„Nagyon optimista hangulatban vagyok”, nyilatkozta Orbán Viktor a The Wall Street Journalnak január 25-én adott interjújában. Elmondta, Budapest kész változtatni a jegybanktörvényen és az adózással kapcsolatos törvényeken.

Orbán Viktor a heteken át tartó harcias retorika után békülékeny, az Európai Unióval (EU) és a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) megegyezést kereső álláspontra helyezkedett, mondván, kormánya hajlandó törvényi változtatásokat eszközölni, és politikáján változtatni a pénzügyi támogatás elnyerése érdekében.  

”Készek vagyunk tanácskozni valamennyi témában”, nyilatkozta Orbán a The Wall Street Journalnak. „Vannak még vitás pontok, de nagyon optimista hangulatban vagyok. Úgy gondolom, nagyon közel járunk a megoldáshoz.”

(Orbán Viktor, f: www.wsj.com)

A magyar miniszterelnök elmondta, szorgalmazni fogja, hogy a parlament elvesse az új jegybanktörvény egyes részeit, amelyek az EU és az IMF szemében veszélyeztetik a Magyar Nemzeti Bank függetlenségét.  Azt is jelezte, hogy hajlandó fontolóra venni az adózást és az államadósságot érintő törvényi szabályozások megváltoztatását is.

Az emelkedő hitelköltségekkel és gyengülő forinttal szembesülő Magyarország novemberben az EU-tól és az IMF-től remélt védőhálót, amely biztosítékként szolgálna a nyugtalan piacokkal szemben. Az EU és az IMF azonban nem volt hajlandó Magyarország kérésével foglalkozni addig, amíg az ország nem módosítja a két szervezet által problémásnak ítélt törvényeket.

Orbán Viktor január 24-én, kedden Brüsszelbe utazott, hogy ott az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso és más európai vezetők társaságában próbáljon meg megoldást találni a kialakult helyzetre. Szerdán Pia Ahrenkilde Hansen EU-s szóvivő elmondta, a regionális érdekszövetségre „ösztönzőleg hat Magyarország hajlandósága az ügy gyors megoldására”.   

A szakadék, amely Magyarország és az EU / IMF közé ékelődött, kellemetlen komplikációnak bizonyult a kontinens adósságválságával és lassuló gazdasági növekedésével küszködő európai vezetők számára.

A pénzpiacok pozitívan fogadták az arra utaló jeleket, hogy a patthelyzet hamarosan megszűnhet. 25-én három hónapos csúcsra erősödött a forint. A magyar államadósság biztosításának költségei alacsonyabbak lettek, mint az elmúlt hónapban bármikor.

Orbán, parlamenti irodájában azt nyilatkozta, hogy az országgyűlés - amelyben a Fidesz dominanciája érvényesül - február végéig meg kell, hogy tudja hozni a szükséges törvényi változtatásokat. Reméli, hogy március végéig megszülethet egy megállapodás.
Ám a megegyezés irányába történő haladás tempója függ az EU-tól és az IMF-től is, amelyek visszahozták Magyarországot a fizetésképtelenség széléről a világgazdasági válság kezdete után 2008-ban. A két intézmény és Magyarország kapcsolata 2010 óta igen feszült, miután az Orbán-kormány véget vetett a további kölcsönökről szóló tárgyalásoknak.

Orbán azt mondta, hogy akkor az ország gazdasági függetlenségét akarta visszaszerezni. Azóta egy sor szokatlan politikai lépést tett annak érdekében, hogy az államháztartási hiányt az EU-s határértékek alatt tartsa, megkísérelve egyben az ország eladósodott háztartásaira nehezedő nyomás minimalizálását.

Gazdaságpolitikája mellett a miniszterelnök más politikai területeken is jelentős bírálatokkal szembesült, otthon és külföldön egyaránt. Kritikusai szerint a tavaly elfogadott új alkotmány, melyet Fideszhez hű emberek írtak, túl sok hatalmat ad a kormány kezébe, és aláássa a demokráciát.

Az EU, amely tavaly még a médiatörvény miatt viaskodott Magyarországgal, most eljárást indított az adatvédelmi törvény, illetve a bírók nyugdíjazási korhatárát érintő törvények ügyében, mondván ezek sértik az ország EU-val szembeni kötelezettségeit.

Orbán Vszerdán kifejtette, hogy Magyarország meg fogja változtatni az adatvédelmi törvényt az EU elvárásainak megfelelően. A bírók nyugdíjkorhatárának 70-ről 62 évre csökkentését azonban védelmébe vette. Az EU szerint ez a lépés, amely 300 bírót kényszerítene nyugdíjba, veszélyezteti a bírói függetlenséget. Orbán szerint ez a lépés országos szinten volt hivatott egységessé tenni a nyugdíjkorhatárt, és elutasította a demokratikusságát illető kritikákat, arra hivatkozva, hogy azok ideológiai indíttatásúak vagy félreértéseken alapulnak. Hivatalba lépése óta több mint 360 törvényt fogadott el a parlament. Azt mondta, az, hogy az EU ezekből csak hármat kifogásol, „jó aránynak” mondható.

Ám a nehézségek az IMF-fel kötött „elővigyázatossági” hitelkeret-megállapodás, illetve az EU-val kötött hasonló egyezség terén továbbra is fennállnak.

Orbán továbbá azt állította, hogy Magyarország beleegyezik annak a törvénynek az elvetésébe, amely lehetővé tenné a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) egyesítését. Ez az IMF és az EU szerint a jegybank vezetőjének „lefokozásához” vezethetett volna. Azt is mondta, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben nem lesz jelen a kormány képviselője a központi bank tanácsülésein. Orbán elmondta, hogy megkérte Barrosót, javasoljon egy alternatív megoldást a bank és a kormány közti kommunikáció és együttműködés biztosítására. Az EU ugyancsak ellenzi azt a törvényt, melynek értelmében a bank vezető tisztviselőinek fel kell esküdniük az alkotmányra. Orbán erre azt mondta, hajlandó az eskü szövegének megváltoztatására.

A miniszterelnök azonban kevésbé volt nyitott a jegybank tisztviselői fizetéseinek – a más intézményekben dolgozó állami alkalmazottakéhoz hasonlóan történő - maximálását előíró törvény módosítására. Az EU álláspontja szerint ez árthat a központi bank függetlenségének. ”Minden állami alkalmazott bére maximálva van. Nincsenek kivételek.” nyilatkozta a magyar miniszterelnök. „Azt gondolom, ez elfogadható így. Nem értjük, az EU miért tartja ezt a központi bank függetlensége elleni támadásnak.”

Ha a központi bankkal kapcsolatos kérdések megoldódnak, valószínűleg további gazdaságpolitikai ügyekről is kell majd még tárgyalni, mielőtt Magyarország új megállapodást köthetne az IMF-fel és az EU-val.

