Ukrajna: Lőttek a kettős állampolgárságnak

2015. január 07.

Látszólag egy több éve tartó vita zárult tegnapelőtt, midőn az ukrán külügyminiszter nyíltan kijelentette: „nem lehet szó kettős állampolgárságról, pont!” Pavlo Klimkin szavai valószínűleg további lejtőre helyezik a magyar-ukrán kapcsolatokat, mivel egy hazai kormánydöntés alapján a külhoni magyarok pár éve könnyített eljárásban juthattak hozzá a magyar állampolgársághoz.

A döntés, vagyis az azt kihirdető ungvári beszéd időzítése igen érdekes, több szempontból is. Először is, mivel nincs még egy éve sem, hogy 2014 márciusában az ukrán külügyminisztérium közölte, nem veszítik el az ukrán állampolgárságukat azok, akik felveszik az orosz állampolgárságot. Másodsorban pedig azért, mivel nemrég kerültek napvilágra olyan információk, melyek szerint a magyar állampolgárság illegális árusítása egyfajta üzletté nőtte ki magát a kárpátaljai területeken.

klimkin.jpg

("Határozott fellépés" - Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszter, f: www.hvg.hu)

Kezdjük az elsővel: a tavalyi elhatározás mögött nagy valószínűséggel a kelet-ukrajnai szakadár területek lakóinak megnyugtatása állt. Valószínű, hogy Kijev látott arra némi esélyt, hogy ezzel a lépéssel ki tudja fogni a szelet az elszakadást hangoztató orosz-pártiak vitorlájából, gyengítendő a kelet-ukrajnai régiók elszakadásának ötletét. Mint azt azóta tudjuk, a terv nem váltotta be ezen reményeket, az ukrán-orosz válságot egy ilyen „egyszerű” jogi kérdéssel nem lehetett új mederbe terelni – az alapvető kettős állampolgárság ellenes retorika így újra előtérbe kerülhetett.

A második faktor számunkra talán még érdekesebb. Az Index még tavaly szeptemberben tette közzé azon cikksorozatát, amelyben leleplezi az ukrán maffia egyik mára bevett üzleti formáját, a magyar kettős állampolgárság árusítását. Az ügyből itthon elég nagy botrány lett, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes szerint a hírportál a külföldi titkosszolgálatok dezinformációit közölte, így hazaárulást követett el. A kettős állampolgárságért felelős Wetzel Tamás szintén cáfolta a vádakat, ám paradox módon azt is hozzátette, hogy a rendőrség és a belső elhárítás viszont már "nagyon komolyan ráment" az ügyre. Könnyen elképzelhető, hogy maffiahálózat kialakulása volt az utolsó csepp Kijev poharában az amúgy is ellenszenvet kiváltó honosítási procedúrával kapcsolatban, és ennek hatására döntöttek úgy, hogy a több évnyi huzavona után megérett az idő a valós fellépésre.

Emlékeztetőül – ahogy arról már mi is írtunk (például itt és itt) –, az ukrán alkotmány kimondja, hogy az országban „egységes” (vagy „egyetlen”) állampolgárság létezik. Ezt a megfogalmazást jogászok több alkalommal is egyfajta tiltásként értelmezték, azonban valós szankciókat Kijev sosem fogalmazott meg a kettős állampolgársággal szemben. Úgy tűnik, ennek a jogvitának vége szakadhat, Klimkin ugyanis egyértelműsítette, hogy „minden kettős állampolgárnak tudnia kell, hogy le fogják leplezni, és meg fogják büntetni.”

A lépés valószínűleg további eltávolodást fog hozni a magyar-ukrán kapcsolatokban, amelyek már jelenlegi állapotukban sem kifejezetten szívélyesek. A magyar kormány döntései az orosz szankciók retorikus ellenzéséről, majd azok vonakodó elfogadásáról, valamint az Ukrajnába menő gázszállítmányok felfüggesztéséről mind-mind negatívan hatottak a szomszédi viszonyra. Nem elfelejtendő az sem, hogy Vlagyimir Putyin budapesti látogatásának híre szintén egy olyan faktor, amelyet Kijev minden bizonnyal negatívan fog értékelni – ezzel pedig valószínűleg nem lesz egyedül Európában. (Véleményem szerint, pont emiatt nem véletlen, hogy az oroszok első embere pont most, az Angela Merkel látogatásának hivatalossá válása után fogadta el a valószínűleg több éve folyamatosan egyeztetett meghívást Orbán Viktortól – egyértelmű példáját mutatva annak, milyen alapvető diplomáciai lépésekkel lehet ellenérzéseket szülni a kontinens országai között.)

orbanputyin.jpeg

("Keleti Nyitás élesben" - Orbán és Putyin, f: www.nepszava.hu)

Valószínűleg a kettős állampolgársággal kapcsolatos kijelentés hatását hivatott azonban tompítani, hogy Klimkin Kárpátalját, mint az ország legnyugatibb megyéjét szeretné megtenni az ukrán EU-integráció éllovasának, és szeretné, ha a Visegrádi Négyek tömörülése velük együtt bővülne a közeljövőben öt tagúvá. Kérdéses azonban, hogy ezek az inkább az Európai Unió, mint Magyarország felé tett gesztusmondatok segíthetnek-e a helyzet kommunikációját nyugodt mederben tartani, sokkal valószínűbb, hogy a könnyített honosítás kérdését a nemzetpolitika egyik alapkövévé emelő kormány erős hangvételű választ fog várni a Szijjártó Péter által vezetett külügyminisztériumtól.

Mészáros Tamás

Konfliktusok sorával terhelt év lehet az idei

Európát külső és belső konfliktusok veszítik szét, miközben a kínai gazdaság lassulása komoly gondokat okoz több feltörekvő világpolitikai aktornak, ahogy az ISIS szunnita terrorszervezet befolyása is egyre inkább behálózza a muszlim világot. A világ egyik legismertebb politikai kockázatelemző vállalata, az amerikai Eurasia Group idén is kiadta globális előrejelzését. Nem sok jót ígérnek.

A napokban jelent meg Ian Bremmer írása az amerikai politikai magazin, a Time online felületén arról, hogy tanácsadócége, az Eurasia Group (EG) mit vár 2015-től. Az EG által évente kiadott politikai előrejelzés nem csak azért érdekes, mert azt a világ egyik legismertebb és legrespektáltabb politikai kockázatelemző vállalata adja ki, hanem azért is, mert többnyire bejön nekik az, amiről írnak. Sajnos.

Az idei év kiemelt folyamatait végigolvasva ugyanis minden olvasónak jogosan támad az az érzése, hogy 2015-ben sok mindennek nem tudunk majd örülni, vagy maximum csak annak, ha az EG prognózisa olyan lesz, mint az EU legtöbb dokumentuma: sok mindent ígérnek bennünk, de a nagy részükből nem lesz semmi. Ettől függetlenül a Top Risks 2015 remek olvasmány. Érdemes is megvizsgálnunk, hogy melyek azok az országok és kiemelt folyamatok, amelyekről idén sokat fogunk beszélni:

Európai politika: Bár az EU gazdasága – és ezt nem csak Bremmer állítja – valóban jobb állapotban van, mint a válság tetőfokán, az unión belüli szolidaritás, valamint az egyes tagállamok cselekvőképessége (elsősorban a kontinens-szerte erősödő szélsőséges pártoknak köszönhetően) és ezáltal reformhajlandósága a nullához konvergál. A német közvéleménynek és politikai elitnek egyre inkább terhes a periféria magatartása, míg a perifériának (pl. Görögország) gyakorlatilag elfogyott a türelme, hogy a németeket senki sem tudja befolyásolni, hiszen a britek, franciák, olaszok különböző belpolitikai okok miatt mind erőtlenek a merkeli Németországgal szemben. Ezt a rendkívül labilis állapot pedig csak tetézi az orosz külpolitika agresszivitása és megosztási szándéka, illetve az ISIS terrorszervezet által jelentett egyre növekvő veszélyérzet és félelem.

Oroszország: A nemzetközi szankciók szorongatása ellenére Vlagyimir Putyin helyén marad és folytatja, Európára nézve meglehetősen destruktív külpolitikáját. Az EU tagok egymás elleni kijátszása, valamint Ukrajna ellehetetlenítése tehát napirenden marad, egyelőre még függetlenül a gazdasági visszaesés mértékétől. Bremmer szerint azért Putyin lokálisan sem hagyja annyiban a szankciókat, emiatt a legtöbb nyugati vállalat és befektető meglehetősen kellemetlen oroszországi év elé néz.

putyin-blog3.jpg

Kínai gazdaság lassulása: Az EG előrejelzése alapján, amíg Kínát kevésbé fogja megérinteni önön gazdaságának lassulása, addig több nagy nyersanyag beszállító hatalom (pl. Brazília, Indonézia, Ausztrália, vagy Thaiföld) növekedését megroppanthatja a mérséklődés, és ez komoly belpolitikai feszültségekhez vezethet az említett országokban.

Amerikai gazdasági diplomácia: Az elmúlt pár évben már látható volt, az idén azonban az EG szerint teljes fokozatba kapcsol az Obama adminisztráció az amerikai külpolitika átalakításában. Ennek a változásnak az eredményként az Egyesült Államok akaratát ezentúl főleg nem hadserege, hanem gazdasági eszközei (nemzetközi tőkepiacokhoz jutás + kiterjedt szankciók) útján kívánja majd érvényre juttatni. Nem törődve azzal, hogy ennek a levét a kétoldalú kapcsolatok, illetve az amerikai vállalatok isszák meg (lásd: Oroszország).

ISIS általi fenyegetés: Az egyelőre még inkább csak a szír és iraki területeken aktív szunnita terrorcsoport, az ISIS, 2015 folyamán kiterjeszti befolyását Észak-Afrika és Közel-Kelet további területeire. Ez részben saját szervezetek alapítását (pl. Jemen, Szaúd-Arábia), részben pedig szövetségek kötését (pl. Líbia) jelenti más szélsőséges csoportokkal. Az ISIS így egy régiós, marginális szervezetből globális tényezővé válik.

isis4.jpg

Szaúd-Arábia kontra Irán: Bremmer szerint az átláthatatlan belpolitikai helyzetből fakadó feszültség, illetve az iráni atomprogram (de talán még idevehető az ISIS is) okozta nyomás kiélezi az egyébként sem túl harmonikus viszonyt a síta Irán és a szunnita Szaúd-Arábia között. Ennek eredményeként a két ország más régiós államokat finanszírozva és tüzelve továbbra is ellehetetlenítik a Közel-Kelet normalizálódását. Nem beszélve arról – mint arról mi magunk is írtunk –, hogy ezzel a Nyugat, de főleg az Egyesült Államok befolyását egyre jobban erodálják, elvonva tőle a beavatkozás esélyét.

Az EG elemzéséből számomra ez a hat pont a legfontosabb. Ugyanakkor tény, hogy az összes többi, mondjuk, mint a Tajvan és Kína között esetlegesen kiéleződő viszony, Törökország instabilitása, vagy több meghatározó nemzetközi politikus (Brazíila: Rousseff, Törökország: Erdogan, Nigéria: Jonathan) erejének és befolyásának gyengesége komoly aggodalomra adhat okot. De nem ám csak a helyieknek, vagy az ottani régiónak/kontinensnek, hanem az egész világnak. Hiszen egy globalizált világban minden mindennel összefügg, és ha valamire, akkor erre a 2007-2008-as nagy gazdasági válság mindannyiunkat megtanított.

Hamarosan pedig az is kiderül, hogy mi tanít nekünk 2015.

Németh Áron Attila

DiploMaci: Szerintünk ez volt 2014 és ez lesz 2015 (6)

2014-ben három olyan szomszédunknál is elnökválasztásra került sor, ahol jelentős számban élnek magyarok is. Mindhárom választásnak megvolt a maga különlegessége, az elmúlt évre visszatekintve ezeket fogom számba venni. A személyes csatákon túlmenően mind a felvidéki, mind az erdélyi magyarokat képviselő pártok bemutatták autonómiatervezetüket – vajon mi lesz ezek sorsa 2015-ben?

„Szerintünk a világ” sorozat hatodik, egyben záró írása.

 

Nekem: 2014

Idén Szlovákiában, Ukrajnában és Romániában (továbbá december 28-án Horvátországban) került sor elnökválasztásra. Bár időrendben Ukrajna a második, fontosságát tekintve mindenképpen kiemelkedő voksolásra került sor keleti szomszédunknál. A májusban megválasztott Petro Porosenkónak súlyos helyzettel kellett szembenéznie. Az események ismertek: az ország egy része (a Krím) előbb kikiáltotta függetlenségét, majd bejelentette Oroszországhoz csatolását, eközben a kelet-ukrajnai területeken változó intenzitással folynak a harcok a kormányerők és a szakadárok (a „népköztársaságok”) között. Bár beiktatása óta Porosenko ugyan mindent megpróbált megtenni a helyzet rendezése értelmében, Ukrajna ma is területi egységének helyreállításáért küzd: a keleti területek orosz támogatással fenntartják a konfliktust, ami elhúzódó krízissel fenyeget egy szomszéd államban. Mindez pedig hosszú távon destabilizálhatja az országot, ezzel megakadályozva a Nyugathoz való közeledést. (Ez pedig a konfliktust kirobbantó Putyinnak valószínűleg éppen elég, a kérdés csak az, meddig bírja Oroszország a válság finanszírozását.) Valószínűleg nem vállalok nagy kockázatot, ha azt írom, Porosenkónak teljes elnöki ciklusában nehéz dolga lesz – Ukrajna gazdasági, társadalmi helyzetét tekintve egy elhúzódó háborús konfliktus nélkül is lenne tennivalója bőven.

Petro-Porosenko.jpg

Míg Porosenko győzelme nem volt meglepetés, Romániában Klaus Iohannis elsőségére hívein kívül nem fogadott volna senki nagy tétekkel, talán még az első forduló után sem. Ennek ellenére legyőzte a hivatalban lévő szociáldemokrata kormányfőt, Victor Pontát, akinek hamar kritikus hangokkal kellett szembesülnie pártjában. A belső ellenzéket hamar leszerelte a kormányfő, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kilépése a kormányból pedig lehetővé tette számára kabinetje átalakítását is. A magyar párt azzal indokolta a döntést, hogy az elnökválasztáson a magyarok egyértelműen a győztes jelölt mellé álltak, azaz a Ponta-kormánnyal szemben voksoltak. Ezzel együtt az RMDSZ megszavazta a szociáldemokrata pártelnök negyedik kabinetjét; Ponta Szociáldemokrata Pártja (PSD) adja a legtöbb tárcavezetőt, mellettük a Románia Haladásáért Országos Szövetség (UNPR), a Konzervatív Párt (PC), valamint a most belépő Liberális Reformpárt (PLR) kapott két-két miniszteri posztot. Ugyanakkor az új államfő mögött álló Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Demokrata-Liberális Párt (PDL) alkotta szövetség – amely a PNL égisze alatt egyesült is – jelentős, tíz százalékpontos növekedést követően a legnépszerűbb párttá vált rövid idő alatt. Klaus Iohannis pedig – aki december 21-i beiktatási beszédében a legfőbb prioritások között az alkotmány, a választási törvény és a párttörvény módosítását, továbbá a nagy ellátórendszerek reformját jelölte meg, és hitet tett az ország nyugati orientációja mellett (Románia külpolitikájának három fő pillére az Egyesült Államokkal való stratégiai partnerség, a NATO-, illetve az EU-tagság) – gyakorlatilag rögtön a bizalmi index élére ugrott, az erdélyi magyarság körében is, így most először fordul elő a rendszerváltás óta, hogy nem egy magyar politikusban bíznak leginkább az erdélyiek. Az RMDSZ-nek tehát valamit lépnie kellett, azonban a kabinet elhagyása valószínűleg kevés lesz a választók támogatásának megerősítéséhez. A román belpolitika nagy kérdése a jövőre nézve, hogyan tud majd együttműködni Victor Ponta és Klaus Iohannis, illetve az új államfő mit tud megvalósítani meghirdetett programjából, és mi az, ami csak ígéret marad.

Harmadik helyre szorult a visszatekintésben Szlovákia, ahol talán a legkisebb téttel bírt a márciusi kétfordulós megmérettetés – ennek ellenére pár szóval mindenképpen meg kell emlékezni erről az eseményről is. Egyrészt azért, mert a felvidéki magyarok számára kiemelkedő jelentőséggel bírt a választás, hiszen Szlovákia történetében először kandidált magyar nemzetiségű jelölt is – Bárdos Gyula a Magyar Közösség Pártja (MKP) jelöltjeként azt kívánta hangsúlyozni, hogy a magyarok is Szlovákia egyenrangú állampolgárai. Tisztes helytállásnál többre ugyan nem számíthatott, de így is 5,11 százaléknyi szavazatot szerzett az első fordulóban. Másrészt azonban sokkal nagyobb szenzáció volt, hogy a második fordulóba jutott két jelölt közül a független Andrej Kiska kis híján hatvan százalékos eredménnyel legyőzte a hivatalban lévő miniszterelnököt, Robert Ficót. Sokan arra számítottak, hogy a csapástól megrendül Foci, és vele együtt a kormányzó Smer is, azonban a párt sikerrel vette az idei két további akadályt: az európai parlamenti választásokat megnyerte, az önkormányzati választásokon a legerősebb pártként végzett. Ennek ellenére mind Kiska eredménye, mind a helyhatósági választások eredménye arra figyelmeztet, hogy északi szomszédunknál a választók kezdenek kiábrándulni a jelenlegi politikai elitből. Ezzel együtt – bár ősszel számos (korrupciós) botrány árnyékolta be Szlovákia belpolitikai életét – a Smer őrzi vezető helyét a pártok között – igaz, a szlovákiai politikusok bizalmi indexét tekintve Ficót már lehagyta a márciusban megválasztott Kiska.

Nekem: 2015

2014-ben mind a felvidéki, mind az erdélyi magyarság képviselői bemutatták autonómiatervezetüket, és lehetett hallani olyan véleményeket is, hogy esetleg a zavaros ukrajnai helyzetben, illetve még inkább annak rendezése keretében egy decentralizáltabb Ukrajnában a kárpátaljai magyarságnak is lehetősége nyílik olyan közigazgatási egységek kialakítására, ami a jelenleginél jobb körülményeket biztosít a helyi magyar érdekek érvényesítéséhez. Lehet, hogy 2015 a határon túli magyar közösségek autonómiáinak éve lesz?

A felvidéki magyarságot tekintve a fent említett választásokon kívül a legérdekesebb esemény az MKP autonómiatervezetének bemutatása volt. Az MKP december 1-jén hozta nyilvánosságra tervezetét, amely „A szlovákiai magyar közösség megmaradásának és gyarapodásának, valamint Dél-Szlovákia gazdasági felzárkózásának intézményi feltételei” címet viseli. Az MKP – Szlovákia területi egységét természetesen tiszteletben tartva – egy olyan törvény elfogadását a szlovák parlamentben, amely lehetővé tenné a személyi elvű kisebbségi önkormányzat létrehozását Szlovákia azon településeire alapozva, ahol a nemzeti közösség számaránya nem éri el az 50 százalékot. Ezen önkormányzat a kisebbségi oktatás, kultúra és nyelvhasználat területén gyakorolna jogokat. Ezen túl szintén parlamenti törvény által, az 50 százalék fölötti nemzeti közösségi lakossági aránynál létrejönne egy olyan különleges jogállású régió, amely az oktatási, kulturális és nyelvhasználati jogokon túl széles területfejlesztési hatáskörökkel is rendelkezne. Érdekes módon se magyar, se szlovák oldalon nem volt akkora visszhangja a decemberben megjelentetett (de már legalább fél éve elkészült, Orbán Viktornak előzetesen májusban bemutatott) dokumentumnak. Természetesen a szlovák nacionalisták (SNS) tiltakoztak ellene, a többi megjelent vélemény – elsősorban a szlovákiai magyar sajtóban – leginkább fanyalgásként volt értelmezhető. Nagy kérdés, hogy sikerül-e a koncepcióval beindítani a vitát abban a szlovák társadalomban, amely az autonómia szó hallatán rögtön szeparatizmusra gondol (és amely szó a felvidéki magyarok körében is megosztó, hiszen mindenki számára más-más jelentéstartalommal bír).

orban kelemen.jpg

Amit megtett az MKP Szlovákiában, megtette az RMDSZ Romániában: az skóciai népszavazást megelőző napon az erdélyi magyarok legnagyobb pártja is közzétette autonómiatervezetét. Ahogy Szlovákiában az MKP képviselői hangsúlyozták az ország területi integritásának szentségét, úgy Romániában Kelemen Hunor is kiemelte, hogy az egységes és oszthatatlan Románia kereti között képzeli el a párt Maros, Hargita és Kovászna megye autonómiáját. Az RMDSZ a dél-tiroli autonómiamodellt ültetné át román jogi környezetbe. A reakciók persze román részről nem maradtak el, pártállástól függetlenül elítélve a dokumentumot – és egyáltalán, az autonómiának már csak említését is. Az erdélyi magyar politikai ellenlábasok, elemzők is számos hibát találtak a statútumban,  egyebek mellett azt kifogásolják, hogy a tervezetben elvész az autonómia, és a dokumentum nem a történelmi Székelyföldre vonatkozik. Ugyanakkor az RMDSZ tervezetének nyilvánosságra hozatalával azzal szembesítette a román társadalmat, hogy az autonómiával nem csak a szélsőségesnek nevezett kis magyar pártok foglalkoznak, és ezzel talán nagyobb esély nyílik arra, hogy a politikai diskurzus részévé váljon egy higgadt vita a témáról – mint ezt Kelemen Hunorék is remélik. Azzal, hogy az RMDSZ kilépett a kormánykoalícióból az elnökválasztást követően, 2015-ben talán nagyobb mozgástér nyílik számára a statútum ismertetését, vitáját illetően.

Véleményem szerint azonban 2015 nem az autonómia, de még csak nem is az autonómiáról való vita éve lesz. A többségi társadalmak mind Szlovákiában, mind Romániában az autonómia szó hallatán rendszerint szeparatizmusra, irredentizmusra, stb. gondolnak, és ilyen légkörben értelmes vitát nyitni akár csak a politikai eliten belül rendkívül nehéz, ha nem lehetetlen. Kárpátalját tekintve pedig minden azon múlik, sor kerül-e a közigazgatás bármiféle reformjára (decentralizációjára). Ha történnek ilyen lépések, akkor véleményem szerint a kárpátaljai magyar érdekképviseletek magukra lesznek utalva, hiszen a jelen külpolitikai helyzetben nem gondolom, hogy a magyar diplomáciának jelentős mozgástere lenne, illetve bárhonnan is számíthatna hatásos támogatásra.

