A DiploMaci Blog első hivatalos interjúját a napokban László Bélával, a Külügyminisztérium Amerikai Főosztályának vezetőjével készítette el. Célunk ezzel az interjúval is, mint az összes többi írásunkkal, hogy közelebb hozzuk hozzátok, az olvasóinkhoz, a világpolitikát, a magyar külpolitikát és a benne dolgozók életét és munkásságát. A beszélgetést, amelyet Tóth Nándor Tamás, a DiploMaci Egyesült Államok rovatfelelőse készített, az elkövetkező napokban tematikusan felosztva, három részletben olvashatjátok. Az első részben László Béla szakmai pályafutásával foglalkozunk.
Hogyan lett az Amerika Főosztály vezetője? Milyen lépcsőfokok vezettek el idáig?
Az Amerika Főosztály vezetőjeként ebben a pozícióban már közel két éve dolgozom. A pályafutásom a Külügyminisztériumban meglehetősen régi, ami számomra szomorúság, mert a kort mutatja, ugyanakkor öröm olyan szempontból, hogy viszonylag széleskörű tapasztalatot sikerült az embernek összegyűjtenie. Pályafutásom elején a Közel-Kelettel foglalkoztam elég hosszú időn át, illetve az első külügyi szolgálatom is ebben a térségben, Damaszkuszban volt, ahonnét átkerültem Kairóba. E két nagykövetségen több mint öt éven át dolgoztam. Ez egy nagyon érdekes időszak volt, hiszen egybeesett az 1975-ös Camp David-i megállapodással, ami egy sorsfordulót jelentett a Közel-Keleten. Szerencsés vagyok, hiszen a későbbiekben is volt ilyen történelmi eseményre rálátásom, amikor Koreában voltam nagykövet és tanúja lehettem, az első észak-déli csúcstalálkozónak. A nagyköveti rang eléréséig azonban még három másik külszolgálat várt rám: négy évig dolgoztam Sydneyben a főkonzulátuson konzulként, majd 1990-től először Kanadában két évet, majd ezt követően három évet Hollandiában. Mindig nagyon szerettem volna foglalkozni Ázsiával, mert amikor Ausztráliában voltunk a nyári szabadságok alatt a térség számos országában jártunk. Turistaként is nagyon jól éreztem magam, de még inkább érdekesnek és diplomataként különösen izgalmasnak találtam azt a látványos fejlődést, amit ezekben az országokban megtapasztalhattam. El is határoztam, hogy ha egyszer alkalmam adódik rá akkor ezzel a térséggel professzionális szinten is foglalkozni szeretnék.
Ez 1995-ben adatott meg, amikor Hollandiából hazajöttünk, és az Ázsiai és Csendes Óceáni Főosztályon kaptam főosztályvezető-helyettesi megbízatást, majd rövid idő után átvettem a főosztály vezetését. Négy igen eseménydús és eredményes évet töltöttem el itt, majd nagykövetként először Koreában teljesítettem szolgálatot. 2003-ban jöttünk haza nagyon sok szép emlékkel Szöulból, és örömmel folytattam munkámat ismét az Ázsiai Főosztályon. 2005-ben aztán egy különösen érdekes, komoly kihívást jelentő megbízatást kaptam Tajvanon, ahol természetesen a diplomáciai kapcsolat hiányában nem működik nagykövetség, viszont van egy kereskedelmi irodánk, amelynek a vezetését vettem át. Ez teljesen új távlatokat nyitott meg, egyrészt szakmailag, hiszen a tajvani-kínai kapcsolatok alakulásának, s benne a történelmi jelentőségű megbékélési folyamat kezdetének figyelemmel kísérése nagyon érdekes feladat volt, másrészt pedig egy kereskedelmi irodát vezetni, belekóstolni egy kicsit az üzleti világba üde színfolt volt a pályafutásom során. 2009-ben tértünk haza és ezúttal egy új terület, az Amerika Főosztály várt rám, ahol először főosztályvezető-helyettesként dolgoztam, majd kitűnő kollegám, Konkoly Norbert lisszaboni nagyköveti megbízatása után átvettem a főosztály vezetését.
Meséljen a kezdetről, hogyan került be a Külügyminisztériumba?
Külügyes pályafutásom kezdete még a „kőkorszakban” datálódik. Megmondom őszintén, nem sok közöm volt a diplomáciához, az akkori külpolitikához, és egy személyes motiváció adta az ötletet. A feleségem édesapja volt külügyi szolgálatban, és amikor megismerkedtünk éppen New York-ban éltek. Mondanom sem kell felkeltette az érdeklődésemet, hogy milyen jó dolog lehet külföldre menni és ott dolgozni, élni. Különösen, hogy akkor ez minden volt csak nem természetes. A közgazdasági egyetemen végeztem, s bár nem voltam nemzetközi kapcsolatok szakos, ami abban az időben inkább csak a káder-gyerekeknek volt fenntartva és ipar-markenting diplomám volt (szoktam is mondani a többieknek, hogy nekem bizony van szakmám) felvételiztem a Külügyminisztériumba és sikerült.
