Bin Laden halott, mi következik most?

2011. május 02.

Az al-Kaida nemzetközi terrorszervezet alapítóját és vezetőjét, Oszama bin Ladent, ma hajnalban amerikai katonák ölték meg Pakisztánban. A titkos küldetést, amelyet az Egyesült Államok tengerészgyalogságának elit egysége hajtott végre, Barack Obama elnök rendelte el. A világ tehát ünnepelhet, hiszen 10 évvel a Világkereskedelmi Központ elleni brutális merénylet után végre elérte végzete az akciót kitaláló és finanszírozó szaúdi sejket; bár tény, hogy a radikális iszlamisták vélhetően véres megtorlása nem marad el.
 
Oszama bin Laden szaúdi sejk nevét a világ a ’90-es évek elején kezdte tanulgatni, miután 1993-ban, a new yorki Világkereskedelmi Központ elleni első merényletét követte el az általa alapított szélsőséges iszlamista szervezet, az al-Kaida. Ezt követően volt több terrorcselekmény is, amit a szervezethez kötnek, például az amerikai nagykövetségek felrobbantása Kenyában és Tanzániában, valamint egy amerikai hadihajó megtámadása Jemenben. De ezek az akciók, bár elérték, hogy bin Laden és szervezete lett a 2000-es évek legelejére a világ talán legveszélyesebb terrorista csoportosulása, mégis, amit az al-Kaida 2001. szeptember 11-én véghezvitt, arra nincsenek szavak. A közel 3000 ember életét követelő repülőgépes merénylet, amely a Világkereskedelmi Központ két épületének összeomlásához vezetett végérvényesen elérte, hogy a világ figyelme e terrorszervezetre terelődjön.
 
("A világ legkeresettebb embere volt", forrás: www.japanalyst.com)
 
A Bush-adminisztráció természetesen erővel reagált a tragédiára és lerohanta a csoport melegágyaként szolgáló Afganisztánt, ám hiába, bin Ladent nem tudták elfogni, ahogy az al-Kaidát sem tudták térdre kényszeríteni. Az egyik ok, hogy ez miért nem sikerült, az az, hogy a szaúdi sejk a támadások után szinte végig a kiismerhetetlen afgán hegyekben kialakított természetese és mesterséges barlangrendszerekben bujkált. A másik ok pedig az, hogy az al-Kaida lényegében nem más, mint egy ernyőszervezet, amely rengeteg kis terrorcsoportot foglal magában, vagyis, szigorúan vett központja, vagy központi szerve nincsen. A feladata inkább a források (anyagi, hadászati, stb.) megfelelő elosztásában és a nemzetközi koordinálásban áll. Ebből természetesen logikusan következik, hogy bin Laden megölésével a szervezet nem fogja magát megadni, nem fognak az általa elkövetett merényletek csökkeni, egy szóval, a helyzet nem fog drasztikusan változni.
 
Érzésem szerint ettől függetlenül két forgatókönyv van, mely a mai naptól kezdve megvalósulhat: 1) Az al-Kaida új vezetőt nevez ki, aki megerősíti a nyugat ellen folytatott iszlamista dzsihád (szent háború) tényét és felszólítja az al- és társszervezeteket arra, hogy lépjenek működésbe, és brutális megtorlással válaszoljanak a vezetőjük és alapítójuk megölésére. Ez az eshetőség nyilván kegyetlen merényletekben teljesedne ki, elsősorban az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és a többi nyugati szövetséges területén. Ráadásul az sem elképzelhetetlen, hiszen amerikai kormányzati forrásokra hivatkozva nemrég erről tett említést a WikiLeaks portál is, hogy bin Laden megölését / elfogását atombomba robbantással torolja majd meg szervezet; 2) Az al-Kaida, bár talál magának új vezetőt, képtelen lesz azt a fajta szellemi vezetést betölteni a radikális iszlamizmusban, illetve a nyugat elleni harcban, amelyet Oszama bin Laden biztosított. A szervezet által elkövetett akciók száma így csökkeni fog, befolyása és hatalma pedig szép lassan egy új, talán éppen magából az anyaszervezetből kinövő terrorcsoportokhoz vándorol. Persze adja magát a kérdés, ha már mind két eshetőség középpontjában egy új vezető áll, hogy ki veszi át az irányítást bin Ladentől? A legvalószínűbb utód a lassan 60 esztendős egyiptomi Ayman al-Zawahiri lehet, aki elemzők szerint szervezeti és ideológiai ügyekben is legalább olyan járatos, mint a szaúdi sejk volt, ám karizmatikusságban komoly hiányosságai vannak. Rajta kívül van még néhány fiatalabb vezető, akik hosszú távon átvehetnék bin Laden helyét, de esetükben is a karizmatikusság, a szuggesztivitás, komoly hiánycikk, legalább is egyelőre biztosan.
 
Mindent összevetve tehát egyértelmű, hogy a jelenkor legveszélyesebb és legrettegettebb terrorszervezete ma hajnalban súlyos csapást szenvedett el, de a haláláról beszélni még nagyon korai, hiszen a labda most ismét a terroristák oldalán pattog.
 
Németh Áron Attila

 

Növekvő olasz aktivitás Líbiában

Hiába az ENSZ BT felhatalmazása a repüléstilalmi zónáról és a NATO szárnyai alatt végrehajtott légitámadások Kadhafi szárazföldi csapatai ellen, a külföldi szerepvállalásairól híres Olaszország eddig nem kívánt harcászatilag aktívan részt venni a Líbia elleni műveletekben. A szimpla logisztikai és operatív támogatást azonban mostantól felváltja a katonai tevékenység, legalábbis erről nyilatkozott hétfőn Silvio Berlusconi.
 
Az eddigi távolmaradás okát elég konkrétan fogalmazta meg pár napja Franco Frattini, olasz külügyminiszter: Olaszország nem kíván belépni a Líbia elleni háborúba, mivel száz évvel ezelőtt még gyarmati hatalomként irányította az országot. Az olasz-líbiai kapcsolat mélységéről már nálunk is esett szó, az ott leírtak fényében pedig érthető, ha ezt a sűrű kapcsolati hálót nem szívesen tették volna tönkre egyik pillanatról a másikra, valamint, hogy nem akartak újra a gyarmatosító képében díszelegni. Ignazio La Russa védelmi miniszter is úgy fogalmazott, hogy országa más téren, például a humanitárius katasztrófa frontján veszi fel a harcot, utalva ezzel a hatalmas menekültáradatra, mely Olaszország felé irányul. A miniszterelnök azonban most hétfőn új irányvonalat hirdetett meg az olasz szerepvállalásban, és bejelentette, hogy az ország légiereje részt fog venni olyan célzott műveletekben, melynek egyértelműen katonai létesítmények a célpontjai. Barack Obama természetesen azonnal üdvözölte a miniszterelnök ez irányú döntését, nem úgy, mint az olasz belpolitika több szereplője. Közülük Berlusconi számára valószínűleg a legfájóbb pont, hogy saját kormánykoalíciós partnere, az Északi Liga is erőteljesen ellenzi az olasz bombázást líbiai területen.
 
("Meddig tart a barátság?", forrás: www.libertiamo.it)
 
Umberto Bossi, a Liga vezetője és Roberto Maroni, jelenlegi belügyminiszter (szintén az Északi Liga tagja) például konkrétan úgy nyilatkozott, hogy minél több bomba hullik Líbiára, annál többen akarnak majd Európába, így tehát első körben Olaszországba vándorolni, ami korántsem előnyös az ország számára. Ezért az egész háborút és az abba való aktív részvételt hibás döntésnek tartják, és nem értik, hogy pár nap alatt hogy változott ekkorát Berlusconi véleménye a kérdésben. Nincsenek ezzel egyedül, és ezért a Demokrata Párt és az Értékek Olaszország párt is azon a véleményen van, hogy a helyzetről parlamenti szavazást kell indítani, melyet már kezdeményeztek is, sőt, az időpontja is eldőlt: május harmadika. Berlusconi elmondása szerint – mondhatni nem meglepő módon – nem tart a szavazástól, főleg, mert szerdán már az Északi Liga alsóházi vezetője is biztosította arról, hogy támogatják a kormányt, és nem kívánják aláásni annak többségét (a többi ellenzéki párt nagy bánatára). A Lovag tárgyalt Bossival is, és bár itt nem járt kifejezett sikerrel, úgy nyilatkozott, hogy nem lesz gond, a Liga vezetője csupán a szavazatokra játszik. Május 15-én és 16-án ugyanis olasz önkormányzati választások lesznek, Bossi pedig már most kijelentette párttársainak, hogy ebben az időszakban teljesen el kell válni Berlusconi pártjától, a PdL-től, koalíció ide vagy oda. Valószínű ugyanis, hogy a háborúellenes szólamokkal alakítani tudnának a kormányzati együttműködésen belüli erőviszonyokon, erősítve pozíciójukat. Töréstől azért nem kell tartani a két párt között, mondta ezzel egybecsengően.
 
A törésvonalak azonban nem csupán a két párt, hanem a PdL-en belül is észrevehetőek, ez pedig talán még nagyobb veszélyt jelenthet a jelenlegi kormányra, mint bármi más. Giuilo Tremonti gazdasági és pénzügyi miniszter ugyanis jelenleg nincs éppen jó viszonyban a miniszterelnökkel, sőt, a Berlusconi-közeli média szerint a kormányfő úgy gondolja, hogy ő az, aki szítja a Bossi és a közte lévő viszályt a kérdésben. Tremonti jelenlegi szembenállása abból fakad(hat), hogy Berlusconi nem igazán támogatja gazdaságpolitikáját, sőt, a legutóbbi Sarkozy-vel tartott találkozón a legtöbb kérdésben engedett a francia akaratnak (például a Parmalat-Lactatis ügyben). Mindezek ellenére az olasz miniszterelnök hivatalosan még bizalommal fordul minisztere felé, ám nem tudni, hogy ez meddig marad így. Az olasz belpolitika tehát újra felbolydult Berlusconi legutolsó döntése ellen, és bár az valószínű, hogy a pár nap múlva tartandó szavazásnak nem lesznek komoly következményei a kormányra nézve, az, hogy az Északi Liga nyíltan a PdL ellen fordul (ráadásul nem először), nem sok jót jelent Berlusconi jövőjére nézve.
 
Mészáros Tamás

 

Találkozó a balkáni megbékélés jegyében

Boris Tadić szerb elnök április 26-án (kb. egy évvel egy hasonló, Isztambulban lezajlott egyeztetést követően) látta vendégül török és bosnyák kollégáit a dél-bácskai Karađorđevón. Vagyis ugyanott, ahol 1991-ben a híres Milošević–Tuđman találkozó volt, amelyen a felek Bosznia-Hercegovina lehetséges felosztásáról tárgyaltak Kis-Jugoszlávia és Horvátország között. A mostani tárgyaláson öt politikus vett részt: Tadić elnökön kívül Abdullah Gül török államfő, valamint Bosznia-Hercegovina elnökségének három tagja; a bosnyák Bakir Izetbegović, a horvát Željko Komšić és a testület soros vezetője, a szerb Nebojša Radmanović.

A trilaterális egyeztetés az alábbi témák érintésével zajlott le: a felek megerősítették a délszláv háborút lezáró daytoni békeszerződés azon rendelkezéseit, amelyek Bosznia-Hercegovina egységére és az egyes államalkotó "entitások" különállására vonatkoznak; ezen kívül Szerbia elnöke kihangsúlyozta, hogy országa semmilyen formában nem támogatja a szövetségi köztársaság felosztását, ugyanakkor hasonló következetességet vár el kollégáitól Koszovó tekintetében, mely – a szerb kormány konszenzusa és saját álláspontja szerint – az állam elidegeníthetetlen része és mindig is az fog maradni. (Bosznia érthető okokból még nem ismerte el a tartomány függetlenségét, Törökország azonban igen, ráadásul rögtön az egyoldalú kikiáltás napján.) A résztvevők síkra szálltak a háborús bűnösök kézre kerítéséért és bíróság elé állításáért folytatott erőfeszítések megnövelése érdekében, mivel ez feltétlenül szükséges a Nyugat-Balkán népeinek megbékéléséhez. Leszögezték továbbá, hogy a térség egységes és határozott törekvése az európai uniós tagság, mely éppúgy szolgálja az öreg kontinens érdekét (melynek a Balkán-félsziget hagyományosan sosem a perifériája, hanem bölcsője és "szíve" volt, ahogyan Abdullah Gül fogalmazott), mint a szintén EU-tagságért küzdő Törökországét. A tárgyalópartnerek közös nyilatkozatban üdvözölték Horvátország várható uniós csatlakozását, melyet minden eszközzel támogatnak, mivel az EU Nyugat-Balkáni bővítése egyértelműen a térség felzárkóztatásának motorja. Törökország szívesen látná Szerbiát a NATO-ban is, a házigazdák számára azonban ez kényes és nehéz kérdés, hiszen az 1999-es bombázások által okozott sebek egyelőre nem gyógyultak be. Ha most vasárnap népszavazást rendeznének, a szerb lakosság többsége minden bizonnyal elutasítaná, hogy az ország az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének tagja legyen.
 
("A megbékélés jegyében", forrás: www.heraldunion.com)
 
A találkozó egyik legfontosabb célja azonban a délnyugat-szerbiai Novi Pazar környékén található ún. Szandzsák (Sandžak) sorsának tisztázására irányult. A török állam hagyományos boszniai érdekeltségén kívül itt jön képbe Abdullah Gül szerepe. A mohamedán vallású többségi lakosság (hivatalosan "bosnyák" és "muzulmán" nemzetiség egyaránt létezik arrafelé) egy része ugyanis azt hangoztatja: ők valójában nem bosnyákok, hanem délszláv nyelven beszélő törökök. A problémakör bonyolultságához hozzá tartozik, hogy Jugoszláviában ilyen nevű régió sosem létezett. A "Novi Pazar-i szandzsák" az egykori Oszmán Birodalom egyik közigazgatási egysége volt, manapság azonban két ország, Szerbia és Montenegró területén fekszik, nagyjából fele-fele arányban. (Montenegrói vezető politikusok ennek ellenére nem képviseltették magukat az eseményen.) Jóllehet, néhány évtizede talán egységes kulturális régiót alkotott, ma azonban két független állam része. A népesség mindkét országban meglehetősen kevert; bosnyákokon és "muzulmán nemzetiségűeken" kívül legnagyobb számban szerbek, majd montenegróiak és albánok lakják a vidéket, de a roma népesség aránya sem elhanyagolható. (A magukat "muzulmánoknak" vallók egy része is etnikailag feltehetően albán vagy roma.) Koszovó függetlenségének kikiáltása óta a helyi iszlám vallási vezetők (élükön Muamer Zukorlić főmuftival) gyakran fenyegetőznek hasonló lépéssel, illetve rendszeresen megkérdőjelezik Belgrád fennhatóságát. A karađorđevói konferencia résztvevői azonban kiemelték: a nyugat-balkáni térség további dezintegrációja nem kívánatos; az ilyen törekvéseknek mindenképpen véget kell vetni, mert most az európai egyesülés ideje jött el. A volt Jugoszlávia utódállamai (Szlovéniát kivéve) ugyanis markánsan többnemzetiségűek, ez a sajátosság pedig az egész régió jellemzője kell, hogy legyen.
 