Abelovszky Tamás

DiploMaci: Szerintünk ez volt 2014 és ez lesz 2015 (5)

Az idei év külpolitikai hangulatát mind az uniós, mind a hazai porondon leginkább a bizonytalanság határozta meg. Ahogy az EU-nak sem sikerült megoldást találnia saját belső válságára, úgy vallott sorozatosan kudarcot a megújult magyar diplomácia is. És akkor ehhez adjuk hozzá a szomszédunkban zajló meghatározó történéseket: Ukrajna szétesése, az orosz-EU versenyfutás fokozódása, az orosz rubel erőteljes gyengülése, az oroszellenes szankciók bevezetése, valamint a Déli Áramlat körüli ködösítések. 2014-ben semmi sem úgy történt körülöttünk, mint azt vártuk.

„Szerintünk a világ” sorozat ötödik darab.

 

Nekem: 2014

Év elején számomra két nagy ígéret lógott a levegőben: az egyik az ukrajnai helyzet konszolidálására és az előrehozott szavazások elősegítésére tett uniós fogadalom volt, míg a másik a magyar kormány azon ígérete, miszerint a Keleti nyitás politikájának gyümölcse végre beérik majd. Sajnos mindkét területen csak félmegoldások születtek.

Ukrajna esetében ugyan Janukovics elüldözése révén lehetővé vált a demokratikus átmenet, és valóban megtartották az előrehozott választásokat, azonban az ezért fizetett ár minden várakozást felülmúlt: Kijevnek előbb a Krímet kellett elengednie, majd egy zavaros árnyékháború folyományaként immár az értékes kelet-ukrajnai bánya- és iparvidékek is kikerültek a központi kormányzat ellenőrzése alól.

Az Európai Unió pedig (noha szóban mindvégig kitartott az új, integrációpárti erők mellett) végig az események mögött kullogott, és még a meglehetősen vitatott hatásfokú szankciók kivetése is több hónapba telt, miközben már rég a következő szankciók bevezetésén kellett volna dolgoznia a tagállamoknak. Hasonlóan Ukrajnához, az Európai Unió is inkább csak sodródott az eseményekkel, érdemi (és önálló) cselekvésre pedig alig volt példa az ukrajnai konfliktus kapcsán.

ukrajna-tuntetes.jpg

("Ukrajna a háború ellen van", f: www.telegraph.co.uk)

Ami azt illeti, hazánk sem tett ki magáért a külpolitika terén. A harcos nyilatkozatok révén ugyan sikerült felhívnunk a figyelmet a magyar ügyekre, azonban ezzel egyidejűleg a kormány sorra magára haragította korábbi partnereit. Ennek eklatáns példája volt, amikor az év vége felé a magyar kormány totális háborút indított a nyugati diplomáciával szemben.

Nem biztos, hogy erre a vitézkedésre egyáltalán szüksége volt az országnak. És ha mégis, akkor biztosan ez volt a legjobb időzítés arra, hogy összerúgjuk a port az Egyesült Államokkal? És pont most kell elköteleznünk magunkat Oroszország mellett, amikor az ottani gazdaság kifulladóban van, és az uniós tagállamok többsége éppen az ukrajnai beavatkozás és a kevésbé demokratikus normák miatt próbál nagyobb távolságot tartani Moszkvától?

Orbán ugyan kijelentette, hogy nyugati elköteleződésünkhöz nem férhet kétség, de akkor egyből adódnak a kérdések: miért kell az amerikai ügyvivőt beperelni, miért kell nekünk Paks II, miért estünk bele a Déli áramlat csapdájába? Kinek teszünk ezekkel az intézkedésekkel gesztusokat, ha nem Moszkvának?

Nem vitás, sok a megválaszolatlan kérdés, sok az elvarratlan szál. Félő azonban, hogy ahogy Ukrajnában is, úgy Magyarországon is Moszkváé lesz a döntő szó számos fontos kérdésben. És éppen ez az, amit nem vártam volna az idei évtől: az orosz erőtér látványos, Magyarországot is érintő bővülését.

Nekem: 2015

A 2015-ös év leghangsúlyosabb – minket is érintő – kérdése az orosz-EU viszonyrendszer alakulása lesz. A várakozások alapján úgy tűnik, hogy a fokozatosan lassuló orosz gazdaság a további külpolitikai offenzívák helyett inkább a belföldre és a megbízható közelkülföldre (Kazahsztán, Belarusz, Örményország) összepontosítja majd az erőforrásait, és ha Kelet-Ukrajnát nem is adja fel, talán nem bocsátkozik további területi kalandokba Európában.

Ezzel párhuzamosan az Európai Uniónak fel kell oldania azt a súlyos válságot, ami már évek óta megnehezíti az európai együttműködést. A megújulás egyik fő fókusza véleményem szerint az uniós külpolitika lesz; a cél egyértelműen egy sokkal gyorsabban és rugalmasabban reagáló, ugyanakkor az összes tagállam konszenzusos támogatását élvező külügyi apparátus kialakítása, amit az ukrajnai konfliktus kapcsán lehetne tökéletesíteni. A lényeg az, hogy az Európai Unió továbbra is hagyja nyitva az ajtót Oroszország számára, lecsökkentendő egy újabb nem várt fegyveres konfliktus esélyeit, akár a Kaukázuson, akár Ukrajnában.

orban-gondok.jpg

("Kemény volt az óév, de az új sem hoz megnyugvást", f: www.nytimes.com)

És ha már Ukrajna: érdemi változást nem várok a jelenlegi állapotokhoz képest, tehát a Krímen túl immáron a szakadárok uralta keleti megyék elvesztését is véglegesnek tartom. A területi integritását 2014-ben elvesztő Ukrajna számára 2015 a gazdasági újjáépítés megkezdésének és a területi veszteségek beismerésének éve lesz. Mindkettő fájdalmas és politikailag ingoványos terület, de az ukrajnai integrációs folyamatok beindításának ezek is feltételei.

Magyarországnak ebben a bonyolult kelet-nyugati mátrixban kell megtalálnia a helyét, amelynek a középpontjába szerettünk volna kerülni (ld. még hídország-szerep, összekötő kapocs kelet és nyugat között stb.). Úgy gondolom, hogy a nyugati kapcsolatok további mérgezésének határt kell szabni, elkerülendő a további izolációt. Ha ugyanis a jelenlegi külpolitikai kurzus folytatódik, Magyarország szükségszerűen a despotikus hagyományokat követő keleti demokráciák térfelére sodródik, ahonnan nem könnyű a visszaút.

Természetesen a keleti kapcsolatok építését sem szabad egyik pillanatról a másikra elhagyni, de fontos látni azt is, hogy az elmúlt két-három évben már-már túlsúlyba kerültek az autokratikus rezsimekkel folytatott magas szintű tárgyalások, miközben például Szijjártót Amerikában a megszokottnál (elvárhatónál) alacsonyabb szinten látták vendégül.

2015 egyik fontos kísérlete lesz, hogy képes-e az új magyar külügy elrugaszkodni a Keleti nyitás koncepciójától, és az aktuális konfrontatív diplomácia helyébe egy valóban érdekorientált, külgazdasági dominanciájú külügyi apparátust felállítani, amely törekszik az egyensúly megtartására kelet és nyugat között. Én csak remélni tudom, hogy mindez sikerülni fog, méghozzá diplomáciai botrányok és az orosz fél egyoldalú befolyásának növekedése nélkül.

Úgy vélem, Magyarország külpolitikája akkor válhat sikeressé, ha a keletnek tett engedményekből jelentősen visszaveszünk, míg nyugati partnereink felé nem megalkuvó, de nyilvánvalóan konstruktív gesztusokat teszünk. Például a magyar diplomácia vállalhatná az orosz-EU konfliktus kapcsán a pártatlan közvetítő szerepét, Kijevben részt vehetnénk az orosz-ukrán konfliktus rendezésével kapcsolatos EU-Ukrajna találkozókon, és még sorolhatnám. Ha már adottak a földrajzi adottságaink és szeretnénk aktív külpolitikát folytatni, akkor tegyük azt az orosz-EU kapcsolatrendszer konszolidációjának jegyében; amennyiben ez sikerül, utána már lehetne alapja a magyar diplomáciának a több tisztelet kikövetelésére.

Hámori Viktor

DiploMaci: Szerintünk ez volt 2014 és ez lesz 2015 (4)

Az idei év rég nem látott változásokat hozott a magyar külügyminisztérium részére – kezdve például azzal, hogy új néven, mint Külgazdasági és Külügyminisztérium tisztelhetjük ezentúl. Ez a szimbolikus változás úgy vélem, hogy tökéletesen fémjelzi a hazai külpolitika irányát 2014-ben, és míg a helyzet gazdasági vonulatával, a keleti nyitással egy előző összefoglalónkban már foglalkoztunk, én inkább ennek a külkapcsolatokra való hatásáról írnék. Jövőre pedig vendégül látjuk Angela Merkel német kancellárt, akinek itteni üzenetei minden kétséget kizáróan markánsan fogják alakítani a következő időszak külügyi stratégiáját.

Nekem: 2014

Nem lehetett könnyű dolga Szijjártó Péternek azon az általam elképzelt karácsonyi minisztériumi bulin, amin megpróbálta a dolgozók összeterelése után szép szavakba önteni, mit is ért el az újjászervezett külügy 2014-ben. Főleg, mivel valószínűleg elég kevesen mertek elmenni az eseményre, attól félve, hogy a nagy „össznépi örömködés” közben valaki esetleg egy tollvonással megszünteti az osztályt, ahol épp reggel még dolgoztak.

Túllépve a felesleges dramatizáláson, valóban nagy változásoknak lehettek tanúi a külügyminisztérium munkatársai. Idén hárman (Martonyi János, Navracsics Tibor és Szijjártó Péter) váltották egymást a miniszteri székben, és belsős információk szerint minden egyes váltás teljes átalakítást eredményezett a minisztérium vezetői beosztottjainak soraiban is. A Martonyi-korszak atlantizmusa keleti orientációra cserélődött, az irányok nagy vonalakban jobban hasonlítanak egy profitorientált gazdasági társaság értékesítői osztályának stratégiájára, mint egy hagyományosan diplomáciai feladatokat ellátó intézményére. A keleti nyitás ötlete nem idén fogant meg a magyar kormány fejében, intézményesülése azonban nagyon is idei. Hatásaiban ez a hivatalos váltás nagyon is észrevehető.

martonyi-navra.jpg

("Személyi és orientációs csere" - Navracsics Tibor beiktatása után elbúcsúztatja Martonyi Jánost; f.: nol.hu)

Mert amíg „csupán” egy külgazdasági stratégia volt, addig egy eleinte nem sok valódi sikert hozó iránymutatás volt, ami mostanra szépen-lassan elkezdett bizonyos új gazdasági kapcsolatokon keresztül hasznot hozni. Ám most, hogy a keleti nyitás (bár hivatalosan globális nyitás néven fut), a gazdasági területről a diplomáciai vizekre is átevezett, látható, hogy eredményei több tekintetben okoznak problémát, mint azt eleinte gondolhatták. Az idei év ugyanis a külügyi fiaskók éve, legalábbis az én szememben – ezen véleményemhez vegyük hozzá, hogy én azon csoporthoz tartozom, akik szerint fontos az, milyen is az ország megítélése a határainkon kívül. A teljesség igénye nélkül állon itt (véletlenszerű sorrendben) pár mérföldkő:

  • Orbán Viktor illiberális államról szóló beszéde;
  • A kárpátaljai magyarok önkormányzati jogainak felemlegetése, de főleg annak időzítése;
  • Az észt követség bezárása, de újfent főleg annak időzítése;
  • Az Ukrajnába addig szállított földgáz leállítása;
  • A norvég civil alapok nyomás alatt tartása;
  • Az amerikai kitiltási botrány és annak oldalágai – McCain neofasisztázás és az André Goodfriend ellen irányuló kormánykommunikáció (még ha ez „csak” belső használatra is szól)
  • A Déli Áramlat tervének leállásáról való kormányzati információhiány

Sok ezek közül közvetlenül köthető a számomra a 2014-es év szimbolikus eseményének tekinthető külügyminisztériumi átnevezéshez. És egytől-egyig olyan helyzetek és konfliktusok, amelyek helyrehozása komoly munkát és elköteleződést fog kívánni Szijjártó Pétertől és munkatársaitól. Jelen formájában, amikor a miniszter láthatóan még mindig a jól bevált Fidesz munkatervet követi, és csakis egyfajta kormányzati szócsőként próbál meg érvényesülni, ez nem lesz elegendő. A változáshoz mindenképp szükség lesz arra, hogy a megszerzett pozícióhoz ne csak operatív (például a minisztérium újjászervezéshez szükséges) önbizalmat szerezzen, hanem valós, stratégiaalkotó és elképzelésekben is aktív magabiztosságot is, amelyet egy kipróbált, tapasztalt szakmai csapatnak kellene támogatnia. Az októberi leépítések árnyékában erre egyre kevesebb az esély, így van mit kívánnunk a Külgazdasági és Külügyminisztérium részére a jövő évben.

Nekem: 2015

A fentiekben említett nyugati kapcsolatok kihűlése magával hozott egy vendéget, akire nem igazán számíthattunk: Angela Merkel 2015 februárjában Budapestre látogat, hogy Orbán Viktorral tárgyaljon. Berlin, mint az Európai Unió egyik legerősebb hangja, nagyon fontos partner számunkra, ez igaz mind a gazdasági, mind a politikai oldalon. Ám míg a gazdasági, export-import vonal hagyományosan erős (bár a német nemzetközi cégek ellen tett idei lépések ezen még tudnak változtatni), addig a külpolitikai közösség eszméje fakulóban. Az Orbán-kormány lépései, cselekedetei és retorikája ugyanis szignifikáns távolodást eredményeztek a német pozícióktól. A helyzet főleg azért kritikus jelentőségű, mert a német „védőernyő” az, amibe a Fidesz-KDNP az elejétől kezdve bizalmat helyezett annak érdekében, hogy segítségével nagyobb mozgástere legyen a magyar külügyi hintapolitikának.

merkel_orban.jpg

("Vidámabb idők emlékei" - Orbán berlini látogatása 2012-ben; f.: origo.hu)

Merkel idelátogatása (amire a 2010-es kormányváltás óta nem volt példa) komoly jelzés mindezzel kapcsolatban, hiszen előzetes információk szerint a kancellár az öt órás megbeszélés során kifejezetten nem szeretne a protokolltémák mellett maradni, és erős véleményt fog megfogalmazni a kormány jelenlegi stratégiájával kapcsolatban – legyen szó a brüsszeli kapcsolatok megromlásáról, az orosz-nyugati oldal közti libikókáról vagy „csupán” a jogállamiság helyzetéről.

Orbán Viktor számára láthatóan fontos a német irány megközelítőleges követése, a német jóváhagyás a háttérből, így vélhetően a Merkellel való beszélgetés hathatósan fogja befolyásolni a miniszterelnök jövőképét és a tervezett külpolitikai, diplomáciai és külgazdasági lépéseket. A német kancellár szimpátiájának esetleges visszaszerzése/megerősítése sokat segíthet az előző blokkban említett fiaskók rendezésében is, így számomra jelenleg ez tűnik az jövő év során a legfontosabb eseménynek a magyar külügy szempontjából.

Mészáros Tamás

DiploMaci: Szerintünk ez volt 2014 és ez lesz 2015 (3)

Az Iszlám Állam megszületése és országhatárokat semmibe vevő hódításai kétségtelen ténnyé tették azt a nézetet, hogy a Marokkótól Indiáig terjedő térség a hidegháború béklyóit lerázva újrarendeződik. A véres folyamat során a Nyugatnak meg kell tanulnia egységes rendszerként kezelni törzsek sérelmeit és kontinenseken átívelő vallási irányzatok harcát az egyes fővárosok érdekeivel.

Van valami költői abban, hogy éppen száz évvel az első világháború kitörését követően, amelynek eredményeként kialakultak a korábbi Török Birodalomtól elcsatolt arab lakta területek határai, az Iszlám Állam egy Szíria és Irak jelentős területeire kiterjedő dzsihadista terrorállamot hozott létre. A mesterségesen, nagyhatalmak által megrajzolt határok által elfedett belső konfliktusok elemi erővel törtek elő, összekapcsolva olyan korábban önálló egységnek tűnő térségeket, mint Szíria és Irak, Afganisztán és Pakisztán, Gázai övezet és Egyiptom. Az egymással összekapcsolódó konfliktusok régiós válaszadást követeltek meg, amelynek kiemelkedő példája nem is annyira az Iszlám Állam elleni koalíciós légicsapások, sokkal inkább az informális együttműködés Irán és az Egyesült Államok között az iraki helyzet pacifikálásában. Az idei évben nyilvánvalóvá vált, hogy legalább három politikai szerveződési szint egymás mellett élésére és kölcsönhatására kell berendezkedni: ősrégi civilizációs egységek (Irán, Törökország, Egyiptom) emelkednek fel tökéletlenül lefedve és hivatalos országhatáraikon átnyúlva igyekeznek befolyási övezetet szerezni. A második jellemző egység a kizárólag papíron egyben maradó államok sora lesz, ahol azonban a főváros valójában csupán az országok egyes részeit uralmuk alatt tartó csoportok közötti az egyezkedési terület szerepét tölti be. Egyre inkább ilyen pre-modern állammá válik Irak, Szíria, Libanon és Jemen, az idei év végére már egyik államban sem ellenőrzi a területek felét se a hivatalos kormány. Amennyiben ez nem lenne eléggé aggasztó fejlemény, egy sor terület válik bukott állammá, azaz egymással harcoló vallási és népcsoportok folyamatos konfliktus-zónájává. Líbia és a szír-iraki front aggasztó példát mutat, mi történik egy területen megfelelő központi hatalom hiányában.

sziria_megeli_e.jpg

A Közel-Kelet teljes káoszba fordulását nem akadályozhatják meg a világ nagyhatalmai, hiszen a térség számukra csupán egy globális küzdelem egyik színtere és egyik ország, vagy országcsoport sem kíván a minimálisnál több energiát fektetni katonai és politikai rémálmot jelentő konfliktusok fegyveres megoldásába és megismételni az Egyesült Államok 2003-as iraki baklövését egy jóval nagyobb területen. Bármilyen regionális stabilitás kizárólag a térségben természetesen jelen lévő, ősrégi történelmi gyökerekkel bíró domináns államokon keresztül lehetséges. Jól mutatja ezt a tendenciát Irán egyre nyíltabb bevonása az érdekszféráiban zajló polgárháborúk megoldásába, felrúgva annak évtizedes nemzetközi elszigetelődését. Annak ellenére, hogy idén nem zárult le a perzsa állam atomprogramját ellenőrzés alá vonó diplomáciai folyamat, az Egyesült Államok és Irán közeledése megállíthatatlannak tűnik. A részleges amerikai elfordulás a térségtől nem valósítható meg anélkül, hogy a Közel-Kelet stabilitását ne a regionális nagyhatalmak koncertje szabályozza, (Törökország, Irán és szaúdi vezetéssel a szunnita arab államok).

A húsba vágó felismerés kiemelten hatott Izrael biztonságpercepciójára, amely túlélését mindig is nagyban köszönhette külső nagyhatalmaknak (rövid ideig a Szovjetunió, majd Franciaország, végül az Egyesült Államok játszotta el a garantor szerepét, persze mindig önös érdekekből), látva azonban fokozatos magára maradását, a zsidó állam újrapozicionálja magát a térségben. Külügyminisztere Avigdor Lieberman egyre gyakrabban beszél arról, hogy Izraelnek egy átfogó megállapodásra van szüksége a szunnita arab államokkal, csomagban kezelve a palesztin állam kérdését országa biztonságának regionális, nem csupán külső nagyhatalmi garantálásával. A korábban elképzelhetetlen együttműködések sora, többek között a nyári gázai háborúval összefüggő diplomáciai manőverek vagy Izrael, mint (újabb) regionális energianagyhatalom felemelkedése egybefonja az Egyiptomtól az Öböl-államokig terjedő térséget. A közös érdekek és a félelem a Közel-Kelet északi sávjában elterülő nagy államoktól meglepő kvázi-szövetséget kényszerít ki a szegény és gazdag szunnita arab államok és Izrael között. Az izraeli választópolgárok közvetve erről a szövetségről mondhatják el véleményüket a jövő évi előrehozott választásokon, hiszen minden további előrelépés kulcsa a zsidó állam térségi integrációjában a palesztin kérdés megoldása, amelyre a két izraeli politikai tömb radikálisan eltérő választ kínál.

middle_east.jpg

A Közel-Kelet megkésett újrarendeződését sok esetben elfedi a média és aktuálpolitika által gerjesztett hisztéria, amely az egymással átfedésben élő, kölcsönösen sértett vallási irányzatok, népek és törzsi csoportok harcainak híre. A tragikus emberi áldozatok tömegeinek hátterében, miközben természetes, hogy az első kérdés, ami felmerül a „mikor lesz a Közel-Keleten béke”, be kell látnunk, hogy a térség stabilitása főként nem rajtunk múlik. Örök figyelmeztetésként áll Irak példája, bizonyítva, hogy békés, demokratikus államokat nem lehet mesterségesen megteremti. Az idei év tanulsága, amelyet már működés közben láthattunk, hogy a Nyugat egyetlen lehetősége a szabályozó szerep áthárítása a térség erős államaira, a lehető legfinomabban befolyásolva hatalmi küzdelmüket. Emellett mértani precizitással kell beavatkozniuk, amennyiben az emberi ár elviselhetetlenné válik és határozott humanitárius beavatkozás szükséges (Iszlám Állam elleni harc), vagy a Nyugat elemi érdekei sérülnének (Az öböl-menti kőolaj tengeri szállításának veszélyeztetése). A Közel-Kelet, miközben szörnyűséges példáját adta az emberi kegyetlenségnek a szír-iraki fronton, egyben számos alkalommal a reményt is adott, hogy idővel rendeződnek a térség viszonyai és kiemelendő, hogy Tunézia idén szabad választásokat tartott és a cikk írásának napján jó úton halad, hogy az első valóban demokratikus arab állam legyen. Az észak-afrikai ország politikai fejlődése, méretét meghazudtoló kedvező hatást gyakorolhat a Közel-Kelet többi államára, miközben a folyamat a máshol zajló negatív fejlemények árnyékában nem kaphatta meg a szükséges figyelmet.

