mindezt csak tetézte az „örök vesztes” Tomiszlav Nikolics, aki, miután 2008-ban elhagyta a rossz emlékű Szerb Radikális Pártot (a háborús bűnökkel vádolt Vojiszlav Seselj pártja – szerk.), új pártot alapított (Szerb Progresszív Párt), mely rövid idő alatt komoly népszerűségre tett szert – legalábbis a hétvégi események erről árulkodnak.
 
A Nikolicsék szervezte tüntetés ugyanis 50-70 ezer dühös, de mégis relatíve békésen tiltakozó állampolgárt vonzott a szerb parlament épülete elé. A tömeg elsősorban előrehozott választásokat, valamint a korrupt és gyengekezű kormány lemondását követelte. Szakértők szerint az általános társadalmi kedv, a gazdasági helyzet és az elkövetkező évek kilátásai tovább gyengíthetik az amúgy is gyenge lábakon álló kormányt. Ez persze még nem jelenti azt, hogy akár a 2012-es, akár egy előrehozott választást Tadics és a Demokrata Párt elveszítene, de az biztos, hogy komoly veszteségeket szenvedne. A helyzet főleg annak tudatában érdekes, hogy, bár Tadicsot 2004-ben és 2008-ban is elnökké választották – mindkétszer éppen Nikolicsot győzte le, szoros versenyben -, a parlamentben mindig a radikálisok rendelkeztek a legerősebb frakcióval. Természetesen ez sokat elmond a szerb belpolitika múltbéli állapotáról is.
 
(Tüntetés Belgrádban, forrás: www.reuters.com)
 
Vagyis, mindent összevetve mondhatnánk, hogy akkor a radikálisok ismét valós választási győzelem közelében vannak, főleg úgy, hogyha a kormány nem teljesíti követeléseiket, akkor ismét utcára vonulnak a tüntetők, tovább destabilizálva az egyébként sem kiegyensúlyozott közállapotokat. A jelek azonban mégis inkább arra utalnak, hogy a mostani helyzetben nem kell nyugat és szomszéd ellenes, agresszív, nacionalista politikai erőktől tartani, hiszen az elmúlt két évben Nikolics többé-kevésbé levetkőzte korábbi szélsőjobboldali énjét, teret engedve egy modernebb, EU-párti, konzervatív politikának. Persze, ahogy a mondás tartja, kutyából nem lesz szalonna, így, bár a legvalószínűbb forgatókönyv kétségtelenül az, hogy Szerbia irányítását a közeljövőben egy mérsékelten nacionalista, de nyugat-barát párt fogja átvenni – vagy legalább is nagyon közel kerül majd a kormányzáshoz –, a jobb félni, mint megijedni elv alapján azért érdemes lesz Szerbiára figyelni.
 
Egyrészről azért, mert bár Nikolics nem valószínű, hogy felfüggesztené az EU-csatlakozás menetrendjét - amit amúgy ő maga is támogat -, dehogy a volt keményvonalas nacionalista politikus keményebb tárgyalópartnere lenne az Uniónak, mint Tadics, az biztos. Másrészről pedig nagyon érdekes lesz nézni, hogy az adott esetben kormányra kerülő progresszívok, hogyan tudnak majd egyensúlyozni a jobbközép-radikális retorika határán, vagyis, hogy nyugat-barát fellépésük ellenére is hitelesen képviseljék az ország érdekeit olyan kényes kérdésekben, mint például Koszovó helyzete.
 

Összességében tehát, ha Nikolics és pártja hatalomra kerül 2012-ben - esetleg valamivel előbb - akkor, amire déli szomszédunktól számítani lehet, azok véleményem szerint a következők: 1) Határozott, nemzetközi konfrontációtól sem visszariadó fellépés Koszovóval szemben; 2) Keményebb tárgyalás az EU-val, de nem veszélyeztetve a jövőbeli csatlakozást (valamikor talán 2020 környékén); 3) Horvátországgal és Szlovéniával az elmúlt években kialakult békés egyensúly fenntartása.

Németh Áron Attila

6 komment
szerbia balkán tüntetések tadics egyéb területek tomiszlav nikolics

Élesedik a helyzet Délkelet-Ázsiában

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. február 07.

Miközben a világ Egyiptomra figyel, új konfliktus bontakozik ki Délkelet-Ázsiában, Thaiföld és Kambodzsa határán. A vitatott terület alig több mint 4 négyzetkilométer, de a pénteken kezdődött összecsapások eredményeképpen már legalább öten meghaltak, többen megsebesültek, és több ezer embert kellett kitelepíteni.
 
Az említett terület jelentőségét egy ősi hindu templom, Preah Vihear, más néven a „Szent Templom Hegye” adja, mely még a Kmher Birodalom idején épült a 11. a században. Maga a templom a két ország, Thaiföld és Kambodzsa természetes határán fekszik, s azt a Nemzetközi Bíróság 1962-ben Kambodzsának ítélte, de sajnálatos módon nem határozott annak a 4,6 km2-es területnek a sorsáról, melyen maga a templom fekszik. A területtel kapcsolatos határvitának új lendületet adott, hogy a templom 2008-ban felkerült az UNESCO Világörökségi Listájára. A helyzetet pedig némiképp árnyalja, hogy a templomot szinte lehetetlen Kambodzsa felől megközelíteni, Thaiföld irányából viszont annál egyszerűbb.
 
("A preah viheari templom - térképen", forrás: www.wikimedia.org)
 
Az összecsapások immár negyedik napja tartanak. A hétvégén történtek ugyan kísérletek a kérdés békés rendezésére, tűzszüneti megállapodást is kötöttek, de ennek ellenére a határszakasz hétfő reggel ismét puskaropogástól volt hangos. A határ thai oldalán ezrek hagyták el falvaikat, míg a kambodzsai oldalon is százakat kellett kitelepíteni. Thai részről harmincnál is több sebesültről hallani. Egyre több elemző véli úgy, hogy az összecsapás szélesebb konfliktussá eszkalálódhat. A felek mindeközben egymást hibáztatják a konfliktus kirobbanásáért. A kambodzsai miniszterelnök, Hun Szen az ENSZ Biztonsági Tanácsának azonnali összehívását kérte, s „ismétlődő támadó cselekmények” elkövetésével vádolta thai szomszédját, melynek a halálos áldozatok mellett állítólag a híres templom egy szárnya is áldozatául esett. Hun Szen egy egyetemi diplomaosztó-ünnepségen személyesen üzent a thai kormányfőnek is: „Elmegyünk az ENSZ Biztonsági Tanácsa akár tetszik, akár nem” … „A fegyveres összecsapás a térség biztonságát fenyegeti”.
 
Míg a kambodzsai hírek thai invázióról szólnak, a thai miniszterelnök, Abhiszit Veddzsadzsiva levelet írt a Biztonsági Tanácsnak, melyben Kambodzsát vádolta meg a konfliktus kirobbantásával, szerinte ugyanis ők nyitottak tüzet pénteken, illetve szombaton is a Phat Ma Khua nevű falu közelében állomásozó thai katonákra, az eset szerintük tehát kambodzsai provokáció. „A thai katonáknak nem volt más választásuk, mint hogy gyakorolják veleszületett jogukat az önvédelemre”, adta ki közleményében a thai külügyminisztérium. „Szeretném hangsúlyozni, hogy Preah Vihear világörökségi listára tétele vezetett a konfliktushoz, ezért a listával továbbra sem értünk egyet.” – mondta vasárnap a thai kormányfő. 2008 júliusában, mikor Preah Vihear felkerült az UNESCO listájára, Thaiföld tiltakozását fejezte ki, arra való hivatkozással, hogy a terület helyzete, amelyen a templom fekszik, továbbra sem tisztázódott. Kambodzsa 1962-ben egy többszáz éves francia térkép alapján kérelmezte a templom kambodzsai fennhatóságát, de Thaiföld is igényt formált rá, mivel Északnyugat-Kambodzsa thai fennhatóság alatt állt a 18. század végétől egészen a 20. század elejéig, amikor is a francia gyarmatosítók visszaszorították őket a jelenlegi nemzetközi határvonalhoz.
 
("A preah viheari templom - az életben", forrás: www.cambodiaguide.net)
 
Szakértők ugyanakkor állítják, a határvillongásoknak több köze van a (bel)politikához, mint a templommal kapcsolatos érdekekhez. A nacionalizmus egyre erősödik Délkelet-Ázsiában, s jellemzően akkor újulnak ki a határmenti összecsapások, ha valamelyik ország kormánya épp belpolitikai nyomás alatt áll. 2008-ban például, mikor szintén összecsaptak a két ország katonái, Kambodzsában készültek épp referendumra, idén pedig Thaiföldön lesznek választások. Bangkokban a konfliktus hatására máris nacionalista érzelmű „sárga inges” tüntetők jelentek meg, a thai kormány lemondását követelve. Korábban épp e „sárga ingesek” segítették hatalomra Abhiszit jelenlegi thai miniszterelnököt, de az elmúlt hetekben ellene fordultak, amiért az nem képviselt keményebb politikát Kambodzsával szemben. Abhiszit miniszterelnök így két front közé szorult, mivel hagyományos ellenzékének tüntetői, a „vörös ingesek” már tavaly márciusban elkezdtek demonstrálni, szintén a kormányfő lemondását és új választások kiírását követelve. A „vörös ingesek” az „Egyesült Front a Demokráciáért, a Diktatúra ellen” (UDD) elnevezésű ellenzéki szövetség szimpatizánsai, melyet a 2006-ban megbuktatott Thakszin Sinavatra volt miniszterelnök finanszíroz. A”vörös ingesek” tüntetésének vezérelve akkor a thai kormány legitimitásának megkérdőjelezése volt, szerintük ugyanis a jelenlegi kormányfő törvénytelenül jutott hatalomra. E tüntetést is kísérték thai-kambodzsai határvillongások.
 
