A tegnapi nap történelmi lehetőséget kínált egy brit parlamenti bizottság tagjai számára, hogy kérdéseikkel sarokba szorítsák a világ egyik legbefolyásosabb és legrettegettebb médiamogulját, az ausztrál származású Rupert Murdochot. Ezt a lehetőséget azonban érzésem szerint a honatyák elszalasztották, mégpedig olyannyira, hogy valószínűleg nem is áll majd módjukban kijavítani.
Tegnap délután közel három órás meghallgatáson vett részt James és Rupert Murdoch – a News Corporation médiavállalat európai és ázsiai érdekeltségeinek igazgatója (előbbi), valamint alapítója és elnöke (utóbbi) – a brit parlament média, kultúra és sport bizottsága előtt. Ám a „vallatás” hosszúsága ellenére a képviselők igazán egyszer sem tudták megszorongatni a két vezetőt, sőt, igazából azt lehet mondani, hogy a helyzethez képest mindketten biztosan és jól teljesítettek. Ezzel persze minősítem a bizottság tagjainak munkáját is, akik véleményem szerint nem végeztek jó munkát. Nem arról van szó, hogy az első perctől az utolsóig agresszíven támadni kellett volna a mára már elhíresült lehallgatási-ügy miatt bezáratott News of the World pletykalap tulajdonosait, de tény, hogy néhány keményebb kérdést leszámítva tulajdonképpen nem kellett feszengenie a két Murdochnak. Bár halkan megjegyzem, teljes egyetértésben az Index egyik munkatársával, hogy azért ez is több mint a semmi, főleg, Magyarországhoz viszonyítva. Hiszen az egyszerűen elvitathatatlan, hogy a kirobbant botránnyal, illetve a tegnapi meghallgatással a lakosság sok olyan új információ birtokába jutott (pl. a média és rendőrség és a média és a politikai elit összefonódása), ami korábban ismeretlen, vagy legalább is az érintett szereplők által jól eltitkolt volt.
(James és Rupert Murdoch, f: www.cnn.com)
Áttérve magára a vallomásokra, sok újat, esetleg meghökkentő kérdést / választ nem lehet említeni, mivel ilyenek nem nagyon voltak. Az egyedüli különlegesség talán az volt, amikor Rupert Murdochot egy borotvahabos tortával arcon törölte egy korábban politikai tüntetéseken ismerté vált férfi (Jonathan May-Bowles), de ennyi, nem több. Ugyanis, ahogyan az várható volt, a Murdochok végig ártatlanságukat hangsúlyozták, illetve azt, hogy ők személy szerint nem tudtak semmiről. Ebben amúgy kifejezetten az idősebbik Murdoch volt jó, aki azt a látszott próbálta kelteni végig (hitelesen), hogy annak ellenére, hogy közismerten kemény kézzel, már-már kézi vezérléssel irányítja a médiavállalatát, mégis, hozzá semmilyen hír nem jutott el a lehallgatási-üggyel kapcsolatban. Természetesen ezzel kapcsolatban, kivételesen, nem is maradt el a jogosan várt kérdés, hogy akkor ez (főleg önön cégvezetői előéletét ismerve) vajon hogyan lehetséges – válasz: nem kíván semmilyen bűnöst megnevezni, de egy biztos, ő sok emberben megbízott, ezek a beosztottak szintén sokakban megbíztak, ám ezek közül néhányan, vagy adott esetben jó páran mégis visszaéltek ezen bizalommal, amiért súlyos árat fognak fizetni. Rupert Murdoch (itt) még hozzátette, hogy cégbirodalma több mint 50 ezer alkalmazottal rendelkezik, amin belül ráadásul a News of the World mindössze 1 százalékot tett ki, tehát véleménye szerint emiatt lényegében elvárhatatlan lenne egy ekkora vállalat vezetőjétől, hogy mindent ő irányítson, minden döntésért ő feleljen.