A következő évben tovább folytatódik a versenyfutás az idővel, hiszen miközben zajlik a hatalmi átrendeződés, olyan országhatárokon átívelő társadalmi és gazdasági nehézségek törnek egyre inkább felszínre, mint az egyre fokozódó vízhiány, fiatalok munkanélkülisége és az energiaforrások kimerülése. Egy működő regionális hatalmi struktúra, hasonlatosan az európai államrendhez, amely a harminc éves háború végére létrejött, alapvető eleme ezeknek az égető kérdéseknek a megoldásában, de legalább az alapvető stabilitás biztosításában. Egy dologban azonban biztosak lehetünk, az államrend és hatalmi szerkezet, amely a Közel-Keletet kiszakíthatja a most is tartó véres körforgásból szinte semmiben nem fog hasonlítani az európai vagy távol-keleti rendre, hanem ugyan erősen megkésve, de a térség sajátosságait fogja tükrözni.

Csepregi Zsolt

DiploMaci: Szerintünk ez volt 2014 és ez lesz 2015 (2)

A skót függetlenség ügyének átmeneti bukásával, valamint a katalán akarat kvázi sárba tiprásával 2014 akár a nemzetközi szabadságmozgalmak teljes kudarcát is jelenthetné. A valódi helyzet azonban ennek épp az ellenkezője: a függetlenségi törekvések sikere az idei év egyik elvitathatatlan eredménye. Sokan bár sikernek ítélik az Európai Néppárt és Jean-Claude Juncker EP-választási győzelmét, valamint EB elnöki kinevezését, számomra ez a történet inkább szomorúságra, mint derűre ad okot, ahogy 2015 legfontosabb országos választásáé is, a briteké.

„Szerintünk a világ” sorozat második darab.

 

Nekem: 2014

Az idén két kiemelt jelentőséggel bíró népszavazást is tartottak volna Nyugat-Európában, ám ezek közül a politikai többség akaratából csak az egyik valósulhatott meg. A skótok októberben urnák elé vonulhattak, hogy döntsenek esetleges elszakadásukról a brit koronától. Az eredmény jól ismert: Skócia az Egyesült Királyság része maradt. Sokáig azonban úgy tűnt, ennek az ellenkezője fog történni, és a skótok – populista és demagóg vezetőjüknek, Alex Salmond első miniszternek köszönhetően – a kilépés mellett döntenek. Nem így lett. Ennek a történetnek azóta két olvasata van. Az egyik, hogy a skótok alsó hangon egy évszázadra elbukták a lehetőséget, hogy önállósodjanak, ezért az ügyük kudarcot vallott. A másik, hogy a kudarc csak átmeneti, hiszen világosan látszik, hogy a skótok közel fele függetlenség párti, tehát egy kicsivel jobban felépített kampánnyal (értsd: kevesebb populizmus - több realizmus), és feltételezve London nemtörődömségét, Skócia akár már néhány parlamenti ciklus múlva újrapróbálkozhat céljainak elérésével. Én ez utóbbit gondolom. És ennek az egésznek a jelentősége szerintem abban áll, hogy tettükkel a skótok világos példát mutattak mindenki másnak Európában (pl. székelyek) és a világon, hogy alkotmányos keretek között is függetlenedhet egy nemzet, ha akar. Nem kell tehát fegyverhez nyúlni, meg forradalmat szítani, elég értelmesen kampányolni az igazunk mellett. Salmondnak és társainak ez most nem ment. Nem véletlen, hogy népük többsége a maradás mellett döntött. Ám tizenegynéhány év múlva könnyen előfordulhat, hogy a mostanival ellentétes véleményre jutnak, ha őszintébb politikusakat kapnak.

skócia1.jpg

Elszakadáspárti fronton azonban az idén akadt rendkívül negatív folyamat is, méghozzá Spanyolországban, aminek a végkimenetele máig nem ismert. Ha fentebb tehát azt mondtam, hogy Skócia pozitív példát tud mutatni minden, saját szemében egy másik nemzetállam által elnyomott nemzet számára, akkor a katalánok ennek az éremnek a másik oldalát hozzák. Katalónia esetében ráadásul az az igazán szomorú, hogy mindezt önhibájukon kívül teszik. A spanyoloknál ugyanis nem más, mint a konzervatív politikai többség az, amely zéróösszegű játszmaként felfogva a katalán függetlenségi mozgalom törekvéseit minden létező fronton akadályozza a helyiek önrendelkezését. Miért baj ez? Egyfelől, mert ezzel radikalizálják a csendes többséget. Másfelől – bár ezt akarnák elkerülni – a szélsőségeseket kormányzati tényezővé teszik. Ennek a kettőnek az elegye pedig olyan időzített bombát kreálhat, ami bármikor széttépheti az országot és Európát.

A politika miatt patthelyzetben veszteglő katalán-kérdés mellett számomra 2014 legrosszabb híre minden kétséget kizáróan Jean-Claude Juncker EB elnökké választása volt. Erről korábban (itt és itt) már megírtam minden lényegeset. Ám annak tudatában, hogy Európa urai az EU megmentését egy az állami korrupciót ipari méretekben űző és pártoló férfira bízták, aki nem mellesleg egy valós tényekkel és számokkal szinte alátámaszthatatlan európai növekedési csomaggal haknizik mostanság kontinens szerte, újfent megerősíti bennem, hogy az Európai Unió halálra van ítélve. De nem azért, mert lakosai, vagy gazdaságainak szereplői ne akarnának együttműködést, közös piacot, gördülékeny kereskedelmet, hanem kizárólag azért, mert sikeréről többségében fantáziátlan, múltban élő, populista és pozícióvezérelt politikusok döntenek. Éppen úgy, mint Jean-Claude Juncker.

Nekem: 2015

Jövő májusban tartják a soron következő brit parlamenti választásokat, amin a mostani számok alapján a Munkáspárt fog győzni. Ez a győzelem azonban minden jel szerint csak hajszálnyi lesz, ergo egy újabb koalíciós kormány létrejötte közel sem lehetetlen, főleg annak tudatában, hogy az elmúlt 5 év így lett átvészelve. A szóhasználat indokolt, lévén, a liberáldemokraták kormányon lényegében lenullázták magukat. Támogatottságuk valahol a zöldek 5-6 százalékos szintjén mozog. Ahogy a konzervatívok sem tudtak teljes mértékben kiteljesedni, hiszen a folyamatos egyeztetések, koalíciós belharcok az ő teljesítményüket is visszavetették. Az elmúlt 5 évből tehát – ha minden úgy marad, mint most – mindkét fél nagyon rosszul jön ki, hiszen az egyik megszűnt harmadik erőnek lenni, míg a másik megszűnt egyeduralkodónak lenni a jobboldalon. A Konzervatívok számára ugyanis nem csak az okozott és okoz fejtörést, hogy a brit SZDSZ-szel kénytelenek kormányozni, akiknek a valósághoz annyi közük van, mint a legtöbb Premier League futballistának, hanem a UKIP előretörése.

farage1_1.jpg

Az EP-ben ismertté vált Nigel Farage pártja, amely a magyar pártok hihetetlen minőségű spektrumán nagyjából a DK-val van egy szinten, amerikai típusú libertariánus és szélsőjobboldali nézeteivel megosztotta a brit konzervatív szavazóbázist. Persze ennek jelentőségét és tényét David Cameron miniszterelnök és pártja sokáig tagadta, illetve bagatellizálta. Azonban a tudat, hogy a UKIP idén két parlamenti helyet is szerzett már időközi választásokon, a veszélyt valósággá tette. Nem véletlen, hogy bizonyos kérdésekben a Konzervatívok élesen jobbra tolódtak, például az EU, vagy a bevándorlás kérdésében, és ez a tendencia, vélhetően jövő májusig nem is fog gyengülni.

Ez pedig minimum három ok miatt hatalmas probléma: az első, mivel a UKIP képessé vált egyes kiemelt választói témák tematizálására, az összes brit párt, és vele együtt a közbeszéd a szélsőségek irányába mozdult. A második, mivel a UKIP elsősorban a Konzervatívok támogatottságát amortizálja, esély mutatkozik rá, hogy a lakosság jelentős részének szemében teljesen alkalmatlan és tehetségtelen munkáspárti pártelnök (Ed Miliband) nyerje meg a jövő évi választásokat. A harmadik pedig, hogy a UKIP esetleges fajsúlyos politikai tényezővé válásával (mondjuk, ha harmadik erővé válnak, vagy még inkább, ha a esetleg a Konzervatívok beveszik őket egy jobboldali koalícióba – bár ez utóbbira az esély elég kicsi, de nem kizárható) a brit uniós kilépése szinte elkerülhetetlenné válhat, és akkor, nem csak a helyiek fognak súlyos veszteségeket szenvedni, hanem egész Európa. Utóbbi ráadásul a gazdasági mellett politikai súlyt is veszítene, amit a mostani helyzetben nem engedhet meg magának.

Bár egy Junckerrel az élen lehet, hogy ez fel sem tűnne neki.

Németh Áron Attila

DiploMaci: Szerintünk ez volt 2014 és ez lesz 2015 (1)

A tavalyi év sikerén felbuzdulva az idén is elkészítettük „Szerintünk a világ” sorozatunkat, amiben minden egyes szerkesztőnk mesél arról, hogy szerinte melyek voltak az idei év legfontosabb eseményei és miért, illetve, hogy mire érdemes figyelnetek jövőre. A mostani sort Gyuris Klaudia, a DiploMaci Kína-felelőse nyitja. Kellemes ünnepeket, és remek olvasást kívánunk!

A 2014-es évet sokan a magyar Keleti Nyitás, és a kínai Nyugati Nyitás külpolitikai irányelvek sikeres egymásra találásával jellemzik. A valós kép azonban ennél jóval árnyaltabb. Hiszen, amíg a magyar-kínai relációt tekintve az egyedülálló eredmények többsége a 2013-as év hozadéka, addig Kína számára 2014 hozta meg saját nagy előrelépését. Az IMF legutóbbi adatai szerint az ország hivatalosan is a világ legnagyobb gazdaságává érett, átvéve az első helyet az Egyesült Államoktól.

 

Nekem: 2014

A 2014-es év az új magyar külpolitikai irányvonal, a Keleti Nyitás jegyében történt átalakításokkal telt, amely a Kínával fennálló bilaterális kapcsolatra is rányomta bélyegét. Az ország elindult egy olyan ideológiamentes, érdekalapú külpolitikai vonalon, mely háttérbe szorította a korábbi, értékalapú külpolitikát, a hagyományos diplomáciát. Az intézményi átszervezések következtében a volt Külügyminisztérium Szijjártó Péter vezetésével átalakult Külgazdasági és Külügyminisztériummá. A Keleti Nyitás irányvonalának erősítése érdekében új főosztályok szerveződtek (Oroszország, Kína Főosztály). Nem elhanyagolható az sem, hogy megtörtént a külügyi gárda reformja, melyet negatív visszhang és sok kérdés övezett. Magyarország külpolitikájának gazdaságorientáltsága, valamint irányelveinek kiélesedése úgy gondolom, hogy megbillentette azt a Kelet és Nyugat között fennálló egyensúlyt, amelyet a Keleti Nyitás meghirdetésekor vezető politikusaink még követendőnek tartottak.

Természetesen említésre méltó sikerek azért így is akadtak, amiket nem szabad elhallgatni: az év kultúrdiplomáciai győzelmei közül kiemelhetjük a pekingi Magyar Kulturális Központ megnyitását, míg a kétoldalú gazdaságban legjelentősebbként Szolnokon és a Kazincbarcikán felépülő kínai citromsavgyár beruházást jegyezhetjük, melynek elindulása esetén a globális piac jelentős szereplőjévé léphet elő Magyarország. Kiemelendőnek tovább tartom azt, hogy a napokban a Bank of China Magyarországon hozta létre regionális központját, valamint a Magyar Export-Import Bank Zrt. (EXIM) és a Kínai Eximbank (China Exim) újabb hitelszerződést írt alá, amely a magyarországi exportőrök forgóeszköz hiteleinek finanszírozására, illetve kínai exportcélú beruházások refinanszírozására használható fel.

szijjarto2.jpg

A közép- és kelet-európai országok, valamint Kína közötti együttműködésben elért haladás a decemberben lezajlott kínai miniszterelnök és a kelet-közép-európai országok (KKEO) kormányfőinek immáron harmadik alkalommal rendezett belgrádi csúcstalálkozóján vált világossá. Az esemény során aláírásra került a Budapest-Belgrád közötti vasútvonal kínai segítséggel történő korszerűsítésének terve, mely egy olyan beruházás példáját mutatja, amely megkívánja az érdekelt országok jövőbeni szoros együttműködését, valamint megvilágítja, hogy Kína egy jól működő, egységes, közép-kelet-európai integrációban érdekelt.

Ha ezzel szemben az év negatív történéseit, eredményeit vizsgáljuk, akkor a legkiemelkedőbb ellentmondások a külkereskedelmi, befektetési területeken tapasztalhatóak. A Kínába irányuló magyar export mennyisége statisztikailag nőtt, Európa felé pedig csökkent, mely első ránézésre kimondottan pozitív képet ad, azonban a számok felvetik azt a kérdést, hogy a változás valóban a Keleti Nyitás programjának volt köszönhető, vagy annak, hogy az európai piacokon csökkent az árufelvétel mértéke?

Fontos kiemelni a tényt, hogy mind a Kína-KKE, mind a Kína-Magyarország közötti kereskedelem döntő többségét továbbra is a nemzetközi nagyvállalatok adják. (Magyarország esetében 90 százalék feletti az eredmény). Mindezt figyelembe véve nem gondolom, hogy bármely politikai élénkítő program hatására a tendencia oly mértékben megfordulna a közeljövőben, hogy az a kis- és középvállalkozókat helyezze előtérbe, avagy a Kínával való kereskedelem az Európai Uniótól való gazdasági függést felváltsa, vagy kiegyenlítse.

Összegzésül elmondható, hogy a Keleti Nyitásra szükség van, de annak sem a konstrukciója, sem a véghezvitelének módja, valamint az egyensúly megtartása Kelet és Nyugat között nem volt példa értékű.

 

Nekem: 2015

A jövő évre vonatkozóan számos akadály legyőzése szükségeltetik a relációban, melyek megoldása érdekes folyamatokat hozhat magával.

A hazai kis-és középvállalkozóknak a kínai piacra történő betörése jelenleg számos nehézséggel jár, melyek a kormányzati csomagok ellenére gátló tényezőként jelennek meg körükben. Fontosnak tartom a távolság leküzdése mellett azokat a programokat, amelyek segítségével lehetőség nyílna a kulturális különbségek leküzdésére, az eltérő tárgyalás technika megismertetésére, a kínai üzleti környezet sajátosságaira való felkészítésre. Adott termékek helyett (melyekből rengeteg van jelen a kínai piacokon) a víz- és hulladékgazdálkodás, a környezetvédelmi károk kezelésére irányuló megoldások, a magyar mérnöki tudás, a mezőgazdasági vízöntöző rendszereket érintő területeken a tudáscsere, tudásexport segíthetne a relációban. Ahhoz pedig, hogy a turizmus kellően fellendüljön a két ország között, szükség lenne a Peking-Budapest légi járat mielőbbi visszaállítására, avagy új indítására Sanghaj-Budapest vonalon. Talán 2015 meghozza eme régen várt lépést.

szijjarto-kinaban.jpg

A Keleti Nyitás program jövőjét tekintve érdemes lesz figyelni arra, hogy a Kormány továbbra is gazdaság centrikus klisét próbál majd Kínára ráhúzni, vagy megpróbálja a külpolitikai stratégiai gondolkodás visszaállításával, szakértők bevonásával azt az ország specifikusságot, adott esetben a tradicionális diplomácia szerepét, vagy az apró gesztusokból, meggondolt lépésekből fakadó diplomáciai érzékenységet visszaállítani, amely Kína esetében elengedhetetlen lenne a hosszú távú együttműködés érdekében.

A kelet-közép-európai együttműködés kontra Magyarország kiváltságos hídszerepe kapcsán is érdekesen alakulhatnak a jövő év eseményei. Úgy gondolom, hogy a címre pályázó valós nagy vetélytárs, Lengyelország legyőzése helyett a régió felénk eső részében kellene megerősíteni a szerepünket (legfőképpen Romániával szemben), majd összhangban Varsóval több lehetőséget rejtene magában a Kínával történő együttműködés. Fontos lesz a Budapest-Belgrád vasútvonal korszerűsítésének nyomon követése, a szomszédos országokkal történő közös munka fejlesztése a kívánt cél érdekében. Ha 2015 nem is, de az elkövetkezendő évek alatt számos új forma alakulhat az úgynevezett Selyemút Gazdasági Övezet és a 21. Századi Tengeri Selyemút kiépítése során, melynek a vasútvonal is egy részét adja, és arra szolgál, hogy megkönnyítse és összekösse az utat a világ immáron legnagyobb gazdasági hatalmával.

Gyuris Klaudia

Regionális összefogás a közös célok érdekében

December 16-17-én Belgrádban került sor a kínai miniszterelnök és a kelet-közép-európai országok (KKEO) kormányfőinek immáron harmadik alkalommal rendezett két napos csúcstalálkozójára, valamint az ahhoz kapcsolt üzleti fórumra. Összességében elmondható, hogy az eseményt minden szempontból siker koronázta. A jövőre nézve azonban kérdésként merülhet fel, hogy a közép-kelet-európai országok egymás közötti, valamint Kínával történő összefogása mennyire lesz gördülékeny, annak érdekében, hogy a kitűzött célok 2017 végére valóban megvalósulhassanak.

A Budapest-Belgrád vasútvonal kínai segítséggel történő korszerűsítéséről szóló tervezetről már sokat hallhattunk, de az előkészületek annál többet várattak magukra. A látszólag eredménytelenül eltelt időszak szerdán, a kínai, szerb és a magyar miniszterelnök által aláírt szándéknyilatkozattal ért véget. Ennek értelmében azon a tranzitútvonalon keresztül, melynek egyik szakaszát a szerb és a magyar fővárost összekötő vasútvonal alkotja, a kínai áruk a jövőben a görög Pireusz kikötőjéből Macedónián, Szerbián és Magyarországon keresztül a lehető leggyorsabb úton juthatnak Nyugat- Európába.

Peking eltökélt a régióval történő kereskedelem volumenének növelésében, így később a vasútvonal – Macedónia és Görögország felé történő meghosszabbított szakaszával – a kínai kereskedelmi útvonal fő gerincévé válhat. Mindezeken túlmenően a kikötők és az autópályák jelentős útszakaszainak összekötése révén, a jövőben egy új, költséghatékony szállítási útvonalháló valósulhatna meg Európában, mely új dimenzióba helyezné a két kontinens közötti kereskedelmet.

(Li Ko-csiang Belgrádban; f.: news.cn)

A találkozó során a kínai miniszterelnök Li Ko-csiang arról is beszélt, hogy a vasútvonal korszerűsítésének hitelezése mellett a tavalyi bukaresti KKE- Kína találkozón 10 milliárd dolláros hitelkereten túl (melyből mára alig másfél milliárd maradt), Kína újabb 3 milliárd dolláros beruházási alapot hoz létre a térség országai számára.

A felek egyetértettek abban, hogy a vasútvonal korszerűsítése az érintett országok számára nem csak gazdasági haszonnal jár, hanem közvetett módon a lakosság életszínvonalának emeléséhez is hozzájárul.

Kína legfontosabb kereskedelmi partnere az Európai Unió. A beruházás révén a feleknek lehetősége nyílik a kétoldalú gazdasági forgalom további növelésére, mely a KKE országai által nyújtott infrastrukturális fejlesztéseket és pénzügyi együttműködéseket érintő, és kiaknázásra váró potenciálok mellett Peking számára a legnagyobb motivációt jelenti. A térség országainak többsége aktív Kína politikát folytat, mely pozitív légkört teremt a közép- kelet- európai országok és Kína közötti gazdasági együttműködés megvalósulásához. Míg ez előbbinek tőkére, külföldi befektetésekre, gazdaságélénkítő programokra, addig az utóbbinak jól képzett szakemberekre, természeti kincsekre, technológiai tudásra és fejlesztésekre van szüksége. A Nyugat- Európa felől jövő, esetenként kétkedő pillantások érthetőek lehetnek, de úgy gondolom, hogy amíg Peking érdekelt a multi poláris világrend kialakításában, valamint annak fenntartásában, csakis az Európai Unió erősítése (akár annak szubrégióival történő együttműködésen keresztül) a célja, és nem annak gyengítése.

A lengyel kormányfő Ewa Kopacz a találkozó előtt négy területre helyezte a hangsúlyt Európa és Kína párbeszédében, mely útmutatóul szolgálhat a jövőre nézve. Véleménye szerint a politika; a távközlés; infrastrukturális fejlesztések, befektetések; valamint a zöld energia jelentheti az együttműködés fő területeit.

Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy a kínai tőkének látványos gazdaságélénkítő szerepe legyen mind a régióban, mind pedig Magyarország számára, összefogásra van szükség az említett területeken. Ezáltal a jelen projekthez hasonló, több kínai beruházás valósulhatna meg, melyet hátráltat az, ha egy adott KKE ország a többivel versengve próbál Kína kedvencévé válni. Figyelembe kell venni, hogy egy kis ország, adott esetben Magyarország termelői kapacitása önmagában nem tudja fedezni a kínai felvevő piac igényeit, azonban regionális együttműködéseken keresztül, az egyéni törekvések mellett számos nagy cél megvalósítható lenne.

Kínának elsődleges célja a régióval, mint egységgel történő együttműködés kialakítása, melyet a tagok egymással történő versengése csak gyengíthet. A nagy volumenű beruházások, tervek összefogást, és megfelelő szakértelemmel rendelkező gárdát kívánnak, ahhoz, hogy a Kína–KKEO együttműködés keretén belül a Budapest- Belgrád vasútvonalának sikeressége – mint első transznacionális infrastrukturális projekt – által adott lendület ne torpanjon meg.

Gyuris Klaudia

Indul az EU-orosz versenyfutás a Kaukázuson?

2014. november 24-én írta alá Vlagyimir Putyin orosz és Raul Hadzsimba abház elnök azt a közös védelmi partnerségről szóló stratégiai megállapodást, amelynek értelmében Abházia (egy de facto független kaukázusi állam) Grúziával közös határáig adhatnának határőrizetet az orosz katonák. A lépést a grúz külügy nyilvánvaló provokációnak tartja, az EU pedig kivár.