A politikai érdekek mellett persze a turizmusból származó dollárok is sokat nyomnak a latba. A kambodzsai Angkor régóta az egyik legvonzóbb turisztikai látnivaló a régióban, Preah Vihear világörökségi státusza így csak még tovább növeli a turizmusból származó kambodzsai (nem pedig a thai) profitot.

 

Szunomár Ágnes

Szólj hozzá!
thaiföld kambodzsa határvita unesco világörökség egyéb területek délkelet ázsia hun szen abhiszit veddzsadzsiva

Vélemény: Merkel kontra női kvóta

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. február 06.

Ursula von der Leyen (CDU) munkaügyi miniszter harminc százalékos női kvótát akar, míg Kristina Schröder (CDU) családügyi miniszter egy rugalmas, a versenyre alapuló kvóta gondolatával rukkolt elő. Angela Merkel német kancellár (CDU) pedig szóvivője útján jelezte, hogy egyelőre nem támogatja miniszterei törvényjavaslatát.
 
A jelenlegi német kormány tizenöt tagja között öt női miniszter található (hivatalosan erről itt). Ez akárhogy is számolom, egyharmad. Az egyharmad pedig több mint a von der Leyen asszony által követelt harminc százalékos kvóta.  Ezek szerint csak a német politikában jött el a nők ideje, a versenyszférában még várni kell? De mire, és meddig?
 
A vállalati szféra már tíz évvel ezelőtt ígéretet tett az akkori, Gerhard Schröder (SPD) irányítása alatt álló zöld-piros koalíciónak konkrét lépések megtételére. Ám az eredmények meglehetősen szerények: a női vezetők aránya mindössze egy százalékkal emelkedett. A száz legnagyobb árbevételt produkáló német cég igazgatótanácsaiban ráadásul jelenleg a 437 férfi mellett mindössze négy nő található.
 
("Vajon mennyiben változott a kép?", forrás: www.catstomp.com)
 
Pedig több szakértő is hangsúlyozza, hogy bár a skandináv országokban régóta bevett gyakorlatnak számító női kvóta nem hozott forradalmi változásokat a nagyvállalatok csúcsain, egyértelmű társadalmi átalakulások éreztetik hatásukat. A magasan képzett szakemberek között egyre több a nő, és ezzel párhuzamosan növekszik azon családok száma is, ahol a férfiak és a nők fele-fele alapon osztoznak a gyerekneveléssel kapcsolatos feladatokon.
 
Merkel asszony nem látja ezeket az eredményeket? Persze a legegyszerűbb válasz az az, hogy a német versenyszféra még nem áll készen a kvóták átvételére. De ha így nézzük a dolgokat, sosem fog készen állni. Vannak olyan változások, melyek sosem fognak bekövetkezni maguktól. Lehet újabb és újabb egyeztetéseket folytatni a nagyvállalatok vezetőivel, helyet lehet adni újabb és újabb társadalmi párbeszédnek, és el lehet hinni újra meg újra a nagyvállalatok önkéntes vállalásait. Változás lesz, talán újabb egy százalék tíz év alatt.
 
Látni kell, hogy a női kvóta nem egy olyasvalami, aminek a nők örülnek. Nem éppen felemelő érzés pozitív diszkrimináció mentén feljebb mászni a ranglétrán. De sajnos szükségszerű. Az én szememben egy szükségszerű rossz. Olyan ez talán, mint a fogyókúra. Maga a folyamat kellemetlen, de a végeredmény a fontos. Az, hogy előbb vagy utóbb Németországban (és az összes többi országban) is lehetősége legyen egy nőnek nem csak az anyaság, de a munka világában is bizonyítani. Hogy ne kelljen az egyik miatt a másik javára lemondania. Természetesen ehhez jóval több kell, mint a női kvóta. Ám első lépésnek megteszi ez is.
 

Ha tehetném, én magam kérném meg Angela Merkel kancellár asszonyt, hogy gondolja át még egyszer az álláspontját. Tény, hogy az általa vezetett koalíció nehéz napokat él át. A nagyobb kormánypártnak (CDU/CSU) kényesen ügyelnie kell egy újabb koalíciós összetűzés elkerülésére. A női kvóta támogatása pedig minden bizonnyal felkorbácsolná az indulatokat a kisebb a kormánypárt (FDP) háza táján, hiszen a liberálisok elnöke, Guido Westerwelle közölte: az FDP ellenez bármilyen, a cégekre nézve kötelező női kvótát. Én mégis megkérném, hogy ha már úgyis olyan sokszor szembefordult a koalíciós partnerével, még egyszer utoljára tegye meg.

 

Németh Andrea

Szólj hozzá!
vélemény merkel németország női kvóta kiemelt területek westerwelle dm plusz cdu csu

Változást sürgetnek a franciák Afrikában

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. február 02.

Előző cikkünkben már írtunk arról, hogy bizonyos nagyhatalmak könnyen felejtenek, amikor önös érdekeik kerülnek terítékre. Hiszen, ahogy az Egyesült Államok, úgy Franciaország sem különösebben válogatós – főleg emberjogi és demokrácia szempontból –, amikor saját gazdasági és politikai céljairól van szó. A francia elnök, Nicolas Sarkozy most mégis úgy döntött, hogy az Afrikai Unió soros etiópiai ülésén felszólal és felkéri az afrikai vezetők színe-javát arra, hogy lehetőleg ne álljanak a változás útjába, mert Tunézia és Egyiptom esete máshol is megismétlődhet.
 
Nicolas Sarkozy francia elnök a hétvégén gyorsan elfelejtette kellemes megbeszéléseit Ben Ali tunéziai és Hoszni Mubarak egyiptomi vezetővel, mióta a két despota országát tüntetések és polgári felkelés próbálja egy jobb, demokratikusabb élet felé kormányozni. Az, hogy az észak-afrikai forradalmaknak milyen végkimenetelük lesz, még nem látszik biztosan. Könnyen lehet, hogy marad minden a régiben, főleg, ha a katonaság vagy a radikális iszlamisták kerülnek hatalomra. Ahogy az is elképzelhető, hogy a két nemzet végül tényleg a nyugati fejlődés irányába indul. Bárhogyan is, történelmi eseményeknek vagyunk szemtanúi és ezt, vélhetően, a komoly népszerűtlenséggel küzdő Sarkozy is érzi.
 
("Változást Afrikának - Sarkozy és az AU", f: www.indonesiakatakami.wordpress.com)
 
Egy dolgot azonban nem lát sem a francia államfő, sem szocialista ellenzéke – jegyzik meg a mértékadó francia lapok. Mégpedig azt, hogy az ország lakosságát nem lehet egy könnyen megvezetni, főleg annak tudatában nem, hogy népességének több mint 10 százalékát (kb. 7 millió fő) észak-afrikaiak teszik ki. Ezek az állampolgárok ugyanis tisztában vannak Franciaország - külpolitikai elemzők szerint - bántóan gyenge poszt-koloniális politikájával. Erre utalhat az is, hogy nem sokkal a tunéziai események kirobbanása után a francia külügyminiszter, Michéle Alliot-Marie még biztosította a Ben Ali rezsimet arról, hogyha kell, országa szívesen segít helyreállítani a rendet. Bár a szocialisták akkor lecsapták a labdát, élesen elítélve a miniszter asszony kijelentését, azonban a franciák szinte mind tisztában vannak azzal, hogy közel sem véletlen, hogy az egykori gyarmatok nagy részét az elmúlt évtizedekben nem szabadon választott demokratikus parlamentek, hanem diktátorok irányították.
 
Nicolas Sarkozy ugyanis elnökké választása óta lényegében nem csinált semmi mást, mint követte elődjei külpolitikai gyakorlatát. Vagyis, ha az élet úgy hozza, hogy a volt gyarmatokon francia gazdasági és politikai érdekek kerülnek terítékre, akkor ilyen esetekben a néhai anyaország kormánya hajlandó akár a saját népüket kegyetlenül elnyomó diktátorokat, autoriter rezsimeket is támogatni - mint azt láttuk Tunézia esetében -, hogy a status quo (értsd: korábban kiharcolt javak és előnyök) ne sérüljön. Ilyenkor a francia államfők és miniszterek feltűnően nem hangoztatják a (máskor) számukra oly fontos emberi jogokat, illetve a demokratikus intézmények tiszteletben tartását, ezekben az esetekben inkább csak egy dolog mozgatja őket, saját érdekeik.
 
Természetesen az a nyugati politikai vezető vesse az első követ a francia politikai elitre, aki hasonló esetben máshogy cselekedne. Sajnálatos tény, hogy mostanság ilyen vezető bántóan kevés akad, elég a friss béke Nobel-díjas Barack Obama amerikai elnökre gondolni, aki a tüntetések kirobbanás óta sem áll egyértelműen a felkelők mellé. Nyilván a globális politikai viszonyok között ez sohasem könnyű, sőt, akár politikai öngyilkossággal is felérhet, de kár, hogy a diplomácia etikett / önös állami érdekek miatt a világ vezetői igazán sohasem mondják ki azt, amit valójában gondolnak egy-egy helyzetről. Persze előfordulhat, hogy igazán nem is akarnak mást mondani, mint amit feltételezhetően elvárnak tőlük, de ez már egy újabb cikk témája lehetne…

 

Németh Áron Attila

Szólj hozzá!
franciaország egyiptom tunézia sarkozy tüntetések afrikai unió kiemelt területek ben ali mubarak

Vélemény: Az Egyesült Államok és Egyiptom

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. február 01.

Alig egy hete, hogy Egyiptom lakossága egyre nagyobb számban fejezi ki, hogy nem akar tovább egy idős despota uralma alatt élni. Hoszni Mubarak elnök 1981-ben, Anvar asz-Szádát meggyilkolása után került az ország élére, mégis, megválasztása óta egyszer sem kellett szembenéznie olyan polgári engedetlenséggel, mint amilyenek a mostani zavargások, melyeknek már több mint 125 halálos áldozatuk van. Mubarak napjai vélhetően meg vannak számlálva, bár, ha az amerikaiakon múlna, talán mégsem.