Tadić elnök arra is rámutatott, hogy a történelemben most először a szandzsáki bosnyákok helyi politikai alakulatai is helyet kaptak a szerb kormánykoalícióban. (A Rasim Ljajić szociális és munkaügyi miniszter vezette Szandzsáki Demokratikus Pártról és a Sulejman Ugljanin tárcanélküli miniszter elnöksége alatt működő Szandzsáki Demokratikus Akciópártról van szó.) Ezenkívül az ún. "nemzeti kisebbségek csoportjában" is ül két helyi muzulmán képviselő. (A belgrádi Szkupstinában jelenleg húsznál is több kisebb-nagyobb párt és tíz jól elkülöníthető tömörülés van.) Mindazonáltal – tette hozzá Tadić – a bosnyákok sajnos még mindig alulreprezentáltak a parlamenten kívüli intézményekben, ez mindenképpen orvosolandó hiba. Azt azonban szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a régió fejlesztésére Szerbia ebben a ciklusban többet költ, mint valaha; Törökország pedig új, munkahelyteremtő beruházásokat tervez a Szandzsák szerb oldalán (melynek hagyományos neve Raška, mellesleg a középkori szerb állam egyik bölcsője).
 
Predrag Simić belgrádi politológus professzor szerint a tavalyi isztambuli találkozó jól láthatóan a törökök balkáni "terjeszkedését", vagyis befolyásszerzését készítette elő. A hagyományosan kissé fagyos török-szerb viszony mostanában felengedőben van, ez azonban valamelyest elmérgesítette Szerbia és a Boszniai Szerb Köztársaság testvéri kapcsolatát, ugyanis Banja Luka megneheztelt Belgrádra, amiért az a bosnyákokat támogató Ankarával "szövetkezik". A boszniai szerb vezetők attól tartanak, hogy Szerbia előbb utóbb hajlik majd Bosznia-Hercegovina centralizálásának előmozdítása felé. (A központosítást támogatná a helyi horvátok és bosnyákok alkotta Föderáció, a Szerb Köztársaság azonban messzemenően ellenzi. A jelenlegi megosztottság viszont lépten-nyomon az ország kormányzásának hatékonyságát kockáztatja.) Ezért is volt szükség a daytoni szerződés keddi "megerősítésére". A háromoldalú tárgyalásokat még ez év végén, Szarajevóban folytatják.

 

"bikmakk"

Megbukott a független palesztin állam terve?

Bombaként robbant a hír miszerint az eddig szembenálló palesztin politikai erők, a Fatah és a Hamasz megegyezett az egységkormány felállításáról. A szélsőséges fegyveres csoport beemelése azonban elbátortalaníthatja azokat a nyugati hatalmakat, amelyek már-már rábólintani látszottak a palesztin állam közeljövőben tervezett egyoldalú kikiáltására.
 
Az elmúlt hónapokban befelé forduló Kairó látványosan tért vissza a regionális politika színpadára, hiszen miután hosszú éveken keresztül hiábavalóan igyekezett kibékíteni a palesztinokat, most éppen a politikai káoszból kiemelkedve sikerült ezt elérnie. Mindez azért különösen meglepő, mivel az utóbbi egy évben a Fatah kiváló stratégiai érzékkel készítette elő a független palesztin állam (újbóli) kikiáltását, amely ellen eddig úgy tűnt, az egyre inkább elszigetelődő Izrael semmit se tehet. Első lépésben a latin-amerikai államokat nyerte meg a Ciszjordániát nagyrészt uraló Fatah, amely létszámát tekintve komoly ütőkártyát jelentene egy, az ENSZ Közgyűlésében megtartandó szavazáson. A számszerű többséggel (amely az ENSZ legtöbb fórumán amúgy is adott a palesztin ügy támogatóinak) azonban nem elégedhetett meg a Fatah, igyekezett megnyerni a nyugati demokráciákat is a független palesztin állam kikiáltásához, ezzel Izraelt egy korábban szinte elképzelhetetlen kényszerhelyzetbe hozva. Az elmúlt egy év palesztin diplomáciájának legnagyobb húzása az volt, hogy miután Obama amerikai elnök kérte a ciszjordániai zsidó építkezés teljes befagyasztását, ezt a követelést a Fatah a béketárgyalások előfeltételévé tette, így megbénítva azokat. Az izraeli-palesztin konfliktust minél hamarabb megoldani kívánó nagyhatalmak számára egyre tarthatatlanabbá vált az érdemi párbeszéd hiánya a felek között és éppen ezért, élen Franciaországgal, hajlandónak mutatkoztak elfogadni a palesztin állam egyoldalú kikiáltását, ráadásul a hatnapos háborút megelőző izraeli, jordán és egyiptomi fegyverszüneti vonalak mentén.
 
("Megegyeztek", forrás: www.telegraph.co.uk)
 
Minden együtt volt tehát, hogy a Fatah kikerülve az Izraellel való alkudozást, nagymértékben javítsa tárgyalási pozícióit, továbbá úgy tűnt az izraeli vezetésnek nincs is semmilyen terve arra nézve, hogy mihez kezdjen akkor, ha a világ államainak elsöprő többsége rábólint Palesztina megszületésére. Éppen ezért különös, hogy a Fatah félredobva az eddig mérnöki precizitással és kiváló időzítéssel végrehajtott stratégiáját, amelynek része volt az intézményi és a gazdasági építkezés, a biztonsági helyzet megszilárdítása Ciszjordániában és a már említett diplomáciai hadjárat, inkább belement egy kétes eredményű kiegyezésbe a Hamasszal. A két szervezet rövid polgárháborút vívott 2007-ben, amelyben a Fatah erőit egyszerűen kizavarták a Gázai övezetből. Az összecsapás mintegy 120-150 Fatah-fegyveres életébe került és pusztán Izrael fizikai jelenléte akadályozta meg a további vérontást a felek között. A Hamasz által képviselt politika azonban rossz fényt vet a most kialakulóban lévő palesztin egységkormányra, a nagy nehezen megnyert európai támogatókat elriaszthatja, továbbá minden kételyt felold, miszerint az Egyesült Államok végül szembehelyezkedne Izraellel a palesztin kérdés kapcsán. Véleményem szerint továbbá a palesztin állam kikiáltását követően jóval könnyebb lett volna a Fatahnak, mint a palesztin nép egyetlen igazi képviselőjeként megjelenni, ezzel aláásni a Hamasz külföldi támogatását és végezetül visszaszerezni a Gázai övezet feletti uralmat.
 
Izrael ezzel a mostani fejleménnyel tulajdonképpen egy diplomáciai katasztrófától menekült meg, legalábbis átmenetileg, hiszen a zsidó állam elszigetelődését mi sem jelzi jobban, minthogy az elmúlt hónapokban az izraeli városok ellen indított intenzív rakétatámadások híre szinte át sem ütötte a nyugati demokráciák ingerküszöbét, a Netanjahu-kormány minimális támogatást kapott az eszkalálódó összecsapások során. A palesztin egységkormány létrejötte után azonban már nem Izrael lesz lépéskényszerben, hanem a Hamasznak kell a nyugati hatalmak számára emészthetővé tennie a politikai céljait, amelyek ma a zsidó állam elpusztításában csúcsosodnak ki és a szervezetet több országban terrorista csoportként tartják nyílván. A mostani fejlemények jóval több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak, a legfontosabb ezek közül, hogy a soron következő palesztin választásokon miként fognak az eddig ellenséges szervezetek kampányolni egymás területén, illetve mit fognak szólni az izraeli biztonsági erők, ha az eddig a Fatahval közösen üldözött Hamasz aktivisták elkezdenek beszivárogni Ciszjordániába a kiegyezés ürügyén.
 
Végezetül érdemes megemlíteni, hogy a nagy öngól közben egy kisebbet is sikerült azért belőniük a Fatah vezetőinek, a kairói megállapodást követő sajtótájékoztatón elhangzott, hogy „most véget érhet Palesztina megszállása, a történelem utolsó megszállása”. Érdekes szemléletre vall ez a kijelentés, hiszen eltekintve attól a kérdéstől, hogy vajon Izrael megszálló hatalom-e, kíváncsi lennék, miként vélekedik a retorikai fordulat kiötlője a Nyugat-Szaharában állomásozó marokkói csapatokról, az észak-kaukázusi orosz politikáról, az azeri-örmény konfliktusról és még sorolhatnám. Azért tartom ezt a látszólag ártatlan kijelentést nagyon fontosnak, mivel rámutat arra az igen veszélyes várakozásra, miszerint a független Palesztina megalakulása után egy csodás és békés korszak köszönt majd a világra, márpedig egyáltalán nem biztos, hogy nem a mélyen megosztott és relatív szegénységben élő palesztinok fognak először egymás torkának esni a korábban említett 2007-es események példájára, ezzel tovább veszélyeztetve a régiós stabilitást. A tartós béke megteremtése sajnos nem ilyen egyszerű folyamat és nem lehet egyoldalú lépésekkel elérni.
 
Csepregi Zsolt

 

Záródó határok az EU-ban

Nicolas Sarkozy francia elnök és Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök a tegnapi nap folyamán nyílt levélben kérte az Európai Unió két vezető szervét (Bizottság és Tanács), hogy azok vizsgálják felül az 1995-ös schengeni egyezményt, mely a szabad mozgást teszi lehetővé az Unió területén. Az ok, természetesen az arab tavasz és az általa generált menekültáradat, amely egyelőre leginkább Olaszországot sújtja, de Berlusconi jelezte: ha nem lesz gyors és átfogó EU-s megoldás, akkor országa hagyni fogja, hogy líbiaiak és tunéziaiak ezrei, sőt, tízezrei árasszák el a többi tagállamot is.
 
Annak ellenére, hogy hetek óta komoly feszültséggel terhelt a francia-olasz viszony, a tegnapi csúcstalálkozón ebből szinte semmi sem látszott, hiszen mindkét politikus hozta jól megszokott formáját, vagyis, Berlusconi viccelődött, Sarkozy pedig energikus volt. Ettől eltekintve azonban, és amiről elsősorban beszéltek, már közel sem volt ennyire derűs. Az Uniós menekült kérdés ugyanis mostanra lényegében elérte a gazdasági válság okozta sokkot és médiafigyelmet, sőt, sok esetben túl is szárnyalta azt, lévén, lassan nincsen olyan nap, hogy az európai médiában ne esne szó arról a sok ezer észak-afrikai menekültről, akik elárasztották az itáliai félszigetet.
 
("Egy irányba húznak", forrás: www.ilgiornale.it)
 
Ebben a kérdésben amúgy a gócpont Lampedusa-szigete, egy kis földdarab Észak-Afrika és Olaszország között, mely az EU első határvonalát képezi az afrikai bevándorlókkal szemben. Itt gyakorlatilag hetek óta lépni sem lehet a menekültektől (főleg a tunéziaiaktól – szerk.). Bár pontos adat nincsen arra vonatkozóan, hogy hányan érkeztek a szigetre az elmúlt időszakban, de 25-30 ezren szinte biztosan. Ráadásul, és vélhetően ez okozza most a legnagyobb fejtörést Sarkozy és Berlusconi számára, ez a becsült menekült szám még nem tartalmazza azokat a líbiaiakat, akik a közeljövőben szeretnének az EU területére lépni Tunézián keresztül, vagy akár egyenesen Líbiából. Ha ez megtörténik, akkor ez a „néhány” tízezres létszám könnyen százezresre, vagy talán több százezresre nőhet. Az olaszoknak tehát lényegében abból lett elege, hogy amíg a tagállamok, köztük persze Franciaország is, a szabad mozgás fontosságáról és annak az Európai Unió számára kiemelt szerepéről beszél, addig Olaszország szép lassan elmerül a legális és illegális bevándorlókban. A helyi tudósításokat szemlézve különösen az fáj az olaszoknak, hogy bár (többször) segítséget kértek a többi tagállamtól az Uniós szolidaritás jegyében, mégis, rendre mindenkitől elutasítást kaptak. Erre válaszul a Berlusconi kormány ideiglenes letelepedési engedélyt adott a menekültek jelentős részének (azoknak, akik tudták bizonyítani, hogy rokonaik, ismerőseik egyéb EU-s állam területén élnek – szerk.), akik így már minden probléma nélkül elhagyhatták Olaszországot. Ennek a húzásnak pedig a nagy vesztese az a Franciaország lett, ahol az Unión belül a legtöbb észak-afrikai él.
 
("Nem az elsők, nem az utolsók", forrás: www.novinite.com)
 
Berlusconi karakán lépésével tehát maga mellé állítatta Sarkozyt, akinek azért nem jön olyan rosszul ez a helyzet, mint az talán elsőre tűnhet, hiszen a menekültek elleni kemény fellépéssel ismételten magához édesgetheti a Nemzeti Front radikálisabb szavazóit, mint azt tette például megválasztásakor. (Ez a megállapítás részben talán igaz Berlusconira is, akinek szintén nem jönne rosszul pár szavazat a Északi Liga táborából.) Ugyanakkor tény, hogyha a francia elnök tényleg újra ezt tervezi, akkor most sokkal nehezebb helyzetben lesz, hiszen egyrészről Marine Le Pen jóval népszerűbb, mint apja volt (kiemelten a mérsékeltek körében). Másrészről pedig a választók ritkán felejtenek, ha arról van szó, hogy egy politikus nem tartotta be ígéreteit. Márpedig Sarkozy ténykedésén jól látható, hogy kizárólag akkor foglalkozik szélsőjobboldali témákkal, ha népszerűsége éppen rosszul áll.
 
Zárásképpen rátérve a két politikus valódi céljaira, mindössze egy dolog látszik biztosan, a változás kikényszerítése, ha kell, mindenáron. Ez abból is kitűnik, hogy sem Berlusconi, sem Sarkozy nem állt elő igazi megoldási javaslatokkal, mindketten csak annyit kértek, hogy az Unió tegye lehetővé a határok újbóli ellenőrzését, vagy adott esetben teljes lezárást, ha azt előre nem látott „rendkívüli”  események megkövetelik. Valamint, hogy az Unió álljon elő egy megoldási tervvel is, arra vonatkozóan, hogy tagállami szinten hogyan lehetne kezelni a tömegesen beáramló menekülteket. Ám, hogy ezt ők pontosan hogyan képzelik el, nem tértek ki, ahogy arra sem, hogy mit értenek „rendkívüli események” alatt. De vélhetően úgy vannak vele, hogy ez legyen inkább az EU gondja.

 

Németh Áron Attila

Mi a baja a németeknek velünk?

Miután a tegnapi nap folyamán a köztársasági elnök, Schmitt Pál aláírta a nemrég elfogadott új magyar alkotmányt, ismét fellángoltak a nemzetközi indulatok a kormány ténykedésével kapcsolatban. Különösen kellemetlen azonban a tény, hogy a mostani vitában Németország, hazánk egyik történelmi szövetségese jár élen. A német külügyminisztérium véleménye szerint ugyanis az új magyar alkotmány, ahogy korábban a médiatörvény is, súlyosan csorbítja az alapvető állampolgári jogokat.
 
A német külügyminiszter-helyettes, Werner Hoyer nem először esik neki hazánknak, hiszen korábban ő volt az egyik első nyugati politikus, aki élesebben fogalmazott a médiatörvény kapcsán. Akkor is és most is, lényegében abbéli aggodalmának adott hangot a liberális miniszter, hogy szerinte a magyar politikai folyamatok nem a megfelelő irányba haladnak és, hogy a magyar kormánypártok által elfogadott törvények és rendeletek (médiahatóság, alkotmánybíróság, alkotmány, stb.) szellemisége közel sem egyeztethető össze az általános Uniós értékekkel. A híresen EU-párti politikus, aki a ’90-es évek folyamán többször is megfordult Magyarországon, mindig is kiemelt figyelemmel kísérte a szovjet uralom alól felszabaduló fiatal kelet-európai demokráciákat, köztük hazánkat is. Tehát lényegében az, hogy megint megszólalt, nem meglepő. Ám az, hogy ezt már sorozatban teszi, ráadásul úgy, hogy a megszokott diplomáciai retorikától eltérően kemény bírál, már szokatlan.
 