Abházia státusa 1992 óta vitatott, mivel a Szovjetunió felbomlását követően a kevert etnikumú (abház, grúz, örmény, orosz) terület függetlenségéért harcoló erők fegyveres konfliktusba kerültek az akkor már független Grúziával, és a véres harcokat követően a mai napig nem sikerült a helyzetet megnyugtatóan rendezni. Az elszakadás papíron a mai napig nem ment végbe, de a kialakult status quoban Abházia mindennapjait leginkább az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok határozzák meg.

A vitatott hovatartozású államot azóta is – az 1992-es háború kirobbanásáért részben felelős – Oroszország támogatja, ugyanakkor a 2008-as orosz-grúz konfliktusból tanulva Moszkva kerüli a nyílt konfrontációt, és eddig inkább a háttérből mozgatta a szálakat. Dél-Oszétia kapcsán az orosz beavatkozást a kiújuló fegyveres harcok és nem mellékesen a NATO-grúz kapcsolatok intenzív fejlődése indokolta, most azonban ilyen konkrét precedenst nem lehet azonosítani. Így a november 24-i megállapodás ebből a szempontból váratlannak tűnhet.

("Meglepő szövetség" - Raul Hadzsimba és Vlagyimir Putyin; f.: theguardian.com)

Ami az orosz lépést indokolhatja, az egyrészt a január 1-jével induló Eurázsiai Unió, amelynek kaukázusi „leágazását” az orosz elnök az utóbbi három hónapban kezdte el fejleszteni. Előbb az örmények csatlakoztak a kezdeményezéshez, most pedig a közös határőrizethez kapcsolódóan a jövőben az orosz vámhatárok is kitolódhatnak az abház-grúz határvonalig, tovább növelve az új unió területét.

Másrészt ezzel a lépéssel Oroszország ismét lépéselőnybe került az EU-val szemben, hiszen Ukrajna után itt is az Uniónak kell majd a megfelelő válaszlépéseket kitalálnia. Az orosz terjeszkedés ezúttal nem fegyveresen ment végbe, és nyilvánvaló, hogy Moszkva ezzel a szerződéssel inkább provokálni akart; a békét és prosperitást ígérő Európai Unió nehezen tud majd korrekt választ adni.

Márpedig a régióban éppen Grúzia az egyetlen olyan ország, amely hosszú távon is az Unióval való együttműködésben gondolkodik. Súlyosbítja az EU helyzetét az is, hogy a krími bevonulástól eltérően Abházia esetében Oroszország erőterének kiterjesztéséhez nem katonai erővel, hanem egy szerződés aláírásával jutott hozzá, amit egyértelműen nehezebb támadni, mint egy illegitim katonai beavatkozást.

Putyinnak tehát ez egy olcsó részsiker volt, azonban az amúgy is labilis kaukázusi régióban minden hasonló megmozdulás könnyen a visszájára fordulhat. Oroszország szénhidrogén-exportja számára egyre nagyobb konkurenciát jelentenek az azeri-grúz útvonalakon zajló szállítások, a földrajzilag meglehetősen elszigetelt Örményországgal folytatott szárazföldi kereskedelem pedig nagyban függ a grúzok jóindulatától is. Éppen ezért a status quo tudatos felborítása, a regionális viszonyok további mérgezése nem biztos, hogy a megfelelő lépés volt Putyinék részéről.

(A Kaukázus; f.: wikimedia.org)

Ami a megfelelő lépéseket illeti, Angela Merkelnek is lesz min gondolkodnia. A 2008-as orosz-grúz háború kapcsán Berlin nem tartotta valószínűnek, hogy Oroszország máshol is beavatkozna fegyveresen a posztszovjet térségben. Az erőteljes válaszlépések (amelyeket többek közt az észt-litván-lengyel trió szorgalmazott) elmaradtak, Moszkva pedig folytatta erőpolitikáját (például 2010-ben orosz rakétákat telepített Moszkva az abház-grúz határ közelébe). Az idei év eseményei már a német kormány szemét is felnyitották, és két nappal a cikk elején tárgyalt orosz-abház megállapodást követően Federica Mogherini, ez EU külügyi vezetője is a grúz területi egység mellett foglalt állást.

Az ilyen retorikai megnyilvánulások fontosak ugyan, de messze nem kielégítőek, hiszen egy-egy nyilatkozat nem fogja az orosz külpolitikát békésebb utakra terelni. Az ukrajnai helyzet kapcsán bevezetett szankciók már más megítélés alá esnek, azok valódi gazdasági hatással bírnak, azonban hasonló intézkedések meghozatala Oroszország Kaukázus-politikájával összefüggésben újabb hónapokba telhet majd.

Pedig a mielőbbi reagálás az esetleges fegyveres harcok megelőzése, és a grúzok uniós elköteleződésének erősítése miatt is fontos lenne. Grúzia fontos játékos az EU számára, hiszen a Kaukázusban az egyetlen olyan állam, ahol a demokrácia megerősítésének reális esélye van. Ennél is fontosabb, hogy földrajzi elhelyezkedéséből fakadóan a grúzokon keresztül érkezik az Unióba a nem orosz forrásokból származó földgáz és kőolaj jelentős része – erre az útvonalra az Uniónak középtávon mindenképp szüksége lesz.

Az Európai Unió jelenleg is fenntart egy megfigyelő missziót Grúziában, azonban félő, hogy egy esetleges orosz agresszióval szemben sem Grúzia, sem a NATO nem tudna mit kezdeni, főleg a megelőzés nehézsége miatt. Oroszország továbbra is a kiszámíthatatlant játssza a régióban, és amíg az abház elnök (akinek Putyinhoz hasonlóan van KGB-s múltja) úgy nyilatkozik az orosz elnökről, mint Abházia biztonságának letéteményeséről, addig nehéz a helyzet normalizálásáról beszélni. A labda mindenesetre ismét az Unió térfelén pattog.

Hámori Viktor

Brazília: Elkészült a kínzások leltára

Három egymást követő államfő is az országot irányító katonai diktatúra (1964-1985) üldözöttje volt, de közülük egyedül Dilma Rousseff hivatalban lévő elnök szenvedett el fizikai értelemben vett kínzásokat. Luiz Inácio Lula da Silva fogságban, míg Fernando Henrique Cardoso száműzetésben volt Chilében és Párizsban. Adott a kérdés: bosszúért kiált a brazil társadalom, vagy a mélyen vallásos ország szívből megbocsát kínzóinak?

Nem véletlen, hogy az emberi jogok világnapján, december 10-én hozta nyilvánosságra a Nemzeti Igazság Bizottsága (Comissão Nacional da Verdade – CNV) – amely a jobboldali katonai diktatúra idején elkövetett emberiség elleni bűncselekményeket volt hivatott vizsgálni – azt a jelentést, amelyet nagyon sokan vártak már Brazília-szerte. Rousseff 2011 novemberében azért hagyta jóvá a bizottság létrehozását, hogy az kivizsgálja az állam által elkövetett emberiség elleni bűncselekményeket 1946 és 1988 között, azonban a bizottság kiemelten és megkülönböztetett figyelemmel vizsgálta a katonai diktatúra éveiben történt jogsértéseket. Az 1300 oldalas anyag is nagyobbrészt erről az időszakról szól. Majd harminc évvel a diktatúra bukása után hívták életre a bizottságot, ez Chilében és Argentínában azonnal megtörtént. Igaz ugyan, hogy ott elnöki rendelettel születtek e testületek, míg Brazíliában széles társadalmi konszenzus állt mögötte, hiszen parlamenti szavazás zárta megalakulását és így törvény mondta ki létrejöttét.

Dilma Rousseff fiatalkorában egy szélsőbaloldali szervezet aktivistájaként állandó harcban állt a katonai diktatúrával. Még húsz éves sem volt, amikor 1965-ben három évre bebörtönözték São Paulóban, ahol a poklok poklát járta meg. Fogai egy részét kiverték, az állkapcsa az ütések következtében elmozdult és maradandó károsodást szenvedett. Nem szeret soha beszélni az őt ért sérelmekről, azonban 2008-ban egy politikai provokáció miatt muszáj megszólalnia. A konzervatív José Agripino Maia szenátor azzal vádolja az akkor még Lula elnök kabinetfőnökeként dolgozó Dilmát, hogyha a kínzóinak hazudott, akkor miért ne hazudhatna most is? Ekkor megtöri a csendet és a széles nyilvánosság előtt kijelenti, hogy ott és akkor azért vezette félre vallatóit, hogy senkit ne tudjanak szavai alapján meghurcolni.

Brazilian President Dilma Rousseff (L) receives the report from Pedro Dallari (2nd L), a member of the 'truth commission', in Brasilia December 10, 2014.   REUTERS-Joedson Alves

(Dilma Roussef átveszi a kész jelentést; f.: reuters.com)

Szavait kötelező idézni, hiszen az elnökasszony ekkor is tanúbizonyságot tett emberségből, bátorságból, empátiából: „19 éves voltam, három évet börtönben töltöttem és embertelen módon megkínoztak, szenátor. Tudnia kell, hogy bárki, aki az igazságot mondta ezeken a kihallgatásokon, súlyosan veszélyeztette társait. Összehasonlítani a brazil (katonai) diktatúrát a demokráciával, olyan összehasonlításokat téve, amilyeneket ön is megfogalmazott, csak az tud tenni, aki semmilyen értéket nem tulajdonít a brazil demokráciának.”

A CNV-jelentés múlt heti bemutatásán Dilma látványosan elérzékenyült, könnyek közt beszélt, néha elcsuklott a hangja. A bizottság két év hét hónapos működése során 1121 tanúvallomást rögzített, 80 meghallgatást hajtott végre és hét helyet keresett fel, ahol a kínzások folytak. A vizsgálatok legkevesebb 191 halottról és 243 eltűntről szólnak; persze érdemes az áldozatok számát összevetni a chilei diktatúra üldözötteivel (1973 és 1989 között 3065 halott és eltűnt személy összesen), vagy az argentin diktatúra elszenvedőivel (1976 és 1983 között 30000 halott és eltűnt személy). Brazíliában a halottak és eltűntek száma nagyobb is lehet, ugyanis a hadsereg nem volt túlzottan együttműködő a bizottsággal, sok dokumentumot nem bocsátottak a testület rendelkezésére mondván, elvesztek vagy elégették őket régebben. A CNV az amerikaiak segítségét is kérte vizsgálatai során, hiszen felmerült, hogy az 1964 márciusában távozásra kényszerített João Goulart elnök – ahogy a nép ismerte, Jango – 1976-ban bekövetkezett halála nem természetes módon, hanem a Cóndor-terv részeként következett be. (A Cóndor-terv a CIA által pénzelt és a kontinens jobboldali katonai diktatúráival közösen összehangolt terv, amely Henry Kissinger fejéből pattant ki és fő célja a dél-amerikai baloldali csoportok megfélemlítése, aktivistáinak kínzása, meghurcolása, megölése volt.) A CNV 377 olyan ember nevét hozta nyilvánosságra, aki súlyosan megsértette a diktatúra alatt az emberi jogokat, ebből 196-an életben vannak ma is, átlagéletkoruk 82 év. Közöttük van a katonai diktatúra huszonegy évének öt elnöke is: Humberto de Alencar Castelo Branco (1964-1967), Artur da Costa e Silva (1967-1969), Emílio Garrastazu Médici (1969-1974), Ernesto Geisel (1974-1979) és João Baptista Figueiredo (1979-1985).

(Korabeli felvétel a katonai diktatúra ellen tüntetőkről; f.: ictj.com)

A bizottság összegzésében megállapításra került az emberiség elleni bűncselekmények szisztematikus jellege. A testület – fontos leszögezni – senkit nem gyanúsít, és nem ítélkezik senki felett. 29 ajánlást fogalmaz meg többek között, hogy a katonaság ismerje el a jogsértéseket, valamint, hogy minden brazíliai szövetségi állam rendőrsége legyen demilitarizált. Fontosnak tartják továbbá, hogy a visszaélések elkövetőire ne legyen érvényes az 1979-es amnesztiatörvény és vonják őket felelősségre. Ezt jogi szakértők kevésbé tartják lehetségesnek, ugyanis a törvény nemcsak a diktatúra szereplőire, hanem a köztörvényesekre is vonatkozik. Minden bizonnyal ez hosszas jogi vita lesz, hiszen a CNV hét tagjából öt nemzetközileg elismert jogász. Brazília büszke lehet, hogy szembenézett sötét múltjával: először elutasították, hogy lettek volna visszaélések, majd döntés született a bűncselekmények felfedéséről. Hátra van még azonban a teljes beismerés és a bocsánatkérés. Az elnököt nem vezérli semmilyen bosszú, nem gyűlöli megkínzóit. A CNV törvényben rögzített kötelessége intézkedéseket hozni, hogy a megtörténtek soha többé ne ismétlődhessenek meg. A múltat ugyan nem lehet végleg eltörölni, de lehet róla őszintén beszélni. Nemcsak azok miatt, akik életüket adták a diktatúra elleni harcban, családtagjaikért, hanem amiatt a nyolcvanmillió brazil miatt is, akik a katonai rezsim bukása után születtek. Nekik is tudniuk kell, mi történt hazájukban, ugyanis ők adják a brazil népesség majdnem felét. A múlt ismerete nélkül nem létezhet számukra nyugodt jövő Brazíliában. Rend és haladás – olvasható a brazil zászlón, és ennek most már talán valóban nincs akadálya.

Erőss Bulcsú

Törökország: Politikai tisztogatások az ellenzéki médiában

Törökország nem is olyan rég még sikeres példaként, „sztárként” került említésre Orbán Viktor nyári tusványosi beszédében, amit azóta számtalan helyen elemeztek, kritizáltak és értelmeztek újra – köztük esetenként maga a miniszterelnök is. Követendő országként tekinteni a török államra azonban igencsak problémás, már ha a demokratikus és szabadságjogi kérdéseket is figyelembe vesszük – főleg, miután most hétvégén konkrét tisztogatás kezdődött a média és a sajtó területén is.

Vasárnap Isztambulban és több másik török városban tömeges letartóztatásokat és házkutatásokat hajtottak végre a Zaman nevű napilap szerkesztőségeiben valamint a Samanyolu tévécsatornánál. Összesen 24 főt vettek őrizetbe, köztük vezető pozícióban lévő munkatársakat és volt rendőrfőnököket (akik mostanra a TV társaságnál helyezkedtek el). Hivatalos információk alapján Recep Tayyip Erdogan elnök azért döntött a razzia mellett, mert a két médiacég és a hozzájuk fűződő holdudvar egy „árnyékállamot” szeretett volna létrehozni, megbuktatandó a jelenlegi demokratikus török vezetést.

(Galéria a vasárnapi razziáról; f.: bbc.com, reuters.com)

A holdudvar vezetője jelenlegi tudomásunk szerint Fethullah Gülen, a Hizmet vallási és szociális mozgalom vezetője. (Külön érdekesség, hogy Gülen személyes életéről és a tanításairól szóló honlap magyar nyelven is elérhető – a szerk.) Gülen hosszú éveken keresztül hangos támogatója volt Erdogannak és pártjának, az AKP-nak, amely az ő segítségével 2002 óta három választáson is sikert tudott aratni. Azonban a 2013-as év során megromlott a viszony Erdogan és a vallástudós között: ezt a vízválasztó momentumot jelezte, hogy tavaly novemberben több Hizmet által vezetett magániskolát bezárattak, majd decemberben számos rendőrfőnököt és bizonyos, a Hizmet támogatását élvező kormánytagokhoz közeli személyt tartóztattak le (köztük egyes miniszterek fiait) korrupciós vádakkal.

Erdogan ekkor is a mostanihoz hasonló érvekkel legitimizálta döntést: nem hajlandó meghajolni semmilyen fenyegetés vagy piszkos szövetség előtt, amely szét akarná forgácsolni a kormánypártot. Az akkori miniszterelnöknek, így a mostani elnöknek úgy tűnik, hogy nincs kifejezetten ínyére az ellenzéki erők ténykedése az országban. Már-már szimbolikusnak tekinthető az a tény is, hogy a mostani razziák és a tavalyi korrupciós vádemelések között majdnem hajszálpontosan egy év telt el.

erdogan_gulen.jpg

("Támogatókból ellenségek" - Erdogan és Gülen; f.: pressturk.com)

Az esetet természetesen hamar hangos kritikák fogadták mind a török ellenzéki pártok, mind az Európai Unió részéről. Kemal Kilicdaroglu, a Köztársasági Néppárt (CHP – az egyik legnagyobb ellenzéki párt) vezetője szerint Erdogan vasárnapi lépései a demokráciai elleni puccsnak tekinthetőek, amelyeket nem a jog, hanem a bosszú vezérel. Federica Mogherini, az EU kül- és biztonságpolitikai képviselője a Johannes Hahn EU bővítési biztossal közösen kiadott közleményében hangsúlyozta, hogy hogy Törökország csatlakozási folyamatának elmozdulása attól is függ, mennyire tartja az ország tiszteletben a jogállamiságot és az emberi jogokat – ez a tisztelet pedig nem mutatkozott meg a hétvége során. Megnyilvánulásuk lényeges abban a tekintetben, hogy az ország több évtizede (hivatalosan 1987-ben) megkezdte a tárgyalásokat az EU-hoz való csatlakozásért. Ez a szándék azonban nem kifejezetten erős, legalábbis a retorika szintjén biztosan nem: Erdogan a kritikákra válaszul ugyanis  kijelentette: „minket nem érdekel, hogy mit mond az EU, vagy az, hogy felvesz-e minket tagnak avagy sem.”

Erdogan nyugati pozíció ezzel a lépéssel tovább romlanak, ám ez valószínűleg csupán az európai kapcsolatok hűvösödését fogja magával hozni. Törökország stratégiai és geopolitikai szempontból ugyanis jelenleg túlságosan is fontos az Iszlám Állam elleni NATO harcokban, így az amerikai kritikák minden bizonnyal elmaradhatnak. Mindezek mellett azonban felismerhető egy igen negatív irány a török belpolitikai viszonyok és a jogállamiság terén, amelyre a fent említett esetek mellett elegendő példával szolgáltak a tavalyi Taksim téri tüntetésekre érkezett kemény kormányzati reakciók, valamint például a közösségi média (YouTube, Twitter) letiltásának tervei is. Kérdéses, hogy az egyre bővülő elnöki hatalmi jogkörrel láthatóan előszeretettel élő Erdogannak lesz-e valós ellenfele a közeljövőben belföldön, vagy hogy bármilyen hatással is lesznek-e a sajtószabadságot korlátozó gyakorlataira a külföldi kritikák. Jelen körülmények között úgy tűnik, hogy mind a két kérdésre nem a válasz.

Mészáros Tamás

Nemzetközi vonatok: külpolitika kicsiben

A nemzetközi vonatok menetrendjének összeállítása, az azt megelőző tárgyalások szigorú koreográfia szerint zajlanak, amelyben a vasútvállalatok és az érintett nemzetközi szakmai szervezeteken túl gyakran megjelenik a külpolitika is. A téma aktualitását a hétvégén történt éves menetrendváltás adja.

Minden év decemberének második szombatjáról vasárnapra virradó éjszaka 24 órakor lép életbe a következő egy évre szóló vasúti menetrend. A menetrend kialakítását hosszú, gyakorlatilag az egész évet felölelő tervezési, egyeztetési folyamat előzi meg, amelyben a megfelelő nemzetközi szervezeteken keresztül részt vesznek a vasútvállalatok. Az egyeztetési folyamatot két, a vasútvállalatok tagságával működő szervezet, a Forum Train Europe (FTE) és a Rail Net Europe (RNE) hivatott mederben tartani. Előbbi feladata a menetrendek egyeztetése, és első értekezletét már január végén megtartja, amit további találkozók követnek, gyakorlatilag egész évben folyamatos munkát adva az ezzel foglalkozó szakembereknek. Ezeken az értekezleten a vasutak bemutatják egymásnak terveiket, és megkezdődik az egyeztetés az új útirányokról, vonatokról. Amennyiben egy-egy vonat közlekedéséről döntés születik, még nincs vége a tárgyalási folyamatnak: meg kell egyezni arról, az adott vonatba melyik társaság adja a járműveket, illetve – mivel a síneken leközlekedtethető vonatok száma véges – egyeztetni kell a pályakapacitást felügyelő vállalatokkal. Ez utóbbi folyamatot fogja össze a fent említett másik szervezet, a Rail Net Europe.

Magyarország nemzetközi vasúthálózatba ágyazottságát meghatározza egyfelől az, hogy a fővonalakat tekintve a dualizmus idején Budapest központú sugaras hálózat alakult ki, amit később egészítettek ki pókhálószerűen a sugárirányú vonalakat összekötő vaspályákkal. Ez utóbbi meghatározottság talán még ez előbbinél is súlyosabbnak bizonyult: az első világháborút követően többet nyomott a latban ezeknek a vasútvonalaknak az elhelyezkedése, mint Teleki vörös térképe. Elég rápillantani a trianoni békeszerződéssel megállapított országhatárokra, és a tőlük sokszor csak 10-20 kilométerre, a szomszéd országok területén húzódó sínpárokra; elsősorban a magyar-román határ esetén szembetűnő a párhuzam, de nem elhanyagolható Szerbia és Horvátország esetében sem. Azon túlmenően, hogy vasúti fővonalaink összeköttetése a keleti országrészben – néhány mellékvonalat kivéve – szinte teljesen megszűnt, számos vasútvonalat kettévágott az újonnan megállapított határ. Ezeknek a vonalaknak egy részén a két világháború közötti időszakban az országhatárhoz legközelebb eső állomásán visszafordultak a vonatok, más részén fenn tudott maradni a forgalom az eredeti, de már más ország területén fekvő végállomásig. A második világháború vetett véget ennek az állapotnak, 1945 után a politika még jobban betüremkedett nemzetközi vasúti kapcsolatokba is. A hagyományosan erősnek mondható adriai és nyugati irányú kapcsolatok leépültek, előbb Ausztria, majd Jugoszlávia felé számos mellékvonalon megszűnt a forgalom, cserébe az addig szinte nem is létező Románia és a Szovjetunió felé irányuló irány erősödött meg jelentős mértékben.