Milyen volt először külügyi szolgálaton?
Tudom, hogy mai fejjel nehéz elhinni, de akkor voltam először külföldön, és ültem először repülőre, amikor 10 hónapos minisztériumi munka után kihelyeztek Damaszkuszba. Bizony teljesen zöldfülű voltam, bár úgy gondoltam, hogy szakmailag azért nagyjából fel vagyok készülve erre a kalandra. Később persze beláttam, hogy Afrikai Főosztályon (ami akkor még önálló egység volt), majd utána, amikor a külszolgálat lehetősége felmerült, a közel-keleti területi főosztályon eltöltött idő vajmi kevés volt ahhoz, hogy megértsem a közel-keleti kérdés lényegét. A magyar nagykövetségek akkor se voltak létszámot tekintve sokkal nagyobbak, mint most, egy-két kivételtől eltekintve, mint például a későbbi Kairó. Damaszkuszban a nagykövet mellett egy elsőbeosztott diplomata volt és én a „junior”, akinek mindent kellett csinálni. Ez persze jó lehetőség volt a tapasztalatszerzésre, különösen, hogy az elsőbeosztott hazajött Magyarországra és személyi problémák miatt, aztán nem is tért vissza. Tehát én a kezdő, a nagykövetség egyetlen diplomatájaként ügyvivő voltam a nagykövet távollétében. Ez bizony komoly dilemmát okozott, mert a rangom segédattasé volt, amivel magasabb szintre nem igazán lehetett eljutni, noha ezt a feladatok megkövetelték. Szerencsére konzul is voltam, ami tekintélyes rang az arab világban, így aztán a konzuli névjeggyel már miniszter-helyettes is fogadott. Nehéz időszak volt az, hiszen egybeesett a libanoni polgárháború kirobbanásával, ami azt jelentette, hogy tízezrek menekültek át Damaszkuszba, ellátási problémák, robbantások voltak, szóval hamar szembesültem azzal, hogy a diplomata élet nem fenékig tejfel.
Miután az én viszonyom se volt felhőtlen a nagykövettel (ezért szoktuk mondani, hogy nem az életviszonyokon, hanem a főnökön múlik elsősorban, hogy egy hely jó-e, vagy sem) az első szabadság alkalmával kaptam egy lehetőséget, hogy kvázi helyet cseréljek egy kollegával Kairóban. Ezt örömmel és várakozással fogadtuk, hiszen akkor is Kairó volt az arab világ közepe, nem beszélve Egyiptom csodálatos történelmi örökségéről, amit a következő négy évben volt módunk alaposan megismerni. Egyiptommal nagyon komoly kapcsolatrendszerünk volt, és ennek megfelelően az országban több száz magyar élt. A nagykövetségen is számos diplomata dolgozott. Persze ott is én voltam az utolsó a sorban, de a sok ügyintézés mellett azért volt módom beletanulni a politikai munkába, ami elsődlegesen arra irányult, hogy megpróbáltuk nyomon követni, megérteni és értékelni a közel-keleti események alakulását. Mint említettem, történelmi korszakban lehettem Kairóban, és mind máig élénken él bennem az, amikor néztük Szadat tv-beszédét, melyben bejelentett, hogy kész elmenni Jeruzsálembe, majd később látni az elnöki különgép landolását Izraelben. Utána azonban jelentősen megnehezedett az életünk, hiszen az akkori magyar vezetés, illeszkedve a moszkvai állásponthoz, ellenezte a Camp David-i megállapodást. A magyar-egyiptomi kapcsolatok jelentősen megromlottak, be kellett zárni a kulturális intézetünket, és nagyon megnehezültek a munkafeltételek, viszont az első turistacsoporttal látogathattunk a Sinai-félszigetre, a Mózes hegyre és megnyílt az út a Vörös-tengerhez, ahová gyakran lejártunk a hétvégén, bár semmi infrastruktúra nem volt, még a vizet is vinni kellett és csak egy beach volt biztonságos, mert a többi még alá volt aknázva.
Nagyon kevesen tudják elképzelni egy diplomata kinti életét. Milyen feladatai vannak?