(Werner Hoyer, forrás: www.flickr.com)
 
Természetesen a magyar kormány és benne elsősorban a Külügyminisztérium is érzi az ismételten erősödő nemzetközi nyomást, hiszen a határozott magyar válasz nem maradt el. Először a szakminisztéium fejezte ki nemtetszését a német reakció láttán; ahogy Németh Zsolt külügyi államtitkár fogalmazott: „Hoyer miniszter-helyettes úr szavai elfogadhatatlanok a magyar kormány számára, mivel az nyíltan beleavatkozik egy EU-s tagállam belpolitikai folyamataiba.” A Külügyminisztérum továbbá azt is sietett leszögezni, hogy a német politikus kirohanása azért különösen bántó, mert elmondásuk szerint többször tájékoztatták Hoyert az alkotmányozás állapotáról, valamint annak tartalmáról. A külügy mellett a kormány sem tétlenkedett, hiszen Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes egy teljes cikket szentelt a világ egyik legnépszerűbb gazdasági lapjának európai kiadásában (Wall Street Journal; itt) arra, hogy elmagyarázza az okokat és miértek a magyar alkotmányozás mögött.
 
Persze ettől még egyértelmű, hogy a cikkek és a minisztériumi nyilatkozatok nem fogják egymagukban megváltoztatni a nemzetközi közvélemény általános vélekedését a magyar alkotmányozás folyamatáról, főleg, hogy megint komoly ellenszélben kell érvényesülni. Arról ugyanis már több hazai portál és blog is írt (tavaly mi is; itt), hogy a hírünk újból romlik, ráadásul pont akkor, amikor már úgy tűnt, hogy a médiatörvény által keltett hullámok végre elülnek. A teljesség igénye nélkül a következő vezető európai lapok írtak rólunk az elmúlt napokban, hetekben: The Economist (itt), The Guardian (itt), Le Monde (itt), Der Spiegel (itt). Talán mondani sem kell, hogy egyik írás tartalma sem éppen hízelgő a magyar kormány teljesítményével és hozzáállásával kapcsolatban. Ahogyan az Európa Tanács alkotmányügyi tanácsadó szervének (Velencei Bizottság) véleménye sem.
 
Mindezek ellenére véleményem szerint mégis hiba lenne messzemenő következtetéseket levonni ebből az egészből, hiszen ahogyan a médiatörvény kapcsán, úgy a mostani alkotmánynál is utólagos finomítások, módosítások még lehetségesek. A szövetséges államok között ráadásul a nézeteltérések általánosak, ergo valószínűtlen, hogy a most kialakult helyzet hosszú távon rombolná a magyar-német viszonyt, főleg, hogy mindkét országban konzervatív vezetés van hatalmon. Végezetül pedig napjainkban az Európai Unió és a nemzetközi normák olyan környezetet teremtenek, ahol a különutasság és az erőpolitizálás csak egy ideig folytatható, után viszont érvekre és tettekre van szükség, de minden valószínűség szerint ezt a magyar kormány is nagyon jól tudja, hiszen mind a miniszterelnök-helyettesi publikáció, mind pedig a médiatörvény felülírása erről tanúskodik.
 
Németh Áron Attila

 

Vélemény: Gyöngyöspata és a magyar Uniós romastratégia

Félelmetes dolgokkal kell szembesülnie annak, aki követi a gyöngyöspatai konfliktust a sajtóban. Úgy gondolom, valahol eddig is érezhető volt, hogy a helyzet közel áll a robbanásponthoz, és így vagy úgy, de nem lesz szép vége. Ami most pénteken történt, az még nem éri el a média által generált „tragédia” szintjét, azonban egyértelmű, hogy társadalomszociológiai oldalról tekintve igazi mélypont a magyar kisebbségek életében.
 
Gyöngyöspatán, ezen a Budapesttől mindösszesen körülbelül 65 kilométerre lévő, 2500 fős faluban, péntek reggel 276 roma nőt és gyereket menekítettek ki egy paramilitáris szélsőjobboldali csoport, a Véderő miatt. A történet eddig a következőképp alakult: tavaly szeptemberben árvíz sújtotta a patakparti úgynevezett cigánysort a településen, több épület a végletekig megrongálódott, az itt élő roma családok pedig máshova szerettek volna költözni. Váradiék éppenséggel pont Juhász Oszkár helyi lakossal szembe, és bár nem kapták meg a lakást, Juhász öngyilkos lett. Az eset felkeltette a Jobbik és az általa támogatott Szebb Jövőért és Véderő mozgalmak figyelmét. Szerintük ugyanis Juhász azért vetett véget az életének, mert nem bírta elviselni, hogy romák költöznek a közelébe. Az esettől kezdve magukat polgárőröknek valló gárdisták járőröznek az utcákon, a Jobbik március 6-án nagygyűlést tartott a falu főterén, a Véderő pedig nemrég létrehozott egy „kiképző tábort”, ahol például lövészetet és fegyverismeretet szerettek volna tagjaiknak oktatni. A magánterületen lévő tábor fő útvonala viszont keresztülmegy a romák lakta településrészeken, ezért döntöttek ők úgy, hogy minél gyorsabban, buszokkal kimenekítik a nőket és a gyerekeket a faluból. Ehhez a Vöröskereszttől és egyéb civil szervezetek kérték segítségét. A gyöngyöspatai romákat információk szerint a Tisza-tóhoz és Csillebércre viszik majd pár napig, a férfiak (kb. 170-180 fő) a településen maradtak, hogy megvédjék otthonaikat az általuk érzett fenyegetéstől.
 
(Péntek reggel Gyöngyöspatán, forrás: www.hvg.hu)
 
A helyzet komolyságát talán nem kell külön elemezni, ezt az is nagyon jól mutatja, hogy a Vöröskeresztnek a második világháború óta nem kellett azért kimenekítenie civileket, mert azokat paramilitáris csoportok fenyegették volna. Az viszont kifejezetten paradox hatást kelt, hogy a magyar EU-elnökség egyik kifejezetten hangsúlyos célja a tagállami romastratégia EU-s koordinációjának kialakítása, sőt, hogy pont a gyöngyöspatai kimenekítés előtt két héttel tartották Budapesten az Európai Roma Platform ötödik ülését, és ezen Viviane Reading, az Európai Bizottság jogérvényesülésért, alapvető jogokért és uniós polgárságért felelős tagja külön megköszönte, hogy a magyarok ilyen eltökélten foglalkoznak a problémával. Mert az tény, hogy az Unión belül Magyarország igen aktív szereplő a témában: a szintén roma Járóka Lívia (néppárti képviselő) által előterjesztett jelentést március 9-én fogadta el az Európai Parlament, április 5-én pedig már a Bizottság is pozitívan véleményezte azt. Ezután a hivatalos menetrend szerint a Tanács vitája után alakítaná kia tagállami romaintegrációs stratégiák európai keretrendszerére vonatkozó javaslatát a magyar elnökség. A program „erősebb együttműködés kialakítására törekszik a tagállamok és az EU intézményei között. Olyan komplex programokat kell indítani, amelyek egyszerre kezelik a foglalkoztatás, oktatás, lakhatás és egészségügy területén jelentkező problémákat. Kiemelt figyelmet kell fordítani a hátrányos helyzetű kistérségek, települések komplex fejlesztésére és a szegénytelepeken élők integrációjára.”
 

Talán ez az utolsó mondat mutatja a legszemléletesebben, hogy a magyarországi helyzet milyen mély és átfogó változtatásra szorul. Mert bár tény, hogy érdemes lehet létrehozni egy olyan központi kooperációs hálót a tagállamok között, melyet központilag az EU felügyel, ám amíg akár a kezdeményező államnál is ilyen, a gyöngyöspatai eseményekhez hasonlatos történések mehetnek végbe, addig talán felesleges egy újabb, csupán a retorika és bürokrácia szintjén megvalósított integrációs folyamatot beindítani. Az már biztos, hogy az esetnek lesz nemzetközi sajtóvisszhangja, főleg, hogy a helyi romák menedékjogot kértek mind az Egyesült Államoktól, mind pedig Kanadától. Az is kétségtelen, hogy a magyar EU-elnökségnek nincs szüksége arra, hogy még több okot adjon a médiának az elnökségi félév nagyobb sikereinek hiányaira. Kérdéses tehát, hogy az eddig is sok oldalról támadott (alkotmányozás, médiatörvény) magyar kormány miképp fog reagálni – a szokásos „megbüntetjük a helyszínen lévő paramilitarista szervezet tagjait” – a történtekre, ugyanis egyértelmű, hogy a EU-s romaintegráció zászlóvivőiként nem engedhetjük meg magunknak például a Véderőhöz hasonló radikális egyesületekkel szemben tanúsított eddigi kivárásos stratégiát.

 

Mészáros Tamás

Amiről senki nem beszél Líbia kapcsán

Keveseket lephettek meg az utóbbi napok hírei, miszerint az EU, illetve saját szakállára Franciaország és Olaszország „tanácsadókat” küld a líbiai felkelő csapatok ütőképesebbé tételére. Amiről azonban jóval kevesebb szó esik az Líbia jövője, mit várhat el Európa a Kadhafi-rezsim bukását követően, és milyen garanciákat kap az EU, hogy déli határát biztonságban tudhatja.
 
A legfontosabb, máig tisztázatlan kérdés az egész líbiai polgárháború kapcsán, hogy pontosan kik állnak szemben Kadhafi katonáival és zsoldosaival, kiket támogat Európa és az Egyesült Államok. Ennek a dilemmának komoly jelentősége van, hiszen azon túl, hogy a Kadhafi-rendszerrel tovább nem élhetünk együtt, megeshet, hogy olyan csoportokat segítünk hatalomra a déli szomszédságunkban, amelyek képtelenek lesznek ellátni egy hatalmas és komplex ország ellenőrzését, vagy a legrosszabb esetben aktívan ellenségesek lesznek a nyugati civilizációval szemben. Annak ellenére, hogy az európai és amerikai politikusok nyilatkozataiban a felkelőket „többségében orvosok, ügyvédek és professzorokból álló szervezetnek” igyekeznek beállítani, akiknek szeme előtt csupán a demokratikus átmenet kikényszerítése áll, ez az Európai Unió politikai döntéshozói számára, sőt a közvéleményének se jelenthet elegendő garanciát. Történelmi példákat tekintve az iráni iszlám forradalom álljon intő példaként, ahol a sah elnyomó rendszere ellen felkelt számtalan csoport közül, amelyek között demokrata, kommunista és számtalan más irányzat is szerepelt, végül a radikális iszlám egyik legádázabb csoportja került hatalomra a perzsa államban.
 
("Jó lenne elkerülni", f: www.victoryinsititute.net)
 
A felkelők győzelme alapvető fontosságú az EU számára, mivel a sértett és minden bizonnyal bosszúra vágyó Kadhafi egyszerűen nem maradhat hatalomban, hiszen ez folyamatos fenyegetést jelentene az európai állampolgárok életére nézve. Szemben az iráni fenyegetéssel, amelyet egyesek igyekeznek azzal elbagatellizálni, hogy a politikai elit retorikája nem jelent egyet a cselekvéssel (bár érdemes lenne az Iráni Forradalmi Gárda libanoni, jemeni és a Gázai övezetben játszott szerepére nagyobb figyelmet fordítani) Kadhafiról pontosan és bizonyíthatóan tudjuk, hogy bármire képes, olyan terrorakciókat támogatott „fénykorában”, amelyeket az al-Káida is megirigyelhetne. Egy otthoni győzelem esetén, ha sikeresen dacolt a felkelőkkel és a bizonytalankodó nyugati hatalmakkal, nem lesz mit veszítenie, hiszen nemzetközi elszigetelődése évtizedekig (azaz az előrehaladott korára való tekintettel haláláig) biztos lesz és a nemzetközi terrorszervezetek egy újabb bőkezű támogatóra találhatnak személyében.
 
Meg kell nézni továbbá, hogy mit is várhatunk az igencsak szedett-vedett felkelők hatalomra kerülése esetén. A válasz az, hogy ezt ma senki nem tudhatja, hiszen a sokkal jobban ismert és kevésbé összetett Tunézia kapcsán se tudták a nyugati titkosszolgálatok helyesen értelmezni a helyzetet, tehát ne legyenek illúzióink, hogy az eddig szinte nem is ismert líbiai ellenzékiek számtalan csoportján ma bárki, őket magukat is beleértve, kiigazodnának. Tehát annak ellenére, hogy a támogatásuk helyes és az egyetlen lehetséges európai stratégia, ezt a segítséget bizony a líbiai csoportoknak ellentételeznie kell. Nem az európai vállalatoknak nyújtott koncessziókra gondolok, vagy bármi hasonlóra, mint a kínai nyitott kapuk imperialista rendszere volt a XX. század elején, ez a kérdés nem a gazdaságról szól, hanem az EU és a Mediterrán régió hosszú távú biztonságáról.
 
A következő kérdéseket kell tisztázni: a líbiai felkelők pontosan melyik csoportjainak szánják az európai államok a kiképzést, amely hatékonyabb harcoló erővé alakítja majd ezeket a szervezeteket. Elkerülhetetlen, hogy az EU néhány csoportosulást előtérbe helyezzen, hiszen rossz döntés esetén jövendőbeli ellenségeinket juttathatjuk előnyhöz, mind a líbiai hatalmi harcokban, mind velünk szemben. Amennyiben azonban az európai hatalmak helyesen válogatják meg a támogatandó csoportok és vezető személyiségek körét, akik részesülni fognak a katonai és logisztikai segítségből, akkor biztosíthatjuk, hogy a mindössze 6 millió ember által lakott hatalmas területű ország ne váljon a terroristák menedékévé. Továbbá az is fontos szempont, hogy az új Líbia továbbra is képes legyen feltartóztatni a Szaharától délre eső területekről Európába vágyó néptömegeket, amelyeknek a befogadására az öreg kontinens egyszerűen képtelen lenne. Meg kell érteni, hogy bár az Európai Unió elsősorban a líbiai civilek életének védelméért avatkozik be a déli szomszéd területén, azonban nem bízhatja a szerencsére, hogy egy Európával és a régiós szomszédjaival békés viszonyra törekvő és stabil ország születik-e majd meg a polgárháború romjain vagy pedig a globális terrorizmus egy újabb bástyája.

 

Csepregi Zsolt

Villepin lehet Sarkozy végzete

Dominique de Villepin volt francia külügyminiszter, aki korábban Nicolas Sarkozy jobbközép pártjának, az UMP-nek volt az egyik prominens politikusa, mára az államfő elsőszámú ellenfelévé vált a konzervatív oldalon. A magas, mindig kifogástalan megjelenésű és sokak szerint arisztokratikus jellemű Villepin azonban attól még, hogy nyíltan szembe mer menni néhai felettesével, nem lesz elnök, hiszen támogatása nem tűnik elegendőnek. Dehogy akcióival talán elérheti, hogy legalább Sarkozy se legyen az, könnyen előfordulhat.
 