("Lenne hová fejlődni"; f.: Regionalbahn.hu)

1990 után természetesen ismét nagyot fordult a világ, jelenleg gazdasági alapon két nagy csoportba lehet osztani a nemzetközi vonatokat: a konvencionális alapon és az üzleti alapon közlekedőkre. Előbbi azt jelenti, hogy a vonat által érintett országokban a vasútvállalatok viselik a saját területükön az összes felmerülő költséget, cserébe megtartják a hálózatukon keletkező bevételeket, majd elszámolnak egymással. Az üzleti alapon közlekedő vonatok esetében a vasútvállalatok szerződést kötnek a vonat közlekedtetéséről a megrendelővel, ezért fix díjat számítanak fel, cserébe semmilyen más bevétel nem illeti meg őket.

Ezen a ponton kerül képbe a (kül)politika. Jelenleg az összes környező országgal van vasúti kapcsolatunk, és minden szomszédos államba el lehet jutni vonattal. A legerősebb irány a kétóránkénti utazási lehetőséggel Ausztria (és rajta keresztül Németország), és Szlovákia (és továbbhaladva Csehország), de például Románia felé is több útirányon eljuthatunk. Ezek az eljutási lehetőségek azonban jórészt Budapest és a fővárosok közötti kapcsolatot teremtik meg, a határ által kettévágott mellékvonalakon a személyszállítás nagyrészt vagy megszűnt évekkel ezelőtt, vagy meglehetősen gyenge, az igényekhez csekély mértékben igazodó kínálattal vegetál. A Szlovákiába például összesen két helyen lehet személyvonattal átmenni (Szobnál Érsekújvár-Pozsony irányába, illetve Hidasnémetinél Kassa felé) annak ellenére, hogy összesen nyolc helyen metszik sínpárok a határt. A többi határ esetében ennél jobb a helyzet, de ha a kormány komolyan gondolja a határon túl élő magyarokkal kapcsolatos politikáját, véleményem szerint megrendelőként fellépve, üzleti alapon közlekedő vonatokkal megpróbálhatna enyhíteni a határ menti térségek elzártságán. Tekintve, hogy ezek a területek általában mind Magyarországon, mind a szomszédos országokban perifériának számítanak (például Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén, illetve a gömöri térség megye határ menti területei, vagy a román határ mentén Békés, vagy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye határhoz közel eső részei), minden apró lépés segíthet a felzárkózásban az ott élő emberek számára. Hasonló intézkedéssel egyébként nemcsak az elmaradottabb térségekben képzelhető el a forgalom fellendítése, hanem például Komárom-Győr-Pozsony térségében is. (Technikailag semmi akadálya nem lenne annak, hogy például az Érsekújvártól Révkomáromig közlekedő vonat továbbmenjen a Duna jobb partjára, Komárom állomására.) Természetesen nem kétóránként közlekedő Eurocity vonatokat kell ezeken a sínpályákon elképzelni, de ésszerű kínálat kialakítása esetén nem lehetetlen az utasvonzó (és megtartó) erő növelése.

Mindezzel együtt kell járnia egy olyan átlátható és megfizethető tarifarendszer kialakításának (kishatárforgalmi díjszabás), amely mindenki számára könnyen elérhetővé teszi a vasutat. Továbbá szükség van természetesen arra is, hogy a kapcsolódó belföldi vonalhálózat is megfelelő szolgáltatást tudjon nyújtani a vasúton utazóknak. Illúzióink azonban ne legyenek, egy olyan országban, ahol a kormány lemond a lecsúszó térségekről, a közlekedésért felelős tárca járatritkításokat tervez, miközben olyan fejlesztés előkészületei zajlanak, aminek az értelme legalábbis vitatható a jelenleg ismert paraméterekkel (Szeged-Szabadka vasútvonal, 160 km/h sebességre alkalmas pálya), nem túl valószínű, hogy hatásvizsgálatokra alapozva, ésszerű döntést hozva történnének változások, és indulnának olyan fejlesztések, amelyek kevésbé látványosak ugyan, de több hasznot hozhatnak egy-egy periferikus helyzetben lévő térség számára.

Abelovszky Tamás

Görögország: Újabb összeomlás jöhet

Az elmúlt hetek európai híradásait – az állandó oroszos hivatkozásokat nem számítva – olyan általunk is elemzett témák uralták, mint például a súlyos botrányt kavart CIA-jelentés, a zavaros izraeli belpolitikai helyzet, vagy Klaus Iohannis meglepő választási győzelme Romániában. Sokkal kevesebb szó esett azonban Görögországról, holott a múlt hét végén az országban megindult politikai folyamatok az összes előbb említett történet hírértékét nullázhatják, jó időre. Visszatérni látszik ugyanis az egykor méltán elhíresült „Grexit” rémuralma (vagyis a görögök esetleges kilépésének lehetősége az Európai Unióból), ami nem csak a helyieket, hanem mindenki mást is maga alá temethet az unióban.

Az elmúlt fél évben relatív csend övezte Európa egyik kedvenc nyaralóhelyét, a napsütötte Görögországot. Többé-kevésbé feledésbe merültek már – legalábbis a nem görögök számára – azok az idők, amikor rendszeres tömegoszlatások és százezres tüntetések bénították meg az ország életét. A nemzetközi sajtó figyelme át is helyeződött Ukrajnára, az oroszokra, és Hong Kong miatt Ázsiára. A felszín alatt azonban a helyi negatív folyamatok nem szűntek meg dolgozni, még ha erről kevesen is tudósítottak. A munkanélküliség, a társadalmi ellenállás, a szélsőséges ellenzék bomlasztása nemhogy nem tűnt el az EU/IMF segély hatására, hanem sokkal inkább megerősödött. Az átlag görög számára ugyanis nem jelent, és soha nem is jelentett semmit, hogy országukat más európai államok és egy nemzetközi szervezet tartja életben. Nekik egy dolog számít és számított, hogy a régi, gondtalan idők elmúltak. Ráadásul ez a sokkoló változás nem hosszan elnyújtva, hanem egyik napról a másikra következett be, tükröt tartva a társadalom minden egyes szeletének.

gorogok-tuntetes.jpg

("Jövő tavasszal ugyanitt?", f: www.blogs.sacbee.com)

Korrupció, nepotizmus, nulla innováció és termelékenység, langyos víz: ez volt Görögország az összeomlás hajnalán. Bár a legtöbb közgazdász és politikai elemző szerint ez a kép mára megváltozott, miután a helyi elit a konzervatív Új Demokrácia párt és Antonisz Szamarasz miniszterelnök vezetésével rátette az országot a fejlődés útjára, ezt a váltást azonban a nép a legkevésbé sem érzi. Valahol teljes joggal. Hiszen az, hogy az idén az első három negyedévben Görögország növekedni tudott, vagy, hogy esély mutatkozik a nemzetközi mentőcsomagból való kilépésre, a 2010 óta felgyűlt feszültségekre nem gyógyír. A többségnek legalábbis biztosan nem, és ezt a szélsőbaloldali Syriza párt komoly támogatottsága tökéletesen példázza. A politika ugyanis a választók számára nem gazdasági vagy egyéb más mutatókból áll, hanem érzésekből. De nem csak a görögök milliói számára, hanem sehol a világon. Ezt pedig Alexis Tsipras, a Syriza vezetője nemhogy érzi, hanem maximálisan rá is játszik. Magyar analógiával azt is mondhatjuk, hogy Tsipras szabadságharcot folytat a görögök nevében az EU-val és az IMF-fel, és ezt a helyiek imádják.

De miért érdekes vagy veszélyes mindez ez az EU többi országára nézve? A válasz egyszerű: Szamarasz kormányfő a múlt héten bejelentette, hogy előrehozott elnökválasztásokat tartanak Görögországban, ami nem csupán arról szól majd, hogy végre meglegyen az ország következő elnöke, hanem arról is, hogy a többség vajon a nemzetközi mentőcsomagot támogató koalíciót, vagy az azt teljes egészében elutasító Syrizát támogatja-e? Stavrosz Dimasz volt uniós biztos személyében ugyanis a kormány egy nyíltan a jelenlegi irány és Európa mellett elkötelezett jelöltet indít harcba, aki ha nyer, megszilárdítja a Szamarasz-kormány belpolitikai helyzetét és céljait. Viszont ha Dimasz veszít (erre a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint van esély), akkor szinte biztos, hogy a mostani EU-párti kormány megbukik, és előrehozott országgyűlési választásokat tartanak tavasszal.

gorogok-tsipras.jpg

("A következő görög miniszterelnök?" - Alexis Tsipras, f: www.vitobiolchini.it)

Egy ilyenen pedig nem más győzne, vélhetően utcahosszal, mint Tsipras és a Syriza. És ha ez így történne, akkor az új görög kormány először vélhetően az EU/IMF megállapodást rúgná fel, majd megtagadná a nemzetközi hitelek visszafizetését, szándékosan csődbe menne, újra bevezetné a drachmát és kilépne az Európai Unióból. Ja, hogy mindeközben valószínűleg az ország még kilátástalanabb helyzetbe kerülne, mint az elmúlt 40 évben bármikor, illetve egy ilyen döntéssel még az EU többi országát is magával rántaná a semmibe. Hát ez az, ami vélhetően nem számít a Syrizának.

Németh Áron Attila

Vízdiplomácia: Hazánk egyik kitörési pontja

A vízzel való gazdálkodás, a víztisztítás, a vízminőség nagyfokú javításának igénye globális méreteket öltött, a multilaterális és regionális szervezetek szinte állandó napirendi pontjaként szerepel. Mindezek következtében a kérdéskörrel foglalkozó diplomáciai irányzat, a vízdiplomácia Magyarország külpolitikájában sem maradhat elhanyagolható terület. Az új típusú együttműködés lehetőségeinek – a magyar szakmai potenciál és a vízgazdálkodást érintő szakértelem segítségével – kiaknázása javíthatja a magyar külkapcsolati hálót, valamint közreműködhet Magyarország nemzetközi láthatóságának növelésében is. A vízdiplomácia olyan kitörési pontként jelenik meg, mely nemcsak hosszú távon kölcsönözhet jó hírnevet az országnak, de gazdasági szempontból már rövidtávon is eredményes lehet.

A 2010-ben meghirdetett globális nyitás politikájának keretében a kormány felismerte a vízdiplomácia jelentőségét. Ekkor még elsősorban az ázsiai és afrikai területekhez fűződő kapcsolatrendszer felélesztésének eszközeként kezelte, azonban a sikerek, melyek rámutattak arra, hogy Magyarországnak igenis szerep jár a globális vízdiplomácia asztalán, az elmúlt években egyre erőteljesebben megmutatkoztak. Amellett, hogy elsődlegesen a Belügyminisztérium felelősségi körébe tartozó ágazatról beszélünk, fontos látni azt, hogy a korábban a Vidékfejlesztési Minisztérium feladatkörébe tartozó vízdiplomácia a globális nyitás következtében átkerült a Külgazdasági és Külügyminisztériumhoz, ahol az Energiabiztosítási Főosztály, valamint a vízkoordinátor látja el az ehhez kapcsolódó feladatokat. Ez a tény azt támasztja alá, hogy a vízdiplomácia kiteljesítésére kormányzati szinten, külügyi aspektusban is igény mutatkozik.

Az aránytalan népességnövekedéssel párhuzamosan a fogyó vízkészletek, egyes ázsiai és afrikai országokban az egészséges ivóvízhez való hozzáférés hiánya, a határ menti vizek körül kirobbant országok közötti konfliktusok (a Nílus vízgyűjtő területén Egyiptom, Szudán, Etiópia hármasa; a Jordán vízgyűjtő területén Palesztina és Izrael kettőse, valamint az Aral-tó körüli ellentétek) mind olyan, a mai világpolitikát jellemző tényezők, melyek kezelése, megoldása nem várathat magára. Elhanyagolásuk esetén negatív vízióként rajzolhatjuk fel azt a világot, ahol a fegyveres összetűzések zömét a vízért való harc fogja jellemezni. Azon tapasztalatokból kiindulva, hogy a vízért való konfliktusok gócpontját a határ menti vizek megosztásának problémája, a felvízi és az alvízi országok ellentéte adja, Magyarország számára a vízpolitika kiemelt faktorként kezelendő, hiszen az ország vízkészletének 96 százaléka külföldről érkezik.

vizdiplo2.jpg

("A többség időzített bombán ül", f: www.quazoo.com)

Ami a nemzetközi együttműködésekben a magyar szerepvállalást illeti, legfontosabbként a Duna-medence országai közötti, az úgynevezett Nemzetközi Duna Egyezményben való részvételt tekinthetjük. A megállapodás szabályozza a vízpolitikai kapcsolatokat, valamint annak bizottsága koordinálja a Duna-menti országok közötti vízgazdálkodási tevékenységet. Az Egyezmény olyannyira példaértékű, hogy Ázsiában a hat országon átívelő Mekong folyó problémája hasonló jellegű kooperációt kívánt, melynek igénye először egy magyar-laoszi külügyminiszteri találkozón vetődött fel. 2012-ben a felvetést az ASEM első Fenntartható Fejlődés Konferenciája követte, ahol végül elindult a Duna-Mekong régiók közötti együttműködés.

A magyar vízügyi szervezetek között kell megemlíteni a Magyar Vízipari Klasztert, mely sikeresen összefogja a magyar vízipari tudást, amit a szervezet keretein belül az elmúlt évek során nem egy ázsiai projektben hasznosított (Thaiföld, Srí Lanka, Indonézia, Kína).

Globális szinten a 2012-ben megtartott Rió+20 Fenntartható Fejlődés Konferencia egy kormányközi teljes körű folyamatot indított el a fenntartható fejlődési célok (SDG) kidolgozására. A 30 ENSZ-tagállam végül 2013 szeptemberében egy nyílt munkacsoportban kezdte meg az SDG-kkel kapcsolatos munkát. Fontosnak tartom kiemelni, hogy a csoportban Kenya mellett Magyarország töltött be társelnöki posztot a New York-i ENSZ-nagykövete révén, melynek következtében tovább növekedett a magyar láthatóság a vízdiplomácia területén. A munkacsoport által kidolgozott dokumentumot a két társelnök 2014. augusztus 1-én nyújtotta be az ENSZ Közgyűlés 68. ülésszakának elnökéhez. A Közgyűlés által ennek nyomán elfogadott határozat kimondja, hogy a dokumentumban szereplő javaslatoknak fő bázisul kell szolgálniuk a Post-2015 Agendához, mely a globális vízdiplomácia következő lépcsőjének lesz tekinthető.

Végezetül fontos kiemelni azt, hogy 2013 októberében Budapesten lezajlott Víz Világtalálkozó összehívását a magyar kormány kezdeményezte azzal a céllal, hogy összegezze a 2015 utáni nemzetközi fejlesztéspolitika víz tárgyú fenntartható fejlődési célkitűzés előkészítésének eredményeit. Az esemény fontosságát növelte, hogy maga Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára is elfogadta a meghívást.

vizdiplo1.jpg

("Hamarosan ez már nem csak Afrika problémája lesz", f: www.rainharvest.co.za)

A jövőben Ázsia, valamint Afrika számos országa potenciális együttműködő partnere lehet a magyar vízgazdálkodási szakértelemnek. Mindamellett, hogy 2012-ben már Etiópiában, illetve Kenyában is kerültek megvalósításra magyar projektek, az ázsiai országok is egyre nagyobb érdeklődést mutatnak hazánk iránt. Úgy gondolom, hogy a magyar láthatóság kulcsa nemcsak a gazdasági termékek, a hungarikumok külföldi piacokra való betörésének a lehetőségében rejlik, hanem a vízgazdálkodási szakértelem exportjában, úgymint a speciális öntözőrendszerek, a légtisztító berendezések modernizációjáról szóló tudás cseréjében, továbbá az ezekről szóló ösztöndíjprogramok megvalósításában is.

A másik oldalról a potenciális partner országokban azonban kiemelten fontos lenne a megfelelő jogi háttér biztosítása, mely elengedhetetlen a tudáscsere megfelelő körülmények közötti véghezviteléhez. Magyar részről a potenciális vízügyi cégek kapacitásának a növelése, valamint az esetleges kormányzati ösztönző programok megvalósítása nagyban hozzájárulhatna az ágazat sikeresebbé tételéhez.

A vízdiplomácia nemzetközi eszköztára igen hiányos, hiszen a globális konvenciókhoz kevesen csatlakoztak, az országok többsége saját nemzeti ügyként kezeli vízgazdálkodását, belügyeibe történő beavatkozásnak tekinti a szabályozási kísérleteket. Szlovákiához hasonlóan több ország alkotmányába foglalta a víz exportjának tilalmát, mely szintén a víz felértékelődését tükrözi.

A jó vízgazdálkodás azonban globális érdek, melyet minden országnak fel kellene ismernie a hatékony együttműködés érdekében. Ennek a kezdete talán 2015-ben Párizsban valósulhat meg, ahol megrendezik az első Kiotó utáni találkozót, ahol a közösen kiadott egyezményéhez Kína, USA, Oroszország és Japán is várhatóan csatlakozni fog. Magyarország szakértelme a vízgazdálkodás területén kimagasló, a közelmúlt négy nagyobb árvízének sikeres kezelése, a köztársasági elnök aktív támogatása a vízügyi együttműködések felé kiváló alapot adhat az ország hírnevének, láthatóságának növelésére, abban az esetben, ha a törekvések a jövőben is változatlanul megjelennek a külpolitika prioritásai között.

Gyuris Klaudia

CIA-jelentés: Embertelen és sikertelen amerikai hírszerzés

Hosszas politikai huzavona után tegnap elérhetővé vált az amerikai Szenátus hírszerzési bizottságának azon jelentése, melyben részletesen beszámolnak a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) sokat vitatott módszereiről a szeptember 11-i támadások után. Bár a dokumentum elméletben egy már lezárt időszak titkaira derít fényt, kiadása megosztja az amerikai politikai elitet.

Már-már nyílt titokként, közhelyként kezelendő az a feltevés, hogy a CIA a 2001. szeptember 11-i terrortámadások utáni években felhatalmazást kapott a „nyíltabb információszerzési módszerekre” vagy más néven „kiterjesztett vallatási technikákra”, magyarul bizonyos típusú kínzási eszközökre. A „Kiadatási, fogvatartási és vallatási” (Rendition, Detention and Interrogation) program, amelyre még George W. Bush adott engedélyt, egészen az elnök távozásáig meghatározták a CIA szabályrendszerét. A szóban forgó jelentés a szervezet ezen időszakát elemzi, konkrétan 20 esetet tanulmányoz 2002 és 2006 között.

A rend kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a riport – amelyen 5 éven keresztül dolgozott a szenátusi hírszerzési bizottság, és a kivonat szerint körülbelül 6700 oldal terjedelmű (bár a sajtó következetesen 6300-ról tesz említést) – már az év első felében elkészült, és bizonyos részeinek nyilvánosságra hozataláról még áprilisban szavaztak. A probléma természetesen ott jelentkezett a felek között, hogy mégis milyen fejezetek kerüljenek ki a titkosítási eljárás alól. Így amit most láthatunk, az az elmúlt hónapok során a bizottság, a hírszerző szervek és az Obama-adminisztráció közti nehézkes, érdekellentétekbe torkolló egyeztetési folyamat végeredménye: a kutatás által feltárt eredmények, az azokhoz tartozó ajánlások és egy összefoglaló.

cia01.jpg

("Szürke jövőkép" - a CIA központja Langley-ben; f.: index.hu)

Az említett érdekellentétek majdhogynem függetlenek a most kiadott dokumentum tartalmától. A republikánus oldalon egyértelműen a Bush-korszak védelme foglal el főszerepet, amely keretében az akkori terrorfenyegetettségre adott szükséges válaszlépésként értékelik a CIA munkáját. Ahogy azt pont George W. Bush volt elnök mondta vasárnap: „Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy vannak olyan férfiak és nők, akik keményen dolgoznak a CIA-nál, minket szolgálva. Ezek az emberek hazafiak. Bármit is mond a jelentés, ha az csökkenti a hozzájárulásukat az országunkhoz, akkor nagyon is téved”. A demokrata párt, így az Obama-kormány alapvetően ezzel a lépéssel (is) próbálja feloldozni magát a múltbéli jogtalanságok, a társadalom nagyobb része által megvetendő cselekedetek súlya alól. Barack Obama 2009-es beiktatása után tiltólistára tette az előző években használt technikákat, azonban ígérete ellenére nem sikerült bezáratnia a CIA vélt embertelenségeinek szimbólumává vált guantánamói börtönt, ahol még ma is több mint 130 foglyot őriznek. A jelentés kiadása egyértelműen szeretné sugallni a demokrata vezetés igényét a múlttal való szembenézéssel, aminek súlyosságát az elnök már augusztus 1-i beszédében is elővetítette, mikor az eredmények kapcsán kijelentette: „Megkínoztunk embereket”. Mindezzel az érdekközösséggel valamelyest ellentétes az az információ, miszerint John Kerry jelenlegi külügyminiszter telefonon kérte Dianne Feinsteint, a hírszerzési bizottság elnökét, hogy legyenek tekintettel az időzítésre a dokumentum kiadásánál – bár a külügyminisztérium tagadja, hogy bármiféle halasztással kapcsolatos valós igénybejelentés megfogalmazódott volna. Akár igaz a feltételezés, akár nem, azt jól mutatja, hogy a demokrata párt sem tökéletesen egységes a kérdés megítélésében.

A kétpárti ellentétek mellett természetesen jelen vannak más szereplők is, egyikük maga a CIA (és az egész amerikai hírszerzési közösség), amely joggal fél attól, hogy a riport még tovább rontja az ügynökség amúgy is romokban lévő megítélését – belföldön és külföldön egyaránt. (A nemzetközi hangulatrobbanásra már hétfőtől kezdve felkészültek az amerikaiak, megerősítve a határon túli érdekeltségeik védelmét.) És fontos lobbitevékenységet folytattak a civil szervezetek is, melyek a lehető legnagyobb mértékű és legteljesebb titkosítás alóli feloldást követelték a kérdés kapcsán. Bár ez a vágyuk jelenleg még nem valósult meg, kétségtelen, hogy a most megjelent írás terjedelme így is nagyobb, mint amit a CIA eredetileg elfogadott.