Az amerikai sajtót olvasva és hallgatva az az ember érzése, hogy Barack Obama is a jól bevált elnöki receptet követi, vagyis, hogy „a lázadó ellenzéket finoman támogatjuk, de a régi diktátor kezét sem engedjük el”, hiszen ki tudja mi lesz, ha a füst felszáll. Ez a politika persze a világon sokaknak nem szimpatikus – nem véletlenül. Kevés barátra számíthat ugyanis még egy olyan szuperhatalom is, mint az Egyesült Államok, aki csak azért hajlandó támogatni (30 évig!) egy, a saját állampolgárait brutális eszközökkel elnyomó elnököt, mert az kész minden körülmények között segíteni az Államok külpolitikai törekvéseit és elismerni Izrael helyzetét. Ráadásul az elmúlt hetekben a mindössze nyomokban létező szimpátia tovább csökkent, hiszen az a kettős beszéd, amit a tüntetések megkezdése óta az Obama adminisztráció folytat, hosszútávon csak komoly szerencsével jelenthet sikert.
 
("Merre tovább? - Obama Egyiptomban", forrás: sanfranciscosentinel.com)
 
Persze érthető, ilyen a hamisítatlan realpolitik: „Nem akarunk egyik féllel sem szakítani, mivel mi van akkor, ha a győztes nem az lesz, akit mi támogatunk.” De, ha őszinték akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy amerikaiként talán ez az egyedüli védhető álláspont. Hiszen, ha Mubarak támogatását megvonják és az ellenzék mellé állnak, majd a 82 esztendős elnök mégis felülkerekedik, azzal az egyik legfontosabb arab szövetségesét veszíteni el az Egyesült Államok. Míg abban az esetben, ha Mubarak mellé áll és az ellenzék mögül teljesen kihátrál, akkor fenn áll a veszély, hogy a felkelők győzelme esetén létrejövő új, demokratikus Egyiptom – amely sokkal nagyobb hasznára lehetne Obamának, mint a mostani autoriter állam – számára az Államok „feketelistára” kerül. Természetesen a diplomácia nem ilyen egyszerű, éppen ezért most sorra veszem, hogy, véleményem szerint, milyen lehetőségei és kilátásai vannak Egyiptomnak Amerika szemszögéből:
 
  • Mubarak győz: Az ellenzéket vélhetően véres kézzel legyőző elnök tovább szigorítja az egyébként is erős államhatalmat, majd központosít, bebörtönöz és kínai példa mentén megpróbálja uralma alá vonni az internetet, amely elképesztő módon segítette a felkelőket. Az Egyesült Államok nem tetszését fejezi ki a brutális állami fellépés láttán, de örül, hogy a számára fontos kérdéseket és szektorokat Mubarak nem bolygatja. Pár hónapos felfordulás után visszatér minden a régi, a tüntetéseket megelőző mederbe.
  • A mérsékelt ellenzék győz: Az elöregedett elnököt megfutamítja a többségében fiatalokból álló egyiptomi felkelés, csak úgy, mint tette azt Tunézia népe. A Mubarak utáni időszak első intézkedései között lesz a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség volt vezetőjének (Mohammed el-Barádei) elnöki kinevezése, valamint egy nemzeti egységkormány létrehozása, amely szép fokozatosan kiépít egy nyugati típusú demokráciát Egyiptomban. A kezdeti fagyos viszony ellenére az Államok egy friss, megbízhatóbb és demokratikusabb Egyiptommal létesít szövetséget.
  • A radikális ellenzék győz: A legtöbb amerikai újság és politikai elemző által csak rémálom / „Irán 2” forgatókönyvnek nevezett lehetőség az iszlamisták (Muszlim Testvériség) győzelmét hozná egy poszt-Mubarak érában. Ennek keretében az országban bevezetnék a rendkívül szigorú iszlám jogot (saría), felszámolnák nyugati kapcsolataikat, ellenségként definiálnák az Egyesült Államokat, valamint azonnali hatállyal felbontanák az Izraellel kötött békét és szövetségre lépnének Iránnal.
 
Annak ellenére, hogy ezek azok az eshetőségek, amelyeket az Óceán túloldalán is a legtöbben valószínűsítenek, még nem egyértelmű például, hogy a Muszlim Testvériség valóban radikális irányba mozdulna, sőt, eddig inkább úgy tűnik, hogy épp ellenkezőleg, el-Barádei támogatása és egy mérsékelt átmenet mellett foglalnak állást.
 
Zárásképpen összegezve a fentieket, mégis csak egy dolog biztos az egyiptomi tüntetésekkel kapcsolatban, mégpedig az, hogy semmi sem biztos. Hiszen még közel sem nyilvánvaló, hogy az ellenzék letudja-e győzni Mubarakot, ahogy az sem, hogy győzelme esetén az idős elnök megtudja-e állítani az ellene dolgozó történelmi folyamatokat, illetve, hogy a Muszlim Testvériség tényleg az-e, aminek mutatja magát.
 
Tehát fordulatos és izgalmakban gazdag hetek elé nézünk, remélhetőleg egyre kevesebb áldozattal és vérrel, mert ha sikerül is megdönteni Mubarak rendszerét, sok emberre lesz szükség, hogy új, szabad országot építsenek.

 

Németh Áron Attila

Szólj hozzá!
vélemény egyiptom obama egyesült államok tüntetések muszlim testvériség kiemelt területek dm plusz obama adminisztráció mubarak radikális iszlamizmus

A (múlt) héten történt.. Oroszország

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. január 31.

Beazonosították a merénylőt: A Szövetségi Nyomozó Bizottság saját honlapján megjelentetett információi szerint egy 20 éves dél-kaukázusi férfi hajtotta végre a hétfői domogyedovói reptéri merényletet, melyben 35 ember életét vesztette, további 180 pedig megsebesült. A szombaton napvilágott látott hírek így csak megerősítik azt a nézetet, hogy iszlamista felkelők állnak a robbantás mögött.
 
Fegyverzet csökkentés és védelmi pajzs: Medvegyev elnök davosi beszédében többek között azon nézetét is kifejtette, miszerint az Egyesült Államoknak és Oroszországnak nem szabad megállnia a START-szerződésnél, hanem tovább kell folytatniuk nukleáris arzenáljuk csökkentését, hogy az emberek „könnyebben lélegezhessenek”. Szóba került még a közös európai rakétavédelmi rendszer is, melyben Moszkva szintén partner szeretne lenni. Az orosz elnök szavait idézve: „Oroszország Európa része.”
 
Goodbye Lenin: Az Egységes Oroszország Párt kezdeményezésére szavazás elé állították Lenin földi maradványainak sorsát. A goodbyelenin.ru internetes oldalon arról lehet véleményt mondani, hogy elégessék-e Lenin bebalzsamozott testét vagy az továbbra is maradjon a Mauzóleumban. A szavazás jelen állása szerint a szavazók több mint 70%-a támogatja a kezdeményezést. Vlagyimir Medinszki az ötletgazda úgy nyilatkozott, hogy maga Lenin eredeti kívánsága is az lett volna, hogy Szent Pétervárott temessék el, de a Kommunista Párt erról nem vett tudomást.
 
Rendőrségi törvény: Január 28-án a Duma elfogadta egy új rendőrségre vonatkozó törvényt, mely az egyén, a társadalom és az állam minden illegális kísérlettől való védelmét tekinti legfőbb feladatának. Kiemeli az orosz és külföldi állampolgárok, valamint a hontalanok szabadságának és jogainak védelmét. A törvény sok egyéb mellett kötelez a bűnözés felszámolására, a jogiság és rend biztosítására, valamint a közlekedés biztonságossá tételére. Ez utóbbi abból a szempontból is érdekes, hogy az orosz kormány fekete, drága német márkájú autói bármely közlekedési szabályt megszeghetnek, teljesen legálisan. Az ebból fakadó ámokfutások már nem egy ártatlan ember életébe kerültek, persze felelősségre vonásra nem került sor.

 

Soós Bea

Szólj hozzá!
oroszország medvegyev davos non proliferáció kiemelt területek héten történt start szerződés domogyedovó

Süllyed a Gorch Fock

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. január 31.

Karl-Theodor zu Guttenberg nincs könnyű helyzetben. Sokan kétségbe vonják intézkedéseit és információk visszatartásával is vádolják a Gorch Fock vitorlás hajóval kapcsolatban kialakult helyzet kapcsán. A haditengerészet iskolahajójának parancsnokát még a múlt hét végén mentette fel azonnali hatállyal a német védelmi miniszter.
 
Tavaly novemberben a brazil partok közelében életét vesztette egy német kadétlány, miközben Norbert Schartz, az iskolahajó parancsnokának utasítását követte. A 25 éves hölgynek fel kellett másznia a hátsó árboc kötélzetére, ám ereje nem volt elegendő: 20 méteres magasságból a fedélzetre zuhant és meghalt. De nem ez volt az egyetlen haláleset a Gorch Fockon: 2008-ban egy 18 éves kadétlány a fedélzetről eddig nem tisztázott körülmények között a tengerbe zuhant, és megfulladt.
 
Az ügy érdekessége, hogy két hónappal a tragikus halálesetet követően nem zu Guttenberg védelmi miniszter, hanem Helmut Königshaus (FDP) a szövetségi gyűlés honvédelmi biztosa hívta fel a figyelmet az eseményekre. Így nem csoda, hogy az ellenzék Helmut Schmidt (SPD) volt kancellárral az élén azt sérelmezi, hogy a miniszter nem osztja meg velük az információkat, és „titkolózás és elsimítás gyanújáról” beszél. Emellett pedig Schmidt szerint Guttenberg amúgy is megsértette a szabályokat, mert a nélkül intézkedett és mentette fel Schartzot, hogy meghallgatta volna a kapitányt. A „titkolózás és elsimítás gyanúján” az sem segít, hogy egyesek szerint a védelmi miniszter a Bild napilap egyik munkatársával eltöltött közös autóutat követően döntött a súlyos szankciók mellett. 
 