Kár lenne tagadni, hogy blogunk előszeretettel foglalkozik a francia belpolitkával, hiszen Nicolas Sarkozy sokszor egymagában egy egész hétre elegendő híranyagot szolgáltat, nem beszélve az államfő pártjáról, mely mostanában szintén nem a kiegyensúlyozottság és a nyugalom szobra. Persze hogyan is lehetne egy egyetlen ember célja miatt összetákolt pártszövetségből koherens és összetartó párt. Nyilván, sehogy. A lényegében mindössze Jacques Chirac megválasztásáért létrehozott UMP (Union pour un Mouvement Populaire) ugyanis, mint arról már mi magunk is írtunk, nem más, mint egy érdekszövetség, mely egyre inkább a megroggyanás jeleit mutatja. Ez a folyamat pedig elsősorban annak tudható be, mint azt szintén megjegyeztük, hogy Chirac-kal ellentétben Sarkozy korántsem egy általános tisztelt és megbecsült pártvezető / államfő, vagyis, az állandóan széthúzó felek között (rövid távon) ő nem fog tudni egységet kovácsolni.
 
("Ellenség a kapuknál" - Dominique de Villepin, f: www.enjoyfrance.com)
 
Ráadásul, és itt jön a képbe de Villepin, vannak olyan vezető (egykori és jelenlegi) UMP-s politikusok, akiknek nem is érdeke az összetartás elsősegítése, hiszen ha nem is jövőre, de a következő elnökválasztáson már szinte biztosan maguk is megpróbálkoznak a jelöltséggel. Ilyen a volt francia külügyminiszteren kívül Jean-Luis Borloo, volt környezetvédelmi miniszter, sőt, talán még François Fillon jelenlegi miniszterelnök is, aki messze a legkedveltebb UMP-s politikus az országban. Nicolas Sarkozynek természetesen nemcsak a pártján belüli problémákkal kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy a francia választók egyre inkább hangot adnak nemtetszésüknek vele kapcsolatban. Ez részben megmutatkozik a sorozatos tüntetésekben, hiszen megválasztása óta voltak bőven ilyenek, valamint a legfrissebb közvélemény-kutatási adatokban, amelyek a héten újabb rekord mélypontot mutattak az államfő számára. A Libération felmérése szerint ugyanis, ha most lennének a választások, akkor a francia választok közül csupán 23 százalék választaná újra Sarkozyt. Ennél azonban még lesújtóbb, amit a Le Parisien közölt, hiszen a lap számára készített kutatás szerint a megkérdezettek mindösszesen 20 százaléka szavazna ismételten az elnökre. De ez még közel sem minden, lévén, a belsőkonfliktusokon és a közvélemény-kutatási adatokon kívül az UMP-nek és az államfőnek ott van a Marine Le Pen pártelnökké választása óta folyamatosan erősödő szélsőjobboldali Nemzeti Front (egyes felmérések szerint az NF talán már az elsőfordulóban legyőzheti az UMP-t – szerk.), valamint a stabil támogatottsággal rendelkező Szocialisták. Utóbbiak elnökjelöltje ráadásul vélhetőn az a Dominique Strauss-Kahn lesz, akit nemcsak Franciaországban, de nemzetközi szinten is komoly megbecsülés övez az IMF élén végzett munkájáért. Persze az élet azért a baloldalon sem könnyű, hiszen ha a legutóbb vesztes Ségolène Royalon, annak volt férjén, François Hollandon kívül a jelenlegi pártelnök, Martine Aubry is bejelenti igényét az elnökségre, akkor a „szomszédban” is akadhatnak nagyon komoly problémák. Bár ez az eshetőség egyelőre valószínűtlennek látszik.
 
Nicolas Sarkozy tehát egy kőkemény utolsó hivatali év elé néz, mely könnyen végződhet csúfos kudarccal, mind saját maga, mind pedig a 1995 óta hatalmon lévő pártja számára. De végződhet akár kínkeserves, ám annál édesebb győzelemmel is. Tény azonban, hogy erre az utóbbi eshetőségre valamivel kevesebb az esély.
 
Németh Áron Attila

 

Egyelőre megúszták a csehek

Áprilisban látszólag elkezdtek dőlni a dominók a cseh koalíciós pártok együttműködése, valamint az egész kormányzás körül. A botrány a Közügyek (VV) párt környékén robbant ki, mikor Vít Bárta közlekedési minisztert több párttársa azzal vádolta meg, hogy hűségükért pénzt ajánlott fel számukra (őket azóta kizárták a pártból). Ez volt az utolsó csepp a pohárban, melynek hatására nagy vihar kerekedett a cseh parlamentben, és bár jelenleg a helyzet csitulni látszik, kérdéses, valóban vége van-e a válságnak.
 
Bárta a vádakat követően szinte azonnal, még április 8-án lemondott tisztségéről, mivel véleménye szerint jobb, ha korrupciós ügyei nem feketítik be az egész koalíciót. Petr Nečas  kormányfő azonban ekkor már kihasználta a helyzet adta lehetőséget, és Radek John belügyminisztert és Josef Dobeš  oktatásügyi minisztert (mindketten a Közügyek tagjai, előbbi ráadásul a párt vezetője és miniszterelnök-helyettes is)  is lemondásra szólította fel, mivel szerinte nem végzik megfelelően munkájukat. John kijelentette, hogy csakis akkor hajlandóak eleget tenni a miniszterelnök követeléseinek, ha három másik minisztert is menesztenek pozíciójukból, mégpedig Miroslav Kalousek pénzügyminisztert (TOP 09 párt), Ivan Fuksa (Polgári Demokratikus Párt, ODS) mezőgazdasági minisztert és Alexandr Vondra (ODS) védelmi minisztert. Nečas  egyértelművé tette, hogy a személycserék nem alku tárgyai, és Václav Klaus cseh köztársasági elnök elé vitte a három Közügyek párti miniszter cseréjéről szóló kérelmet. Klaus azonban csupán Bárta felmondását fogadta el, és bejelentette, csupán akkor bólint rá további minisztercserékre, ha a kormány átfogó tervvel rendelkezik a kormányátalakításról. A lépés elég radikálisnak tekinthető egy államfőtől, az ODS egyenesen alkotmányellenesnek nevezte a lemondatási kérelmek visszautasítását.
 
("Korántsem örült a dolognak" - Václav Klaus, f: www.ceskapozice.cz)
 
Mindenesetre ennek következtében beindult az egyezkedési folyamat a koalíción belül. A szintén korrupciós ügyekkel vádolt Vondra például felajánlotta, hogy a kormány stabilitásának fenntartása érdekében ő szívesen lemond védelmi miniszteri tisztségéről. Ezt Nečas  – korábbi pozíciója mellett – természetesen nem fogadta el. A jobbközép koalíciós kormány számára azonban túlságosan is erős csapás lett volna, ha a VV kilép a koalícióból, mivel nélkülük a TOP 09 és a ODS nem tudta volna effektíven fenntartani parlamenti többségét. Így mindenképp kompromisszumos megoldásra lehetett számítani, vagy ha ez nem jön létre, akkor esetleg előrehozott választásokra. Ennek lehetőségét azonban az államfő teljességgel kizárta, mivel a 2009-es választási fiaskó után (ekkor az előrehozott választásról a parlament nem a jogszabályoknak megfelelően döntött, így a cseh alkotmánybírák hatályon kívül helyezték azt, annak már korábbi kiírása ellenére – szerk.) szerinte erre van legkevésbé szüksége az országnak. A pártok vezetői végül április 18-a estétől egészen másnap hajnalig tárgyaltak a kérdésről, melynek végeredményeként Radek John távozik a belügyminiszteri székből, helyére Jan Kubice (pártonkívüli), eddigi rendőrségi osztályvezető kerül. John leváltása ellenére megtarthatja miniszterelnök-helyettesi pozícióját. A Közügyek így elvesztett egy kabinetet, azonban cserébe Nečas  beleegyezett, hogy Josef Dobeš  oktatásügyi miniszter folytathassa munkáját. Vít Bárta lemondása után a közlekedési tárcát eddigi helyettese, Radek Šmerda fogja irányítani. Az államfő, mivel nagyrészt kemény közbeavatkozása miatt alakult így a helyzet, természetesen nagy örömmel fogadta a döntést, melyet lehetőség szerint minél hamarabb, akár még a héten el is fog fogadni.

 

Összességében tehát nagyobb vihar nélkül átvészelte a cseh belpolitika a korrupciós botrányból fakadó válságot, azonban szakértők figyelmeztetnek, hogy a most létrejött új felállás nem feltétlenül fogja tudni megállni a helyét a jövőben. Véleményükkel nem nehéz egyetérteni, hiszen egyértelműen látszik, hogy a politikai erők csupán felületi kezelést alkalmaztak, és ezzel a döntéssel korántsem sikerült megoldani a pártok között húzódó mélyebb konfliktusokat. Nečas  már most elhintette, hogy további változások is várhatóak a közeljövőben a miniszterek körül, azonban konkrétumokat nem említett. Mindenesetre június során a kormány benyújtja reformjavaslatait (például a sokat vitatott nyugdíj-ügyben), melyek elfogadását egy bizalmi szavazással köti majd össze, legitimálva az új felállást. Remélhetőleg addigra sikerül szorosabbra fűzni a három párti kooperációt, mert ha nem, akkor könnyen meglehet, hogy egy a mostaninál sokkal drasztikusabb krízis mehet végbe Csehországban.

Mészáros Tamás

Formálódik egy új világrend?

Nincs egy hete annak, hogy a világ feltörekvő gazdasági hatalmai közül talán az öt legfontosabb Kínában gyűlt össze azért, hogy megvitassák a közeljövő kiemelt pénzügyi és politikai kérdéseit. A hainani csúcstalálálkozót lezáró memorandum szerint Kína, India, Brazília, Oroszország és Dél-Afrika (vagyis angolul a BRICS) vezetői egyetértettek abban, hogy gyökeres válozásokra van szükség ahhoz, hogy a fejlődő országok végre megkapják az őket megillető helyet a világban.
 
2001-ben, tehát kereken egy évtizede az amerikai befektetési bank, a Goldman Sachs egyik vezető közgazdásza-bankára (Jim O’Neill) a feltörekvő gazdasági szereplőkről szóló elemzésében nevezte először BRIC országoknak (az országok angol nevének kezdőbetűi után – szerk.) Brazíliát, Oroszországot, Indiát és Kínát. O’Neill szerint erre a megkülünböztetésre azért volt / van szükség, mert a fejlődő államok közül ezek azok, amelyek gazdasági pontenciáljuknál fogva megtudják majd határozni az elkövetkező hosszú évek pénzügyi és politikai folyamatait. Ezek lesznek azok az országok, tette hozzá a bankár, melyeket a fejlett világ már képtelen lesz elnyomni.
 
(A BRICS országok vezetői, forrás: www.uk.ibtimes.com)
 
Ha gazdasági szempontból vizsgáljuk ezt a kérdést, akkor azt kell mondanunk, hogy az amerikai bank elemzőjének igaza volt, hiszen teljesen egyértelmű, hogy ez a négy ország (köztük a nemrég „beválasztott” ötödik tag: Dél-Afrika), mely jelenleg a világ lakosságának durván 40 százalékát és a világgazdaság közel negyedét adja, minden szempontból megkerülhetetlen tényezővé vált. De ha azt nézzük, hogy ezeknek az országoknak milyen a tárgyalási pontenciálja a fejlett nagyhatalmakkal szemben, akkor a kép már közel sem olyan egyértelmű. Az ok többé-kevésbé egyszerű, hogy ez miért van így, hiszen egy olyan gazdasági társulás, mint amilyen a BRIC(S), csak úgy vehetné fel a versenyt, illetve szabhatna feltételeket a „Nyugati” államoknak arra vonatkozóan, hogy átalakuljon a jelenlegi gazdasági-politikai rendszer, ha képesek lennének szorosan együttműködni. Ez azonban a legtöbb szakértő szerint szinte lehetetlen, mivel a BRIC(S) országok között sincs igazi egyetértés sok olyan kérdésben, amelyre éppen a múlt héten tettek javaslatokat.
 
Az egyik ilyen kérdés például az ENSZ reformja. Bár a felek – ahogyan a világ jelentős része is – egyetértett abban, hogy a szervezetet át kell alakítani, hogy az ne egy ősi, a második világháború utáni világrendet, hanem az új évezred erőviszonyait, hatalmai pólusait tükrözze. De tekintve, hogy az állandó BT tagsággal rendelkező Kína és Oroszország rövid távú érdeke egészen biztosan nem az, hogy újabb tagok kerüljenek beválasztásra, hiszen ezzel saját erejük és tárgyalási helyzetük romlana, ezért ez finoman szólva is érzékeny területe lehet a további egyeztetéseknek. Ehhez hasonlón Kína és India viszonya – politika és gazdasági értelemben egyaránt – sem nevezhető éppen felhőtlennek; olyannyira nem, hogy az indiai miniszterelnök, Manmohan Singh nem volt hajlandó egy néhány nappal későbbi szintén kínai megbeszélésen résztvenni. Arról nem beszélve, hogy Kínának az elmúlt hónapokban komoly problémai akadtak egy másik BRIC(S) szövetségessel is, név szerint Brazíliával. A brazilok ugyanis az Egyesült Államokkal karöltve követelik a kínai vezetéstől, hogy a jüant ne értékeljék folyamatosan alul, valamint, hogy az olcsó importjuknak (+ túlzott befektetéseiknek) szabjanak valamiféle határt, mert az súlyosan karosítja a brazil gazdaságot.
 
Tehát a valóság röviden az, hogy a BRIC(S) komoly gazdasági-politikai ponteciállal rendelkezik, mely jogosan tarthat igényt egy kevésbé kiegyensúlyozatlan világrend felállítására, de ahhoz, hogy ezt valóban el is érjék, még nagyon hosszú út vár a szövetséges felekre, először például nem ártana az egymás közti ellentéteket, sérelmeket, félreértéseket tisztázni. Ha ez azonban egyszer megtörténik, akkor a „Nyugat” dominálta hatalmi rendszer könnyen a múlt homályába veszhet, beleeértve a dollár vezető szerepét, melyet a fejlődő országok képviselői szintén szeretnének végre leváltani. 
 
Németh Áron Attila

 

A héten történt.. Olaszország

Berlusconi még korántsem végzett: Továbbra is teljes gőzzel halad az olasz miniszterelnök körüli botrány. Hétfőn a Lovag – eddigi elveivel szembemenve – ellátogatott a milánói ügyészségre és kemény kritikát zúdított a bíróságra: „Ez az igazságszolgáltatás az ország ellen dolgozik, nem pedig érte” mondta, és továbbra is fenntartotta álláspontját, miszerint az egész vádaskodás csupán a baloldal műve. Ezek után szerdán este az Alsóházban megszavazták azt a törvényt, mely büntetlen előéletű személyek esetében rövidítené az elévülés időtartamát. Ennek segítségével a miniszterelnök két ügyet, egy megvesztegetést és egy adócsalást is megúszhat. Ez az első azok közül a kiskapuk közül, melyről már régóta állítják ellenzéki politikusok, csupán Berlusconi védelme miatt, és nem a hangoztatott igazságügy tehermentesítési célból készülnek. A jogszabály már csak a Szenátus elfogadására vár, ahol a jobboldali kormánynak erőteljesebb többsége van, mint az Alsóházban, így valószínűleg megszavazása nem jelent majd problémát. Ám ha mégis, Berlusconi szerint addig próbálkoznak, míg el nem fogadják az új törvényt. Talán pont az előzőeken felbuzdulva a kormányfő azt is kijelentette, hogy egészen 2013-ig (tehát a mostani ciklus végéig) nem kíván távozni a politikai életből, céljai közt pedig a már említett igazságügyi reform és az alkotmány érdemi módosítása szerepel.
 