Január 25-én az IMF nyilvánosságra hozta értékelését a magyar gazdaságról. Eszerint az államháztartási hiányra vonatkozó előrejelzések „nagyjából megfelelőek”, és arra szólította fel Magyarországot, hogy „következetes adópolitikát” alkalmazzon, és többek között erősítse meg a pénzügyi ellenőrző szerv függetlenségét.  

Orbán Viktor megismételte, hogy Magyarország a különféle iparágakra kivetett átmeneti válságadókat az év végéig meg fogja szüntetni.  

”Politikai karrierem legnagyobb szellemi kihívásával nézek szembe”, mondta Orbán. „Olyan gazdaságpolitikát kell kialakítanom, amely megfékezi az eladósodást, az államháztartási hiányt 3% alá szorítja, a sok EU-s országban zajló recesszió, és az otthon tapasztalható lassú növekedés közepette.”

Az elé tornyosuló akadályok tudatában Orbán azt mondta: „Úgy gondolom, a jelenlegi gazdaságpolitikánkkal, költségvetésünkkel jó úton haladunk.” Elmondta, kritikus fontosságúnak tartja az IMF-fel és az EU-val való megállapodást. „Szükségünk van egy olyan garanciára, amely egyértelmű üzenet a pénzpiacoknak”.

Sándor Cecília

Forrás: The Wall Street Journal - Hungary's Premier Softens Stance

Van annak valami furcsa bája, amikor egy ország két vezető pártja, a két ellentétes politikai oldalon állva szinte ugyanazt akarja. Márpedig a francia szocialisták és a konzervatívok lényegében hónapok óta egymásra licitálva szeretnék megregulázni mind a hazai, mind a globális nagytőkét. A sorban némileg új színfoltot csak a szocialisták elnökjelöltje, Francois Hollande hozott, aki január végén, tőle szokatlan módon, vehemens támadást intézet a nemzetközi pénzvilág ellen.

A veterán szocialista Hollande sohasem tartozott a keményvonalas baloldaliak közé. Mindig is a küllemének megfelelően, kissé lassan, kissé joviálisan állt a politikához, ami mégis egész tisztes pályát biztosított a számára. Nicolas Sarkozy francia elnök első számú kihívója ugyanis több mint tíz évig volt pártjának titkára, volt polgármester és volt még elnöki tanácsadó (Mitterand mellett) is, tehát közel sem áll mögötte olyan elhanyagolható múlt, mint amilyet a jobboldal szeretne láttatni. Persze azon kár vitatkozni, hogy Francois Hollande mennyire energikus vagy éppen unalmas, mert az egyszerű tény, hogy a 2007-es Sarkozy-vel ellentétben ő egyáltalán nem hozza lázba a választókat. Ám számára talán éppen ez a szürkeség lesz majd az, ami később fényes győzelmet szállíthat, hiszen a jelenlegi elnök mindenbe belefolyó személyisége a könyökén jön már ki szinte minden franciának.
 

("A nemzetközi pénzvilág végzete?", f: www.gala.fr)

Éppen ezért első hivatalos választási nagygyűlésén sokakat meglepett Hollande, miután a baloldal vezetője – aki nem mellesleg a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok szerint stabilan vezet a hivatalban lévő elnökkel szemben – tőle szokatlan módon lendületes és harcias volt. A szocialista elnökjelölt szerint ugyanis a pénzügyi szektor hatalmába kerítette a francia gazdaságot és a társadalmat, ami ellen keményen fel kell lépni. Rá kell bírni a bankokat, hogy azok elválasszák egymástól a spekulációban érdekelt és a hitelezői részlegüket, valamint, hogy végre feladják adóparadicsomi érdekeltségeiket. Ezen felül Hollande visszaállítaná még a nyugdíjkorhatárt (korábban Sarkozy emelte 62 évre), 45%-os adókulcsot vetne ki a leggazdagabbakra, létrehozna egy állami bankot, amely a köztársaság számára stratégiai jelentőséggel bíró vállalatokat segítené és mindent megtenne annak érdekében, hogy 2013-ig 3 százalék alá süllyessze az államadósságot.
 

Természetesen nem kell hozzá közgazdasági PhD, hogy az ember lássa, amit az Insitute d’ Entreprise tökéletesen le is vezetett, vagyis, hogy kormányra kerülése esetén ezen intézkedések olyan (további) lyukat ütnének a költségvetésen, amit az egyébként is gyenge lábakon álló Franciaország nem biztos, hogy túlélne – legalább is egy kiadós gazdasági zuhanás nélkül biztos nem. Persze nem kétséges, Francois Hollande is tudja, amit megannyi Uniós politikus, hogy a választók sok esetben nem a realitást szeretnék hallani, hanem egyfajta álmot, egy megszorítások nélküli, könnyed életről. Ám a szomorú helyzet az, amivel szerencsére sokan tisztában is vannak, hogy az Európai Unió számára a kellemes és nyugodt, gazdasági nehézségek nélküli napok elmúltak. Az elkövetkező évek sora vélhetően recesszióban, vagy minimális növekedés mellett fog telni úgy, mint például Japánban, ahol az elmúlt húsz évben alig mérhető bárminemű növekedés. Ideális esetben tehát egy választási kampánynak, ami az ország történetének egyik meghatározó fázisában zajlik nem a demagógiáról, hanem az igazi problémákról, az igazi célokról kellene szólnia. Röviden arról, hogy az elmúlt ötven évben bár hagytuk, hogy a pénzpiacok és pénzintézetek a fejünkre nőjenek, most mégis értelmes emberek módjára megpróbáljuk kijavítani a múlt hibáit. De mindezt úgy kell tenni, hogy azzal egy jól jövedelmező, rengeteg tehetséges embert magába foglaló, és a nemzeti gazdaságok számára (növekedés szempontból) sok esetben fontos szektort ne tegyünk tönkre.
 

Egyelőre azonban Európa-szerte marad a szűklátókörűség, a bankárellenesség, a pénzvilág kivéreztetésének szándéka, a realitások felismerésének teljes hiánya, ami, ahogy Franciaországban, úgy az egész kontinensen is súlyos, talán még a mostaninál is súlyosabb gazdasági problémákat okozhat a számunkra.

Németh Áron Attila

Ismét a hétköznapokat éli az orosz középosztály, egyelőre az utca hidegétől távol, halkan készülődnek a február 4-i újabb tüntetésre. Mielőtt azonban a 2012-es események elemzésébe merülnénk, szánjunk pár percet a tavalyi év külpolitikájának értékelésére, hogy tisztábban láthassuk az elkövetkezendő hónapok történéseit. Nyugatról kelet felé haladva vessünk egy pillantást az EU-val ápolt külkapcsolatokra, a poszt-szovjet térség államaival újra aktivizálódó kooperációra és a sokak által temetett bilaterális orosz-amerikai együttműködésre. Vajon továbbra is reflektív jelleget ölt majd az orosz külpolitika, vagy várható aktívabb szerepvállalás az új elnök beiktatását követően?