Vajon mit tudhatott meg zu Guttenberg az újságírótól? Valósak lehetnek a Bild napilap vádjai, mely szerint a hajón „tarthatatlan körülmények uralkodnak”? Szó esik többek között a kadétok súlyos megfélemlítéséről és szexuális zaklatásokról. Emellett, a hírek szerint, a kiképzés nemcsak kemény, de durva is. A fiatalokat felzavarják a 45 méteres árbocra, aki nem teljesít, azt megfenyegetik, hogy a tengerbe dobják. A beavató szertartásról pedig olyan képek láttak világot, ahol a kadétoknak hányásban kellett úszniuk, majd az elöljárók csizmáját fényesre nyalniuk. 
 
(Gorch Fock, forrás: soldatenglueck.de)
 
Az ügy politikai pikantériája, hogy vannak, akik szerint talán nem véletlen, hogy épp most kerülnek nyilvánosság elé az időben eltérő esetek, és talán valaki szeretné azt a benyomást kelteni, hogy a német katonaságnál káosz uralkodik. (Ehhez kapcsolódó friss hír, hogy a hajó legénysége a hétvégén nyílt levélben fordult zu Guttenberghez, amiben azt írták, hogy a média viselkedése egyenlő "Rufmorddal", vagyis a szakmai hírnév teljes rombadöntésével - szerk.) A koalíciós partner FDP-nek pedig pont kapóra jöttek a botrányok, hiszen zu Guttenberg nemrégiben éles vitába keveredett Guido Westerwelle (FDP) külügyminiszterrel az Afganisztánban állomásozó német csapatok sorsáról. Így a nagyobbik koalíciós partner (CDU/CSU) gyanúja szerint maguk a liberálisok gondoskodtak arról, hogy az események előtérbe kerüljenek. Ezt alátámasztani látszik az is, hogy – amint már utaltunk rá – az eseményekre az FDP színeiben politizáló Helmut Königshaus, a szövetségi gyűlés honvédelmi biztosa hívta fel a figyelmet.
 
Mindesetre tény és való, hogy az események hatására a németek legnépszerűbb politikusa iránt megrendült a bizalom, és vannak, akik kétségbe vonják, hogy valóban kézben tartja a védelmi tárca irányítását. Ráadásul további kényes ügy, hogy a tavaly decemberben, Afganisztánban elhunyt katona esete sem tisztázott. A szövetségi haderő eredeti magyarázatával szemben a katonai rendészeti vizsgálatok eredményei alapján a 21 éves katona nem a saját, hanem társa fegyveréből leadott, feltételezhetően véletlen lövés által szenvedett halálos sérülést. Így az ügyészség már gondatlanságból elkövetett emberölés gyanújával kapcsolatban nyomoz. Már csak hab a tortán, hogy a honvédelmi biztos Königshaus egy másik beszámolójában az Afganisztánban állomásozó katonák leveleinek állítólagos „nagy számbeli és szisztematikus” felbontásáról tesz jelentést.
 
Mindennek ellenére a ZDF német közszolgálati televízió legfrissebb Politbarometer felmérése alapján Karl-Theodor zu Guttenberg maradt a legnépszerűbb politikus. A megkérdezettek 64 százaléka szerint a védelmi miniszter jól kezelte a helyzetet, míg mindössze 24 százalék azoknak az aránya, akik ennek az ellenkezőjét állítják (itt). A politikai viták kereszttüzében ugyanakkor oly kevesen teszik fel azt a kérdést: a két kadétlány halála vajon tényleg a kemény kiképzés eredménye, vagy pedig békeidőben megbocsáthatatlan veszteség?

 

Németh Andrea

Szólj hozzá!
németország hadsereg kiemelt területek zu guttenberg gorch fock

A héten történt.. Egyesült Államok

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. január 30.

Lemondott Browner: A Fehér Ház klímafelelőse, Carol M. Browner a héten benyújtotta lemondását, miután kiderült, hogy a közeljövőben szinte biztosan nem kerül új klímatörvény Obama elnök asztalára. A bejelentéskor Browner úgy fogalmazott, hogy azért kell távoznia, mert az elnök által rá bízott munkát nem sikerült elvégeznie.
 
Veszélyben a rendőrök: Rég nem látott erőszak hullám tizedeli az Egyesült Államok rendőri szerveit, hiszen csak ezen a héten 13 rendőrt lőtték meg, amiből ráadásul 4 eset halálosnak és több súlyos sebesülésnek bizonyult. Ezekkel együtt az idén már 10 rendőr hunyt el szolgálatteljesítés közben, ami messze a legnagyobb szám az elmúlt évek statisztikáit vizsgálva.
 
Bajban van Rahm: Barack Obama volt kabinetfőnöke, Rahm Emanuel, aki lemondás óta minden idejét saját chicagoi polgármesteri kampányának szentelte, nagy valószínűséggel elfelejtetheti egy időre városvezetési álmait. Az egyik helyi bíróság ugyanis megállapította: mivel Emanuel nem lesz egy éve a város hivatalos lakója (a chicagoi választási törvény szerint nem indulhat olyan személy a polgármesteri hivatalért, aki nem volt folyamatosan legalább egy évig a város lakója – szerk.) a jövő hónapban esedékes választásokig, ezért nem indulhat a polgármesteri székért. Rahm Emanuel természetesen azonnal fellebbezett.
 
A megbékélés jegyében: Barack Obama a héten elnöki ciklusának második évértékelőjét is megtartotta. Az elnök State of the Union beszédét a szokásoknak megfelelően a Kongresszus tagjai előtt mondta el, de ellentétben a korábbiakkal, a képviselők és szenátorok most nem pártonként, két részre osztva ültek, hanem vegyesen. A szokatlan ültetési rend természetesen szimbolikus, hiszen a Kongresszus ezzel is emlékeztetni akar mindenkit Gabrielle Giffords lelövésére és a megbékélés szükségességére.
 
Németh Áron Attila

 

Szólj hozzá!
obama egyesült államok state of the union rahm emanuel kiemelt területek héten történt obama adminisztráció

A héten történt.. Egyesült Királyság

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. január 30.

BSkyB eladás - elnapolva: A brit kulturális miniszter, Jeremy Hunt úgy döntött, hogy mielőtt még a helyi verseny hivatalhoz utalná a BSkyB felvásárlási ügyét, először személyesen egyeztet Rupert Murdoch, a befolyásos ausztrál származású médiamogul cégével, a News Corporationnal. Több napilap azonban megkérdőjelezi Hunt döntését, miután korábban maga a miniszter is kijelentette, hogy a Sky felvásárlása sértheti a médiafüggetlenség intézményét.
 
Fellendülés helyett összeomlás közeleg: A statisztikai hivatal legfrissebb adatai szerint az Egyesült Királyság gazdasága a drasztikus beavatkozások ellenére nemhogy nem növekedett 2010 utolsó negyedévében, hanem épp ellenkezőleg, fél százalékkal zsugorodott. Az eredmény természetesen tovább erősíti annak a lehetőségét, hogy fellendülés helyett az ország könnyen egy újabb, súlyos gazdasági válság felé tarthat.
 
Lehallgatási-ügy és a News of the World: A világ egyik legnevesebb pletykalapja, a brit News of the World újabb nehézségek elé néz, hiszen azok után, hogy a lap eltávolította főszerkesztő-helyettesét, ismét felébredt a gyanú, hogy mégis sokkal többen tudnak a hírességek lehallgatási-ügyéről, mint azt a hivatalos szervek eddig feltételezték. Ezt az érzetet ráadásul csak tovább erősíti a tény, hogy múlt héten – minden bizonnyal emiatt – lemondott a Cameron-kabinet kommunkációs igazgatója, Andy Coulson, a pletykalap volt főszerkesztője is.
 
Árnyékkormány: A brit árnyék-pénzügyminiszter, Alan Johnson váratlan lemondás arra késztette az ellenzéki vezetőjét, Ed Milibandet, hogy átszervezze kabinetjét. A változás eredményeként Johnson volt tisztét Ed Balls, eddigi árnyék-belügyminiszter örökölte. Ezen kívül új posztot kapott még Yvette Cooper (árnyék-belügyminiszter) és Douglas Alexander (árnyék-külügyminiszter) is.  

 

Németh Áron Attila

Szólj hozzá!
murdoch egyesült királyság árnyékkormány gazdasági válság ed miliband kiemelt területek héten történt alan johnson andy coulson news of the world ed balls jeremy hunt

A héten történt.. Franciaország

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. január 30.

Afganisztáni maradás: A francia Külügyminisztérium jelezte, hogy annak ellenére, hogy az Al-Kaida nemzetközi terrorszervezet újabb fenyegetést jutatott el hozzájuk, nem tervezik az afganisztáni kivonulást. A levél állítólag figyelmeztette a francia kormányt, hogy amennyiben hadseregük nem hagyja el a háború súlytotta ázsiai országot, akkor állampolgáraik komoly veszélybe kerülnek határon belül és kívül egyaránt.
 
Megdobálták a minisztert: A francia külügyminiszter, Michele Alliot-Marie konvoját komoly tojás zápor érte palesztin látogatása során. Elemzők szerint a támadás azonban csak egy félreértés eredménye lehet, miután Palesztinában tartja magát az a téves feltételezés, hogy Alliot-Marie néhány éve tett egy olyan kijelentést, miszerint Gilad Shalit (izraeli katona) fogva tartói egyszerű háborús bűnösök – megjegyzés: ez a hír január 21-i!
 