Sok függ a nagykövetség profiljától (kétoldalú, vagy multilaterális), a fogadó országgal fenntartott kapcsolatoktól és a létszámtól. Természetesen egy nagyobb helyen, ahol több diplomata dolgozik, van egy bizonyos szakosodás, vagyis működik egy politikai, konzuli részleg, külgazdasági diplomata, kulturális attasé, sajtóattasé. A magyar diplomáciai szolgálat viszont többnyire minimális létszámú külképviseleteket tud fenntartani. Így aztán általában „jolly joker”-ekre van szükség, hiszen ott, ahol csak egy-két diplomata van, mindenkinek mindent kell csinálni, a teljes feladatkört le kell fedni. Ebbe beletartozik természetesen az adott ország vagy térség politikai eseményeinek figyelemmel kísérése, a kétoldalú kapcsolatok előmozdítása, a gazdasági-kereskedelmi együttműködéstől egészen a kulturális és sajtómunkáig, vagy a turisztikai promócióig minden. Aztán vannak kevésbé látványos elemek, mint például a repülőtérre járás és a legkülönbözőbb ügyintézési feladatok elvégzése. Akkor dolgozik egy diplomata jól, ha sikerül valamit hozzátennie ahhoz, hogy az adott állam és Magyarország kapcsolatai jobbá, tartalmasabbá váljanak. Nagyon sok múlik egy diplomatán a tekintetben is, hogy reális képe legyen fogadó államnak Magyarországról, illetve a magyar kormánynak, a magyar vezetésnek arról, hogy abban az országban és abban a térségben mi történik. A diplomáciai munka nagyon sokat változott az elmúlt évtizedekben a kommunikációs forradalommal és a globalizációval. Vannak természetesen állandó elemei, de a módszere, a stílusa egészen más. A számítógép és az internet előtti világban, nagyon fontos volt maga az információ, hogy tudd, mi folyik, mi várható. A tájékozódáshoz maradt az újság, a rádió, a televízió és azok a beszélgetések, amelyeket azokkal folytattunk, akik bizonyos információk birtokában voltak. Ma egy kattintás az interneten a keresőre és millió számra jönnek be a honlapok. Hatalmas mennyiségű információ áll rendelkezésre és abból kell kiválasztani, hogy mi a fontos számunkra. Nem azt kell tehát megtudni adott esetben, hogy egy magas szintű látogatásra sor kerül, hanem értékelned kell, hogy az milyen hatást gyakorol ránk, vagy egy adott régióra, netán a világra. Persze a személyes kapcsolatot semmi nem pótolhatja és az ilyen kontaktusok jelentősége ma is meghatározó jelentőséggel bír a diplomáciában.
Egy diplomata hétvégén is diplomata?
Annak idején, amikor én bekerültem a Külügyminisztériumba, az öregek mindig azt mondták: „Egy dolgot tanulj meg! A munkaidő a külszolgálat első napjától az utolsó napjáig tart!” Természetesen ugyanúgy van hivatalos munkaidő, de ezt gyakorlatilag nem lehet betartani. Rengeteg az esti elfoglaltság, fogadások, társadalmi rendezvények, meghívások, vacsorák. Hétvégén se áll le a politika, delegációk jönnek-mennek. Szóval ez nem egy nyolcórás munka, és állandó készenléti állapot. Természetesen marad és kell is, hogy maradjon idő a fogadó ország megismerésére, ami nélkül nem is lehet eredményesen dolgozni.
Hogyan egyeztethető össze a külügyi szolgálat a családdal, a gyerekneveléssel?
Ez egy nagyon érdekes és visszatérő kérdés. Egyrészt a házastárs mindig áldozatot hoz, hogyha egy diplomatával vagy egy diplomatahölggyel köti össze az életét. Hiszen a mi munkák úgy néz ki, hogy van egy központi szolgálat, de az igazi sava-borsa ennek a hivatásnak, amikor külföldön van az ember. Ennek megfelelően a házastársnak nagyon nehéz karriert építeni; ez az élet egyfajta lemondással jár. A rendszerváltozás előtti időszakban olyan értelemben kiszámíthatóbb szituáció volt, hogy amikor kiment az ember külföldre, akkor a házastárs fizetés nélküli szabadságra ment és a munkáltatója köteles volt visszavenni. Ez már múlté, most ha több év után hazaérkezik valaki, akkor igen nehéz visszakerülni a korábbi munkahelyre, beosztásba és bizonyos életkor után egyáltalán munkát találni.
A gyerekekkel az a helyzet, hogy van egy pozitív elem, a gyerek világlátott lesz, nyelveket beszél, nyitott lesz az eltérő szokásokra, kultúrára, ugyanakkor komoly gondot jelent, hogy könnyen elveszíti a kötődést az anyaországhoz, itthon érzi magát idegennek. Baráti köre nem ide köti, nehéz visszailleszkednie a magyar iskolarendszerbe, adott esetben jobban beszél angolul, franciául vagy más idegen nyelven, mint magyarul. Tehát egyaránt vannak előnyök és hátrányok. Én azt mondom, hogy ezt a munkát csak az vállalja, akiben erre a „vándoréletre” való hajlam és a világra való rácsodálkozás benne van. Nagyon érdekes, hogy amikor hazatérsz, először nagy az öröm, hiszen újra itthon vagy, együtt szeretteiddel, barátaiddal és megint felfedezed saját hazádat, aztán egy-két év múlva elindul benned egyfajta bizsergés, „menjünk”. Sokszor kérdezték a barátaim, hogyan lehetséges, hogy az egyetem befejezése óta a Külügyminisztériumban, egy munkahelyen dolgozom. Én mindig azt válaszolom: nekem három-négyévente új munkahelyem van. Ez pontosan olyan, hogy egy mérnök akkor is mérnök, ha időről-időre munkahelyet vált és más gyárban, tervezőintézetben dolgozik. Itt is úgy van, hogy diplomata vagy, a munka lényege ugyanaz, de minden hely, legyen az a minisztériumban, vagy külföldön más és más, új kihívás.
Tóth Nándor Tamás
.jpg)