A hangsúly az elnökválasztáson van. Oroszországban – valamint számos külpolitikailag jelentős partnerországában - választásokra készülődnek és ebben az időszakban a külpolitikai aktivitás rendszerint csekély. Szergej Lavrov külügyminiszter január 19-i sajtótájékoztatóján foglalta össze az ország tavalyi külpolitikájának főbb eredményeit, azonban a jövőre vonatkozó konkrét tervek meghirdetése elmaradt. Természetesen a külpolitikai irányvonalak megrajzolásába az új elnöknek is lesz beleszólása, ilyen tekintetben azonban a több mint esélyes jelölt, Vlagyimir Putyin elnöki programja is tartózkodik az egzakt tervek ismertetésétől. Ugyanakkor már korábban is egyértelműsíthető volt, hogy Oroszország a közeljövőben sokkal inkább a keleti szomszédjaival kíván aktívabb viszonyt ápolni, semmint a maga belső gazdasági, politikai és fiskális kudarcaival küzdő Európai Unióval.
 

("Merre tovább Oroszország?", f: www.indrus.in)

Az elmúlt évben az unióval folytatott kapcsolatok egyébként sem nevezhetők eseménydúsnak, főként az imént jelzett belső EU-s problémák miatt. Ennek a fő oka, hogy Oroszországot egyértelműen az integráció hatalmas belső piacából adódó gazdasági előnyök érdeklik leginkább, amelyek jelentősen csökkentek a válság újabb hullámával fenyegető környezetben. A WTO-s tagság nyújthat némi reményt a kapcsolatok élénkülésére, ezáltal ugyanis – amennyiben a remények beigazolódnak – a nyugati befektetők számára nagyobb bizalmat fog sugározni az orosz piac. Nem utolsósorban érdemes megemlíteni a vízum-mentességre vonatkozó tárgyalásokat, amelyeknek fontosságára Medvegyev elnök is felhívta a figyelmet, habár egy leköszönő elnök jövőre vonatkozó javaslatait nehéz lenne irányadóként kezelni. Annak tekintetében pedig kifejezetten érdekes lehet a vízumpolitika felülvizsgálata, hogy mindeközben Putyin miniszterelnök hétfőn megjelent cikkében felhívta a figyelmet a bevándorlási politika felülvizsgálatára, a migráció nemzetállamokra gyakorolt kihívásaira és kezelésének fontosságára.

Az EU-s kapcsolatoknál azonban lényegesen fontosabb Oroszország – és főként az elnökesélyes Putyin számára - egy jövőbeli Eurázsiai Unió létrehozása. Korunk kihívásai villámgyors reakciókat követelnek és erre megfelelő eszközrendszert nyújthatnak a regionális együttműködések. Fehéroroszország, Kazahsztán és Oroszország közös vámunióba történő tömörülése egy efféle kooperáció első lépése. 2012. január 1-től pedig már egységes gazdasági térségként operálnak az említett országok. Az ambiciózus orosz vezetés egy EU-hoz hasonlatos integráció létrehozását tervezi, akár már 3 éven belül. Figyelemreméltó ugyanakkor Ukrajna pálfordulásokkal teli helykeresése a kialakuló külpolitikai rendszerben. Míg ugyanis hagyományosan az imént felvázolt gazdasági kerethez igyekezne közeledni, mindezt csak az Európai Uniótól való távolodásával párhuzamosan tudná véghezvinni. Jelenleg ugyan Ukrajna alkotmánya nem teszi lehetővé a vámunióhoz való csatlakozást, de ha mégis erre kerülne sor, azzal egyértelműen megszűnne az uniós partnerség lehetősége. Az országnak viszont hamarosan állást kell foglalnia és döntése hosszútávra meghatározhatja az orosz-ukrán viszonyok alakulását.

A poszt-szovjet gazdasági integráción túl kelet felé továbbhaladva egy másik fontos stratégiai partnerhez érkezünk, az Oroszországgal egyre jelentősebb és egyre szélesebb körű kapcsolatokat ápoló Kínai Népköztársasághoz. Ha a két ország bilaterális együttműködéseit szemlézzük, akkor gyakorlatilag nem találunk olyan szférát, ahol az orosz-kínai kapcsolatokról még nem született volna megállapodás. A turisztikai és kulturális kooperáción túl fajsúlyosabb területeken is dinamikus a két ország együttműködése, gondoljunk például a nukleáris vagy a katonai-technológiai egyezményekre, a közös gázvezeték projektre vagy a jelentős elektrotechnikai kínai importra. Az orosz-kínai kapcsolatok jövője az elnökök együttműködési hajlandóságán alapulhat majd. Azonban az már most megjósolható, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetből eme két feltörekvő ország jelentősen megerősödve kerülhet ki. Izgalmas lesz megfigyelni, hogy ennek tükrében a kooperáció vagy a versengés mellett foglalnak-e állást a vezetők.

A Csendes-óceánt átszelve végül az Egyesült Államokba érkezünk. Míg Oroszországban egyértelmű az elnökváltás, itt ez még a jövő zenéje. Amennyiben a világpolitika nem kényszeríti ki, úgy a bilaterális kapcsolatokban nem várható jelentős változás 2012-ben, a már említett okokból adódóan: a nép elnököt választ, a népet pedig nem a külpolitikai ígéretekkel lehet a leginkább megnyerni. 2011 eseményeiből kiindulva viszont merészség lenne azt állítani, hogy eseménytelen hónapok következnek. A nép ugyanis visszatért a gyökerekhez és a politizálás új terepeként ismét a közterületeket választotta, ez alól pedig immár Oroszország sem kivétel. A tavalyi évben nemzetközi viszonylatban szoros együttműködés mutatkozott a világhatalmak között. Oroszország első ízben még egy katonai beavatkozást is engedélyezett – azáltal, hogy nem vétózta meg a katonai erő bevetését a líbiai konfliktusban. Szíria esetében azonban már „visszatért” elveihez és elvetette mindennemű belpolitikába való beavatkozás lehetőségét. Az USA-val való kapcsolatokat főként multilaterális környezetben definiálhatjuk majd 2012-ben. Leszámítva persze, ha a rakétaelhárító-rendszerek gyanús légköri mozgásokat észlelnek.

Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy az eurózóna törékenységét, az elégedetlenség utcai manifesztálódását és a világpolitikában jelentős szerepet játszó országokban történő elnökválasztásokat nézve rég volt ennyire kiszámíthatatlan és változékony a világpolitikai környezet. Az újonnan választott elnökökön múlik majd, hogy milyen mértékben kívánnak beavatkozni a nemzetközi történésekbe és ebben mennyire lesznek képesek együttműködni. A legnagyobb valószínűség szerint 2012 külpolitikai eseményeinek jellemzője az ideológia-mentes, gyors és kooperatív reagálás lesz, miközben körvonalazódhatnak majd az új szövetségek. Az orosz elnökválasztást követően a legfontosabb feladat előreláthatólag az utcai zavargások lecsendesítése és a belpolitikai ígéretek első körének látványos – ha nem is feltétlenül eredményes – implementációja lesz. Külpolitikai aktivitást főként a vámunió országai felé várhatunk, azonban minden bizonyosság szerint az orosz külpolitika 2012-ben is inkább reflektív jelleget ölt majd. Még egy-két kávészünet és kikristályosodnak az orosz érdekek.