Franciaország is hibázott Tunéziában: Az egyre elharapódzó tunéziai események, ami néhány hete Bin Ali elnök elmenekülésével tetőzött, Nicola Sarkozy francia elnököt is megszólalásra késztette. Sarkozy beszédében elmondta, hogy Franciaország részben hibás az észak-afrikai ország jelenlegi állapotáért, hiszen országa „Tunézia-politikája” is tartalmazott néhány hibát.
 
Sarkozy és a Facebook: A világ legnépszerűbb közösségi oldala ismét a figyelem középpontjába került, miután kiderült, hogy egy ismeretlen feltörte Nicola Sarkozy francia elnök Facebook fiókját. A hacker ráadásul egy üzenetet is hagyott Sarkozy nevében, miszerint a politikus nem kíván indulni a 2012-es elnökválasztáson. 

 

Németh Áron Attila

Szólj hozzá!
franciaország afganisztán tunézia sarkozy kiemelt területek héten történt alliot marie

A héten történt.. Visegrádi Négyek

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. január 30.

A szlovák kormány elfogadta az állampolgártörvény módosítását: A kettős állampolgárságról szóló törvény régóta húzódó vitájának végére került így pont, mely után már csak a parlamentnek kell rábólintania a változásokra februárban. Az elfogadott tervezet szerint a kettős állampolgárságot szerzők mostantól nem veszítenék el szlovák állampolgárságukat, akik pedig eddig vesztették azt el (25 fő), visszanyernék. Azonban végül - ahogy azt a KDH szerette volna – a kettős állampolgársággal rendelkezők a jogszabály értelmében nem szolgálhatnak hadsereg, a rendőrség, a fegyőrség , a titkosszolgálatok, a vámőrség, az állami tűzoltóság és a vasútrendészet kötelékében.

 
Átalakíthatják a magyar médiatörvényt: Miután Orbán Viktor miniszterelnök biztosította az EU-t a médiatörvény módosítási lehetőségeiről (amennyiben arra szükség van), Martonyi János külügyminiszter és Schmitt Pál köztársasági elnök is hasonlóképpen nyilatkozott a héten. Az államfő biztosította José Manuel Barroso bizottsági elnököt, hogy reményei szerint a magyar kormány részletes és felelősségteljes választ fog adni a médiaügyi biztos, Neelie Kroes által megfogalmazott kritikákra. Martonyi pedig a külügyi bizottság előtt jelentette ki, hogy bár a levél csupán útmutató jellegű volt, az erre adandó válasz „minden kételyt el fog oszlatni a médiatörvényről”. Így amennyiben a Bizottság úgy határoz, hogy bizonyos részek ellentétesek az uniós jogszabályokkal, azokat ennek megfelelően javítani fogják. Szerinte a felülvizsgálat után mindenki elégedett lesz a sokat vitatott jogszabállyal.
 
Fehérorosz reakció a lengyel lépésre: A lengyelországi beutazási tilalomra reagálva Aljakszandr Lukasenko kijelentette, a lengyel kormány a megbuktatására és határrevízióra szánta el magát legutóbbi lépéseivel – ezek közé sorolja ő ugyanis a választások után megjelenő tüntető ellenzéki tömeg szervezését is. Véleménye szerint szomszédjai egészen a fehérorosz fővárosig, Minszkig szeretnék kitolni a határt, hogy visszaállítsák a II. világháború előtti állapotokat. A lengyel külügyi szóvivő, Marcin Bosacki nem kívánt reagálni a provokációra. 
 
Továbbra sincs megoldás a cseh orvosok emigrációs tervére: Mint már írtunk róla, az egészségügy rossz pénzügyi helyzetére kivándorlással válaszolnának a doktorok Csehországban, így március 1-től 3800 orvossal lehet kevesebb a kórházakban. Azóta az egészségügyi miniszter, Leos Heger mindent megtett, hogy maradásra bírja az elégedetlenkedőket, ám tervezetei és ígéretei mindeddig süket fülekre találtak. Az új tervek nem sokban különböznek az eddigiektől, a pénzügyi helyzetet hosszas reformok árán próbálják meg javítani, nem konkrét fizetésemelés útján. A kórházakat a kivonulási határidőhöz közeledve egyre több terhes édesanya keresi fel, és regisztráltatja magát annak érdekébe, hogy valamiképp biztosítsák az ellátásukat, ha megindulna szülés.
 
12 év után újra magyar kormányfő látogat Szlovákiába: Orbán Viktor pénteken utazott a szlovák fővárosba, hogy Iveta Radicová-val tárgyaljon a két nemzet együttműködéséről, az EU-elnökség közép-európai viszonyairól, és a V4 jelenlegi szlovák elnökségéről. Az ügy érdekessége, hogy magyar miniszterelnök utoljára 1999-ben utazott az északi szomszédos államba, és az szintén Orbán Viktor volt.

 

Mészáros Tamás

Szólj hozzá!
magyarország szlovákia csehország martonyi lengyelország kettős állampolgárság fehéroroszország orban kivándorlás v4 magyar szlovák viszony radicova médiaszabályozás visegrádi négyek

A katonaság kezében Mubarak sorsa

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. január 30.

Tunézia példája ragadós, miután az észak-afrikai országban elkergették Ben Ali diktátor-elnököt, több arab államban rendszerellenes tömegdemonstrációk kezdődtek. Egyiptomban ötödik napja tartanak a tüntetések, egyelőre csupán a kormány menesztését sikerült elérni, a nép dühe azonban teljes mértékben az elnök személye ellen irányul, ezért csak az ő elmozdítása jelentene sikert számukra.
 
Ostromállapot alakult ki Egyiptom több nagyvárosában, miután a tunéziai tüntetések sikere nyomán felbátorodott egyiptomiak is elfoglalták az utcákat Hoszni Mubarak elnök távozását követelve. A demonstrációk jellege országszerte változó, akár még egy városon belül is lehetséges, hogy az egyik helyszínen békésen zajlanak az események, és negyed órára onnan kiégett rendőrautók és halottak jelzik a zavargások útját. Mindezidáig több mint száz halálos áldozatról érkezett jelentés, a sérültek száma több ezres nagyságrendű.
 
("Igaz barátok?" - Barack Obama és Hoszni Mubarak)
 
Az egyiptomi hatóságok a tömegkommunikációs eszközök korlátozásával igyekeznek megakadályozni a tüntetők önszerveződését. A demonstrációk résztvevői, tunéziai társaikhoz hasonlóan mobiltelefonon és az internetes közösségi hálózatokon koordinálják akcióikat, ezért többek között a Facebook és a Twitter szolgáltatásait is korlátozzák az egyiptomi biztonsági szervek. A szerveződések jellegéből is látszik, hogy nem a hagyományos rendszerellenes politikai csoportok állnak a megmozdulások hátterében, hanem a sokkal nehezebben ellenőrizhető, aktív és kiábrándult egyiptomi fiatalság képezi a tiltakozás fő erejét. Természetesen mind a Muszlim Testvériség, mind más ellenzéki politikusok igyekeztek kihasználni a tüntetéseket saját törekvéseikre, azonban a tiltakozások fő célja Mubarak elmozdítása, nem pedig más elnökaspiránsok támogatása, és főleg nem bármilyen iszlamista berendezkedés szorgalmazása.
 
Szombaton már rohamléptekben zajlottak az események, Mubarak lemondatta a kormányát és estére már kiderült, hogy az alelnöki tisztségre Omar Szulejmánt, miniszterelnöknek, pedig a légierő volt főparancsnokát javasolta az elnök. Szulejmán az egyiptomi nemzetbiztonsági szolgálatok nagyhatalmú és kiváló külföldi kapcsolatokkal rendelkező főnöke volt, már korábban is az elnöki pozíció egyik várományosaként tartották számon. A mostani kinevezése is ezt az öröklést készítheti elő, mivel Hoszni Mubarak népszerűtlensége minden bizonnyal lehetetlenné teszi, hogy valamelyik fiának adhassa át a hatalmat, ami eddig az esélyesebb forgatókönyvnek számított. Márpedig az elnök távozása már igencsak érik, mivel amellett, hogy a jelek szerint a népnek elege van harminc éves uralmából, már el is múlt 82 éves.
 
A tüntetéseknek azonban egyhamar nem fog vége szakadni, mivel a cél nem egy új, Mubarakhoz hű kormány, hanem az elnök távozása. Ez pedig láthatóan nem fog megtörténni, a zavargások jelenlegi szintje mellett. A következő napok fejleményei nagyban függnek a hadsereg döntésétől, meddig hajlandó támogatni az elnököt, mikor fognak a tüntetők oldalára állni és így átmenteni a fegyveres testületek befolyását a Mubarak utáni korszakra. Sok múlik tehát a demonstrációk jellegén is, mivel ha választás elé kerül a haderő, hogy megbuktatja az elnökét, vagy pedig vállalja saját népének lemészárlását, kérdéses, hogy mekkora véráldozatra hajlandó rászánni magát. Iránban több ezreknek kellett meghalniuk, mire a fegyveres erők átálltak az iszlám forradalom oldalára, Tunéziában azonban száz halálos áldozat sem kellett ahhoz, hogy a hadsereg tisztjei megtagadják a tömegbe lövetésre adott parancsot.
 
Egyiptomon áll vagy bukik a Tunéziából kiindult „forradalmi hullám” jövője, amennyiben itt sikerül egy kormányátalakítással és rendezett örökléssel lezárni a lakossági elégedetlenség mostani csúcsát, ez esetben nem várható nagyobb megmozdulás az arab világ többi országában. Azonban, ha a tüntetőknek sikerül megdönteniük a Mubarak rendszert, ez felbátorítaná a többi arab ország lakosságát is, és ez több rezsim bukását hozhatja a következő hónapokban. A jordániai és a jemeni politikai helyzet már jelenleg is igencsak instabil. Az pedig, hogy mi jönne a valóban korrupt és autokratikus rezsimek bukását követően, az több mint kérdéses. Egy biztos, a hadseregek, a demokratikus erők és a térség iszlamista csoportosulásai (amelyek természetesen nagyon különböző árnyalatokban léteznek) is igyekeznének kihasználni, ezzel tovább veszélyeztetve a közel-keleti térség stabilitását.