Megöltek egy olasz békaaktivistát a Gázai övezetben: Vittorio Arrigoni holttestét csütörtök éjszaka találták meg egy elhagyatott házban. Arrigoni, akit szalafisták még aznap raboltak el, a palesztin-szimpatizáns Nemzetközi Szolidaritási Mozgalom (ISM) tagja volt, és író-újságíróként egy ideje már a régióban élt. Túszul ejtői és végül gyilkosai a Gázai övezetben hatalmon lévő Hamasztól szerették volna kierőszakolni, hogy az olasz férfiért cserébe engedje szabadon két bebörtönzött szalafista vezetőjüket. Mind a Hamasz, mind pedig az olasz külügyminisztérium mélyen elítélte az akciót.
 
Tovább bonyolódik a menekültügy: Mint arról már a múlt héten is írtunk, az Észak-Afrikából (főként Tunéziából) érkező menekültek helyzete egyre nehezebb Olaszországban, valamint a továbbjutásukat is akadályozzák az Uniós és főleg francia döntések. A kritikákkal szembemenve Alfredo Mantovano olasz belügyminiszter-helyettes bejelentette, hogy országa egy héten belül határozott időre szóló vízumot ad ki a rászorulóknak, mely segítségével szabadon utazhatnak a schengeni övezeten belül. Mantovano azt is hozzátette, kidolgozás alatt van egy olyan terv is, melynek keretén belül nem lennének magukra hagyva a frissen érkezők, míg le nem tudnak végleg telepedni valamelyik országban.
 
Vatikáni lépés a pedofília ellen: A Szentszék döntése alapján a pszichológiai kezelésen kell részt vennie annak a belga püspöknek, aki unokaöccsét éveken keresztül rendszeresen zaklatta szexuálisan. Roger Vangheluwe – aki tavaly mondott le egyházi rangjáról – emellett soha többet nem tölthet be nyilvános papi szerepet a jövőben. Ez a Vatikán első olyan intézkedése, mely során a katolikus egyházi személyek által elkövetett szexuális bűntettekre tavaly kidolgozott új eljárási szabályt alkalmazták. Ez – mint a fenti példa is mutatja – kimondja, hogy az ilyen bűnnel vádolt klérus tagokkal szemben vizsgálatot lehet folytatni, valamint azokat ki is lehet zárni a papi rendből, ha a bűntett bizonyítást nyer.

 

Mészáros Tamás

Ante Gotovina: A háborús bűnös horvát hős

A tegnapi nap folyamán az ENSZ égisze alatt működő hágai Nemzetközi Büntetőbíróság egy három éves per végén háborús bűnök vádjában bűnösnek találta és 24 évre elítélte a horvátok egyik nemzeti hősét, Ante Gotovina tábornokot. Az ítéletet nemcsak a helyi közvélemény, hanem szinte a teljes politikai elit is mélységes felháborodással fogadta, Ivo Josipović államfő egyenesen döbbenetesnek nevezte a döntést.
 
Ante Gotovina tábornok már a 2005-ös spanyolországi elfogása előtt is a horvát nemzet egyik hőse volt, aki a délszláv háborúban minden nehézség ellenére, szembe mert szállni a megszállónak tartott szerb erőkkel. A horvát hadsereg egyik vezére, korábbi francia idegenlégiós, az amerikaiak hathatós segítsége mellett tervezte meg azt a hadműveletet, ami tegnap lényegében a vesztét okozta. A Vihar-hadművelet hivatalos célja a szakadár Krajinai Szerb Köztársaság területének Horvátországhoz történő visszacsatolása, valamint a szerb csapatok kiűzése volt. A tervnek azonban volt egy (állítólag) nem hivatalos célja is, mégpedig az, hogy horvát erők brutálisan megtorolják mindazt a fájdalmat és keserűséget, amit a szerbek okoztak nekik. A pénteki ítélet szerint ugyanis Gotovina nem elégedett meg azzal, hogy a hadművelet elérte kitűzött célját, hanem később – a horvát politika elit beleegyezésével – szabályos etnikai tisztogatást rendezett az ország dél-nyugati vidékén, meggyilkolva közel 150 szerbet, megkínozva ennél jóval többet és elűzve további 200 ezret.
 
("Ők inkább Gotovinát választanák", f: www.bauk.bloger.hr)
 
A hágai bíróság döntése persze már önmagában is hatalmas felzúdulást váltott volna ki Horvátországban, hiszen az országban rengetegen, főleg az idősebbek és az egykor a háborúban szolgálatot teljesítő katonák, gyakorlatilag szentként tisztelik a volt tábornokot. Ám azzal, hogy az ítélet, amely Gotovina mellett egy másik volt katonát, a rendőrökből álló paramilitáris szerveket irányító Mladen Markacsot is bűnösnek találta (Markacs 17 évet kapott – szerk.) már túl sok volt a közvéleménynek. Nem beszélve legfőbbképpen arról, hogy a bíró nyíltan megvádolta a volt elnököt, Franjo Tudjmant, aki tulajdonképpen létrehozta a független horvát államot, hogy az külön asszisztált a délszláv háborúban a Gotovina és társai által elkövetett bűntettekhez. A horvát miniszterelnök asszony, Jadranka Kosor erre reagálva elmondta, hogy a hágai bíróság döntése országa számára teljességgel elfogadhatatlan, hiszen az egyértelműen kimondja, hogy a politikai elit népirtásban segédkezett, ami nem felel meg a tényeknek. Kosor szerint ugyanis a valóság az, hogy a horvát katonai és rendőri erők egy ellenséges, agresszív és sok esetben brutális megszálló erőt űzött ki az ország területéről, hogy ezzel elnyerje saját függetlenségét.
 
(Jadranka Kosor, f: www.seebiz.eu)
 
A miniszterelnök és a kormány számára természetesen az ítélet rendkívül kellemetlen, főleg, hogy az elmúlt években a nacionalisták ismét egyre csak erősödnek. Ezzel ráadásul a katolikus egyház által is inkább pártfogolt szélsőjobb az, amelyik újabb győzelmet könyvelhettek el, maguk mellé állítva a társadalom egy újabb szeletét, hiszen ők a kezdetektől fogva ellenezték Gotovina kiadatását, majd perét. Kosor – aki amúgy korábban élenjárt a háborús bűnösök felkutatásában és a hágai bíróságnak történő kiszolgáltatásukban – ezzel két ok miatt is nagyon nehézhelyzetbe került. Egyrészről kívülről ott van az EU, mely továbbra is súlyos nyomást helyez rá, amiért szerintük a horvát kormánya nem tesz eleget a délszláv háború rémtetteinek kivizsgálására. Másrészről pedig belülről ott vannak a nacionalisták, akik egyre közelebb kerülnek a kormány megdöntéséhez, mivel szerintük Kosorék egyszerűen elárulták a horvát nemzetet.
 
Az, hogy végül melyik „nehezék” temeteti majd maga alá a hosszú ideje az EU-csatlakozásért küzdő Zágrábot, ha egyáltalán eltemeti, még nem egyértelmű. De az, hogy Kosor szörnyen nehéz hetek, sőt, hónapok elé néz, az biztos. 

 

Németh Áron Attila

Költségvetési gondok az Egyesült Államokban (2)

Tovább folytatódik a huzavona a költségvetésről az Egyesült Államokban, a héten a republikánusok és Barack Obama elnök is ismertették a tervüket a büdzsé hosszú távú rendbetételéről. A most kialakult káoszhoz vezető út legfontosabb elemeit korábbi cikkünkben foglaltuk össze, most a közelmúlt eseményeit helyezzük górcső alá.
 
Ahogy azt korábban láttuk, a költségvetés összeállítása mindig is politikailag kényes kérdés volt. Az igazi problémák azonban a 2010-es kongresszusi választások után kezdődtek, ahol a Republikánus Párt előretörése miatt a Szenátust vezető Demokrata Párt kisebbségbe szorult az alsóházban. A költségvetés elfogadásához pedig három lépcső vezet: a Költségvetési Bizottság által előterjesztett költségvetést előbb megszavazza a Kongresszus, majd a Szenátus, végül az elnök aláírhatja a törvényt, de akár meg is vétózhatja azt.
 
Az október 1-ével kezdődött idei pénzügyi év költségvetésének elfogadása a korábban említett események miatt még mindig nem történt meg. A pártok egy átmeneti egérúthoz nyúltak, a folytatódó határozathoz, melynek segítségével október 1-e óta eddig összesen hétszer hosszabbították meg a tavalyi költségvetést, mivel az újat eddig nem sikerült elfogadtatni. Eközben a jövő évi költségvetés tárgyalása is megkezdődött, ez pedig tovább növeli a pártok közötti ellentéteket. A jövő évi költségvetésnek ugyanis mindenképpen tartalmaznia kell egy hosszú távú tervet a gazdaság rendbe tételéről, márpedig ezzel kapcsolatban markáns véleménykülönbségek húzódnak a két párt között. Abban azonban mindkét fél egyetért, hogy az államadósságot és a költségvetési hiányt sürgősen csökkenteni kell: előbbi lassan eléri az ország GDP-jének 100 százalékát, az utóbbi pedig már meghaladja a 10 százalékot. Az államadósság már így is súlyos terheket ró a gazdaságra, a tavalyi évben az adósság kamataira 164 milliárd dollárt költött az állam.
 
Eddig alapvetően a Szenátus és a Kongresszus vitájáról volt szó, Barack Obama szerepe a felek békítésében, a megegyezés mielőbbi létrejöttében merült ki. A héten azonban – bár már a jövő évi költségvetés kapcsán – Obama is ismertette hosszú távú gazdasági céljait. Az elnök által ismertetett költségvetés hosszú távon 4000 milliárd dollárral csökkentené a hiányt a következő 12 évben – szemben saját korábbi, tíz év alatt 1100 milliárd dollárt megtakarító büdzséjével. Pár nappal korábban Paul Ryan, a Kongresszus költségvetési bizottságának republikánus vezetője tette közzé javaslatát. A Ryan-féle büdzsé 4400 milliárd dollárt takarítana meg 10 év alatt. Az előbbi a költségvetési hiányt a GDP 2 százaléka alá, utóbbi 1,6 százalék alá szorítaná le.
 
("A jólétbe vezető út" - Paul Ryan és a költségvetés, f: www.csmonitor.com)
 
A két költségvetés tervezet leginkább a politikai-ideológiai különbségeket testesítik meg a két párt között. Az elnök költségvetésében jelentősen csökkentik a védelmi költségeket (egész konkrétan 400 millió dollárral – ez kétszerese annak a maximum összegnek, ami Robert Gates védelmi miniszter szerint még elfogadható), azonban a kiadások nagy része változatlan marad; az egyensúlyt a Bush-féle adócsökkentések megszüntetésével állítanák be. Ezzel szemben a Paul Ryan-féle büdzsében a Medicare és Medicaid programokat csorbítanák meg jelentősen. A Medicaret átalakítanák egy nyugta-programmá, a Medicaiden pedig 771 milliárd dollárt spórolnának. A jelentős kiadáscsökkentés mellé még némi vállalati adókedvezményre is van lehetőség a republikánusok szerint.
 

A két tervezet közötti különbségek láttán érthető a hosszú politikai vita a költségvetésről. Érezhető, hogy az Egyesült Államok válaszúton áll: balra, egy európai mintájú gazdaság felé tolódik, vagy visszatér a neoliberális angol-szász hagyományokhoz. Az utat már kijelölték, de az irány még nem dőlt el.

 

Tóth Nándor Tamás

David Miliband és az afganisztáni háború megoldása

Az egyik legnevesebb amerikai napilap, a The New York Times nemzetközi kiadásának (International Herald Tribune) hasábjain figyelmeztette a volt brit külügyminiszter, David Miliband az Egyesült Államokat arra, hogy az általuk vezetett afganisztáni beavatkozás tévúton jár, hiszen az kizárólag katonai megoldásokban gondolkodik, mellőzve minden lehetséges politikai megoldást.
 
A brit Munkáspárt korábbi külügyminisztere, aki egyben a „New Labour” mozgalom egyik meghatározó alakja volt, friss vélemény cikkében azt elemezte, hogy mire lehet szüksége a szövetségeseknek, és ezen belül kiemelten a hadműveleteket irányító Egyesült Államoknak ahhoz, hogy az afganisztáni háborút végre valahára megoldják. David Miliband szerint ehhez elsősorban az amerikai Afganisztán-stratégiát kell teljesen új alapokra helyezni, ugyanis az kizárólag a katonai megoldásokra koncentrál, holott, véleménye szerint már sokkal fontosabb lenne valamiféle politikai beavatkozás. Miliband azzal érvel, hogy az egész konfliktust csak úgy lehet végérvényesen lezárni, ha az Obama adminisztráció végre rászánja magát arra, hogy részben egy asztalhoz üljön az általuk ellenségként kezelt tálibokkal, valamint, hogy részben hajlandó legyen fontos döntéseket delegálni más szövetségeseknek és szervezeteknek; a volt külügyminiszter erre a szerepre például kiválóan alkalmasnak tartja az ENSZ-t.
 
("A régi szép idők" - David Miliband és Hillary Clinton, f: www.mirror.co.uk)
 
Miliband azonban nemcsak elnagyolt, vagy ha úgy tetszik, tágan értelmezett javaslatokat tesz írásában, hanem több konkrét ötlettel is előállt. Így például szerinte a háború lezárásához szükséges lenne kinevezni egy hivatalos ENSZ tárgyalót (muszlim származású, egységes BT felhatalmazással!), aki világosan megfogalmazná a konfliktus megoldásának feltételeit és, aki lehetőséget biztosítana minden érdekelt fél számára, hogy azok egy közös tárgyalóasztal mellett elmondhassák, illetve megvitathassák véleményüket. A tárgyalásokra semleges területen, mondjuk valamelyik Öböl menti arab országban, vagy Törökországban kerülhetne sor. Hozzáteszi, hogy a tárgyaló folyamatosan jelentene az afganisztáni hadműveleteket irányító amerikai parancsnoknak (Petraeus tábornok) és szorosan együttműködne Hamid Karzai afgán elnökkel, akivel közösen dolgoznának ki megoldási javaslatokat. Emellett Miliband kitért még arra, hogy a helyzet sikeressége nagyban függ attól is, hogy az ENSZ tárgyalója vajon képes lesz-e az érdekelt feleket, vagyis, mind az afgán belpolitikai (értsd: törzsek), minden pedig külpolitikai (értsd: főleg Pakisztán) szereplőket tárgyalásra bírni, valamint elérni, hogy az ország területén részleges tűzszüneti zónák létesüljenek, ugyanis ezek szintén a feladatai lennének. Tony Blair volt tanácsadója, aki jelenleg amúgy „egyszerű” képviselő a brit Parlamentben továbbá megjegyezte, hogy mivel az arab tavasz miatt a világ figyelme elfordult Afganisztántól, a nyárra (Kabul) és télre (Bonn) tervezett szövetséges csúcsokon már szükséges lenne előterjeszteni a lehetséges politikai megoldások forgatókönyvét, mivel a katonai megoldás lényegében elbukott. Arról nem is beszélve, tette hozzá a politikus, hogy ezzel tulajdonképpen a 2014-es kivonulás is szinte lehetetlenné vált.
 
A kritikusok természetesen azonnal megtalálták a „majdnem” munkáspárti elnököt, mert attól még, hogy most érdekes felvetéseket tett, David Miliband azért mégiscsak (akarva-akaratlanul) azt a blairi apparátust képviseli, amelyik korábban az Egyesült Államokkal karöltve nyugodtszívvel rohanta le Afganisztánt, függetlenül attól, hogy Miliband akkor még nem volt külügyminiszter. Ráadásul a szakértők azt is megjegyzik, hogy megválasztása után Miliband mindvégig kiállt a szövetséges beavatkozás mellett, melyről Hillary Clinton amerikai külügyminiszterrel folytatott szoros viszonya is mindig árulkodott.  