Kelemen Kata

A kínai asztrológia szerint a Sárkány éve szerencsét, sikert és boldogságot hoz. A január 23-án kezdődő kínai újévtől így sokan és sokat várnak: Kína például zavartalan politikai hatalomátadást, gazdasági fellendülést, és nemzetközi pozíciójának megerősítését, a világ pedig egy erős Kínát, mert – ahogy korábbi írásunkban is utaltunk rá– egy erős kínai gazdaság a világnak is jó. De valóban a pozitív változások éve lesz 2012 Kína számára, vagy újabb veszélyeket rejt az elkövetkező időszak? Peking bátor és kezdeményező lesz, vagy – épp ellenkezőleg – óvatos? Mire számíthat a világ, és miben reménykedhetünk mi?

A Sárkány éve a kínai hagyomány szerint valóban magában hordozza a siker lehetőségét, hiszen a sárkány a szerencse és az erő szimbóluma. Kínának azonban most nehezebb dolga lesz, mint a legutóbbi, 12 évvel ezelőtti Sárkány évében. 2000-re a világgazdaság már jócskán kiheverte az 1997-98-as regionális pénzügyi válságokat, bővült a világtermelés és közel négy százalékkal a világkereskedelem is. Ezzel szemben most sok szempontból nyugtalanító időszak következik a Kínai Népköztársaság számára, mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból és természetesen gazdasági értelemben is.

("2012: A Sárkány Éve?")

Ami a belpolitikát illeti, ahogy arról egy korábbi írásunkban is beszámoltunk, közeleg a vezetőváltás, így a jelenlegi vezetők már nem feltétlenül akarnak beindítani újabb folyamatokat, meghozni komolyabb, a jövőre vonatkozó döntéseket. A folyamatban lévő ügyeket persze befejezik, pontot tesznek a mondataik végére, de céljuk minden bizonnyal az, hogy ép és szép hagyatékot hagyjanak hátra. Ettől várják ugyanis azt, amit minden leköszönő kínai vezető remél, tudniillik, hogy mégsem távoznak teljesen, s egy-egy pozíció révén továbbra is megtarthatják korábbi befolyásukat. Ez nem lenne példa nélküli Kínában. A legutóbbi vezetőcsere alkalmával, Hu Csin-tao pártfőtitkári kinevezésekor elődje, Csiang Cö-min is úgy ment, hogy maradt, mégpedig a hadsereg főparancsnoka, azaz a párt központi katonai bizottságának vezetője. Ezt a pozíciót tisztelet övezi, s nem utolsó sorban jelentős befolyást is jelent, így bizonyára Hu elnök is örömmel elfogadná azt.

A generációváltás folyamata persze a nyilvánosságtól elzártan kerül lebonyolításra, csak az év végi pártkongresszuson láthatjuk majd bevonulni az új gárdát, bár a távozók és az újonnan érkezők személye esetében mostanra kevés kérdőjel maradt. Ha eme új vezetők – a kilencfős Állandó Bizottság hét tagja, köztük a pártfőtitkár-államelnök és a miniszterelnök is – valamikor ez év végétől vagy a jövő év elejétől elfoglalják bársonyszékeiket, várhatóan szintén nem hoznak egyből radikális döntéseket, hiszen először el kell fogadtatniuk magukat, meg kell szilárdítaniuk pozícióikat. Tény azonban, hogy Hu utódja az a Hszi Csin-ping lesz, aki köztudottan nacionalista érzelmű, kemény, határozott fellépésű, tett már megjegyzést az Egyesült Államokra, szított már feszültséget Japánnal szemben is, így akár meglepetést is okozhat e téren.

És ha már szóba került az Egyesült Államok, elnökválasztás ott is lesz, közel ugyanakkor. Ma még persze nehéz lenne megmondani, ki fog győzni, de ha nem Obama – Kínával szemben – barátibbnak mondható külpolitikája folytatódik, hanem azt egy ellenségesebb republikánus vonal váltja fel, az minden bizonnyal befolyásolja majd Kína nemzetközi helyzetét. Ugyanez érvényes Tajvan esetében is, ahol szintén választások lesznek, ráadásul napokon belül. Ha a jelenlegi elnök, a Kuomintangot képviselő Ma Jing-csiu esetleg veszít a Demokratikus Progresszív Párt jelöltjével, Caj Jing-ven-nel szemben, az megint csak hatással lesz Kína politikájára. Ma elnök ugyanis tíz éven belül béke-megállapodást tervez aláírni Pekinggel, Tajvan kapcsolata a szárazföldi Kínával éppen ezért mostanság békésebb, mint valaha. Caj ezzel szemben Tajvan formális függetlenségéért küzd, és küzdene elnökként is, ami nyilvánvalóan feszültséget szítana a szoros két oldalán, márpedig Kína nemzetközi mozgásterét rendre az szűkíti a legjobban, ha feszültség van közte és Tajvan között. Ezek után tulajdonképpen csak hab a tortán, hogy Európa, azaz Kína legfontosabb kereskedelmi partnerének gazdasága is bajban van, és az euró – melyhez Kína ugyancsak nagy reményeket fűzött – épp a végét járja.

Bár a fent felsoroltak önmagukban is jelentős mértékben terhelhetik Kína gazdaságát, ne feledjük el, hogy a kínai gazdasági növekedés már 2011-ben is lassult valamelyest, miközben az infláció nőtt, nem is beszélve a társadalmi nyugtalanságról, megmozdulásokról. Kína összeomlásától azonban nem kell tartani, de a kínai politika az elkövetkező időszakban érthető módon óvatosabb lesz belföldön és külföldön egyaránt, éberségét azonban nem veszít(het)i el. Hu Csin-tao a  Párt Központi Bizottságának magazinjában az „Igazság Keresésében“ (Csiu Si) épp arra szólít fel minden párttagot, hogy legyenek éberek, figyeljenek a Kínát kívülről fenyegető erőkre, küzdjenek, s ne hagyják, hogy a Nyugat felőrölje kultúrájukat, ideológiájukat. Bár a patetikus hangvétel egy pártlapban nyilvánvalóan nélkülözhetetlen kellék, a felesleges rétegeket lefejtve annyi azért kihámozható Hu intelmeiből, hogy a túlzott óvatosság akár a visszájára is fordulhat. Ha a kínai gazdaság a vártnál jobban lassul, ha Európa nem képes kilábalni a gödörből, ha a kelet-ázsiai régióban politikai feszültség keletkezik, ..., akkor Kínának lépnie, kell, meg kell ragadnia az alkalmat arra, hogy befolyását tovább erősítse. Ha nem teszi, lecsúszhat arról, amire már régóta készül: a valódi nagyhatalmi szerepről.

