Sok pénzügyi elemző, politikus és újságíró szerint az EU jövője egyetlen hajszálon múlt, hiszen ha alig egy héttel ezelőtt nem született volna érdemi döntés az euró megmentéséről, akkor a kontinensnek (II. világháború óta) biztonságot adó szövetség összeomlott volna. Természetesen, mint a múltban oly sokszor, az EU vezetői megint az utolsó percre hagyták a végső döntést, ami dicséretes, hogy legalább megszületett, dehogy ez az attitűd a jövőben meddig lesz fenntartható az erősen kérdéses.
Az elmúlt néhány hónap az euroszkeptikusoknak már-már földöntúli izgalmakat biztosított. Hiszen az euró bedőlése és vele együtt az általuk csak föderalista leányálomnak titulált Európai Unió talán soha sem volt annyira közel az összeomláshoz, mint most. Nyilván lehet azon vitatkozni, hogy valójában mennyire volt közel a vég, de tény, az a fajta politikai döntésképtelenség és rugalmatlanság, ami véleményem szerint mindig is jellemezte az EU-t, az elmúlt hónapokban egyszerűen fenntarthatatlanná vált. Az Unió vezetői kezdetben a görögökre, majd úgy általában a felelőtlen déliekre, végül pedig egymásra mutogattak a végső megállapodás elodázásban. Persze lehet a görögöket hibáztatni, hogy hogyan élhettek eddig ilyen nem törődöm módon. Ahogy azt is lehet mondani, hogy minden bajban lévő ország megérdemli saját sorsát, legyenek azok akár a spanyolok, olaszok, vagy éppen a portugálok. De egy dolog biztos, az Európai Unió részben a szolidaritáson alapul, tehát a segítőkezet megvonni bármilyen nehézsorsú tagállamtól hatalmas felelőtlenség lenne, lévén, azzal nem az adott államot, hanem magát az Uniós rendszert veszélyeztetik.
(Az EU világhíres döntési mechanizmusa, f: www.guardian.co.uk)
Szerencsére azonban múlt hét szerdán legalább ezt a kitételt elismerték az EU vezetői, amikor megállapodtak a görög adósság megfelezésében, az Uniós pénzügyi biztonsági alap (EFSF) felduzzasztásában, valamint bankjaik megerősítésében. Ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy ezek a döntések bár kiemelten fontosak voltak az Unió továbbélése érdekében, az igazán problémás kérdések megint nem lettek megoldva. Sőt, a lisszaboni szerződés újranyitása és az ehhez hasonló fajsúlyos ötletek csak újabb hosszú távú paralízist vetítenek előre, miután köztudott, hogy az Uniós alapszerződés elfogadása, újratárgyalása, kiegészítése stb. minimum évezredeket vesz igénybe a konszenzusos alapokon nyugvó EU-s döntéshozatali rendszerben. Ráadásul az ilyen lépések komoly muníciót adnak az olyan, nem kifejezetten EU-párti országoknak is, mint például az Egyesült Királyság, Dánia, Hollandia, vagy akár Magyarország. Bár érzésem szerint például nálunk a kemény szavak mögött inkább csak egyszerű politikai haszonszerzés áll / állt, míg a britek esetében valóban minden Európai Uniónak kedvező megoldás nemzeti sorstragédiával ér fel.
Természetesen ebből is kitűnhet, hogy mindenféle hosszú távon sikeres megoldás további komoly lemondásokat követelne az Unió tagállamaitól. Kezdve a szorosabb integrációval, az euró biztonsági alap tovább duzzasztásával, valamint sokkal keményebb tagállami monitoringgal, hogy a görögökhöz hasonló káros és gazdaságilag tévúton járó államok is megregulázhatóak legyenek. De ez, legyünk őszinték, igazán semelyik EU-s miniszterelnöknek / elnöknek nem érdeke. Hiszen hogyan is venné ki magát, ha egy miniszterelnök fűt fát megígér a hazai választóknak, majd röviddel egy választási győzelem után kap egy elmarasztaló levelet Brüsszelből, hogy az egész programja úgy, ahogy van, megvalósíthatatlan, mert: 1) hazugságokon alapul; 2) csődbe viszi az országát. Nyilván, sehogy! Röviden tehát, a boldog békeidők még nagyon távol vannak, de bízni azért érdemes, főleg szerda óta, mert igazából már ez is hihetetlen teljesítmény volt az EU vezetőitől.
Németh Áron Attila
(A mozgalom plakátja, f: www.adbusters.org)
Tény, az Egyesült Királyság sohasem volt a föderalizmus szószólója és vele együtt az Európai Unió építgetésének hatalmas támogatója. Ahogy az is igaz, és könnyen belátható, hogy ez az érzés egyhamar nem is fog változni. Ettől függetlenül véleményem szerint az színtiszta demagógia, hogy a brit adófizetőket elviselhetetlen mértékben terhelik az EU mentőcsomagjai, illetve, hogy az EU felemészti a nemzeti szuverenitást. Az előbbi azért, mert a Királyság nagyságrendekkel kevesebbet fizet az Uniós „kincstárba”, mint mondjuk a vele gazdaságilag közel azonos szinten lévő Németország és Franciaország; arról nem beszélve, hogy a mentőcsomagokba ő például közvetlenül bele sem ad! Az utóbbi állítás pedig azért nem ül, mert minden egyes tagállam saját maga döntheti el, hogy csatlakozik-e a közösséghez, vagy sem. De ha még csatlakozott is, akkor is, különböző kivételes „előjogokat” meglehetetett / meg lehet pályázni, amelyek bizonyos Uniós jogszabályok alól mentességet biztosítanak. Vagyis arra hivatkozni, hogy az Unió egy „megszálló erő” az Egyesült Királyság számára, erősen túlzó. Ráadásul ebben a kérdésben talán az a legérdekesebb 