Röviden összefoglalva a jelentés a következő főbb tételeket részletezi (PDF formátumban elérhető):

  • A CIA kiterjesztett vallatási technikái nem voltak a fogvatartottaktól való információk és/vagy kooperáció megszerzése szempontjából hatásos módszerek. Az ilyen módon való vallatás során a fogvatartottak vagy nem osztottak meg új információt, vagy később kiderült, hogy az általuk nyújtott felvilágosítás hamisnak bizonyult.
  • Bár a CIA tagadta az előző pontban említett hatástalanságot, az ellenkező véleményt pontatlan érvelésre és összefüggésekre alapozta. Ezzel több éven keresztül félrevezette az amerikai kormányt. A jelentés szerint bár az Ügynökség több sikeres elhárítási műveletet a kiterjesztett vallatási technikák javára írt, ezek között nem volt valós ok-okozati kapcsolat. Ráadásul az átvizsgált fogvatartási esetek 22 százalékában a bebörtönzés jogtalan volt, mivel az adott személyről hamarosan kiderült a CIA számára is, hogy ártatlan.
  • A CIA vallatások sokkal brutálisabbak voltak, mint amit a hírszerzés vezetői korábban erről állítottak a társadalomnak és a kormányzati döntéshozóknak egyaránt. Az olyan technikák, mint a verések, az alvás megvonása, a megszégyenítő meztelenség és a szimulált vízbefojtás (waterboarding) mind általánosan használatosak voltak. Emellett a jelentés említést tesz koporsóba zárásról, szexuális fenyegetésről, végbélen keresztül való „etetésről”. Téves tehát az az előzetes állítás, miszerint a vallatók először kooperatív, nyugodt hangnemben kezdtek neki a kihallgatásnak, és csak akkor folyamodtak ezekhez az eszközökhöz, ha annak mindenképp szükségét látták. Ezzel együtt a jelentés szóvá teszi azt is, hogy a börtönök állaga és az általános életkörülmények sem feleltek meg a CIA által közölteknek.
  • Az Ügynökség évekig hátráltatta és kerülte el a vallatási program a Szenátus és a Fehér Ház által gyakorolandó felügyeleti tevékenységét, ezzel tovább rontva a döntéshozók informáltságát a helyzetről. A jelentés kimondja, hogy Bush elnök egészen 2006-ig nem kapott megfelelő tájékoztatást a programról. Ezen felül a CIA semmilyen belülről érkező kritikai észrevételt nem vett figyelembe a program során.
  • Mivel ezek a vallatási technikák nem feleltek meg az amerikai jogi és erkölcsi elvárásoknak, így a program keretei között fogvatartottakhoz legtöbbször csak a CIA emberei férhettek hozzá, súlyosan hátráltatva így a többi végrehajtó szerv munkáját (pl.: FBI). Emellett a külügyminisztérium is csak késve vagy egyáltalán nem jutott hozzá releváns információkhoz. Például amerikai nagykövetek már csak akkor értesültek titkos CIA börtönök létesítéséről, amikor az arról szóló megállapodások az adott országgal már megköttettek a színfalak mögött.
  • Bár a jelentés nemzetbiztonsági okokból természetesen névlegesen nem említi őket, ám egyértelműen elismeri, hogy több országban is léteztek az előzőleg említett titkos börtönök. (A lábjegyzetből annyi kiolvasható, hogy legalább 4-5 országban az amerikai külügyi döntéshozók nem is tudták, hogy valóban létezett ilyen börtön. Feltételezések szerint (amelyekről mi is írtunk) Románia, Lengyelország és Afganisztán adott otthont ezeknek a létesítményeknek.) Ezek finanszírozását és az ezekkel kapcsolatos titkos diplomáciai/hírszerzési egyeztetéseket az Egyesült Államok megítélése szempontjából kifejezetten károsnak tartja a jelentés.

cia02.jpg

(Dianne Feinstein, a Szenátus hírszerzési bizottságának elnöke ismerteti a jelentést; f.: reuters.com)

Összességében tehát azt láthatjuk, hogy a kép, amelyet már-már riogatóan szoktak lefesteni a CIA-ról, sajnos igaz. A Központi Hírszerző Ügynökség, visszaélve az elnöki felhatalmazással, olyan módon próbált harcolni a terrorizmus ellen, amelyre a jelenlegi emberjogi alapkövek nem adnak, nem adhatnak jogot. Ráadásul – nem mintha ez kifejezetten fontos lenne egy ilyen elvi kérdésben, de – még csak nem is értek el sikereket az erőszakos technikákkal. Az ENSZ és más jogvédő szervek mára egyértelműen kijelentették, bíróság elé kell állítani a program felelőseit, mert amennyiben ez nem történik meg, a kínzás opcionális lehetőség marad minden amerikai elnök számára. Barack Obama azonban úgy tűnik, hogy inkább a jövőre fókuszálna, és nem nyitná fel ennél jobban a múlt sebeit. Ezt a felfogást erősíti az Igazságügyi Minisztérium is, amely jelenleg nem kíván feljelentést tenni a feltételezett bűnösök ellen.

Mostanra, amikor 9/11 veszélye nem nyomja már úgy rá a hatását a mindennapokra, kérdéses, hogy az amerikai (és a nemzetközi) közvélemény megértően áll-e majd a fejleményekhez, valamint hogy a kormányzatnak sikerül-e mostantól hatásos felügyeleti jogokat szereznie a jövőbeli CIA programok felett. Az első reakciók alapján a társadalmi támogatottsága meglesz hozzá, sőt, valószínű, hogy a nemzetközi nyomás is hasonlót fog elvárni az országtól.

 Mészáros Tamás

Ukrajna és Moldova: Két tűz között

Az idei év folyamán két posztszovjet állam is az Európai Unió mellett szavazott: előbb az ukrajnai parlamenti választásokon győzedelmeskedtek a nyugati integráció hívei, majd november 30-án Moldovában is a „nyugatosok” nyerték el a voksok többségét. Az eredmények azt mutatják, hogy mindkét ország végleg szakítana Moszkvával, azonban az orosz érdekszférából történő kilépésnek súlyos ára van.

Ezt az árat Ukrajna többszörösen is kénytelen megfizetni: a keleti országrészek és a Krím de facto elvesztése, a társadalom mély megosztottsága és a teljesen ellehetetlenülő gazdaság egytől-egyig nehezítik az újrakezdést, mind politikai, mind gazdasági értelemben. Az ukrán hrivnya csak az idén közel 50%-ot veszített értékéből a dollárhoz képest, miközben az infláció 20% körül alakul. A kimerülő kincstári tartalékok miatt még az idén veszélybe kerülhet a szociális juttatások kifizetése. A bizonytalanság a mindennapokban is jelentkezik: a keleti országrészekben a lakosság nemcsak a boltokat, de a bankokat is megrohamozta, miután a bankkártyák használatát és a készpénzfelvételt korlátozták.

Ukrajna gazdaságára nézve már önmagában súlyos csapás, hogy a keleti országrészből származott a teljes ukrán GDP 16%-a (és a szénexport 95%-a). Ezt a negatív hatást csak fokozza a külföldi befektetők bizalmatlansága, akik érthető módon évekkel halasztják el befektetéseiket, mondván, a jelenlegi helyzet normalizálódásához még sok idő szükséges, a lakosság vásárlóereje pedig nem hogy nőne, hanem folyamatosan tovább zsugorodik. 

A gazdasági nehézségek ellenére az élet megy tovább a megmaradt területeken, a társadalom többsége továbbra is támogatja az uniós integráció tervét. Azonban ne felejtsük el, hogy a Porosenko-Jacenyuk tandem a hangzatos ígéreteken túl még nem sokat tett le az asztalra. Pedig előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz a szociális transzferek megnyirbálása, az állami szférában dolgozók számának erőteljes lecsökkentése, és ami a legnehezebb, az elszakadt területek elvesztésének beismerése. Utóbbit a katonai erők kivonásával részben már megtette Kijev, ugyanakkor a helyzet véglegességét a mai napig nem ismerte el, mivel ez könnyedén vezethetne Jacenyuk politikai bukásához.

moldova01.jpg

("Német közeledés" - Jacenyuk (jobb szélen) és Merkel ;f.: bbc.com)

Moldova sorsa kísértetiesen hasonló, igaz, a befagyasztott transznyisztriai konfliktus több mint 20 évvel megelőzte a kelet-ukrajnai háborút. A moldovai helyzet feloldását egyedül Oroszország tudná elérni, azonban geopolitikai érdekei a legkevésbé sem teszik indokolttá a független és egységes Moldova létrejöttét. Egyrészt a bizalmatlanság gerjesztése révén fenn tudja tartani befolyását a Fekete-tenger északnyugati részén, másrészt ha elengedné Transznyisztriát, akkor az egyesült moldáv állam könnyedén átbillenhetne az Európai Unió oldalára, maga mögött hagyva az orosz kapcsolatokat. (És akkor még nem beszéltünk a Romániához fűződő komplex viszonyról.)

Így viszont a 2014. novemberi választások eredményei egy megosztott Moldova megosztott társadalmának értékítéletét tükrözik. A szavazás igazi kérdése az volt, mennyire erős a moldovai társadalmon belül a változás iránti igény. Nos, a Moszkva támogatását élvező szocialisták hiába végeztek az első helyen, a 101 parlamenti helyből várhatóan 57-58 jut az uniópárti erőknek (akik három párt soraiból kerülnek ki). Ez sokkal kisebb arányú felhatalmazást jelent az integrációs politika számára, mint az Ukrajnában elért 75% körüli érték. Érdekesség, hogy a választásokon a Moszkva-barát kurzus mellett kampányoló szocialistákkal szembefordultak még a kommunista párt vezetői is, akik inkább az uniós társulási szerződés újratárgyalását szeretnék elérni, de nem feltétlen tartanának ki a végletekig Oroszország mellett.

moldova02.jpg

("Oroszországgal!" - Szocialista plakátok; f.: nytimes.com)

Moldovának lényegében nincs mit veszítenie - az egy főre jutó nominális GDP még az albánnak is csupán a harmadát éri el, nem beszélve arról, hogy az ország önálló ipari teljesítménye is marginális. Ehhez kell hozzáadnunk a transznyisztriai konfliktus költségeit, az elvesztett két évtized gazdasági kárait, valamint a perspektíva nélkül tengődő társadalom elvándorolt tagjai miatt kiesett kereseteket.

Moldova és Ukrajna sorsa tehát számos ponton egybefonódik. Mindkét ország a nyugati integrációtól várja a megváltást, ugyanakkor az orosz behatás és a területi konfliktusok miatt ez a folyamat nagyon nehezen indul be. Másrészt ha sikerül is kitörniük a moszkvai erőtérből, a csekély gazdasági teljesítmény miatt a várva várt csatlakozásig vezető út nem csak rögös, de nagyon hosszú is lesz.

Az sem újdonság, hogy a két gazdaság teljesítménye a mai napig nem éri el a szovjet idők szintjét, a jövedelmi egyenlőtlenség tekintetében pedig a két ország mutatói fokozatosan romlanak. Tény és való, ezek az államok az opportunista (és meglehetősen korrupt) politikai elitek és a putyini külpolitika áldozataivá váltak, ahol az oroszbarát politikai elitet jutalmazó oligarchikus-hűbéri rendszert időről időre megreformálni kívánó politikusokat rendre sikerült félreállítani, és csak most, 23 évvel a Szovjetunió felbomlása után kerültek túlsúlyba a nyugati integráció hívei. A kérdés az, sikerül-e bármit is átültetni a gyakorlatba, vagy a kapott felhatalmazás ellenére sem lesznek képesek kitörni az orosz érdekszférából. Ha minden marad a régiben, akkor az eddig elvesztett évtizedekhez újabbak adódnak majd.

Hámori Viktor

Izrael: Összeomlott a Netanjahu-kormány

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök hosszú hetek koalíciós feszültségének vetett véget december másodikán, koalíciójának két centrista miniszterének kirúgásával. A parlament (Knesszet) feloszlatta önmagát, a választások tétje nem kevesebb, mint az izraeli politika radikális fordulata jobb vagy bal irányba, amelynek messzemenő nemzetközi kihatása lesz.

Benjamin Netanjahu nem tudta megismételni 2009-es kormányzati bravúrját, melynek során az Izrael politikai életében ritka eseményként kitöltötte négyéves mandátumát, hiszen a jelenlegi törvényhozás mindössze szűk két évet élt meg. A most felbomlott „szivárványkoalíciót”, amely a nemzeti vallásos HaBait HaJehuditól (Zsidó Otthon) kezdve Netanjahu jobbközép Likud-Beiteinu frakcióján át centrista pártokat is magába foglalt, folyamatos feszültségek jellemezték. Idén ősszel a 2015-ös költségvetés és a nemzetiségi törvény körüli viták a koalíció felbomlásához vezettek. A miniszterelnök politikájával legszembetűnőbben a Jes Atid (Van Jövő) pártot vezető, magyar gyökerekkel rendelkező Jair Lapid pénzügyminiszter szállt szembe, őt támogatta az ugyancsak centrista Cipi Livni, a Hatnua (A Mozgalom) párt feje, igazságügy-miniszter. A két politikus szerint a kormány túl sok engedményt tett volna a HaBajit HaJehudinak és a Likud jobbszárnyának, amelynek kicsúcsosodása a törvényhozás elé került nemzetiségi törvény volt. Ennek elfogadása esetén jó eséllyel csorbult volna Izrael arab állampolgárainak jogegyenlősége, sőt, a törvényjavaslat bizonyos változatai alapján az arab nyelv kikerült volna Izrael hivatalos nyelvei közül. A koalíción belüli, de már a közvélemény előtt vívott, elmérgesedő vitáknak Netanjahu a két lázadó miniszter kirúgásával vetett véget.

bibi-livni.jpg

("Két éve még barátok, ma már ellenfelek" - Livni és Netanjahu, f: www.cnn.com)

A törvényhozási választásokat 2015. március 27-re írták ki, miután a két ortodox vallásos párt nem kívánt a centristák helyett beugrani a koalícióba, amely szűk két éves regnálása alatt számos, a zsidó állam ultraortodox kisebbsége számára kedvezőtlen törvényt fogadott el. Netanjahu számítása szerint a következő választások eredményeképpen megerősödhetnek a jobboldali pártok, így szilárdabb alapokra helyezheti új kormányát. Stratégiáját legfőképpen a Jes Atid és a Hatnua meggyengülésére alapozza, a gazdasági helyzettel elégedetlen középosztálybeli szavazók egy része átpártolt a HaBajit HaJehudihoz. A vallásos-cionista párt a telepes mozgalom támogatása mellett kampányában egyre komolyabb hangsúlyt helyez a középosztály megélhetési gondjainak megoldására, így szavazatokat szipkázva el a centrumtól.

Netanjahu terve azonban számos ponton megbukhat. Miniszterelnöki újrázásának első akadálya pártjának január hatodikán esedékes tisztújító kongresszusa lesz, ahol nem csupán a Likud jobbszárnyát képviselő Danny Dannon, hanem az ősszel váratlanul lemondott, népszerű belügyminiszter, Gideon Szár is a kihívói között lehet, derékba törve miniszterelnöki ambícióit. Abban az esetben is, ha Netanjahu megőrzi pártelnöki posztját, szembe kell néznie az izraeli társadalom növekvő kiábrándultságával, hiszen öt éve tartó vezetése alatt a biztonsági helyzet folyamatosan romlott, gondoljunk csak az idén nyári összecsapásokra a Gázai övezetet uraló Hamasszal, vagy a hónapok óta tartó elszórt terrortámadásokra és jeruzsálemi feszültségekre. Az izraeli politikai spektrum közepe és baloldala egyre nagyobb eséllyel állíthat közös jelöltet Netanjahuval szemben, a hírek szerint a Munkapárt, az ellenzék jelenlegi legerősebb pártja, és a Hatnua már közel van a választási szövetség megkötéséhez. A közös indulást elősegíti, hogy most először kell 3,25 százalékos bejutási küszöböt túllépniük a törvényhozásba tartó pártoknak, így a Knesszet három (iszlamista és pánarab nacionalista) arab pártja először indulnak egyesített listán. Netanjahu emellett a HaBajit HaJehudin kívül egyik jobboldali formáció támogatására se számíthat igazán, amelyek (beleértve a sokáig szélsőjobboldalinak tartott, hiperrealista izraeli külügyminisztert Avigdor Liebermant) kiváló időzítéssel tettek most hitet az izraeli-palesztin konfliktus kétállamos megoldása és területek feladása mellett, amelyet a Likudon belül kis túlzással egyedül maga Netanjahu fogad el.

bibi.jpg

("Pályafutása legnagyobb kihívása előtt", f: www.telegraph.co.uk)

A márciusi választásokig még sok taktikai helyezkedésre számíthatunk, egy dolog azonban biztos, Netanjahu politikai pályafutásának legnehezebb megmérettetése következik, hiszen mind saját pártja, mind az izraeli politikai spektrum összes többi szereplője az ő skalpjára vadászik. A személyeskedéseken túl azonban a választások tétje nem kisebb, mint, hogy Izraelnek az eddiginél is jobboldalibb, nemzetközi szinten a kedvező körülmények között is egyre inkább elszigetelődést maga után vonó kormánya lesz, vagy a Munkapárt vezetésével visszatérnek a baloldali és a mérsékelt politikai erők az ország élére, így mindenképpen új korszak nyílik a modern Izrael történelmében.

Csepregi Zsolt

Magyar külpolitika: Pofonok keletről és nyugatról

Már csak azért nem merem leírni, hogy ez a hét volt a magyar külügy fekete hete, mert félek, hogy ezt a jelzőt már ellőttem valamikor az elmúlt két hónapban, valamint mert ki tudja, mit hoz a jövő hét. És akkor most túldramatizálás nélkül: a mögöttünk álló pár napban újra szemléletes példát kaptunk arra, milyen jól kivitelezett a magyar érdekközpontú külpolitikai stratégia.

Ugye mindannyian ismerjük Murphy alaptörvényét? „Ami elromolhat, az el is romlik.” – tartja a szállóigévé vált állítás, amelynek pesszimista/realista felfogása kifejezetten jól rezonál velünk, magyarokkal. Sőt, úgy tűnik, hogy az elmúlt héten (hetekben) kapott keleti és nyugati pofonok után a gyakorlatba is átültetődik, komolyan megkérdőjelezve szakmai felkészültségét a Külgazdasági és Külügyminisztériumnak. (Aminek én komolyan szerettem volna egy újabb névváltoztatási lehetőséget ajánlani, mint Külgazdasági és Murphy-ügyi minisztérium, de egyesek szerint ez már erőltetett lenne.) Az elmúlt napok két fő történését csupán kommentálni szeretném, nem gondolom, hogy van olyan külpolitika iránt érdeklődő személy, aki nem olvasta a megjelent információkat:

Az első nagy hír szerint Putyin visszakozik a Déli Áramlat tervétől. Az alapvető szenzáció mellett azért érdemes megjegyezni, hogy mindez korántsem jelenti azt, hogy a Déli Áramlat egyáltalán nem fog megvalósulni. Alig pár nappal a bejelentés után látható, hogy Vlagyimir Putyin szándéka korántsem a terv teljes elvetése, a tárgyalások (Bulgária nélkül) tovább folytatódnak. Ez orosz oldalról érthető, a Gazprom kitettsége és érdekeltsége a projektben hatalmas, eltörlése kifejezetten ellentétes az orosz gazdasági érdekekkel. Az orosz-török közeledés is a terv bizonyos újragondolása melletti megvalósulást vetíti előre. Másik oldalról az EU számára sem egyértelműen pozitív a visszalépés: bár az uniós 3. energiacsomag keretei (lényegében a cél, hogy a vezeték szárazföldi szakaszait a nemzeti cégek irányítsák, ne az oroszok) nem adnak lehetőséget a Déli Áramlat engedélyezésére, energiaügyileg a diverzifikációra szüksége van a kontinensnek – még ha a forrás így is Oroszország lenne, az új útvonal mérhetően csökkentené az ukrán helyzet miatt megnövekedett energetikai kockázatokat. Rövidtávon ugyanis nem látható, hogy honnan szerezhető be ekkora mennyiségű földgáz más forrásból: sem a tervezett azeri, sem a kontinentális észak-dél vezeték nem tudná kiszolgálni a tagállamok igényét. Ez nem jelenti azt, hogy ezek kiépítése, alternatív megoldások és stratégiák kidolgozása ne lenne maximálisan fontos az EU-nak, csupán tény, hogy a Déli Áramlatra is szükség van.

putin_deliaramlat.jpg

("Kérdéses újratervezés"; f.: reuters.com)

És akkor most vissza Murphy-hez. A magyar kormányzat minden követ megmozgatott, hogy a Déli Áramlat magyarországi építése akadályok nélkül folyhasson (gondoljunk csak a Rogán Antal által benyújtott törvénymódosításra az ügy kapcsán), erre ez a hír érkezik keletről. A külügy nagyon sokszor védekezik/vagdalkozik azzal az érvvel, hogy a rólunk kialakult nemzetközi vélemények csupán a kormánykritikus sajtóból értesült személyek hibás képzetei miatt alakulnak ki. Elképzelni se tudom, milyen érzés lehet ezek után szintén a sajtóból értesülni egy számunkra ilyen stratégiai projekt alapvető megrendüléséről. Ha kegyesek akarunk lenni, persze mondhatjuk, hogy bizonyosan kaptak azért egy-két nappal előbb valamilyen információt erről az oroszoktól a minisztériumban. Az viszont, hogy már a hír után egyből totálisan lemondtunk a Déli Áramlatról, amiért eddig mindenkivel szemben hangosan kardoskodtunk, számomra nagyon is azt mutatja, hogy a magyar külügy csupán fut az események után. Nemhogy ráhatásunk nincs egy ilyen helyzetben, de még csak betekintésünk sincs a folyamatok alakulásába. Valahogy az az érzésem, hogy akármennyire hangoztatjuk, hogy a sikeres érdekközpontú külpolitika és a magyar érdekek fókusza lenne a cél, ez attól még nagyon távol áll.