Ami a magyar vonatkozást illeti, e jelek továbbra is azt az általunk már korábban is megfogalmazott álláspontot erősítik, hogy a kínai tőke most nem hazánkkal lesz elfoglalva. Állampapír-vásárlásra, nagy beruházásokra, Magyarország hídfőállás-szerepének megerősítésére tehát a kínai állam és szervei részéről nem igazán számíthatunk a közeljövőben, de a kínai magánvállalatok befektetései talán még érinthetnek bennünket. Kínában mindenesetre már készülnek a Holdújév ünneplésére. Január 23-tól egy hétre megáll majd az élet, még az üzleti forgalom is. Meglátjuk, mi lesz ott, ha  „visszajöttek a szilveszteri buliból a brókerek”...

Szunomár Ágnes

A perzsa állam minden korábbinál keményebb gazdasági szankciókra számíthat, amennyiben nem tisztázza a nukleáris programja körüli vitás kérdéseket és bizonyítja annak kizárólagos békés természetét. Ehhez képest az iráni vezetők a Perzsa-öböl blokádjával fenyegetőznek, és katonai erőfitogtatással borzolják a nemzetközi közvélemény idegeit, amely egyre türelmetlenebb velük szemben, miközben a szankciók felhajtják az olajárat.

Hangosak és agresszívek az iráni politikai és katonai vezetők, azonban semmi sem kendőzheti el azt a tényt, hogy országuk a gazdasági összeomlás határára került az egyre fokozódó gazdasági szankciók hatására, amelyet az Európai Unió és az Egyesült Államok léptetett érvénybe. Az elmúlt héten döntésre jutott Brüsszel is, hamarosan megtiltja az iráni kőolaj importját, amellyel jelentős csapást mér a perzsa állam gazdaságára, amelynek bruttó nemzeti össztermékének 60%-a származik az olajiparból, Európa pedig az egyik legkomolyabb felvevőpiaca. Nem fog egyik pillanatról a másikra életbe lépni az importtilalom, és nem is minden EU-s tagállam örül a váratlanul kemény döntésnek, Görögország kőolaj behozatalának közel negyedét Irán szolgáltatja, de Olaszország importjának is több mint 10%-át biztosítja. A lehetséges ellenlobbizást hamar lehetetlenné tette Szaúd-Arábia, Irán (Törökország mellett) legkomolyabb regionális vetélytársa, amely biztosította Európát, hogy kész pótolni a kieső iráni kőolajat.

("Az iráni atombomba", f: www.blog.canoe.ca)

A perzsa állam azonban számíthat Kína segítségnyújtására, amely minden bizonnyal könnyedén felszippantja a fölös iráni kőolajkészleteket, hiszen robosztusan növekvő gazdaságának energiaéhsége nem is nagyon hagy más választást számára. Tény, az európai embargó nem fogja közvetlenül térdre kényszeríteni Iránt, azonban jól mutatja, hogy az utóbbi hónapokban sorra keményítenek be a nyugati államok, az esetleges keleti felvevőpiacok közül Dél-Korea és Japán is importtilalmat fontolgat, az Egyesült Államok erre irányuló finom diplomáciai bíztatása mellett. Az előző év végén nagy kérdés volt, miként reagál a nemzetközi közvélemény a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség novemberi jelentésére, amelyben a szervezet minden korábbinál erősebb fenntartásokat fogalmazott meg az iráni nukleáris program békés természetével kapcsolatban. Mint azt korábban már megírtam, Izrael rögtön igyekezett nyugati szövetségeseit a nagyobb nyomásgyakorlásra bírni azzal, hogy háború indítását helyezte kilátásba, amennyiben a perzsa atombomba készítését tétlenül nézik végig a nagyhatalmak.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a korábban bizonytalankodó nyugati hatalmak erős nyitással kezdték a 2012-es évet, mire Irán nem túl bölcsen a konfliktus eszkalálásával válaszolt. December második felében átfogó tengeri hadgyakorlatot tartott a Perzsa-öbölben, és sorra próbálja ki újabb és újabb közép és nagy hatótávolságú ballisztikus rakétáit. A kőolajembargó életbelépése esetén Irán a Perzsa-öböl bejáratának, a Hormuz-szoros lezárásával fenyeget, amellyel súlyos csapást mérne a világgazdaságra, hiszen a teljes kőolajszállításának egyötöde halad át a szoroson. Az más kérdés, hogy ezzel a perzsa állam gazdasága is rövid távon összeomlana és a Bahreinben állomásozó amerikai ötödik flotta pillanatok alatt semmisítené meg az iráni haditengerészetet, ezt az USA parancsnokai finoman jelezték is, Nagy-Britannia pedig legmodernebb csatahajóját vezényelte a térségbe, megmutatva, hogy a Perzsa-öböl nem Irán játszótere.

A felek egyre agresszívebb lépései és nyilatkozatai mindenesetre gyorsan emelkedő pályára állították a kőolaj világpiaci árát, egy olyan világgazdasági helyzetben, ahol a recesszióval vagy gyengécske növekedéssel küzdő számos államnak inkább az olcsó olaj kellene gazdasága felpörgetéséhez és munkahelyteremtéshez. Irán egyre inkább fenyegetve érzi magát és egy sarokba szorított állam bármire képes, főleg igaz ez a Közel-Keleten. A perzsa állam jelentős károkat okozhat proxijainak aktiválásával Libanonban, Irakban, beavatkozhat a Szíriában kiteljesedő polgárháborúban és általában véve rémálommá teheti a térségbeli és az azokban érdekeltek, azaz kvázi mindenki életét. Éppen ezért, ahogy a magabiztosan fegyverkező erős Irán képe sem kívánt a nyugaton, az sem érdekünk, hogy a gyenge és esetlegesen bukás előtt álló teokratikus rezsim elkeseredett lépésekre sarkallja magát, amelyek a régió összes államának stabilitását veszélyeztetik. A következő hetekben, hónapokban fog eldőlni, hogy vajon sikerül-e Iránt tárgyalóasztalhoz kényszeríteni, ahol nem lesz más választása, mint valóban betekintést nyújtani atomprogramjába, vagy pedig addig szorongatják a perzsa államot, hogy az inkább a különböző közel-keleti frontvonalak megnyitása mellett dönt a nyílt háborút sem kizárva, ami egy ilyen aszimmetrikus, felmorzsoló védelemre berendezkedett országban rémálommal lenne egyenértékű a Nyugat számára.

Csepregi Zsolt

Az Economist legfrissebb számában megjelent írás szerint Európa többet is tehetne, hogy megállítsa a Magyarországon tapasztalható demokratikus normák sorvadását - DM Lapszemle.