 

Csepregi Zsolt

1 komment
egyiptom tüntetések muszlim testvériség háborús övezet kiemelt területek mubarak

Az európai energiapolitika alternatívái

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. január 29.

A múlt héten a magyar EU-elnökség horvát csatlakozással kapcsolatos részleteit tekintettük át, most pedig egy másik fontos programpontot, az energiapolitikát vesszük gorcső alá. A kérdés jelenleg óriási jelentőséggel bír az Unión belül, nem is véletlen, hogy a februári Európai Tanács ülésén is ez lesz a fő téma. Hivatalosan a cél az „energiabiztonság megteremtése, vagyis az energia belső piac működését korlátozó fizikai akadályok megszüntetése, az uniós finanszírozás lehetőségének megteremtése és az energiaforrások és útvonalak diverzifikációja”, ezeket pedig a magyar kormány Közép-Európa erős szerepeltetésével együtt próbálja meg elérni.
 
Európa számára az elmúlt évek visszatérő orosz-ukrán gázvitái bebizonyították, hogy energiaellátása igen sebezhető. Az orosz Gazprom, mondhatni, kénye-kedve szerint dönthetett úgy, hogy mostantól Ukrajnának nem szállít gázt, mert az megsértette a köztük fennálló szerződést. Az első tranzitország ilyen szintű kizárását pedig a kontinens is erőteljesen megérezte, előtérbe került a tartalékok felhasználásának szükségessége is. Ennek fényében indult meg a Nabucco előkészítése még 2002-ben (az első gázviták nem 2006-ban, hanem már a Szovjetunió szétesése után előtörtek), egy olyan gázvezetéké, mely olyan lelőhelyekről szállítana, amelyek nem orosz kézben vannak, így nem kellene a jövőben az ő befolyásuktól tartani. Kezdetben erről Ausztria és Törökország között folytak tárgyalások, majd hozzájuk csatlakozott még Románia, Magyarország, Bulgária és Németország. Ezen országok a tervükhöz Európai Bizottsági támogatást nyertek 2003-ban, 2009-re pedig a projekt teljes politikai támogatást ért el az Unión belül. A vezeték számára azonban a források megszerzése az elsőrendű prioritás, mivel, bár az elképzelések szerint az észak-iraki és Kaszpi-térségben található mezők adnák a szükséges gázmennyiséget, sokáig egy régiós országgal sem sikerült megállapodásra jutni. Az áttörés most januárban következett be, mikor José Manuel Barroso eredményes tárgyalásokat folytatott Azerbajdzsánnal, amely így valószínűleg a Nabucco számára ajánlja fel a Sah Deniz II gázmezőhöz való hozzáférést (végső döntés márciusban várható). Innen, becslések szerint, évente legalább 14-16 milliárd köbméter földgázt lehetne kitermelni (plusz amit más mezőkről adnának, körülbelül 5-7 milliárd köbméter évente – szerk.). Azonban további partnerekre is szükség van (a terv az évi 31 milliárd köbméter elérése), így tovább folynak a megbeszélések Türkmenisztánnal (eddig évi 10 milliárd köbmétert ígért) és Irakkal is, ahol épp most találtak egy új lelőhelyet, körülbelül  6,8-9,1 ezer milliárd köbméter földgázzal. Ezeket a számokat egybevetve látható, hogy miért is olyan bizakodó jelenleg az Európai Bizottság, akik már a célegyenesben látják a tervet, melynek végső fázisa 2-3 éven belül megindulhat.
 
("Eltérő irányok - Nabucco, Északi- és Déli Áramlat", forrás: www.ceoworld.biz)
 
Az oroszok természetesen nem akarták csendben eltűrni, hogy ilyen könnyen kizárják őket a piacról, így a 2007-es olasz-orosz megállapodást követően megindították saját gázvezeték projektjüket, a Déli Áramlatot. Az orosz fél elgondolása szerint az európai ellátásra nem ők, hanem az ukránok a veszélyesek, így őket kell kihagyni a terjesztésből. (Hasonló elven alapul a szintén orosz Északi Áramlat, melyet még a Nabucco előtt kezdtek el tervezni, és az orosz gázt egyenesen Németországba fogja szállítani a Balti-tengeren keresztül. Valószínűleg 2012-re elkészül és évi 55 milliárd köbméter kapacitással bír majd.) Ez a déli csőrendszer kettéválva szállítaná az orosz földgázt, Bulgáriából egyszer Görögország és Olaszország felé, másfelől pedig Szerbia, Magyarország, majd (egy újabb kettéválás után) Szlovénia és Ausztria felé. A projekt valószínűleg 2015-re készülne el, jelenleg 50-50 százalékos olasz-orosz kézben van, ám tervezik a franciák bevonását is. Orosz vélemények szerint a vezeték akkor lehet sikeres konkurense a Nabucco-nak, ha ugyanazokat a kedvezményeket kapja meg az EU-tól, mint vetélytársa (például, hogy a rendszerhez nem kell harmadik feleknek hozzáférést biztosítani).
 
A két alternatíva között jelenleg még nem nagyon lehet, és nem is nagyon akarnak dönteni az illetékesek. Ez könnyen kitűnik abból a tényből is, hogy egyes országok, mint például Magyarország is, mindkét tervet támogatják. Valamikor más vállalkozással (hazánkban például a Nabucco mellett a MOL, a Déli Áramlat mellett a Magyar Fejlesztési Bank áll), valamikor ugyanazzal (az osztrákok mind a kettő mellé az OMV-t helyezték), de mindig a diverzifikáció jelszavával indokolják kettős pártállásukat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne előnyöket és hátrányokat felsorolni egyik vagy másik mellett. Árát tekintve a Déli Áramlat sokáig sokkal drágábbnak tűnt (19-14 milliárd euró), mint konkurense (körülbelül 8-10 milliárd euró), mivel az orosz vezeték a Fekete-tenger alján is hosszú kilométereket tenne meg. Mostanra azonban úgy tűnik, lejjebb tudták faragni a tervek költségét, és 15,5 milliárd euróra becsülik a projektet, ami már jobban közelít a Nabucco áraihoz. A forrásokat tekintve afelől nincs kétség, hogy az orosz fél képes lenne a tervezett 63 milliárd köbméter (ez ugye kétszerese a EU-s alternatívának) gázt leszállítani, az már viszont nagyobb kérdés, vajon nem lennének-e hasonló gázviták a jövőben, annak ellenére, hogy a „leginkább problémás” tranzitország, Ukrajna kikerült a képből? Bár a Nabucco létrejöttével a gázmonopólium már nem állna fent, Oroszország azonban könnyen elégedetlen lehetne például a nem EU tagállam Szerbiával, kialakítva egy újabb elzárási vitát. Ez főleg akkor lehetne veszélyes, ha a Nabucco által jelenleg legfőbb forrásként megjelölt Kaszpi-térség országaira kellően erős befolyással tudna hatni politikailag és gazdaságilag, akik így veszélyeztethetnék a gázpiacon megjelenő új fél versenyhelyzetét. Az orosz befolyás eddig is jelentősen lelassította az európai terveket, az azeriek és a türkmének nagy valószínűséggel az orosz nyomás hatására nem jutottak sokáig megállapodásra a Európai Bizottsággal. Közös pont a két vezetékben, hogy valószínűleg mindkettő 2015-re lenne üzemképes, így ez nem sorsdöntő jelenleg. Az viszont már az lehet, ha az EU keményebb lépéseket tesz a Déli Áramlat ellehetetlenítése mellett, vagy ha a háttérben kifejezetten elvárná tagországaitól, hogy a Nabucco-t részesítsék előnyben. Ez főleg Szerbia számára lenne problémás, mivel ő, bár közeledik az Unió felé, csak a Déli Áramlat haladna át a területén, így a Nabuccót támogatva elvágná magát saját energiabiztonságának egyik kulcsától.
 
Végső soron szót kell még ejtenünk a magyar EU-elnökség egyik új stratégiájáról is. Ez megkérdőjelezi a kelet-nyugati vezetékek egyeduralmát, és az észak-déli irány létrejöttén dolgozik, mely tovább csökkentené Közép-Európa függőségét az orosz gáztól. Az Északi-tengertől az Adriáig húzódó rendszer horvát-magyar részét tavaly decemberben már üzembe is helyezték, múlt héten pénteken pedig a magyar és a szlovák fél egyezett meg a közös vezeték megépítéséről. A projektet EU-s források támogatásával szeretnék megoldani, így a keddi V4 találkozón közös lobbi-szervezetet hoztak létre, mely az ügy érdekében közbenjárna az Unióban. Jelenleg az EU lát fantáziát a tervezetben, mivel már a tavalyi év során is 30 millió eurós támogatásról döntött.
 
Látható tehát, milyen kemény csatározás folyik az európai energiapiacon, ennek egyértelmű mozgatórugója pedig az oroszoktól való függetlenedés – már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Az ő régóta fennálló monopolhelyzetüket ugyanis nehéz lesz lerombolni, a Nabucco és az észak-déli vezeték viszont igen pozitív kezdeményezések az ügy érdekében.
 
Mészáros Tamás

 

Szólj hozzá!
oroszország európai unió nabucco energiapolitika északi áramlat déli áramlat gázháború kiemelt területek

Obama és Amerika

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. január 27.

Magyar idő szerint szerda hajnalban Barack Obama amerikai elnök ismét megtartotta az Egyesült Államok helyzetéről szóló beszédét a Kongresszusnak, amely minden adminisztráció számára az adott év talán legfontosabb eseménye. Bár a szakértők abban egyetértenek, hogy az Obama által elmondottak egy világos és sikeres jövőképet vázolnak fel az országnak, sokan mégis kissé bizonytalannak látják az oda vezető utat.
 