A másik hír, mely bombaként robbant John McCain neofasiszta kommentje, amit azóta egy hosszabb, a magyar viszonyokat alapjaiban kritizáló nyilatkozattal egészített ki. Eltekintve az ez ügyben is felmerülő szenzációértéktől, itt is érdemes tisztázni pár dolgot. Először is a kontextus: McCain, mint a republikánus párt prominens figurája, az amerikai Szenátus külügyi bizottságának tagja és a fegyveres erők bizottságának lehetséges leendő elnöke fontos véleményalkotó a tengerentúlon. A november eleji amerikai félidős választásokon győzelmet arató párt megerősödött és többséget szerzett a Kongresszus mindkét házában. A demokrata Obama-adminisztráció így nehéz 2 évnek néz elébe a választásokig, az ellenzéki frakció lényegében minden lehetőséget meg fog ragadni az elnök népszerűségének további csökkentésére. Sokat nem lendített ezen a kétpárti ellentéten, hogy november 20-án Obama elnöki rendeletben hozott döntést az amerikai immigránsokkal kapcsolatban, állampolgárságot ajánlva több millió bevándorlónak. Válaszcsapásként a keményvonalas republikánusok most épp a jövő évi költségvetés elfogadása körül próbálnak keresztbetenni a kormányzatnak. Így az új amerikai magyar nagykövet, Colleen Bell felkészültségét ért kritikák részben ennek a háttértörténetnek is köszönhetőek: minden fronton ehhez hasonló támadásokra számíthatnak a demokraták az elkövetkezendő 2 évben (nem mintha eddig más lett volna a helyzet, azonban a Kongresszus új arányai új lehetőségeket is jelentenek ezen a téren). Az ehhez kapcsolódó Orbán Viktort és kormányzását ért kritika pedig erős jelzés: ez lett rólunk az általános vélemény a világban (még akkor is, ha természetesen a neofasiszta jelző végtelenül túlzó és hamis volt).

mccain01.jpg

("Rámutató magatartás" - John McCain; f.: rt.com)

És akkor újra vissza Murphy-hez, bár ez a helyzet, ez a kapcsolat nem most, nem ezzel a kommenttel romlott meg. Az viszont szemléletes, hogyan dől össze az eddigi pofonegyszerű (ám rossz) logikával felépített védelem, miszerint a magyar-amerikai viszony és a körülötte kialakult botrányok fő oka az, hogy az amerikai demokraták (tehát a tévesen „amerikai ballibnek” aposztrofált párt) a jobboldali magyar kormány ellen van, ám a republikánusok, mint jó konzervatívok majd támogatják az ország vezetését. Ezzel az érvrendszerrel csak egy baj van, hogy totálisan megpróbálja az amerikai viszonyokat lefordítani a magyar belpolitikai helyzetre, és mint ilyen vállalkozás, a gyakorlatban csődöt mond. Csak egy kiemelendő faktor: a republikánusoknál jobban kevesen utálják az oroszokat, az orosz befolyást (már csak történelmi emlékek miatt is). Így van ez McCain-nel is. Hibás feltételezés volt a külügy részéről, hogy majd ez a frakció fogja bevédeni a Paks II és a Déli Áramlat tervét.

A hibás felmérés egyik legbosszantóbb eleme, hogy (és itt újra visszakanyarodnék a már említett „külföldön csak a sajtóból értesülnek a magyar helyzetről” szituációhoz) az ilyen alapvető információk birtoklását, az ilyen egyszerű háttérelemzések elvégzését mindenképp elvárhatónak tarthatnánk egy külügyminisztériumtól, még akár ha csak a napilapok segítségével végzik is azt. Jelenleg ezeket azonban vagy nem végzik el, vagy (és ez valószínűbb a megjelent információk fényében) elvégzik, de senkit sem érdekel a döntéshozók közül. És itt üt vissza sajnos az a nagyon is fekete-fehér világnézet, miszerint az értékelvű diplomáciának vége, a gazdasági érdekek az egyedüli mozgatórugó a külpolitikában. Pedig ha valamit megtanulhatunk a történelemből, a külügyi kapcsolatokról, az az, hogy ott semmi sem ennyire fekete vagy fehér.

Ami elromolhat, az el is romlik, úgy tűnik, ez alól a mi külpolitikánk sem kivétel. A héten kaptunk pofonokat nyugatról és keletről egyaránt, ám érdemleges reakciónk, válaszunk egyikre se nagyon akad. Ha komolyan akarjuk venni a magyar érdekek képviseletét a határokon kívül, akkor ennél professzionálisabb módon kell nekiveselkednünk a kialakult problémának – mert a Szijjártó Péter vezette Külgazdasági és Külügyminisztérium eddigi szereplése úgy gondolom, kritikán aluli. Nem kormányzati szócsőre, hanem szakmai hozzáértésre lesz szükség. Arra, amit - biztos vagyok, hogy - sok ott dolgozó, még el nem küldött, tapasztalt külügyi dolgozó tudna képviselni. Próbáljuk meg őket is a döntések köré engedni.

Mészáros Tamás

Belpolitikai viharok Romániában

A romániai elnökválasztás alaposan felrázta a szomszédos állam belpolitikai életét. Röpke egy hét alatt három külügyminiszter váltotta egymást a poszton, a magabiztos befutónak látszó Victor Ponta veszített Klaus Iohannis ellenében a második körben, az RMDSZ kilépett a kormányból, a miniszterelnök pedig mindezek után a lemondását fontolgatja.

Mint azt korábban megírtuk, Romániában az elnökválasztás első fordulóját (november 2.) követően a miniszterelnök, egyben a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke, Victor Ponta tíz százalékpontos előnyével biztos befutónak tűnt a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) jelöltjével, Klaus Iohannisszal szemben. Ponta első körös győzelmét leginkább az árnyékolta be, hogy a külföldön szavazni kívánó román állampolgárok ezrei estek el állampolgári joguk gyakorlásának lehetőségétől a külképviseleteken működő szavazókörök szűkös kapacitása miatt. A Központi Választási Iroda és a külügyminisztérium között kialakult adok-kapok nyomán (előbbi azt állította, semmi akadálya újabb szavazókörök megnyitásának, utóbbi cáfolta ezt) november 10-én Titus Corlatean külügyminiszter lemondott posztjáról.

Ettől függetlenül a kormányfő nyugodtan várhatta a második fordulót: az első fordulós jelöltek közül sokan az ő támogatására buzdítottak. Calin Popescu Tariceanu a támogatásért cserébe a miniszterelnöki pozícióra számíthatott volna, Teodor Melescanunak, a román Külföldi Hírszerző Szolgálat nemrég lemondott igazgatójának az elnöki hivatal nemzetbiztonsági tanácsadói tisztségét ígérte Ponta. Emellett a szélsőséges Nagy-Románia Párt vezetője, Corneliu Vadim Tudor és a populista Dan Diaconescu is a szociáldemokrata párt (PSD) jelöltjét támogatta november 16-án. A kormányzásban részt vállaló RMDSZ azonban választói döntésére bízta, kit támogatnak a második fordulóban.

iohannis.jpg

("Élre tört" - Klaus Iohannis; f.: nol.hu)

A fenti előzményeket követően a külképviseleteken berendezett szavazóköröknél sok helyütt már reggel 9 óra körül több ezren vártak arra, hogy leadhassák szavazatukat. Nem véletlenül, ugyanis a Titus Corlatean külügyminiszter helyére kinevezett Teodor Melescanu sem rendelkezett több szavazókör nyitásáról. A külföldön leadott szavazatok 80 százalékát már az első körben is Iohannis kapta, így kétség sem férhetett ahhoz, hogy a dühös emberek kire szavaznak a második fordulóban. Márpedig dühös emberből sok volt, és ezúttal is sok százan rekedtek az utcákon, amiből az új külügyminiszter levonta az egyetlen lehetséges következtetést, és nyolc nappal kinevezése után lemondott.

A Ponta ellenében leadott szavazatokból végül az egész országban több volt a szavazóurnákban, mint a miniszterelnök melletti voksokból: Iohannis 54,5 százalékkal megnyerte a választást. Már az urnazárást követően sokan azt kezdték el találgatni, vajon meddig állnak ki a szociáldemokraták Ponta mögött. A párt ügyvezető elnöke, Liviu Dragnea akkor még azt közölte, nincs napirenden a kormányfő lemondatása. Ezzel szemben hamar követelni kezdte egy tisztújító kongresszus összehívását, amire Ponta annyit üzent, hogy az ügyvezető elnök a fő felelőse a vereségnek, mivel ő volt egyben a párt kampányfőnöke is. Megszólalt Klaus Iohannis is, azt hangoztatván, hogy amint lehet, igyekszik megváltoztatni a kormánytöbbséget – ami érdekes elképzelés volt a PSD vezette kormánykoalíció stabil többségének fényében. Iohannis mégis lehetségesnek tartja, hogy jövőre új kormánya lehet Romániának. A Reutersnak múlt héten adott interjújában azt az indoklást vezette elő állítása igazolására, hogy „mindenkia győztes oldalon akar állni. Ennek nyomán lehetséges, hogy a következő hetekben változások következnek be a parlamentben. Így lehetséges, hogy 2015-ben olyan változás következik be, amelynek nyomán a PNL többségbe kerül, és a kormány leváltására használható majd fel” – mondta Johannis, aki egyben az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke is.

Ebben a helyzetben döntött úgy az RMDSZ, hogy nem a „győztes oldalon akar állni”, és kilép a kormánykoalícióból. Tíznapos hezitálást – és Hegedüs Csilla kulturális miniszteri kinevezését – követően határozott így a Szövetség Állandó Tanácsa. Ugyan a döntést december 13-án meg kell erősítenie a Szövetségi képviselők tanácsának, az már véglegesnek tekinthető. Az indoklás szerint a párt megértette a választók akaratát, hiszen a magyar szavazatok mintegy 80 százalékát Iohannis kapta. Igaz, ez már az első fordulóban is így volt, azonban a szövetség vezetői nyilvánvalóan úgy érezték, nem lenne megfelelő lépés a két forduló között hátat fordítani Pontának.

ponta_1.jpg

("Kevés hiányzott a sikerhez" - Victor Ponta; f.: napi.hu)

Az RMDSZ kilépése új helyzetet teremtett, Pontának mielőbb stabilizálnia kellett helyzetét. Előbb pénteken felajánlotta lemondását azzal a feltétellel, hogy Klaus Iohannis elnök a jelenlegi kormánykoalícióból bíz meg másvalakit a kormányalakítással. Ezt követően azonban kedden bejelentette: bevonja a kormányzásba a Románia Fejlődéséért Országos Szövetséget (UNPR), a Konzervatív Pártot (PC) és a Liberális Reformpártot (PLR), mindhárom formációnak két-két tárcát kínálva. Eközben a kormányfő pártja arról döntött, márciusban tartják a PSD rendkívüli tisztújító kongresszusát, és sebtiben kizárták Mircea Geoană szenátort, volt pártelnököt, Dan Sova szenátort és Marian Vangheliét, a párt korábbi bukaresti „erős emberét”. Az egykori külügyminiszter Geoană kemény kritikákat fogalmazott meg a pártvezetéssel szemben: megvádolta Pontát, hogy Titus Corlăţean lemondott külügyminiszterrel közösen szándékosan akadályozták a külföldön élő románokat abban, hogy szavazatukat leadhassák az államfőválasztáson.

Az elnökválasztás első fordulója óta eltelt egy hónap tehát a nem várt eredmény miatt jelentős turbulenciát hozott a román belpolitikában. Ponta megpróbál kitartani kormánya élén, amiben egyelőre – a nyilatkozatokon túlmenően – Iohannis sem igyekszik megakadályozni, hiszen így a szociáldemokrata kormányfőre vár a jövő évi költségvetés elfogadtatása a parlamenttel, amit eddig azért halogatott, mert utódjára akarta hagyni ezt a feladatot. Most azonban kénytelen szembenézni a választási ígéreteivel, többek között azzal, hogy 2015-ben nem lesz adó- és illetéknövekedés, viszont növekedni fognak a nyugdíjak és a minimálbér. Azonban nagy valószínűséggel erre nemhogy nem lesz lehetőség, elképzelhető, hogy megszorításokra is szükség lesz a költségvetési egyensúly megteremtéséhez. Izgalmas időszaknak nézünk elébe.

Abelovszky Tamás

Mexikó: Rögös az út a teljes megújuláshoz

Enrique Peña Nieto mexikói elnök mandátuma lassan félidejéhez ér, így eljött a részleges értékelés ideje. A súlyos örökség –korrupció és a szervezett bűnözés, mely elnöki ciklusokon átível – terhe mellett kell Nieto elnöknek maradandót alkotnia. Kérdés, hogy sikerül-e az országnak megszabadulni múltjától és biztonságosabbá válnia, vagy megy minden tovább. Változatlanul.

Szinte napra pontosan két éve - miután beiktatták hivatalába Enrique Peña Nieto államfőt - kötötték meg Mexikó vezető politikai formációi a „Pacto por México” (Paktum Mexikóért) elnevezésű, az ország felemelkedését és gazdasági stabilitását célzó szövetséget. Annak ellenére kellett ez a paktum, hogy Nieto meglehetősen kedvező helyzetben várhatta a 2013-as évet: pártja, az Intézményes Forradalmi Párt (PRI) tizenkét szűk, ellenzékben töltött esztendő után lett újra kormányzati tényező, miután előtte 79 évig ez a formáció vezette Mexikót. Belpolitikai téren ugyanakkor relatíve nyugodt kormányzást ígért a már említett paktum tető alá hozatala, hiszen a két ellenzéki párt (Demokratikus Forradalom Pártja – PRD és a Nemzeti Akció Pártja – PAN) is támogatta Nieto abbéli törekvését, hogy „átformálják” az országot. Gazdasági szemszögből tekintve annak ellenére, hogy a világon a folyamatok kedvezőtlenül alakultak, Mexikó egyedülálló makrogazdasági stabilitást produkált, az államadósság pedig kifejezetten alacsonynak volt mondható.

mexiko-nieto.jpg

("Még lehet sikeres államfő" - Enrique Peña Nieto, f: www.patdollard.com)

Nieto és a széles politikai támogatással létrehozott paktum öt kiemelkedő területen kívánt reformokat végrehajtani: az első, és nézetem szerint talán a legfontosabb, az igazságszolgáltatás terén tervezett változtatások tekinthetőek, ugyanis Mexikóban ezt a területet (a rendőrséggel egyetemben) szokták a legkorruptabbak közt emlegetni. Nieto a teljes büntetés-végrehajtási rendszer reformját tűzte ki célul, ami talán ebben az elnöki ciklusban nem is fejeződik be (Mexikóban az elnököt hat évre választják), de terítéken van a Nemzeti Csendőrség felállítása is. Az oktatás területén is gyökeres változások vannak tervben, a pedagógusok társadalmi megbecsülése Mexikóban is kívánnivalót hagy maga után (nem véletlen, hogy az Escuela Normal de Ayotzinapa nevű egyetem hallgatói a pedagógusok jogaiért tüntettek ez év szeptember 26-án a Guerrero állambeli Iguala városának közelében, amikor helyi rendőrök egyszerűen agyonlőttek közülük 43-at, majd eltemették őket), ugyanakkor a pedagógusokkal szemben eddig alkalmazott értékelési rendszert is radikálisan átalakítják. A banki szférában is komoly lépésekkel kell számolni: a kereskedelmi bankok versenyét és annak szabályozását felügyelő bíróságok létrehozása kerül napirendre. A médiát sem kerülik el a reformok, a médiatörvényt (rádiók, televíziók, internet versenyét szabályozni hivatott törvény) Nieto elnöki mandátuma alatt kívánják megalkotni. A legutolsó átalakításra váró terület az energetika területe: törvényileg szeretnék szabályozni a bányakitermelést, szándék van továbbá a Szövetségi Energetikai Bizottság (CFE) pozícióinak erősítésére is.

A már fentebb említett 43 diák eltűnése és halála, valamint az azt követő tömeges demonstrációk immáron nem csupán Enrique Peña Nieto elnök népszerűségét veszélyeztetik, hanem a két éve elkezdett reformokat is. Nincs vita abban szakértők, elemzők, kormánypárti és ellenzéki politikusok között, hogy Nieto és adminisztrációja ezekben a hetekben éli meg kétéves politikai szereplésének legnagyobb válságát. Jól látszik, hogy az egyetemisták brutális meggyilkolása, a hetek óta tartó utcai demonstrációk, amelyek különböző társadalmi csoportok utcai megjelenését eredményezték, amolyan béna kacsává tették Nieto elnököt és kormányzatát. Jelenleg még láthatóan nem is urai a helyzetnek. Pedig Nieto akár a reformok terén, akár a kartellek elleni harcban – félidőben legalábbis – viszonylagos győzelemre áll, ugyanis rács mögé juttatta a Sinaloa kartell fejét, Joaquín „El Chapo” (a Köpcös) Guzmánt, akit évek óta keresett az FBI is. Ezzel egyidőben a szakszervezeteket is megreformálta, személycserét hajtott végre az egyik „legproblematikusabb” szakszervezetnél, az Oktatási Dolgozók Országos Szakszervezeténél. Az energetika területén véghezvitt reformok, amelyek a multinacionális cégek esetében új távlatokat nyitottak meg, kiváltották a baloldali PRD (Demokratikus Forradalom Pártja) nemtetszését, amely ki is vált a két éve megkötött paktumból emiatt. Az oktatás és a média területén is jó ütemben haladnak a reformok. Előbbi terület reformjának megkezdéséhez elengedhetetlen volt Elba Esther Gordillo elmozdítása a szakszervezet éléről, aztán a tanítás színvonalának javítása valamint a diákok és tanárok munkakörülményeinek javítása következett.

mexiko-zocalo.jpg

("Mikor lesz a nyugalom szigete?" - Zócalo, Mexikóváros, f: www.theguardian.com)

Nieto viszont adós maradt az igazságszolgáltatás terén beígért reformokkal, pedig a széles közvélemény is talán ezeket a változtatásokat várta leginkább. Az elnök imázsát egy másik botrány is rombolta: nyilvánosságra került, hogy hétmillió dollárt ér az elnöki rezidencia, mely társadalmi felháborodást tetőzte feleségének, a volt telenovella-színésznőnek a nyilatkozata, aki azt találta mondani, hogy ő vette az ingatlant még színészi gázsijából. Az amúgy társadalmilag nagyon egyenlőtlen Mexikóban az ilyen nyilatkozatok csak olajat jelentenek a tűzre. Az igualai mészárlás után radikális lépésre szánta el magát Nieto: meg kívánja szüntetni a városi rendőrség intézményét, ugyanis a mexikóiak 90 százaléka ezeket a szervezeteket tartja az ország legkorruptabb intézményének. Ez az intézkedés körülbelül 170 ezer rendőrt érint, akiket átszerveznek 32 állami testületbe, kezdve a „legproblémásabb” államokkal (Guerrero, Jalisco, Michoacán és Tamaulipas). Ezen felül tízezer szövetségi rendőrt küld az elnök a „fertőzött” területekre, ugyanis ahogyan Nieto mondta, az állam átadta a területet a bűnözésnek, és ezen változtatni kell.

A politikai válságból tehát gyorsan ki kellene lábalnia az elnöknek, hiszen jövőre törvényhozói választások lesznek Mexikóban, és Nieto számára csak akkor lehetnek kedvezőek ezen választások eredményei, ha a paktumban szereplő reformok nagyobb részét be is tudja fejezni. Sokan úgy látják: az igualai merénylet után nem maradt más választása Nietónak, le kell váltania a legfőbb ügyészt. Akármi is lesz, egy biztos: Mexikóban nemhogy két hét, de még két év alatt sem lehetett rendet teremteni.

Erőss Bulcsú

Mit jelent hazánk számára az Eurázsiai Unió?

Miközben a magyar kormány fokozatosan erősíti kapcsolatait Moszkvával, és igyekszik egyfajta hídszerepet betölteni nyugat és kelet között, egyre inkább úgy tűnik, hogy ezt a szerepet nem mi, hanem a Putyin vezette Eurázsiai Unió (EaU) fogja betölteni. A közép-ázsiai térséget és Kínát Európával összekötő vámunió jövőre valódi gazdasági unióvá válik. Kérdés tehát, hogy az EU magjától lassan távolodó magyar kormány számára mit jelent a 2015-ben rajtoló Eurázsiai Unió?

A felvezetőben említett kérdés azért is aktuális, mivel az Európai Unió és Magyarország viszonya továbbra is súlyos vitákkal és konfliktusokkal terhelt, míg a magyar-orosz kétoldalú kapcsolatok egyre intenzívebben fejlődnek. Mind gazdaságilag, mind politikailag egyre erősebb az orosz behatás, és az elmúlt hetekben több olyan vélemény is napvilágot látott, amelyek Magyarország esetleges Eurázsiai Unióhoz (EaU) való csatlakozását vizionálták.

Mint ismert, ma az Európai Unió napjainkban olyan politikai kényszerpályán mozog, ahol a legtöbb kis ország nettó haszonélvezőként jelentős forrásokhoz jut hozzá, cserébe viszont az önálló véleményükre nem sokan kíváncsiak Brüsszelben.  Ehhez adódnak hozzá azok a kényes területek, mint például a magyar kormány adópolitikája körüli viták, a magánnyugdíjpénztári vagyon államosításáról vagy éppen a bírák nyugdíjazásáról szóló intézkedések, amelyeket a magyar vezetés belügyként, az EU pedig közösségi ügyként tart számon.

Ezekkel az összezördülésekkel párhuzamosan kezdte meg az orbáni külpolitika a külgazdasági mozgástér kibővítését. Ennek jegyében a magyar diplomácia az elmúlt években a Keleti Nyitás keretében intenzíven fejlesztette a posztszovjet térség országaival ápolt kapcsolatait. A kapcsolatok bővítésének még az sem szabott határt, hogy egy sor autokratikus rezsim is felkerült a magyar külkereskedelmi partnerek közé, mondván, a magyar külgazdasági érdek független a politikai berendezkedésektől.

eurunio.jpg

("Eurázsiai Unió: Jelen. Jövő?", f: www.worldreview.info)

A sokat bírált magyar-orosz közeledés tökéletesen beleillik a Keleti Nyitás politikájába, annál is inkább, mivel a hagyományos erős gazdasági kötelékek mellett Magyarország egyre inkább felértékelődött Moszkva szemében politikailag is az elmúlt pár évben (korábbi cikkeink a témában: 1, 2). A fokozatosan fejlődő kapcsolatokból a Kreml sokat profitál: Magyarország az Oroszország elleni szankciók megszavazása előtt végig a hátsó sorban állt (igaz végül megszavazta a szankciókat), a Déli Áramlat megépítése apropóján viszont már mi voltunk az egyik leglelkesebb támogatók. Magyarország a ma egyre erősebb oroszellenes hangulat ellenére is kitart Moszkva mellett, ami Putyin szemszögéből mindenképpen pozitív fejlemény.

A magyar kormány érezhetően elmozdult egy olyan irányba, hogy kritikával illeti az őt bíráló (jellemzően euroatlanti) országokat, és olyan határozott (autokratikus-despotikus) irányvonalat képviselő államokkal keresi a politikai kapcsolódás lehetőségét, akik nem kívánnak beleszólni a magyar belpolitikába.