Orbán Viktor, Magyarország jobboldali miniszterelnöke egy igen szokatlan „gonosz”. Mielőtt 2010-ben pártjával visszaszerezte a hatalmat, Orbán a rendszerváltás előtt keményen szembeszállt a kommunista rezsimmel, majd később egy kormányzati ciklust elismerten, ha egy kicsit talán populistán is, de végigvitt, mint miniszterelnök. Azonban a január 1-én bevezetett új alkotmány, valamint számos különböző új törvény meghozatala okán mind az otthoni politikai erők, mind a külföldi hatalmak kritikájának kereszttüzébe került, hogy újra az autokrácia felé vezeti vissza az országot.

(A magyar miniszterelnök, f: www.economist.com)

Orbán támogatói azt hangoztatják, hogy a gazdasági káosz felszámolása, a korrupció megszüntetése valamint a kommunizmus utolsó szálainak eltüntetése egyértelműen indokolja az eddig látott radikális megközelítést. Szerintük az, hogy a Fidesz a 2010-es választásokat kétharmados többséggel nyerte meg, felhatalmazza a kormányt, hogy nagy alkotmányos változásokat vigyen véghez, még abban az esetben is, ha ezek közül pár antiliberálisnak vagy nacionalistának tűnhet. Csakhogy a demokrácia nem csupán a választások megnyeréséről szól. Még egy kétharmados többség sem jogosíthatja fel a Fideszt, hogy átvegye az irányítást olyan elméletben független szervezetek, mint a médiahatóság, az alkotmánybíróság, a központi bank vagy a költségvetési szervek felett, valamint még ennél is kevésbé érezhetné magát feljogosítva arra, hogy kifejezetten neki kedvezővé alakítsa át a választási szabályokat.  

Ezen fejlemények láttán szégyenkeznie kellene az Európai Uniónak (EU), amely éppen arra a legbüszkébb, hogy megerősítette a demokráciát és a jólétet a kontinensen. Abban azonban korlátozva van, hogy mit tehet Magyarország viselkedésével kapcsolatban. Az EU-nak nagyobb a nyomása azon az országokon, amelyek a jövőben akarnak csatlakozni a klubba, mint azokra, akik már jelenleg is tagok. Az 1990-es évek végén Brüsszel például rá tudta venni az akkor tagjelölt Szlovákiát, hogy leváltsák a nacionalista Vladimir Meciart a miniszterelnöki székből. 2000-ben viszont az EU tag Ausztriát már nem sikerült megróni, mert Jörg Haider szélsőjobb pártja is szerepet kapott a kormányban.

Mindezek ellenére az EU többet is tehetne, főleg, mivel Orbán ténykedése Magyarország gazdasági stabilitását veszélyezteti.  Mint Közép-Európa legnagyobb adósa, Magyarországnak komoly szüksége van a külföldi befektetők támogatására, azonban őket elriasztja a politikai kockázat, melyet maga a kormány növelt meg. Az EU és az IMF kivonult a készenléti hitelről szóló tárgyalásokról, mert úgy vélik, a Fidesz aláássa a Nemzeti Bank és a költségvetési tanács függetlenségét. Nem meglepő módon Magyarország hitelminősítése nemrég a bóvli kategóriába került, a rövid és hosszú lejáratú hitelek kamatai nőnek, a forint árfolyama pedig esik.
 
Ne kövessék el azt a hibát, mint Berlusconinál

Az Európai Bizottságnak (EB) azon kívül, hogy meg kellene tagadnia az ország hitelkérelmét, az Európai Bíróság elé is kellene vinnie a jegybanktörvény ügyét, amely látszólag ellentmond a tagsági elvárásokkal. Ha a magyarok semmibe vennék a számukra kedvezőtlen bírósági döntést, a Bizottságnak fel kellene készülnie arra is, hogy felfüggessze az ország szavazati jogát Brüsszelben. Bár az EB gyakran nem szívesen megy konkrétan szembe a nemzeti kormányokkal, ebben az esetben ki kell tartania álláspontja mellett.

Az európai vezetőknek hangosan és egyértelműen el kellene ítélniük Orbán antidemokratikus viselkedését. Azonban elsőként pont Hillary Clinton amerikai külügyminiszter volt az, aki fellépett ellene. A probléma az, hogy az EU irányítói – akik manapság majdnem minden hónapban tartanák egy találkozót – túlságosan barátilag közelítenek egymáshoz ahhoz, hogy kritizálják egymást. Túl kevesen tiltakoztak például Silvio Berlusconi kapcsán az ő olasz média felett álló irányítói pozíciója miatt. Többeknek kellene követnie Alain Juppé francia külügyminiszter példáját, aki a héten kritizálta Orbán túlzott hatalmi szorítását.

Orbán jobbközép vezető társainak, mint például a német Angela Merkelnek vagy a francia Nicolas Sarkozynek nagyobb befolyása van rá, mint a többi európai politikusnak, és így nagyobb felelőssége is, hogy szembesítsék a helyzettel. A Fidesz büszkén tagja az Európai Néppártnak, az őket is tömörítő gyűjtőpártnak, amely a legnagyobb politikai csoportosulás az EU-n belül. Orbán azzal való megfenyegetése, hogy pártja kizárásra kerülhet a Néppártból, talán az egyik legjobb módja lehet annak, hogy eltérítsék őt az autokratikus úttól.

Mészáros Tamás

(Forrás: The Economist - Hungary's government: To Viktor too many spoils)

Németh Áron Attila

Maga a történet nem új, hiszen Dominique de Villepin volt miniszterelnök már december elején bejelentette indulását a 2012-es francia elnökválasztáson. Mégis, érdekes kérdés, hogy a jelen viszonyok milyen várható eredményt vetítenek előre áprilisra, a választások első fordulójára.

Most viszont bizonyos, hogy a szavazat osztódás mellett a gazdaság fogja a legnagyobb szerepet kapni, már pedig ebben egyik párt sem tűnik erősnek. Kérdés persze, hogy a választók végül az elnöki ciklus alatt nem sokat teljesítő Sarkozynek, vagy inkább a szinte teljesen ismeretlen szocialista jelöltnek szavaznak-e bizalmat. Egy dolog azonban biztos, ha Villepin nem bukik bele a felmerült újabb botrányokba, akkor valóban ő (is) lehet a mérleg nyelve.

Németh Áron Attila

Németh Áron Attila

(Forrás - The Guardian: playing chicken)

("Egy elmaradt kézfogás története", f: www.dailymail.co.uk)

Ettől függetlenül, véleményem szerint döntésével az Egyesült Királyság még nem írta ki magát az Unióból. Ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy nem is tette saját, egyébként is kétes helyzetét jobbá. Azonban visszaút természetesen lehet / van, de valószínűbb, hogy jövő márciusig (következő EU-csúcs) vagy megállapodnak az EU vezetői egy olyan csomagról, ami Cameron számára is elfogadható lesz, vagy az Egyesült Királyság elhagyja az Uniót. Hiszen a britek soha sem fognak belemenni abba, hogy EU-s intézmények szabályozzák a brit pénzügyi szektort, esetleg döntsenek nemzetállami jogkörbe tartozó gazdasági intézkedésekről. Ahogy a konzervatívok azt sem fogják hagyni, hogy Uniós kérdésekben a koalíciós partner liberálisok zsarolják őket, még úgysem, hogy ezzel akár a kormány fennmaradását veszélyeztetik. Tehát egy szó, mint száz, érdekes hetek, hónapok elé nézünk.