 

Németh Áron Attila

Költségvetési gondok az Egyesült Államokban (1)

Mióta 2010 novemberében a republikánusok átvették a vezetést az ország Kongresszusa felett, heves harcok zajlanak a két párt között az idei, sőt, már a jövő évi költségvetés elfogadásáról is. A pártok egymást hibáztatják a kialakult helyzetért, miközben már az ország működésképessége is veszélybe került a határidő folyamatos hosszabbítása miatt. Mivel ez a téma még sokáig – vélhetően egészen a jövő évi elnökválasztás végéig – uralni fogja az Egyesült Államok belpolitikáját, ezért a következő cikkünkben áttekintjük a jelenlegi helyzet előzményeit, majd cikkünk folytatásában megtárgyaljuk az aktuális fejleményeket.
 
Ahhoz, hogy igazán megértsük azt a belpolitikai állóháborút, amely jelenleg az Egyesült Államok szövetségi szintjén zajlik, meg kell értenünk a két párt politikai céljait. A Republikánus Párt álláspontja letisztultabb: szavazóbázisuk a jólétben élő, inkább keresztény hátterű, középkorú vagy idősebb szavazók, közülük is elsősorban a fehérek. Ennek a rétegnek – éppen a jó anyagi körülményeik miatt – elég magas (elsősorban jövedelemre vonatkozó) adóterheket kell elszenvednie a központi kormányzattól, melynek egy jelentős része a Demokrata Párt támogatói – azaz az alacsony jövedelműek, hátrányos helyzetű kisebbségek – körében kerül szociális támogatás néven kiosztásra.
 
A helyzet az ország gazdasági helyzete miatt is feszült. Az Egyesült Államok adópolitikája ugyanis jelentősen különbözik az Európaitól. A tengerentúlon sokkal magasabbak a jövedelem- és ingatlanadók, ugyanakkor nincsen áfa, márpedig ez az adónem viszonylag egységesen sújtja az egész társadalmat. Mindemellett relatíve kevesebb bevételből is gazdálkodik az állam, éppen ezért az Egyesült Államokban viszonylag ismeretlen fogalom az általános egészségügyi ellátás és a mindenkire kiterjedő állami nyugdíj. Így tehát kialakult egy bizonytalan egyensúly: kevés adót szednek be, azt is a viszonylag tehetősebbektől, és az nem kerül szétosztásra, hanem túlnyomórészt az oktatásba és a védelembe áramlik.
 
("Közös a felelősség" - Bush és Obama, f: www.msnbc.msn.com)
 
Ez az egyensúly bomlott meg az utóbbi tíz évben, ebben mind George W. Bushnak, mind pedig Barack Obamának jelentős szerepe van, hiszen Bush indította el ezt a folyamatot a 2001-ben bevezetett – elvileg ideiglenes – adócsökkentő-csomaggal, melyet aztán Obama tovább vitt. Ezek számtalan adónemet érintettek, és összességében leginkább a közép- és felső-osztálybeliek jártak jól az adóterhek csökkenésével. Bushnak kimondott célja is volt, hogy ezzel a költségvetést „megbéklyózza”, azaz olyan szigort kényszerítsen rá a költségvetésre, és ezzel az azt elfogadó Kongresszusra, hogy annak a lehető legkevesebb mozgástere maradjon a különböző támogatások kiosztása terén. Ezek az adócsökkentések idén jártak volna le, a Kongresszus azonban két évvel meghosszabbította azokat.
 
Bush a bevételek csökkentése mellett nem vitt végbe semmilyen jelentősebb kiadáscsökkentő programot sem, sőt, elindított két háborút, melyek tovább terhelték a már amúgy is feszes költségvetést. A gazdasági válság beköszöntével pedig tovább nőttek a terhek: a különböző válságcsökkentő programok újabb dollár milliárdokat jelentettek. Ezzel jelentősen meglódult az ország adóssága, amely 2010 végén már 14000 milliárd dollárnál tartott, tíz év alatt több mint a duplájára emelkedett. A folyamat pedig a jelen állás szerint hosszabb távon is fennmarad.
 
("A számok nem csalnak", f: www.thecomingdepression.blogspot.com)
 
Barack Obama egyik kiemelten fontos választási ígérete volt az országos egészségügyi ellátás kiterjesztése. Ez azzal járt, hogy a Medicare (65 évnél idősebbek számára fenntartott egészségügyi alap - szerk. ) és a Medicaid (rossz anyagi helyzetben élők számára fenntartott egészségügyi alap - szerk.) szövetségi programok költségvetése jelentősen megemelkedett. A republikánusok már a törvény megszavazásakor hevesen tiltakoztak, a 2010-es kongresszusi választások előtt pedig a program eltörlése mellett kampányoltak, az érintett csoportok ugyanis pont azok a társadalmi rétegek voltak, amelyek a legkevesebb adót fizetik a központi költségvetésbe.
 
Összességében tehát ezek a lépések vezettek el a most kialakult patthelyzethez. A költségvetési hiánya és az államadósság már rekordméreteket ölt (érdemes megtekinteni az ország adósságát számláló honlapot: itt), vagyis, vagy sürgős adóemelésre, vagy pedig kiadáscsökkentésre van szükség, ám a szembenálló felek éppen ebben a kérdésben nem tudnak megegyezni.

 

Tóth Nándor Tamás

Gödöllői ECOFIN ülés: A főszereplő Portugália

Az, hogy az Európai Unió gazdasági és pénzügyminisztereinek tanácsának (ECOFIN) múlt hét végi informális találkozóját egyetlen ország, mégpedig Portugália fogja meghatározni, már szerdától kezdve egyértelműen látszott. Aznap jelentette be ugyanis José Sócrates portugál miniszterelnök, hogy országa jelenlegi financiális helyzete nem engedi meg, hogy tovább próbálkozzanak a válság önálló megoldásával, és ennek értelmében segélyre szorulnak. Természetes volt tehát, hogy Gödöllőn az IMF-hez és az EU-hoz hivatalosan csütörtökön beérkező kérelem megtárgyalása lesz a fő szempont.
 
Talán, mert nem ez az első eurózóna tagország, ahol hasonló történt az elmúlt időszakban, vagy talán mert Portugáliáról helyzete alapján eddig is közel nyilvánvaló volt a szakértők szerint, hogy segélyhez kell folyamodnia a közeljövőben (a kormány március végén megbukott, így előrehozott választások lesznek júniusban; a GDP-arányos költségvetési hiány 8,6 százalék, mely magasabb a vártnál, a GDP-arányos államadósság tavaly 92,4 százalék volt, mely idén elérheti a 97,3 százalékot; a hitelminősítők folyamatosan lejjebb vitték az ország besorolását stb.). A nemzetközi pénzpiacokat így nem sodorta a pánik szélére az ügy. Az Európai Bizottság rögtön kijelentette, hogy a portugál kérelmet a lehető leggyorsabban meg fogják vizsgálni, erre pedig tökéletes alkalmat biztosított a gödöllői ECOFIN ülés.
 
("Nem sokat morfondíroztak - Olli Rehn és Matolcsy György", f: www.eu2011.hu)
 
Az eurócsoport először zárt körben vitatta meg a segélyezés lehetséges irányvonalait, majd bevonta a többi EU tagországot is a diskurzusba. A nyilatkozat, mely ez alapján megszületett, kimondja, hogy az EU (mely a 2010-ben felállított két pénzügyi eszközön, az Európai Pénzügyi Stabilizációs Mechanizmuson és az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszközön keresztül vesz részt a kérelemben), az Európai Központi Bank és az IMF kész pénzügyi segítséget nyújtani az országnak, mindezt szigorú feltételek mellett. Portugáliának „ambiciózus, fenntarthatóságra irányuló költségvetési kiigazítást, növekedés-és versenyképesség-ösztönző szerkezeti reformokat, valamint a pénzügyi szektor likviditásának és fizetőképességének biztosítását célzó lépéseket” kell bevezetnie egy előre egyeztetett 3 éves terv keretén belül. Mindezek fényében körülbelül május közepére várnák, hogy a több párti reformtervezet végső olvasata létrejöjjön, melyet a júniusban újraválasztott kormány indítana be. Érdekes tényező az is, hogy az új mentőcsomag alapja pont az, a kormányválságot okozó megszorítási csomag lesz, melyet a jelenlegi miniszterelnök kisebbségi kormánya nem tudott megszavaztatni a parlamentben. Bár a jelenlévő miniszterek még korainak tartották a konkrét számok latolgatását, Olli Rehn gazdasági és pénzügyi biztos szerint körülbelül 80 milliárd euróról beszélhetünk, mely kétharmad-egyharmad arányban oszlana meg az EU és az IMF között.
 
Természetesen annak ellenére, hogy az ülésen Portugáliáé volt a főszerep, más kérdések is reflektorfénybe kerültek a hétvégén. A hasonló cipőben járó Görögországgal kapcsolatban megtudhattuk, a görög törlesztési képességek miatt pletykált adósság-átütemezés ki van zárva, az Unió a kezdeti tervek szerint folytatja tovább az ottani reformokat. Vitapont volt a kialakítandó uniós gazdaságirányítás reformját célzó hatos jogszabálycsomag egyik lényeges eleme, mégpedig a makrogazdasági egyensúlytalansági eljárásokhoz szükséges 8-10 indikatív mutató kiválasztása is. Ezek lényege, hogy ez Európai Bizottság segítségükkel képes legyen előjelezni a gazdaság negatív irányba történő túlzott elmozdulását. A miniszterek értékelték az eurózóna jelenlegi helyzetét is, véleményük szerint a tagországok jó úton haladnak a fellendülés felé, azonban az elmúlt hónapok észak-afrikai válságai és a növekvő nyersanyagárak miatt a gazdasági bizonytalanság újra felélénkülhet. Matolcsy György magyar nemzetgazdasági miniszter elmondta, az ECOFIN végső üzenete, hogy a válság korántsem ért még teljesen véget, és minden tagállamnak folytatnia kell a mélyreható reformokat gazdasága terén. Kifejtette, hogy bár Magyarország nem tagja az eurózónának, az euró helyzete kiemelten fontos a számára. Reflektált John Lipsky, az IMF vezérigazgató-helyettesének szavaira is, miszerint egyes bankok gyengesége óriási mértékben rontja az európai gazdaság helyzetét. Matolcsy szerint pont emiatt a bankoknak, és átfogóan a bankszektornak egy igen erős stressz teszten kell átesnie, hogy a gyenge elemek ne vessék vissza a gazdaság motorját.

 

Mészáros Tamás

A héten történt.. Visegrádi Négyek

Németh Zsolt és a keleti partnerségi csúcs: Bár többen erőteljes negatívumként értékelik a keleti csúcs elhalasztásának tényét (köztük jelen sorok írója is), Németh Zsolt külügyi államtitkár korántsem ennyire borúlátó. A politikus szerint ugyanis a helyzet pont kapóra jött a magyar EU-elnökségnek, hiszen így Magyarország könnyebben kialakíthat egy homogén, egységes szomszédságpolitikát, mely segítséget nyújthat majd a lengyel elnökségnek is, mikor átveszik az elnökségi pozíciót. Úgy vélte, a magyar államnak egy tágabb regionális összefogást kell stratégiái közé fogadnia, melynek értelmében az eddig V4 kooperációt ki kell bővíteni a szélesebben értelmezett Közép-Európa (a volt szovjet blokk) országaival.
 
Népszavazás a szlovák nyelvtörvényről: A Híd magyar-szlovák párt legutolsó tervezete nem talált túl jó fogadtatásra az ellenzéki pártok köreiben. Törvényjavaslatuk azt szeretné elérni, hogy a jelenlegi 20 százalékban megjelölt kisebbségi nyelvhasználati küszöböt 15 százalékra csökkentsék (tehát minden olyan település, ahol egy adott kisebbség eléri a 15 százalékos létszámarányt, használhatná az adott nyelvet a hivatalos érintkezések során). Jan Slota, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) vezetője – a többi ellenzéki párttal együtt – ezt elfogadhatatlannak tartja, így népszavazást szeretne kiírni annak érdekében, hogy az elképzelés ne valósulhasson meg, sőt, hogy a szlovák legyen az egyetlen elfogadott állami nyelv. A népszavazásoknak nincs nagy sikere Szlovákiában, eddig csupán az EU tagságról szólóra volt kellő érdeklődés.
 
Katyn emlékműt avattak Óbudán: Bronislaw Komorowski lengyel, Schmitt Pál magyar államfő és Tarlós István főpolgármester közösen, a magyar képviselőkből és lengyel hozzátartozókból álló tömeg előtt avatott fel egy az 1940-es katyni mészárlás emlékére létrehozott alkotást pénteken. Komorowski elmondta, ezzel a gesztussal "ismét bebizonyosodott az évezredes lengyel-magyar barátság". Mindezzel összhangban Katynban a lengyel államfő feleségének jelenlétében is megkezdődtek a hivatalos megemlékezések. Sajnos azonban nem ez az egyetlen gyászos esemény, amely jelenleg Lengyelországhoz kötődik: egy évvel ezelőtt zuhant le  Lech Kaczynski lengyel elnök repülőgépe is (a tragédia során az összes utas életét vesztette). A társadalmat megosztó vizsgálat a mai napig folyik az ügyben, Kaczynski testvére például pont az oroszoknak átadott nyomozási jog miatt bojkottálta az állami megemlékezéseket.

 

Mészáros Tamás

Forrong a sajtó Cameron pakisztáni útja után

A héten a brit miniszterelnök, David Cameron egy napra Pakisztánba látogatott, hogy új alapokra helyezze a volt anyaország és gyarmata kapcsolatát. Az egyébként sikeresnek nevezhető utat azonban beárnyékolja a tény, hogy Cameron szerint a világ sok konfliktusának kirobbanását, így például a kashmiri helyzetet is, elsősorban az Egyesült Királyság idézte elő és ezért elnézést kér. A konzervatív közszereplők és a média természetesen azonnal rátámadt a kormányfőre, ugyanis szerintük nincs miért elnézést kérnie a volt gyarmattartónak (erre példa: itt). Ezzel szemben az ázsiai országban komoly lelkesedéssel fogadták Cameron szavait, amit néhányan mintegy elégtételként értékelnek a korábbi elnyomás után.
 
David Cameron igazán sohasem volt a jobboldali sajtó kedvence és ezt az állapotot a mostani pakisztáni események vélhetően csak még jobban elmélyítik. A brit őskonzervatívok szemében ugyanis Cameron mindig is túl liberális volt. Szemükben a kormányfő nem eléggé kemény az Európai Unióval szemben, nem védi eléggé a magántulajdont, nem építi le kellően az állami szférát és mindennek tetejében még a Nick Clegg vezette Liberális Demokratákkal is összefeküdt, holott a Konzervatív Párt soraiban szép számmal találunk olyanokat, köztük vezető politikusokat, akik kifejezetten irtóznak a jelenlegi koalíciós partnertől. Ennek ellenére Cameron egynapos útja a volt brit gyarmatra akár jól is elsülhetett volna, hiszen magához képest szokatlanul keményen bírálta a pakisztáni állapotokat, ami olyan szempontból meglepő, hogy a miniszterelnököt korábban rengeteg bírálat érte azért, hogy teljesen máshogy viselkedik és beszél otthon, mint külföldön, vagyis, röviden, mindenkinek azt mondja, amit hallani szeretne. (Ezt a bélyeget amúgy egy másik nyugati politikus is meg szokta kapni a médiától, mégpedig az amerikai elnök, Barack Obama.)
 