Ami az EaU-t illeti, ott a tagországok egytől-egyig ilyen államok. Ha tehát a politikai berendezkedést nézzük, akkor a jelenlegi kormány politikailag jó eséllyel együtt tudna működni az orosz-fehérorosz-kazah-örmény négyesfogattal. Gazdasági síkon azonban egyelőre teljesen elképzelhetetlen és indokolatlan lenne egy 180 fokos fordulat. A magyar külkereskedelem döntő többsége nyugatra irányul, és a hazai ipar legjelentősebb befektetői továbbra is nyugatról kerülnek ki. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy Magyarország uniós elköteleződése nagymértékben csökkent az elmúlt években, és ha ez a tendencia folytatódik, akkor a jövőben nem elképzelhetetlen, hogy az orosz tőke gazdasági részesedése a korábbinál jóval nagyobb fog mértékben nőni a magyar gazdaságon belül (nem éppen függetlenül a kormánytól).

Mindenesetre Orbán tartózkodik az olyan nyilatkozatoktól, amik az EU-ból történő kilépést sugallnák. És ha még így is lenne, a kilépés messze nem jelentené az EaU-ba való belépést, hiszen a magyar gazdaság hosszú távú érdekeit továbbra is elsősorban a nyugati exportpiacok szolgálják.

Azt is látni kell, hogy az Eurázsiai Unió nem más, mint Putyin geopolitikai álmának megvalósulása, a Kína és az EU közötti kapcsolatot megtestesítő, közös kulturális (és történelmi) hagyományok mentén felépülő tömb. Ebbe a tömbbe Magyarország egyáltalán nem illene bele, már csak a teljesen eltérő gazdasági szerkezet és történelmi múlt miatt sem.

eurunio2.jpg

("Az összeköltözés még odébb van", f: www.foreignaffairs.com)

Érdemes a másik oldalról is megvizsgálni az Eurázsiai Unió és Magyarország lehetséges kapcsolatait. Gazdasági szempontból Magyarország még a kevésbé fejlett fehérorosz és örmény gazdaságnál is érdektelenebb lenne Moszkva számára, ha nem volna az EU tagja. Magyarország hagyományosan nem az orosz termékek legnagyobb exportpiaca, nem rendelkezünk értékes nyersanyagokkal (mint pl. Kelet-Ukrajna), és még sorolhatnánk. Magyarország csak mint gazdasági partner és uniós hídfő lehet értékes játékos az EaU tagjainak szemében. Elmondható tehát, hogy sem Magyarországnak nincs sok keresnivalója az Eurázsiai Unión belül, sem az EaU-nak nem fűződik érdeke a magyar belépéshez. Mindkét fél érdeke azt diktálja, hogy Magyarország uniós tagállamként ne zárkózzon be, az unió számos tagállamától eltérően tartsa fenn intenzív kapcsolatait Oroszországgal.

Azért sem szabad túldimenzionálni a kérdést, mivel a 170 milliós lakosságot és 2700 milliárd euró dolláros GDP-t felmutató eurázsiai szerveződéssel szemben az EU 505 milliós népességével és 16700 milliárdos GDP-jével sokkal erősebb védőhálót jelent Magyarország számára. Ebből az is látható, hogy Putyin hiába szeretné az EU keleti ellenpólusaként beállítani a saját unióját, az Eurázsiai Unió egy sokkal kisebb és sokkal kevésbé intézményesült, lazább kapcsolati hálóval rendelkező szerveződés, amit nem mellékesen a gyengülő orosz gazdaság próbál majd összetartani.

A cikk elején feltett kérdésre reflektálva annyi mindenképp elmondható, hogy jelenleg sem Budapest, sem Moszkva nem érdekelt a magyar csatlakozásban, ennek most nincs semmilyen realitása. Azonban ne felejtsük el, hogy középtávon jelentősen változhat a helyzet, az Orbán-kormány külpolitikájától és Ukrajna jövőjétől függően, hiszen ha az orosz terjeszkedés tovább folytatódik, és valamilyen úton-módon Ukrajna is az EaU részévé válik, Magyarország, mint közeli szomszéd, minden bizonnyal jelentősen kibővíthetné kereskedelmi kapcsolatait az EaU részes tagállamaival, és a közeli szomszédság új helyzetet is teremthet majd.

Hámori Viktor

Nicolas Sarkozy újra a fedélzeten

Úgy tűnik, hogy Nicolas Sarkozy volt elnök korábbi ígéretét megszegve mégis harcba indul a 2017-ben esedékes francia elnökválasztáson. Ez persze annak tudatában nem meglepetés, hogy lehetséges ellenfele, a jelenleg regnáló szocialista François Hollande még nála is népszerűtlenebb, illetve, hogy pártja, a konzervatív UMP kvázi romokban hever. A Sarko becenévre hallgató magyar származású politikus azonban még így is kőkemény küzdelemre számíthat.

Érdekes volt látni szombaton Nicolas Sarkozy arcát, amint megérkezett pártja, az UMP központjába. Egy mosolygós, magabiztos, sikeréhes és sikerre ítélt jelölt vonásait hordozta. Az eredmény végül igazolta is ezt a fellépést, hiszen a nagyjából 268 ezer szavasára jogosult UMP párttag 64,5 százaléka (58 százalékos rekord részvétel mellett) őt találta alkalmasnak arra, hogy vezesse a pártot. Ez a támogatottság persze lényegesen rosszabb, mint a 2004-es, amikor Sarkozy a semmiből érkezve tarolt a megmérettetésen (80 százalék feletti eredményt ért el), én mégis úgy gondolom – szemben a legtöbb külpolitikai elemzővel –, hogy ez számára egyáltalán nem volt egy nagyon gyenge szereplés.

sarkozy-mosoly.jpg

("Nicsak, ki van itt" - Nicolas Sarkozy, f: www.ft.com)

Az egyik ok, hogy miért, az az, hogy Sarko 2012-ben a kertek alatt volt kénytelen távozni az elnöki székből, egyetlen elnöki ciklus után. Nem csak az ötödik köztársaság történetének egyik, ha nem a legnépszerűtlenebb elnöke volt, hanem később az egyetlen, akit korrupció gyanújával hivatalosan is büntetőeljárás alá vontak. A másik pedig, hogy kevés annyira megosztó személyisége volt és van a francia politikának, mint ő. Ráadásul ez a kettős megítélés nem csak a társadalom bizonyos szegleteire, hanem egészére igaz, beleértve az elkötelezett UMP szavazókat is, nem véletlen a 2004-hez képest most produkált jelentős támogatottsági visszaesés. Persze Sarkozy öt éves elnökségének fényében ez a polarizáltság érthető, hiszen az a fajta agresszív törtetés, hirtelen haragúság, túlmozgásosság és nagyzás, ami lényéből fakad, keveseknek szimpatikus. Nekem például róla rendszeresen a korábbi magyar miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc ugrik be, mínusz talán a DK elnökére jellemző állandó művíes mesterkéltség; bár Sarko azért ebben sem áll annyira rosszul.

A fentiek ellenére azonban az a helyzet, hogy Sarkozy 2012-es súlyos bukása után az elmúlt fél-egy évben szisztematikusan és ügyesen újra felépítette magát. Volt ebben a folyamatban minden, amire harapnak a választók és a média: teljes visszavonulás, majd az elszórt média szerepléseket felváltó egyre aktívabb jelenlét, mindeközben folyamatos hárítás a jövendőbeli terveket érintően, ám rendszeres nyilatkozás az ország jelenével és jövőjével kapcsolatban. Tökéletes stratégia. Az egyetlen, ami némileg ront az összképen, hogy valójában mindenki, aki kicsit is követte Sarkozy politikai felemelkedését (vagy elnökségét) biztos lehetett benne, hogy ha csak nem ültetik le útközben, Sarko megpróbál újra elnök lenni. És ez valószínűleg így is lesz; mármint a jelöltségért történő harcba szállás. Fontos ugyanis hozzátenni, hogy a szombati választással Sarkozy bár valóban megszerezte pártját, az még a 2016-ban esedékes UMP elnökjelölt választási procedúrára nézve szinte semmit sem jelent. Főleg úgy nem, hogy Sarko várható kihívói között ott lesz mind François Fillon, mind Alain Juppé, két egykor volt és népszerű miniszterelnök – bár tény, előbbi népszerűségét jelentős mértékben kikezdte néhány komolyabb botrány, például a vád, hogy állítólag szándékosan akadályozni próbálta Sarkozy visszatérését. Nem beszélve arról, hogy 2017-re lehet, hogy a szocialisták is elő állnak egy rátermettebb jelölttel, mint a súlytalan Hollande (például Manuel Valls), ahogy közel sem kizárható, hogy a szélsőjobboldali Front National (Nemzeti Front, Marine Le Pen pártja - szerző) addigra tovább erősödik.

sarkozy-juppé.jpg

("Testvérháború közeleg" - Juppé, Fillon és Sarkozy, f: www.lemonde.fr)

Sarkozy újbóli hatalomba kerülését viszont saját pártja és a választók mellett a hivatalos szervek is megakadályozhatják, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy Sarko több folyó bírósági ügyben érintett. Korrupció, hivatallal való visszaélés, illegális párt- és kampányfinanszírozás. A lista már most terjedelmes, ráadásul a következő pár évben még hosszabb is lehet. Persze az elnökké választás ezeket a vádakat/ügyeket, legalább 5 évre semmisé teheti, lévén, a francia elnököket büntetőeljárások alóli mentesség illeti. És ez lehet, hogy nem jönne rosszul Nicolas Sarkozynek.

Németh Áron Attila

Úton egy új közel-keleti rend felé?

Hétfőn a várakozásoknak megfelelően meghosszabbították a diplomáciai tárgyalásokat a nagyhatalmak és Irán között, amelyek célja a perzsa atomprogrammal kapcsolatos ellentétek megoldása. A határidő kitolásának szinte automatikus volta jelzi, hogy egy összetett keretmegállapodás kidolgozása van a háttérben, amely gyökeresen átalakítaná a közel-keleti hatalmi egyensúlyt.

Messzinek tűnik az idő, amikor a nagyhatalmak Közel-Kelettel kapcsolatos legnagyobb gondja az iráni atomprogram katonai vetülete (értsd: atombomba előállítása) volt, pedig mindössze négy és fél éve fogadta el a P5+1 - azaz az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja és Németország - azokat a szankciókat, amelyek végre valóban elkezdték gazdaságilag térde kényszeríteni a perzsa államot. Az iráni atomprogram békés jellegéről minden államot megnyugtatni hivatott megállapodás így se születik meg könnyen, a legújabb, többször módosított határidő november 24-én járt le, az új egyezség szerint további hét hónap áll rendelkezésre a kérdés megoldására. A nagyhatalmak és Irán álláspontja állítólag a fő kérdésekben már egészen közel jár, négy hónap alatt el kell fogadni az egyezmény kereteit, majd március végétől újabb három hónap jut az egyezmény szerződéses formába öntésére.

iran01.jpg

("Öröm és boldogság a tárgyalásokon" f.: reuters.com)

Az ördög természetesen a részletekben rejlik, hiszen három nagy kérdés áll jelenleg is nyitva: 1) mennyi urándúsító centrifugája maradhat Iránnak 2) mekkora készletett tarthat meg a már dúsított uránércből és 3) hány évre szól a kidolgozandó megállapodás. Az első két pont jelentősége a „kitörési idő”-ben rejlik, azaz mennyi időre lenne szüksége Iránnak, hogy atombombát állítson elő, ha felrúgja a szerződést. Minél több dúsított urán áll rendelkezésére és minél könnyebben állíthatja centrifugáit az atomfegyver előállításához szükséges 90+ százalékos tisztaságú urán előállításának szolgálatába, annál rövidebb idő alatt jut hozzá a nukleáris robbanófejhez. A nagyhatalmak ezt a kitörési időt egy évben akarják limitálni, míg Irán a jelenlegi számítások szerint ehhez képest jóval több dúsított uránt és működőképes centrifugát kíván megtartani a megállapodás keretin belül. A világ nagy kérdéseiben egyre inkább egy oldalra kerülő Szaúd-Arábia és Izrael mindeközben kevésnek tartja az egy éves biztonsági garanciát, emlékeztetnek arra, hogy már korábban is számos titokban tartott nukleáris létesítmény „bukkant fel” a perzsa államban és ennek megismétlődése esetén az egy éves kitörési idő hamar csupán néhány hónapra zsugorodhat, nem biztosítva időt a konfliktus békés megoldására. A megállapodás időtartamában sincs közös álláspont, Irán hét évben gondolkodik, míg a nagyhatalmak kétszámjegyű, kiszivárgott információk szerint húsz évhez közeli időtartamig tartanák fenn a perzsa állam fokozott ellenőrzését, aminek lejártával kérdéses, hogy Irán nem próbálna meg újra atomfegyvert előállítani, ahogy tette ezt 2003-ig a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szerint is mindenképpen bizonyíthatóan. Iránnak ezen felül rendelkezésére állnak a megbízható hordozórakéták az atombomba célba juttatásához.

Annak ellenére, hogy a tárgyaló feleknek nem érdeke a diplomáciai folyamat kudarcba fulladása nyomán kialakuló újabb válsághelyzet, hiszen továbbra is az „arab tavasz” utórezgései, polgárháborúk és az Iszlám Állam jelentette politikai torzszülött jelenti a legfőbb gondot a Közel-Keleten, még ennek fényében is meglepő volt a november 24-i határidő kitolásának egyszerűsége. A P5+1 és Irán közötti diplomáciai párbeszéd valójában sokkal inkább szól az Egyesült Államok és a perzsa állam közötti kapcsolatok normalizálásáról, amely, láthatóan az eheti eseményekből is, folyamatosan halad előre. Az USA felismerte, hogy főként a regionális hatalmi egyensúly fenntartása miatt, érdekei számos ponton megegyeznek Iránnal, az idén előretörő Iszlám Állam ugyancsak felgyorsította a kiegyezést. A kőolaj és földgáz hazai kiterelésének felfutása miatt az USA egyre kevésbé érdekelt Szaúd-Arábia támogatásában, a szunnita szélsőségesek ellen regionális rendőrként működő síita Irán jól jönne a Csendes-óceán térsége felé forduló Amerikának. A leghangosabb a kérdésben természetesen Izrael, amely azonban üdvözölte a határidő újabb kitolását, hiszen a zsidó állam vezetőinek nyilatkozata szerint „a megállapodás elhalasztása is jobb egy rossz egyezség megkötésénél”. Természetesen a fent említett három kérdésben nem lesz egyszerű olyan formulát találni, amelyet a tárgyalófelek el is tudnak adni a hazai közvéleményüknek. Iránban akadályként lép fel a kiegyezéssel szemben szkeptikus Legfelsőbb Vezető és a radikális Forradalmi Gárda, míg az Egyesült Államokban a törvényhozásban többségbe került republikánusok fogják megnehezíteni a megállapodást. A Közel-Kelet hatalmi viszonyai már évek óta megállíthatatlanul eltolódóban vannak, az iráni nukleáris programmal kapcsolatos tárgyalásokat pedig a nyugati hatalmak egy új hatalmi egyensúly kialakítására kívánják felhasználni, ahogy három hatalmi tömb egymásnak feszülése stabilizálná a régiót: republikánus iszlamista Törökország, az Irán vezette síita tengely és az Öböl-menti arab monarchiák Izraellel kiegészülő véd és dacszövetsége.

Csepregi Zsolt

Fókuszban India: Narendra Modi külpolitikai prioritásai

A világ második legnépesebb államát, Indiát annak bővülő gazdasági lehetőségei, a növekvő amerikai figyelem, az enyhülő külpolitikai konfliktusok, valamint a Narendra Modi által vezetett kormány újabbnál újabb reformkísérletei, külpolitikai sikerei helyezik a figyelem középpontjába. Egyes tanulmányok szerint 2050-re az USA-Kína duó helyett az USA-Kína-India által alkotott trió határozza majd meg a világgazdaság irányvonalait. Míg az Amerikai Egyesült Államok és India közötti kapcsolatok régen nem voltak ilyen jók, addig az indiai-kínai relációban még számos problémás terület vár megoldására.

A gazdasági válság után nyilvánvalóvá vált, hogy a feltörekvő E7 országok (Brazília, Oroszország, India, Kína, Indonézia, Mexikó és Törökország) hosszú távra vetített GDP növekedése lassan, de biztosan meg fogja előzni a G7 (Franciaország, Németország, Olaszország, Japán, Egyesült Királyság, Egyesült Államok) országokét. Ezen tendenciák következtében számos nyugati ország fordult kelet, köztük annak egyik legnagyobb potenciális piaca, India felé. A várakozásokkal ellentétben a 2014-es év gazdasági szempontból rosszul indult az ország számára. A költségvetési hiány, a gazdasági növekedés lassulása, a magas költségvetési deficit, a növekvő államadósság következtében a hitelminősítők által India BBB mínuszra értékelődött. Az állami támogatások legtöbbjének eltörlése, az élelmiszerárak növekedése tüntetések sorozatát indította el. A kialakult helyzet, valamint a korrupciós botrányok következtében a májusi általános választásokon a Gandhi család által irányított Kongresszus Párt fölénye véget ért. Győztesként Narendra Modi, a nacionalistább szemléletű Bharatiya Janata (BJP) párt vezetője – mely a győzelem érdekében több párttal egyesülve létrehozta a Nemzeti Demokratikus Szövetséget (NDA) – került ki. Modi az indiaiak kezdeti szimpátiáját a minimalizált létszámú kormány-maximális kormányzás elvével érte el. Fontos megjegyezni, hogy az elmúlt 16 évben megalakított legkisebb létszámú kormány jól képzett miniszteri gárdája novemberben bővítésre került, így annak létszáma már majdnem megegyezik az elődével. A bővítés a megnövekedett kül- és belpolitikai feladatok gyarapodásával magyarázható.

modi obama.jpg

(Narendra Modi és Barack Obama; f.: ibtimes.com)

Modi hivatalba lépése óta egy sor közigazgatási átszervezés valósult meg, továbbá a kormány kifejezetten nyitott, és új típusú külpolitikát kezdett el követni. A semlegességet, a tartózkodást aktivitás váltotta fel. Túllépve az ideológiai különbözeteken, Modi elkötelezett, és magabiztos fellépésével főként a nagyhatalmak felé élénkíti az ország kapcsolatait (hivatalba lépése óta találkozott mind az orosz, amerikai és kínai elnökökkel), valamint kiemelt hangsúllyal kezeli a szomszédságpolitikát.

Külpolitikai prioritásként Kínával szemben a megfelelő határvédelmet, a területi viták rendezését tűzte célul, melynek szükségessége abból a tényből adódik, hogy Kína nem ismeri el a Tibet által korábban megkötött megállapodásokat. Az indiai- kínai reláció igen nagy kettősséget mutat, hiszen mind a politikai ellentétek, mind a területi viták mellett a gazdasági kooperáció olyannyira pozitív, hogy India számára Kína jelenti az első számú kereskedelmi partnert. Statisztikák szerint a két ország kereskedelme 2000-ben 3 milliárd USA dollárral növekedett, majd 2011-ben 74 milliárdra bővült, 2015-re pedig várhatóan az 100 milliárd dollár lesz. Xi Jinping szeptemberi látogatása során a bilaterális kapcsolatok erősítése jegyében számos újabb megállapodás született.

Az amerikai-indiai relációban Modi kormányzása óta számos pozitív hatás érződik, melyet az is bizonyít, hogy Barack Obama az első olyan amerikai elnök, aki hivatali ideje alatt két alkalommal látogat el Indiába. (Először 2010-ben, majd a következő tervezett látogatás 2015 januárjában valósulhat meg). Legyen az geopolitika, regionális biztonság, avagy gazdaság, a két állam érdekei rendkívüli módon közelítenek egymás felé.

Pakisztánnal kapcsolatosan a kormány kifejezte, hogy a jövőben kész nagyobb kockázatot vállalni, mint elődei. Az indiai- pakisztáni viszony rendeződésének legfőbb akadályát a Kasmír tartomány fölötti fennhatóság nem tisztázása adja. A terület jelenleg megosztott státuszú, India, Pakisztán és Kína gyakorol közös fennhatóságot. A tartományban élők többsége muzulmán, így Pakisztán az egész területre igényt tartana, melyet India nem fogad el. India a megosztott rendszer mellett, míg Pakisztán a status quo ellen érvel, népszavazást javasolna.

modi2.jpg

(Xi Jinping és Narendra Modi; f.: brisbanetimes.com)

Az indiai külpolitikát vizsgálva összességében kijelenthető, hogy Modi kormányzata a meglévő problémák megoldását, valamint a folyamatban levő együttműködési tervezetek kiteljesítését tűzte célul, nem pedig újak létrehozását. Fő prioritásként a kínai, a pakisztáni konfliktus megoldása, az amerikai kapcsolatok mélyítése, az afgán stabilizációban történő közreműködés jelenik meg. A stratégiai kihívások között továbbra is Kína felemelkedésének a megfelelő módon történő kezelése áll. Peking befolyásának ellensúlyozása érdekében igyekszik jó kapcsolatot kiépíteni Japánnal, Vietnámmal, és az USA-val. Modi eszközként kezeli a külpolitikát a jó belpolitika kialakításához, számára nem a partnerország, hanem India érdeke, és gazdasági növekedése a legfontosabb.

Annak ellenére, hogy jelenleg India még nem érte el az elmúlt évek GDP-jének sikernövekedési mutatóját, az OECD értékelése alapján jó esély látszik arra, hogy a riválisokat megelőzve, 2018 és 2030 között átlagosan évente 6,8 százalékos, majd 2031-től 2060-ig 4,3 százalékos növekedést tud felmutatni. (Kína ezzel szemben az előbbi időszakot tekintve 5,4 százalékot, az utóbbiban 2,1 százalékot mutathat fel) A demográfiai mutatókat vizsgálva az is megállapítható, hogy a fiatal korosztály magas létszámának köszönhetően a következő évtizedekben nagyobb munkaerővel fog rendelkezni, mely rendkívül pozitív hatással bír a gazdaság fejlődésére. Hatalmas előnnyel jár, hogy India mára demokrácia, így egy esetleges demokratikus átalakulás sem jelenthet nagyobb törést az ország fejlődésében. A Katmanduban jelenleg is zajló, Dél-ázsiai Regionális Együttműködési Szövetség (SAARC) csúcstalálkozója jelentős előrelépést, kitörési pontot hozhat India számára. A szövetségben az ország kulcsszerepet játszik, hiszen a SAARC legtöbb tagországával határos, így minden esélye megvan a szövetségben történő vezető szerep betöltésére.

Gyuris Klaudia

süti beállítások módosítása