Németh Áron Attila

A makrogazdasági mutatók, a külföldi beruházások mértéke és a Kereskedelmi Világszervezethez való csatlakozás egyvelege a 2011-es év végére egy gazdaságilag stabil Oroszországról árulkodik. Az infláció a rendszerváltás óta még sosem volt ilyen alacsony (7%), az államadósság GDP-hez viszonyított mérsékelt aránya világszinten elismerésre méltó (9%), valamint, ahogy az Dmitrij Medvegyev legutóbbi nyilatkozatában elhangzott, az ország bevételei ismét elérték a válság előtti mértéket és a munkanélküliségi ráta is kedvezőbb az európai országok adataihoz képest (6%). Bár a lakosság egyre több fórumon ad hangot kiábrándultságának, befektetői szemmel az ország politikailag kiszámíthatónak tekinthető, és ezt a közvetlen tőkebefektetések jelentős arányú növekedése is alátámasztja. Továbbá, amíg az árupiaci termékek – a világpiacon uralkodó bizonytalanságokból adódóan – szignifikánsan magas árszinten mozognak, addig Oroszország költségvetési mérlege mindvégig pozitív maradhat a nyersanyagexportból befolyó óriási bevételek következtében. Az Oroszország és az Európai Unió között fennálló vadregényes export-import függőségi rendszer tehát azt eredményezheti, hogy előbbi az Európából beáramló pénztömegből finanszírozhatja az eurózóna megmentését.

Ahogyan azonban a STRATFOR elemzői írják, ebben az útkeresési periódusban, amelyben még nem körvonalazódtak ki teljes valójukban a Putyini harmadik ciklus külpolitikai irányvonalai, az Európába irányuló pénzügyi befektetések és az EFSF platformon keresztül történő kötvény-vásárlások, akár gazdasági segítségbe bújtatott politikai térnyerésként is értelmezhetőek.

Kelemen Kata

Megjegyezés: A cikk a két napos Uniós-csúcs előtt készült.

A héten már foglalkoztunk Magyarország leminősítésének problémájával, valamint az azzal kapcsolatos nemzetközi véleményekkel, ahol természetesen az IMF tárgyalások is előkerültek. Lássuk, mit gondol a lehetséges megállapodásról a Financial Times legújabb cikke.

Mészáros Tamás

(Forrás: Financial Times - IMF to offer Budapest help but with conditions)

Németh Áron Attila

Egy ideje már latolgatták az esélyeit, múlt csütörtök este pedig bekövetkezett: Magyarországot egy éven belül másodszor minősítették le. Az okok valójába sok újdonságot nem mutatnak az előző alkalomhoz képest, hiszen a Moody’s egyszerűen nem érzi biztosnak az ország középtávú költségvetési és hiánycéljait, gazdasági növekedésének alacsony mivolta pedig továbbra is kockázatos pozícióba helyezi az európai adósságválság miatt. De nézzük, hogy mit szóltak mindehhez a hazai, és legfőképp a nemzetközi szakértők.

A nemzetközi lapok és vélemények általában nem kezelték szenzációként az esetet, mert mint ahogy már mi is említettük, ez a lehetőség várható volt. A Wall Street Journal cikke szerint a hitelminősítő általi bóvli, azaz a befektetésre nem ajánlott kategóriába való minősítés szűkítette Magyarország manőverezési lehetőségeit, ami tovább ronthat az ország piaci megítélésén, ha nem a jó irányba indul el. Bár emlékeztetnek, hogy az S&P eddigi információk szerint még kivárja az IMF-el való tárgyalások eredményét, a jövő évre prognosztizált növekedés azonban sajnos alacsonyabb lehet a vártnál, sőt, szerintük az ország akár még recesszióba is csúszhat (ezt pedig mint látjuk nem csak náluk gondolják így: az OECD szintén vészes képet fest a magyar gazdasági kilátásokról). Mindez pedig további leminősítéseket hordozhat magával.

Itthon a döntés természetesen kormányoldalról nagy felhördüléssel járt. Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter véleménye szerint a leminősítésnek semmilyen alapja nincs, amit mindezek után nem tudnak másképp értelmezni, mint az ország ellen való pénzügyi spekulációs támadást. Matolcsy kifejtette, hogy az ország idei gazdasági eredményei (a költségvetési deficit 3 százalék alatt tartása, a költségvetés szuficites jellege stb.) korántsem érdemelnének ilyen lépést. A probléma csak ott vetődik fel, hogy ezek a prognózisok és adatok sokszor nincsenek összhangban a nemzetközi elemzők véleményével, mint ahogy például a GDP növekedés üteménél láttuk az OECD esetében. Ez talán a legfontosabb gyökere a problémának, hiszen a piacok számára jelenleg pontosan arra van szükség, hogy az épülő bizalom érdekében az ország kiszámítható és a nemzetközi véleménnyel összhangban lévő gazdaságpolitika útján induljon el.  Jó jel azonban, hogy a Magyar Nemzeti Bank a keddi nap folyamán – a piac által elvárt lépéssel – fél százalékponttal emelte a jegybanki alapkamatot (jelenleg 6,5%), jelezvén, hogy gyorsan szeretne reagálni az új körülményekre. A befektetők szemei pedig ezek után a magyar IMF tárgyalások menetére fókuszálnak, amelynek eredménye alapjaiban határozza majd meg a magyar gazdaság következő évét.

Mészáros Tamás

A kínai kormány is feltette ezt a kérdést magának, s minden bizonnyal arra jutottak, hogy nem feltétlenül akarják megvárni, amíg kiderül. Attól persze nem kell félni, hogy Kína eddigi külgazdasági expanziója izolációba fordul át, de a jelenlegi helyzet alapján egyre valószínűbb az a szcenárió, mely a belső feszültségek feloldása mellett/miatt a kínai globális gazdasági szerepvállalás visszafogásával számol. Mi ebből a tanulság számunkra? A keleti szél sebessége egy időre alábbhagyott, kell egy kis plusz lendület máshonnan, esetleg nyugatról…

Szunomár Ágnes

Éppen emiatt az egész helyzetből értelmes kiutat talán csak egy Merkel – Cameron fegyverszünet jelenthet (Merkel állítólag ajtót mutatott a briteknek, ha azok nem hajlandók az EU-ért harcolni – szerző), hiszen az Egyesült Királyság még mindig így szenvedheti el a legkisebb sérelmet. Ugyanis tény, hogy Merkel ebben a helyzetben nem fogja hagyni és valójában nem is hagyhatja, hogy a britek fontos szociális és munkaügyi jogokat kapjanak vissza az EU-tól, de azt sem engedheti, hogy az EU valamilyen kétsebességes francia torzszülötté váljon. Tehát röviden, ha választani kell, akkor véleményem szerint Cameron és Merkel is inkább a másikat válassza, mint Sarkozyt. Kérdés persze, hogy az Angela Merkel által mereven elutasított, de David Cameron által lényegében elfogadott, az Európai Központi Bank, mint végső és biztos tagállami mentőöv szintjére emelése, vagy éppen a Merkel által támogatott, de Cameron által elutasított lisszaboni szerződés módosítása milyen következményekkel jár majd a kettejük viszonyába. Ám egy biztos, jelen pillanatban az Európai Uniónak és elsősorban Kelet-Közép-Európának is inkább érdeke egy brit-német, mint egy német-francia megegyezés, mert utóbbival csak rosszabbul járhatunk!