(Cameron és Gilani, forrás: www.dailytimespakistan.com)
 
Ettől eltekintve David Cameron tényleg kitett magáért Pakisztánban, hiszen többször kifejtette, hogy az országban uralkodó korrupció és bürokratikus átláthatatlanság szinte lehetetlenné teszi a normális állami működést. Felszólította a helyi politikai elitet, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy ezeket a problémákat hosszú távon megoldják, valamint azt, hogy az ország területén burjánzó és az egész világot fenyegető terrorizmust visszaszorítsák. Megjegyezte, hogy, bár véleménye szerint a pakisztáni hadsereg sokat tett a múltban az al-Kaida és egyéb más szervezetek felszámolására, a jövőben mégis sokkal több áldozatot kell vállalni a végső siker érdekében. Elmondta még, hogy az a támogatás, amit az Egyesült Királyság az elkövetkező években biztosítani fog az ország számára (közel 650 millió font) az előreláthatólag 90 ezer új tanár és 4 millió új diák ellátását teszi majd lehetővé – ezzel a támogatási összeggel amúgy Pakisztán lett az Egyesült Királyság első számú segélyezési célállomása. Cameron azonban ehhez feltételként szabta, hogyha az elvárt, elsősorban az állami működésben bekövetkező változások (korrupció mértéknek mérséklése, bürokratikus rendszer egyszerűsítése, adóelkerülők számának drasztikus csökkentése, stb.) belátható időn belül nem mennek végbe, akkor sem a brit, sem pedig a pakisztáni kormány nem várhatja el a brit adófizetőktől, hogy azok tovább támogassanak egy olyan országot, mely nem a jövő, hanem sokkal inkább a múlt felé halad.
 
Miután Cameron befejezte az eddigi miniszterelnöksége talán legjobb, vagy legalábbis legrealistább külföldi beszédét sor került egy „kérdezz-felelekre” a kormányfő és pakisztáni egyetemi hallgatók között, ahol az egyik utolsó kérdés érintette Kashmirt. A kérdés lényege az volt, hogy mit akar tenni az Egyesült Királyság a kashmiri helyzet rendezése érdekében, mire David Cameron válaszában elmondta, hogy „mi vagyunk a kialakult helyzetért a leginkább felelősek.” Ez az egy mondat pedig tulajdonképpen elsüllyesztette a miniszterelnök útjának fontosságát, legalább is otthon biztosan, hiszen a Brit Birodalom kérdése mind a mai napig kényes kérdés jobb és baloldalon egyaránt.

 

Németh Áron Attila

A héten történt.. Egyesült Államok

Új Remény? Barack Obama bejelentette indulási szándékát a következő évi elnökválasztáson. Az Egyesült Államok jelenlegi elnöke videó üzenetben és e-mailben üzent a támogatóinak, melyben segítséget is kért: a kampányra összesen 1 milliárd dollárt szeretne gyűjteni a támogatóitól. Amennyiben ekkora összegű kampánytámogatást sikerül összegyűjteni, akkor a következő év rekorder év lesz az elnökválasztás költségei szempontjából. 2008-ban Obama kampánya 760 millió dollárba került, melynek jelentős része magánszemélyek adománya volt. Az elnök már meg is kezdte kampányát; hétfőn egy pennsylvaniai szélerőmű-gyártó céghez látogatott el, majd egy New York-i ember jogi szervezethez, ahol kitartásra buzdította intézet dolgozóit.
 
Elnökjelölt kerestetik: Obamával ellentétben a republikánusoknál nem egyértelmű az indulók névsora. Michele Bachmann, a Tea Party Mozgalom alapítója idén már több kampánypénzt gyűjtött be, mint egyik legnagyobb ellenfele, Mitt Romney. A Gallup közvélemény-kutató intézet szerint azonban Bachmann ismeretsége jóval alacsonyabb, mint a korábbi massachusettsi kormányzóé. A három legismertebb potenciális jelölt közül Mike Huckabee, volt arkansasi kormányzó a legnépszerűbb, Sarah Palin pedig a legismertebb. Konzervatív lapok szerint azonban se Palin, se Romney nem indul jövőre az elnöki posztért.
 
Vékony vörös vonal: Minimális többséggel választották meg Wisconsinban az állami legfelsőbb bíróság legújabb tagját, JoAnne Kloppenburgot. A viszonylag érdektelen választás az elmúlt hónapok fejleményei miatt jelentős politikai színezetet kapott. A győztes ellenfele, az enyhén konzervatív David Prosser, Jr. az első fordulóban még a szavazatok 55%-át kapta, míg Kloppenburg akkor még feleannyit. A választás alapján továbbra sem csitulnak a kedélyek Wisconsinban, az állam megosztottsága még mindig igen jelentős.
 
Fel! Az Egyesült Államok gazdasága kezd magára találni, miután márciusban jelentősen csökkent a munkanélküliség, ami immár 8,8%-on áll. A jelentős politikai töltettel rendelkező adat ráadásul még nem tartalmazza a mezőgazdasági munkák növekedését. A pozitív változásért elsősorban a magánszektor felelős, a közszférában továbbra is az elbocsátások vannak túlsúlyban. A gazdasági növekedés az első negyedévben 2-2,5% között volt, és bár ennél némileg nagyobb ütemű bővülést irányoztak elő a szakértők az egész évre (3-3,5%), a foglalkoztatás növekedése miatt éves szinten erre jelentős esély van – de csak jelenlegi olajárak mellett.

 

Tóth Nándor Tamás

A héten történt.. Olaszország

Szomszédok közti vita a menekülthelyzet miatt: Az év elejétől Lampedusa szigetére folyamatosan érkező észak-afrikai menekültek magas száma és a helyszínen található áldatlan állapotok egyre élesebb vitákat generálnak Olaszországban, főleg, hogy a franciák kvázi nem engedik be a konfliktuszónából érkezőket. Ez ellen próbált felszólalni többek közt Alessandra Mussolini, aki erősen kritizálta a francia first ladyt is. A néhai fasiszta diktátor unokája azt vetette Carla Bruni-Sarkozy szemére, hogy nem hatott férjére, a francia elnökre, mikor létrehozták a szigorú bevándorlási szabályokat a menekültek áradata ellen (belépés csak útlevél és adott pénzmennyiség birtoklása mellett lehetséges). A jobboldali olasz politikus szerint Carla Bruni akár a saját „chateaux”-jában (vidéki villájában) is el tudná őket helyezni, ahelyett, hogy szégyenszemre visszafordítják a nélkülözőket. Nem ő az egyetlen, aki hasonló véleményen van az ügyről: Franco Frattini olasz külügyminiszter is elítélte a francia szolidaritás hiányát az ügyben, valamint Brüsszel is kijelentette, Franciaországnak nincs joga visszaterelni a menekülteket Olaszországba. Az olasz belügyminiszter, Roberto Maroni szerint pedig Párizs csupán egyetlen módon folytathatja jelenlegi stratégiáját, ha kilép a schengeni egyezményből.
 
Tervezet az olasz hadsereg átalakításáról: Új törvénytervezete szerint saját katonai erőt szeretne látni minden egyes régióban az Északi Liga. Az előterjesztés szerint a régiós erőket olyan 40 év alatti önkéntes katonákból toboroznák, akik már nem szolgálnak az olasz seregben. Umberto Bossi, a párt vezetője szerint az egész nagyvonalakban az amerikai Nemzetőrség példáját követné, tehát a létrejövő alakulatokat külső támadások, természeti katasztrófák és kialakuló fejetlenség vagy káosz alkalmával lehetne bevetni. A jelenlegi védelmi miniszter, Ignazio della Russa szerint mindez teljesen szemben áll az egységes állam-egységes hadsereg elvvel, amit jelenleg az összes ország követ. Más pártok véleménye szerint a Liga csupán ezzel a lépéssel próbálja meg elérni régi célját, hogy új országot hozzon létre Olaszország északi területén.
 
Megkezdődött a Ruby-gate per: Április 6-án, szerdán összeült a bíróság, hogy megkezdjék Silvio Berlusconi perét, mely során fiatalkorú prostituálttal való szexuális kapcsolattal vádolják (az ügyről már többször is írtunk). Annak ellenére, hogy az olasz miniszterelnök komoly büntetésre, akár 15 év letöltendő börtönre is számíthat, a szerdai napon meg sem jelent a bíróság előtt. Így az ülést nagyjából 8 perc után be is rekesztették, valamint elhalasztották május 31-ig. Ez a közel 2 hónapos csúsztatás jól jelzi, hogy az ügy korántsem fog tornádóként végigsöpörni az olasz igazságszolgáltatáson, sőt. Eközben pedig ügyvédei folyamatosan keresik azokat a jogi kiskapukat, melyek segítségével minimalizálni lehetne a Lovag kárát az ügyekben. Jelenleg például épp amellett érvelnek, hogy a milánói ügyészség nem hozhat hatályos döntést Berlusconi felett, csupán a Legfelső Bíróság.
 
Mészáros Tamás

 

Félig üres, félig teli - vízművek itthon és Európában

Orbán Viktor miniszterelnök a múlt héten jelentette be azon elképzelését, miszerint az ország eddig privatizált vízműveit újra állami kézben lenne ésszerű összpontosítani. Véleménye szerint erre azért lenne feltétlen szükség, mert a nemzeti vízkincs nem szabad, hogy külföldi tulajdonba kerüljön. A probléma érdekes módon jelenleg nem csak nálunk, hanem több más európai államban is aktivitásra készteti a politikai elitet vagy a társadalmat.
 
Szakértők szerint a magyar kormányfő kijelentése inkább a nagyközönségnek szólt, lévén a magyar vízmű hálózat alapvető részei mai napig állami tulajdonban vannak. Az infrastruktúra csúcsa felé haladva (a harmadik-negyedik szinten) viszont már találunk négy olyan gazdasági társaságot is, melyeknek, bár többségi része magyar – legtöbbször önkormányzati – tulajdonban van, részvényesei között felfedezhetünk külföldi cégeket is. A Greenwichi Egyetem által készített, az európai vízművekről szóló tanulmányában megtalálható az összes fontos részesedési adat: a Fővárosi Vízművek 25 százaléka van a Suez-RWE (előbbi francia, utóbbi német cég) közös projektszervezetének a kezén, a Fővárosi Csatornázási Művek Rt. szintén 25 százaléka van a Veolia Environnement (francia) magyar leányvállalata és a Berlinwasser (német) konzorciumának tulajdonában, a Szegedi Vízmű Zrt. 49 százaléka a Veolia-hoz tartozik, valamint számolhatunk még külföldi privatizációs partnerrel a Pécsi Vízmű esetében is. Itt a cég 49 százaléka a Suez tulajdona, ám a pécsi városvezetés 2009 szeptemberében megszüntette a vízellátási szerződést a PV-vel, és annak jogát egy teljesen magyar vállalatnak, a Tettye Zrt-nek adta át. A drasztikus döntést heves sajtóvisszhang követte, jelenleg épp a kártérítési tárgyalások előkészítése folyik a Suez és az önkormányzat között, akik közt több milliárd forint cserélhet gazdát. Bár még egy ilyen, a pécsihez hasonló gyors és agresszív lépés nem várható, azonban a tárgyalásokat már megkezdték a külföldi felekkel, így a vízművek államosítása valószínűleg révbe fog érni a közeljövőben. Ehhez akár követendő példát is mutathat a párizsi főpolgármester, Bertrand Delanoe, aki két héttel ezelőtt bejelentette, hogy a víz árát 8 százalékkal tudják csökkenteni (ilyen 1985 óta nem történt). Mindezt
annak köszönhetően, hogy másfél évvel ezelőtt állami kezelésbe helyezték a vízműveket.
 
("Máshol sem eladó", forrás: www.procidattiva.wordpress.com)
 
Sőt, jelenleg úgy tűnik, hogy a túlzottan magasnak tartott, külföldi cégek által diktált vízárak kérdése nem csak nálunk, vagy Franciaországban, hanem Európa-szerte kardinális problémává fejlődött. Olaszországban például januárban 1,4 millió aláírással fordultak a legfelsőbb bírósághoz, valamint március 26-án 300 ezren gyűltek össze Rómában, hogy népszavazásnak vessék alá a vízmű-privatizációs törvényt. A szavazást végül június 12-re és 13-ra írták ki, ekkor dönthet közel 50 millió olasz választópolgár, hogy szeretné-e újra állami kézben látni a vízellátást. A privatizációs hullám itt sokkal erőteljesebb volt, mint Magyarországon, a főbb cégek sokkal biztosabb pozíciókat szereztek a piacon az évek során (a Suez 5 különböző cégben 5,4 százaléktól 70 százalékig terjedő részesedést élvez, a Veolia 4 cégben 19-től 50 százalékig stb.). Hasonló helyzet jött létre Németországban is, ahol a berlini vízművek közel felét privatizálták 12 éve. A Veolia és az RWE ezen szerződéseit azonban a legutóbbi időkig titokban tartották, a helyi lakosok legnagyobb ellenkezésére. Idén februárban sikerült népszavazást kiírni az ügyben, melyet elsöprő többséggel nyertek azok, akik a szerződések publikálását szerették volna látni. Ezekből kiderült, hogy a szóban forgó cégek teljes körű garanciákat és engedményeket kaptak a vízellátás fejlesztésért és gazdaságosabbá tételéért, melyből végül közel semmi nem valósult meg. A szerződés nyilvánossá tételét az első lépésnek tekintik a privatizáció visszafordítása érdekében folytatott harcban. Németországban ugyanis jelenleg a Suez 100 százalékban birtokol egy helyi céget, a Veolia 3 cégben élvez tulajdonjogot 25-től 74,9 százalékig. Sőt, nem is kell ennyire messzire mennünk, hogy a magyar helyzethez hasonlót találjunk: Romániában szintén egyre több koncessziót ítélnek inkább önkormányzati vállalatoknak a privatizált cégek helyett.
 
Összességében tehát látható, korántsem egyedülálló, netán renitens viselkedést tapasztalhatunk a magyar kormány részéről, mikor a vízművek államosítása kerül szóba. A kontinensen pillanatnyilag több ország indult el hasonló úton, így sokkal inkább egyfajta európai trend követésének és annak itthoni kommunikációjának lehetünk szemtanúi jelenleg a belpolitikai életben.

 

Mészáros Tamás

Egyben marad-e Sarkozy pártja?

Nicolas Sarkozy francia elnöknek volt elég problémája az elmúlt hónapokban, hiszen amellett, hogy a közvélemény-kutatási adatok szerint egyre távolabb kerül a listákat jelenleg vezető „talán” szocialista elnökjelölttől, Dominique Strauss-Kahntól, két újabb súlyos problémával kell szembenéznie az ország első emberének: az egyik természetesen Marine Le Pen és a Nemzeti Front folyamatos erősödése, míg a másik saját pártja, amelynek kaotikus belügyei könnyen pártszakadáshoz vezethetnek.
 