Röviden összefoglalva azért voltak a meghallgatáson kisebb, értékelhető momentumok és felfedezések is, például ilyen volt, hogy a két Murdoch tulajdonképpen egy ismert londoni jogi irodát, valamint saját cégük brit leányvállalatának (News International) jogi vezetőjét vádolja azzal, hogy a nemzetközi vezetőség nem értesült az újságon belüli bűntényekről. Ezen kívül kiálltak Rebekah Brooks mellett, aki néhány napja mondott le a News International vezetéséről, hozzátéve, hogy a neves pletykalapot nem azért zárták be ilyen röviddel az ügy kirobbanása után, mert Brooks-ot akarták menteni, hanem mert egyértelmű volt, hogy olyan hitelrontás történt, ami hosszú távon ellehetetlenítette volna lapot. Végezetül pedig, bár mindketten elismerték, hogy mérhetetlenül sajnálják a történteket – az idősebbik Murdoch egyenesen élete legszégyenteljesebb napjának nevezte a tegnapit –, a saját felelősségüket ebben nem látják, mivel szerintük ők munkájukat mindig tisztességesen végezték.
Németh Áron Attila
Friss: A brit parlament belügyi bizottsága által készített és ma napvilágra került vizsgálata szerint a News International a múltban folyamatosan és szándékosan próbálta akadályozni of News the World elleni rendőrségi vizsgálatot!
("Az afgán Keresztapa?" - Ahmed Wali Karzai, f: www.theatlantic.com)
A Jinglak Sinavatra vezette Pheu Thai-t most ünnepli a nemzetközi sajtó, mert programja ígéretes, győzelme nagyarányú, és a legutóbbi hírek szerint még a hadsereg sem akarja megdönteni (legalábbis egyelőre). Örülnek a gender-ideológusok, mert először lesz női miniszterelnöke Thaiföldnek. Fellélegezhetnek az üzleti körök is, hiszen máris 4%-kalnőtt a forgalom a bangkoki tőzsdén, és a thai bath árfolyama is javult a dollárhoz képest. És minden bizonnyal örül Thakszin Sinavatra is, egyrészt, mert kishúga győzelemre vitte pártját, másrészt, mert így talán végre hazatérhet Dubaiból, ahol kényszerű száműzetését tölti, jelenleg ugyanis elfogató-parancs van érvényben ellene Thaiföldön, pénzügyi visszaélések miatt. (A Pheu Thai a kampányban széleskörű amnesztiát is ígért, talán nem hátsó szándék nélkül…) Jinglak egyébként sikeres üzletasszony, 44 éves, van egy fia és férjezett. (Férje húga egészen véletlenül a már említett Somchai Wongsawat felesége, azé a volt miniszterelnöké, aki csak két hónapig ülhetett a bársonyszékben.) Programjában a szegényeknek szóló támogatásokat, az egészségügyi ellátás javítását és infrastrukturális beruházásokat ígért. Már most bejelentette, hogy koalíciós megállapodást kötött négy másik párttal, így az 500 fős bangkoki parlamentben 299 képviselője lesz. Jinglak lelkes és bizakodó, és - bár ezt nem mondta - minden bizonnyal bízik abban is, hogy a sárga és piros ingek, pólók jó darabig a szekrényben, a katonák pedig a laktanyában maradnak.
.jpg)
Talán pont ezen tényező miatt maga a könyv is kissé töredezetté vált, főleg az elején. A harci feladatokat is ellátó OMLT (összekötő műveleti csoport) napjainak leírása többször nem sokban különbözik a láncra fűzött katonai „sztorik” sorától, ami bár elsőre furcsa hatást kelthet, ám mivel a leírások a résztvevők személyes élményeire és emlékeire hagyatkoznak, valószínű, hogy ennél átfogóbb módon nem lett volna képes az író bemutatni egy a magyarok részvételével zajló hadműveletet. Emellett Szlankó részletesen ír a Honvédelmi Minisztérium (HM) helyzetéről, kompetenciájáról és az ottani döntéshozók véleményéről. Bár nem túl fényes képet fest le a magyar közigazgatásról, valamint a tárcák közti együttműködésről, vagy akár a katonai misszió pénzügyi, technikai ellátottságáról, valamint az általuk fenntartott biztonsági helyzetről, könyvéből (szerencsére) hiányzik az indulatos véleményformálás. Ez talán az egyik legnagyobb erénye Szlankó Bálintnak és könyvének: a leírtak során folyamatosan próbál az objektivitás mezején haladni, és több oldalról elemezni a helyzetet. Nem akar botránykönyvet írni, ami a magyar könyvpiacon lassan teljes kuriózum. Nem akarja lejáratni sem a mostani, sem az előző kormány(oka)t, nem kívánja hősi státuszba emelni a magyar katonákat, ám azért is tesz, hogy ne úgy gondoljunk rájuk a könyv végén, mint naplopó zsoldosseregre. Ez persze nem jelenti a kritikák, csupán az erőletett következtetések hiányát.