Németh Áron Attila

 Völgyi Csilla

Mindezek után valószínűleg érthető, miért ő lett az elsőszámú jelölt egy szakmai kormány vezetésére. A nemzetközi piacok, valamint a kontinentális politikai elvárások mind azt „követelték” Olaszországtól, hogy kövesse az EU reformelképzeléseit, hozza meg és tartsa be a szükséges reform- és megszorító lépéseket a költségvetés és a gazdaságpolitika terén annak érdekében, hogy ne gyűrűzzön tovább a görög válság. Mario Monti pedig jelenleg alkalmasnak tűnik erre a feladatra, amely nem csak az olaszok körül, de az ez egész EU körül lévő bizonytalanságot csökkentheti – ha sikerül véghezvinnie programját. Ehhez azonban maximális politikai és társadalmi támogatásra lesz szüksége, ami jelenleg úgy tűnik, nagyrészt meg is lesz: a két legnagyobb párt, a PdL és a Demokrata Párt is Monti mellett áll. Az viszont (sajnos) nem kifejezetten jó, hogy egyik párt sem szeretné képviselőit a kormány tagjai között látni, mutatva, hogy a most látott konszenzus az eddigi kormány- és ellenzéki pártok között nem feltétlenül lesz hosszú életű. Olaszország, az euró és így az EU érdekében azonban jelenleg közel mindenki azért szurkol, hogy Mario Montinak sikerüljön összefognia a válságban lévő országot, hiszen a tét óriási.

Mészáros Tamás

Tóth Nándor Tamás

Takács Gergely

Mészáros Tamás

A múlt héten számos izraeli vezető helyezte kilátásba, hogy a zsidó állam kész a közeljövőben katonai csapást mérni Irán nukleáris létesítményeire, amennyiben nem látják biztosítva, hogy a Nyugat megfelelő lépéseket tesz a végső stádiumba kerülő iráni atomprogrammal szemben. A kérdés, hogy Izrael vajon csupán blöfföl-e vagy pedig hajlandó a nemzetközi közösség nélkül lépni a fenyegetéssel szemben.

Kevés ENSZ jelentést vártak hasonlóan visszafojtott lélegzettel, mint a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség várhatóan a héten napvilágra kerülő anyagát az iráni nukleáris programról. A várakozások szerint a jelentés súlyos mulasztásokat fog megállapítani, ezek után pedig a nemzetközi közösségnek döntenie kell, hogy milyen eszközökkel igyekszik megakadályozni, hogy a perzsa állam fittyet hányva a figyelmeztetésekre atombombához jusson. Az amúgy is jelenleg is komoly regionális hatalmi harc színteréül szolgáló Közel-Keleten be nem látható következményekkel járna az első deklarált nukleáris fegyver megjelenése.

Izraeli vezetők az előző héten sorra nyilatkoztak különböző sajtóorgánumokban, hogy a katonai csapás lehetősége folyamatos vita tárgya a kormányban, az izraeli közvéleményt gyors léptekben készíti föl a politikai elit az esetleges háborúra. A retorika kiegészült olyan kézzelfogható katonai akciókkal, amelyek egyértelműen az iráni fenyegetés elhárítására készíti fel az Izraeli Véderőket. Ilyen volt az izraeli légierő olaszországi gyakorlatozása, ahol távoli célpontok elleni csapásmérést gyakorolták, emellett továbbfejlesztett rakétaelhárító rendszereket tesztel a zsidó állam. Hozzá kell tenni, hogy ezek a gyakorlatok hosszú hónapok előkészítő munkálatai után valósultak meg, azonban az időzítés tökéletes volt. Az említett izraeli fenyegetéseknek két lehetséges értelmezése adódik, egyrészről Izrael valóban elhatározta, hogy a következő hónapokban saját kezébe veszi az iráni nukleáris fenyegetés elhárítását, azzal, hogy légi úton igyekszik megsemmisíteni az iráni nukleáris létesítményeket, de legalább évekkel visszavetni az atomprogramját. A másik értelmezés szerint Izrael pusztán nyomást igyekszik gyakorolni a nemzetközi közösségre, különösen nyugati szövetségeseire, hogy azok a lehető legkeményebb lépésekkel akadályozzák meg a perzsa államot, hogy az atombombához jusson és így elkerüljék, hogy regionális háború alakuljon ki az iráni szövetségi rendszer tagjai, Izrael és a felfordulást esetlegesen kihasználni akaró egyéb szereplő között.

Véleményem szerint az izraeli politikai elit egyszerre számol a fenti két lehetőséggel. Egyrészt, amennyiben a felfokozott háborús retorika sikert ér el és a NATO és az Egyesült Államokkal szövetséges arab államok komoly lépéseket tesznek az iráni nukleáris ambíciók letörésére, ez esetben Izrael megúszhat egy katasztrofális kimenetelű háborút, hiszen északon a Hezbollah szinte biztosan második frontot nyitna. A szinte minden oldalról szorongatott szír vezetés, amelynek egyetlen jelentős szövetségese Irán, könnyen úgy dönthetne, hogy háború indításával vezeti le a szinte polgárháborús állapotokhoz vezető belső felkeléseket. Az izraeli vezetés azonban valószínűleg készen állhat arra is, hogy amennyiben a következő év első hónapjaiban sem történik érdemi elmozdulás a nagyhatalmak hozzáállásában az iráni nukleáris programhoz, ez esetben vállalja a háború kockázatát, ekkor viszont hatalmas előnyt fog jelenti, hogy az izraeli haderő már az idén megkezdte az intenzív felkészülést.

Csepregi Zsolt

Az iráni nukleáris fenyegetés és az esetleges izraeli megelőző csapás kérdésének átfogó elemzéséért lásd két korábbi bejegyzésemet:

http://diplomaci.blog.hu/2011/01/10/lesz_e_iden_haboru_izrael_es_iran_kozott_1

http://diplomaci.blog.hu/2011/01/10/lesz_e_iden_haboru_izrael_es_iran_kozott_2 

Tóth Nándor Tamás