Nicolas Sarkozy vélhetően már csak romantikus nosztalgiával tud visszaemlékezni a megválasztása utáni időszakra, amikor nemcsak Franciaország, de egész Európa egyik legkedveltebb politikusa volt. Ehhez hozzájárult energikus fellépése, tettrekészsége és legfőképpen vágya, hogy modernizálja országát és vele együtt az évtizedek alatt megfáradt Európai Uniót. Beszédei és megszólalásai rendre tömegeket vonzottak, ahogy akkortájt talán a neves brit gazdasági-politikai hetilap, a The Economist fogalmazott, Sarkozy új fényt hozott a szürke, víziómentes politikusoktól hemzsegő európai politikai közéletbe. A csodavárást, a megválasztás utáni katarzist, majd az optimizmust azonban szépen lassan felváltotta a pesszimizmus, a kilátástalanság és csalódottság, miután a jövő francia elnökéről kiderült, hogy lehet, hogy mégsem az, akinek mutatja magát, vagyis, mégsem az a megváltó, akire a franciák, és persze Európa vágyik. A 2007 óta hivatalban lévő, egykori Chirac kedvenc politikusról ugyanis útközben kiderült, hogy a reformnál és az állam drámai átalakításánál sokkal jobban szereti a népszerűséget, a populista intézkedéseket és a könnyebb döntéseket. Ennek az időszaknak viszont a nemrég megrendezésre került helyi választások végett vetettek, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy az UMP és Sarkozy sikereit most már nemcsak a szocialisták, hanem a szélsőjobboldali Nemzeti Front is veszélyeztetik. Olyannyira, hogy több körzetben a szocialistákkal szemben súlyos vereséget, míg a radikálisokkal szemben csupán kínkeserves győzelmet tudott aratni a szebb napokat látott konzervatív párt. Egy szóval cselekedni kell.
 
(Egyelőre még ő az arcuk, forrás: www.gaullisme.fr)
 
Aggasztóbb tény azonban, hogy a nyilvánvaló külső nehézségek után az elmúlt két hétben ismét felszínre kerültek a kormánypárton belüli súlyos, már-már feloldhatatlan ellentétek is. Hiszen a szélsőjobboldali szavazókat még magához édesgetheti Sarkozy – ahogy azt tette például korábban –, valamint a szocialistákkal szembeni különbséget csökkentheti, ha a líbiai háború a neki, illetve a francia választóknak tetsző irányba terelődik. A pártszakadás ellenben olyan momentum, amire nem nagyon lehet válasza az államfőnek, hiszen az UMP, csakúgy, mint például a brit Konzervatívok, az amerikai Republikánusok, vagy akár a jelenlegi magyar kormánypárt, nem alkot homogén egységet. A párt valójában nem más, mint egy hatalmas olvasztótégely, ahol a konzervativizmus szinte minden irányzata megtalálható (ezen belül a két legfontosabbat természetesen továbbra is a gaullisták és liberális konzervatívok alkotják). Nem meglepő hát, hogy a francia szekularizmusról szóló tv-vitában nyíltan egymásnak esett a párt két erős embere, a miniszterelnök Francois Fillon (liberál konzervatív) és a pártvezér, Jean-Francois Copé (gaullista). A párton belüli szembenállásról a korábbi miniszterelnök Dominiqe de Villepin mellett egy ex-miniszter, Jean-Luis Borloo is gondoskodott, hiszen mindketten önálló mozgalmat hoztak létre tavaly az UMP-n kívül és ez láthatóan tovább feszíti a kormánypártot. (Ami nem mellékesen eleve pártszövetségként alakult, az UDF (Union pour la Démocratie Française) és a RPR (Rassemblement pour la République) között, hogy Jacques Chiracot elnökké válasszák.)
 

Kérdés persze, hogy vannak-e már olyan mély törésvonalak a felek között, amelyek pártszakadáshoz vezethetnének? Szakértők szerint nincsenek, helyette inkább egyéni szárnypróbálgatásokról lehet szó, ugyanis Fillon, Copé és de Villepin is lehetséges elnökaspiráns; vélhetően mindannyian 2017-re terveznek, hiszen egy esetleges 2012-es győzelem esetén Sarkozy már nem indulhatna akkor újra. Bárhogyan is, Sarkozy nehéz helyzetben van, nagyon nehézben, ahogy arról már többször mi is írtunk (itt és itt), és a legrosszabb – legalább is a francia választóknak –, hogy nem igazán látszik, hogy ebből a helyzetből hogyan szeretne kimászni a népszerűségét vesztett, meggyengült államfő.

Németh Áron Attila

A jemeni összeomlás ára

Miközben a világsajtó a líbiai polgárháborúra és a nemzetközi beavatkozásra összpontosít, egy nem kevésbé drámai összecsapás van kibontakozóban az Arab-félsziget déli csücskében. A jemeni tüntetések háborúvá szélesedése sokkal komolyabb biztonsági következményekkel járna, mint szinte bármi, ami Líbiában történhet.
 
Az arab világon végigsöprő forradalmi hullám a legstabilabbnak hitt rendszereket, a leginkább beágyazott diktátorokat kezdte ki leginkább. Először a Tunéziát titkosszolgálatán keresztül kemény kézzel irányító Ben Alit kergette el a népe, majd az Egyesült Államok egyik legfontosabb szövetségesének, Mubaraknak kellett távoznia a hatalomból, Kadhafi ellen pedig szinte az egész világ összeszövetkezett. Az előbbiekhez képest sokkal kevesebb figyelmet kapnak a jemeni események, részben a jóval nagyobb földrajzi távolság miatt, de persze az is bizonyára szerepet játszik ebben, hogy Jemen nem rendelkezik számottevő kőolaj- vagy földgázkészletekkel. Az Ali Abdullah Szaleh három évtizedes uralma alatt sínylődő államnak azonban Líbiánál sokkal jelentősebb stratégiai szerepe van a térségben, amelyről hajlamosak megfeledkezni a nyugati hírforrások.
 
(Ők is változást akarnak, forrás: theaustralian.com.au)
 
A hidegháború során Németországhoz vagy Koreához hasonlóan megosztott Jemen ugyan egyesült 1990-ben, azonban a különböző területek mind a mai napig igyekeznek elszakadni Szanaa, a főváros fennhatósága alól. A képet tovább bonyolítja, hogy Jemen társadalmi szerkezete őrizte meg talán a leginkább a törzsi berendezkedést az arab világon belül. A törzsi logika áthatja az élet minden területét, a katonai és politikai elit csúcspozícióiban Szaleh elnök törzséhez tartozó férfiak ülnek, legfelül természetesen a közeli rokonokkal. A mostani konfliktus eszkalálódása ezeket a törésvonalakat szélesítheti ki, pedig Jemen összetartása még nyugodtnak számító időben is nehéz feladat. Jelenleg az ország a polgárháború szélén egyensúlyoz, a tüntetők követelik Szaleh és garnitúrájának lemondását, ráadásul a hadsereg egy része is a reformokat követelők oldalára állt.
 
A Szalehhez hű erők egy polgárháborúban való lekötöttsége több jemeni fegyveres csoportnak adhat egyedülálló lehetőséget és legalább két országnak komoly fejtörést. A háború első haszonélvezői a központi kormánytól elszakadni vágyó területek lehetnek, a déli és északnyugati régiókban várható önálló kormányzatok alakulása. A legnagyobb nyertes azonban az al-Káida regionális szervezete lehet, amely napjaink egyik feltörekvő terrorcsoportja. Ez a szárny annak ellenére, hogy jelentős merényletet még nem sikerült végrehajtania, ambiciózus kísérleteket már tett és ideológiai szerepe megkérdőjelezhetetlenül növekszik a radikális iszlamista körökben, különösen az interneten. A jemeni instabilitást kihasználva ez a csoport komoly támadásokat intézhet hazai vagy akár szaúdi célpontok ellen, továbbá olyan bázist építhet ki, amelyet a nyugalom helyreállása után is már jóval nehezebb lesz felszámolni. Ne felejtsük el azonban, hogy annak ellenére, hogy az Egyesült Államokból csak úgy dől a pénz és kiképzési segítség a jemeni biztonsági szolgálatoknak, mindeddig képtelenek voltak komoly előrelépést tenni az al-Káida helyi csoportjainak felgöngyölítése terén. Amennyiben Jemenben lecserélődik a hatalmi elit, azzal pontosan azok a Szaleh-hez hű tisztek és csoportok kerülnének ki a vezetésből, amelyek leginkább részesültek az amerikai segítségből, tehát az ország egy sokkal gyengébben kiképzett és felszerelt terrorelhárító erőkkel venné fel újra a harcot az egyre erősödő terroristákkal szemben.
 
Végezetül pedig az iráni előretörés és a szaúdi védekezés újabb terepévé válhat Jemen, hiszen a perzsa állam már eddig is támogatta a kisebb-nagyobb intenzitással folyó síita felkelést északon, amely az egyik elszakadni vágyó terület egyben. Ez a konfliktus már 2009 második felében is valódi háborúvá szélesedett, amelybe Szaúd-Arábia is beszállt, bár erről az egészről nem nagyon igyekezett tudomást venni a világ. Amennyiben, kihasználva a Szaleh-hez hű erők lekötöttségét, a síiták újra megpróbálnak elszakadni Jementől, ezzel a szaúdi vezetés lépéskényszerbe kerül, hiszen a síita felkelések átterjedhetnek Szaúd-Arábia déli tartományaira, továbbá felbátoríthatják az ország keleti felében, éppen a legfontosabb olajmezők fölött élő szaúdi síitákat. A királyság ezzel már a második fronton érezheti Irán előrenyomulását, hiszen néhány hete hadsereggel segített leverni a Bahreinben folyó síita lázadást, amely mögött ugyancsak a perzsa állam állhatott, legalább is részben.
 

A jemeni események tehát sokkal jelentősebb következményekkel járhatnak, minthogy lemond-e egy arab diktátor vagy sem. A nemzetközi és regionális terrorizmus és az iráni befolyás megerősödését is okozhatja a polgárháborúba, vagy akár csak egy hosszantartó patthelyzetbe merülő Jemen. Arról már nem is beszélve, hogy a Vörös-tengeren folyó hajózást már a szomszédos bukott államból, Szomáliából is veszélyeztetik a kalózok, a jemeni állam szétesése hasonló fenyegetést jelentene északról, ezzel tovább nehezítve, vagy akár ellehetetlenítve a Szuezi-csatornán folyó hajózást és kereskedelmet.

Csepregi Zsolt

A líbiai beavatkozás és az Egyesült Államok

Mióta március 17-én megszavazták az ENSZ-ben a repüléstilalmi zóna felállítását Líbiában, az Egyesült Államok legfőbb törekvése, hogy katonailag és gazdaságilag minél kevésbé terhelje meg ez a lépés az országot – azaz, a felelősség legyen Európáé.
 
Március 19-én indultak el az első harci repülőgépek, ekkor még csak Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok gépei jelentek meg Líbiában, majd a következő hét folyamán több állam (Spanyolország, Olaszország, Hollandia) is csatlakozott a misszióhoz. A katonai akció tengelyét azonban továbbra is a Koalíció (Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia) alkotta egészen március 28-ig, amikor megszületett a megállapodás a csapatok irányításának NATO által történő átvételéről. Nem véletlenül küzdött Washington a diplomácia összes eszközével a NATO bevonásáért, ezzel ugyanis a felelősséget nagyrészt Európára hárította át, vagy legalábbis megteremtették a kimaradás lehetőségét (a NATO-ban békefenntartó missziók esetén fennáll a kimaradás lehetősége – Magyarország is ezzel élt a líbiai polgárháború kapcsán).
 
(Egy kép a nem olyan távoli múltból, forrás: www.rfi.fr)
 
A múlt héten a líbiai polgárháború eseményeivel párhuzamosan zajlott egy módfelett intenzív diplomáciai harc a nyugati államok között arról, hogy valójában ki irányítsa az akciót, azaz ki vállalja a beavatkozás gazdasági és politikai felelősségét. Az Egyesült Államok ebben a kérdésben egy tőle merőben szokatlan – elsősorban a Bush-korszak politikájához képest meglepő – álláspontot alakított ki. Legfőbb célja ugyanis a harcokban való lehető legminimálisabb részvétel. A tárgyalások március 27-én, vasárnap értek véget, amikor döntöttek: a NATO átveszi az akció koordinálását. Korábban többször felmerült egy másik lehetőség is: az afganisztáni helyzethez hasonló felosztás szerint a NATO vezetné a stabilitási és békefenntartási feladatokat, a Koalíció pedig irányítaná a harci eseményeket. Ez azonban csak abban az esetben lehetett volna releváns eshetőség, ha Washington felvállalná a vezető szerepet.
 
Az Egyesült Államok számára több olyan szempont is felmerült, ami leginkább az akció ellen szól. Líbia, mint a világ egyik nagy olajtermelő állama, az olajtermelés beszüntetése miatt alapvetően számíthatna az Egyesült Államok aktív közbeavatkozására. Hogy ez mégsem történik meg, annak oka elsősorban a líbiai olaj iránya: annak ugyanis mindössze 3%-a kerül az Egyesült Államokba, túlnyomó része Európába érkezik. Ráadásul a Földközi-tenger hagyományosan az európai államok érdekszférájába tartozik, érthető tehát Washington visszafogott álláspontja.
 
(A líbiai olaj iránya, forrás: www.ibankcoin.com)
 
Nagy kérdés az Egyesült Államok részéről az arab államok reakciója. Barack Obama külpolitikájában központi helyet foglal el az arab államokkal való kapcsolatok rendezése, ennek kiindulópontja a kairói beszéd volt. Kérdéses azonban, hogy merre tovább: jelenleg úgy tűnik, hogy az arab államok szintén a felkelők mellé állnak: az Egyesült Arab Emírségek a múlt hétvégén bejelentette, hogy részt vesz az ENSZ-határozat végrehajtásában, Katar pedig – elsőként az arab államok közül – a felkelőket ismerte el az ország legitim vezetőinek. A helyzet azonban továbbra is nagyon bizonytalan, mivel az arab államok túlnyomó részében káosz uralkodik. Obamának viszont rövid időn belül tisztáznia kell az álláspontját és Washington viszonyát az arab tavaszhoz: nem lehet egyszerre támogatni a monarchikus Szaúd-Arábiát, semlegesnek lenni az új, demokratikus Egyiptommal és támadni az autokratikus Iránt.
 
Részben azért érthető Obama kihátráló álláspontja. Ha az Egyesült Államok mélyebben beavatkozna a líbiai konfliktusba, akkor tíz éven belül ez már a harmadik iszlám állam lenne, amelynek területére az Egyesült Államok csapatokat küldene. Ezzel a lépéssel az elnök sok szavazatot veszítene a demokrata-párti szavazók köréből, márpedig egyre jobban közeledik a következő elnökválasztás. A közelmúltban ezért Robert Gates védelmi miniszter igyekezett minél több fronton bizonygatni a beavatkozás szükségszerűségét, bár hozzátette: az Egyesült Államok számára „...Líbia nem létfontosságú nemzeti érdek”. A republikánusok eközben megint rátapintottak Obama gyenge pontjára: bár John McCain, az előző elnökválasztás republikánus elnökjelöltje kiállt a beavatkozás mellett, Sarah Palin, volt alaszkai kormányzó a múlt heti izraeli körútján kritizálta az elnök cselekvőképtelenségét és döntésképtelenségét.
 
Összességében a nyugati államok hozzáállása a líbiai polgárháborúhoz kísértetiesen hasonlít a 15 évvel ezelőtti jugoszláv háborúk idején tapasztalt helyzethez. Akkor az Egyesült Államok cselekedett Európa helyett, Washington kezdeményezésére – egy hónappal a srebrenicai mészárlás után – kezdődött el a NATO-egységek bevetése Boszniában. A jövőben, úgy látszik, ez egyre kevesebbszer fog megtörténni. Itt az idő, hogy ezt Brüsszelben is észrevegyék.

 

Tóth Nándor Tamás

süti beállítások módosítása