Az első elnöki évértékelőt, vagy, ahogy Amerikában nevezik, a „State of the Union” beszédet 1790-ben George Washington tartotta. Ám akkor ebből a szokásból még nem lett hagyomány, mivel egy másik legendás elnök, Thomas Jefferson véleménye szerint a beszéd nem egy szabad ország vezetőjének, hanem sokkal inkább egy brit uralkodó kinyilatkozásának tűnt. A kongresszusi évértékelők éppen ezért egészen a 20. század elejéig, Woodrow Wilson elnök beiktatásáig nem keltettek különösebb figyelmet az Egyesült Államokban, hiszen azok rendre csak írásos formában kerültek a képviselők és szenátorok elé. Azóta viszont - néhány évet leszámítva – a State of the Union beszéd szinte minden évben az egyik politikai csúcspont, amely már nemcsak a politikusok, de a média és a lakosság figyelmét is lekötik.
 
Barack Obama második évértékelőjét azonban a szokásosnál is nagyobb érdeklődés kísérte tegnap éjjel, hiszen az Államok rég nem látott nehéz helyzetben van a globális gazdasági válság kirobbanása és saját tragikus pénzügyi helyzetének felismerése óta. Ezért aztán talán nem meglepő, hogy Obama elsősorban a gazdasággal foglalkozott beszédében. A konkrét intézkedéseket nézve az amerikai elnök egyrészről minden állami kiadás befagyasztását javasolta (kivéve az oktatás, infrastruktúra és fejlesztés területén), másrészről jelezte, hogy kész a deficitet drasztikusan lefaragni (kizárólag hosszútávon – szerk.), az adókat csökkenteni, a munkahelyek számát pedig növelni, hogy a további gazdasági fellendülés ne Kínában vagy Indiában, hanem az Egyesült Államokban keletkezzen. Ezek persze egytől egyig olyan intézkedések, amelyek a Republikánus szíveknek kedvesek. Nem beszélve arról, hogy az elnök még megemlítette, hogy akár az egészségügyi reform bizonyos passzusait is kész megváltoztatni, ha az ellenzék értelmes vitában olyan ötleteket terjeszt be, melyek megfontolandóak.
 
(Obama beszéde 2010-ben, forrás: www.rubytall.com)
 
Obama igazi célja tehát ebből a rövid felsorolásból is egyértelműen kitűnik, hiszen egy nehéz helyzetben lévő elnöknek, aki nemrég súlyos vereséget szenvedett az időközi választásokon és, aki megválasztása óta tulajdonképpen önmagát keresi, úgy kellett ez a beszéd, mint egy falat kenyér. Főleg, hogy hosszúidő után most végre ismét a régi, 2008-as Barack Obama álhatott fel a kongresszusi pódiumra – jegyezte meg több elemző. Ez a változás érezhető is volt szinte minden szóban, amit az elnök elmondott, hiszen az a magabiztosság, eltökéltség, bátorság, valamint kooperációra készség, ami a beszédben tegnap tükröződött, lényegében eltűnt a megválasztással. Azt, hogy ez elég lesz-e a lakosság és a republikánusok vissza-, illetve megnyerésére talán csak 2012-ben, az esetleges újraválasztáskor derül ki. De tény, és a legtöbb amerikai lap is ezt emelte ki az elnöki évértékelőből, hogy frissítő volt látni Obamát ismét olyannak, amilyen valójában, egy vízióval telt és határozott vezetőnek.
 
Természetesen a pozitív összkép ellenére voltak bizonyos kérdések, amiket az elnök sokak meglepetésére teljesen elfelejtett megemlíteni, ilyen volt például Guantanamo bezárása és a közel-keleti béke helyzete, vagy csak egyszerűen visszás volt megemlíteni például Tunézia helyzetét. Ami a terrorista börtönt illeti, Obama egyik választási ígérete volt, hogy bezárja a Bush-éra egyik leghírhedtebb mementóját, erre eddig mégsem került sor. A közel-keleti béke megoldásával, bár próbálkozott az elnök, a tárgyalások hamvába holtak az izraeliek és palesztinok szembenállása miatt, mindenesetre pár bíztató szó talán elfért volna a gazdasági kérdések mellett. Végezetül pedig Tunézia támogatása azért visszás, mert az Egyesült Államok korábban nyíltan támogatta Bin Ali elnök autoriter államvezetését, így most arról beszélni, hogy a szabadságot a világon mindenhol támogatja az Egyesült Államok, erősen véleményes.

 

Németh Áron Attila

Szólj hozzá!
obama évértékelő egyesült államok state of the union kiemelt területek obama adminisztráció

Lemondás, lemondás, lemondás

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. január 26.

A múlt hét nemcsak Tony Blair volt miniszterelnök iraki meghallgatásától volt hangos a szigetországban, hanem Alan Johnson és Andy Coulson lemondásától is. Johnson a Munkáspárt árnyék-pénzügyminisztere, míg Coulson a Cameron-kabinet kommunikációs vezetője volt. Ám, amíg kinevezése óta Johnson összességében jó munkát végzett, addig Coulson nyaka körül hosszú hónapok óta szorult a hurok egykori munkaadója, a News of the World pletykalap lehallgatási botránya miatt.

 
Az „Alan Johnson-ügy” mindössze a tényleges lemondás előtt alig órákkal robbant, bár még így is komoly megdöbbenést váltott ki szinte minden brit politikai újságíróból és elemzőből – és nem csak azért, mert a családi okokra való hivatkozás mögött kiderült, hogy a feleség félrelépése áll. A lemondás azonban nem elsősorban magának a ténynek szólt, mármint annak, hogy Johnson távozott, hiszen a politikus láthatóan hetek óta szenvedett posztjától: többször összetűzésbe került a párt elnökével, Ed Milibanddel, például a felsőoktatási tandíjjal kapcsolatban, valamint nem egyszer kényszerült visszavonulót fújni David Cameronnal szemben a miniszterelnöki kérdések parlamenti vitájában, miután képtelen volt akár csak megszorongatni a kormányfőt. Ettől függetlenül nem lehet azt mondani, hogy Johnson rossz árnyék-pénzügyminiszter volt, sőt, kinevezése óta sokkal több pozitív, mint negatív kritikát kapott neves gazdasági lapoktól (The Economist, FT, WSJ, stb.). Ráadásul Miliband is kiemelte, nem is egyszer, hogy Alan Johnson az ellenzék egyik legnagyobb erőssége. Sokak szerint éppen a nem várt siker és elismerés volt az, ami Johnson munkáját elviselhetetlenné tette, hiszen egyértelmű, a mostani helyzetben minden a gazdaság körül forog, vagyis, akik hiteles pénzügy politikát folytatnak, azok számíthatnak a szavazók bizalmára, akik viszont nem, vagy legalább is nem tudnak valami értékelhetőt felmutatni, azok egész egyszerűen elbuknak. Johnson legnagyobb baja pedig vélhetően éppen az volt, hogy annak ellenére, hogy az út, amit a Munkáspárt kitalált nem rossz - legalább is szakértők szerint - , azt ő képtelen volt egymaga képviselni, főleg olyanokkal szemben, mint Cameron vagy Osborne.
 
(Alan Johnson, forrás: www.telegraph.co.uk)
 
Ellenben Johnson távozása más szempontból is érdekes, hiszen a posztot az az Ed Balls örökölte, aki az ellenzék egyik legkarakteresebb politikusa és, akit a kormány intézkedéseinek egyik legkönyörtelenebb ellenzői között találunk. Azt azonban, hogy Balls jó választás-e, most még nehéz megmondani. De tény, hogy Johnsonnal ellentétben Balls vérében van a brit gazdaság, hiszen a politikus korábban évekig a pénzügyminisztériumban dolgozott a későbbi miniszterelnök, Gordon Brown tanácsadójaként. Persze ez magával vonja azt is, hogy ami Ed Balls számára egyrészről előny, hogy ért a pénzügyekhez, addig az, hogy a korábbi kormányzat gazdaságpolitikájának egyik vezéralakja volt, komoly hátrányba is hozhatja a szavazók előtt, lévén, a Munkáspártot sokan felelőssé teszik a most kialakult helyzetért.
 
Alan Johnson helyzetével ellentétben Andy Coulson lemondása tulajdonképpen sima ügynek nevezhető. A volt kommunikációs vezető ugyanis már megválasztása után nem sokkal gyanúba keveredett, miután napvilágra került, hogy egykori munkaadója, a News of the World pletykalap feltörte több híresség hangpostafiókját, például Vilmos hercegét és Sienne Miller színésznőét is. A botrányt akkor alaposan kivizsgálták és a bíróság megállapította, hogy annak ellenére, hogy Coulson volt a lap főszerkesztője, vélhetően tényleg nem tudott semmit az „akcióról”. Bár ezt már akkor is sokan kétségbe vonták, a jogerős bírósági ítélet mégis egy időre elhallgatatta a kétkedőket, egészen két héttel ezelőttig, amikor a lap vezetése úgy határozott, hogy kirúgja a már Coulson alatt is náluk dolgozó főszerkesztő-helyettesét. Az elbocsátás ténye ismét a vezető hírek közé repítette az ügyet, ráadásul az, hogy Andy Coulson egykori helyettesét távolították el a lehallgatási botrány miatt - még ha ez nem is történt meg azonnal - erősen kétségessé teszi azt, hogy Coulson valóban nem tudott semmit az ügyről. A Munkáspárt mindenesetre szinte azonnal be is jelentette, hogy újra kell tárgyalni a Coulson-aktát, mert valószínűsíthető, hogy a bíróság figyelmét bizonyos részletek elkerülték.
 
(Andy Coulson, forrás: www.dailyrecord.co.uk)
 
Azt, hogy ez-e a helyzet, vagy sem, hetek múlva tudjuk csak meg. Ám az, hogy Cameron miért ragaszkodott ennyire egy a már a kezdetektől politikailag „veszélyes” beosztotthoz, főleg, hogy miért ennyi ideig, némileg érthetetlen. Bár figyelembe véve azt, hogy Tony Blairből (Cameron egyik vállalt példaképe) is egy sikeres volt újságíró (Alastair Campbell) csinált igazán nagy politikust, talán valamennyit megmagyaráz ebből a ragaszkodásból.  

 

Németh Áron Attila

Szólj hozzá!
lemondás egyesült királyság kiemelt területek alan johnson andy coulson news of the world

Hu, Obama és a 45 milliárd

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2011. január 25.

Hu Csin-tao (Hu Jintao) múlt kedden este érkezett Washingtonba, kapott huszonegy dísz-ágyúlövést, tárgyalt Obama elnökkel, ellátogatott Chicagóba is, majd pénteken hazautazott, a köztes időszakban pedig – nem mellesleg - a magyar GDP egyharmadának megfelelő értékben kötött export-megállapodásokat különböző amerikai cégekkel. A látogatást mindkét fél sikeresnek minősítette, egyes elemzők egyenesen az elmúlt harminc év amerikai-kínai relációjának legjelentősebb találkozóját látták e vizitben, azonban az továbbra is kérdés maradt, hogy a világ két legnagyobb (gazdasági) hatalma hogyan fogja kezelni a jövőbeni súrlódásokat.
 
Ami az Egyesült Államok Kínához való viszonyát illeti, azt évtizedek óta a kölcsönös vonzás-taszítás, félelem és bizalom pólusai közti ingadozás jellemzi. A kétpólusú világrend felbomlása újabb szakaszt nyitott a kínai-amerikai kapcsolatokban, melyben a felek egymáshoz való viszonya széles skálán mozgott, partnertől a versenytárson át egészen a veszélyforrásig. Hiszen Kína ma akár veszélyt is jelenthet az Egyesült Államoknak gazdasági (árfolyamvita, kereskedelmi deficit), biztonsági (Tajvan, haderőfejlesztés, fegyverembargó), de - a növekvő kínai energiaéhség folytán - még energetikai szempontból is, ugyanakkor például a terrorizmus elleni küzdelemben, és annak érdekében, hogy az Egyesült Államok Ázsiában továbbra is meghatározó szerepet tölthessen be, Washingtonnak partnerként is szüksége van Pekingre, nem is beszélve arról, hogy az amerikai vállalatoknak Kína ma is az egyik legfontosabb piaca.
 
Még amerikai útjának megkezdése előtt Hu elnök interjút adott a Wall Street Journal-nek, melyben tulajdonképpen előzetesen vázolta hozzáállását mindazon kérdésekhez, melyek megvitatására a látogatás alkalmával számítani lehetett. Az amerikai-kínai kapcsolatokról például azt nyilatkozta, hogy mindkét fél számára hasznos lenne, ha végre elmozdulnának a konfrontációtól a kooperáció felé: „El kell hagynunk a ’zéró-összegű’ hidegháborús mentalitást, objektív és ésszerű módon kell tekintetbe vennünk egymás fejlődését, tiszteletben tartva az egymás által választott [eltérő – a szerző] fejlődési utakat, folytatva a  - közös fejlesztések révén - mindkét fél számára előnyös együttműködést.” Folytatva a sort, az amerikai valuta helyzetét illetően Hu már az interjú során elmondta, hogy a jelenlegi nemzetközi valutarendszer a múlt terméke. Kína ugyanakkor egyre jelentősebb résztvevője a világgazdaságnak mind a gazdasági teljesítmény mind pedig a kereskedelem szempontjából, s a jüan is egyre nagyobb szerepet játszik a világgazdasági fejlődésben. „Hosszú időt vesz igénybe, míg egy ország valutája széles körben elfogadott lesz”, de a kínai kormány nem titkolt célja, hogy előbb-utóbb nemzetközi valuta váljék belőle.
 
(Hu Csin-tao és Barack Obama, forrás: www.treehugger.com)

Az elnöki látogatás egy szűk körű kedd esti vacsorával indult, amit Obama elnök adott Hu Csin-tao tiszteletére a Fehér Ház egyik szárnyában. Ez a lépés már önmagában is gesztusértékű, mivel 2006-os látogatásakor a kínai pártfőtitkár-államelnök Hu állítólag zokon vette, hogy Bush elnök csak egy munkaebéden látta vendégül tárgyalópartnerét, s a kínai himnuszt sem játszotta végig a zenekar. E fiaskót nem lehet egy vacsorával feledtetni, így másnap midőn – szintén a Fehér Házban – megkezdődtek a hivatalos tárgyalások, odaérkezésekor 21 ágyúlövéssel köszöntötték a kínai elnököt, a zenekar mindkét himnuszt (végig)játszotta, s aznap állami díszvacsorát is adtak Hu és delegációjának tiszteletére. Csütörtökön és pénteken a delegáció Chicagóban folytatta a megbeszéléseket.
 
Míg a megbeszéléseken elhangzottakról, elsősorban a kényesebb kérdésekről, csak néhány információ szivárgott ki, addig a „készpénzre váltható” megállapodásokról nagyon is konkrét adatok láttak napvilágot: az Egyesült Államok és Kína 45 milliárd dollár értékben kötött export-megállapodásokat, melynek része például 200 Boeing repülőgép megvásárlása 19 milliárd dollár értékben, de komoly üzletekhez jutott a Honeywell nevű informatikai vállalat, a gépiparban tevékenykedő Caterpillar és az energiaipari berendezéseket gyártó Westinghouse Electric is. Az előzetes becslések szerint a fent említett üzletek 235 ezer új munkahely létrejöttéhez járulhatnak hozzá az Egyesült Államokban. Ha úgy vesszük, ez már fél siker, hiszen Obama pénteken már így érvelt „Meg kell nyitnunk a piacaikat, hogy kereskedelmünk egyirányú helyett végre kétirányú legyen”. Az export-megállapodások mellett amerikai kormányzati információk szerint sikerült előrelépni a szellemi tulajdonjogok védelmének kérdésében, és Obama meggyőzte Hu-t arról is, hogy vesse latba minden befolyását annak érdekében, hogy ismét tárgyalóasztalhoz ültesse Észak- és Dél-Korea vezetőit.
 
A fenti sikerek mellett azonban számos - eredetileg Obama elnök tárgyalási listáján szereplő - területen nem történt előrelépés. Nem született megállapodás például a jüan helyzetét illetően, pedig amerikai elemzők szerint a jüan mesterséges alulértékeltsége a fő okozója annak, hogy a kínai kereskedelmi többlet 2010-re közel 270 milliárd dollárra nőtt. Elizabeth Economy, a Külkapcsolatok Tanácsának (Councul on Foreign Relations, CFR) Kína-szakértője utóbb azzal magyarázta ezt, hogy a megbeszéléseken Hu elnök nem volt engedékeny ez ügyben, de reálisan senki sem várthatott áttörést a kérdésben, ”Kína a maga módján kezeli ezt a kérdést, saját gazdasági érdekeinek figyelembevételével” – tette hozzá a szakértő. De a sikertelen tárgyalási pontok között említhető az emberi jogok kínai helyzete, például a bebörtönzött kínai Nobel-békedíjas Liu Hsziao-po (Liu Xiaobo) esete is, melyet Kína továbbra is saját belügyeként kezel.
 
Míg a tárgyalások amerikai média-visszhangja – a fentiek tükrében érthető módon - vegyesnek mondható, addig a kínai sajtó reakciói – megint csak nem meglepő módon - egyöntetűen pozitívak, bár utóbbiakból természetszerűleg kimaradtak az emberi jogokra és a valuta-kérdésre vonatkozó utalások. Az állami televíziós csatornák hatalmas lelkesedéssel számoltak be a Fehér Házban adott fogadás pompájáról. Még az egyik, általában nacionalistának számító, az Egyesült Államokról negatív cikkeket leközlő, kínai bulvárlap is úgy minősítette az elnöki látogatást, mint ami „jelentős mértékben hozzájárult a világbéke megteremtéséhez”. "A világnak üdvözölnie kell Hu Csin-tao amerikai útját és a kínai és amerikai vezetők kiváló előrelátását."- jelent meg egy lap hasábjain, "Kína és az USA hozzáállása eloszlatott számos félelmet az ázsiai-csendes-óceáni térségben." – írták máshol. A Xinhua hírügynökség minősítése szerint a látogatás "a kínai-amerikai diplomácia történelmi mesterfogása, globális jelentőséggel." Összességében tehát, ami Hu mostani látogatásának médiaüzenetét illeti, az röviden úgy foglalható össze, hogy a kínaiak megkapnak mindent, amit akarnak. Ahogy a fent már citált Elizabeth Economy ezzel kapcsolatban megjegyezte, a nézők otthon azt látják, hogy Hu-t egyenlő partnerként, a lehető legnagyobb pompával fogadja az amerikai elnök.
 
(Sasha Obama, forrás: www.gawker.com)
 
Maradtak tehát nyitott kérdések, az azonban bizonyos, hogy a kínai piac létfontosságú az amerikai gazdaság számára, s a fennálló ellentétek nem fogják meggátolni őket abban, hogy kihasználják a múlt heti látogatásból adódó előnyöket, hiszen az együttműködés mindkét szereplő számára hasznos lehet: az amerikaiak piachoz juthatnak, a kínaiak pedig magas szintű amerikai technológiához. Hogy mit hoz a távolabbi jövő, ma még persze nehéz megmondani, de az mindenesetre jelzésértékű, hogy a 9 éves Sasha Obama – aki a Fehér Házban találkozott is Hu elnökkel - kínaiul tanul…

 

Szunomár Ágnes

Szólj hozzá!
kína obama egyesült államok hu csin tao egyéb területek
süti beállítások módosítása